33
III.
A pápai csalhatlanság.
1. szakasz: Az ultramontanizmus
Az ultramontán felfogás egyik alapelve abban gyökerezik, hogy a hányszor az egyházról, annak jogairól és hatalmának gyakorlásáról szó van, mindig a pápa és pedig egyedül csak a pápa értendő. "Ha az egyházról szólunk, akkor mindig a pápát értjük", mondja Gretser jezsuita, ki a XVII. század elején a rend egyik legtudósabb német theologusa és ingolstadti tanár volt. Az egyházat ugy tekintve, mint a hivők, a papság és a püspökök összegét, az egyház, Cajetan bibornok, a curia classicus theologusa szerint, a pápa szolgája (serva). Sem mint egész, sem részeiben, mint egyes nemzeti egyház, nem szabad soha semmit akarnia, semmire törekednie, semmit helyeselnie vagy nem helyeselnie, mi a pápai akarattól vagy felfogástól legcsekélyebb mértékben eltérne. A " Civiltà " egy czikkében, melynek felirata: "A pápa, a hivők atyja", következőket olvashatni: "Nem elég, hogy a nép csak tudja, miszerint a pápa az egyház és a püspökök feje; egyszersmind azt is kell értenie, hogy saját hite, saját vallási élete egyedül a pápának kifolyása, hogy a pápában székel ama kötelék, mely a katholikusokat összetartja s egymással összeköti, az erő, mely nekik erőt ad, hogy ő a szellem kegyelmi
adományainak kiosztója, hogy ő nyujtja azon jótéteményeket, melyek a vallásból származnak, hogy ő az igazságosság fentartója, az elnyomottak oltalmazója. De ez még nem elég; szükséges továbbá, hogy azon vádak, melyek istentelenektől és protestánsoktól a pápa ellen szóratnak, megczáfoltassanak, szükséges kimutatni mily jótékony hatású mindenkor a pápa és a pápaság a polgári társadalomra, az olasz népekre, a családokra és egyesekre, különösen a mi a földi érdekeket is illeti. (1)
Szent Jeromos annakelőtte a pelagianusoknak azt vetette szemökre, hogy az ő felfogásuk szerint Isten az embert, egyszer mindenkorra, mint egy órát felhuzá, és hogy azután aludni ment, miután ennek következtében neki semmi dolga sem volt már. Ime, itt birjuk annak jezsuita párdarabját. Isten aludni ment, mert helyette őrködik kivétel nélkül vigyázó és csalhatatlan vicárja e földön, és pedig mint a világ uralkodója s a kegyelmek és büntetések osztogatója. Sz. Pál szava :
(1) 1867, XII, k. 86 sk l. .,Non basta che il popolo sappia essere (il Papa) il capo della chiesa e dei vescovi; bisogna che intenda da lui derivare la propria fide, da lui la propria vita religiosa, in lui resiedere il vincolo che unisce insieme i cattolici, la forza che li convalida, la guida che li dirige: lui essere il dispensiere delle grazie spirituali, lui il promotore dei beneficii che la religione impartisce, lui il conservatore della giustizia, lui il protettore degli oppressi. Nè ciò solo basta; si richiede di pui che deleguirsi le accuse lanciate contro del Papa dagli empii e dai protestanti, e che dimostrisi quanto benefico alle società civili, ai popoli italiani, alie famiglie e agli individui, eziando in ordine agl interessi temporali sia stato in ogni tempo il Papato e il Papa "
"Benne élünk, mozgunk és létezünk" itt a pápára van alkalmazva. - Ily magasságra még a XV. század olasz kanonistái közül is csak igen kevesen birták magukat felemelni, a pápák azon egyházi járadékok után sovárgó hízelgői közül, kiket Rómában magában leginkább okoztak, az egyház azon veszedelmét illetőleg, melyet a pápák előidéztek. De a XVI. század uj rendje mindent tulszárnyalt és felülhaladt, mit addig a pápai méltóság dicsőítésére mondtak és tettek. Ezen férfiaknak, mint pl. Bellarminnak és más jezsuitáknak köszönhető, ha a pápa nyomtatott munkákban egyszerüen "alisten" czimmel neveztetett.
A "Civiltà" hosszasan magyarázgatja, hogy az isteni kinyilatkoztatás minden kincsei, az igazság, igazságosság és kegyelem kincsei, Isten által a pápa kezébe tétettek le, ki azoknak egyedüli igazgatója és felügyelője. Azután maga is azon következtetésre jut, hogy a pápa ezen földön Krisztus munkáját folytatja, s hogy ennek következtében reánk ugyanaz, a mi Krisztus volna, ha maga is láthatóan igazgatná e földön az egyházat. (1) Ezen állásponttól csak egy lépés hiányzik, s a pápa Isten megtestesülésének van kinyilatkoztatva.
(1) 1868, III, p. 259. I tesori di questa rivelazione, tesori di verità, tesori di giustizia, tesori di carismi, vennero da Dio depositati in terra nelle mani di un uomo, che ne è solo dispensiero e custode... quest' uomo è il Papa. Ciò evidentemente è racchiuso nella sua stessa appellazione di Vicario di Christo. Imperocchè se egli sostiene in terra le veci di Christo, vuol dire che egli continua nel mondo l'opera di Christo; ed è rispetto a noi ciò che sarebbe esso Christo, se per se medesimo et visibilmente quaggiù governasse la chiesa.
Az ultramontanismus tehát lényegében papalismus s azon felfogásból indul ki, hogy a pápa minden tankérdés eldöntésében, de nemcsak hit kérdésekben, hanem egyszersmind ethicai téren, a vallás és társadalom, valamint az egyház és állam közti viszonyt illetőleg, sőt még tisztán állami intézkedésekben is csalhatatlan, és hogy minden e kérdésekre vonatkozó határozata minden katholicus hivő részéről szóval és tettel feltétlen, tartaléktalan hódolást igényel. Azért ő a pápának az egyház feletti hatalmát tisztán monarchicusnak ismerik, mely semmiféle korlátot sem nem ismer, sem nem tür. A pápának korlátlan egyeduralkodónak kell lennie, kívüle mindenki csak megbízott szolgája, tulajdonképen, közvetve vagy közvetlenül, csak parancsainak végrehajtója, kinek hatalmát ő kénye és kedve szerént korlátozhatja vagy vissza is veheti. Az egyház állapota az ultramontan felfogás szerint annál természetszerűbb s annál virágzóbb, mennyivel inkább függ az minden részeiben és nemzeti elkülönítéseiben Romától, ugy hogy a legcsekélyebb csekélységben is csak innen igazgattatik, kormányoztatik, szemmel tartatik és rendszabályoztatik. Rómának léteznie és működnie kell, mint valami óriási közigazgatási gépnek, mint egy száz kézzel ellátott Briareusnak, ki mindent véglegesen elintéz, ki mindenütt dorgálásokkal, fenyitékekkel és mindenféle gátlásszerekkel befolyjon és tökéletes egyformaságról gondoskodjék, mert az ultramontanok egyházi ideálja minden egyes egyház romanizálása s minden sajátszerű nemzeties egyházi életnek lehető elnyomása. Sőt ők még minden nemzet feladatának s lelkiismereti köte-
lességének tartják, hogy magukat a sajátszerű olaszegyházi gondolkozás- és érzés-módba lehetőleg beleéljék. S hogy tehetnék ők ezt másképen, midőn a Civiltà egyenesen azt hirdeti: Valamint a zsidók egykoron Isten népe voltak, ugy áll ez az uj szövetségben a rómairól, mely természeten felül álló méltósággal bir." (1)
Az ultramontanok ezeknél fogva nem ismernek magasabbat a római szokásnál és római rendeletnél. Nekik Róma egy valóságos egyházi tudakozódó és ajánló hivatal, vagy jobban mondva egy állandó jósda - a Civiltà a pápát summum oraculum czimmel tisztelteti meg, - mely minden kétségre, minden tudományos vagy gyakorlati aggályra készen tartja a csalhatlan megoldást. Mig mások az események és tények megítélésénél erkölcsi és vallási, az egyházi élet-
(1) 1862 III. p. 11. "Soppranaturale essendo il fine, per cui Iddio conserva lo stato Romano, sopranaturale in qualche modo si vedrà essere la dignità di questo popolo." Nevezetes a római nép ezen dicsőitése! Ezen római nép tulajdonképen nem is existál, mert az nem más, mint a félsziget minden részéből összecsődülő olaszok s nevezetesen olasz papok folyton változó tömege. De ezek, úgy látszik, már régi időkből származó, divatossá vált phrazisok. Igy pl. már 1626. Carrerio paduai prépost és tanár azt mondja : "Emelkedjenek az olaszok minden nemzetek fölé azon kitűnő kegyelem miatt, melyben Isten őket részesitette az által, hogy nekik a pápában oly egyházi fejedelmet adott, ki nagy királyokat és még hatalmasabb császárokat koronájuktól megfosztott s helyükbe másokat ültetett; kinek a leghatalmasabb királyságok oly hosszu idő óta adóznak, mint az még sehol sem tapasztaltatott; és ki udvaronczai közt oly nagyszerü kincseket oszt ki, hogy soha sem király, sem császár nem ajándékozhatott annyit"
ben kifejlett, öntudatuk által vezettetik magukat, addig az ultramontanoknál a római tekintély és az ottani szokások és viszonyok remek példája pótolja az egyházi és erkölcsi törvény helyét. Ha Rómában valamely izraelita szülőknek fiuk erőszakkal elraboltatik, hogy kereszténynyé neveltessék, akkor az ultramontanok egészen rendjén látják, hogy a természeti emberjog a római törvénynek, bár mily későn is gondolták ki ezt, engedjen; ámbár különben a theologusok azt állitják, hogy ez esetben a természeti jog egyszersmind isteni jog is, s ennél fogva sokkal magasztosabb helyet foglal el, mint bármely egyházi törvény. Ha az inquisitio az egyházi államban még mai nap is minden fiut és minden leányt kiátkozással fenyeget, ha netalán szülőiket, kik valamely bőjti napon húsos vagy tejes étkeket ettek, vagy valamely eltiltott könyvet olvastak, nem akarják azonnal denunciálni és a börtönnek kiszolgáltatni; - akkor a romanista ezt is igazolni tudja. Ha a római kormány a saját papjai által nyilvánosan kezelt sorsjáték által a játszás szenvedélyét és számtalan család nyomoruságos bukását elősegiti, - akkor a Civiltà azonnal megirja a sorsjáték apologiáját, bár VII. Sándor és XIII. Benedek a sorsjátékot a kiátkoztatás büntetése alatt szigoruan eltiltották. Ha Rómában a papok (az ugynevezett preti di piazza) órákig ácsorognak a nyilvános téreken, várva, mig őket valaki egy misére bérbe fogadja, - akkor ezen eljárás a romanisták szemében oly kevéssé botrányos, mint a bűnbocsánatot biztositó levelek árulása, mire a bérinasok Rómában rendesen még figyel-
meztetni szokták az idegent, midőn már a város összes nevezetességeivel és élvezeteivel megismertették őt. Legalább menthetőnek tartja azt is, hogy Rómában ujabb időben a felmentéseket (Dispensatio) és búcsúleveleket (Indulgenz), mint jövedelmező pénzforrásokat ismét lehetőleg kiaknázzák, hogy pl. némely egyes templomoknak oltári kiváltságokat eladnak (egy scudoért darabját) és igy, a mi a léleknek a tisztitó tűzböl való szerencsés megmentését illeti, a legvadabb álhitet botrányos módon táplálják, hogy továbbá a gazdagoknak meghatározott magas dijak mellett némely házassági engedményeket eladnak, melyeket a szegényebbektől határozottan megtagadnak; hogy, mint ez nem régen egy német államban történt, a szentesített szerződések világos határozatai ellenében, a házassági ügyek egy részét Rómába vonni és az állampolgárokat ez által a távolság miatt is igen költséges perekre kényszeriteni akarják; mely uj beavatkozás azonban még az ottani püspököknek is tulságosnak látszott, ugy, hogy e kérdést iletőleg komoly előterjesztéseket küldtek Rómába, melyek csakugyan azon eredménynyel jártak, hogy a curia e pontra nézve egyelőre abban hagyta követeléseit és nem intézkedett ezen kérdésben.
