[8. szakasz: A pápai hatalom fejlődése a XII. és XIII. században]
III. Sándor (1159-81) és III. Incze (1198- 1216) az uj egyháztörvény továbbképzői, az ügylevéltörvény alkotói lettek kibocsátványaik nagy tömege, s rendszerüknek egy alapeszmétől áthatott egysége és következetessége által. Inczénél még VII. Gergelynél is élesebben domborodik ki az eszme, hogy a pápa Isten helytartója a földön, ki ellátva bizonyos isteni gondviseléssel, analog éberséggel és előrelátással, ugy socialis és politikai, mint vallási viszonyaikban az emberek fölé van helyezve, s föl van jogosítva minden ellenállást azonnal megtörni. Nála is, mint Gergelynél, az a hit képezi az alapot, hogy minden világi s nem papok által betöltött méltóság és hatalom nem illik be jogosan az isteni világterv keretébe, s egyedül csak a papságot akarta és alapította az Isten (2).
(1) "Ne hujusce utilissimi et gravissimi Codicis vacillaret auctoritas."
(2) Ep. ad Joannem Angl. Regem, Rymer-Clarke-nél, foedera Regum Angliae. I, I, 119: "Institutum fuit - Sacerdotium per ordinationem divinam, regnum autem per extensionem humanam etc."
Gergely - persze egyenes ellenmondásban az elöljáróság isteni beiktatásának evangelikus tanával - egyenesen kimondta, hogy a sátán bizgatására s vak uralomvágyból keletkezett az addig egyenlő emberek közt azok királyi hatalma, kik semmit sem tudtak az Istenről s tele voltak mindennemű vétekkel (1).
A keresztes hadak által, a töredelem és bűnbocsánat voltának ehhez kötött átváltozásával, a kiváltságok által, melyeket a pápák a kereszteseknek biztositottak, e szent háború vezénylete által, mely a pápáknak szinte kezük alá esett, uj eszközöket nyert a római szék hatalma. Ezekhez járultak a papi lovagrendek, melyek csak a pápát ismerték el főurok gyanánt, azután a Francziaországgal való szoros szövetség, az ottani klérussal ép ugy, mint a királysággal (1300 előtt); továbbá az a szellemi erő, mely két nagy egyetemből, a bolognaiból, a pápai jog iskolájából, és a párisiből, a magát a pápai rendszernek mind jobban megadó scholasztikából áradt a pápai monarchiára. De főkép a XIII. század eleje óta az ujonan alapitott papi testvértársulatok, a keresztény világot elözönlő mendikansok rendje, a ferencziek, domonkosok, ágostonosok és carmeliták, - kivált a két első - váltak legerősebb oszlopaivá, védveivé ennek a monarchiának.
(1) Epist. lib. VIII. ep. 21: "Quis nesciat, reges et duces ab iis habuisse principium, qui deum ignorantes, superbia, rapinis, perfidia, homicidiis, postremo universis pene sceleribus, mundi principe diabolo videlicet agitante, dominari caeca cupiditate et intolerabili praesumtione affectaverunt!"
Az Izidor-féle decretáliák s Gratián után e rendek fölállitása a maguk szigoruan monarchikus beosztásukban, volt a harmadik nagy emeltyű, mely a püspökök, presbyterek és papok rendén és alárendeltségén nyugvó régi egyházalkotmányt aláásta és romokba döntötte. Ezek egészen a római vezénylet alatt állva, mindenütt készek mint pápai, a püspököktől teljesen független, s a világi papokat és lelkészeket hatalomban túlszárnyaló ügynökök föllépni és beleavatkozni, egyházat képeztek az egyházban, rendjük tekintélyén és nagyságán, meg a pápai hatalom növelésén munkáltak, melyen kiváltságos állásuk nyugodott. Bátran ki lehet mondani, hogy ez a hatalom az uj rendek által egyenesen megkétszereződött. Ezek magukévá tették az irodalmat, a templomok szószékeit s az egyetemek tanszékeit, bebolyongták a világot, mint a pápa pénzgyüjtői s bűnbocsánat-osztogatói, kitől még az egyházi átok visszavonásával is föl lettek ruházva.
E szerint a papi harcz mindenki harcza, mindenki ellen köröm szakadtig, Rómából organizálva - egy oly harcz volt, melyben a lelkészklérus rendesen rajta vesztett, szemközt az előjogokkal tetőtől talpig fölfegyverkezett mendicansokkal. Mert ezek még birták és applicálták a könnyedén biztosított absolutio, az uj áhitati dolgok s az általuk kifundált léleküdvösség hatásos eszközeit is, melyek ellen a lelkipásztorok semmit sem tehettek, s e szegények minden nyilvános támadását leverték, kik már különállásuknál fogva is sokkal gyöngébbek voltak. Hisz ők átokkal kénysze-
rithették a népet és papot a pápai búcsúlevelet dicsőitő prédikáczió meghallgatására, s a gyóntatószékben minden bűntől feloldhattak valakit. Itt ugyan mind a püspökök, mind a lelkészeknek be kellett ismerniük tehetetlenségüket ez uj s inquisitiókkal támogatott szerzetesek hatalmával szemközt, s bár kifakadva és megbotránkozva, le kellett hajtaniok fejeiket a járomba, melyet két, egyesülésükben megdönthetlen hatalom helyezett nyakukra.
Ha már VII. Gergely is uj igényeit, politikai uralmát és a monarchia alárendeltségét koholta, de még sem általa koholt tényekre alapította, ugy III. Incze ezen az úton még tovább haladt, s ha kellett, ép ugy elbánt a történelemmel, mint a bibliával. Ő találta ki a császárság átruházását a görögökről a frankokra, melynek pápai hatalomszó által kellett történni; ebből azt a következtetést vonta ki, hogy a német fejedelmek királyválasztási jogukat tulajdonkép csak a pápa által birják, s azt állitotta, hogy a választott jogát, saját belátásuk szerint, megsemmisitni mindig jogukban állt a pápáknak. A későbbi pápai írók ez állításokat azután történeti, általuk koholt tényekké csűrték-csavarták.
Azonban e közben egy tantételét VII. Gergelynek mégis elejtették, jelesen azt, mely minden jogszerüleg beültetett pápának személyes szentséget biztosit. Nevezetesen gyanították, hogy a szentség hiányából a beültetés érvénytelenségére fognak következtetni, ezért hallgatott mélyen az "Ügylevéltörvény", mely Gergely egyéb postulatumait föntartotta vagy előre bocsátotta
a "szentségről." Ehhez még az is járult, hogy az általán eretnekségnek tartott simonismus, mint mindenki tudta és beszélte, egész nyilvánosan uralkodott a római curiában, s hogy pénzigéretek egyházi adományokért s megvesztegetések pörös ügyekben még maguknál a pápák- és bibornokoknál is napirenden voltak. Azt a vádat, hogy a pápa szemei előtt s az ő határozott vagy hallgatag beleegyezésével üzik az eretnekséget, senki sem czáfolhatta meg, mig a kanonisták s elég sokszor föl is hozták nem találtak számára kibuvó ajtót, állitva: hogy az, a mi minden más embernél simonismus, a pápától gyakoroltatva, elveszti e jellegét, mert ő a törvény ura s az egyházban minden az ő tulajdona, melylyel szabadon rendelkezhetik (1). A Gergely-féle rendszer meglehetős széles függetlenségét vivta ki az összes klérusnak a világi hatalomtól és törvényhatóságtól. Ennek egy nagy, a pápának föltétlenül engedelmeskedő, a közös rendi érzés s rendérdek által a laikusoktól rendkívül elkülönzött hadat kellett képezni. E czél elérésére mindenekelőtt meg kellett szabaditni minden polgári biróság alól a klérust s el kellett metszeni minden köteléket, mely őket alattvalóknak deklarálta. Minden pap csak egy urat és uralkodót ismerjen el, a pápát, ki vagy közvetve a neki esküvel kötelezett püspökök által, vagy közvetlenül, az exemptio
(1) Igy hozza ezt Joh. de Deo kanonista, ki 1245 körül ezt irta: "Lex Julia dicit, quod apud Romam non committitur Simonia," és elveti (De poenitentia D. Papae. L. az "Excerpta"-t a "Theodori Poenitentiale" után, ed. Petit, Paris, 167). E fölött soká és sokat vitatkoztak.
esetében, rendelkezik velük, s rendeleteinek teljesitésére eszközökül használja. Gratián részint Ál-Isidor-féle koholmányok, részint ujabb, általa vagy gergelyesek által eszközölt corruptiók által osztotta be törvénykönyvét, e czélnak megfelelőleg (1). A decretáliák pápai elrendeléseiben azután ama tételt, hogy papnak nem lehet világi törvényhatóság alatt állani, s hogy ez isteni végzésen alapszik, * teljesen át- és kidolgozták (2). Egyszersmind kijelentették a pápák, hogy e jogról egy papnak sem lehet lemondani, miután mind az összes egyházhoz tartozik.
Ugy látszott, mintha többé nem lett volna szükséges alkalmazni a hamisitás, magát a tekintélyt is oly mérvben veszélyeztető eszközét, miután a gratiáni törvénykönyv szilárd és széles alapzatán mindazt, a mi még talán kivánatosnak tetszhetett a pápai világuralom kifejtésére államban és egyházban, fáradság nélkül ki lehetett volna vinni. De még most is igénybe vették az "eszközt", még pedig bibliai tételeknél. III. Incze azért akarta a Deuteronomiumot egy keresztény törvénykönyv érvényére emelni, mivel ezáltal a pápai hatalmat czélzó tanaira nézve egy bibliai szöveget
(1) Igy (caus. 11, qu. 1, can. 5.) Theodosius császár egy törvényéből a tisztán egyházi dolgokbani immunitást korlátozó szavait kitörölte, s ezáltal ezt egészen átalakította; épen igy változtatta meg (ib. can. 5) e szavakat: "sine scientia Pontificis", "sine licentiá"-vá, úgy, hogy a klérust ez által függetlenítette egy püspöki delegatió fönhatóságának hatalmától.
