A PÁPA
ÉS
AZ EGYETEMES ZSINAT.IRTA
JANUS.PEST.
NYOMATOTT LÉGRÁDY TESTVÉREKNÉL.
1870.Tömörítve: 264K
Elektronikus kiadás:
Németh Ferenc, 2025.Megjegyzés az elektronikus kiadáshoz: Az 1870-es magyar fordításban (azaz annak elektronikus példányában) nem szerepelt sem az alábbi tartalomjegyzék, sem a szerző előszava. Ezeket az angol fordításból (2. kiadás: Rivingtons, London, Oxford és Cambridge, 1869.) emeltem át, saját fordításomban. Ugyaninnen emeltem be a könyv szövegét tagoló szakaszcímeket is, szögletes zárójelek között.
Az általam fordított szövegrészeket mai helyesírással írtam, az 1870-es magyar fordításnak meghagytam a korabeli, eléggé töredezett magyar nyelvezetét és helyesírását, és csak a nyilvánvaló sajtóhibákat javítottam ki benne - általában a német eredeti, ritkábban az angol fordítás megtekintése alapján. Egy helyen értelemzavaró fordítási hibát kellett javítanom; ezt megjegyzésben tettem meg. Néhány helyen a német szövegben is (kis mértékben, pl. oldalszámokban) hibásak voltak a hivatkozások, ezeket (a teljesség igénye nélkül) kijavítottam a hálón található forrásművek digitális változata alapján, ahogy tudtam. E néhány helyet szögletes zárójelekkel jeleztem, ahogy a régies magyar nyelv vagy valamely teológiai nehézség miatt szükségesnek látszó, szövegbe szúrt magyarázataimat is.
Tartalomjegyzék
AZ ANGOL FORDÍTÓ MEGJEGYZÉSE
Az olvasó első pillantásra láthatja, hogy az előtte fekvő mű katolikus szerzőktől származik, és ilyen (bár "liberális" katolikus) nézőpontból tárgyalja azt a nagy vallási válságot, amelyen az Egyház és a világ napjainkban keresztülmegy. Tartalma már felületes rátekintésre is nem mindennapi készültségről és elmeélről tanúskodik. Ezennel angol fordításban bocsátjuk a nagyközönség elé - abban a hitben, hogy hazánkban nagyon sokan (úgy protestánsok, mint katolikusok) örömest értesülnének első forrásból arról, hogyan tekint egy erkölcsileg (ha számbelileg nem is) erős iskola az egyházat jelenleg foglalkoztató súlyos kérdésekre. Ők a katolikus igazsághoz való hűségben nem maradnak el senkitől, de annak érdekét nem hajlandók azonosítani az ultramontanizmus előrenyomulásával, illetve óhatatlanul ráébrednek a köztük feszülő ellentétre, melyet az elmúlt ezer év egyháztörténete fölöttébb ékesszólóan tanúsít, és amely mind a jelenbeli események, mind a múltbeli tapasztalatok fényében komoly figyelmeztetésül szolgál, úgyhogy igen bölcstelen magatartás volna legyinteni rá.
Az egyház kebelében most két, elveiben és céljaiban merőben különböző irányzat vetélkedik az uralomért. Ezek korszakokon át csöndben fejlődtek, mint Rebeka méhében a magzatok, és nem kell hosszan magyarázni, hogy megosztott kereszténységünk minden felekezetét érdekli a küzdelem kimenetele. Olyan korban élünk, amelynek képessége jóra és rosszra minden őt megelőzőénél nagyobb, és talán a keresztény érzület is mélyebben áthatja, mintsem a vitázó felek hajlandóak volnának elismerni. Emellett korunk sokszor produkál egy, az újkori történelemben példátlan látványosságot: a kereszténység tanításaival való megrögzött és tudatos ellenkezést. Az emberek közt folyó viták már nemcsak az érzékelhető világot, hanem a természetfeletti kinyilatkoztatás körét is átfogják. Egy ilyen pillanatban merült fel az a javaslat, hogy a pápai tévedhetetlenséget a katolikus hit cikkelyévé (éspedig elkerülhetetlenül a sarkalatos cikkelyévé) emeljék; és ezt az egyik fél heves éljenzése, a másik fél őszinte és komor tiltakozása, a névleges keresztények tömegének nemtörődöm belenyugvása vagy faarcú közönye, valamint a jól szórakozó hitetlen világ diadalmas gúnyolódása kíséri.