Róma maga nem mulaszt el semmit, hogy az egész katholicus világot megerősítse ezen clericalis olasz gondolkozás- és érzésmódban. A római curia congregatioi- és hivatalainak legalább is kilencz tizede olaszokból áll; pedig ezek igazgatják és gyámság alatt tartják a katholikus világot azon legkisebb és a legkisebb részletekben kifont parancsok és rendeletek
által, melyek a pápa nevében kiszolgáltatnak. Minden vallásos leheletnek tulajdonképen olasz módon kellene szabályozva lennie. Az Olaszországon kivül fekvő püspökségek lehetőleg oly férfiakkal betöltendők, kik katholikus gondolkozásmódjukat Olaszországból hozzák, vagy legalább a jezsuiták s ezeknek növendékei által képeztetnek.
Minél több kérdéssel fordul valamely ország vagy egyházmegye Rómába, minél nagyobb mennyiségben hozat magának felmentéseket, bűnbocsánatokat, oltárkiváltságokat, szent tárgyakat stb. Romából, minél több pénzt és ajándékokat küld oda: annál nagyobb dicséretekkel halmoztatnak el jámborságuk és valódi katholikus érzületük miatt. A mit katholicitásnak neveznek, az a curia szemei előtt csak azáltal érhető el, hogy minden ember magamagát és nézeteit (és pedig minden téren), melyek a vallással kisebb-nagyobb összefüggésben állanak, olaszra forditja. Ha tehát a német, franczia vagy angol, ott, hol az olasz forma vagy felfogás vagy gyakorlat vagy áhitat nemzeti érzetével ellenkezik, vagy az eddig nézeteivel jobban megfelelő hazai forma stb. helyébe lépni akar, - ha ily esetben az idegent magától távol tartani akarja, akkor már rosz uton halad, akkor már nem "valódi katholikus", hanem csak szabadelvű katholikus, mert ezen kifejezésekkel különbözteti meg Jézus társasága azon egymással ellentétben álló pártokat, melyeket mi ultramontán és egyszerűen katholikus pártoknak szoktunk nevezni.
2. szakasz: A tévedhetetlenség dogmájának következményei]
Az egész ultramontán gondolkodásmód tetőpontja és koronája a pápa személyes csalhatlanságáról szóló
tan; azért kijelentik a jezsuiták: hogy a valódi katholikusok kivánsága oda megy ki, miszerint ezen tana legközelebbi zsinatra ünnepélyesen dogmának nyilatkoztassék ki. Ha ezen kívánság valóban teljesedésbe megy, akkor ezáltal egy uj elv állittatik fel, mely megmérhetlen a múltba is, hátra- és a jövőbe is előreható befolyással lesz, oly elv, mely ha egyszer mint dogma hozzáférhetetlen lesz, ezentul a szellemeken uralkodni s azokat engedelmességre fogja kényszeríteni minden pápai szózat irányában, és pedig nemcsak a vallás, hanem a szokás, politika és társadalmi tudományok terén is. Mert akkor lehetetlen lesz arról beszélni, hogy a pápa idegen körű ügyekbe beleavatkozik, mert akkor csak tőle, egyedül tőle, a csalhatlan pápától függ, tanainak és tetteinek körét, egészen belátása szerint meghatározni; mert azután minden ilyen határozata magán hordja a csalhatlanság bélyegét. Ha egyszer sok katholikus theologusnak korlátolt eszű ragaszkodása a régi hagyományés az első hat század egyházához szerencsésen meg van döntve; ha az uj dogmák elleni pedantikus ellenszenv gyökeresen mellőzve és Vincentius Lirinensis helyenként még érvényben tartott kánona, mely szerént csak az lehet dogma, "quod semper, ubique, ab omnibus creditum est", tökéletesen megdöntve van: akkor bármely pápának, akármilyen tudatlan legyen is theologiai dolgokban, tökéletesen szabadságában áll, dogmatikai teremtő erejét kénye kedve szerint felhasználni és magánnézeteit azonnal az egész egyház kötelező közvagyonává tenni. Azt mondtuk: "akármilyen tudatlan legyen is"; mert a jezsuita rend theo-
logusai gondoskodtak ezen esetről is, mely különben pápáknál nem olyan ritka, és egyik jezsuita, Ebermann, mainzi tanár, azon megjegyzést teszi: "Egy igen tudatlan pápa még is nagyon jól lehet csalhatlan, minthogy Isten azelőtt is egy beszélő nőstény szamár által vezette az embereket az igazi utra. (1) A ki a csalhatlanság dogmatizálása után mégis valamely a vatikani pénzverdéből kikerülő uj hitczikkelynek teljes erején és becsén kételkedne, az a jezsuiták nézete szerint, ezen életben az egyházi átoknak, a tulvilági létben pedig az örök kárhozat áldozatává lenne. Zsinatok ezáltal egyátalában szükségtelenekké válnak, a püspökök ugyan ezután is néha össze fognak gyülni Rómában, hogy valakinek a pápa altali canonisatióját, vagy más ceremoniát annál pompásabbá tegyék, de a dogmákkal ezentul semmi dolguk sem lesz többé, mert ha a pápai határozatot, mely már magában is isteni inspiratióból származik, még részükről is helybenhagyni akarnák, mint pl. a chalcedoni synodus I. Leo pápa dogmatikai iratát gondos megfontolás után helyeselte, - akkor az igazán nem volna más, mintha valaki a napvilág fényét lámpákkal nagyobbitani akarná. A "definiens subscripsi", melylyel a püspökök eddigelé a zsinatokon hozott határozatokat aláirták, ezután valódi káromlás (Blasphemia) volna.
(1) Irenic. Cathol. Mogunt. 1645. cap VI. pag 97: "Quomodo hinc infertur, nos fidem salutemque nostram ab unico tali homine suspendere et non potius ab eo, qui novit etiam per asinam loquentem dirigere iter nostrum..."
A pápai csalhatlanság, a zsinat által hitczikkelyképen kimondva, kétségtelenül oly theologiai, egyházi, sőt politikai forradalmat fog meglendíteni, melynek természetéről csak igen kevesen (az előrenyomók és követelők pedig legkevésbé) vannak tisztában, melynek folyamát azonban semmi emberi kéz nem lesz képes megtorlaszolni. Rómában magában fog azután valószínűleg Goethe mephistophelesi szózata valósulni: "Bizonyára még magadnak is elég aggodalmat fog szülni ezen istenhez való hasonlatosságod."
Az uj hitczikkely legelőször is kényszerítő szükségességgel mint az egész római katholikus tan alapés sarkköve fog fellépni, a theologusok összes működése azután egyedül annak kikutatására lesz kénytelen szoritkozni, valljon találkozik-e valamely tanról pápai határozat vagy nem, valamint azon működésre, hogy utólagosan bizonyítékokat fognak összekeresni a történelem- és irodalomból. Az élő, teljes sugalásból szóló és mindenkor felkereshető Tiberis melletti jósda mellett minden más tekintély elhalványulni fog.
Minek még fáradságos kutatás a bibliában, minek a hagyomány oly sok időbe kerülő, oly nehéz követelésekhez és előismeretekhez kötött tanulmányozása, ha a csalhatlan pápa egyetlen egy szózata egy emberi élet teljes lelkiismeretü theologiai munkálatát képes, mint egy lehelettel, tönkre tenni; és ha egy távirati kérdésre Rómában nehány óra vagy nap alatt a felelet bekövetkezik, mely azonnal hitczikkelylyé és dogmatikai axiomává lesz? Egy irányban tehát nagyon egyszerüsittetni fog a theologusok munkája, ha egy másik
irányban bonyolódottabbá és nehezebbé is lesz feladatuk. Hiszen már most is egy egyszerű komma V. Pius pápának Bajus ellen intézett bullájában végtelen vitatkozásokat szült, mert nem tudják, valljon nehány szónak elébe vagy utána teendő-e; pedig épen ezen komma helyéről függ a nevezett bullának egész dogmaticai jelentősége. De a három száz év óta ez ügyben folytatott harcz már semmiképen sem intézhető el, még a római eredetinek megvizsgálása által sem, minthogy ez, a régi szokás szerint, minden pontozás nélkül irva van. - Hogy lesz ez még jövőben? A rabbinusok azt mondják: "A biblia minden pontján hegynagyságu ismeretkincsek függnek"; ez fog ezután a pápai bullák pontjairól is állni; a theologia egyátalában, a jelen kilátások szerint, az akkor egyedül uralkodó ultramontan iskola kezei közt egész talmudi jelleget fog ölteni.
