313
[28. szakasz: A tizenhatodik század kezdete]
A XVI. század kezdetén II. Gyula alatt egy kis bonyodalom keletkezett, mely a curiának kedvezni látszék arra nézve, hogy az elméletileg elvesztett talajt visszanyerje. XII-ik Lajos franczia király és Miksa császár a pápával politikai egyenetlenségben levők eszközül egy átalános zsinathoz folyamodtak. Először a franczia nemzeti zsinat lőn Toursban elrendelve, azután Pisába hivatott össze átalános zsinat, mely csaknem egyedül franczia praelatusokból állott, s a bázeli zsinat eljárását követte a pápával szemben.
Miután, mint mindenki tudta, a vita tisztán politikai volt s csak Olaszország uralmára vonatkozott, az egész vállalat kudarczot vallott. Gyula s utána X. Leo valami 65 püspökből álló lateráni zsinatukkal ellene szegültek.
A kisérlet Pizában szerencsétlenül járván, ez bátorságot adott a curiának arra, hogy a conciliumok ellen részéről is megtegye a csapást, miután Constanz és Bázel neve az 1460-tól 1515-ig tartott elfajult egyházi parlagiság és tudatlanság idejében egészen elmosódott, I. Ferencz föláldozta a pragmaticai sanctiót a számára biztosított egyházi patronatus árán, mely a választásokat megsemmisítette s a magasabb méltóság és egyházi adományokra áhitozó klerus sorsát teljesen a királyi kezekbe helyezte. Igy tehát Francziaországban
is elbukott a bázeli zsinat tekintélyét támogató főtámasz, amint ezt Németországban már a bécsi concordatum által czélba vették. Kevéssel ezelőtt már Miksa, ebben a tekintetben méltó fia apjának, koczkára tette a pizai zsinatot, s magát II. Gyula- és lateráni zsinatához csatolta. Rómában azonban a curia eljöttnek látta az időt, hogy a klerust, melyet Francziaországban az udvari kegy ép ekkor csatolt magához, ismét kiemelje az állami kötelékből s alattvalói viszonyokból s igy határozták el a pápa és püspökei a kilenczedik lateránai zsinaton, hogy: "ugy isteni, mint világi törvények szerint a laikusoknak semmi hatalmuk nem lehet egyházi személyek fölött."
Azonban még valami más is járult a dologhoz, nevezetesen a legteljesebb biztonság érzete, melyben akkoriban a curia sütkérezett, az az öntudat, hogy kövessenek el bármit is s bármily fenyegető és bonyolódott legyen is politikai helyzetük Olaszországban, egyházi területen még sem tarthatnak semmitől. Vádak és szemrehányások bármily hangosan nyilatkoztak is itt-ott, nem zavarták meg e bizalmat a dolgok állására nézve. S bármennyire óhajtották mindenfelé e zsinatot, mely utóvégre is mindig és mindenekelőtt a pápaság korlátozását jelentette, a curiában egy moczczanás sem történt. A kötelék, mely a klerust Rómához csatolta, e szerint egy század óta szinte megcsontosodott, minden klerikus bizonyosan megsemmisült, ki lázadólag feltámadt, sőt a világiak sem vonhatták ki magukat az egyházi átok s következményei alul. Maga a merész Heimburgi Gergely is csak a hussita királynál Cseh-
országban talált menedéket s végre mégis mint kóros és megtört agg (1472) absolutióért könyörgött a római udvarnál. (1)
Hanem a keresztény világ a nélkül, hogy valami emlitésre méltóbb ellenszegülés vagy csak egy zsinat kárhoztatóbb hangja is emelkedett volna, mégis elviselte oly pápák kormányzatát, mint II. Pál, IV. Sixtus, VIII. Incze, VI. Sándor, kiknek utódai még mindig túl akarták haladni elődeiket vétek tekintetében. II. Pál kicsapongásai által - egy kortárs kifejezése szerint - Péter székét sárcsatornává aljasitotta (2). Ugyanez a tanu irja, hogy: történetesen ment Rómába s bevezettette magát a különböző papi testületekbe, de sehol sem talált egyetlen egy, magánéletében is vallásos embert." A mit utóbb a római pápák, bibornokok és prälatusok életéről mond, az még erősebb valamivel.
II. Pál s még inkább IV. Sixtus és VIII. Incze alatt még jobban kiszélesítették a nagy papi vásárt; az volt a czél, hogy rokonok számára fejedelemségeket alapítsanak s fölgazdagitsák a fattyugyermekeket.
Uj állomásokat alapitottak, hogy a másik pillanatban eladják, bibornoki méltóságok nagy áron keltek el. - X. Leo és VII. Kelemen meglehetős számu bibornoki állást bocsátottak áruba, miután a mértéktelen medicii pazarlások magát a különben kimerithetetlennek tartott pápai kasszát is üresedésbe hozták. Európa egyik végétől a másikig hangzott fel ujra: Rómában minden eladó.
(1) Brockhaus, Heimburgi Gergely. Lipcse. 1861.
(2) Arezzoi Attilio Alessio, Baluze-Manzinál. 519.Kétségkivül már 4 század óta ezt írták és beszélték Olaszországban és Olaszországon kívül; de most a tizenhatodik század kezdetén általánossá lett a hit, hogy ily ocsmányul, ily nyiltan és szemérmetlenül még sem űzhették azelőtt e dolgot; hogy azt a müvészetet, mely mindent pénzzé varázsolt a vallásban és egyházban, még nem fejtették ki ennyire. Mirandolai Pico Ferencz, János gróf, ki egy iratot intézett X. Leohoz Olaszország boldogtalansága s ennek okai fölött, megemlíti, mint az olasz nemzet magasra hágott fajtalanságának és istentelenségének egyik symptomáját, hogy most az egyházi és vallási dolgok formális és nyilvános kótya-vetyéje áll fön a legtöbbet igérők közt. (1)
1512 óta még egy Rómában nyomatott hivatalos kiadása is jelent meg a római cancelláriában és pönitentiariában igénybe vett taksáknak. Ennek alapjául kétségkivül a régibb, már XXII. János alatt eszközölt dijrend szolgált, de ezt akkoriban titokban tartották, mig most nyilvánosan ütötték dobra. (2) A taksák
(1) De veris calamitatum causis nostrorum temporum etc. Calorius Cesius. Mutinae. 1860. 24.
(2) A curia összeállitása a XVI. század elején nagyon különböző volt a maitól. Egy Rómában nyomatott s 1518-ból kelt Provinciale végül az Officia Curiae egy tartalomjegyzékét közli. A legtöbbnél ez vehető észre: vendantur. Egy ily állás megvevése a legbiztosabb alapja volt egy oly tőkének, mely természetesen dúsan kamatozott. E Provincialeból látjuk, hogy a "Referendarii non habent numerum", hogy a sollicitatorok 101, a magistri archivi 101, a scriptores supplicationum 8, a scriptores registri 12, a pönitentiaria scriptorai 27, a brevek sciptorai 81, a Collectores plumbi 101, a Sciptores apostolici 101 tagot számláltak. Mind e hivatalokat eladogatták. Ezekre következnek: 13 Procurator az Audentia Contradictarumban, 12 abbreviatores de parco majori, 60 de minori. Ezek is nagyobbára eladók voltak. Még fölsorolhatunk 12 Advocati consistorialest, 12 Auditorját a Rotanak, kikről az van megirva, hogy megelégesznek bőven a borpénzzel is. Azután 10 jegyzőt az Auditor camerae alatt, 29 titkárt és 7 Clerici cameraet, 9 jegyzővel. Már most képzeljen el az ember egy jóakaratu pápát, mint VI. Adorján, ki agg gyanánt s csak egypár évnyi kilátással jutott a pápaságra, egyszerre csak e pénzszerzésen alapult óriási gépezet élén találja magát, szemközt 800 egyénnel, kiket mind ama mohó vágy csigáz, hogy tőkéjőket, melylyel állásukat vették, minél jövedelmezőbbé tegyék, kik egy közös érdek kapcsai alatt phalanxxá tömörültek. Ily esetben a legbátrabb szivet is a tehetetlenség teljes öntudata veri le. -nemsokára mindenfelé tudomásra hozva, mindenfelé fölnyitották a szemeket a római fentartások és tilalmak roppant tömege fölött s egyszersmind minden kihágás s minden nehéz bűn, gyilkolás, vérfertőztetés stb. absolutiójának ára felett. Később e cancelláriai taksát a pápa elleneitől kifundált koholmánynak tartották, hanem az ismételt pápai jóváhagyás mellett eszközölt kiadások minden kétséget eloszlatnak erre nézve. (1)
Ezek bizonyitják, mily biztosan érezték magukat Rómában s mennyi mindent hitt a curia a világnak parancsolhatni; mert Róma legelkeseredettebb ellen-
(1) Ezek később "ab haereticis depravata" hozzáadással a tiltott könyvek indexére kerültek, de a protestánsoktól számtalanszor eszközölt kiadások nem különböznek az authentikus római, II. Gyula és X. Leo alatt nyomatottakból.
sége sem gondolhatott volna ki gonoszabbat, mint e századok óta következetesen kifejlesztett mechanismus fölfedezését, melyben a törvények csak azért látszottak adva lenni, hogy áthágásukat jó áron eladhassák s úgy egyeseknek, mint communitásoknak csak akkor engedjék meg a legtermészetesebb jogok használatát, ha előbb jól megfizettek értük1).
A curia nem sokat törődött azzal, ha iratokban mindenfelé a kereszténység romlása kútfejének s a népek mérgezőjének, rémszellemének nevezték. Hanem azért itt-ott mégis keményen megboszulta magát, főleg akkor, midőn egy-egy kedvencz népszónok volt az, ki a curiát megtámadta. Conecte Tamás karmelitát, ki soká működött Francziaországban, Flandriában és Olaszországban, mint vándor missionárius számos téritést eszközölt s szent élete által nagyban kitüntette magát, végre a római curia vétkeit ostorozta, IV. Jenő kínpadra vonatta s elevenen elégettette. (2). A mit Jenő
(1) Igy pl. több városnak, ha elemi iskolát akart állitani, előbb meg kellett venni rá a szabadalmat Rómában. Ha iskolát akarnak nyitni, megint egy jó summát kellett fizetniök. Apáczáknak engedélyt kellett vásárolni Rómában, ha egy pár szolgálóleányt akartak fölfogadni betegek mellé. L. Taxae Cancellariae Apostolicae Romae, 1514, f. 10. s köv.
(2) "Adversus vitia curiae Romanae emergentia nimio quia zelo declamabat, captus pro haeretico habitus est et ut talis combustus." Sonas de Villiers, Biblioth. Carmelitana, Aurelianis 1752, II. 814. Rendtársa, Mautranus Baptista (de vita beata in fine) Tamást martyrnak declarálja s halálát szent Laurentius martyriumával hasonlitja össze. Jenő később s halálos ágyán keserüen megbánta részességét e tettben.Connectevel elkövetett, ugyanezt vitte véghez VI. Sándor Savonarolával. Az ünnepelt szónok és theologus a meggyalázott egyház reformálása végett emelt szót s figyelmeztette a monarchiát, hogy nyujtson segédkezet egy általános concilium összehivásához. Sándor ezért kiátkozta őt s Florenczet interdictummal fenyegette. Pápai ügynökök léptek elő s Savonarolát két rendtársával együtt kivégezték, holttestüket lángoknak adták. Igy győzte le a koszorús theolog az egyszerű hitszónok szerzetest, - a theolog, mert ez volt VI. Sándor, gyermekei és "leányai" daczára. (1) Ugy tett, mint Borgia Rodrigo, a mi biztosan a piros kalaphoz vezetett, az iroda szabályokhoz irt egy glossán kivül egy meglehetősen tudós védiratot a pápai egyetemes monarchia s csalhatatlansága érdekében. (2) De Savonarola, ezt ellenei sem tagadhatták, nemcsak kora egyik leggeniálisabb embere s legjobb theologusa volt, hanem egyszersmind a leghatalmasabb papi rendhez is tartozott s ebben nagyon sok követőt számlált. Igy történt, hogy utóbb szent gyanánt s az igazság martyrjaként tisztelték s több szent, mint Neri Fülöp és Ricci Katalin, tanuskodott mellette, sőt egy későbbi pápa, XIV. Benedek, arra is érdemesnek találta, hogy fölvegye a szentek közé. (1)
(1) Ez a kifejezés Macchiavelliből van véve: Tre sue famigliari e care anzelle, lussuria, simonia e crudeltade". J. Decennali, opere ed. Fiorent. 1813. 682.
(2) Clypeus defensionis fidei S. Rom. Ecclesiae, Argentor. 1497.
(3) De servorum Dei canonisatione III. 25. 17.[29. szakasz: A korabeli közvélemény állapota]
Németországnál még nagyobb mérvben volt Olaszország a curia áldozata, de az olasz mindent könynyebben viselt el, miután az öszszegek, melyeket az egész adóköteles Európa száz különböző mederben folyasztott a római udvarba, utóvégre Rómából a nepotismus által mégis ismét a félsziget egyéb részeibe folytak s a bibornokok és prälatusok nagyobbára húsukból és vérükből valók voltak. Hanem a moralis benyomások ép e közellét és vérrokonság miatt annál károsabban ütöttek ki. Minden akkori, gondolkodó olasz, ki összehasonlítást tehetett, azon a nézeten volt, hogy nemzetük a más, északra fekvő népeket corruptió és vallástalanság tekintetében nagyban túlhaladja. Makhiavelli szerint: "Az olaszok a római egyháznak és papjainak köszönhetik azt, hogy rosz példaadásuk által minden vallásból és ájtatból kivetkőztek s egy hitetlen és gonosz néppé váltak." (1) Utóbb ezt toldja hozzá: "Minél közelebb él egy nép a római udvarhoz, annál kevesebb vallása van. Ha ez az udvar letelepednék a még jámborabb sweiziak közé, nemsokára ez az ország is elpusztulna a curia vétkei alatt." - Makhiavelli polgártársa, Guicciardini, ki sokáig szolgálta nagy hivatalokban a medici-i pápákat, igazgatta tartományaikat s vezényelte sergeiket, nem nyilatkozik kedvezőbben: "Nem lehetne a római udvarról - igy ír - annyi roszat mondani, hogy még több roszat ne érdemelne." (2)
(1) Discorsi. I. 12. p. 273. ed, 1843.