A szerzők művüket a benne tárgyalt kérdések terjedelmének és súlyának alapos tudatában írták, és a fordító is hasonlót érzett, amit a napi tapasztalat csak elmélyít benne. Amint tudjuk, az ember szüksége egyben Isten lehetősége is, és Ő még a tizenegyedik órában is kinyújthatja karját, hogy megmentse fenyegetett és lesújtott egyházát. "Oculi omnium in Te sperant, Domine, et Tu das escam illorum in tempore opportune." [Mindazok tereád néznek, hogy megadjad eledelüket alkalmas időben. - Zsolt 104,27]
Nem feledkezhetünk meg arról, hogy két évbe telt, mire az efézusi rablózsinat egyetemességre támasztott igényét formailag megsemmisítették, és hogy több, mint húsz évig szenvedte az Egyház - legalábbis külsőleg - a rimini zsinat által rá zúdított eretnekség gyalázatát, amit Szent Jeromos e jól ismert szavakkal fogalmazott meg: "mundus miratus est se esse Arianum" [a világ elbámult, látván, hogy ariánussá lett]. Viszont illendő kötelességünk, hogy lelkünkben hosszútűrők legyünk, mert tudjuk: az Egyház nagyobb bármely egyénnél vagy pártnál, mely csak egy pillanatra bitorolhatja tisztségét és gyalázhatja hódolatra méltó nevét; és azt is tudjuk: történjék bármi, az igazság végül diadalmaskodni fog.
Érdemes megjegyezni, hogy e kötet első részének lényeges tartalma tavaly márciusban megjelent már az Allgemeine Zeitungban (1) "A zsinat és a Civiltà" című cikksorozatban, amely közérdeklődést keltett a kontinensen. De a szerzők itt az egész témát részletesen kidolgozták, és minden egyes szóba hozott kijelentésnél hivatkoztak az eredeti forrásokra.
(1) Lásd az Allg. Zeitung 1869. március 10-15-ei és 1869. szeptember 10-ei számait.
ELŐSZÓ
E munka közvetlen célja, hogy a történelem világosságánál megvizsgálja azokat a kérdéseket, amelyekről hiteles értesüléseink szerint a már bejelentett egyetemes zsinaton fognak dönteni. És mivel igyekeztünk ezt a feladatot az eredeti forrásokra való közvetlen hivatkozással elvégezni, talán nem túlzás azt remélni, hogy munkánk tudományos körökben is figyelmet kelt, és hozzájárul az egyháztörténet műveléséhez. De e munka többre törekszik, mint történelmi események nyugalmas és cél nélküli bemutatására. Az olvasó könnyen beláthatja, hogy hatóköre ennél sokkal bővebb; ráadásul egyházpolitikával is foglalkozik, egyszóval: segélykiáltás az életért, felhívás a hívő keresztények értelmesebbjeihez, történelemre alapozott tiltakozás a fenyegető jövő ellen - egy erős szövetség programja ellen, melyet hol nyíltan hirdetnek, hol csak homályosabban sugallnak, és amelynek végrehajtásában minden nap, minden órában szorgos kezek ezrei foglalatoskodnak.
Mély szorongással írtunk - egy olyan súlyos veszély miatt, amely elsősorban a katolikus egyház belső állapotát fenyegeti, majd - mivel egy 180 millió lelkes közösséget érint -, szükségképp nagyobb méreteket is ölt majd, és olyan társadalmi problémává válik, amely a katolikus egyházon kívüli egyházi közösségeket és nemzeteket is befolyásolja.
E veszély nem a minap támadt, és nem a zsinat meghirdetésével kezdődött. Mintegy huszonnégy éve van jelen a katolikus egyházban a reakciós mozgalom, amely mára hatalmas áradattá duzzadt, és most arra készül, hogy e zsinat révén, afféle közeledő dagályként elöntse az egyház egész szerves életét.