A ki a pápai csalhatlanságról szóló tant az egyháztörténelemből bebizonyitani akarná, annak nem kevesebbet kellene tennie, mint az egész történelmet meghamisitani. Itt szükséges volna, a pápák határozatait, melyek mind a dogmával ellenkeznek, mind egymással ellentétben állanak (mi még egy és ugyanazon pápánál is előfordul) átértelmezni, kiegyenliteni, s ez által kimutatni, hogy ezen egyházellenes vagy egymást megsemmisitő határozatok és nyilatkozatok tulajdonképen még is a dogmának megfelelők, vagy hogy ha az egyik dictumból valamit elveszünk, a másikhoz pedig valamit hozzáteszünk, egyátalában ellenmondások nem is léteznek azokban s hogy ennélfogva végre még is mind
nyájan ugyanazt mondják. Itt már azután szükséges lesz, hogy a jövő theologusok szorgalmasan látogassák a rabbinusok iskoláit, bár már a Jézus társaságának casuistáinál is sok felhasználható anyag találtatik. Az egyháztörténelem czélzatos felhasználásában és maltraitirozásában azonban az utóbbiak mindenesetre a legkitünőbb mesterek. Nekik sohasem került valami különös nehézségükbe, egészen kényök-kedvük szerint egyháztörténelmet csinálni, ők ezen czikkben valóban már a leghihetetlenebb eredményeket mutathatják fel. Eltekintünk itt egészen azon buzgalmukról, melyet apokryph csoda- és szent tettek feltalálásában és terjesztésében tanusitottak, s melynek eredményei azon számtalan csodatettek, melyeket a világ nekik köszönhet, - és csak röviden emlékeztetünk azon nagyszerű hamisitásra, melyet Spanyolország egyház történetével véghez vittek. Ők elláták Spanyolországot egy egészen uj, rendjük czéljainak épen ugy, mint a nemzeti kivánságoknak és a fogantatás dogmájának tökéletesen megfelelő egyház-történelemmel, melyet persze másképen nem állithattak elő, mint ugy, hogy rendtaguk Roman de la Higuera krónikákat költött és régészeti emlékeket (az ereklyék szükséges mellékletével) fabrikált, melyeknek valódiságát külön, csak e czélra szinpadositott csodatettek által bebizonyítani kellett.
[3. szakasz: A pápák tévedései és önellentmondásai]
Szükségesnek látjuk, a pápai csalhatlanságról szóló tan felvilágositására, nehány történelmi nehézség megemlitését.
I. Incze és I. Gelasius - amaz a milevei synodushoz, ez a picenumi püspökökhöz intézett egy levelé-
ben, - oly nélkülözhetlennek tartották az ur vacsorát kis gyermekek számára, hogy azokat, kik annak elfogadása előtt meghalnak, egyszerűen a pokolba utasitják (1), - oly tan, melyet, persze csak ezer évvel későbben, a trienti zsinat egyházi átokkal sujtott.
Az egyház folyton azt tanitja, hogy valamely püspök által kiosztott papi felszentelések kétségtelenül érvényesek és meg nem semmisithetők, egészen eltekintve a felszentelő személyes méltóságától vagy méltatlanságától. A keresztséget nem tekintve, az összes szentségek biztossága ezen hitczikkelyen alapszik, miért is az egyházban minden reordinatiót véteknek, a szentség meggyalázásának tekintették. Rómában azonban, amaz elvadulás korában, mely a végtelen gót és longóbárd háboruk következtében közép Italiában felkapott, minden tudomány és tan oly hanyatlása állott be, mely a dogmatikai hagyományt elhomályosította és zavarba hozta. Ott a nyolczadik század óta egyes pápák felszenteléseit megsemmisiteni kezdték, és kényszeritették az általuk felszentelt papokat és püspököket a reordinatio elfogadására. Ez legelőször 769-ben történt, midőn II. Constantin pápa, ki a pápai széket fegyveres kézzel ejtette hatalmába és tizenhárom hónapig birta, megvakittatott s egy synoduson letétetett, mire összes felszentelései is megsemmisittettek.
De a legfeltünőbb e tekintetben a kilenczedik század végén történt, midőn Formosus pápa halála után, az
(1) St. Augustini opp. II. 64. és Concil. Coll. ed. Labbé. IV, 1178.
általa öt éven keresztül véghez vitt felszentelések ismételt megsemmisitése által az egész olasz egyház rémitő zavarba jött és átalános bizonytalanság keletkezett, ugy hogy az emberek azon is kételkedni kezdtek, valljon léteznek-e Itáliában egyátalában még érvényes szentségek. Auxilius, e dolgok kortársa, azt mondhatta: Ezen általános felszentelés, megsemmisités és ujra történt felszentelés által (ordinatio, exordinatio et superordinatio) a dolgok Rómában végre oda jutottak, hogy husz év óta a keresztény egyház Italiában félbeszakasztatott és megszünt. Pápák és synodusok a legkirivóbb ellenmondásban majd a felszentelések érvényessége mellett, majd ellene határoztak; Rómában akkor a felszentelési tant illetőleg kétségtelenül minden biztos öntudatot el vesztettek. Azon számos papok és püspökök nevében, kiknek egyházi existentiája VII. István és III. Sergius eldöntései következtében kérdésessé vált, - ezeknek nevében követeli Auxilius, második munkájának végén, egy általános zsinat igazságos megvizsgálását, minthogy amaz az egyetlen tekintély, mely ezen, a pápák által létrehozott zavart kiegyenlíteni képes (1).
Ezen zsinat azonban nem jött létre, a dogmatikai bizonytalanság és zavar megmaradt Rómában. A tizenegyedik század közepén tört ki ama nagy háboru a simonia ellen, melyet akkor a häresiával egy sorba állitottak; - most ismét azon felszenteléseket akarták érvényteleneknek nyilvánítani, melyeket valamely simoniá-
(1) Mabillon Analecta. Paris, 1723, p 9.
ban vétkes püspök végrehajtott. Ennek következtében IX. Leó, mint Damiani Péter irja, számos felszenteléseket semmisített meg (1), VII. Gergely ötödik római synodusán a simonistikus felszentelések ezen érvénytelenségét szabálylyá emelte; sőt II. Urban pápa azon elve, hogy a simonista, mert nem bir semmivel, a felszentelésben nem adhat semmit, még Gratian decretumába is átment (2).
Mind ezen esetekben, annyit könnyű belátni, tan és tett a legszorosabban függ össze; csak mivel a pápák hamis és következményeiben igen ártalmas nézetben voltak ezen szentség erejét és természetét illetőleg, - csak azért cselekedtek ugy, mint cselekedtek, és ha akkor általánosan csalhatlanoknak tartattak volna, akkor szükségképen végtelen zavar támadt volna nemcsak Olaszországban, hanem az egyház egész körében. -
Ellentétben Pelagius pápával, ki, mint az egész keleti és nyugati egyház, a Háromsághoz való könyörgést a keresztelésnél okvetlen szükségesnek nyilvánitotta, I. Miklós pápa kijelentette a bolgároknak, hogy a Krisztus nevében történő keresztelés is tökéletesen elegendő, mi által az ottani keresztényeket az érvénytelen keresztelés veszélyébe helyezte. Ezt ugyanazon pápa tette, ki a confirmatiót, melyet görög papok a keleti egyház ős hagyománya szerint kiosztottak, semmisnek nyilvánította és megparancsolta, hogy a már confirmáltak ujólag, valamely püspök által confirmáltassanak, - ki tehát az összes görög egyháztól megtagadta egy szentség birtokát
(1) Petri Damiani opuscula, p. 419.
(2) Caus. I, 9. 7, c. 24.s ez által megvetette azon elkeseredés alapját, mely későbben tartós elváláshoz vezetett (1).
II. István pápa megengedte, hogy a házasság valamely rabszolgával feloldattassék s hogy az illető másodszor nősüljön, mig különben a pápák szabadok és szolgák közti házasságokat mindég feloldhatatlanoknak nyilvánitottak (2). Épen ugy kijelentette István, hogy borral véghezvitt szükségbeli keresztelés érvényes szentségnek tekintendő (3).
III. Coelestin a házasság kötelékét azáltal akarta lazává tenni, hogy kijelentette, miszerint azon esetben, ha a házaspár egyik tagja haeretikus lett, a házasság feloldottnak tekintendő. IIl. Incze pápa hamisnak nyilvánitotta ezen határozatot és VI. Hadrian haereticusnak nevezte Coelestint épen ezen határozat miatt. Későbben megsemmisitették ezen határozatokat a pápai kibocsátványok kézirati gyűjteményéből, de Alfonz de Castro spanyol theologus még látta azokat kéziratban (4).
A kapernaitikus, különben az egész egyház által elvetett és a Krisztus testének érzéketlenségéről szóló dogmával ellenkező tant, hogy Krisztus teste az eucharistiában érzékileg (sensualiter) kezekkel érintetik, megtöretik és fogakkal szétmorzsoltatik, - III. Miklós állította fel, az 1059-ben tartott római synoduson
(1) Concil. Coll. ed. Labbé VI, 548.
(2) Ibid. VI, 1650.
(3) Ibid. VI, 1652.
(4) Adversus haeres. ed. Paris, 1565 1, 16 conf. Melch. Canus p. 240.és kényszeritette egyszersmind Berengart, hogy azt elismerje: Lanfranc rosz néven veszi Berengarnak, hogy későbben mást, t. i. Humbert bibornokot akarta a pápa helyett ezen tanért felelőssé tenni.
III. Incze pápa, hogy a pápai hatalmat az isteni mindenhatóság legmagasabb fényében feltüntesse, kigondolta azon uj tant, hogy a szellemi kötelék, mely a püspököt egyházi megyéjéhez főzi, még szilárdabb s még kevésbbé feloldható, mint a férfiu és nő közti, szerinte "testi" házassági kötelék, és hogy Isten maga magának tartotta fenn ama kötelék feloldását, azaz: valamely püspök eltevését egyik egyháztól a másikhoz. Minthogy pedig a pápa a valódi Istennek e földöni helytartója, azért ő, de csakis ő oldhatja fel ezen szent és szét nem téphető köteléket, nem valami emberi, hanem isteni tekintély erejével, és az nem ember, a ki azt feloldja, hanem Isten (1). Az ezen határozatban rejlő s igen közel fekvő következtetést, hogy a pápa ennélfogva a házassági köteléket, mint a kevésbbé szilárdat és szentet, szintén feloldhatja, - ezt Incze, ki mint láttuk, III. Coelestinnek a házasság feloldhatásáról szóló határozatát ünnepélyesen elvetette, észre nem vette, mi által nem tudva s nem akarva maga magával ellenmondásba jött. Több kanonisták, tanának ezen következtetését is helyesnek tekintették.
(1) Decret. de translat. Episcop. can. 2. 3. 4. Ezen tannal uj hitczikkely hozatott be; mert sok századon keresztül az egyház nem tudott arról semmit, hogy a püspökök minden lemondásai, felfüggesztései vagy áthelyezései, isteni jognál fogva, csak a pápától függnek.
Incze tökéletes theologiai tudatlanságát mutatta, midőn kijelentette, hogy Mózes ötödik könyve, mivel Deuteronomium azaz: második törvénykönyv nevet visel, a keresztény egyházra nézve is szükségképen érvénynyel bir, mivel ez a második egyház (1). - A nagy pápa ugy látszik, sohasem olvasta a Deuteronomiumot, mert különben nehezen juthatott volna ilyen eszmére, melynél fogva pl. az ó-testamentomi ételtilalmak, az égő áldozatok, a szigoru büntetések, a véres háboru-törvények, a gyapju és vászonruhák eltiltása stb. a keresztényekre nézve ismét kötelezőkké tétetnének. És mivel a Deuteronomiumban a zsidóknak megengedtetik, hogy egy nőtől, ki nekik nem tetszik, elválhassanak s mást elvehessenek, - igy Incze maga ama veszélybe jött, hogy a házasságról szóló egyházi tant illetőleg még sulyosabb tévedésnek hódolna, mint III. Coelestin.