(2) Opere inedite, I. 27. Firenze 1857: "Non si può dire tanto male della corte Romana che non meriti se ni dica piu, perchè è una infamia, uno essemplo di tutti e vituperii e obbrobrii del mondo". Ricordi autobiografiajában alkalmilag ezt mondja: "A Roma, dove le cose vanno alia grossa, ove si corrompe, ognuno etc. Opere X. 166.A mit ez államférfiak mondanak az erkölcsi romlottságról, melyet a curia árasztott Olaszországra, ugyanazt a prälatusok a maguk módja szerint megerősitik. Chiari Izidor, folignoi püspök, ki Trientben oly helyzetben volt, hogy püspök-collegáit szemtől szemre kiösmerhette, igy nyilatkozik: "Egész Olaszországban alig lehet harmadfélszáz püspök közt négyet találni, ki csak a lelkipásztor czimet is megérdemelné s ki valóban működnék hivatalában. Ha az olasz nép annyira elidegenedett a keresztény hittől, hogy majdnem azt lehetne mondani, hogy a keresztény vallás náluk kihalt, úgy a vád a püspökök és plébánosokra hull; mert egész életük nem egyéb, mint a hitetlenség állandó predikátiója." (1).
Elismerést érdemel, hogy akkor, daczára az inquisitiónak, sok olyat lehetett mondani s leírni, a mit később, mikor a jezsuiták elhallgattatási, megsemmisitési s szépitési rendszerükkel fölküzdték magukat, nem igen engedtek volna meg. Sőt maguk a pápák is oly vallomásokat tettek néha, melyeket a curia bibornokai- és pr latusainak többsége a leghatározottabban kárhoztatott. VI. Adorján egy legatusa, Chieregati által ily nyilatkozatot tett Németországnak: kétségkívül sok undokságot követtek el évek óta a római
(1) Lindanus püspök vette föl e tételt Apologeti cum ad Germanosába Antwerp. 1568. p. 19.
széknél s mindent roszaságba kevertek, a fejtől áradt szét a romlás a tagokba, a pápától a prälatusokba."') Ha volt is itt ott Olaszországban egy egy jóakaratu püspök, azonnal tehetetlennek érezte magát, mihelyt egyházmegyéjét igazgatni akarta.
Mikor Matteo Giberto, VII. Kelemen megbizottja, veronai egyház-megyéjét végre fölkereste, ugy találta, hogy már a város maga 6 különböző papi jurisdictióra volt osztva, s csakhamar tökéletesen megsemmisültek reformtörekvései ennyi exemptummal szemközt. (2) Giberto életirója leírásaiban azt jegyzi meg Lombardiáról, hogy ott a nép se az Ur imáját, se az apostoli hitvallása nem ismeri s egy nagy rész jóformán egyszer sem megy évenként gyónni és áldozni; azok, kik a legjobbak közzé tartoznak, rendesen csak egyszer.
Hogy állott a dolog a pápai egyházmegyékben a klerust és a népséget illetőleg, az kitünik a többek között a föntemlitett Chiari Izidor püspök irataiból. Ez úgy találta 1550 körül, hogy egyházmegyéjének egy papja se tudta egy kettőt kivéve még a sacramentalis absolutio szavait sem s az egyházi átok alól való fölszabaditás formáját mind egynek tartotta a gyónás absolutiojával. Tanitókat kellett nekik küldenie, miután nem tudtak helyesen misét mondani. Klerusát átalán jobban megvetette a nép bűnei, mint tudatlanságai miatt. Az egyházi adományok birtokosai nagyobbára nem tudtak olvasni. (3) Szóval: összehasonlitom e
(1) Raynald. a 1522. 66.
(2) Giberti Vita, "operá"-ja előtt, ed. Veron, 1733. p. XI.
(3) Isidori Clarii Episc. Fulginatis, in sermonem Domini. Venet. 1566. f. 101-125.viszonyokat, melyeket a curia a maga közvetlen közelségében előidézett, a távolabb eső részek viszonyai kevésbé voltak elszomorítók. - Hatvan álló évig volt püspök nélkül a nagy milanoi egyházmegye 2300 papjával. A papok házaiban mást nem lehetet találni, mint fegyvereket, ágyasokat és gyermekeket. Az egész népben közajkon forgott ez a közmondás: a legbiztosabb ut a pokolba a papság. A szentségek használata itt is majd egészen elenyészett. Ezek egyes vonásai ama rettentő képnek, melyet Giussano, a milanoi pap, valamivel később az ottani állapotokról összeállitott (1).
Mikor X. Leót 1513-ban megválasztották, egy oly rettenetes örökséget kellett fölvállalnia, mely a legbátrabbat is aggálylyal tölthette volna el.
Elődei II. Pál óta mindent megtettek arra nézve, hogy a pápai széket szégyennel és gyalázattal áraszszák el, s Olaszországot végtelen háboruk minden iszonyának kitegyék. S nála szintén az volt az első gondolat, hogy hát most, miután pápa lett, a legkényelmesebb élvek árjába temetkezhetik egész háboritlanul (2).
(1) De vita et rebus gestis Caroli Borr. ed. Oltrochi, Mediol. 1775. p. 69.
(2) "Primo pontificatus die maximam voluptatem et cupiditatem expressit, dum florentina lingua palam hoc ennunciavit. Volo, ut pontificatu isto quam maxime perfruamur." A biograph hozzáteszi, hogy az, ki Leót ismerte, ezt csak physikai élvezetekre magyarázhatja. Ez a tétel hiányzik Rossi Roscoenál, vita di Leone X. t. XIL, de benne van a cod. vaticánban. 3920, melyből egy barátunk kiirta, egyszersmind a következő, szintén kihagyottal: "Ea tempestate Romae sacra omnia venalia erant, ac nulla habita virtutis aut integrae famae ratione palam ad Pontificatum suffragia vendebantur, omniaque ambitione corrupta erant."Még azt a tudatot is, hogy Róma és a curia gyűlölt szinben áll az egész világ előtt, nagy léleknyugalommal viselték Róma főpapjai. Az előbb emlitett Giberto előre látta, hogy háboru esetében csapatonként fognak a németek előtörni "az irántunk táplált természetes gyülölséget tekintve." Erasmus már kezdettől fogva ismételve mondogatta nekik, hogy a mindig erősebben áradó egyházi szakadás főleg e gyűlöletből veszi tápját. A tények is elég világosan beszéltek. Maga a föltétlenül engedelmes bitontoi püspök, Musso Cornélius, egyike a leghivatottabb szónokoknak Trientben, sem hallgatta el, hogy: Róma neve minden nemzet ellőtt gyűlöletes s maguk a jóbarátok is csak sohajtozhatnak a római egyház szégyene és megvettetése fölött (1). Most, mikor az utólsóelőtti órában egy ország püspökei arról tanácskoztak, mint lehetne föltartóztatni a corruptio és hanyatlás kettős árját az egyház felett, megint kitünt, hogy a curia elszelte püspöki hatalmuk idegeit és inait. Azon a zsinaton, melyet a Sens-kerületi franczia püspökök tartottak Párisban 1528 körül, maguknak a püspököknek kellett a kánonokba tenni, hogy a püspökök még az ordinatio megtagadásával sem tarthatták távol a klerustól a hasznavehetetleneket s méltatlanokat, miután ez mind Rómába ment s ott ordináltatta
(1) Sermones, II. dom. 5. Serm. 2.
magát (1). Husz évvel később a franczia prälatusoknak megint tiltakozniok kellett egy Melunben tartott gyülésen a curia vészthozó beavatkozásai ellen, melynek egyszerre csak az jutott eszébe, hogy Bretagneban és Provenceban eladja az egyházi adományokat s a reservatiók, expectativák, regressiok összes simonistikus garázdaságát a belőlük támadó végtelen pörökkel egyetemben szintén Francziaországba ültesse, daczára az 1517-ki concordatumnak, melylyel, mint a püspökök elég keserüen a pápa szemébe mondták, egy egyházi reformatio minden reményét dugába döntené (2). 1527-ben, mikor elérte Rómát az a sors, mely ép oly egyedül áll, mint maga Róma a világhistoriában, mikor a várost, mely elképzelhetlen idő óta számlálhatlan pénzösszegeket szedett magába egész nyugatból, németek, olaszok és spanyolok kirabolták s kifacsarták mint valami teleszitt szivacsott, ekkor mégis fölnyiltak némelyek szemei. Az a Cajetan, vagy de Vio, ki X. Leo oldala mellett mint udvari theolog állott, őt a lateráni zsinat meggyalázására a Constancz és Bázel elleni határozatokra s amaz isteni jog proclamálására, melynek értelmében minden klerikus fölmondhatja az engedelmességet fejedelme irányában, rábeszélte s emellett az iró szerepét vitte, ugyanaz az ember, ki később mint legatus Németországban Luther ügyét dölyfe által elmérgesitette s ujra rábirta a pápát, hogy az eretnekek elégettetésének roszalását haeresisnek declarálja - most 1527-ben az elfoglalás után eze-
(1) Harduin. Conc. IX., 1953.
(2) Baluze-Mansi. Misc. II, 297-300.ket irta: "Joggal vetik meg az egyház pásztorainak életét s nem adnak semmit szavukra; ezt most tapasztaljuk mi, római prälatusok, kik igazságos istenitélet által nem pogányoknak, hanem keresztényeknek estünk martalékul, rabul és ragadmányra. Hiszen mi nem is vagyunk másra alkalmasak, mint külső ceremóniákra s külső javak élvezetére, ezért tapostattunk le testi szolgaság által" (1).
Valahányszor ez időben protestánsok és katholikusok közti colloquiumokon és conferenciákon szóba jött a pápaság befolyása az egyházra s a római kormányzat a vallási dolgokra, a katholikus szóvivőknek mindig ki kellett jelenteniök, hogy: "Itt a védelem megszűnik, itt meg vagyunk győzve, nem tagadhatjuk s nem szépithetjük az eseményeket.
Igy már 1519-ben Chiemseei Berthold püspök, igy Contarini bibornok, igy az 1538-ki római emlékirat szerzője, Blosius Lajos apát, a frank és belga theologok, Claudius d'Espense, Ruard Tapper, Gentian Hervet, Lindanus püspök, Hoffmeister János. Sőt voltak pillanatok, mikor a pápák legkipróbáltabb szolgáiktól oly dolgokat engedtek mondatni maguknak, melyekért rendes időben inquitiópör hárult volna rájok. Contarini Gáspár, kit III. Pál szükségében világi államférfiuból egyszerre bibornokká tett, szemébe merte mondani a pápának, hogy az egész pápai rendszer viszás és keresztényellenes. Luthernek, ugymond, volt oka megirni könyvét a babyloni fogságról. "Nem le-
(1) Raynald a 1527. 2.
het Krisztus törvényével, mely a szabadság törvénye, ellenkezőbb valamit kigondolni, mint ez a rendszer, mely szerint a keresztények alá vannak vetve a pápának, ki kénye-kedve szerint csinálhat törvényeket, itélhet és menthet föl ezek alól. Ennél nagyobb szolgaságot nem is akaszthattak a keresztény világ nyakába" (1).
Persze, hogy ilyféle hangok hatástalanul enyésztek el; III. Pál nem tudta magát rávenni, hogy kényuralmából csak egy hajszálnyit is elmessen, s egy Contarini ellenében mindig akadt Rómában száz Torquemada, Cajetan, Jakobazzi és Bellarmin.
Az 1516-ban tartott lateráni s a tridenti concilium abban hasonlitottak egymáshoz, hogy a férfiak, kik e gyüléseken szónokoltak, oly vallomásokat tettek, s oly vádakat emeltek, melyeknek nyiltsága és hallatlan súlya fölött csodálkoznunk kell. E szónoklatok és leirások a legváltozatosabb fordulatokban ismétlik ama gondolatot, hogy: mi bibornokok, mi olasz püspökök és curialisok, egy csoport haszontalan s kötelességeinkről megfeledkezett népség vagyunk. Mi nyugodtan hagyunk számtalan lelket elveszni, mi lealázzuk, meg becstelenitjük a püspöki méltóságot, mi nem pásztorok, hanem farkasok vagyunk, mi vagyunk okozói az egész egyházban uralkodó romlásnak; legkivált azonban Olaszország vallási hanyatlása vétkét hordjuk lelkiismeretünkön.
Pucci Antal bibornok egész nyiltan kimondta
(1) Epist. duae ad Paulum III. Colon. 1538. p. 62. H. Le Plat gyüjteményében is. II. 605.
az 1615-ki gyülekezet előtt: "Róma, a római prälatusok s a Rómából naponkint kiküldött püspökök, mi összevéve vagyunk okozói az egyház annyi tévelyének és corruptiójának; ha jó hirnevünket, mely körülbelül egészen megsemmisült, nem sikerül visszaszereznünk, ugy mindennek vége van."
S Ugoni Mátyás, famagustai püspök, ki a lateráni zsinaton is részt vett, leírja egy müvében ama megvetést, melybe az olasz püspökök sülyedtek, ugy, hogy nincs az az infamia, a mit rájuk ne halmoznának, mig ők részükről mindazokat, kik csak a reformot pengetni merték s egy valódi concilium szükségéről beszéltek, azonnal békebontók és szineskedők gyanánt kigunyolták s elvetették maguktól. A leggonoszabbat, a mit eddig elmondtak az olasz prälatusokról, 1546-ban a pápai legatusok erősítették meg Trientben. A német reformátoroknak, ha ecsetelni akarták a világnak a pápák és olasz püspökök sulyos vétkeit, csak le kellett irni egyszerűen a legatusok e szavait s több hasonló, a conciliumon később napfényre hozott nyilatkozatot és vallomást; mert nem lehetett világosabban kifejezni, hogy az egész egyházi alkotmány rombadőlése, az uralkodó erkölcstelenség, a tetszés, melylyel az elhanyagolt, kielégítetlen s klerusában és egyházában csalódott nép mindenfelé fogadta az uj tanokat és egyházi alakulásokat, hogy mindez végül az olasz, a római curiában concentrált s onnan az egyházmegyék élére állitott päalatusokra vezethető vissza. (1)
(1) Admonitio ad Synodum, 1546-ból, Le Platnál, Monum. Coll. I. 40. Ez igy hangzik: "Horum malorum magna ex parte nos causa sumus. - Quod lapsam morum disciplinam et abusus complectitur, hic nihil attinet diu investigare, quinam tantorum malorum auctores fuerint, cum praeter nos ipsos ne nominare quidem ullum alium auctorem possimus." Hasonlitsuk össze ezzel, a mit Girolamo Muzio Lettere catholische-jában, Venez. 1571, p. 227, 1557-ben az "abominazione introdotta nella chiesa" felől mond. A püspökök nevezetesen, kik maguk is "danno la cura dell' anima alia feccia degli nomini.' Hogy vásároltak akkoriban, ha a kivántató pénzösszeget összehozták, püspökséget Rómában s hogy lett ez egy előkelő család ifjabb fiának egész közönséges ellátása, ezt elbeszélte Guicciardini Ricordijában. Rokona Rinieri Guicciardini, fattyugyermek s már gazdagon ellátva beneficiumokkal, a pápánál a corfonai püspökséget 4000 aranyon vette meg, azzal a szabadalommal, hogy beneficiumait magának tarthatja. Opere X. 59.
Mindaz, igy nyilatkoznak, a mi most ránk visszapattan az eretnekekről, csak jogos büntetése vétkeink- és mocskos tetteinknek, annak, hogy méltatlanokra ruháztuk az egyházi hivatalokat stb. stb.