Megvalljuk (és a többes szám itt nem képletesen, hanem szó szerint értendő), hogy a katolikus egyházról és küldetéséről ama nézetet valljuk, amelyet ellenfelei a sokat használt (és homályossága miatt polemikus célból oly kényelmes) "liberális" szóval jelölnek. E kifejezésnek igen rossz híre van a római udvar és a jezsuiták (két szoros szövetségben álló hatalom) hajlíthatatlan hívei körében, úgyhogy azt ők csak rosszallóan tudják kiejteni. Mi azokkal értünk egyet, akik szerint a katolikus egyháznak semmiképp nem szabad ellenséges és gyanakvó magatartást tanúsítania a politikai, gondolkodási és vallási szabadság, illetve a véleményalkotás függetlenségének elvei iránt - amennyiben azok keresztényileg értelmezhetők, vagy inkább közvetlenül az evangélium betűjéből és szelleméből származnak. Ellenkezőleg: termékeny összhangban kell lennie velük, és fejlődésükre szüntelenül tisztító és nemesítő hatást kell kifejtenie. Emellett azokkal is egyetértünk, akik szerint az egyháznak kiterjedt és mélyreható reformációra van szüksége, mégpedig elkerülhetetlenül, bármi régóta halogatják is.
Számunkra a katolikus egyház és a pápaság semmiképpen sem egyenértékű fogalmak, ezért nagy benső szakadék választ el minket azoktól, akiknek az egyházeszménye egy egyeduralkodó által szellemileg (és ha lehetséges, fizikailag is) uralt világbirodalom, melyet ő erőszak és elnyomás útján kormányoz, és ahol a szellemi hatalmat a világi kar segíti minden olyan mozgalom elfojtásában, amely nincs ínyére. Ugyan külsőleg közösségben állunk velük, de elutasítjuk azt az egyháztant és -eszményt, amelyet a római jezsuiták lapja évek óta egyedül igazként, a vesztébe rohanó emberiség megmentésére kizárólag alkalmas, utolsónak maradt horgonyként ajánlgat.
Nézetünket pontosabban is megfogalmazhatjuk, ha idézzük egy, már életében a német papság ékének és büszkeségének tartott férfiú, Diepenbrock bíboros és püspök szavait. Ő az örök emlékű Sailer tanítványa volt, és osztotta nézeteit. Barátja, Passavant reformjavaslataira - melyek a hierarchián belüli változásokat, a papság és a laikusok közti szigorú különbség enyhítését, a hívő nép egyházkormányzati együttműködését és a római udvar átalakítását javasolták - Diepenbrock azt felelte: "Csak így lehet helyreállítani az egyetemes egyháztest egészségét, javítani és nemesíteni földi körülményeit. Olyan feladat ez, amelyet a kereszténységnek el kell végeznie; és csak így, az egyház alkotmányának, tanításának fejlesztésével és elevenítésével juthatnak nyugvópontra és nyerhetnek megoldást azok a kérdések és törekvések, amelyek rendkívüli korunkban mindenütt forronganak."
"Tudom" - tette hozzá -, "hogy az egyház keményfejű pártja az ellenkező irányú úton reméli elérni célját. De a történelemben lehetetlen a múltba való efféle visszatérés. A középkort végleg magunk mögött hagytuk, és csak holmi délibáb lebegtetheti egy * és párthíveinek élénk képzelete előtt mint lehetséges jövőt. Az egyház teljes megújításának szükségessége már ott dereng minden elfogulatlan ember szeme előtt, míg ennek természetét és módját csak kevesek látják világosan. Én az emberiség iránti szeretetből fakadó egyfajta kötelességnek tartom, hogy az ilyen gondolatokat nyíltan kimondjam." (1)
(1) Lásd leveleit Passavant hagyatékából kiadva, a 87. oldalon.
* Az így jelölt helyen a német eredetiben is ki volt csillagozva egy név vagy tisztség. A hivatkozott levelezést megtekintve látszik, hogy már a címzett Johann Karl Passavantnak (1790-1857) e levelezést 1860-ban kiadó özvegye is kicsillagozta, valószínűleg az egyházához mindvégig hű Melchior von Diepenbrock (1798-1853) boroszlói hercegérsek emlékének védelmében. A szóban forgó levél 1840-ben kelt, ezért biztos, hogy szerzője nem (az 1846-ban, még liberális hírben állóként megválasztott) IX. Pius pápa nevét írta oda, hanem tán elődjéét, VIII. Piusét - de a könyv olvasói már világosan az előbbire értették, aki 1869-re már szélsőségesen konzervatívvá vált. [NF]Könnyű lenne idézni egy sor tanúságtételt Gügler, Görres, Eckstein, Franz Baader és Möhler írásaiból - hogy csak az elhunytakat említsük -, amelyek bizonyítják, hogy a német katolikusok közül a legtehetségesebbek és legfelvilágosultabbak is ugyanilyen vagy hasonló nézeteket vallottak.