Különösen tanulságos kérdésünk helyes megfejtésére nézve a ferencz-rendnek a pápák által történt folytonos megerősítéseinek és üldözéseinek története.
III. Miklós "Exiit, qui seminat" kezdetű decretalejában megmagyarázta szent Ferencz szabályzatát, s azt állította: hogy a személyes és rendbeli tulajdonról való tökéletes lemondás érdemteljes és szent; hogy Krisztus maga tanitotta azt, hogy ő maga példájával be is bizonyította azt, épen ugy az egyház első alapitói. Mindent tehát, a mit a ferencziek használnak, csak haszonvételképen bírjanak, nem pedig mint tulajdont, a tulajdonjog, a pápa határozata értelmében, a római egyházat illette.
(1) Decretal. "qui filii sint legitimi", c. 13.
Miklós ezen decretaléjéhez még nyilvánosan hozzá tette, hogy a sz. Ferencz szabályzatának itt kifejtett magyarázata tartós szilárdsággal birjon, s hogy épen ugy, mint minden más decretale vagy constitutio az iskolákban olvastassék és betű szerint magyaráztassék. Az elátkozás büntetésének terhe alatt tiltott el minden magyarázó jegyzetet, mely által szószerinti értelme ellen magyaráztathatnék.
Legcsekélyebb mértékben sem szenved kétséget, hogy III. Miklós ezen ügyben ünnepélyes hithatározatot adni akart, mert ő magyarázatával nemcsak a ferenczrendhez fordul, hanem egyszersmind az iskolákhoz (az egyetemekhez) és az összes egyházhoz.
V. Kelemen erre, "Exivi de Paradiso" kezdetű decretaléjében ismételte azon határozatot, melynek értelmében a ferencziek javadalmai felett a római egyházat illeti a tulajdonjog. Szintugy kijelentette XXII. János még "Quorundam" bullájában is, hogy III. Miklós és Kelemen ezen határozata üdvös, szilárd és világos.
Midőn azonban János a Ferencziekkel összeütközésbe jött, részben mivel az evangelikus szegénység előállitásában a nevetségig menő tulzásaikat korlátozni akarta, részben mivel a Ferenczrend kebléből a pápai udvar romlását illetőleg nagy panaszok s gyökeres egyházi reformokra czélzó követelések napvilágra jöttek, - akkor kezdte III. Miklós határozatát lassanként, a mennyiben az tekintélyének megsértése nélkül lehetséges volt, megingatni.
Legelőször is eltörlé a III. Miklós által hozott excommunicatio büntetést, mely azokat sujtá, kik sz. Ferencz
szabályait nem az ő nézete szerint értelmezték, azután a nevezett pápa Constitutiójának egyes helyeit támadta meg. Ez alatt a vita nevekedett. A Spiritualisok pártja bajor Lajossal egyesülve Jánost eretnekitették. Ez egy bullában kinyilatkoztatá, miszerint lehetetlen azon különböztetés, mely a tárgy birtoklása és annak csupán haszonvétele közt tétetett, kijelenté, hogy ez se az egyházra nézve, se a keresztény tökélyetesség érdekében nem hasznos, s végül elveté elődjének azon tanát, mely szerint Krisztus és az apostolok előképei lettek volna ama szegénységnek, melyet a szent Ferencziek példányul tűztek ki maguknak, sőt e tant mint eretneket kárhoztatá.
Az egyház tehát hallotta, mikép hibáztatja egyik pápa a másikat; mit III. Miklós és V. Kelemen ünnepélyes nyilatkozatokban igaznak és szentnek vallottak, a későbbi pápa hasonló ünnepélyességgel kárhozatosnak és igazságtalannak nyilvánitá. A szent Ferencziek azért sürgették a régi itéleteket XXII. János ellenében, mert mit az előbbi pápák a bölcseség kulcsai által, a hit és erkölcs ügyében határoztak, azt utódjaik kétségbe nem vonhatják (1).
XXII. János azonban kárhoztatá több theologusok munkáit, mint pl. Oliváét, s a spirituálisok, vagy fratricellik egész testületét, az inquisitiónak adta át. Közülök 1316-1352-ig száztizennégy halt meg tűz-halállal, mint vértanui a ferdén értett evangeliumi-szegénységnek és a pápai csalhatlanságnak, mely utóbbit, mint ekkor az egyházban még uj tant, ők védték legelőször.
(1) Bossuet: Defensio declarationis. Oeuvres XVIII. p. 339. sk. Liège 1768.
IV. Sixtus alatt a spiritualisokra, hosszas üldöztetés után, szelidebb napok virradtak. Ezen pápa ujra megvizsgáltatta Olivának, a spirituálisok főtheologusának munkáit, s XXII. János Ítéletével ellenkezőleg, azokat orthodoxoknak nyilvánitá. A rend javai feletti tulajdon jogot, melyet XXII. János elutasított, későbbi pápák a római egyház számára ismét igénybe vették.
A legterjedelmesebb dogmatikai okmány, melyet a pápák valaha kiadtak, bizonyára IV. Jenő pápának az örményekhez intézett 1439-iki nov. 22. a firenzei zsinat bevégezte s a görögök elutazta után három hónappal kelt irata. Ezen irat hivatalos szabály az örményekre nézve, s elhatározza, mit kelljen hinniök. Az istenség lényeg-egységéről, a szentháromságról, Krisztus emberi természetéről, a hét szentségről szóló dogmák előadatnak. És a pápa azt is állitja, hogy ezen okmány a concilium helyeslését, tulajdonkép az általa Flórenczben még visszatartott olasz püspökökét megnyerte. Ha ezen pápai decretum csakugyan hitszabály lenne, ugy a keleti egyház hét szentség helyett csak négygyel birna; a nyugati pedig legalább nyolcz század óta három szentség hiányában lett volna, s ezek közül egyik semmivé teendette a többinek is, egynek kivételével, érvényességét. IV. Jenő ugyanis, emlitett decretumában, meghatározza a szentségek alakját (forma) és anyagját (materia), vagyis azon lényeges feltételeket, melyek okvetlen szükségesek a szentség létesítéséhez.
A confirmatióra (bérmálás) nézve oly alakot emlit, mely az egyház egyik felében soha sem dívott, az egyház másik felében pedig, csak a tizedik század óta
vette kezdetét. Épen így tesz a penitentiatartás szentségével. Itt is az alak oly dolgokba helyeztetik, melyeket a görög egyház soha sem ismert, a nyugati pedig csak a tizenegyedik század után kezdett ismerni. Ha az egyházirend szentségénél a szent edények érintése és az illető szavak alak- és anyagul tekintetnek, abból következnék, hogy a latin egyháznak ezer esztendeig se püspökei, se papjai nem voltak; sőt ép ugy mint a görög egyháznak, mely azon szokást soha el nem fogadta, mai nap sincsenek igazán felszentelt papjai és püspökei, s ebből következőleg hiányzanak a többi szentségek is, az egy keresztség s tán még a házasság kivételével. (1)
Különös, hogy e határozatot, melylyel egyetemben vagy a pápa csalhatlansága, vagy az egész hierarchia az egyházi szentségekkel együtt fenáll vagy elesik, valamennyi dogmatikus idézi, czáfolja, reá hivatkozik, mig ellenben a pápai csalhatlanság védői sohasem bocsátkoznak annak taglalásába. Bellarmin ép oly kevéssé foglalkozik vele, mint Charlas, Aguirre, Orsi és a curia többi apologetái.
A pápa csalhatlansági igényei Rómában már szilárdabb alakot öltöttek, midőn V-ik Sixtus az általa kiadott bibliával ujólag kételyt támasztott ez irányban. A tridenti zsinat Hieronymus fordítását nyilvánitá ugyan
(1) Hasonlítsd össze Denzinger : Enchiridion Symbol, et definit. Wirceb. 1854. p. 200 etc. E helyen azonban emlékeztetnünk kell, miszerint Denzinger, hogy e hires decretum lényegileg dogmaticai jellegét valamennyire elpalástolja, kihagyta annak a háromság- és megtestesülési tanra vonatkozó és Raynald évkönyveiben (ann. 1439) feltalálható első részét.
hiteles bibliai szövegnek a nyugati egyházra nézve, de a latin bibliának akkor még nem létezett hiteles, azaz egyházilag meghitelesitett kiadása. Sixtus magára vállalta e hiány pótlását, s igy megjelent a kiadás a már régóta stereotyp-pá vált anathemákkal és kényszer-eszközökkel ellátva. Erre vonatkozó bullája kijelenté, hogy mindenki tartozik, átok büntetése alatt, ezen általa sajátkezüleg javitott kiadást, mint egyedül igazit és valódit kirekesztőleg használni és alapul venni, csak egyetlen szó megváltoztatása |kiközösitést von maga után.
De most kiderült, hogy a kiadás telve van hibákkal, mert abban közel 2000 a pápa által okozott helytelen kitételt találtak. Ekkor azt mondák: nyilvánosan el kell tiltani Sixtus bibliáját. Bellarmin ellenben, hogy lehetőleg elrejtse a nagy veszélyt, melybe V-ik Sixtus ez által az egyházat döntötte, tanácslá, hogy a példányok beszedessenek és a kijavított biblia ujólag, de Sixtus neve alatt nyomassék ki, az előbeszédben aztán ki lehet mondani, hogy a hibák a szedők gondatlanságából csusztak be a szövegbe. Maga Bellarmin nyert megbizatást, miszerint e hazugságot, melyhez az uj pápa nevét odakölcsönözé, az előbeszéd szerkesztése által elterjeszsze. Saját életleirásában a jezsuita és bibornok dicsekszik, hogy ily módon jóval fizetett Sixtusnak a roszért melyet ellene elkövetett, a pápa t. i. az indexre tétette Bellarmin főművét, a controversiakat, mivel szerző abban a pápának csak közvetett és nem közvetlen felsőbbségét védette az egész világ felett.
De most ujabb szerencsétlenség jött közbe. Az ön-életrajz, mely a jezsuiták római levéltárában őriztetett több másolat által ismeretessé lőn Rómában, mire Azzolini bibornok inditványozá, hogy miután Bellarmin három pápát meggyalázott, és kettőt: XIV. Gergelyt és VIII. Kelement hazugoknak tüntetett fel, művét el kell nyomni és elégetni, s e tekintetben a legszigorubb titoktartást megparancsolni. (1)
[4. szakasz: A történelem ítélete a római püspököknek az ókori egyházban elfoglalt helyéről]
De talán szükséges lesz némi felvilágositást adni az iránt, mi módon képződhetett egyátalán azon sajátságos tünemény, hogy a nézet, mely szerint Krisztus a koronkinti pápát, inspiratiója egyedüli eszközéül, isteni vallásának kirekesztőleges közlönyéül és hordozójául rendelé, ki nélkül az egyház léleknélküli test lenne s mintegy természeti láterejétől megfosztatva, nem volna többé illetékes egy vallási kérdés eldöntésére, - hogy ily nézet, melynek jövőre, mint egy dogmaticai atlasnak, a vallás- és erkölcstan egész épületét kell vállain hordania, csak 1869 évvel Krisztus után fog bizonyosságra emeltetni, e pillanattól kezdve azonban mint főczikkely minden káté élére állittatik.