[30. szakasz: A tridenti zsinat és eredményei]
Mindjárt az első beszéd, melyet a San-Marcoi püspük, Coriolano Martorano tartott a concilium megnyitásakor, bámulatot gerjesztett. (1) A kép, melyet az olasz bibornokok és püspökök jelleméről, vérszomjas kegyetlenségeikről, kapzsiságukról, gőgjükrül s az általuk eszközölt egyházi romlásról fölmutatott, irtózatos volt. Egy ösmeretlen, ki ez első gyülést egy barátjához intézett levelében leirta, ugy nyilatkozik: hogy Luther maga sem beszélt soha élesebben. (2) Az, a mit akkor Trientben hallott, föltétette vele,
(1) Le Platnál föltalálható, I. 2). ff.
(2) Theologiai dolgok folytatólagos gyüjteménye. 1747, 335.hogy a zsinat nem fogja ugyan elfogadni a protestáns tanokat, de a lutheránusoknál sokkal energikusabban fog föllépni a pápaság zsarnoksága ellen. Menynyire csalódott az olasz főpapságot illető nézeteiben! Hanem az, a mit akkor Trientben beszéltek, még sem hagyott semmi kétséget arra nézve, hogy az olasz püspökök átalános távolléte egyházmegyéiktől, melyek pásztoraikat nagyobbára még nem is látták, szinte szerencsének tekintendő; bár mily erősen hangsúlyozta is ez állapot tarthatatlanságát a III. Pál számára határozott 1538-iki emlékirat római szerzője (1).
Létezik a hires Antonio Flaminio egy irata 1545-ből, mely az épen alakuló trienti zsinat kezdetére vonatkozik. Ugyan mit fog, kérdi ebben, egy ily szörnypüspökökből álló concilium az egyház javára tenni? Ezek olyan püspökök, a kiken semmi püspöki nincs, a hosszu kabáton kívül. Csak egy érdemes, de már kimult püspököt ismer Olaszországban, Veronai Gibertót. Hanem a mostani püspököktől, kik fejedelmi kegy, szerzés, vásárlás, bünös müvészetek vagy Rómában folytatott sok évi korteskedés által lettek ezekké,
(1) Omnes fere pastores recesserunt a suis gregibus, commissi sunt omnes fere merceneariis." Ed. 1671. p. 114. S 60 évvel később daczára az állítólagos, Trientben eszközölt reformatiónak, sem állott máskép a dolog. Bellarmin bibornok igy ir VIII. Kelemenhez intézett memorandumában: "Video in ecclesiis Italiae desolationem tantam, quanta ante multos annos fortasse non fuit, ut jam neque divini juris neque humani residentia esse videatur." Baronii epist. et opnsc. Romae, 1770, III. 9.
semmi sem várható; ha javitni akarnának a dolgon, mindezt tömegestül el kellene csapni. (1)
Csak egy pár spanyol és francziának kellett megjelenni Trientben, hogy az olasz püspökök azonnal átváltozzanak, egy, a római rendeleteknek föltétlenül engedelmeskedő, a legatusokat nyomról nyomra követő nyájjá. Nem sokat törődtek vele, hogy ugy irták le őket a világnak, mint nyomorult, lelkiismeretlen bérenczeket, mint durva és tudatlan embereket, egy ellenkező hang, egy moraj sem szakasztottá itt félbe a szó-
nokot. Azt is kimondhatta egy olasz (egy transmontantól nem türték volna el), hogy az egyház minden szerencsétlensége s minden egyházi visszaélés a római egyházból tör elő (2). De ha arról volt szó, hogy kimutassák ragaszkodásukat a római curiához, akkor szinte nekihevültek a devotiók versenyében. "Az olasz püspökök, mond Pallavicini, nem ismertek más törekvést, mint föntartani az apostoli széket és nagyságát. Mialatt erre munkáltak, egyszersmind ugy viselték magukat, mint jó olaszok és jó keresztények" (3).
(1) Ez a csodálatos irat áll: quatro lettere vi Gasparo Contariniban, Firenze 1558, de Quirini bibornok megjegyzése után van készitve.
(2) Ezt mondja, pl. Pucci Antal, utóbb albanoi bi-bornok-püspök, a laterani zsinaton: "Róma vagy Babylon, ejus-que incolas pastores, qui quotidie per universum terrarum orbem animarum saluti praeficiuntur, tantorum causam errorum." Concil. ed. Labbé XIV. 240.
(3) "Non tendevano ad altro oggetto che al sostenta-mento ed alia graudezza della sede apostolica." Storia dei Cone, di Trento. V. ed. Milán. 1844.Ha egy idegen püspök néha oly történeti tényeket emlegetett, melyek sehogysem voltak illeszthetők a pápaság rendszerébe, akkor kitört a vihar. így a cadixi püspök, Vosmediano, egy alkalommal megjegyezte, hogy a metropoliták annak előtte auctoritásuk erejénél fogva rendelkeztek provinciájuk püspökeivel. Simonetla bibornok rögtön ellene szólott, s ekkor az olasz püspökök vad kiabálásba törtek ki, s szörnyü lábdobogással és üvöltéssel akadályozták meg a püspököt beszédében. Ennek az átkozottnak nem szabad beszélni, igy kiabáltak, rögtön állittassék törvényszék elé (1). Ez volt a zsinati szabadság Trientben.
Épen Olaszországban, hol, mint Német- és más országokban, nem történt nyilvános egyházi szakadás, hol az alanti nép tömege átalában katholikus maradt, ekkor a levertség egy oly állapota támadt a jobb érzelmüeknél, mely közel állott a kétségbeeséshez. Beszédeikben és irataikban a trienti zsinat megnyitása körül a vallás végromlásáról, az egyház agoniájáról, sőt eltemettetéséről van mindenütt szó, melyen a püspökök a résztvevők szerepét játszák. Az egyházat egy tetemnek nevezik, melybe a rothadás már bekapott, vagy egy lángokban álló s már-már majd egészen elhamvadt háznak. Igy beszélt Lorenzo Giustiniani, velenczei patriarcha, igy Viterboi Aegidius s Pucci Antal bibornokok, s még több más püspök Trientben. Ez volt a benyomás, melyet az olaszországi állapotok látása bennük fölidézett, hol hitetlenségek
(1) Psalmaei Coll. Actor. Le Platnál, VII., IL, 92.
és superstitiók látszottak a nemzet vérébe vegyülni; mig az alpokon-tuli nemzetek egészbe véve még vallásosak voltak, habár ragaszkodásuk az egyházhoz, mely örökké csak mint zsarnok uralkodó s mindig a maga idomtalanságában s egész a fölismerhetlenségig tulzott torzképében mutatta magát, erősen meg volt ingatva. A socinianismus olasz-nemzeti termék volt, mely Német- vagy Angolországban soha sem kapott lábra. Németországban s kiváltkép az Alpokon innen még mindig nem gondolták azt, hogy az egyházi község beállott megszakasztása maradandó szakadásra fog vezetni. Az általános hangulat annyiban még mindig egyházi volt, a mennyiben bírtak egy valóban szabad, pápai kényszer által nem nyűgözött conciliummal, mely az egyházat egyszerre fogja megtisztitni és egyesíteni, melynél természetesen a képzetek az ujraegyesülés föltételeiről egyéni helyzet és nemzetiség szerint nagyon elütők voltak egymástól. Itt épen ugy, mint a scandináv tartományokban, Angolországban, Németalföldön, 1560-ban egy méltányos reformatio által, egy pár beismerés által a kelyhet és papi házasságot illetőleg, főleg azonban a pápai rendszer eltörlése által meg lehetett volna menteni, vagy visszaállítani a vallási egységet. Ha a reformátorok szelidebbjei, mint pl. Melanchton, csak a pápai főáldozárság, mint egy emberileg jogos s az egyházra hasznos intéztmény elismeréséig akartak menni, ugy ez, mint Luther irataiból látjuk, főleg azon alapult, hogy az ő képzetükben az absolut monarchia torzképe, melyet mindig nemük elé tartottak, a főáldozárság képzetével az egy
házban: elválaszthatlanul megegyezett. A mint az újszövetségi papság s az eucharistikus áldozás eszméjét nem tudták, vagy nem akarták fölfogni, miután mind a kettő csak akkori elferdülésében és tisztátalanságában, mint a világiak fölé való emelkedés s az áruczikké sülyedt mise, lebegett szemeik előtt, épen úgy voltak a főáldozársággal is. Kétszeresen gyülöltnek és elviselhetetlennek kellett rájuk nézve lenni, ugy akkori képviselői, mint a benne rejlő zsarnoki elem s amaz észrevétel által, hogy épen a curia főoka és forrása az egyház bajának.
[31. szakasz: A pápai tévedhetetlenség tantétellé alakítása]
Az olasz engedelmességhez Róma iránt az tartozott mindenekelőtt, hogy nem csak a pápaság rendszerének, hanem e rendszer consequentiájának, a pápai csalhatlanság elméletének is hódolattal kalapot emeltek. Azonban e doctrina ép X. Leo óta a fejlődés különböző pházisain ment át.
Egészbe véve a hosszu, 1431-től 1450-ig a concilium s a pápák közt vivott vitában, az autoritás elsősége fölött, mégis nagyon háttérbe szorult a pápai tekintély kérdése hitbeli ügyekben. A florenczi zsinaton, miután a görögök a Cyrillus-fictiókat egyszerűen viszszautasitották, egy pápai theolog sem hozta fel; tudták, hogy egyáltalán nem lehet remélni, hogy a görögöket egy ily igény elismerésére rábírhassák. A bázeli zsinaton alkalmilag mint általánosan elfogadottat modták ki azt, hogy vallási dolgokban maguk a pápák is, hasonlóan más emberekhez, tévelynek vannak alávetve. A pápai rendszer theologusai, mint Torquemada, a minorita Capisztrán, Antonin, az
érsek és dominikánus, kik 1440 és 1470 közt védték a curia kedvencz tanát a pápa fenhatóságáról a conciliumok fölött, egy más kibuvó ajtót találtak ki, mint a csalhatlanságot, hogy a pápát hitbeli ügyekben a conciliumnak való alárendeltségéből kivonszolják, s később Jakobazzi bihornok is hozzájuk csatlakozott. Azt állitották, a mint ezt főkép Torquemada kifejti, hogy: a pápa mindenesetre eshetik haeresisbe s adhat elő hamis tanokat, de már akkor minden egyházi itélet lehetősége előtt tényleg maga az Isten teszi le ugy, hogy ezután az egyház vagy concilium már nem itél fölötte, hanem csak az isteni végzést mondja ki, s igy tulajdonkép még sem lehet azt mondani, hogy egy pápa eretnek lehet, miután abban a pillanatban, melyben az orthodoxia átmegy benne a heterodoxiáha, már megszünt pápa lenni.
E szerint azt is lehetne állitani, hogy egy püspök vagy egy áldozár sem válhat soha eretnekké és sohasem tehető le eretnekség miatt, miután őt legelsőbb, azaz egy hamis tanhoz való átpártolás első pillanatában, maga az Isten tette le; mert ha már egyszer isteni letevéseket fogadtak el minden emberi interventió előtt, lehetetlen lett volna ezzel a pápáknál megállani, vagy azt állitani, hogy Isten csak a pápák irányában oly szigoru, de szelidebb eretnek püspökök és papok irányában. Egy ily fordulat, világosan csak a szükség és zavar által sugallva, senkit sem elégithetett ki. Torquemada azonban szilárdan ragaszkodott e találmányhoz: elveti azok eszméjét, ki azt vélik, hogy az Isten soha sem fogja megengedni,
hogy a pápa valamit hamisan definiáljon. E segédeszköz használatától már ama tények tiltották őt, melyeket Gratiánból ismert, de, vélte a bibornok, ha a pápa mégis igy tesz, akkor jog szerint már nem pápa többé - nem egyéb, mint egy pápa holtteteme, melyet az egyház tetszése szerint ítélhet el. (1) Torquemada kortársai, szent Antonin, flórenczi érsek s de Rosellis Antal kanonista, bármily magasra emelték is a pápai hatalmat, a csalhatlanságot mégis csak az egész egyházba s képviseletébe, a conciliumokba helyezték. Csak az egyházzal egyesülten, és a conciliumtól tanácscsal támogattatva, van megóva tévelyéktől a pápa, véli az első (2). Igy még mindig nem volt pápai csalhatlanság. Nagyon is szilárdan állt e tétel: a pápa lehet eretnek s csak akkor mondja neki az egyház és a concilium: tedd le magadat. Ha ezt elmulasztja tenni, ugy a concilium kimondja letételét, Igy hozta tisztába a dolgot Jakobazzi bibornok (3). Krisztus imáját még ő is az egyházra, nem Péter utódjára (4) vonatkoztatja s igy tett előtte már Netter Tamás vagy Waldensis is (5). Silvester de Prierio, ki akkor palotamester volt, sem ment tovább ennél: "A pápa nem téved, ugymond, ha a conciliumtól kér tanácsot" (6). Csak De Vio Tamás
(1) Summa, IV., 2, c., 16, f., 388.
(2) Summa theol. p. III. p. 416.
(3) De Concilio, ed. Paris, p. 930.
(4) ib. p. 421.
(5) Doctrinae, 2, 19.
(6) Summa Sylvestrina, Romae 1516, verbo: Concilium.vagy Cajetanban tünt fel legelsőbb a teljes pápai csalhatlanság elismerője. Ő volt az, ki X. Leo által legelőször sértette meg az előbbi pápáktól oly ünnepélyesen elismert s biztositott auctoritását a konstanczi és bázeli határozatoknak a conciliumok hatalmáról, anynyira, hogy a pápa kérdéses dekretumában, melyet olasz synodusán terjesztett elő, a konstanczi zsinat egyetlen egyszer nem fordul elő.
Most itt volt az ideje, hogy a pápai rendszer épületét a megcsalódott Tamástól kifundált csalhatlansági elv következetes továbbfejlesztése által betetőzzék. Mindkét concilium dekretumaival tehát az ismert hamisitásokat, a keleti concilium és atyák tételeit és kanonjait tették szembe. E hamisitások legotrombább, legkézzelfoghatóbbját is, az Ágostonét, melyet a pápai levelek kanonikus iratoknak adtak ki, fölhasználta Cajetan, tana érdekében (1). A Tamástól átvett fictiókhoz még egy pár saját szerzeményü koholmányt is toldott, valamint teljesen szétrombolta a wiklefi tétel hires konstanczi censuráját, mely rá nézve különösen kényelmetlen volt (2).
Cajetan typusa volt ama hizelgő udvari theologoknak, kik később Caraffát s az 1538-ki emlékirat többi szerzőit kényuralmi tanjuk által a pápák félrevezetőinek s az egyház romlása és hanyatlanása okozóinak bélyegezték. Ő gondolta ki a szót, melyhez a
(1) Ad Leonem X., de divina inst. Pontificatus, Romae 1521, c.14.