(2) Decr. de judic. c. 4, 8, 10 és de foro compet. c. 1, 2, qu. 12, 13.nyerendett örök időkre; hanem ehhez megkellett változtatni a szavakat. Jelesen, ha ott az állt, hogy: minden izraelita a főpaptól nyerje a jogot a föllebbezési törvényszékben, s ha netalán ennek ítéletében nem nyugodnék meg, halál legyen a bűnhödése; ugy Incze a Vulgata szövegében egy kis becsuztatás által ezt csinálta belőle: a ki magát a főpap itéletének (kit, szerinte, az uj szövetségben a pápa helyettesit), nem veti alá, azt a biró végeztesse ki (1).
S ugyan e corruptióval iktatta be később X. Leo bullájába (2) e tételt, hamis idézetével a királyok könyvének a deuteronomium helyett, bebizonyítandó, hogy a ki nem engedelmeskedik a pápának, az halállal büntetendő.
Incze Grátiant mindenekelőtt az állam és a világi fejedelmekhez való viszony meghatározásában haladta túl. A pápai hatalom, igy tanit Incze, ugy aránylik a császárihoz és királyihoz, mint a nap a holdhoz, mely fényét csak amattól nyeri, mint a lélek a testhez, mely magára nézve semmi, csak a lélek alázatos szolgája (3), s a két kard (Luk. 22, 38.) symboluma az egyházi és világi hatalomnak, melyek a pápáéi, de ugy, hogy az egyiket a pápa hordja, a másikat a fejedelmek, mindig az egyházért s a pápa utmutatásai szerint (4).
(1) Decr. Per Venerabilem, "qui filii sint legitimi." 17, 4.
(2) Pastor aeternus, Harduinnál, Concil. 1826.
(3) A két égitest jelképét VII. Gergely is használta ugyanily értelemben, F. Ep. ad Guilelm. Regem.
(4) Innoc. III. c 6. de majorit. et obed. D. 1. 33.A hires Novit ügylevélben III. Incze először állította föl a pápáktól azóta sokat ismételt ama theoriát, hogy a pápának jogában áll mindenütt, hol valami súlyos bűn adta elő magát, vagy ezzel egy fél a másikat vádolja, döntő hatalmával közbelépni, büntetni s világi törvényszékek végzéseit megsemmisitni (1). Amaz okadatolás szerint, melylyel ezt az újdonsült, kifőzött jogot ellátták, ezzel tulajdonkép minden papnak, plébánusoknak, püspököknek kellett volna birni a maguk hatáskörében, s a klérus egyetemes uralma fejlődött volna ki a világiak fölött, körülbelül olyan állapot, mint a minő Tibetben uralkodik; de a pápák ezt a principiumot csak a maguk számára vették igénybe. Ezzel azonban egy uj jogot nyertek, mely valóban határtalan volt, s oly hatalmat biztosítottak nekik fejedelmek, népek és törvényszékek fölött, a minővel halandó még soha nem birt, nevezetesen az ugynevezett "evangeliumi denunciatió"-t, mely abban állott, hogy amaz állitás által, mely szerint bűn a vádlottól, ha a vádló jogát nem ismeri el, minden pörös tárgyat a pápa elé lehetett vinni, ha ez nevezetesen ráállott erre - egy oly biró elé tehát, ki egyedül Istennek érezte magát felelősnek (2). Akkoriban minden ut Rómába vezetett. Az Isidor-Gergely-féle tételek bármelyikéből indultak is ki, minduntalan ugyanegy eredményre jutottak. Vagy ez állott: az egyház joga, mint
(1) c. 13. de judic. D. 2, 1, "de quocunque peccato corripere quemlibet Christianum" a pápák rendeltetése.
(2) A főpont erre nézve: Decret. c. 13. de juridiciis 2. l.az egyedül isteni, minden jognál elébb való, s az egyházban ismét csak a pápa kutforrása és tulajdonosa minden jognak, tehát mindenki föltétlenül a pápának van alávetve; vagy: a pápa a lelkek ura; ha azonban a test csak arra van, hogy a léleknek edényül és eszközül szolgáljon, akkor a pápa a testek fölött is ur, uralkodó élet és halál fölött. S ismét: ha valaki egy pápai rendeletnek nem engedelmeskedik, ez az által azt mutatja, hogy a pápai hatalom keretéről, s rendeletei, parancsai ellenállhatlan erejéről balfogalmakat táplál; ez tehát legalább is az eretnekség erős vádja alá helyezendő, föl kell lépnie a hit-tribunal előtt s jóhitüségét be kell bizonyitnia. Még a nevekben is, melyeket a pápák viseltek, vagy adtak nekik, kinyomatot talált a nagy távol az előbbi pápaság és az uj Gergely-féle közt. Egész a XII. század végeig Péter vicariusának nevezték és nevezte magát a pápa (1), de III. Incze óta divatba jött a "Krisztus vicariusa" czim s ez az előbbit végkép elnyomta. Valóban egy I. Gergely állása és rendeltetése s egy IX. Gergely igényei s hatalomköre közt, vagy 600 és 1230 közt oly széles és mély volt az ür, mint a távolság Pétertől Krisztusig. Azelőtt minden püspöknek a "Krisztus helytartója" czimét adták; de ha most ezt a pápa adta magának, ugy ez annyit jelentett: én helytartója vagyok a földön a mindenható istennek s hatalmam magasan áll minden földi hatalom és korlát felett, bennem és egyedül általam szabad az egyház" - az egyház sza-
(1) Bouguet, Sciptor, rer. Gallic. X. praef. XLVII.
badságáról való középkori klerikális fogalom szerint, mely csak akkor tartja szabadnak az egyházat, ha ez minden és mindenki fölött uralkodik, az egyház azonban utolsó fokában csak maga a pápa.
Még tovább ment IX. Gergely egy absolut uralom meghatározásában az egész államterület fölött, a menynyiben Constantán fictiv ajándékozására támaszkodva, kijelentette (1): tulajdonkép a pápa ura és uralkodója az egész világnak, a dolgoknak ép ugy, mint a személyeknek, ugy, hogy elődei csak delegatiók által (királyok és császárok delegatiója által) mondtak le bizonyos mérvben birtokaikról, de jogaik lényegéből soha egy talpalatnyit nem engedtek.
Ugyane határozott uralmat a világ s minden benne létezők felett IV. Incze azután mint magától értetőt igényelte, csakhogy még erőteljesebb szavakkal mondta ki a pápák absolut világhatalmát, a két legmagasabb hatalom egy kézben való egyesítését. Hibás, ugymond, azt állitani, hogy Constantin ajándékozása által világi hatalmat adott a pápai széknek miután ezt még Krisztus adta neki feltétlenül és természetszerűleg, ki egyszersmind egy királyi uralmat is alapított s szent Péternek átadta mind a földi, mind a mennyei birodalom kulcsát. A világi hatalom csak annyiban legitim, a mennyiben a világi fejedelmek azt ugy kezelik, mint a pápától kapottat. Constantin iga-
(1) Huillard Brehollesnál. Codex dipl. Frieder. II. IV. 921. Ut in universo mundo rerum obtineret et corporum principitum.
zában csak részben adta vissza az egyháznak azt, a mit kezdettől fogva birt s a mit e szerint jogtalanul bitorolt. Még VII. Gergelynél is kicsinylőbben nyilatkozott a világi fejedelemség eredetéről s birtokosaik támadatáról. IV. Incze a papuralmi organizatió keretében egy oly szemet egészített ki, mely eddig hiányzott a pápai hatalom-lánczolatban, miután fölállitotta az elvet, hogy: minden klerikusnak még akkor is engedelmeskedni kell a pápának, ha valami jogtalant parancsol; mert senkinek sem szabad itélni a fölött, mit a pápa tesz. E szabály alól csak az esetben ehetne kivételt eszközölni, ha a parancs haeresist foglalna magában, vagy az egész egyház fölforgatását czélozná. A pápai egyetemes uralom tanitmányának VIII. Bonifácz dogmatikus bibliai alapot adott az "Unam sanctam" bullában, melyben azt az állitást, hogy a világi hatalom a maga sphérájában független a papitól, manichéismus gyanánt kárhoztatta. Ugyanebben még egyszer kifejtette, hogy a pápa minden világi fölött itél, a meddig erre valami "vétkes" súlyosodik, hogy mind a két kardot, a papit és a világit, kezében tartja, melyek közül az egyiket ő, a másikat a királyok és harczosok (1).
(1) Comment. in decretales. Francof. 1550. f. 555. E commentárt Ince pápa korában irta. Ő azt is nyiltan kimondta, hogy a keresztényi képzettség és ismeret mily fokát türi meg a pápai rendszer ugy a clerus, mint a világiaknál. A világiaknak ugymond, elég annyit tudni, hogy létezik egy minden jót megjutalmazó Isten, azon fölül hinniök kell mindent, a mit az egyház hisz. Ellenben a püspökök és lelki pásztoroknak az apostoli vallomások czikkelyeit pontosan kell ismerniök; a többi papnak, ha kevésbé tehetősek, nem kell többet tudni a világiaknál s legfölebb még csak azt, hogy az oltári szentségbe Krisztus teste van helyezve (conficitur). Commentar in decret. f. 2. E szerint nagyon természetes volt, hogy a laikusoknak eltiltották a bibliát eredeti nyelvén olvasni s hogy ha csak eszmét is cseréltek egymás közt nyilvánosan vagy privatim a hit dolgairól, IV. Sándor bullája szerint egyházi átokkal lettek sujtva s ez állapotban egy évig leledzve, inquisitió elé idézhették őket. (Sext. Dec. 5, 2.)
Minthogy pedig Bonifácz ezen elhatározások bibliai okadatolására az irás legvilágosabb szövegeit elcsavarni kényszerült, igy már akkoriban a bámulat és guny hangosan nyilvánult (1).
Mióta a pápai szék Francziaországba áthelyezkedett s a curia Avignonban haladéktalanul, valamint személyének ugy politikájának irányát francziásitotta, a pápák jogtani dogmatikája kiváló szemügyét a császári birodalomra vetette, melynek hatalmát ugy Német-, mint Olaszországban megtörni, egységét föloszlatni már egy század óta a pápák politikájának állandó czélja volt. V. Kelemen "apostoli tekintélyénél fogva" kijelentette, hogy minden császár a pápának sajátlagos engedelmességi esküt tenni köteles, oly formán, hogy neki oly fejedelemmel, ki a pápa előtt gyanús, semmiféle szövetségi szerződésbe elegyedni nem szabad (2).