Tizenhárom századon át az egész egyházban és irodalmában megfoghatatlan hallgatás uralkodott ily fontos alaptétel felett. A régi hitvallások, katechesisek, valamint az egyházatyák által a nép vallási ok-
(1) Mert, - mondja Azzolini - mit válaszolnánk, ha az ellenfél igy következtetne: Papa potest falli in exponenda ecclesiae S. Scriptura; sőt tettleg csalatkozott non solum in exponendo, sed in ea multa perperam mutando. - Voto nella causa della beatificazione dei Card. Bellarmino. Ferrara 1761. p. 40.
tatása végett szerkesztett iratok egy szót sem tartalmaznak a pápáról, legkevésbbé pedig czélzást arra, hogy a hit és tan dolgában minden bizonyosság csak ő nála keresendő. Az egyház fennállásának első évezredében egyetlen tankérdés sem döntetett el véglegesen pápai határozat által.
A mozgalmakban, melyeket a számos gnosticus secták: a montanisták és chiliasták az egyházban előidéztek, a római püspökök nem vettek részt, s az első négy századból ez utóbbiak részéről egyátalán nem létezik szorosan vett dogmaticai határozat, de még a történelemben sincs nyoma az ily határozatnak. Sőt még a samosatai Pál által felszitott christologiai vita is, mely a keleti egyházat hosszas ideig foglalkoztatá, s több nagy synodust tett szükségessé, a pápák résztvevése nélkül folyt és fejeztetett be. Bármennyire foglalkoztaták ezen christologiai viták, valamint a Theodotus, Artemon, Noetus, Sabellius, Beryllus és antiochiai Lucian nevekhez kötött mozgalmak az egész egyházat, nincs bizonylat reá, hogy a római püspökök a 150 éven tul terjedő folytonos harczok és vitatkozások közben tevékenységüket a helybeli római egyház határain tulterjesztették, vagy dogmaticai eredményt előidéztek volna. Kivételt e tekintetben csak Dionysius püspök dogmaticai értekezése képez, ki a 262-ik évben Rómában tartott zsinat következtében a sabellianismust és egyidejüleg alexandriai Dionysius ellentétes kifejezésmódját is megróta és elvetette. Műve, magában véve, ha tekintélyre emelkedik, teljesen alkalmas leendett a hosszas ariáni zavarnak véget vetni, sőt azt
csirájában elfojtani, de Alexandrián kivül alig terjedt el, s egyátalán csak Anastasius által később közzétett töredékek után ismeretes.
Három vitás kérdésben ellenben a római egyház az első századokban élénk részt vett, ezek: a husvéti ünnepély kérdése, a haereticus keresztség és a vezeklési fegyelem, de egyikben sem volt képes nézetét és gyakorlatát érvényre juttatni, s a többi egyház megtartotta eltérő gyakorlatát, a nélkül, hogy ez állandó szakadást idézett volna elő. Victor pápa kisérlete, a kis-ázsiai egyházakat kiközösítés által a római szokás elfogadására birni, meghiusult.
Az egyházi vezeklés, ennek szigorubb vagy enyhébb foganatositása, valamint azon kérdés feletti vita, vajjon több, különösen súlyos bűn holtig tartó kiközösitést vonjon-e maga után, miként másutt, ugy a római egyház kebelében is sokáig eltartott. Nincs adat reá, hogy kisérlet tétetett volna a Rómában ez iránt elfogadott elveket más egyházakra reá erőszakolni, mert még a IV. században is az elvirai spanyol zsinat e tárgyban a rómaiaktól teljesen különböző szabályokat állitott fel. E különbözet már szorosan összefüggött a dogmával.
Még tisztábban felismerhető dogmaticai jelleggel birt a harmadik század közepén a szakadárok által véghezvitt keresztelés felett támadt vita, melynél, szorosan véve, az egyháznak a szentségek ereje és azon föltételek iránti nézete forgott kérdésben, melyek alatt a szentségek hatályosakká válnak.
István pápa tiltakozása az ázsiai és afrikai egy-
házaknak több zsinaton megerősített tana ellen, mely az egyházon kívül, a különvált közönségekben osztott keresztséget érvénytelennek nyilvánitá, szintén eredmény nélkül maradt. István annyira ment, hogy az illető egyházakat kiközösítette, de ez által csak kemény megrovást vont magára jogosulatlan tulkapása miatt. Cyprian, valamint cäsareai Firmilian is, határozottan elvitatták jogát más püspököknek és közönségeknek tant előírni, a vitában közvetlenül nem érdekelt többi keleti egyház pedig, nem törődve a római elmélettel, sokáig megtartotta eltérő gyakorlatát.
Vonatkozással ezen vitára, erősité később Ágoston, hogy István ítélete, bár igen categorice hangzott, még sem volt egyházi határozat, miért is Cyprian és az afrikaiak jogosan visszautasitották azt, és csak a nagy (plenarium) zsinaton (a 314-ik évben Arlesben tartott zsinatot érti), állapíttatott meg annak elfogadása iránt az általános kötelezettség. (1)
Az ariáni vitákkal szemben, melyek inkább, mint bármely más kérdés félszázadon át foglalkoztatták és zavarba döntötték az egyházat és ötvennél több zsinaton tárgyaltattak, a római szék hosszas ideig semlegesen viselte magát. Sylvester pápa hosszas uralkodásából (314-335), ép úgy mint elődjei korából (269-314),
(1) Nézetét különösen de baptismo contra Donatistas, opp. ed. Benedictin IX. p. 98-111 czimü művében okadatolta. A pápa csalhatlanságának védői nem is tudtak másként segiteni magukon, mint hogy Ágostont feladták. Orsi forma szerint lekorholja és Bellarmin (de eccles. 1, 4) ugy vélekedik, hogy talán mégis valótlanságot mondott.
egyetlen tanulságos tevékenységről szóló okmány sem maradt fenn. Csak Julius és Liberius (337-366) folytak be tevőlegesen az események menetébe, de a bizonytalanság még fokozódott, midőn Julius a világosan sabellini értelemben tanitó ancyrai Marcellust igazhitűnek nyilvánitá, és Liberius a száműzetésből való viszszatérhetést a császártól Anastasius elítélésével és az ariáni hitvallás aláírásával vásárolta meg. "Anathema reád Liberius!" - kiálták ekkor a buzgó kath. püspökök, milyen volt a többi közt Hilarius poitiersi püspök. Liberius elszakadása az egész középkoron át bizonylatul szolgált arra nézve, hogy a pápák is, mint akárki más, szakadárokká lehetnek.
Később, főleg a milánói, szerémi, riminii és seleuciai zsinatok szerencsétlen kimenetele után, midőn a tan-meghatározás ezen egyedüli eszköze iránti bizalom hathatósan megrendittetett, és Hieronymus irhatta, miszerint e zsinatok határozatai folytán a világ nagy bámulattal tapasztalta, hogy ariánussá lett - ekkor elvárhattuk volna, hogy a tévelygő hívek és egyházak a római székhez, mint az üdv egyedüli kutfejéhez, az ortodoxia sziklájához fordulnak, tanácsot és segélyt keresve. De ilyesmi távolról sem történt, elannyira nem, hogy a tárgyalásokban és mozgalmakban, melyek 359-től fogva a riminii és seleuciai zsinatokat követték, a pápa neve még csak fel sem emlittetett, ki csak nehány évvel később adott életjelt magáról, midőn a Riminiben elesett püspökök elleni eljárást, illetőleg az alexandriai zsinat eljárását fogadta el. (1)
(1) Epistolae Pontif. ed. Coustant p. 448.
A negyedik század lefolyása alatt mindig csak a zsinatok döntötték el a dogmaticai kérdéseket. Ha mégis elvétve a római püspökhöz fordultak határozatért, ez csak oly értelemben történt, hogy a határozat majd a részéről egybehívandó zsinat által következzék be. Midőn a második általános zsinat 381-ben a nicäi zsinat óta hozott legfontosabb hithatározatot szerkesztette, és a sz. lélekről szóló dogmát először formulázta, a római egyház nem volt képviselve, ezzel csak, mint a többi egyházzal, a határozatokat közölték. Igaz, hogy két római zsinaton Damasus alatt 378-ban anathema mondatott több tévtanokra, melyek terjesztői nem neveztetnek meg, de még Siricius pápa is (384-398), midőn határozathozatalra szólittatott fel Bonosus püspök tévtana iránt, visszautasitotta a felszólítást, mivel - ugymond - erre nincs feljogositva, hanem ellenkezőleg, a tartománybeli püspökök ítéletét akarja bevárni, hogy ehhez szabja saját itéletét. (1) Foriniánnak Rómában keletkezett tanát ellenben elvetette, de csak a zsinat közreműködésével.
Nagyobb osztályrész mint az eddig előfordultakban, jutott a pápáknak a később keletkezett pelagiani tan-vitákban, melyeknek kiválóan a nyugat szolgált szinhelyül. Öt évi harcz után I. Incze pápa, az afrikaiak felhivására, jóváhagyta az e hitfeleket illető két zsinaton Mileve és Karthagóban (417) hozott határozatokat, és Pelagius könyvét eretneknek nyilvánította, ugy hogy Ágoston hitszónoklat közben mondá: "az ügy befejeztetett." (2)
(1) Epistolae Pontif. ed. Coustant, p. 679.
(2) Sermo 131. c. 10 Opp. ed. Antwerp. V, 449.Igaz, hogy ebben csalódott, mert az ügy csak most vált igazán bonyolódottá, s csak sok évvel később, a 431-ik évi általános zsinat határozatával döntetett el. Zosimus pápa t. i. kezdetben a pelagian tant illetőleg éppen ellenkezőleg nyilatkozott, mint közvetlen elődje Incze pápa. Nagy dicséretek közt helyben hagyta az előtte eretnekség miatt vádolt Cölestius hitvallását, melyben ez nyiltan elvetette az eredendő bünről szóló tant, és szemrehányásokkal tetézte az afrikai püspököket, kik a vádat emelték, hogy ily igazhitű emberre tévtanokat tudnak ráfogni. De a püspökök erélyes levéllel válaszoltak, tudatván, hogy szilárdul megmaradnak nézetüknél s előbbi határozataiknál, és a karthagói zsinaton ujolag kimondották az anathemát Pelagius és Cölestius tanaira, mire aztán a pápa is utólag az ő nézetükhez csatlakozott.