(2) A döntő szavakat: "(error est) si per Romanam Ecclesiam intelligat universalem aut Concilium generale" kivetette.medici-i pápák hivatalvezetői s ezek utódai e practikus kommentárt adták: a katholikus egyház született szolgáló leánya a pápának (1), - ő, ki mégis csak látott egy IV. Sixtust, VIII. Inczét és VI. Sándort.
Nem lehet állitani, hogy Cajetan uj tana uralkodóvá lett volna Rómában. Gyanúsnak tetszhetett volna némelyek előtt, ha most megállapították volna a pápai csalhatlanságot s egyszersmind tévesnek deklarálták volna a pápai bullák ama hosszú sorozatát, melyek a nyilván dogmatikus konstanczi határozatokat megerősitették és fejtegették. VIII. Incze még 1486-ban elismerte a párisi főiskola orthodoxiáját, abban az időben, mikor ez, mint theologusaik, Almain és Maior János nevében kijelentették, a pápa superioritásáról a concilium fölött szóló tant eretnekségnek bélyegezte, s mikor egész Franczia- és Németországban ebben a szellemben tanítottak. A lothringeni bibornok ugyane mellett tett bizonyságot a trienti zsinaton, a nélkül, hogy ellenkezésre talált volna. VI. Adorjánt pápává tették, habár általánosan tudva volt, hogy mint a theologia tanára Löwenben, theologiai főmunkájában igy nyilatkozott: több pápa volt eretnek s bizonyos, hogy egy pápa végzése vagy dekretaléja által eretnekséget támaszthat (2). Egy ily pápa megjelenése, ki csalhatósága öntudatával annyira tisztában volt, hogy művét Rómában maga s mint pápa, ujra nyomatta, nem maradt utóhatás nélkül.
(1) Apologia tractatus se comparata auctoritate Papae et Coucilii. Romae 1512, c. 1.
(2) Comment. in IV. sentent, quest. se confirm.: "Certum est, quod possit errare, haeresin per suam determinationem aut decretalem asserendo." E mellett világosan kimondja: Evacuare intendo impossibilitatem errandi, quam alii asserunt."Még szabad volt védni Olaszországban a két concilium auctoritását s határozataikat s elitélni a pápaságot, mint történetileg és jogilag egyaránt tarthatatlant. Erről tanúskodik Ugoni, famagustai püspök műve, melyet III. Pál plane dicséret és helyesléssel halmozott el, bárha ez Torquemadát megczáfolta s kimutatta a concilium bírói hatalmát a pápa fölött. (1) Maga a híres emlékirat tartalma is, melyben Caraffa, Pole, Sadolet és Contarini bibornokok, továbbá Fregoso, Giberto, Aleandri, Badia és Cortese a római és olaszországi egyházi állapotokat szabadelvüleg ecsetelték, azonnal látnunk engedi, hogy ők nagyon is világos fogalmakat tápláltak a pápák egyházi botlásaikról, tévtetteikről s hamis alapelveikről, de egy csöppet sem voltak hajlandók elfogadni a csalhatlanság hypothésisét. Ha e férfiak ama nyomort, melyet a pápák hoztak az egyházra elvakulásaikban, az egyház elpusztulását, sőt "rombadőlését" (2), melyet a pápai mindenhatóság s kényuralom tana idézett elő, ecsetelték, akkor bizonyára nagyon távol voltak annak beismerésétől, hogy Krisztus minden pápának privilegiumot adott dogmatikus csalhatatlanság által "erősitni a testvéreket", mig ezek másrészt az egész egyházat el
(1) De Conciliis M. Ugonii Synodia Venet. 1568. A pápa levele legelőre van nyomatva.
(2) Collapsam in praeceps ecclesiam Christi" ez a kifejezésük.gyöngítik és szétmállasztják elcsűrt-csavart meghagyása által.
Ép ama férfiaknak, kik főleg abban fáradoztak, hogy a pápa személyes csalhatlanságának tanát terjeszszék, kellett arra a tapasztalatra jutni, hogy az egyházi corruptiónak s a visszaéléseknek, melyeket a "csalhatlan" pápák maguk követtek el és szilárditottak meg, e tan által még erősebb alapot adtak, melyen ezentúl a javitás minden kísérlete meg fog törni, meg fog semmisülni.
Cajetán, ki a lateráni zsinaton tett szolgálatával a bibornoki kalapot érdemelte ki, később mégis az ily tanokkal megközelíthető VI. Adorján alatt első volt, ki a pápai udvar simoniája fölött elmélkedni kezde, és a püspökségek, egyházi járadékok, s a végre minden becsüket vesztő engedmények és bűnbocsánatok közönséges árúba bocsáttatását botrányosnak találni elég bátor volt. De ezen tette miatt átalános gáncsolással kellett találkoznia. Mily esztelenség, mondák, talán ember nélküli pusztává akarja Rómát változtatni, vagy a pápaságot elerőtleniteni, vagy az annyira eladósodott pápát a pontificatus vitelére nélkülözhetlen pénzforrástól kivánja megfosztani? A mit a pápának jogában áll ingyen adni, azt jogában áll eladni is (1). Hogy Cajetant Rómára nézve ártalmatlanná tehessék, elküldék őt Magyarországba követül.
A csalhatlansági elmélet másik védője, ki azt
(1) "Quid enim aliud esset, quam vastam in Urbe facere solitudinem? Pontificatum ad nihilum redigere?... Ridiculum est, quod gratis donare possis, id vendere non posse." Joh. B. Flavii de vita Th. de Vio Cajetani. A "Commentarii Cajetani in S. Script." előtt, Lugd. 1639. T. I.
Belgiumban törekedett meghonositani, volt Tapper Ruard löweni theologus. De, miként barátja, Lindánus püspök értesít, ugyanő keserüen csalódva tért 1552-ben Trientből vissza, mert a római erkölcsöket, a curiai gyakorlatot, mely csak egy telhetetlen torok betömésére látszék hivatva lenni, az egyházfők képmutatását, az egyházi dolgok árába bocsáttatását közelről volt alkalma szemlélni. Az egyháznak eme nagy sülyedésén és romlásán, úgy gondolkodék, nem vitatkoznunk kell a protestansokkal, hanem sirnunk fölötte (1).
A pápai csalhatlanságot védő theologusok közt a harmadik volt Melchior Cano, Tapper kortársa, ki szintén jelen volt a trienti zsinaton. Vallástani elveket tárgyazó műve egész Bellarminig a főforrás volt, honnét az infallibilisták egytől egyig meriték érveiket. De azon tapasztalatokat, melyeket ezen tannak a pápákra és a curiára tett hatásában észlelt, később egy, a spanyol király meghagyásából készített véleményadási iratban a következő tételbe foglalta össze: "A ki azt hiszi, hogy Rómát megmenteni lehet, az roszul ismeri azt; az egyházi összes igazgatás ott egy adásvevési üzletté, egy isteni és emberi törvényekben nem kevésbbé, mint a természet törvényei által tiltott kufárkodássá változott (2).
(1) Lindani Apologeticum, p. 20.
(2) Ezen véleményezés, mely elébb Campomanes által francziául tétetett közzé, újabban (1855) Ensinas által spanyol kiadásban jelent meg: "Dos informaciones" in Apendice. p. 35.Olaszországon kívül a XVI. században, mig a jezsuiták befolyása oly hatalmassá nem lett, a csalhatlansági elméletnek esak kevés híve vala. Spanyolországban még a 15-ik században a legtekintélyesebb theologusok is, mint a Testado néven ismert Madrigal Alfons, a konstanczi és bázeli zsinatok határozataihoz képest a mellett harczoltak, hogy a pápa hitbeli dolgokban a zsinatnak alá van rendelve. Ez irányban még tovább haladt Escobar András spanyol püspök. Csak az inquisitio juttathatá ott e római jézuisztikus tant érvényre, elnémítván az ellenkező véleményt.
A protestantizmus ellen küzdő németországi kath. theologusok szintén egészen a zsinatok részén állottak, mig csak a jezsuiták által birt befolyás a főiskolákban és a fejedelmi udvaroknál rést nem tört magának. Belátták ezek, mily rettenetes fegyver nyujtatik a protestantizmusnak a csalhatlansági tan elfogadása által a kath. egyház ellen, és hogy ez által a dogmák változhatlansága iránti előnye az egyháznak mennyire veszélyeztetve van. Cochläus, Witzel és Nausea bécsi püspök visszautasiták azt. "Felettébb veszélyes lenne, - mond az utóbbi, - ha hitünket egy ember itéletétől tennők függővé; a föld kereksége nagyobb, ugymond, mint egy városé" (1).
Francziaországban a párisi főiskola befolyása folytán mindenki meg volt győződve a zsinat felsőbb
(1) Rerum Conciliar. V. 3.
tekintélyéről, és ezt a bourges-i pragmatika sanctio erőszakos hatályon kívül helyezése sem változtatta meg. - Annál nagyobb elszántsággal szálltak most, a trienti zsinat idején, az olasz főpapok síkra. Cornelio Musso bitontói püspök Pál római körlevele fölött tartván egyházi szónoklatot, mondá: "A mit a pápa mond, ugy kell tekintenünk, mintha Isten mondotta volna. Isteni dolgokban úgy kell őt tekintenünk mint Istent magát; a hit titkait illetőleg egyetlen egy pápának nagyobb hitelt adok, mint ezer Augustinus-, Hieronymus- és Gergelynek" (1).
Midőn Bellarmin a római kedvencz tan ujbóli megállapitására vállalkozott, a papok hatalmas működése a theologiát is az ujonnan felvett ösvényre terelte, és a theologusokat egy uj rendszer követésére kényszerité. A római curia, a jezsuita-rend által elért siker, a curiának teljesen hódoló spanyol királyi udvar európai nagyhatalommá alkotása és IV. Henriknek megaláztatása által felbuzditva azt hivé, hogy hatalmának legalább nyugaton való visszaállítását sikeresen megkisértheti. A Velenczére kimondott interdictum megmutatta, mennyire valának elkapatva a siker vak reményében. Ujra az iuquisitió lett Rómának kedvencz intézménye, fiók-intézményül csatlakozván hozzá az indexcongregatió. A buzgó inquisitori ténykedés legjobb ajánló levél és legbiztosabb út volt a bibornoki méltóság, sőt maga a pápai szék elnyerésére. Már IV. Pál kimondotta, hogy az inquisitió az egyedüli támasza a pápai széknek Olaszországban. Két csodálatos és fon-
(1) Conciones in ep. ad Romanos p. 606.
tos okmány tesz tanúságot arról, hova az ekkori törekvések czéloztak, és hogy mennyire igyekeztek a Gergely-féle eszméket Európának XVI. századbeli viszonyaihoz alkalmazni.
Különös ünnepélyességgel, sőt a kathedráról adta ki IV. Pál "Cum ex apostolatus officio" kezdetű bulláját. A fölött a bibornokokkal folytatott tanácskozásokat aláiratta velök, s abban "apostoli hatalmának teljessége alapján" a következő tételeket körvonalozta:
1. A pápa, ki mint Pontifex Maximus Istennek helytartója a földön, teljes hatalom birtokában van népek és királyságok felett, ezek mindnyája felett ő mond itéletet, ő felette nem mondhat senki e világon.
2. Minden fejedelem és uralkodó, szintúgy, mint bármely püspök, eretnekségnek vagy az egyháztól való elszakadásnak bűnébe esvén, általa letétethetik, minden uralkodói jogoktól megfosztathatik és halálra itéltethetik a nélkül, hogy ehhez valamely jogszerü formaiság megkivántatnék. Azon esetben, ha töredelmes bűnbánattal megtérnek, kolostorba zárandók, hol kenyéren és vizen élethossziglan vezekleniök kell.
3. Senki ily eretnekség vagy szakadárságban elmarasztalt fejedelemnek segélyt nem nyújthat, még emberbaráti segélyt sem; azon uralkodó, ki ezt merészlené, azonnal elveszti országát vagy birtokait, melyek aztán valamely a pápának hódoló fejedelemnek adatnak, kik ezeket hatalmukba vehetik.
4) Később tudomásra jutván, hogy valamely pápa
(1) "Qui Dei et Domini nostri Jesu Christi vices gerit in terris."
vagy püspök előbb eretnek- vagy szakadár-eszmékkel volt eltelve, az ily főpapnak minden eddig tett intézkedései semmisekké és érvénytelenekké válnak.
Tehát még 1558-ban is a legünnepélyesb formában élt ezen, a bibornokok által aláirt, s V. Pius által különösen megerősített és megújított nyilatkozat, mely szerint a pápa mindenható hatalmánál fogva uralkodókat letehetett, országokat idegen invasionak nyujthatott martalékul, és a tulajdonost birtokától megfoszthatta, és pedig minden jogos formaiság nélkül, nemcsak azon okból, ha a Rómában jóváhagyott tant elhagyta vagy az egyháztól elszakad, hanem már egyszerü menhelynyujtás következtében is, és ily esetben sem az uralkodó család, sem az állam jogai nem vétettek figyelembe, sőt utóbbi ilyenkor a foglalási háború iszonyainak esék áldozatul. Végül mindezekhez járul azon tan, hogy minden hivatalos ténykedés, szentség-kiosztás, melyek valamely tanra nézve - habár 20, 30 év előtt is - eretnekségben levő pápa vagy püspök által végeztettek, semmisekül tekintessenek. Ez utóbbi határozmány oly éles és szembeszökő tagadását tartalmazá az egyházban előbb átalán elfogadott, bár Rómában egyszer-másszor félreértett elveknek a szentségek ereje- és érvényére nézve, melynek a theologusok előtt nem lehetett megfoghatlannak nem tűnni fel. Mindazon viszásságok, melyek hasonló tanok által az egyház kebelében már előbb is létrejöttek, újból felmerültek volna most is, ha magok a jezsuita theologusok, a csalhatlansági elmélet leghatározottabb hívei, vissza nem riadtak volna
attól, hogy az ezen pápa által kimondott alapelvet magukévá tegyék, daczára, hogy IV. Pál a decretumaitól idegenkedőket Isten haragjával fenyegette. Maga Bellarmin tette 40 évvel később Rómában azon vallomást, hogy valamely püspök avagy pápa az által, hogy titkos eretnek, vagy valaha az volt, nem veszti el hatalmát; különben minden bizonytalanságban állana s maga az egyház feldúlással fenyegethetnék.
Sokkal nagyobb és tartamosb hatásu vala a másik, u. n. utolsó vacsorai bulla, melyen a pápák évszázadok folytán dolgoztak, és a mely szerkezetének végleges megállapítása VIII. Orbán pápaságának idejére esik (1627). Ez XI. Gergely alatt (1372) lett először még egyszerűbb vázlatban közzétéve. XII. Gergely (1411-ben) ismételte azt, és V. Pius alatt 1568-ban uj toldalékokkal bővítve, nyerte meg maradandó alakját. Ennek határozata szerint az a kereszténységben örök törvény gyanánt lett volna tekintendő, és különösen a püspököknek, a poenitentiaria tagjainak és gyóntató-atyáknak oly kanon gyanánt lőn feltűntetve, melyet a gyóntatószékből kellett a hívők lelkiismeretébe vésni. Ha valamely okmány a "kathedrából kiadott határozat" jellegét valaha magán viselé, úgy ez valóban olyannak mondható, mert annyi pápa által lett ismételten megerősítve.