(1) Vesd össze csupán az e korbeli franczia juristák és theologok emlékiratait, mint azok a Dupuy gyűjteményében találhatók.
(2) Clementina de jurejurando. 9. tit. 1058 lap. Boehmer kiadás.A görög császárok és patriarkák ellenében is hivatkoztak a pápák a kétségbe nem vonható hitigazságra, hogy őket a papi mellett a világi teljhatalom szintén - legalább az egész kereszténységben - megilleti. Igy IX. és X. Gergely. "Mi tudjuk ezt az evangelium olvasásából", volt az utóbbi szava. "Krisztus az összes földi világrend kormányát a pápákra ruházta." Igy irt III. Incze pápa a konstantinápolyi patriarkához. Ennek rövid bizonylatául fölhozza, hogy Péter egykor a tengeren járkált; a tenger pedig jelképezi a néptömeget, s igy világos, hogy a Péter utóda jogosítva van a népeket kormányozni (1).
Egyike a legmesszehatóbb elveknek, mely idővel a gergelyi rendszerből kifejlett, az volt: hogy minden, a ki megkeresztelkedett, már ez által a pápa alattosává vált, és akarva vagy nem akarva annak maradni kénytelen. E szerint minden keresztény, ha mindjárt a pápai közösség határain kivül kereszteltetett volna is meg, nemcsak a pápai összes törvényeknek van alája vetve (habár itt vétségtelen tudathiány gondolható s concret esetben menthető volna), hanem a pápa őt minden súlyosabb bűn elkövetése miatt felelősség alá vonhatja és megfenyítheti, a mi szabályozott fokozati következménye által végre egészen a halálbüntetés alkalmazásáig vezethet. Mert már csak az engedetlenség egy pápai parancs iránt magában véve eretnekiesr
(1) Innoc. III. lib. II. 209. ad Patr. Constantin. "Dominus Petro non solum universam Ecclesiam, sed totum reliquit seculum gubernandum.
vagy legalább az eretnekséggel közeli rokonságban áll; majd meg a pápa őt minden tévedése miatt kiközösítheti; ha pedig egy évig átok alatt marad, a nélkül, hogy a pápai parancsoknak teljesen alárendelve magát, föloldoztatását kieszközölné, akkor eretnekké lesz kikiáltva, a mely vagyona elkobzását s a halálbüntetést vonja maga után.
[9. szakasz: Pápai beavatkozások a püspökök jogaiba]
Az eredeti egyházszerkezet s a püspökök által igazgatott egyházmegyék szép rendjének fölforgatására a hildebrandi idők óta a legátusok neme, mint állandó intézmény, hozatott be. Részint azon általános megbízatással, hogy egyházi vizsgálatot végezzenek, részint különleges ügyekben, de mindig korlátlan hatalommal fölruházva, s azon eltökéléssel, hogy tetemes pénzösszegeket szállítsanak vissza az alpesek mögé, barangolták be ezen legatusok az országokat, mely utjokban kapzsi olaszok egész serege kisérte őket s átok- és interdict-fegyvereiket szegezték minden ellenszegülőre. így tartottak erőszakos zsinatokat, melyeknek rendeleteit ők diktálták. Minden ily legátus megjelenését a természeti csapásokkal, jégverés- és pestissel (1) hasonlították össze a megrémült kortársak. Panaszok, fölebbezések Rómára, mitsem használtak; mert a pápák elvül állították volt föl legátusaik tekintélyét mindenekelőtt fenntartani..
(1) Vesd össze p. Johann Sarisb. opp. ed. Giles, III. 331. Polycrat. 5, 16 : "Ita debacchantur ac si ad ecclesiam flagellandam egressus sit Satana fecit domini." Petri Blasensis epist. ap. Baron, a. 1193. 2 ff.
A pápa az uj törvény szerint nemcsak legfőbb, de tulajdonkép egyedüli törvényszerzője az egész anyaszentegyháznak. Ő, mint VIII. Bonifácz szokta volt mondani, kebelének szekrényében hordoz minden jogokat, s ezen szekrényből vonja elő időről időre azt, a mit a világ és egyház szükségeire alkalmasnak itél. Igy esett meg aztán, hogy egyetlen pápa a tizenharmadik és tizennegyedik században több törvényt csinált, mint az előbbi időkből összesen ötven. Képletei ezek a hanyatló római birodalomnak a régi császárok teljhatalmáról, melyek itt befolyást gyakoroltak. Innen adták a pápák parancsaiknak azon neveket, melyekkel előbb a római császári törvények birtak: Rescriptumok és Decretumok. És a mint a pápa legfőbb uri hatalmánál fogva a törvényeket előirja, szintugy egészben, vagy egyes esetekre nézve meg is szüntetheti, azaz, hogy ő, és csupán ő egyedül az, a ki a fönálló egyházi szabályok alól, legyenek azok zsinatilag hozott kanonok, vagy pápai parancsok, fölmenthet. Azon közönségesen huzott korlátot, hogy a pápának egy isteni parancs kötelme alól fölmenteni nem szabad, gyakran mégis áthágták a canonisták, kivált midőn III. Innocencz azon nyilatkozatával, hogy a pápa a házassági köteléket, sőt a mi ennél még szentebb: a püspök és megyéje közötti kapcsot is tetszése szerint föloldhatja, eme tételnek utat tört, hogy az isteni parancsoknak is legalább egy némelyike alól fölmenteni nem esik a pápai hatalom körén kivül.
Valahányszor a pápa egy uj törvényt kibocsátott, mindig előre kiszámította a Curia, mennyit fog az
neki a szükséglendő dispensatiókhoz képest jövedelmezni; és csakugyan tény az, hogy az igy elárusitandó dispensákra fordított tekintet sok törvény hozatalánál szemlátomást közreműködött. Hasonlólag történt az exemtióknál, vagyis a püspöki hatalom alóli kivételeknél; ugyanis minden ily exemtus szerzetház vagy kolostor tartozott azért a római széknek bizonyos évi adót fizetni, melynek előnye abban állott, hogy a püspöki hatalomnak, a hol csak az érvényre akart emelkedni, gátolva és háboritólag lépett elébe. Igy kellett a püspöknek megérnie, mihelyt megyéje igazgatásához komolyan akart látni, hogy minden lépten-nyomon akadályozva s fenyegetve látta magát, környezve saját országában ellenséges, előtte elzárt várak által; e fölött azon veszélynek is ki volt folyton téve, hogy valamely római kiváltság megsértése miatt pápai fölfüggesztést vagy épen kiküszöbölést von magára, vagy feleletre vonás végett Rómába idéztetik; minthogy minden kolostor, minden collegium gyanakvó őrszemmel vigyázott saját előjogai és kiváltságaira s minden püspökben természetes ellenségét szemlélte. A mint pedig püspökök és testületek ellenséges állást vettek egymással szemközt, szintugy fölismerte a parochiális papság a hatalmak és előjogok gazdag kegyeivel ellátott kolduló barátokban, a pápák e kedvenczeiben, saját elleneseit és káros vetélytársait, kik emyedetlenül azon buzgólkodtak, hogy a világi papság jövedelmes functióit magukhoz ragadják s a népet a parochiális egyházból saját templomukba csábítgassák.
Volt a curia összes tagjainak - a mint Salisbury János (1) megjegyzi - egy közös vonása: a ki az előttük értékes tanhoz megegyezését nem adta, azt ugy tekintették, mint eretneket vagy szakadárt. Csalatkozhatlan akart a curia lenni, még mielőtt a pápák magukat olyanokul tartották. Ugy hitte, hogy üzérkedéseinél ezen paizst sehogy sem nélkülözheti.
Legelőbb is a palliummal szerezték a pápák azon később sokfélekép bebizonyult tapasztalást, hogy a díszjelek, decoratiók, czímek, kitüntetések a ruhák szine és szabása szerint az emberekre, természetüknél fogva, legkivált pedig a papságra ellenállhatlan bűbájjal birnak, s hogy tehát ezek a leghathatósabb uralkodási szerek. A palliumot a pápák az ötödik század óta azon érsekeknek adományozták, a kiket saját patriarkái hatalomkörükben mint vikáriusokat neveztek ki, a nyolczadik század óta kiterjesztették ezen adományozást egyátalában a metropolitákra is, noha ezek hébe-korba vonakodtak azt Rómától az általa szabott föltételek alatt elfogadni, mint ezt a frank érsekek magatartása a római érdekeknek teljesen hódoló Bonifáczczal szemben tanusitotta (2). A pseudo-isidóri koholmányok értelmében, melyek a metropolitai hatáskörre egyátalában veszélyeztetők voltak, azon követelést állították fel most a pápák, kik az uj rendszer, nek teremtői voltak, u. m. I. Miklós, VIII. János, VII.
(1) Polycrat. 6. 24. opp. ed. Giles, IV, 61. "Qui a doctrina vestra dissentit, aut haereticus aut schismaticus est."
(2) Bonifacii epist., ed. Serarius; ep. 141 és 142, p. 211-212.Gergely, hogy hivatalos egyházi foglalkozását egy metropolita sem kezdheti meg, mielőtt ama díszjelvényt meg nem kapja. Első gondjuk volt ezután, hogy annak valamely titokszerű erőt tulajdonítsanak, s ha már II. Paschalis s utána minden pápák és ezek nyomán a decretáljog állitotta, hogy a főpapi méltóságnak teljes volta attól függ, ugy lehetetlen volt azon következtetést is elodázni, hogy ezen hivatal a pápai teljhatalom kifolyása minden terjedelmében. Ezen tantétel mindazonáltal, mely szerint a metropolitai hatalomnak pápai megbizatásunak kellett lennie, ellenmondásba bonyolította azt a tényekkel; mert miután már egyszer eltulajdonították a pápák a metropolitáknak legjelentékenyebb és velősebb jogait, s ezt a tizenharmadik század kezdete óta még nagyobb mérvben tették, - egyszerre elkezdették a palliumot a püspököknek is adományozni, kikre nézve az, megvallva az igazat, csupán fölpiperézés volt, minden kapcsolatos jog nélkül. Mindazonáltal megtette a pallium a maga szolgálatát egész mértékben, a mennyiben annak, mint eszköznek, a metropolitákat a pápátóli teljes - még engedelmességi eskü által is megpecsételt - függésbe kellett nyomnia. VII. Gergely átalakította a már előtte használt példányszöveget formaszerű hűbérnöki esküvé, úgy, hogy a viszony személyes hűségi vonatkozásu volt s a szavakat hozzá a világi hűbérjogból kölcsönözték (1).