Daczára ennek, Ágoston idézett szavait többször bizonylatul hozták fel, hogy a pápa csalhatlanságát melyet a keresztség kérdésében oly gyakran és határozottan elvetett, e pontra nézve elismerte. De ily gondolat távol volt tőle. Pelagius rendszere az ő szemében oly nyilvános és alapfelforgató tévtan (aperta pernicies) volt, hogy annak elitélésére a zsinatot is fölöslegesnek tartá. (1) A két afrikai zsinat és a pápa hozzájárulása által ezek határozataihoz, nézete szerint több mint elegendő történt és az ügy befejezettnek volt tekinthető. Hogy a római itélet magában véve nem lehet végle-
(1) Contra epist. Pelagii 1. IV. c. ult.
(2) Leonis ep. ad episc. Gall. apud Mansi Concil. VI. 181.gesen döntő, hanem ellenkezőleg ehhez még "concilium plenarium" is kívántatik, azt máskor ő maga is határozottan erősítette, és a Zosimus pápával történt dolgok csak még inkább szilárdithaták e meggyőződését.
A 430-ik évvel, mely kiindulási pontja volt a megtestesülés és a Krisztusban egyesült két természet aránya felett, a 7-ik század végeig elhuzódó tárgyalásoknak, a pápák dogmaticai tevékenységének uj szakasza kezdődött. A császár parancsára, 431-ben egybehivott ephesusi egyetemes zsinat érvényen kívül helyezte a kárhoztató ítéletet, melyet Cölestin pápa Nestorius tanára kimondott, e tan a zsinaton megvizsgáltatott és helybenhagyatott. (*) Az eutychiani controversia felmerülésével Nagy Leonak Flaviánhoz intézett levele jelent meg, az első dogmaticai okmány egy pápa részéről, mely keleten és nyugaton közhelyesléssel fogadtatott, de csak miután a chalcedoni zsinat azt megvizsgálta. Leo maga is elismerte, miszerint levele csak ugy lehet szilárd hitszabálylyá, ha azt a püspökök is megerősitik.
Kevésbbé szerencsés volt Vigilius pápa a Tódor, Theodoret és Ibas theologusoknak nestorián szellemben irt műveik felett támadt ugynevezett három fejezetű vitában, mert először (546-ban) igazhitüeknek ismerte el ezen iratokat, egy évvel később kárhoztatta, aztán ismét a nyugati püspökök iránti tekintetből visszavonta ítéletét, s ez által összeütközésbe jött az ötödik egyetemes zsinattal, mely a vele való egyház-közösséget felbontotta. Végre alávetette magát a zsinat határozatá-
(*) Ez a mondat hibás fordításból eredő történelmi tévedést tartalmaz. Az angol fordítás alapján korrigálva így hangzik: "Mikor a császár 431-ben egyetemes zsinatot hívott össze Epheszoszba, [ezzel] felülírta Nesztoriosznak Celesztin pápa általi elítélését, és ott ezt [az elítélést] vizsgálatnak vetették alá, és helybenhagyták. [NF]
nak, azon nyilatkozattal, hogy eddig, fájdalom, az egyház megdöntésén munkálkodó sátán eszköze volt, s e miatt összeütközésbe jött társaival, a zsinatbeli püspökökkel, most azonban Isten felvilágosította őt (1). Vigilius, ily módon háromszor ellenmondott önmagának; először megátkozta azokat, kik a három fejezetet, azaz Tódor, Theodoret és Ibas műveit tévhitüeknek tartották, azután megátkozta az ellenkező nézetben levőket, kik tehát ép ugy gondolkodtak, mint kevéssel előbb ő maga. Közvetlenül reá megátkozta a három fejezet kárhoztatását, s végre ismét a császár és zsinat győztek az örökösen ingadozó pápa felett.
Ennek következménye hosszas szakadás volt nyugaton, egész országos egyházak, Afrika, Észak-Olaszország, Illyria lemondtak a pápákkali közösségről, kik a három fejezet kárhoztatása által a hitet és a chalcedoniai zsinat tekintélyét feladták. Vigilius utódja I. Pelagius, ki hasonló okból Childebert franczia királyban és Gallia püspökeiben kételyt támasztott igazhivősége iránt, soha sem hivatkozott a pápák csalhatlanságára, hanem mindenki előtt mentegetve magát, őszinte hitvallást tett Childebert király előtt, a tusciai püspökökkel szemben pedig kijelentette, miszerint kész, bárki előtt számot adni hitéről.
A pápák gyakran és sürgetőleg intették az elszakadt püspököket és egyházközönségéket a Rómához való visszacsatlakozásra, de ily alkalommal soha sem
(1) Ezt irta a többi közt Eutychius patriarkának; conf. De Marca, Dissertationes. Paris, 1669. p. 45.
hivatkoztak a római széknek külön tekintélyére vagy csalhatlanságára.
A monotheleta vitatkozás, mely azon tanból keletkezett, hogy Krisztusban nem kettős, azaz emberi és isteni, hanem egyedül az isteni akarat létezett, 680-ban ismét egyetemes zsinatot idézett elő. Ennek mindjárt kezdetén I. Honorius pápa három patriárka megkérdezésére, egy hozzájuk intézett dogmaticai levélben a tévtan mellett nyilatkozott, s ezáltal hathatósan előmozditotta a keletkező félben levő secta terjedését. Igaz, miszerint később, 689-ben, Márton pápa egy zsinaton, melyben déli- és közép-Olaszországból 105 püspök vett részt, a monotheletismust elvetette. De mivel ez időben a pápa által, egy megszorított zsinat közreműködésével, hozott itélet legfőbb és döntő tekintélynek nem ismertetett el, Constantin császár kényszerült, egyetemes zsinatot Konstantinápolyba egybehívni. Előre látható volt, hogy I. Honorius pápa is osztozni fog az eretnekség főhirdetői sorsában; és valóban ugy is történt. Honorius eretnek tanok miatt a legünnepélyesebben elítéltetett a nélkül, hogy csak egy ember felszólalt volna védelmére, még a jelenlevő pápai legatus sem. A pápák megnyugodtak az elkerülhetlenben, aláirták az anathemát, s ezentul magok gondoskodtak róla, hogy az "eretnek" Honorius a keleti és nyugati egyházakban egyiránt elitéltessék, s az egyházkönyvekből kitörültessék. Azon tény tehát, hogy egy nagy és az egész egyház által minden habozás nélkül megerősített zsinat, melyen a pápai legatusok elnököltek, a pápának valamely tan iránti határozatát tévesnek mon-
dotta ki, a legvilágosabban bizonyítja, miszerint akkor a pápa különös felvilágosodására és csalhatlanságára vonatkozó föltevés az egyházban sehol sem uralkodott.
E csalhatlanság védői Torquemada és Bellármin óta nem tudtak más mentőeszközt találni, mint hogy a zsinati okmányok valódiságát megtámadták, állitván, hogy a görögök azokat nagyszerűen meghamisították. E hiú képzelethez a jezsuita-rend theologusai még a mult század közepén is szívesen ragaszkodtak, s midőn végre le kelle róla mondaniok, Honorius szavait kezdték csürni-csavarni, oly végből, hogy azoknak legalább némileg orthodox értelmet kölcsönözzenek. Sikerült légyen bár ez vagy nem, annyi tény, miszerint Honorius korában ugy a zsinat, mint a püspökök meg voltak győződve, hogy a pápa csalódhatik.
Egy századdal később I. Adorján pápa minden fáradozás mellett sem érhette el, hogy Nagy-Károly és a frank birodalom püspökei elfogadják a második nicaeai zsinatnak a képek tisztelésére vonatkozó és általa jóváhagyott határozatait. A 794-iki nagy egyházgyülekezet Frankfurtban, valamint a karolini könyvek elvetették és megtámadták e határozatokat, a nélkül, hogy Adorján bátorkodott volna a czáfolási kísérleteken túlmenni. Sőt a párisi zsinaton egybegyült püspökök még 824-ben is élesen és kíméletlenül nyilatkoztak Adorján pápa "izetlenkedései" (absona) felett, ki, a mint mondák, a képek babonás imádását parancsolta meg. (1)
(1) Mansinál, Concil. XIV. 415 sk.
A nyugati püspököknek, a pápai tekintélylyel szemben való akkori maguktartását nem kevésbbé jellemzi a praedestinatio tana felett Gottschalk szerzetes által keltett azon vita, mely tiz éven át a zsinatokban és számos közzétett iratban folyt. A legtekintélyesebb főpapok, mint Hinkmar, Rhabanus, Amolo, Prudentius, Wenilo és mások állottak egymással szemben, zsinat zsinat ellen küzdött, oly annyira, hogy nézetegység megalkotása lehetetlennek látszott. És erre nézve sem jutott senkinek eszébe, hogy a pápa itéletére appelláljon, ki akkor is igen nagy készséggel avatkozott a frank egyház ügyeibe; csak maga Gottschalk tett egy eredménytelen kisérletet, hogy saját nyomasztó helyzetére a pápa által könnyitést eszközöljön.
Az Isidor-féle decretalisok keletkezéséig tehát sehol sem kisértetett meg az uj-római csalhatlansági elmélet felvétele érdekében komoly lépéseket tenni. A pápák nem is gondoltak arra, hogy ily előjogot maguknak tulajdonítsanak.
Előbb a római püspököknek az egyházhoz való viszonyát kellett gyökeresen átalakitani, előbb a primatus fogalmán változtatni, a csalhatlansági tannak teret és termékeny talajt nyerni kellett, s csak ekkor fejlődött az ki bizonyos nemével a szükséges természeti következetességnek, bár, az ismertes történeti tények ellenbizonyitása mellett, csak igen lassan.
[5. szakasz: A primátus az egyház ősi alkotmányában]
A primatus álláspontja és hatáskörére vonatkozó azon megmérhetlen különbség áttekintése czéljából, mely ennek a római birodalombani keletkezése s a
középkor későbbi időpontján nyert kifejlése között észlelhető, elegendő a következő tények felsorolása:
1) A pápák a zsinatok összehívásában nem vettek részt. Minden nagy zsinat, melyre a különféle tartományok püspökei gyültek össze, a császárok által hirdettetett ki; sőt a pápák előlegesen meg sem kérdeztettek. Ha a pápák általános zsinat megtartását szükségesnek tartották, előbb a császári udvar elé kellett előterjesztésük- és kérelmükkel járulni, miként ezt Incze pápa a Chrysostom-féle ügyben, és Leo a 449-iki zsinat után tette, s még akkor sem volt mindig sikere fellépésüknek, miként az ép emlitett két pápával történt.