Eme bulla kiközösít és elátkoz minden eretneket és szakadárt, valamint azokat is, kik ilyeneknek menhelyet nyújtanak, kedvezményben részesítik vagy oltalmazzák tehát mindazon fejedelmeket és hatóságokat, kik más hitüeknek a birodalmaikban való tartózkodást
megengedik. Kiközösíti és átokkal sujtja mindazokat, kik más hitnek könyveit pápai engedély nélkül olvassák, birtokukban tartják vagy kinyomatásukat eszközlik; továbbá mindazokat, legyenek egyesek, egyetemek avagy más testületek, melyek a pápai rendeletek ellen a jövő zsinatra appellálnak. Beavatkozik az államok önkormányzatába és souverenitási jogaiba, adók és vámok kiszabása, törvénykezési eljárás gyakorlása, s a bűnös egyháziak megfenyitése által, a mennyiben azokat kiközösítéssel és átokkal fenyegeti, ha ilynemű eljárásokat különös pápai engedély nélkül végrehajtani mernének, mely büntetés nemcsak a legfőbb állami közegekre, de az egész hivatali testületre, le egész a legutolsó írnokig, poroszló- és bakóig, kiterjeszkedik. Mely egyházi fenyitéktől, a halál óráját kivéve, egyedül csak a pápa menthet fel.
Nem csoda, ha a fejedelmek és államok ily okirati nyilatkozatnak ellene szegültek, azt nem hirdetteték ki, s a legkisebb érvényt is megtagadták tőle. Francziaországban a parlament 1580-ban azon határozatot hozta, hogy mindazon püspök és érsek, ki ezen bullát közzé teszi, jószágvesztés mellett felségárulási bűnben bűnösöknek mondandó ki. Németalföldön magok a püspökök szegültek ellene; ép ugy kitiltá azt a spanyol király, mely abban jogaiba való avatkozást talált, nem különben a nápolyi alkirály is. II. Rudolf a legünnepélyesebben tiltakozott annak Németországban, különösen Csehországban leendő kihirdetése ellen. A mainczi érsek nem volt annak életbeléptetésére birható, ép ugy Velencze városa sem. De a
theologusok és egyházi törvénytudók, kik a jezsuitákhoz szítottak, ezen bullát tankönyveikbe felvevék s értelmezésekkel kisérték, sőt némely gyóntatóatya anynyira ment, hogy ennek alapján az egyházi absolutiót is megtagadta. XI. Kelemen, az utolsóvacsorai bullára való hivatkozás mellett még 1707-ben merte I. Józsefet, s kik vele közreműködtek, a Parma és Piacensa irányában követett eljárásukért, mely tartományokra nézve Róma felsőbbségi jogot igényelt, egyházi átokkal sujtani; de a császár erélyesen lépett fel ez eljárás ellen, s a pápa engedni kényszerült. Midőn azonban 1768-ban XIII. Kelemen még egyszer beavatkozott egyházi átok fenyegetésével a parmai herczeg souverenitási jogaiba, eljárása ellen a kath. államokban nagy izgalom keletkezett. Maga a szigoru katholikus Mária Therézia az osztrák Lombardiát illetőleg erélyesen visszautasitotta a pápai túlhatalmaskodást, és a bulla érvényesitését eltiltotta, melyről azt jegyezte meg idevágó rendeletében, hogy a papi jellemhez nem illő, egyátalán nem indokolt és a fejedelmi jogokat felette sérti. Ezen bulla 200 éven át zöld-csütörtökön ünnepélyesen kihirdettetvén, a kath. államok Rómában levő követeinek alkalmuk volt időről időre jelentést tenni, miként lettek e napon a pápai igényeket figyelembe nem vevő fejedelmeik vagy kormányuk kiközösítve. Noha ezen bulla XIV. Kelemen óta a szokásos napon nem is olvastatik fel, mint azelőtt, Cretineau-Joly megjegyzéséhez képest a római törvényszékek és congregatiók által mégis olyanul tekintetik, mely jogérvénynyel bir.
A jezsuita-rend czélja- és rendeltetésénél fogva nem állhatott meg a pápai csalhatlanságot illetőleg fél uton, nem ingadozhatott, mint a régibb infallibilisták Tamástól Cajetánig, egy eretnek pápa létezhetése, és az az által hozott határozatokkal szemben köteles feltétlen hódolás között ide s tova. A jezsuita az egyénnek saját véleményéről való lemondását, az értelemnek és akaratnak a parancsszó előtt való passiv önmegadását ugy tekinti, mint a vallásosság felvirágozását. Az önmeggyőződésnek más ember meggyőződése alá való helyezése a legnemesb és Isten előtt legkedvesebb áldozat a rend tanai szerint, melyet egy keresztény nyújthat (1). Már az ujonczi idő alatt utasittatott a leendő jezsuita, hogy értelmének világát, a mennyiben az a vak engedelmességnek útját állaná, elfojtsa. Miért is a noviciusok mestere által oly kísérteteknek kell alávettetnie, milyennel Isten Ábrahámot próbára tette (2). A rendi szent gyakorlatoknál szabályul vétetett fel: "Ha az egyház elhatározza, hogy valami fekete, a mi szemeink előtt fehérnek tünik fel, akkor nekünk is rá kell mondanunk, hogy az fekete" (3). Maga a rend, véleménye szerint, a legtisztább visszatükrözése az egyház hierarchiai szervezetének; a generális az a
(1) "Obedientia tum in exemtione tum in voluntate, tum in intellectu sit in nobis semper omni ex parte perfecta omnia justa esse nobis persuadendo, omnem sententiam ac judicium nostrum contraria coeca quadam obedientia abnegendo." Instit. Soc. Jesu. Pragae 1757. I. 408. Innét ered a nevezetes hasonlat a hulla (perinde acsi cadaver esset) és bot között.
(2) Instit. I. 376.
(3) Exercit. spirit. S. Ignat. ed. Reg. 1644. 290. 291. l.rendre nézve, a mi a pápa az összes egyházra nézve. (1). Miként a jezsuita rendfőnökének engedelmeskedik, ép oly vakon, az önmeggyőződés hasonló feláldozásával kell, hogy minden keresztény a pápának engedelmeskedjék.
Ehhez képest minden jezsuitának a legszigorúbb absolutismus védőjeként kelle az egyházban szerepelni. Minden korlátozástól iszonynyal kelle elfordulnia, minden törvényes rendet, mely az egyedüli úr és parancsadó akarata ellen vala érvényesítendő, merényletnek s felségsértési kísérletnek kell vala tekintenie. Ha a pápa valamely tanra nézve nyilatkozik, úgy mindenki, de különösen a püspökök, mint nyájaik példányképei, kötelesek annak vakon engedelmeskedni és saját nézetöket feláldozni. És mindezzel még nem sokat tettek, mert a jezsuita, mint tökéletesb lény, ez áldozatot két ízben hozza meg; ez feláldozza meggyőződését először a pápának, másodszor saját rendfőnökének. Azon felfogás szerint, mely előbb csak egyeseknek agyában szülemlék, de a jezsuita-rendben maradandólag meggyökerezett, az összes egyház egy test, mely egymagában, a pápa nélkül, még a lelket nélkülözi; de a pápa mint szelleme által sugalmaztatik, miként ezt Pallavicini bibornok kifejti. (1) Tehát
(1) "In hac religione, quae hierarchiam ecclesiasticam maxime imitatur." Suarez de relig. Soc. Jesu, 629, 725. l.
(2) Non meriterebbe più la Chiesa nome di Chiesa, cioè di Congregatione, mentre fosse disgregata per tante membra senza aver 1'unità da' un anima che le informasse e le regesse." Storia dei Conc. di Tr. I, 103, ed. 1843.e szellemet, t. i. a pápát illeti az összes egyház felett való uralom; ő egyeduralkodója és ura a világnak, az ő tekintélye alapja, kapcsa s éltető értelmisége az egyházkormányzatnak (1). XIV. Gergely 1591-ki bullájában el is ismerte a jezsuita-rend nagy előnyét, mint oly czélszerű eszközét, mely ép saját generálisának önhatalmu uralmánál fogva különféle czélokra felhasználható.
E fokon a pápai rendszer már annyira bevégzettnek s következetesnek tünik fel, milyennek azt Trionfo és Pelayo még csak nem is képzelték. Azon értelmezésre, hogy az egyháznak egy korlátlan gondolkozásu, a tudás és akarat forrását önmagában biró szelleme van, és ez a pápa, a tizennegyedik század absolutisztikus érzelmü férfiai még nem jutottak. Ezen eszme csak oly egyének lelkében érlelődheték meg, kik a szent tisztség fegyelme alatt nőttek fel.
Bellarmin Cajetán eszméjét, kihez főképen ragaszkodék, tovább fejtette ki, de határozottan elveti annak feltevését, hogy valamely eretnek pápa isteni határozat alapján már letéve van. Az eretnek pápa is törvényes, mig az egyház által pápaságától meg nem fosztatik. Cajetán azon mondásához: az egyház a pápa szolgája, - Bellarmin hozzá teszi: a mit a pápa jónak vél az egyház elé mint tant terjeszteni, azt ez elfogadni köteles; átvizsgálásról szó sem lehet; látlanul saját véleményét teljesen megtagadva hinni tartozik, hogy mindaz, a mit a pápa tanít, feltétlenül igaz, a mit elrendel, feltétlenül jó, és a mit eltilt, határozottan
(1) U. o. I, 107.
rosz és ártalmas. Mert a pápa erkölcstani kérdésekben ép ugy hibázhattam, mint dogmatikus dolgokban. Sőt egész azon állitásig megy, hogy ha a pápa hibázna is, bűnt parancsolván meg, vagy erényt tiltván el, az egyház a bűnt jónak s az erényt rosznak köteleztetnék elismerni, ha a lelkiismeret ellen vétkezni nem akar (1). Ha tehát a pápa valamely fejedelem alattvalóit a hűségi eskütől feloldja, mire, Bellarmin szerint, teljes joga van, az egyháznak hinnie kell, hogy ezzel jót cselekedett, s minden kereszténynek bűnül volna felrovandó, ha fejedelméhez továbbra is hű és neki engedelmes maradna. Bellarmin szemeiben csak a zsinatok téves hivatásaul tünhetett fel az, hogy ezek vallási kérdésekre nézve tett pápai nyilatkozatokat birálatuk alá vettek.
Cajetán és Cano nyomán Bellarmin a pápai csalhatlanságot annyira kitágítja, ellenben a zsinatokat, sőt az összes egyházat a pápákkal szemben anynyira szűk korlátok közé szoritá, hogy az akkori viszonyoknak körülbelül oly képét nyújtja, miszerint Isten semmi fölöslegest nem tevén: a keresztény világnak kétszeresen nem ad csalhatlan tekintélyt, t. i. az egyház összességének is, és külön a pápának is. De bizonyos levén, hogy a pápát e tulajdonnal felruházta, következik, hogy az egyház azt nem önmagában, csak a pápa által, mintegy belőle kifolyó és csak neki sa-
(1) "Si autem papa erraret praecipiendo vitia vel prohibendo virtutes, teneretur Ecclesia credere vitia esse bona et virtutes mala, nisi vellet contra conscientiam peccare." De Rom. Pontif. 4, 5, ed. Paris 1463. p. 456.
játos felvilágosítást birja, más szavakkal, hogy a pápát activ, az egyházat pedig csak passiv csalhatlanság illeti meg. Miért is e párt tanához képest minden zsinati határozat kétséges, míg csak pápai megerősítést nem nyer, csak ez kölcsönözvén neki fensőbb bizonyosságot. Ellenben valamely pápai kijelentés semmiféle földi hatalom vagy társulat által meg nem erősíthető, ez már magában kötelező és istenileg bizonyos.
Az Isidor-féle decretálisok hamissága ekkor deríttetett ki a magdeburgi centuriatorok által. A ki a kereszténység első koráról csak némi ismeretekkel is birt, nem kétkedhetett többé, hogy azok egy később kor alkotásai. De a pápai rendszer e hamisítások alapján már annyira meggyökerezett, hogy a curiai theologusok és a jezsuita-rend el voltak azok védelmezésére határozva, valamint arra is, hogy azokat a pápai csalhatlanság és egyeduralom bebizonyitására tovább is használni fogják. Turrianus jezsuita ezen decretálisok védelmére terjedelmes apologiát irt. Bellarmin belátta, hogy ál-Isidor és a névtelen dominikánus hamisításai nélkül a hagyományos bizonyságnak még csak látszatát sem lehet előteremteni; az uj tan három főalkotója Tamás, Cajetán és Melchior Cano, szintén csak ezen koholmányra támaszkodtak. Az éber szemű biráló-biróságot is megalkották, ez által remélvén Róma - a mennyiben minden ezen bizonyítékok hamisságát bizonyitó vagy felderítő iratot azonnal elnyomtak és kiátkoztak - ezen koholmányok befolyását fentarthatni.
Ezek szerint tehát Bellarmin bőven felhasználta
az isidori fiktiókat. A pápák régibb levelei által megihletett szelleme előtt egészen világos az, hogy a pápai rendszer minden tétele már az egyház első és második századában teljes virágzásban volt, hogy az egész kereszténység már akkor absolut monarchiát képezett, s hogy a pápák már ez időben kivonták a papságot a világi törvénykezés illetékessége alól (1). Az ál-Cyrill, Tamás ezen kedvencz bizonysága, előtte is megbecsülhetetlen tekintély, s azt hiszi, hogy a görög szöveg csak még megtalálva és kinyomtatva nincs. Mit is lehetett volna a görög nyelvű egyház első ezred évéből a pápai egyeduralom és csalhatlanság támogatására felhozni, ha minden költött és ferditett helyet mellőztek volna?
Lehetlen Bellarmint egészen őszintének és becsületesnek tartani, miután a vakhitüség ily férfiunál megfoghatatlan volna, s pedig annyival inkább, mert, Rishton közlése szerint, Rómában tartott felolvasásaiban oda nyilatkozott, hogy az isidori decretáliákat Turrian védelme daczára, költötteknek tartja (2), és valóban a pápáról irt nagy művében a feledékenység hatása alatt egy helyt nyiltan észrevéteti, hogy nem hisz e valódiságban (3). De természetesen, örömmel ragadott meg minden, bármily világos fiktiót, ha csak nagy czéljára, a pápai egyetemes világuralom megerősitésére szolgált.
(1) V. ö. különösen: De Rom. Pontifice l. 2, c. 14.
(2) Colloq. Rainoldi cum Harto p. 94.