(1) A Regulae Patrum, melyeknek megtartására magát a metropolita esküvel kötelezte "Regalia (uralkodói jogok) S. Petri"-re változtattak át.
Legközelebbi föladatul az tüzetett most ki, hogy a püspököket is engedelmességi eskü által a római imperium simulékony eszközeivé változtassák, s igy minden ellenszegülésnek, melyre egyébiránt őket a curia tulkapó tervei s igényei ragadhatták volna, elejét vegyék. Sok ideig volt a püspökök helyzete kedvezőbb, mint a metropolitáké, minthogy ők még a tizenharmadik században is megerősítésüket a metropolitától kapták, mely a régi egyházban a fölszenteléstől nem különöztetett el, mi alatt ezeknek a palliumot s ezzel hivatalukba léphetésük engedélyét Rómától nagy összeggel kellett megvenniük (1).
Egy, I. Leo hamis értelemben vett nyilatkozatának alapján, melyet ő egy thessalónikai püspökhöz írt, a kit patriárkai hatalmának vikáriusául helyezett volt be, s melyben mondatik, hogy ő gondjainak egy részét erre ruházta át, meg Vigilius pápának egy, Pseudo-Isidor által koholt helyére hivatkozva - azon szabályt állitotta fel III. Innocencz, hogy a pápa egyedül bir az egyházban teljhatalommal, s hogy a püspökök általa csak segélyképen vétetnek föl ügyeinek egy részében, a mennyiben t. i. őket meg akarja bízni. Mondhatni, hogy ezáltal a pápai rendszer czéljainak magaslatát elérte.
Az által ugyanis minden püspökök merő segédi szerepre szorittattak, kiknek a pápa abból, a mi saját joga, annyit ad, a mennyit jónak gondol; azért is a pápák
(1) A tizenötödik században a német érsekeknek 20,000 frtot kellett a palliumért fizetniök, mi akkor annyi volt, mint most tizszerezve lenne.
önkényétől függött, a püspökök ősjogaiból annyit, a mennyit ép akartak, elsajátitani (1).
És most a pápa álal használt "egyetemes püspök" nevezet teljes jelentőségére vergődött, s ha mindjárt azt még IX. Leo visszautasitotta is, már a tizenharmadik század kezdete óta tökéletesen jelölte az a római elmélet szerint az igazi viszonyt. Ó-egyházi értelemben véve, ott, hol a római theoria lábra kapott, tulajdonkép semmi püspökök nem voltak többé, hanem csak a pápának delegátusai vagy vikáriusai.
Az illetőségeknek egész halmaza keletkezett most mintegy magától, mikre a régi pápák közül egy sem gondolt a maga idejében. Némely dolgokban nem is szükségeltettek sajátképen való törvények, vagy pápai fenntartás azokra nézve. Csak az isidori és gergelyféle fictiókból s interpelátiókból szabadott következtetéseket vonni. Mintegy magától érthetőnek látszott lenni, hogy egyedül a pápa van jogositva áttenni vagy letenni a püspököket, hogy ő azoknak megyei ügyeibe minden alkalommal közvetlenül is beavatkozhatik, és ott velök versenyző hatalmat gyakorolhat, valamint minden ügyet saját itélőszéke elé idézhet.
A mint már láttuk, III. Innocencz egy különös isteni kinyilatkoztatás által adott pápák jogává emelte az egyházban a püspökök letehetését. Igaz, hogy mint vastag tévedést és önkényes találmányt lobbantották is azt neki szemére; mindazonáltal meg kell fontolnunk azt, hogy ezen pápa, miután magát és másokat
(1) Innoc. III. Ep. I. 350. Decret. Greg. 3. 8.
rábeszélte, hogy minden pápa az isteni elrendelés erejénél, és nem az egyház ráruházásánál fogva birja teljhatalmát, s korlátlan ura az egész egyháznak, igen könnyen föltehette azt is, hogy az ő joga a püspökök felett ép ugy uralkodni, mint rendelkezik bármely önkényes uralkodó saját tisztjeivel, - isteni eredetű. És csakugyan találkoztak mindjárt is püspökök, kik magukat "a pápai szék kegyelméből" írták.
A hol az ó-egyházi szabadságból még némi maradvány megmentve az ujba átvitetett, siettek azt most gyökeréből kitépni és eltaposni. Senkinek sem jutott eszébe eddig azon kétkedni, hogy hivatalát a püspök leteheti, mihelyt arra való képtelenségét belátja. A lemondás többnyire a tartományi zsinatokon történt. De Gratian és III. Incze pápa óta azon uj elvszabály, hogy a püspök és egyházmegyéje közötti köteléket csak a pápa oldhatja föl, a hivatalletevésre is kiterjesztetett (1). Es ehhez kapcsoltatott a XII. János által szintén szabálylyá emeltetett követelmény, hogy az olyatén lemondás által ürességbe jött püspökséget a pápának kell betölteni.
De a pápák által minden módon serkentett fölebbezések és készségesen engedményezett fölmentvények is tágas utat nyitottak nekik a legfontosabb jogok egyikének kiküzdésére, t. i. a püspökök kinevezésére.
Miután már Pseudo-Isidor a Rómára való fölebbezéseknek addig hallatlan terjelmet és lökést adott,
(1) D. de translat. c. 2. (1. 7.)
- a decretál-törvényhozás kiváló czélját abban kereste, hogy ezen fölebbezések a curiához szaporittassanak s lehető legkecsegtetőbbek legyenek. Jól tudta Sándor, mit beszél, midőn kinyilatkoztatta, hogy a fölebbezések, - melyek damoklesi kardkép függtek minden püspök fejé fölött, - az ő hatalmának legfontosabb részét képezik. Mintegy tizenhárom uj tétel a decretál-gyüjteményekben (1) gondoskodott arról, hogy a római curia évről évre a pörök ezreivel láttassék el, melyeket igen sokszor évhossziglan huztak-vontak, mert a curia hivatalnokainak dúsan jövedelmeztek, s az utakat, de egyszersmind a temetőket is megnépesitették. Szintén gondoskodva volt, hogy a pápai kivételjogok és kiváltságok tömérdeksége által már amugyis korlátolt és elcsüggesztett püspökök s archidiakonusok kedve egészen elmenjen az egyházi fenyiték erélyes megragadása által még költséges és hoszszadalmas pört is kerekittetni nyakukba Rómában. Igy következett be, hogy az önfejűség a megyékben, az erkölcsi elsatnyulás és vadultság a papságnál oly fokra hágott, melynek rajzolását az egykoruaknál lehetetlen borzadály nélkül olvasni. Ha már most vita-kérdés alatt lévő prebendák vagy püspöki választás miatt fölebbezés történt Rómába, gyakran fölhasználták a pápák ezen alkalmat arra, hogy a két vetélytárs mellőzésével egy harmadikat neveztek ki.
(1) Melyek fölszámláltatnak az appellatiók történelmében a papi itélőszékekről. Frankf. 1788. 127. és k.
"Nincs már egy püspökség, egy papi méltóság, egy plebánia, - mondja lichtenaui Konrád apát - a melyet Rómában pör tárgyává ne tettek volna, s jaj annak, a ki üres kézzel jelenik meg ott. Vigadozz, Róma anyánk, gyermekeid gonoszságán, mert hasznod van benne - beléd foly minden arany és ezüst. Nem jámborságod, de hamisságod által lettél te a világ győzelmes urává." (1)
Egy népre sem volt ezen fölebbezési és pörlekedési ügy károsabb hatással, mint a németre. A wormsi concordatum után (1122) kizárták a pápák lassankint a német császároknak minden befolyását a püspökségek betöltésére, és elég hatalmuk volt a concordatum érvénytelenítésére is; megesett aztán, részint a német egyházmegyék belállapota, részint a pápai uj törvények miatt, hogy a legtöbb választások perkérdés tárgyaivá lettek, ha már most egyik részes fél vagy párt okot talált arra, hogy pörét Rómába vigye, azonnal ráestek ott s kizsákmányolták. A kereső felek vagy azok ügyvédei kényszerülve voltak egész éven át Rómában perlekedni, mig vagy meghaltak ott, vagy adóssággal terhelve tértek vissza honukba, az ott uralkodó sülyedettség benyomását hozván magukkal. A pápák azonban tetszésük szerint rendelkezhettek most a német érsekekkel s azok szavazatával a királysági választásra nézve, mert a pallium, a nyomasztó taksák és engedelmességi eskü bajaihoz járult most ezen főpapok római adóssága, s e fölött még a pápai censu-
(1) Chron. p. 321.
rák is, melyekkel a fizetésképteleneket szorongatták, s azon helyzetbe hozták, mely szerint a pápai utasításokat az országra vonatkozólag is kötelezőknek kellett elismerniök, ha netalán az engedelmességi eskü, melyet a pápának kellett tenniük, nem lett volna még elegendő arra, őket a curiának egészen meghunyászkodó és akarat nélküli eszközeivé törpitni. Csakis ezen viszonylatok adják igazi értelmét ama választásoknak Németországban, melyek 1245-től 1273-ig végbementek, u. m. a Raspo Henriké 1246-ban, a Hollandi Vilmosé 1247-ben, a Richárd és Alfonzé 1257-ben, s a veszélyes széküresedés okát 1256-tól 1273-ig. - Csak ezen uton volt eszközölhető a Stauf-ház végromlása, csak igy lehetett Németországot oly zilált állapotba hozni és zsibbadtságban tartani, mint azt a franczia s angiovini érsekek s a franczia pápák, u. m. IV. Orbán, IV. Kelemen és IV. Márton politikája kivánta.