Diepenbrock csak az általa leírt ultramontanizmus első, puhatolódzó lépéseit érte meg. Ez az ő idejében elszigetelt és félig-meddig öntudatlan irányzatnak tűnt, azóta pedig erős párttá nőtte ki magát, világosan meghatározott célokkal; a jezsuita rend terjedelmes ágbogai közvetítésével szilárd lábakon áll, és felhasználja a római jezsuita kollégiumban kiképzett papság egyre nagyobb számú munkatársának hathatós szolgálatát is.
Mivel egy olyan párttal kell megküzdenünk, amely az egyháztörténet felőli tudatlanságban vagy annak szándékos meghamisításával viszi véghez terveit, meg kellett különböztetnünk az óegyházban fennállt primátust annak későbbi formájától. Ezért nem kerülhettük el, hogy ebben az összefüggésben a pápaság történetének egy igen sötét oldalát is előhozzuk. Aki az egyháztörténet belviszonyait vizsgálja, kénytelen lesz elismerni, hogy annak a XI. század óta nem volt olyan korszaka, amelynél egy keresztény kutató zavartalan elégedettséggel időzhetne. Miközben az egyházi élet tagadhatatlan, mind mélyebbre hatoló és messzebbre terjedő hanyatlásának okait keresi, minduntalan visszajut a primátus elváltozásához és torzulásához mint a romlás végső gyökeréhez. A primátus ugyan erőforrás a katolikus egyház számára, viszont tagadhatatlan, hogy (az apostoli kortól körülbelül 845-ig fennálló) óegyház felől nézve a pápaság jelen formájában az egyház szervezetét elnyomorító, kóros és fojtogató kinövés képét nyújtja, amely gátolja és bomlasztja életerejének működését, és számtalan betegséget ont magából.
Most már évek óta folynak az előkészületek annak a rendszernek a betetőzésére, amelyből az Egyház jelenlegi ellentmondásai sarjadtak, és azt a tévedhetetlenség tanával körülbástyázva akarják bevehetetlenné tenni. Ezért az Egyház minden jóakarójának és az általa éltetett társadalomnak kötelessége, hogy tudásához és munkaerejéhez mérten megkíséreljen mindent, amit e végzetes katasztrófa elhárítására megtehető.
Nem áltatjuk magunkat azzal, hogy e könyv és szerzői ellen nem fogják sokfelől felhozni a megveszekedett pápasággyűlölet vádját. Már most is hemzsegnek az olyanok, akiknek semmit nem mond a Szentírás szava: "Meliora sunt vulnera diligentis quam fraudulenta oscula odientis" ["Többet érnek sebek baráttól, mint álnok csókok ellenségtől" - Péld 17,6 Vulg.], és akik sehogy sem foghatják fel, hogyan szerethet és tisztelhet valaki egy intézményt, aki ugyanakkor feltárja annak gyenge pontjait, kikürtöli hibáit, és szándékosan felmutatja ezek káros következményeit. Véleményük szerint az ilyen dolgokat gondosan el kell hallgatni, vagy csak mentegetve szabad említeni őket. És egy ideje ezt a szemléletet nevezik "kegyességnek." Szerintük az a kegyesség, ha örömmel és készséggel elhisszük a vallási célból kitalált vagy vallásos köntösbe öltöztetett meséket és hazugságokat; kegyesség az, ha vagy teljesen letagadjuk az egyházi életen ejtett sérelmeket és visszaéléseket, valamint az egyházkormányzás visszásságait, vagy - amikor ez kivitelezhetetlen - minden tőlünk telhetőt megteszünk ezek védelmében, hogy kierőltessük annak elismerését, hogy jó szándékból fakadnak, vagy legalább van tűrhető oldaluk. E beállítódás hiányát egyházi körökben az istentelenség szemrehányásával illetik - olyasmivel, amit alkalmasint a mi munkánk sem fog elkerülni. De mi nem ismerjük el e nézet igazát; csakugyan dicséretes kegyességnek tartjuk, ha hallgatunk egy előkelő állású, vagy akár az egyház élén álló ember személyes gyengeségeiről vagy hibáiról, vagy legalábbis tapintatosan kezeljük őket. Viszont úgy véljük, hogy teljesen félreértelmezik e kifejezést, akik kegyes kötelességnek nevezik a történelmi tények és az intézményi hibák rejtegetését vagy átfestését. Ellenkezőleg: úgy hisszük, hogy kegyességünk fő kötelességei az Egyház isteni alapításából és az igazságból fakadnak, és éppen ez a kegyesség késztet arra bennünket, hogy őszintén és határozottan szembeszálljunk ezek bárminemű eltorzításával vagy kicsavarásával. Még sürgetőbbnek tartjuk a fellépést, ha nemcsak az örökölt bajokat nem szüntetik meg, hanem új visszaélésekkel még súlyosbítják is őket. Ez fokozottan érvényes ma, mikor a kereszténységtől való elszakadás így elharapódzott és ilyen mélyre hatolt - részben éppen ezért, mert a kereszténység örök, isteni és üdvadó csírája korunk nemzedékének rövidlátó szeme elől rejtve marad az őt elborító szeméttömeg alatt. Annak igazolására, hogy itt csak az Egyház szellemében cselekszünk, hivatkozhatunk egy pápa és egy fölöttébb tisztelt szent szavára. III. Ince azt mondta: "Falsitas sub velamine sanctitatis tolerari non debet" [A hamisságot nem szabad eltűrni a szentség leple alatt], Szent Bernát pedig kijelenti: "Melius est ut scandalum oriatur quam veritas relinquatur" [Jobb, ha botránkozás esik, mint ha az igazság hátrahagyatik].