(3) De Rom. Pontif. 2. 14. Callixtus második levelére és Pius-éra vonatkozólag. Nem meri - úgymond - állitani, hogy kétségkívül valódiak volnának.Még Incze pápa levele is, mely Arkadius császárt exkomunikálta, értékesíttetik, a választó fejedelemnek a pápa által való kineveztetéséről szóló mese pedig hosszasan védelmeztetik. Ezen álnokság ott is mutatkozik, hol az általa igen jól ismert tényt, hogy t. i. a tizenötödik században az egész egyház, minden főiskola, minden theologus elvetette az egyetemes világuralmat és csalhatatlanságot, a pápai rendszer e két főtételét, eltagadni törekszik. Tudta II. Pius irataiból, hogy ez időben a konciliaris tan volt az uralkodó (1), mégis megfeszíti minden erejét, hogy elhitesse olvasóival, miszerint csak nehány egészen elkülönözve állt theologus képviselte e tantételt, általános ellenmondással szemben.
Ugy látszik, valóban azt hitték Rómában, hogy a curia az V. Pál óta még hatályosabban rendszerezett inquisitio s a tiltott könyvek indexe által képes lesz a kritikát és az egyháztörténelmet újra elnyomni, vagy a papság tömegét e dolgok felől tudatlanságban tartani. Az index épen most oly szigorral kezeltetett, hogy a tudósok kétségbe estek, és sokan kényszerítve látták magokat, felhagyni a theologia tudományával. Németországban 1599-ben a jezsuiták befolyása folytán már annyira ment a dolog, hogy katholikusoknak egyáltalán vissza kellett lépniök a tanulmányok teréről, mert még a szótárak, gyüjteményes munkák, inde-
(1) Hist. Concil. Basil, p. 777 : Illud imprimis cupio notum, quod R. Papam omnes, qui aliquo numero sunt, concilio subjiciunt. Csak néhányon - sive avidi gloriae, sive quod adulendo praemia expectant - védelmezték akkor, mond Aeneas, az ellenkező nézetet.
xek használata is meg volt tiltva (1). Hiszen még a püspököknek is megtiltották a tiltott könyvek olvasását, őket is tudatlanságban akarták tartani az ügyek valódi állása felől, oly sok dolog felől, mely most le lőn leplezve. Oly műveket, melyek az egyház és a római szék előbbi, oly egészen különböző állapotát felfedezték, mint például a Liber Diurnus, Agnellus ravennai egyháztörténetét kiadni a legszigorúbb büntetés terhe alatt tiltva volt. Ily munkáknak már kész kiadásait megsemmisítették.
Ily módon lehet megérteni, hogy miért vétetett fel a breviariumba annak újjáalakitásánál egész sorozata az első három századbeli pápáknak, kikről addig nem tudott senki semmit, kikről az utóvilágra nem jött semmi tudomás, kik a régi martyriologiumnak egyikében sem fordultak elő, s Rómában 1500 éven át a figyelem minden nyoma nélkül maradtak, s miért láttattak el külön officiumok- és lectiókkal. A reformált breviarium előtti régiekben a Nicaea előtti pápák közül csak Kelemen, Orban, Marcus és Marcellus pápák emlittetnek. A VIII. Kelemen alatti uj breviáriumba azonban, Bellarmin és Baconius buzgalma folytán, még Zephyrin, Soter, Cajus, Pius, Calixtus, Anaclet, Pontianus és Evaristus pápák jöttek be lectiókkal, melyek az ál-isidori dekretáliák közől voltak véve. Sőt még régi lectiókat ki is dobtak, (péld. Marcellus lectiójából) hogy ál-izidoriakkal helyettesítsék, és igy a
(1) Praeter infinitos alios libros neque Lexico, aut Thesauro aut Indice aliquo tute licet uti - irja Jodocus Graes Baroniushoz. L. az érsek leveleit I, 474. ed. Albericus Rom. 1759.
papság kényszerítve volt ájtatosságának táplálására azon költeményeket olvasni, hogy a pápa nélkül nem lehet zsinatot tartani, hogy a pápa a püspökök egyedüli birója, hogy papot világi törvényszék elé idézni nem szabad (Sylvester lectiója) stb. S e hatás előidézéséhez hozzájárult még Baronius érsek, az Annalisok szerzője is, bár ebben egyszer indignatióval szól az ál-isidori csalásról.
De csonkitások is történnek többször az uj breviariumban. II. Leo pápa lectiójából azon helyen, hol a hatodik zsinat kárhoztató itélete Honorius felett említtetik, a pápa neve kitörültetett; mert mióta a pápák csalhatlanok akartak lenni, legalább e kellemetlen tényeket el kellett tüntetni a papság emlékezetéből (1). Még a Marcellinus pápa hithagyásáról s a sinuessai zsinatról szóló mese is csak most vétetett fel terjedelmesen a breviariumba, hogy ama kedvencz tételt, melynek kedvéért Rómában már oly sokfélét koholtak, mely szerint a zsinat nem itélhet a pápa felett, a püspökök és lelkészek által mindig szem előtt tartották. Azonfelül Péter kathedrájának ünnepélyére rendelt imából a misekönyvben s breviariumban ki kellett törülni e szót: "lelkek." Mert immár botránkoztatónak tartották Rómában, hogy a régi egyház szerint Péter köthatalma csak a lelkekre szorítkozott, mig most a pápa számára a köthatalmat a testre nézve is igénylék (2).
(1) A breviáriumok, melyeket összehasonlitottunk, következők: egy római 1549-ben Velenczében nyomatott, az ágostai 1519-ben Velenczében nyomatott breviarium, s az ujabb reformált, kiad. Antwerpen 1719.
(2) Deus qui S. Petro animas ligandi et solvendi pontificium tradidisti. A XI. század régi római misekönyvében, melyet Azevedo 1754. kiadott, a 188. lapon olvasható. Bellarmin azt állitá, hogy a breviarium ujjáalakitói ez ó-egyházi ima átalakításánál isteni sugallat szerint cselekedtek. (Resp. ad. epist. de monitorio contra Venetos resp. ad 3 propos).A Breviarium bővitéséhez tartozott, hogy azon szavakat, melyeket a kisértési jelenetben a sátán intéz a Megváltóhoz: "a világ minden országát neked adom", most Krisztusnak tulajdoniták, ki ezt Péternek mondotta volna (1).
A pápai rendszer előnyére tett ezen csonkitások és ferditések oly feltünőkké lettek, hogy a velenczei Marsiglio aggódva mondja, hogy az idők folyamában egyátalán nem fognak az iratoknak hitelt adni, s ilyképen az egyház alá fog ásatni (2).
Igy hatottak össze Baronius és Bellarmin, hogy a nyugat még hiven maradt vagy visszakényszeritett országait s egyházait a pápai rendszer előnyére történt koholmányok és történeti ferditések uj özönével eláraszszák; Baronius az annálisokon kivül, mely álügydarabok s fiktiók nagy tárháza, felhasználta még e czélra a római Martyriologium rá bízott kiadását, arra törekedett ebben, hogy hitelesítse a mesét, mely szerint Péter, mint római püspök, a keleti városoknak is küldött püspököket, és hogy ilyképen a római egyház tulajdonképeni értelemben törzs-egyháza a többieknek. A római Martyriologium régibb kiadásában augustus 15-énél csak az volt megemlitve, hogy Mem-
(1) Breviar. Rom. fest. Petri et Pauli, resp. ad lectionem 5.
(2) Defens. adv. Bellarmin. 56.mius volt Chalons első püspöke. Baronius azonban római polgárt csinált belőle, ki Péter által egyenesen chalonsi püspökké szenteltetett fel. Épen igy van ez Juliánnal, Le Mansban januárius 27-én. A mit a régibb Martyriologium még nem tudott, azt tudta Baronius: Péter maga szenteltette őt fel püspökké. Még vakmerőbb az eljárás Dionysius püspökkel. A régibb, általa jól ismert adatok szerint, ezen Dionysius csak a harmadik század közepe után tanított Galliában; Baronius ellenben úgy tudósit, hogy Dionysius először Pál apostoltól atheni püspökké szenteltetett, azután pedig Kelemen pápa által mint püspök Galliába küldette magát. Ebből Rómára kettős nyeremény háromlott; mert először be volt ez által bizonyítva, hogy a római pápa még Pál apostol által kinevezett püspököt is áthelyezhetett, s hogy Páris közvetlen egyházi gyermeke Rómának. E koholmányokkal egy időben azonban kritikát is gyakoroltak Rómában. Baronius és Bellarmin minden a hatodik zsinatra vonatkozó okmányt, melyből Honorius pápa kár-hoztatása kitünt, koholtnak és ferdítettnek nyilvánitott.
Látni való, hogy a jezsuita-rend elterjedése óta a csalhatlansági hypothesis nehány évtized alatt nagy lendületet nyert. A jezsuiták kezdettől fogva feladatuknak tekintették, hogy a történelmi itészet és az egyháztörténelmi kutatás szellemét elnyomják. Versenyezve keltek védelmére az ál-isidori decretáliáknak, valamint a régi és későbbi római hamisitásoknak, igy Maldonat, Suarez, Gretser, Possevin, Valencia és mások.
Ugyanazon Turrianus, ki ezeket oly részletesen
védelmező, ujabb patristikus koholmányok által is igyekezett a római rendszernek szolgálni, mely alkalommal oly kéziratokra hivatkozott, melyeket soha emberi szem nem látott. Ugyanekkor Alfons Pisanus jezsuita a nicaeai zsinat teljesen apokriph történetét irá meg, melylyel egyedül csak a pápai tekintély növelésére czélzott. Mások, mint Bellarmin, Delrio és Halloix védelmezék az ál-izidori iratok valódiságát; Canisius Péter pedig szüz Mária költött leveleit közlé.
De a legfontosabb ügy az isidori dekretaliák, Gratian és a Tamás-hamisitványok tekintélyének kivivása. Ez utóbbiakat hosszu ideig senki sem merte leleplezni a katholikus egyházban. Csak 1660 körül merték franczia tudósok felőlük a valót kimondani. Gratián dekretuma a pápák által rendelt revisio és javitás által, mely alkalommal természetesen több hamisitást fedeztek fel, uj tekintélyt nyert. Ál-Isidor még hosszú ideig az Index oltalma alatt állott. Midőn a híres kanonista Contius a dekretáliák valódiatlanságát kimutatá, a censura kitörlé az előszót, melyben ezt tevé. Midőn Blondel hires munkája, ál-Isidor tökéletes elemzése, megjelent, eltünt minden kétely ezen csalás jelleme felől. Ujra felvevék az Indexbe. Az 1682-ki deklarátió ideje körül a spanyol Benedek-rendü szerzetes Aguirre az utolsó emlitésre méltó kísérletre vállalkozék, hogy ál-Isidort megvédje. Nem lehetett immár tagadni, hogy a történelem minden ismerője előtt ál-Isidorral együtt a pápai rendszer egész történeti alapja megdöntetett. Aguirrét a bibornoki méltósággal jutalmazák. A tizennyolczadik század folyama-
ban azonban belátták végre Rómában, hogy lehetetlenséggé vált még tovább is az ál-isidori iratok valódiságát állítani, s igy végre ama válaszban, melylyel VI. Pius pápa 1789-ik évben a német érsekek követeléseire felelt, elismerte a csalást. Ujabb időben a jezsuiták Párisban még tovább mentek. Pater Regnon bevallja, hogy: "A csaló elérte czélját, megváltoztatta az egyház fegyelmét, a mint akará, de az átalános hanyatlást meg nem akadályozta. Isten áldása nincs a csaláson, a hamis dekretáliák csak gonoszt hoztak létre" (1). Ezen vallomás mázsányi sulyát ugy látszik nem fogták fel szerzetében.
Mióta a csalhatlanság elmélete kifejlődött, uj nehézségek támadtak, melyek eloszlatására uj hypothezisek egész sorát álliták fel, a nélkül, hogy sikerült volna a theologusok véleményét csak egyikében is egyesiteni. Ugyanis minden theologus talált behatóbb vizsgálat után oly pápai döntvényekre, melyek más pápai, vagy az egyház által elfogadott tanokkal ellentétben álltak, vagy gyanusoknak tüntek fel előtte. Mindezeket egy csalhatlan tekintély munkájának tartani lehetetlennek látszott. Kényszeritve látták magukat, megkülönböztető jeleket állitani fel, melyekről a pápák valósággal csalhatlan törvényeire rá lehessen ismerni, vagy feltételeket állapitani meg, melyek nélkül az nem tekinthető csalhatlannak. Igy támadt a XVI. század óta a szószékről, tehát tanítva adott, s igy a
(1) Études de Theologie, par les P. P. Jésuites à Paris Novembre 1866.
tévedés minden lehetőségén kivül eső pápai nyilatkozatok nevezetes megkülönböztetése.
Az ex cathedra és csak alkalmilag, futólag tett nyilatkozat megkülönböztetésének csakugyan megvan helyes alapja nemcsak a pápánál, hanem a püspök-és tanárnál is; szóval mindenki, ki tanitásra van hivatva, időnkint futólag és határozatlanul fog beszélni ethikai és dogmatikai kérdések felől, mig nyilvános, vagy hivatott tanári minőségében határozottan s a következmények komoly megfontolásával nyilatkozik. Értelmes ember nem tekintheti a pápának beszédközben elejtett mondásait rögtön pápai vallási decretumoknak. De tovább menve, nincs e különböztetésnek értelme. Ha a pápa önsugallatából, vagy hozzá intézett kérdések folytán valamely tanelvről nyilvánosan nyilatkozik, ex cathedra beszél, mert mint pápához és más pápák utódjához intézik hozzá a kérdést, s kijelentése már azon puszta tény által, hogy nyilvánosan, irásban adta, kathedratikussá válik. Épen igy áll a dolog a püspökkel. Mihelyt véletlen, vagy önkényes föltétel állapittatik meg, melynek teljesitésétől van függővé téve az, vajjon a pápai döntvény kathedralisnak tekintessék-e, vagy nem, belépnek az egyéni theologiai ötletek tévkörébe, mint tenni szokták akkor, ha a rendszerből folyó zavarokból akarnak kimenekülni. Ezen ötletek közül egyik annyit ér, mennyit a másik; jönnek és mennek; később registrálják őket. Épen ugy áll a dolog, mintha az orvosnak, ki betegség esetén tanácsadásra felszólítva véleményt ad, később azt mondanák, hogy csak mint ember és nem mint
orvos állította fel a látleletet és rendelte szereit. Mihelyt tehát megszoritásokat alkalmaznak, s a pápák dogmatikai nyilatkozatait két részre, kathedratikus és magán személyiekre akarják osztani, akkor az önkényes megkülönhöztetések oka szembeszökőleg az, hogy nehány alkalmatlan pápai döntvény van szemük előtt, melyet a csalhatlanságnak különben általánosnak állitott szabadalma alól ki szeretnének venni. Igy állitá Orsi, hogy Honorius ama dogmatikus iratokon, melyeket a keleti patriarcha megkeresésére bocsátott ki, s melyeket később a hatodik zsinat mint eretnekeket kárhoztatott, csak mint "magán-tudós" - Doctor privatus, pápától használva tulajdonképen fából csinált vaskarika - irta. Mások, például Gonet, I. Miklósnak a bolgár egyházhoz intézett azon döntvényét, mely szerint a csak Jézus nevére tett keresztelés is érvényes csak mint magán-személy által tett nyilatkozatot tekinti,
Hogy a pápa csalhatlan legyen, mondá több theologus, úgy azon ügyek felől, melyekről csalhatlanul kellene itélnie, tudnia is kell valamit; tehát csalhatlansága föltételéül kell tenni, hogy előbb kellően tájékozódjék az illető ügy felől, előbb a püspökök és theologusokkal tanácskozott légyen. "Mert köztudomásu - mond a spanyol Alfons de Castro - hogy a pápák közül sokan, nemhogy a bibliából értenének valamit, hanem még a nyelvtanból sem igen. A biblia ismerete nélkül pedig nem lehet a dogmák fölött dönteni (1). A pápa, mondák tehát, csalhatlan ugyan, ha a
(1) Constat plures eorum adeo illeteratos esse ut, grammaticam penitus ignorent. Qui fit, ut sacras litteras interpretari possent? Adversus haereses ed. 1539, 86.
szószékről nyilatkozik, de ehhez tartozik, hogy előbb szorgosan tudakozódott, és saját tanulmánya, valamint fölkért tanács által felvilágositott és biztosan megállapodott lett legyen.