A tizenharmadik és tizennegyedik században óriás lépteket tettek a pápák uj jogok megszerzésében s az idegeneknek eltörlésében. Az érsekek azon jogát, melynél fogva ők tartományaik püspökeit megerősíthették és fölszentelhették, még III. Innocencz elismerte volt (1), de már III. Miklós († 1280) a megerősitést a pápáknak tartotta fenn. Az ó-egyházban kanonelleniesnek tartatott volna, ha akár pápának, akár patriarkának eszébe jut egy idegen megyében helyet tölteni be, vagy prebendát adományozni.
A pápák maguk is beavatkozásaikat ezen téren eleintén csak ajánlatilag tették egyes kegyenczeikre
(1) D. d. elect. c. 11. 20. 28. (1. 6.)
vonatkozólag, minden állás vagy prebenda megjelölése nélkül. Igy volt ez még a tizenkettedik században is. Majd azonban az ajánlatok parancs-alakot öltöttek. Olaszokat, pápai unokákat és kegyenczeket, valamint oly személyeket, kik az akkorbeli pápai harczokban ezek ügye mellett érdemet szereztek vagy kárt vallottak, idegen országokban kellett elhelyezni, meglépesiteni [meggazdagítani], kárpótolni. Ellenkező kegyúri jogok számba sem vétettek, a pápai kegyjogositottak értettek ahhoz, magukat, ha mindjárt sajátlag kiküldött pápai erőhatalom által is, mindenhol betolni. Nagy zenebona és elégületlenség hangzott fel mindenfelé az országok templomaiban, sőt tiltakozás történt a lyoni zsinaton is 1245-ben. E közben egy más kaput fedeztek fel a pápák, melyen át bűnbocsátási és helybetöltési jogaikhoz juthattak. Egy igen nagy száma a püspököknek és főpapoknak pörlekedési hálóba fonatván - Rómába idéztetett, s ott sokáig visszatartatott. Seregestől haltak el ezek az egészségtelen városban, e lázfészekben, mint Damiani Péter nevezi, mire rögtön egy uj pápai jog találtatott fel, mely szerint mindazoknak, kik a curiánál haláloztak el, vagy ha elmozdittattak is ott, megürült prebendái Róma által adományoztassanak el.
IV. Kelemen 1266-ban tudtára adta ezt a világnak, mialatt egyszersmind azon pápai jogot is, hogy minden egyházi hivatalokat különbség nélkül csak ő tölthet be, a legkörülményesebb módon magának föntartotta (1).
(1) Sext. Decr. 3. 4. 2.
Majd jelentkeztek az avignoni franczia pápák reservatiói. Fentartották a maguk számára bizonyos számú püspökségek betöltését, mely jogukat azonban Francziaországban igen sokszor a király akaratja szerint kellett gyakorolniok. Egyidejűleg behozattak a commendák is, melyek szerint a pápák a világi papoknak apáturságokat, más egyházi állásokat pedig olykor még világi más személyeknek is adományoztak.
Az engedelmességi vagy tulajdonkép hűbérnök eskü, melyet most a püspökök a pápák kezébe letenni köteleztettek, ezek által ugy értelmeztetett, hogy amazok a pápáknak nemcsak egyházi, de politikai dolgokban is föltétlen alárendeltséggel lenni tartoznak, - elannyira, hogy III. Innocens azon német püspököket hitszegőknek nyilatkoztatta, kik, mint német birodalmi fejedelmek, más királyt, s nem az általa kiszemelt Ottót fognák elismerni (1).
Hivatkozva ezen nekik tett esküre, keresztül tudták vinni a pápák a Stauf-ház leszorittatását a német trónról (2). Továbbá, már II. Pius nyilatkozata szerint, az is a püspöki eskü megszegésekép tekintetett, ha a püspök bármely igazságot, mely a pápának hátrányára szolgálhatandott, kiejtett. Ugyanezen pápa a mainzi érsektől esküjénél fogva követelte, hogy pápai jóváhagyás nélkül semmi országgyülést össze ne hivjon (3).
(1) Registrum de negotio imperii, ep. 68.
(2) Raynald, a. 1206, 13; Leibnitii Prodrom. Cod. jur. gentium, I, 11. 12.
(3) Gobelinus, Comm Pii II. 65 és 143.Igy lett a római curia minden előbbi intézmények és tekintély-gyakorlások egyetemes örökösévé az egyházban. Nem volt elég, hogy a metropoliták, zsinatok, püspökök s magánegyházak hajdani jogait magáévá tette, hanem e fölött azon hatalomnak is, melyet azelőtt a császárok és frank királyok egyházi ügyekben képviseltek, birtokába helyezkedett. Mindennek pedig elhárithatlan következménye abban mutatkozott, hogy a megyés püspöki és plebániai igazgatás régi szerkezetének ereje és életműködése megbénult, s hogy ezen, közvetlenül a népnek adott s annak javára rendelt intézményekben általános senyvedés s vallási hanyatlás állott be, minthogy a püspökök s plebánusok a vezetésükre bizott közönségek gondozásától mindinkább visszavonultak.
Ezzel szemközt a szerzetes elem a maga már megszilárdult szervezetében és öszpontositott alakjában rendkivüli emelkedést nyert. A zárdák s nagy kolostori egyesületek voltak azon gyülhelyek s körök, melyekben az egyházi élet kiválóan lüktetett. Az exemtiók valamennyi más, csak Rómából nyerhető kiváltságokkal együtt mindnyáját a pápasághoz kapcsolta, s a pápák igen jól tudták, mily erős tartalékkal birnak ezen intézetekben a püspökök ellen. Hisz már X. Leo egy saját bizottmányt alakított Rómában az összes szerzetes rendek tagjaiból, melynek föladatává tette, azon módokról tanácskozni, melyek által a pápák érdekeit s ezzel a kolostorokét is közös ellenségeik - a püspökök ellen előnyösithetik (1). "Mert - a mint
(1) Bzovius, Annal. eccl. XIX. a 1516.
Pallavicini megjegyzi - minden monarchiái kormányzatra nézve szükséges, hogy birodalmának minden tartományában az alattvalók szinét-javát a maga számára biztosítsa, mely az ott közvetlenül és állandóan igazgató elöljáróknak alárendelve ne legyen, - innen az exemtiók" (2). Az ellenségeseknek tartott és eszerinti bánásmódban részesített püspökökkel szemközt az ily kivételes szerzetesek mindig kész és alázatos szolgái s ügynökei voltak a római udvarnak (2).
Sehol és semmi időben nem állottak oly ellentétben egymással elmélet és gyakorlat, elvek és cselekmények, mint ezen századok folytán Róma- és Avignonban. A pápák elátkoztak minden kamatszedést, de saját szemeik láttára s szoros kapcsolatban a curiával gyakoroltattak a legkifejlettebb tőzsdeüzletek, melyeknek kifogyott volna életpárája, ha a florenczi és szienai kapitálisták s pénztőzsérek főpapoknak, hivatalhajhászoknak és számtalan peres feleknek a szükséges összegeket uzsorás kamatra nem előlegezték volna. Mialatt tőzsértársaikat mindenhol átok fenyegette, addig a pápai bankárok védelmezett és kiváltságos osztályt képeztek, s pápai censurákkal fölszerelve, irgalmatlanul hajtották be adósságaik- és kamatjaikat (3).
(1) Storia del Concil. di Trento, 12, 13, 8.
(2) Bossuet mondja: "La cour de Rome regardant les éveques comme ses ennemis, n'a plus mis sa confiance et ses espérances que dans cette multitude d'exempts." Oeuvres, XXI, 461. Ed. de Liège 1768.
(3) Vesd össze idevonatk. Bibliothéque de l'école des Charles, 19-e année, Paris 1858, p. 118; s a Dubois Péter rajzolatát 1303 körül (De recuperatione terrae sanctae Bongars-nál, Gesta Dei per Francos, II, 315), hogyan kellett "sub gravibus usuris" sok ezereket "ab illis, qui publice vocantur Papae mercatores" kölcsönözni, hogy azokat a pápának és bibornokainak ajándékozzák.Ugyanis még a tizenkettedik században jött a curia azon fölfedezésre, melynek már a tizenharmadikban gyümölcseit is szedte, hogy rendkivül előnyös rája nézve, ha Európa-szerte nagy számu eladósitott püspököket, püspöki megyéket és prebendákat tart kezei közt, melyek annál simulékonyabbak voltak, mentől könnyebben átok által is és a kamatcsavarral fizetésre szorittathattak, és pedig oly időben, midőn a készpénz közönségesen csak nagy nehézséggel és túlfeszitett kamatokra volt kapható. Azért jegyzi meg korának legjelesebb canonistája, Tudeschi Miklós bibornok, hogy az egyházi méltóságok annyira meg vannak terhelve fölérhetetlen adók- és zsarolásokkal, miszerint örökös adósságban kellett fetrengeniök, vagy képtelenekké lettek vallási czélokra jövedelmeikből bármi csekély részt is fordíthatni (1). Jól észlelte Zarabella bibornok, hogy az egyházi romlásnak gyökere a jogtudós hízelgők azon tanában rejlik, mely a pápai mindenhatóságot hirdette, s melynél fogva rábeszélték a pápákat, hogy tehetnek mindent, a mi nekik tetszik. "Annyira magához ragadta a pápa minden kisebb egyházak jogait - mond ő - hogy ezeknek előljárói immár csaknem semmik" (2). Vagy, mint Gerson
(1) Tract. de Concil. Basil, in: Pragmatica Sanctio. ed. Paris 1666, p. 913.
(2) De Schismatibus, ed. Schardius p. 560. 61.kanczellár még nyomósabban fejezi ki: "A pápai fukarság, simonia, bir- és uralomvágy következtében anynyira kimerült és tönkre jutott a püspökök s alsóbb egyházi elöljárók tekintélye, hogy azok még csak mint festett képek tünnek fel egyházaikban s majd-majd nélkülözhetők is" (1).