2) A nagy zsinatokon való elnöklettel sem ruháztattak fel a pápák vagy küldötteik mindenkor, noha tőlök senki az egyházi főállást akkoriban elvitatni meg nem kisérlé. A nicaeai, mindkét ephesusi (431. és 449.), valamint az 553-ki ötödik zsinaton mások viselék az elnöki tisztet. Csak a 451-ki chalcedoni és a 680-ki konstantinápolyi zsinaton elnököltek a pápai küldöttek. Hogy a pápák maguk sem igényelték ezt kizárólagos joguknak, kitűnik I. Leo eljárásából, ki az ephesusi zsinatra képviselőit elküldötte, noha tudta, hogy a császár nem őt, de az alexandriai püspököt tette elnökké.
3) Sem dogmaticai, sem az egyházi élet- és szervezetet illető zsinati határozatokra nézve nem tartatott szükségesnek a pápa megerősítése, mert azok erejüket és hitelüket az egyház azon közös nézetéből meritik, mely a zsinaton és később a közvéleményben nyilatkozott. Ezen tényállás az időközben felkapott elmélettel
öszhangzatban nem lévén, Rómában később azt költötték, hogy a nicaeai zsinat határozatai Sylvester pápa által lőnek megerősitve.
4) Az egyház első ezredévében nem volt eset rá, hogy a pápa az összes egyházat illető, s az összes egyházhoz intézett hitbeli határozványt kiadott volna. Dogmaticai nyilatkozványaik vagy tévtanok elitélését tartalmazák, és ekkor a zsinatokon adattak ki, vagy csak egyes vagy több püspök által hozzájok intézett kérdésekre vonatkozó válaszok valának. Hogy ezek átalános hitszabály érvényét nyerjék, előbb egyetemes zsinat elé terjesztetniök, s kellő megbirálás után jóvahagyatniok kellett.
5) A pápák az uralkodói minőségre megkivántató három tulajdonság közül egyikkel sem voltak felruházva; nem volt sem törvényhozói, sem kormányzati, sem felsőbb-biráskodási hatalmuk. A 343-ki sardicai zsinat ugyan alkalmat nyujtott ezen utóbbi, t. i. a biráskodási hatalom megszerzésére; itt hozatott azon uj, és csak Gyula pápa személyére szorított határozat, hogy a pápa valamely püspök ügyében, egy római kiküldött közvetítése mellett, a helyszínére másodbiróságot összehivni jogosított legyen, s netáni ujabb felebbezés esetén harmadbiróságilag határozatot hozhasson. Ezen rendelet azonban sem a keleti, sem az afrikai egyház részéről nem fogadtatott el; az első soha figyelembe nem vette, az utóbbi pedig egyenesen viszszautasitá, és az Isidor-féle decretalisok előtt egyáltalán soha és sehol teljes jogérvényre nem emelkedék. "El vagyunk határozva, hogy ezen jogbitorlást tetszésünk-
ben nem részesítjük" irák I. Bonifácz pápának az afrikai püspökök 419-ben (1).
A törvényhozási hatalom gyakorlását a pápák ez időben meg nem kisérlék. Saját állításuk szerint, sokáig csak a nicaeai zsinat canon-jai bírtak nyugaton jogérvénynyel; keleten egyáltalán csak a keleti zsinatok határozmányai. Miért is a pápák azon nyilatkozatai és rendeletei, melyeket egyes püspökök kérdéseire adott irataikban nyilvánítottak, épen azért sem tekintettek soha egyházi törvényekül, mert csak egyes püspökök és egyházak előtt voltak ismeretesek. Azon nézet, hogy a római püspökök ügylevelei (Decretalbriefe) törvény erejével ruháztassanak fel, csak a hatodik században Dionysius gyüjteménye második részének közzététele után nyert tért, mely rész pápai iratokból van összeállítva; melyek közül mindazáltal csak azoknak tulajdonítottak, miként a spanyol egyház is tevé, joghatályt, melyek a római zsinatból lettek kibocsátva, vagy csak azon egyházra volt kötelező, mely azt elfogadni nem vonakodott. Az azonban lehetetlennek tartatott akkoriban, hogy a pápák által különben elérni czélzott forma szerinti egyházkormányzat létrejöjjön. Az alkalomszerüleg összeült zsinatokon kivül egyéb kormányzati organum nem állt rendelkezésökre, ezekkel pedig kormányozni nem lehet. Erre nézve a pápáknak szükségük volt saját udvarra, egyházi hatóságok szervezetére, congregátiókra stb. ezekre nézve azonban
(1) Epist. Pontif. ed. Coustant, p. 1013: "Non sumus jam istum typhum passuri."
távolról sem volt gondoskodva. A római clerus azon időben ép oly elemekből állt, mint bármely más, és azon ügyletek és ténykedés szüksége, melyekből később és ma is a curia ténykedési és hatásköre képződött, bizonyára akkor sem forgott fen, sem alkalom azok létesítésére nem nyilt.
6) Senkinek sem jutott eszébe, hogy az egyházi törvények alóli felmentésért a római püspökökhöz fordult volna; sem dij vagy illeték nem adatott a római széknek (curia ugy sem volt). Oly törvények alkotása, melyek kötelezése alól bárki is bizonyos dij lefizetése mellett kibúhatott, akkor iszonyodást kelt vala, és eszelősségnek tekintetett volna. Átalános nézet volt, hogy a római püspökök oldási- és megkötési hatalma a többi püspökétől semmiben sem különbözik.
7) A római püspököknek azon időben korántsem volt hatalmuk, valamely személyt vagy községet a hivek közösségéből kizárni. Egyes püspökök- vagy egyházaktól ugyan a közösséget, avagy egyházi elismerésüket megtagadhatták ugyan, miként ezt gyakran tevék is, ennek azonban legkisebb következménye sem volt azoknak, a többi püspökök- vagy egyházakhoz való viszonyára nézve, miként ez a 361-413-ki antiochicai hitszakadásnál észlelhető. S viszont a más egyházakból kizártaknak az által, hogy őket saját római egyházuk közösségébe felvevék, a többi egyházak közösségét meg nem szerezhették.
8) Rómában sokáig ismeretlen volt nem egy oly meghatározott jog, melyeket Péter római utódaira örökségül hagyott. Csak az egyház jólétéről való gondos
kodás és felügyelet, csak a zsinati canonok megőrzése jött szóba. Csakis a sardicai zsinat után erre, vagy a vele szivesen összetévesztett nicaeai zsinatra történt hivatkozás mellett kezdék azon határozott jogot vitatni, mely a felsőbb birói hatóságra vonatkozik. Maga I. Incze (402-417), ki a sardicai határozatnak tágabb kört szerezni megkisérlé, és ennek alapján minden fontosabb egyházi kérdésben értesittetési jogot igényelt, csak az "atyák"-ra és zsinatokra hivatkozott. Valamint Zosimus is (417-418) azt állitá, miszerint a római székre az atyák ruházták a jogot, hogy itélete az utósó és döntő legyen (1), de nem sokkal ezután már az ephesusi zsinaton (431) kijelenték a római követek, hogy Péter, kinek Krisztus az oldási és megkötési hatalmat adta, él és utódaiban folytonosan működik (2). Ezen nézetet senki sem érvényesité erélyesebben és gyakrabban, mint I. Leo. De midőn a chalcedoni egyetemes zsinat nevezetes 28-dik canonában kimondá: az atyák voltak, kik a római egyháznak a város politikai jelentősége miatt fölényt tulajdonítottak, - Leo nem mert ellenmondani, noha a canon tulajdonképi határozata ellen, t. i. hogy a konstantinápolyi szék a római után első rangra emeltessék, s ezzel egyenjogu legyen, tiltakozott. Nem a római szék megalázása volt az ok, melynél fogva ő a chalcedoni canontól beleegyezése megtagadtatására határozta magát, hanem csak a keleti patriarkák megrövidítése, és a nicaeai canonon ejtett sérelem (3).
(1) Mansi, Concil. IV. 366.
(2) Ib. IV. 1296.
(3) A nicaeai hatodik canon ugyanis, utalva a római széknek az olasz egyház egy része feletti jogaira, az alexandriai és antiochiai püspököket hasonló jogokkal ruházta fel a joghatóságuk alatt levő patriarchalis területekre nézve.Ámbár nehány év előtt rá bírta III. Valentinian császárt, hogy a római szék érdekében egy edictumot bocsásson ki, mely az akkor meglehetősen szétmállott nyugat (tulajdonkép csak Italia és Gallia) püspökeit teljesen alávesse a pápának, s mely, ha teljes érvényre emelkedhetik, az egész nyugati egyház szervezetét átalakitja vala. Ezen kiadványban a sardicai canon és Róma politikai jelentősége mellett "sz. Péter érdemei" is oly kiható hatalom elsőrendü alapjául hozatnak fel, mely alá a püspököknek - szükség esetén a császári tisztviselők által kényszerítve is - hajolniok kell. Mindazáltal, mihelyest Leo Byzanczczel és a Kelettel érintkezék, nem merte többé ezen indokot érvényre segíteni, noha ez lett volna egyedüli mód, az általa annyira gyülölt chalcedoni 28-ik canon megdöntésére ; inkább csak a nicaeai zsinatra hivatkozott, bármily tarthatlannak kellett is a 6-ik canonból levont következtetésének a görögök előtt feltünni. Utódának azon canon ellen tett kifogása ép ugy eredménytelen maradt, s az teljes érvényre emelkedék, és ez időtől kezdve szabályozta a keleti egyház szerkezetét és helyzetét, s meghatározta annak a római egyház előjoga iránti nézetét.
9) Azon rendszer, mely később pápasági rendszernek nevezteték, amint - bár csak névleg - először jelentkezett, a legjobb és legnagyobb pápa, nagy Gergely által iszonyattal utasittatott vissza. E rendszer
szerint a pápa a hatalom teljességét bírja; minden többi püspökök csak az ő szolgálatára rendelt s általa kiszemelt segédek, minden hatalom csak a pápai hatalomnak kifolyása, s minden egyházmegyében ő versenyező ordinarius (concurrirender Ordinarius) marad, Igy értelmezé Gergely az "egyetemes patriarkai" czimet, s azért nem tűrte meg, hogy rá vagy másokra ily "istenkáromló és gonosz czim" ruháztassék (1).
10) Van több tartományi egyház, mely Rómának alárendelve soha sem volt, vele nem érintkezett és levelezést sem folytatott a nélkül, hogy ez akkor hiányul felrovatott, vagy belőle az egyházközség iránt kifogás emeltetett volna. Ilyen önálló, Rómától független egyház volt a római birodalom tulsó határán keletkezett örmény egyház, melyben a főpapi méltóság hosszu időn át a nemzeti apostol, Gregorius illuminator családjához örökségkép volt kötve. Hasonló, kezdettől fogva végig, minden római befolyástól ment egyház volt a nagy s a vértanuk ezrei által megdicsőitett syr-perzsa egyház Mesopotámiában, és a Sassanidák birodalmának nyugoti tartományaiban. Emlékeikben s terjedt irodalmukban sehol sem találunk nyomára, hogy a pápai kéz hozzájok elhatott volna. Ugyanazt mondhatni az aetyops vagy abyssiniai egyházról, mely ugyan az alexandriai székhez tartozott, hol azonban Róma igényeivel szemben egészen siketek maradtak. Nyugaton az ir, s vele az ó-britt egyház maradt századokon át a római befolyástól teljesen ment állásban.