Mint minden hithű katolikus, e könyv szerzői is ragaszkodnak ahhoz a meggyőződéshez, hogy a primátus isteni rendelésen nyugszik. Az Egyház kezdettől fogva erre épült, és az Egyház Ura Pétert rendelte ennek ősképéül. Ez az elsőség a dolog szükségéből fakadóan egy pontig fejlődött, de ezt a kilencedik század óta már nem fejlődés, hanem a primátusnak pápasággá alakulása követte: nem egészséges és természetes, hanem művi és kóros fejlődés, melynek következménye az lett, hogy a korábban egységes Egyház három nagy, egymástól elkülönült és ellenségeskedő egyháztestre szakadt szét. Az ókori Egyház belátta, hogy szüksége van egy egységközpontra: egy elsőségi tekintéllyel rendelkező püspökre, akihez az elnyomottak odafordulhatnak, és akinek hatalmas közbenjárására igazságot nyerhetnek. De amikor az egyház elnöki tisztsége császársággá vált, amikor az első püspök helyét, aki "testvéreivel" egyetértésben tanácskozott és döntött az egyház ügyeiben, és példát mutatott nekik az egyház törvényeinek való alávetettségre, egy korlátlan egyeduralkodó zsarnokuralma váltotta fel, akkor az egyháznak korábban oly szilárdan biztosított egysége felbomlott. Amikor a római püspöknek mint a primátus birtokosának az első keresztény századokban az egész egyházban egyenlően gyakorolt, határozott, rögzített és egyetemesen elismert jogai után kutatunk - úgy tűnik, szem elől vesztjük őt, mert a pápák által később megszerzett vagy igényelt kiváltságok közül egyet sem lehet a legkorábbi időkig visszakövetni, megszakítás nélkül és mindenhol gyakorolt jogként feltüntetni.
De bőven találkozunk olyan tényekkel, amelyek kétségtelenül bizonyítják, hogy a római püspökök nemcsak isteni joggal rendelkezőnek hitték magukat, és ennek megfelelően cselekedtek, hanem hogy ezt a jogot mások is elismerték. És ha gyakran azt állították is (például a kalcedoni zsinat), hogy a római egyház az atyáktól kapta kiváltságait, figyelembe kell vennünk, hogy magát a primátust, az "első egyház" rangját nem egyetlen zsinat adományozta neki valamely időpontban, hanem az apostolok kora óta mindig is létezett, és hogy bármely pogánynak, aki azt kérdezte [a keresztényektől], hogy egyházaik közül melyik az első és legfőbb, amelynek a hangja és tanúságtétele a legnagyobb súllyal és befolyással bír, minden keresztény azonnal azt válaszolta volna, hogy a római egyház, ahol a két főapostol, Péter és Pál, vérével pecsételte meg tanúságtételét, ahogyan ezt Iréneusz mondta. De kénytelenek leszünk elismerni, hogy ennek az elsőségnek a formája a helyi egyházak engedményeitől függött, ezért soha nem is volt mindenhol ugyanaz, hanem a törvény által előírt bizonyos korlátokon belül alakult. Az egyháztörténet ismerői közül senki sem fogja azt állítani, hogy a pápák valaha is rögzített elsőségi jogot gyakoroltak volna úgy Afrikában, mint Egyiptomban, úgy Galliában, mint Mezopotámiában. Az a közismert tény is magáért beszél, hogy az egész ókori kánonjogban (legyen szó akár a keleti, akár a nyugati egyházban őrzött gyűjteményekről) nincs említés a pápai jogokról, sem bárminemű utalás a római püspök jogilag meghatározott cselekvésére más egyházakban - kivéve a szardikai kánont, melyet soha, még Nyugaton sem fogadtak el általánosan.