A lisieuxi püspök vázolja későbben, mint sülyedt légyen az egész egyházi elem a pápák eljárása által a szétmállás állapotába, s hogy abban már régóta mindent viszálykodás és czivakodás fogott el (2). Ezen átalános forrongása és ziláltsága közben azon benyomást tette az egyház gondolkodó főkre, a minők egy Gerson, Pelayo, d'Ailly, Zarabella st. m., hogy elbaromiasodott, "brutal", kényszererőddé lett, melynek börtönszaga van, és egyszersmind és ugyanazért tettetés- és képmutatással van tele. A velenczei Sanuto 1327-ben épen ki is tudta számitani, hogy akkor a kereszténységnek mintegy fele ki volt közösítve, és hogy ezek között a pápa legengedelmesebb szolgái is találkoztak (3), - oly pazarul gazdálkodtak a pápák 1073 óta az átkok- és interdictumokkal. A pápai előpéldák szerint jártak el aztán a püspöki hivatalnokok, archidiakonusok s mindazok, kik akkoriban átog-joggal bírtak. Majd pedig igy beszéltek : A római egyház
(1) Opp ed. Dupin, II. p. I, 174.
(2) Egy, XI. Lajos királyhoz intézett iratban, Durand, de Maillane gyűjteményében, Libertés de 1'Eglise Gallicane, III, 6. 61, 11.
(3) Epistolae, ap. Bongars, Gesta Dei per Francos II, 310.a mi mesternőnk, tőle veszünk példát, hogy az átokkal nem kell fukarkodni. Ha már, a mi most gyakori eset volt, hogy magok a püspökök is kiátkoztattak vagy fölfüggesztettek csak azért, mert a pápai legatusok által követelt uti pénzt letenni nem akarták vagy nem tudták, ugyan miért kellett volna a lajkusokkal szelidebben bánni, mint püspökeikkel.
Igy történt, a mint Dubois emlékiratában 1300-ról mondatik, hogy azon napok mindenikén, midőn a püspöki hivatalnokok üléseztek, egyedül Francziaországban több mint 10,000 lélek taszittatott az üdv utjáról a sátán körmei közé (11), hogy minden parochiában harmincz, negyven, sőt hetven személy is egészen jelentéktelen dolgok miatt kiátkozva volt. Igaz, hogy az átok köteleiből föloldoztathatta magát bár ki is pénzzel, de a kivánt összeg gyakran fölülmulta a bűnös minden tehetségét (2).
[10. szakasz: A pápák személyes magatartása]
A pápák által alkalmazott módszerek, melyekkel maguknak engedelmességet eszközöltek, s ugy a népben, mint a fejedelmekben és klérusban minden ellenszegülést megtörtek, folyton folyvást erőszakosabbakká váltak. Az interdictum, mely egy csapással milliókat, egész ország népeit fosztotta meg, és pedig gyakorta csekélyded, rájok nézve merőben idegen okok miatt,
(1) Mémoires de 1'Acad. des Inscriptions, 1855, XVIII, 458.
(2) Igy a püspöki emlékirat az 1311-ki zsinatra vonatkozólag, az Annales eccl. Bzoviustól a. 1311, p. 163, ed. colon.az isteni tiszteletek és a szentségek vigaszától - már nem volt elegendő ; családokat, városokat, államokat nyilatkoztattak a pápák földönfutókká, dobtak prédául a fosztogatóknak és ejtettek rabszolgaságba; mint tett p. V. Kelemen a velenczeiekkel (1), vagy kiközösitették mint XI. Gergely, hetediziglen (2), vagy pedig egész városokat töröltettek el a föld szinéről és hurczoltatták tova lakosait, mint VIII. Bonifácz, ki ily sorsra juttatta Palestrinát.
Lélektanilag föltünő az, hogy ezen természetellenes elmélete egy egész világot hálójába fonó, minden életen uralkodó és azt elnyomó papi uralomnak egyátalában fölállittathatott. Ezen hatalom, habár a leghiányosabb, de mindazáltal bizonyos hasonnemü és igazságos kezelés mellett is, emberfölötti erőt és isteni tulajdonságot kivánandott, és följogositásának öntudatos volta s az azzal egybekapcsolt kötelezettség érzett minden lelkiismeretes, igazán vallásos emberre szorongatólag, sőt nyomasztólag kellett volna hogy hasson. Szerénykedő szóllamokban hiány ugyan semmikép sem volt; mindenik pápa öröklött szokásszerüleg bizonyára mondogatta, hogy az ő érdeme és lelki tehetsége azon nagy méltóság és teher viselésére nem elégséges; de mindennek daczára a már is tulságos hatalom szélesbitésére fordított törekvés, mely századokon át tartott, bizonyitéka annak, hogy az önuralom szükségességét
(1) Verci, Storia della Marca Trivigiana, IIl, 87.
(2) Opere di S. Caterina di Siena. II, 160.rendesen épen nem érezték. Voltak királyok, a kik elmondhatták, hogy ahsolut uralkodók lenni nem szeretnének, ha mindjárt lehetnének is.
Az első századok pápái szintén mondhatták: Mi nem akarunk a conciliumok canonjai fölött uralkodni, hanem igenis magunkat azok alá rendelni. De már I. Miklós, kiválóan pedig VII. Gergely óta emez elv hangzott: a pápa ur a conciliumok, ur a canonok fölött; nem a törvény az ő akarata, hanem az ő akarata törvény. - Igaz, hogy számtalan esetekben nem volt egyéb ezen akarat, mint öröklött megszokás, ügyviteli továbbadás a curiánál, és a pápa, a világ e leghatalmasabb ura, egy irányban a legkörülszoritottabb személyiség, ugy kellvén tekintenie magát, mint ideiglenes letéteményesét ama hatalmi összegnek, és mint olyan sáfárkodót, a kinek azt gyarapitni igen, de fogyasztani soha sem szabadott. Egy hallgatag, szenvedőleges, de annál erélyesebb testülettel szemközt, mely hason érdekek kapcsával összefűzve, hason szabályok szem előtt tartásával egy hason czélra törekedett, még a legszilárdabb akaratnak is meg kellett volna törnie, mennyivel inkább nem egyes pápák jószándékának, kik többnyire agg korukban jutva méltóságukra, alig számíthattak több, mint egy pár évi földi tevékenységre, s e fölött saját tapasztalatukból ismerték rögönyösségét ama hivatalnoki zártsoroknak, melyekre utalva voltak, s melyeknek ellenállása őket kezeik- és lábaiktól megfoszthatván, csak bénaderékká tehette volna.
Ez okozta aztán, hogy mialatt a távol szemlélők érezték, és ki is mondották, miszerint a pápák köz-
mondássá vált rövid életét Isten az ő kegyelmében szokta ugy rendelni, hogy azáltal az egyház végromlását elháritsa (1), szintén a pápák sem titkolták el, hogy ők magukat az emberek legszerencsétlenebbjeinek érzik; a mi IV. Adorjánt ama fájdalmas nyilatkozatra ragadta, hogy nincs nyomorultabb állapot, mint a pápáé, kinek trónja tövisekkel van körítve, kinek életboldogsága semmi más, mint keserűség, s a ki vállain csak lesujtó terhet visel.
Mi volt ez, ha nem öntudatos érzete a legfőbb hatalomteljének elméletben, valóságban pedig azon legnyomorultabb szolgaiságnak, mely egy, csak a maga hasznát leső curiától tette függővé, összekapcsolva azon áldástalanság előérzetével, melyet egy ily, papi élősdiek és vampyrok seregéből alkotott kormánygépnek kellett előidéznie, a mi egy oly férfinak is, mint V. Miklós, két kárthausi szerzetes előtt eme panaszt sajtolta ajkaira: Nincs a világon szánandóbb s szerencsétlenebb ember, mint ő; egyetlen nála megjelenő ember sem mondja meg neki az igazat, olaszai pedig telhetetlenek (2) stb. Hasonló szorongattatási érzelmek fájdalma alatt kiáltott fel később egy alkalommal II. Marcell is, hogy: ő nem látja, mikép lehetséges egy pápának üdvözülnie (3).
Nagyítás nélkül el lehet azonban mondani, hogy
(1) Joh. Sarisb., Polyc. 6, 24 opp. IV., 60. ed Giles.
(2) Vespasiani, vita Nicolai V, Murátórinál, Ser. rer. Ital. XXV, 286.
(3) Pollidori de vita Marc. II, 132, Rom. 1744.egyes pápák akkoriban nem is ismerték hatalmukat egész terjedelmében, oly határtalan volt az. Több századok folyamán át a mindig hasonczélu hatalom terjesztése irányult törvényhozásban, - elkezdve a Gergely diktátusától egészen az extravagáns gyűjtemények legutolsó pontjáig, - ugy volt gondoskodva minden eseményre vonatkozólag, hogy egy pápa sem jöhetett soha zavarba, honnan kelljen vennie jogczimet valamely magaközbevetés- vagy eldöntésre nézve, bármily idegen s egyháziatlan lett légyen is az ügy. A "non obstande" s igy többféle formával azt is elérték, hogy minden pápa akármely esetben, hol azt a curia előnye ugy kivánta, valamely pápai törvényt egyszerűen mellőzhetett, a fönforgó külön esetben pedig épen érvényen kivül is helyezhette azt. A régi egyház törvényhozása lassankint eltöröltetett, vagy helylyel-közzel egészen az ellenkezőre csapták át azt. A Pharaó hét sovány teheneivel hasonlóan emésztették fel a pápák decretálisai a conciliumok határozatait. Mi lett ekkorára a nicaeai, chalcedoni, afrikai canonokból? Mint félig sülyedt sirkövek egy fölhagyott temetőben, ugy emelkedtek ki egyes, töredékek itt-ott az ősi szép rendből.
"Oly világos, mint a nap, mond Gerson kanczellár, korának legjelesebb egyháztudósa s az egyháznak legmelegebb barátja, hogy a négy első concilium határozatait a rájok következőkkel egyetemben - a pápák, bibornokok és főpapok folyton növekedő birvágya, a pápai kamara rendeleteinek igazságtalansága, irodaszabályok, hatalomvágy sugallta fölmentvények,
föloldozások és bucsuosztogatások egészen átalakították s a gúnynak és feledésnek martalékul adták" (1).