Ily csalhatlanság kevés hasznára válnék az egyháznak, válaszolnak mások, kivált a jezsuiták. A pápák legnagyobb része, mint jogászok, mint közigazgatási hivatalnokok, mint előkelő családok gyermekei emelkedtek a legmagasabb méltóságra s hajlott korukban, ha akarnának is, nem tehetnek más theologiai tanulmányokat, azt sem tudják, hogy fogjanak hozzá. A csalhatlanság lelki adományának oly természetünek kell lennie, hogy a tudatlan pápát is egyszerre megvilágitsa s minden tévedéstől megőrizze. Ha a pápa valamely tant magyaráz, dogmatikai vagy erkölcsi kérdéseket eldönt, ezen kijelentés megtámadhatlan, akár soká gondolkodott légyen fölötte, akár rögtön mondotta ki, ha sokat, keveset, vagy senkit sem kérdezett is. Csak szellemének belsejében van a csalhatlanság székhelye. Miért kérdezzen másokat, kik tévedhetnek, mig ő nem. Miért kelljen elővenni nehány olajlámpa szegényes lángját, mig ő maga a szellemi napból kisugárzó világosság teljélvezetét birja.
Legjobban korlátolta Bellarmin a dogmatikai csalhatlanság pápai előjogát. Zsinat összehivásáról, vagy a püspökök megkérdezéséről semmit sem akart tudni; de, szerinte, a pápa csak akkor csalhatatlan, ha az egész egyházhoz intézett dekretumot bocsát ki,
vagy ha az egész egyház számára hirdet ki erkölcsi törvényt (1). Ez inkább a jövő kedvéért, mint a múltért látszott kigondoltnak, miután az egyház első ezredévéből nem ismeretes a pápáknak az egész egyházhoz intézett egyetlen decretuma sem, a pápák még a tizenkettedik és tizenharmadik század óta is a tan kérdései fölött csak zsinatokon szoktak dönteni. Csak VIII. Bonifácz 1303-ban kiadott Unam Sanctam Bullája van az egész egyházhoz intézve. Miért tévedhet a pápa, ha az egyház egy részéhez, és miért csalhatlan, ha az egész egyházhoz fordul, nem magyarázta meg az érsek. Ez okból véleményét többnyire ujból elejtették.
A rend más theologusai, péld. Tanner és Compton, azt állítják, hogy a pápai decretum csak akkor tekinthető szószékről adott s csalhatlannak, ha bizonyos formalitások teljesittettek s bizonyos ideig a templom ajtaján s a Campofiorén ki volt függesztve. Ez megint nem nyugtatta meg a legtöbbet. Ezért nehányan, mint Duval és Cellot, azt álliták, hogy a pápa csak akkor csalhatlan, ha minden másként tanítót megátkoz (2).
A legtöbbek véleménye szerint az ily dolgok nem birnak fontossággal; azonban még sem tudták magukat arra elhatározni, hogy az absolut, teljesen föltétlen csalhatlanságot vallják; Torrensis Ferencz és Bagot jezsuiták nézete szerint, a pápai decretum
(1) De Rom. Pontifice, 4, 3 és 5. Épen igy rendtartása Eudämon János.
(2) Duvalii de Suprema R. P. in. ecclesiam potestate. Paris 1614, p. quaest. 5. Cellot de hierarchia. Rothomagi. 1641. 4. 10.csalhatlanságra, legalább a Rómában lakó bibornokok, egyházi méltóságok és theologusokból alkotott concilium nélkül, nem tarthat igényt. Driedo, Lupus és Hosius is legalább a concilium előzetes tanácskozásától akarták függővé tenni a csalhatlanságot. S az által uj ellentét jött létre, vajjon a szószékről adott döntvényhez a concilium hozzájárulta szükséges-e, vagy elég, ha a pápa meghallgatja a gyülekezetet s azután tetszése szerint határoz. A concilium beleegyezésétől függővé tenni, alapjában annyi, mint a csalhatlanságot tényleg megszüntetni. Mire való a püspökök gyülekezete, mondák mások, azért vannak a bibornokok, kik, mint a kuriához tartozók, többet nyomnak a latban, mint a püspökök serege. De itt egy nehézség merült fel: szükséges-e a pápai nyilatkozat kathedratikus tulajdonságára, hogy a pápa az egész bibornoki collegiumot tanácskozásra hivja s meghallgassa? hogy elég-e, mint Gravina és Cherubini állítják, ha csak egynehány bibornokot szemel ki, s a többieket, kiknél más nézetet tételez fel, tekintet nélkül hagyja? Ezen kérdés égetővé vált 1713 óta, midőn XI. Kelemen kibocsátá hires Unigenitus bulláját, s szerkesztésénél csak néhány hasonló érzületü bibornokot vett magához. A jezsuiták ez által uj világot nyertek a kathedratikus vallási döntvények megismerésének fontos kérdésében. Ugy látszik, belátták, hogy jobb az előzetes tanácskozás vagy kérdezés feltételét egészen mellőzni, s egyedül a pápát tenni meg az isteni szellem feltétlen orgánumának, de viszont két más megszoritást alkalmazni, t. i. a Bellarmin által kigondoltat, hogy a de-
cretum az egész egyházhoz legyen intézve, s a másikat, mely Cellot műve, hogy a másként hivőket megátkozza. Ezen, Perrone (1) által előadott, s az egész szerzet által elfogadott tan szerint, a pápa ki van téve a tévedésnek, ha például csak a német- vagy franczia egyházhoz intézné tanitását. S akkor is gyengén állna csalhatlansága, ha elmulasztaná a másként hívőkre anathemát kiáltani. Miután azonban Perrone theologiája nem vívta ki még magának a symbolikus jelleget az egyházban, sőt még oly tekintélyre sem tett szert, mint sz. Tamás summája, nincs remény, hogy az ex cathedra fogalmáról adott magyarázata a különböző nézeteket egyesíteni fogná. És eképen e fogalom azon nagy horderő daczára, melyet közelebb neki tulajdonítanak, még mindig a dogmatika egészen sötét, földeríthetlen tárgyai közé tartozik. Ezek szerint az egyes infallibilistára van bízva, hogy önmaga készítsen magának magánhasználatra fogalmat az ex cathedráról.
[32. szakasz: Az egyház és a pápák tévedhetetlenségének összehasonlítása]
A személyes csalhatlanság szükségképen tágabb terjedelmű, mint egy nagy társaságnak, milyen a katholikus egyháznak, vagy az ezen egyházat képviselő gyülekezetnek tévedéstől való mentessége. Az egyház a maga teljében biztosítva van áltanok ellenében, nem fog elszakadni Krisztustól és az apostoloktól, az egyszer elfogadott és kebelében ápolt tant nem fogja megtagadni. Ha zsinat itél valamely tan felett, akkor ez csak bizonyságtétel. A püspökök bizonyságot tesznek, mindenki az egyháznak általa ismert része iránt, vajjon egy
(1) Praelectiones theologicae. Lov. 1843. VIII. 497.
bizonyos tant eddig nem hirdettek és hittek-e? Vagy bizonyitják, hogy egy eddig hitt tanban, egy, ha nem is határozottan kifejezett, igazság mint logikai következmény szükségképen bennfoglaltatik. A felől, vajjon e bizonyság helyese vagy nem? vajjon szabadság és elfogulatlanság uralkodott-e a zsinat püspökei között, a felett mint legmagasabb biróság ujra maga az egyház itél, mely a zsinatot s annak határozatát vagy elfogadja vagy elveti.
Itt tehát a biztosság és csalhatlanság egészen a tények biztos alapján nyugszik. Az egyház nem indul ki uj tanok felfedezésére, nem akar még valami ujat létrehozni, hanem csak öröklött birtokát megvédeni és biztosítani. Az összegyűlt püspökök nyilatkozatának értelme csak ez. Igy hitték ezt elődeink, igy hiszszük mi, s igy fogják ezt hinni azok, kik utánunk következnek, hogy nagy társaság, egész egyház nincs kitéve a túlterjeszkedésnek, a magasabb foku felvilá-gosodottságra hivatkozás veszélyének. Nem jő kísértésbe egy különös alanyi nézetet vagy véleményt érvényre emelni. Önmagára hagyatva, már természetszerüleg a hagyománynak, a mindig s mindenütt hittnek korlátai között marad. De egészen másként alakult a viszony, ha egy személyre ruháztatik a csalhatlanság jellege. Az egyházat addig, mig képviselői fenntartják a zsinaton apostoli önállóságukat, nem lehet arra szorítani vagy csábítani, hogy valótlan bizonyságot téve, egy iskola vagy párt nézetét, vagy tanait nyilvánítsa az egész katholikus kereszténység örökös és átalános hitének; de a pápa ki van téve a veszélynek, hogy
hízelgők és cselszövők befolyásra vergődjenek s őt dogmatikai döntvények kiadásaira bírják. Felhasználják bizonyos theologiai vélemény- vagy valamely rend s annak kedvencztanai iránti rokonszenvét, vagy a dogmatörténetben való járatlanságát, vagy hiúságát és vágyát, melynél fogva pápai uralmát egy emlékezetes és a római szent székre állítólag előnyös döntvény által megdicsőíteni, s nevét egy nagy, az egyházban korszakot alkotó eseménynyel összeköttetésbe hozni kivánná. E mellett semmi sem könnyebb a pápára nézve, mint hogy mindén ellenmondást távol tartson magától, hiszen rendszerint alig mer valaki, ha csak határozottan nem kérdeztetik, csak előterjesztést is tenni, vagy aggodalmait nyilvánítani. Ez ember lelkében csakhamar képződik azon hizelgő, hajdan Ádámnak is örvendetes nézet, hogy kívánságai, gondolatai isteni súgallatok, hogy az ég különös kegyteljes vezetése alatt áll, és hogy neki méltóságánál fogva épen úgy, mint a hatalom telje, az igazság és ismeret telje is fáradság nélkül ölébe hull. Annál inkább fogja ezt hinni, s annál gyorsabban e szerint cselekedni, minél csekélyebbek ismeretei, s minél kevésbbé fogja fel s érti meg azon aggodalmakat s nehézségeket, melyek a tudós theologust valamely tantétel elfogadásától visszatartják. E mellett még a jóakaratú pápa is elhiteti magával, hogy ő menten minden túlterjeszkedési vágytól, az általa beszélő Szentléleknek teljesen alázatos organuma.
Egyike azon pápáknak, kiknek kormányához a legszomorúbb emlékek vannak csatolva, X. Incze,
maga bevallja, hogy egész élte folyamán át csak jogi dolgokkal és perekkel foglalatoskodott, s a theologiához mitsem ért. De ez nem akadályozta őt abban, hogy a kegyelemről szóló öt tétel kárhoztatása által oly vitát indítson meg, mely egy századon át folyt és sohasem talált megoldást. Istentől, mondá Montpellier püspökének, oly szellemi felvilágosítást nyert, hogy a szentirás értelme világos lett előtte, s még a scholasztika kúszált tekervényeit is megértette. Ő, mint egy más lelkész (Aubigni) előtt nyilatkozott, a Szent-lélek jelenlétét kézzelfoghatólag érezte. Nem volt szüksége zsinatra, még a bibornokok tanácsára sem, csak nehány kiválasztott szerzetrendi pap véleményére. Mindez a Szent-lélek sugallatától függ, mondá a Párisból jövő theologusoknak (1).
Hogy az ujabb időből említsünk egy pápát, egy Rómában élő államférfiú igy nyilatkozik: "hogy XVI. Gergely naiv modorában magas állásának már csak azért örült, mert azt hitte, hogy ez által minden ügyben igazsága van. Ha Capaccini pénzügyekben előterjesztéseket tett, és sem a finom, geniális államférfiú uralkodóját, sem pedig az uralkodó legjobb esetben ezreivel az államférfiút meggyőzni nem tudta, Gergely néha ekként szokott kifakadni: "hiszen ő a pápa, nem csalódhat, s mindent legjobban kell tudnia" (2).
Minden absolut hatalom megrontja azt az embert, kinek osztályrészévé válik. Ezt az egész történe-
(1) "Tutto questo dipende dall' inspiratione dello Spirito Santo". Arnauld Oeuvres XII. p. 210.
(2) Politische Briefe und Charakteristiken. Berlin 1849. 248.lem bizonyítja. Ha ezen hatalom egyházi is, és a lelkiismeret felett uralkodik, a veszély annál nagyobb, mert ily hatalom birtoka különös varázserővel bir, s igen könnyüvé teszi a csalódást, midőn az uralomvágy szenvedélye igen könnyen a mások üdve felőli aggódás szép színébe öltöztethetik. Ha most az ember, kinek ily korlátlan hatalom jutott, még azon véleményt is táplálja, hogy csalhatlan s az isteni szellem műszere, ha tudja, hogy erkölcsi és vallási dolgok felől tett nyilatkozata millióknak általános és pedig kellő hódolása által fogadtatik, majdnem lehetetlennek látszik, hogy oly részegítő tudat ellenében mindig fenntartsa szellemének józanságát. Ehhez járul még a Rómában évszázadok óta nagy gonddal ápolt nézet, hogy a conclave oly szintér, hol a pártok minden cselszövevényei mellett is, végül még is a választást vezető Szentlélek üli diadalát, s hogy a megválasztott Istennek az egyház és emberiség felett hozott határozatainak kiváló kegy által különösen kiszemelt eszköze. Annak egész élete, azon pillanattól fogva, melyen az oltárra állitva, a lábcsók első hódolatát elfogadja, az adorátiók folytonos lánczolatává lesz. Minden arra van kiszámítva, hogy őt megerősítse azon nézetben, hogy közte s a többi halandó között betölthetlen ür tátong s folytonosan tömjén-árban úszva, a legerősebb jellemnek is le kell győzetnie az emberi erőket meghaladó kisértés által.