A primátusnak az egyházhoz való eme viszonyát jól szemlélteti a 451-es kalcedoni zsinat. Leó pápa ugyan nem volt rajta jelen, de nyilvánvalóan nagyon rangos és befolyásos helyet foglalt el; nagyobb tiszteletben részesítették őt és egyházát, mint bármelyik zsinaton bármely más püspököt, és követei nagy tekintéllyel elnököltek az egyház e legnagyobb létszámú régi gyűlésén. Aztán idővel az ügyek olyan fordulatot vettek, hogy a Zsinat fenntartotta, és végül, Róma hosszú ellenállása után, végre is hajtotta akaratát a legátusokkal és a Leótól kapott utasításaikkal szemben. (1)
(1) A római primátusról szóló patrisztikus tanításról alább beszámolva (a 87. oldaltól) nem említünk egy fontos nevet, Szent Jeromosét. Mivel az ő mellőzését valaki esetleg szándékosnak tekinthetné, ez úton ragadjuk meg az alkalmat, hogy néhány megjegyzést tegyünk vele kapcsolatban. Damasus pápának 375-ben írt leveleit (Opp. ed. Vallarsi, i. 39) Jeromos Szíriából írta, az eretnekség nyomasztó vádja miatti szorult helyzetében. Ő ugyanis nem volt hajlandó a bevett "három hüposztaszisz" kifejezést használni a "három személy" helyett, ezért szabellianizmussal vádolták. Ezután udvarias és hangzatos vallomásokkal feltétel nélkül alávetette magát a pápa tekintélyének, de ugyanakkor szigorú, fenyegető hangon arra buzdította őt, hogy olyan értelemben nyilatkozzon e szakkifejezésről, ahogyan az ő igazolásához szükséges volt. Valójában Jeruzsálemi Szent Cirillt, akinek saját hitvallását elküldte, ugyanolyan előkelő állásúnak írta le, mint a pápát. De Cirill jó okkal gyanakodott az ügyben, és nem adott neki választ. Szent Jeromos közismert mondása: "Inter duodecim unus eligitur, ut capite constitute schismatis tolleretur occasio" [Tizenkettő közül választ egyet, hogy a fő kinevezésével elejét vegye a szakadásnak] igen élesen fejezi ki a hívek akkori nézetét a primátus természetéről - csakhogy az elsőség e leírásában rejlő kiváltságokat manapság szélesebb körűnek véljük, mint ők akkoriban.
Ebben a könyvben első ízben próbáltuk meg bemutatni a pápai tévedhetetlenségről szóló állítás történetét a kezdetektől a tizenhatodik század végéig, amikor teljes valójában megmutatkozott. Emez állításnak, bármily későn született, és sokáig heves ellenállásba ütközött, mindenkor számos híve lesz, ha a jövőben is megmarad korábbi formájában, azaz pusztán teológiai véleménynek, mivel mellette szól, hogy kényelmes és könnyűszerrel alkalmazható. Úgy tűnik: a legrövidebben, a legegyszerűbben és a leghamarabb éri el ugyanazt, amire az ókori egyház annyi eszközt felhasznált, és oly hosszú időn át annyit fáradt. De ha már általánosan, hitszabályként fogadják el, akkor nemcsak puha párnává változik, amelyre a kimerült vagy összezavart elme (akár a laikusé, akár a teológusé) lágyan ledőlhet és átadhatja magát a zavartalan szendergésnek, hanem vallási kérdésekben azt is biztosítja az értelem világa számára, amit gőz hajtotta járműveink és elektromos vezetékeink nyújtanak az anyagi világnak: idő- és munkamegtakarítást. Mi sem lehetne gazdaságosabb, a tanulást és az agymunkát jobban kímélő eszköz még Róma számára is; hiszen az elv a maga elkerülhetetlen következményeként gyorsan eljuttatna bennünket oda, ahol a tévedhetetlenség kicsúcsosodik, vagyis ahol a pápa aláír egy határozatot, melyet egy bizottság vagy egyetlen teológus állított össze sebtében. Gyakorta felhozzák, hogy főként a (csekély teológiai műveltségű, de ifjonti buzgalommal teli) betértek hajlanak arra, hogy önként, örömmel adják oda magukat szellemi rabszolgául a lelkek tévedhetetlen urának. Ők örvendeznek és szerencsésnek tartják magukat amiatt, hogy találtak egy látható, kézzelfogható és könnyen megkérdezhető gazdát. Krisztus oly magasztosnak és oly távolinak tűnik számukra, az Egyház oly tágnak és széleskörűnek, véleményeiben oly sokoldalúnak, másfelől oly hallgatagnak sok olyan kérdésben, amiről az emberek tudni szeretnének! Mennyivel könnyebb kellő nyomásgyakorlással kieszközölni a pápától egy dogmatikus döntést! Ezzel kapcsolatban eszünkbe juthatnak VII. Sándor döntései a "tökéletlen bűnbánat" újonnan feltalált tana mellett, XI. Kelemen és XIII. Benedek dekrétumai, valamint az általuk működésbe hozott erők.