A pápákat és nem a német császárokat illeti a "semper Augustus" czim régi értelmében. Csak is ők voltak "mindenkor gyarapitói a birodalomnak" - saját birodalmuknak. Ők voltak azon őszinte s kora ifjuságtól táplált meggyőződésben, hogy hatalmuk nagyságán és ellenállhatlanságán az egész egyház s az összes keresztény világ boldogsága nyugszik; hogy csak az ő joguk és hatalmuk igazán isteni, melyen kivül több olyan és határtalan nem létezik, minthogy egy istenadta hatalomnak semmi más jogok, ha csupán földiek, határt nem szabhatnak. És ezen meggyőződést, mely a pápákat áthatotta, komolynak és őszintének kellett tartani akkor is, ha tisztátalan módokhoz, hamisitások- és koholmányokhoz, sőt ha a bibliai helyek elcsavarásához nyultak is.
A pápák mindazt, a mitől eddig visszariadtak, a mitől őrizkedtek, s a minek kikerülésére egyébiránt is figyelmeztettek, mohón ragadták meg most. Igy panaszkodott már p. régebben nagy Gergely, hogy szellemét ügyeinek gondja annyira elnyomja, miszerint képtelen magasabb dolgok fölé emelkedni. (2). Sőt maga II. Sándor is még 1066-ban, midőn a nagy öszpontositási mű kezdetét veendő volt, azt mondotta: (3) hogy alig ért rá öt év óta saját községének, a római váro-
(1) Tractat, de ref. eccl. in Concilio Universali, c. 17.
(2) Greg. M. ep. 1. I, ep. 7, 25. 5.
(3) Ap. Bouquet, Script. rer. Gallic., XIV, 543.sinak, belügyeit megvizsgálni, annál kevésbbé pedig külegyházak dolgait tisztába hozhatni. De a régebbi egyháztörténet is, mint hosszú intő tábla állott a pápák szemei előtt, hogy idegen egyházak ügybajaiba ne avatkozzanak, s a messze távolból mindig egyoldalu s igen kifestett tudósitások nyomán ne intézkedjenek. - A régi egyházban mindenki, sőt maguk a pápák is meg voltak győződve olykor, hogy egyházi ügyekben semmi sem veszélyesebb, mint távolban mondani határozatokat, a helyviszonyok ismeretének hiányában. Legtöbb esetben elvetették a sulykot, s e miatt csak visszautasitásokat s megaláztatásokat vontak magukra.
Igy történt ez Basilidessel Spanyolországban, Hilariussal galliai Arlesben, igy ancyrai Marcellussal, sebastéi Eustathiussal, Antiochiában Meletiussal, Afrikában Eros, Lázár és Apiariussal; mindig elhamarkodott balfogást tettek a pápák, megcsalatva, elámitva, s belevágó vagy föltolakodó eljárásuk által tévutra csábittatva. És a nicaeai tételek bölcs volta mindig magasztaltatott az egyházban, melyek szerint mindennek a helyszinén kellett volna megvizsgáltatnia és eldöntetnie. Most azonban szerettek hivatkozni a pápák és gregorianusok még a nicaeai canonokra, de nem az igaziak-, hanem a koholtakra. És ha a pápák akkor, t. i. a IV. és V. században, hosszasabb időközökben vettek is részt idegen egyházak ügykezelésében, azt nem máskép tették, mint bármely más megyés apostoli székek püspökei, mig most ily esetek ezrével fordultak elő egy év folytán is, s minden uj reservatió egy-egy ujabb bő pénzforrássá lett, elany-
nyira, hogy a mint Alvaro Pelayo püspök beszéli, valahányszor ő a pápai udvari papság termeibe lépett, mindig az aranyak olvasásának foglalkozásában találta őket, melyeknek egész halmai hevertek előttök (1).
A curia üzletkörének szélesbitésére örömmel karoltatott föl minden alkalom. Erre vonatkozólag semmi csekélység nem találtatott megvetendőnek. A kivételek és kiváltságok osztogatásánál ugy intézkedtek, hogy egy mindig többeknek kiállitását és engedélyezésétette szükségessé.
Ily kimerithetlen forrásul szolgáltak p. a védlevelek, melyeket [úgy] egyes [személyek], mint egész collegiumok a püspöki censurák ellen számukra előleg biztosítottak. Ily körülmények között a püspökök szintén kényszeritve látták magukat pápai kiváltságok kieszközlésére, melyekkel legalább javaik jogos birtokát a római bucsuosztogatók ellen védelmezhették, mint p. a laoni püspök, ki IV. Orbán által egy ily kiváltságlevelet adatott magának (2). A divide et impera elvét odáig vitték Rómában, hogy magukat a székes káptalanokat, melyeknek, mint a püspök segédeinek és tanácsnokainak, az ő presbyteriumát kellett volna képezniök, maga a püspök ellen, valamint ezt amazokkal szemközt kivételek- és kiváltságokkal szerelték fel.
Eltekintve azon roppant számu kiváltságositásoktól, melyek csak egy, t. i. a franczia országos egyház számára kiállittattak, lehetetlen nem bámulni ugy a
(1) De planctu ecclesiae II, 29.
(2) Gallia Christ. VI, instr. 308.püspökök szolgai lelküségén, melylyel pápai szentesités nélkül egy lépést sem mertek tenni, mint azon dolgok csekély és jelentéktelen voltán, melyekhez sajátlagos pápai fölhatalmazás és engedély szükségesnek lenni tartatott.
A végre, hogy valamely zárda betegeinek husost adhasson, vagy hogy a szerzetesek asztaluknál egymással beszélgethessenek pápai engedély kivántatott.
Mindenekelőtt a legatusok által pazar kézzel szórt censurák és papzsarolati módszerek ellen püspökök, zárdák és egyes személyek pápai kiváltságlevelekkel iparkodtak magukat biztositani (1).
[11. szakasz: A pápák viszonya a zsinatokhoz a középkorban]
Mindeddig egyetlen gyógyszert ismert az egyház a saját kebelében terjeszkedő veszély ellen, t. i. a conciliumokat, de ezt is hatálytalanná tette azon állás, melyet a pápák VII. Gergely óta azokban elfoglaltak. A conciliumok a pápai hatalom eszközeivé ferdittettek el, s igy a megalázó szolgaiság oly állapotába jutottak, mely ezen ősegyházi intézményeknek csak árnyékát hagyta fön.
Minden zsinatok, melyeket az egyház oekumenekül tekintett, s a melyeknek határozatai következőleg - mint az összes egyház nyilvánulatai és tételei, érvényben álltak, vagy kellett volna állniok, az első kilencz század folytán keleten, jelesül Nicaea, Ephesus,
(1) Ezen állapotok fölött igen világos áttekintést szolgáltatnak Brequigny és Pardessus az ők Tables chronologiques des dipl. stb. müveikben, 1230-tól 1300-ig terjedő időre.
Chalcedon és Konstantinápolyban tartattak. Ezen egész idő alatt kisérletet sem tettek a pápák, egyetlen egyszer is több országok püspökeit valamely zsinat tartása végett maguk köré csoportositani. Két század folyt ezután le, a X. és XI., nagyobb zsinat tartása nélkül. - 1123-ban, épen midőn az investiturai viszálykodás végét érte, s mintegy megerősítésére és megpecsétlésére ama gergelyi rendszer által kiküzdött nagy diadalnak, rendezett II. Calixt egy igen látogatott s később egyetemesnek nevezett zsinatot, melyen - igen jellemzőleg - kétszer annyi apát jelent meg, mint püspök, 600-ra 300. Ezen nyugati egyetemes gyülekezetről az egykoruak közül senki sem hagyott valamely tudósitást az utókornak; figyelem és nyom nélkül suhant el az az idők szárnyain. A pápa kihirdetett abban nehány alsóbb rendű kérdésre vonatkozó törvényczikket, különösen a simoniát, papnősülést és istenbékét illetőleg. Püspöki tanácskozásoknak semmi nyoma ott, mintha csak azért hivattak volna meg, hogy a pápaságnak bohóczaiul (Folie) szolgáljanak, minthogy itt első példája állíttatott elő egy magát egyetemesnek nevező zsinatnak, melyen nem maga a zsinat, mint az ezer év folytán törvényes szokás volt, hanem a pápa saját nevében hozta és hirdette ki a törvényeket (1).
Tizenhat évvel később, 1139-ben, egy második oekumen zsinatot rendezett II. Incze, ismét Rómában. Itt ismét megjelentek a püspökök, de csak
(1) "Autoritate sedis apostolicae prohibemus" hangzik mindjárt az első canonban (Harduin, Concil. VI, II., 1111.)
mint szenvedőleges tanuk, hogy a pápa parancsszavát megértsék.
Komolyabb és eredménydusabb volt e római egyházgyülések harmadika, melyet III. Sándor tartott 1179-ben.
De három ülés már elég volt s a 27 kanont, melyeket ő terjesztetett elő, a "zsinat beleegyezésével" készültnek jelentette ki. A világ már annyira megszokta volt e synodusokat csak ugy tekinteni, mint a pápai parancsok ünnepélyes kihirdetésének eszközeit, hogy a császár egy okmányban a harmadik lateráni zsinatot csak ugy jelezte, mint a "legfelsőbb áldozár conciliumát" (1).
Szabad tanácskozmány egy III. Incze szine előtt, mikor 1215-ben 453 püspököt hivott össze a negyedik lateráni zsinatra, egyátalában nem volt képzelhető. Amaz álláspont folytán, melyet most a pápák elfoglaltak, a zsinatra gyült püspökök dolga mindössze csak annyi volt, hogy a pápákat tudósították egyházmegyéjük állapota felől, tanácsokat osztogattak s a decretumok ünnepélyes kihirdettetéséhez a háttért képezték.
Talán sohasem jelentek meg nyugati zsinaton nagyobb számmal a püspökök a pápa fölhivására, s ezenfölül a monarchák követei is, mint ez alkalommal, Incze fölolvastatta előttük decrétumait (2), s miután szó
(1) Trouillartnál, Documens de Bàle; I. 389: "In generali Concilio Summi Pontificis - judicatum est."