II. Marcellusról mondják, hogy megválasztásakor aggodalommal volt eltöltve az iránt, hogy vele is az történnék, mit előzői nagy részénél észrevettek, kik
megválasztatások után egészen megváltozottoknak mutatkoztak, s előbbi jó szándékaikból semmit sem létesítettek. Ily kártékonyan hat - véleménye szerint - az állás megváltoztatása, a hizelgők csoportja s a pártviszonyok a pápa jellemére (1). Maga a jezsuitafőnök, Oliva, 1670 körül azt jegyzé meg, hogy a pápai méltóság a megválasztott jellemét annyira meg szokta rontani, hogy senki sem kívánja jó embernek ezen megválasztatást, és senki sem reméli, hogy még a legjobb bibornok is, mint pápa valósággal megtartja azon jó és szent szándékokat, melyektől hivatala elfoglalásakor át van hatva (2).
III. Kelemenről bizalmas embere, Savolat bibornok, azt mondja, hogy a biblia mindig kezében volt, s a mellett a legjobb szándékoktól volt áthatva; mind a mellett azonban pápasága csak helytelen intézkedések lánczolata, örökös tekeredés és kanyarodás, csakhogy a gyűlölt és félelmes zsinattól megszabaduljon. Savolatnak meg kell vallania, hogy Kelemen, "miniszterei által tévútra vezettetve", igen messzire eltért előbbi erkölcsétől és természeti jóságától (3).
IV. Pál (Caraffa) megválasztása előtt az egyházi reformatió meleg barátja volt, mert VII. Kelemen alatt erre nézve semmit sem lehetett elérni, elhagyá a pápai udvart. Midőn maga lett pápa, az egyházi reform iránt való előbbi buzgóságából immár semmit sem lehetett
(1) Pollidon de vita Marcelli II. Rom. 1744. p. 132.
(2) Lettere Bologna 1705. II. 214.
(3) Epistolae Sadoleti, Omphalii et Sturmi i, Argentorati 1539. p. 9.észrevenni. Gyámoltalan állapotban hagyá az egyházat oly időben, midőn majd minden posta uj hirt hozott a protestantizmus haladásáról, még az évek előtt megszakadt zsinat folytatására sem gondolt. Legfőbb ügye volt kegyenczeinek emelése és gazdagitása, kedvencz intézménye az inquisitió s a harcz, a pápai rendszer akkori két egyetlen támasza V. Károly és II. Fülöp ellen, mert: a pápaságnak feladata: a királyokat s császárokat lábbal tiporni (1).
Kirívó szinekkel ecseteli Onufrio Panvinio, mint kortárs, ama teljes átalakúlást, melyen VI. Pius (Angelo de' Medici János 1559-65) keresztülment. Megválasztása előtt humanus, türelmes, jótékony, szelid és önérdek nélkülinek mutatkozott, de mint pápa ennek tökéletes ellentéte lett, haragos, bírvágyó és kegyetlen, kivált miután megszabadult a gyűlölt tridenti zsinattól, aljas érzékiség és kéjnek hódolt, mérték felett evett s ivott, uralkodás-vágyó és csalárd lett, s még a kápolnában való isteni tisztelettől is visszahúzódott (2).
Igy volt ez később X. Inczével (Pamfili), ki előbb feddhetlen, becsületes embernek tartaték, de mint pápa, a világnak egy uralom s birvágyó nő, sógornője által vezetett s kizsákmányolt papi uralkodás látványát nyujtá; s igy III. Sándor (Flavio Chigi) (3),
(1) Relaz. di Bernardo Navagero. A Relazioni degli Ambasciadori Veneti-ben VII, 380.
(2) Panvinii vitae Pontificum post Platinam. Colon. 1593. p. 463 és 477. evvel összeegyezik Tiepolo, velenczei követ jelentése. Relazioni X. 171.
(3) A mit oly gyakran vettek észre a pápákon, hogy a fogadások s ügybeli összeköttetések alkalmával figyelmetlenül és szineskedve viselték magokat a florenczi követ VII. Sándorról irt jelentésében röviden igy fejez ki: Olyan pápánk van, ki sohasem mond egy igaz szót (L. a Chronolog. historiq. des Papes a szt.-maurusi Benedek-rendiektől Paris 1783. p. 344.ki mint bibornok értelmes és tehetséges munkaerő volt, de mint pápa csakhamar rá engedé magát beszélni, Oliva által, hogy bűn volna, ha rokonait Rómába nem hivná és itt gazdaggá s nagygyá nem tenné. Legfőbb foglalatossága lett: minden foglalatosságot kerülni, s kényelmes, nyugodt életet élni. - Hallgatunk a későbbi pápákról.
[33. szakasz: Mit jelent a szabad zsinat?]
A tapasztalatok, melyeket a nem olasz püspökök a trienti zsinaton szereztek, annak eredményei, melyek oly kevéssé feleltek meg a kivánt és remélt reformoknak. Róma eljárása, mely még a zsinat dekretumaihoz való felvilágositások és kommentárok irását is legszigorúbban eltiltá, azok magyarázatát magának tartá fenn, a zsinatnak sok és igen fontos határozatát (pl. az indulgentiák s egyebekről) szép csendesen mellőzte, a végrehajtásnak még csak látszata nélkül is - mind ez azt eredményezé, hogy az előbb gyakran hallatszott kivánság egy uj zsinat összehivása iránt ettől fogva elnémult. Oly országokban, melyek az inquisitiónak voltak alávetve, már csak az egyszerű kivánság, hogy egy uj zsinat létesüljön, büntetendőnek tartatott s veszélyes lett volna. A római szentszék szenvedett ugyan jelentékeny veszteséget hatalomköre s jövedelmei tekintetében, a trienti zsinat határozatai, még inkább a kormányok ellenállása következtében, de másrészt viszont e határozatok, a jezsuita-rend tevékeny-
sége, állandó congregatiók és az addig ismeretlen pápai követségek életbeléptetése Róma hatalmát s befolyását nagyban emelték. De mindig utálattal viseltettek Rómában a zsinatok irányában, maga a szó is megvetés tárgya volt. Midőn a kegyosztás-tan feletti vita alkalmával 1602-ben a molinisták a vitának zsinat által való eldöntéseiről beszéltek, a dominikanus Senna azt irja: Rómában ez a szó zsinat, legalább dogmai ügyekben szentségtörőnek és excommunikáltnak tekinteték (1).
Igy mult el, mi az egyház előbbi korában példátlan volt, három század, a nélkül, hogy zsinat iránti kivánat bárhonnan is hallatszott volna. A theologikus kézikönyvekben, iskolákban és rendszerekben közönségesen azt tanitják, hogy a zsinatok az egyházra nézve nemcsak hasznosak, hanem szükségesek is. Azonban ez, mint igen sok tan, csak elméletben maradt. Alapjában átalán érezék, hogy a pápai, monarchikai irányban szervezett egyházban a zsinatok ép oly kevéssé illettek, mint parlamentek XIV. Lajos monarchiájába. Ezen érzületnek, a római gondolkozásmód leghívebb tolmácsa, Pallavicini bibornok kifejezést is adott: "Ujra zsinatot tartani - ugymond - annyi, mint Isten-kisértés, oly annyira veszedelmes, s az egyházat enyészettel fenyegető az oly gyülekezet." E tekintetben azt hiszi, hogy a trienti zsinatnak általa irt története, valamint a Sarpié (1), ugyanazon hatást fogják az ol-
(1) L. a levelet Serry, Hist. Congr. de gratia. Antwerp. pag. p. 207.
(2) Storia dei Cone, di Tr. IV. 331, ed. 1843.vasóban előidézni. Még nemzeti zsinatokat is - úgymond - mindig utáltak a pápák.
De a főok, mely miatt senki sem kivánt már zsinatot, azon meggyőződésen alapult, hogy az első és legszükségesebb feltétel, a tanácskozás és szavazás szabadsága, nem lesz meg. E mellett szólt a legújabb történelem épen úgy, mint az elmélet. A pápai rendszerben, mely nem ismer valódi, isteni intézkedés folytán önállókig kormányzó püspököket, hanem csak a pápa alárendeltjeit, vikárusait és officiálisait, kik csak egy visszavonásig rájok ruházott hatalommal élnek (1), nincs helye oly gyülekezetnek, mely a zsinat nevet, a szó ó-keresztényi értelmében, viselhetné. Ha a püspökök tudják, hogy egy kérdés felől mi a pápa nézete és akarata, vakmerőség és hiábavaló volna másként szavazni, ha nem ismerik, első kötelességük volna, a zsinaton arról tudomást szerezni s akként szavazni. Az ordinariusok ordinariusa és csalhatlan hittanitó mellett szorosan véve oecumeniai zsinat nem is lehetséges, bár
(1) Az: opinio in hac curia recepta az, mond de Luca bibornok, (Relat. Curiae Rom. diss. 4. n. 10.) hogy a pápa az ordinarius ordinarium habent universum mundum pro dioecesi, úgy hogy a püspökök és érsekek csak "officialesei", vagy mint XIV. Benedek megjegyzi (de Synodo dioeces. 10, 14. et 5, 7.) "a pápa in tota ecclesia proprius sacerdos est"; potest ab omni jurisdictione episcopi subtrahere quamlibet ecclesiam". Merlini Decisiones Rotae Rom. ed. 1660 olvasható; "Papa est dominus omnium beneficiorum" (Dec. 830.) Szóval e rendszer szerint nem lehetne meghatározni, hogy mi marad tehát a püspök hatásköre. A római elmélet szerint a curia, ha jónak látja, teljesen vagy részben megfoszthatja jogaitól, azokat másokra ruházhatja.
a zsinat pompáját, ünnepélyeit, szónoklatait és szavazatait be lehet mutatni a néző-világnak. Ezért szokták a pápai követek Trientben a püspököket, kik valamikor saját nézetöket nyilvánitani merték, mindjárt mint eretneket és lázadókat megtámadni (1). Püspökök, kiknek esküdni kellett, hogy urok, a pápa jogait tisztelni, előjogait, kiváltságait és tekintélyét fenntartani, védelmezni, növelni és elősegíteni fogják (és ezen esküt minden püspök leteszi), nem tekinthetik magukat egy szabad zsinat szabad tagjainak s a keresztény világtól sem tekinthetők olyanoknak; ezt követeli a természetes igazság és méltányosság. Nem lehet, nem szabad ezen férfiakat oly határozatokért és mulasztásokért felelősekké tenni, melyek nem tőlük függenek. Tehát kétségkívül fontos okok forogtak fenn arra nézve, hogy 300 éven át zsinat ne tartassék és oly "hiába való zaj", mint Orsi bibornok, mint infallibilista a zsinatokat nevezi, elkerültessék (2).
(1) felől feles számmal találhatók tények Vargas spanyol követ leveleiben és Perez de Ayalas Márton püspök önéletiratában Villeneuva függelékében. Vida literaria II. 420.
(2) Bossuet azon már oly sokszor feltett, de válasz nélkül maradt kérdést intézte, hogy mire szolgált ott tehát az egyházban a sok költséget és munkát igénylő zsinat, ha a pápák csalhatlanságuknál fogva a tan felőli minden vitát kijelentésök által véglegesen eldönthették volna. Erre válaszol ime Orsi s feleletét gróf Maistre fordításában birjuk: Ne le demandez point aux Papes, qui n'ont jamais imaginé, qu'il fût besoin de conciles oecuméniques pour reprimer (les hérésis d'Arius etc.) Demandez le au empereurs, qui ont absolument voulu les conciles, qui les ont convoqués, qui ont exigé l'assentiment des Papes, qui ont excité inutilement tout ce fracas dans l'église".Teljes, való szabadság mindenkire nézve, erkölcsi kényszer, félelem, félemlités, vesztegetéstől való mentesség tartozik a zsinat lényegéhez. Gyülekezet, mely oly férfiakból áll, kiknek eskü által erősitett lelkiismereti kötelességök a pápai hatalom védelmét és növelését törekvésük főczéljául tekinteni (1), oly férfiakból, kik azon folytonos félelemben élnek, hogy a curia visszatetszésével az esküszegés szemrehányását és a hivatalos eljárásban a legkellemetlenebb akadályozást vonnák magukra, csak nem neveztethetik szabadnak oly kérdésekre nézve, melyekben a római szent szék hatalmi állása és igényei érintve vannak, s pedig igen kevés kérdés van azok közül, melyek zsinaton tanácskozás alá vehetők, melyeknél ez nem volna az eset. Püspökeink egyike sem esküdött, hogy az egyházat és vallást fogja tevékenysége s törekvése legfelsőbb törvényévé tenni, az eskümintában csak a curia előnyéről van gondoskodva. És hogy ezt miként értelmezik Rómában, mily szemrehányásoknak van kitéve ott a püspök, ki egyszer meggyőződését akarja követni a curia hagyományaival szemben, számos példa által van kimutatva.
Riminiben és Seleuciában (395), Ephesusban (449), Vienneben (1312) s még sok alkalommal, Trientben
(1) Az eskü főhelyei ezek: Jura, honores, privilegia et auctoritatem S. Rom. Ecclesiae Domini nostri Papae et successorum praedictorum conservare, defendere, augere et promovere curabo: Regulas Santorum Patrum, decreta, ordinationes seu dispositiones, reservationes, provisiones et mandata apostolica totis viribus observabo et faciam ab aliis observari.
is mutatkozott, mily következményeket szül a valódi szabadság hiánya. A régi korban, midőn a pápák még nem voltak azon helyzetben, hogy nyomás és megfélemlítés által hathassanak a zsinatokra, néha a császárok voltak, kik azok szabadságát veszélyeztették. De VII. Gergely óta a pápai hatalom súlya tizszer nehezebben nyugodott a zsinatokon, mint a császári tekintély bármikor. Teljes joggal tették a zsinat feletti tárgyalások alkalmával fél Európában azon két követelést, hogy az ne tartassék Rómában, nem is Olaszországban, és hogy a püspökök engedelmességi esküè jök alól felmentessenek. Az ujonnan összehivott zsinat nemcsak Olaszországban, de sőt Rómában fog megtartatni s már eddigelé kijelentették, hogy mint a hatodik lateráni zsinat, híven fog az ötödikhez csatlakozni. Ezzel minden ki van mondva, még az is, hogy bármilyen legyen a zsinat menete, egy tulajdonságot nem lehet neki tulajdonítani soha, hogy t. i. valódi, szabad zsinat lett légyen.
A theologusok és egyházjogtanárok azt tanítják, hogy teljes szabadság nélkül a zsinat határozatai nem kötelezők, a gyülekezet csak ál-zsinat. Talán helyre fogják igazítani e tant.