De ha a tévedhetetlenség tanának hittétellé emelése szükségképpen megbénít minden szellemi mozgalmat és tudományos tevékenységet a katolikus egyházban, egyben új, mégpedig minden eddiginél erősebb és áthatolhatatlanabb válaszfalat is felhúz az egyház és a tőle elszakadt vallási közösségek között. Ezután le kell mondanunk arról a dédelgetett reményünkről, amelyet egyetlen keresztény sem száműzhet a kebléből: a megosztott keleti és nyugati egyház jövőbeli újraegyesülésének reményéről. Mert aki csak mérsékelten is ismeri a keleti egyház és a protestáns közösségek történetét, nem gondolhatja komolyan, hogy valaha is eljöhet az az idő, amikor ezeknek az egyházaknak akár csak egy jelentős része is szabad akaratából veti alá magát egyetlen ember önkényuralmának, amely a jelenlegi mértékét is túllépi a tévedhetetlenség tana révén. Ez csak akkor történhetne meg, ha a könyvtárakban valami világméretű tűzvész elpusztítana minden történelmi okmányt; ha Kelet és Nyugat lakói már nem tudnának többet saját korai történelmükről, mint most az új-zélandi maorik a sajátjukról; és ha a nagy nemzetek valami csoda folytán megtagadnák minden intellektuális jellemvonásukat és gondolkodási szokásukat - akkor, és csak akkor volna lehetséges egy ilyen behódolás.
Miből fakadt a tizenötödik században a konstanzi és bázeli zsinat kényszerítő ereje és tartós befolyása az egyház állapotára? A közvélemény erejéből, mely mögöttük állt. Ha ma hasonlóképp Európában, vagy akár csak Németországban egy erős és egyhangú, pozitív hitű, az ultramontán terv megvalósításának határozottan ellenálló közvélemény állna elő és hirdettetnék Európa-szerte, akkor a mayence-i, sankt-pölteni és mechelni püspökök komor előérzeteket sugalló kijelentései ellenére a jelenlegi veszély örvendetesen tovatűnne. E munkával megpróbáltunk hozzájárulni egy ilyen közvélemény ébresztéséhez és irányításához. Lehet, hogy nem lesz tartósabb hatása, mint a vízbe dobott kőnek, amely egy pillanatra hullámokat vet a felszínen, majd mindent meghagy a régi állapotában; de úgy is működhet, mint a tengerbe dobott, gazdag fogást adó háló.
A szerzők neve több okból sem szerepel a címlapon. Úgy véljük, hogy egy egészében tények alkotta mű, melyben minden állítás az ősforrásokra való hivatkozással van alátámasztva, képes és fog is önmagáért beszélni, anélkül, hogy bármilyen nevet hozzácsatolnánk.
Arra törekedtünk, hogy az olvasó figyelme csakis magára a kérdésre irányuljon, és hogy vitás esetben a tárgyalás ne terelődjék át a vizsgált súlyos kérdések objektív és tudományos, méltósággal és nyugalommal lefolytatott vizsgálatának köréből a gyűlölködő személyrágalmazás és -szidalmazás idegen birodalmába.
1869. július 31.