(2) "Recitata sunt in pleno Concilio capitula 70" Matth. Paris (Hist. Angl. ad. a. 1215.)nélkül végig hallgatták, beléegyezhettek (1). Mikor ismét haza akartak térni, megtiltotta ezt a pápa, mig csak nagy pénzösszegeket le nem fizettek neki, melyeket a pápai curia pénzhajhászaitól kellett fölszedniök uzsorás kamatra. (2)
Az 1245-ben tartott első lyoni zsinat egyetlen emlitésreméltó tette: II. Frigyes császár letevése volt, melyet IV. Incze hajtott végre 144, nagyobbrészt spanyol és franczia püspökökkel (3).
E Német- és Olaszországot oly lényegesen érdeklő ügyben e két nemzet egyike sem, vagy csak nagyon hiányosan volt képviselve; tehát egy főkép idegen nemzetek prälátusaiból álló gyülekezet volt az, mely a pápát e müveletében scgitette, s ily módon vele együtt
(1) E határozatokat csak onnan ismerjük, hogy IX. Gergely ügylevél-gyüjteményében "Innocentius III. in concil. Lateran" czim alatt szórványosan be vannak iktatva.
(2) Matth. Paris. Historia Minor. London. 1866. II. 176
(3) Raynaldból (Annal, a. 1245. I.) lehet látni, hogy Incze csak a sensi érseket környékbeli püspökeivel; a franczia királyt s egy csoport angol püspököt hitt meg a consiliumra. Raynald, ki maga előtt bírta a pápai regestát minden iratával egyetemben, több mást nem fedezhetett föl. A német praelatusok, kik a pápához Lyonba jöttek, kevéssel a zsinat megnyitása előtt elutaztak. Incze ez okból tartózkodott is a zsinatot átalánosnak nevezni, s ezért sok theologiai tankönyv csak történeti tudatlanságáról ad bizonyítványt, ha ezt a zsinatot ugy tekinti, mint átalánost, melyre a saját maga által fölállitott kikötésnél fogva sem számolhat. Még kirívóbban tünik fel ez az 1311-ki viennei zsinatnál, melyre nézve V. Kelemen ugy nyilatkozott, hogy rá csak egyes, általa kiszemelt püspököket hív meg. (Raynald a. 1311. 52 a. VII. Henrikhez intézett iratban.)Olasz- és Németország sorsába hitte magát jogosnak beleavatkozhatni. A jogot: letenni a császárt s ezáltal Olasz- és Németországot kárhozatos zavarba s hosszu polgárháborúba taszitni, ismét azzal a mesével bizonyitották be, melyre már VII. Gergely is hivatkozott; nevezetesen, hogy Incze pápa Arkadius királyt kiátkozta s Anasztáz pápa Anasztáz császárt nemcsak excommunicálta, hanem birodalmától is megfosztotta (1). Ha a pápák - igy kellett combinálni a fictiók után - még Konstantinápolyban is tettek le görög császárokat, miért ne tehetnének ép igy egy német császárral és királylyal. Ez alkalommal is kellett a pápának nagy összegeket adni vagy igérni a püspököknek és apátoknak a császár elleni harczra, s ezáltal adósságokkal terhelni egyházaikat és kolostoraikat (* 2).
A második lyoni zsinatot - mely a nyugatiak közt a hatodik átalánost képezte - melyre 1274-ben körülbelül 500 püspök s kétszer annyi apát stb. jelent meg, ama kor legjobb pápája hivta össze, az, ki, ha lehetséges leendett, ujra helyrehozta volna mindazt, a mit elődei politikája elrontott - X. Gergely. Azonban ő sem állithatta vissza a régi zsinatformát, bármily szükségesnek és üdvösnek mutatkozott is ép itt, hol az elvadult és elfajult egyház reformjáról tett volna szó. A görög egyházzali szövetséget minden tanácskozmány nélkül, csupán alakilag, megkötötték s
(1) Igy a curia hivatalos történésze, de Curbio Miklós,. Vita Innoc; IV. Baluzenél, Miscell. I. 198. ed. Mansi.
(2) Bővebben erről Tillemont, Vie de S. Louis. III. 83.kevés idő mulva ismét szétment az egész. Egyébiránt azt sem lehet tudni, minő decretumokat hirdettetett ki a pápa a conciliumon; mert az a 31 czikkely, melyet a pápai törvénykönyv (1) "X. Gergely a lyoni synoduson" czim alatt foglal magában, mint a pápa maga beismeri, részint synodus közben, részint synodus után lett általa promulgálva (2). Az egyház czélzott reformjából sem lett semmi. A mint Frigyes császár letétele egyedüli eseménye volt az első lyoni synodusnak, ugy a templárius-rend elnyomása az egyedüli gyümölcs melyet a viennei synodus 1311. végrehajtott. Mikor V. Kelemen e synoduson, melyre csak az általa előre kiszemelt püspököket bocsátotta, észrevette, hogy ezek többsége kedvező érzületet táplál a templárius-rend iránt, a harmadik és utolsó ülésen ezt hirdettette ki egy klerikus által: "ha valamelyik püspök, a pápa különös fölszólitása nélkül, egy szót emel, azt a nagy egyházi átok éri." S erre szépen kimondta, hogy ő "hatalma teljéből" eltörli a rendet, bár föl nem oszlathatja az ellene folytatott fenyitő eljárás következtében. - Kelemen maga azonban csak eszköze volt a franczia királynak; neki szolgálva: parancsolta meg mindenfelé inquisitorainak, hogy a szerencsétlen templáriusokat a kinpadokon birják vallomásra. S mégis be kellett most ismernie a gyülekezet előtt, hogy a pör eredménye, a rend megsemmisítését, mint büntetést, nem igazolja. Minden, a mit ez által nyert, az volt,
(1) A Sextus Decretaliumban.
(2) Harduin, Concil. VII. 705.hogy a király megengedte neki: fölfüggeszteni a pört elődje VIII. Bonifácz ellen, ki ugy Kelemenre, mint az egész pápaságra nézve a gond és az aggodalom, a szégyen és a lealáztatás forrását képezte; mert ha Bonifácz elitéltetése a Fülöp király által emelt eretnek és hitetlenségi vádak folytán csakugyan bekövetkezik, ugy ez szükségkép megsemmisíti e pápa minden kormányzati tényét s ezáltal az egész egyházat a legsötétebb zavarokba dönti.
"E gyülekezetet nem is lehet conciliumnak nevezni mond Walter von Hermington, szemtanu, mert a pápa mindent a maga feje után csinált, ugy, hogy a concilium se nem válaszolt, se nem egyezett bele" (1). A püspökség szolgasága, a concilumok lealacsonyitása már alig lehetett volna nagyobb. Most azonban fordulat állt be, melyhez a nagy schisma tört utat.
A pápaság ama nap következtében, melyen az utolsó német császárt, ki e névre érdemes volt, letette, (julius 17. 1245) zsákmánynyá változott, melyért olaszok és francziák küzdtek. E pápák s ellenpápák hosszu harczában a régi fegyverek, melyekkel eddig a pápaság óriáshatalma legnagyobb győzelmeit vivta ki, fokonként elcsorbultak; a nemzetek fölemelték fejeiket; a tizenötödik század conciliumain, a pizain, a constanczin és a bázelin más szellem emelkedett érvényre, más alapelvek uralkodtak, s az olasz püspökök túlsulya megtört az uj intézkedések által.
Még az 1439-ben tartott florenczi zsinaton is át
(1) Chronicon Walteri de Hemingburgh. Lond. 1849. II. 293.
kellett engedni a görögök kedvéért az ó-egyházi zsinatok alakját a szabad, bebocsátkozó tanácskozásnak s le kellett mondani a pápai curia által, készitett decretumok puszta diktálásáról, kihirdettetéséről.
Azonban nem sokára ismét jobb napokra virradt a curia. II. Gyula megkezdte, X. Leo befejezte az ötödik laterani zsinatot valami 53 olasz püspökkel s egy csomó bibornokkal. (1512-1517) Hogy egy ily gyülekezet nem repraesentálja az egész egyházat, hogy szinte gúnynak vehető, ha valaki egy szinvonalra akarja helyezni a nicaeai, chalcedoni s konstantinápolyi zsinatokkal, oly időben, mikor - egy ottani püspök vallomása szerint - Olaszország 200 püspöke közt alig akadt négy használható ember, ez a legkorlátoltabb szemnek is feltünhetett. Gyula maga megmutatta, mit tartott e zsinatról s mire tartotta jónak, miután mindjárt a harmadik ülésen egy decretumot terjesztett szine elé, melyben az egyébként Lyonban tartatni szokott évi vásárokat betiltotta s azokat Genfbe helyezte. (1) A rebdorfi prior, Leib Kilián, azon csodálkozik évkönyveiben, hogy mint lehetett e gyűlést, melyen a pápa rendes tányémyalóin kivül alig volt valaki, melyen semmi figyelemreméltó nem történt, semmi fontos életbe nem lépett, átalános conciliumnak nevezni. (2) Daczára ennek, a pápa kihirdetett decretumai még sem voltak oly értékhagyottak. Sőt épen ezen a gyülésen támadt az a decretum, melylyel, fontosságra és horderőre nézve,
(1) Concil. ed. Labbé. XIV. 82.
(2) Aretin toldalékaiban. VII, 624.az előbbi római zsinatok egy törvénye sem mérkőzhetett, nevezetesen Leo bullája: "Pastor aeternus", mely elveti a pragmatica sanctiót Francziaországban s dogmakép állitja föl, hogy: a pápának teljes fölénye s korlátlan hatalma van a conciliumok fölött; belátása szerint hívhatja össze, helyezheti el és oszlathatja fel őket.
A bulla tényekkel és bizonyítékokkal erősiti ezt, melyek mind vagy koholtak vagy ferdítettek, vagy lényegtelenek a kérdésre nézve. Régi és ujabb fictiókat rántottak elő, nagyrészt ál Izidorból, annak kimutatására, hogy a régi conciliumok a pápa legteljesebb uralma alatt álltak, hogy már a nicaeai zsinat a pápától könyörögte határozványai megerősitését stb. stb. A hosszu reductio, melyben minden tételt hazugságnak kellene nevezni, ha szerzőjénél előrebocsátható volna az egyháztörténet ismerete, VIII. Bonifácz Unam sanctam bullájával éri végét.