(1) Lib. V. epist. 18. ad Johannem; lib. VIII. epist. 30 ad Eulogium etc.
Ha már most a régi pápák itt negatív alakban körvonalozott viszonyát positív oldalról veszszük figyelemre, az ó egyház szervezetének következő képét nyerjük :
Minden egyház önkormányzati szabadsággal intézi és kezeli legjelentékenyebb ügyeit is, anélkül, hogy ez által az egészszel való öszhangzat szenvedne; megőrzi hagyományos szokásait és fegyelmi szabályzatát, - s a nem az összes egyházat illető, és nem nagyobb horderejü egyházi kérdések és viták saját kebelében intézteinek el. Később az egyház püspöki megyékre, tartományokra, patriaratusokra (később nyugaton a nemzeti egyházakra) történt felosztása következék, melyek élén a római püspök mint első patriarka áll, mint központ, s az egység képviselője, mint a görög- és latin szertartásu, a keleti és nyugoti egyházakat összefűző kapocs, mint a (még ugyan csekély számu) átalános egyháztörvények (sokáig csak a nicaeainak) legfőbb egyházi felügyelője és megőrzője, - de a patriarkák, metropoliták és püspökök egyházi jogkörébe minden behatás nélkül. Átalánosan kötelező egyházi törvényeket és hitelvi határozatokat csak az egyetemes zsinatokon összegyült és képviselt egyház hozhatott.
[6. szakasz: Az egyházatyák tanítása a primátusról]
Aquinói Tamás óta, ki később kifejtendő okokból forma szerint legelőször vevé fel a dogmaticába (t. i. a scholasticus hittanba), a pápáról és hatalmának teljességéről szóló tant, tehát 1274 óta lőn szabályul felvéve, hogy a hittani munkákba a pápának külön czikket kell szánni. Azóta a hittan minden előadásában és
fejtegetésében van egy szakasz a "primátus"-nak szentelve, és Mechior Canus óta (1550 körül), sőt már rövidebben Tamásnál is, a pápa hitbeli ügyekben való fenhatósága tárgyaltatik. A jezsuita theologusoknál például az élők közül Passaglia, Schrader, Weninger stb. a pápa egyedursági hatalma és hatósági felsőbbsége, a fő tractatusokat képezik, melyektől minden más függ, melyek fontosságra s alapjelentőségre nézve a többit megelőzik. És ha a pápa csakugyan csalhatlan: teljes joggal, mert ez esetben, mint minden tekintély az egyházban, ugy a zsinatoké is csak a pápa tekintélyének kifolyása lehet, s a hit minden bizonyossága a pápán nyugszik, s végső elemzésben reá és isteni előjogára tér vissza, mely szerint ő a felsőbb állandó felvilágosittatás birtokosa. Akkor minden kereszténynek azt kell mondania: én, e vagy ama hitágazatot hiszem, mert hiszem a pápa csalhatlanságát, és mivel azt a pápa határozta, vagy a mások által alkotott hittani határozatot, vagy előadott tant a pápa jóváhagyta.
Hasonlitsuk most össze ezzel a régi egyház ez ügybeni hallgatag voltát. Az első három században Irenäus az egyetlen, ki a római egyház elsőbbségét az egyházi tanokkal összeköttetésbe hozza, de ezen elsőbbséget, jól megértessünk, csak annak korára, kettős apostoli eredetére és arra alapítja, hogy itt a különböző vidékekről folyton érkező hivők által a tiszta hagyomány tartatik fen és állapittatik meg. Tertullián, Cyprián (1), Lactantius, mitsem tudnak a pápai különös
(1) Cyprian iratainak azon nevezetes meghamisitott helyéről "de Unitate ecclesiae" később.
jogokról, semmit egy felsőbb vagy legfelsőbb eldöntési jogról hitbeli tárgyak és tanokra nézve. A görög egyháztanitók Eusebius, Athanasius, nagy Vazul (1), naziansi Gergely, nizzai Gergely, Epiphanius irataiban egy szó említést sem találhatni a római püspök előjogairól.
A legtermékenyebb tollu görög egyházatya, Chrysostomus, e tárgyról mélyen hallgat, szintugy a két Cyrill, valamint a latinok is: Hilarius, Pacián, Zeno, Lucifer, Sulpicius, Ambrosius. Sőt a római Ursinus (440) a keresztelés megujitása elleni iratában (2) védi ugyan e kérdésben a római nézetet, tartózkodik azonban és nem mer a római egyház tekintélyére hivatkozni, mintha ez döntő, vagy csak különös fontosságu is lenne.
Ágostonnak számos, mintegy tiz erős folianst kitevő munkáiból, ki pedig egymaga többet irt az egyházról szóló tanról, az egység- és tekintélyről, mint a többi egyházatyák összevéve, tulajdonkép csak azon, egyik leveléhez oda vetett kitételt lehetne kiszemelni,
(1) Vazul (Opp. ed Bened. Hl. 301 ep. 239 és ep. 214) éles kifejezéssel tünteti fel a pápák iratai iránt táplált kicsinylését "ezen elbizakodott és fenhéjázó nyugatiak, kik csak a tévtanok megerősítésére munkálnak" .... Ha irataik az égből hullanának is le, úgymond, még akkor sem fogadná el azokat. Elkeseredésének oka volt, hogy Marcellusnak nyilvánvalólag a Sabellianismust felelevenítő tévtana támogatást nyert, s hogy Rómából az antiochiai egyház felforgatására izgattak.
(2) Hogy ennek ő szerzője, világosan kitünik Gennadius csaknem egykorú iró kijelentéséből, s a legrégibb kéziratokból. L. Bennetti, Privilegia K. P. vindicata. Romae 1756. II. 274.hogy ekkor már Rómában az apostoli cathedra fejedelemsége teljes erejében létezett (1), a mit mindazáltal akkor az antiochiai, jerusalemi és alexandriai egyházakról is el lehet vala mondani. A ki Ágostonnak az egyház egységéről szóló, vagy az elszakadt donatistákhoz intézett lelkipásztorkodási munkáit olvassa, a jezsuitai csalhatlansági tanálláspontjából szükségkép megfoghatlannak fogja találni, hogy e 75 fejezeten keresztül a Rómával, mint központtal való egység szükségéről csak egy szó sem mondatik. Ágoston számtalan okot hozott fel arra, hogy a donatisták előtt feltüntesse az egyház kebelébe való visszatérésük kötelmét, s épen csak az ismeretlen előtte, melyet a pápai széktől vehetett volna. - Ép igy áll a dolog Lerinsi Vincze 434-ben kelt hires commonitoriumát illetőleg. Hacsak valahol az egyházban ismerték volna ez időtájt a római csalhatlanság tanát, szerző nem mulaszthatta volna el, egész egy könyvben foglalkozván kiválólag Krisztus valódi hite ismérveinek fejtegetésével, hogy e tanról is emlitést ne tett volna. De ő a három ismertető jelre szorítkozik csupán: az átalánosságra, örökké való fenmaradásra és egyértelmüségre, támaszkodván még a zsinatokra.
Maga I. Pelagius pápa Augustinus dicséretére hozza fel, hogy ez "az isteni tant szem előtt tartva, mely az egyház alapját az apostoli székbe helyezi, tanitá, hogy azok tartandók szakadároknak, kik ezen apostoli szék tanától és közösségétől elválnak (2)." Ezen
(1) Ep. 43. Opp. Antwerp. II. 69.
(2) Mansi-nál, Concil. IX, 716.pápa (555-560) sem tud semmit a római egyháztan előjogáról, csak azon szükségességet ismeri, hogy hitkételyelek felmerülése esetén az apostoli egyházak (tehát Román kivül az alexandriai, antiochiai, jerusalemi egyházak) tanához kell csatlakozni (1).
Vannak továbbá iratok és adatok, melyek a régi egyházban fenálló hierarchiai fokozattal ismertetnek meg; a pápai méltóság soha sem volt a hierarchia külön foka gyanánt feltüntetve, soha sem volt az egyházban, mint külön önállással biró, felemlitve. Igy az areopagita által az ötödik század vége felé szerkesztett iratban csak püspökök, presbyterek és diaconusok emlittetnek. Sevillai Izidor, a hires spanyol theologus, 631-ben ismertetvén az egyházi állások fokozatát, a püspököket négy fokban tünteti fel: a patriarkákat, érsekeket, metropolitákat és püspököket. Gratián Isidornak ezen egész nagy tractatusát felvette decretumába, ha mindjárt megfoghatlannak kellett is előtte feltünni, hogy ez épen az első és legfelsőbb állást említés nélkül hagyja. Beatus spanyol apát még 789-ben is ép ez állapotban tünteti fel a hierarchiát; ő is csak a patriarkákat tartja legfelsőbb fokot alkotóknak az egyházban, kiknek elsejéül a rómait emliti (2).
Más tényül hozható fel arra nézve, hogy a csalhatlanság egyátalán hitágazatul ki ne mondassék, az hogy az első századokban a secták és eretnekségek
(1) Ib. IX, 732.
(2) S. Beati Commentarius in Apocalypsin ed. Florez. Madr. 1776, p. 99.ellen egész sora az iratoknak merült fel (Irenaeus, Hyppolitus, továbbá Epiphanius, Philastrius, Augustinus, később Leontius és Timotheus hagytak reánk iratokat, melyekben mintegy nyolczvan e fajta sectát és haeresist ismertetnek); de sehol sem vettetik fel nekik, hogy a pápai tekintélyt a hitelvi dolgokban elvetették volna, mig ellenben például Aeriusnál kiválólag emlittetik, hogy ez a püspöki méltóság sajátos hierarchiai fokozati voltát tagadta. Vajjon századok óta becsületszóra fogadták-e mindannyian, hogy ezen (az ultramontán felfogás szerint) articulus ecclesiae egyszerü hallgatással fog mellöztetni?
Mindez érthető lesz, ha az atyáknál Krisztusnak Pétert kitüntető ismert szavait közelebbről szemléljük. Ama kor atyái közűl, kik a Péterre átruházott hatalom evangeliumi pontját (Máté 16, 18 és János 21, 18) exegetikailag magyarázták, egyetlen egy sem alkalmazta ezt a római püspökökre, mint Péter utódjaira. Hány atya foglalkozott e ponttal, de azért sem azok, kiknek commentárjait még birjuk: Origenes, Chrysostomus, Hilarius, Augustinus, Cyrillus, Theodoret, sem azok, kiknek magyarázatai a Catenákban vannak összefoglalva, nem mutattak egy betüvel sem a római püspökségre, mint a Péternek adott megbízások és igéretek consequentiájára. Egyetlen egy sem magyarázta ugy a sziklát vagy az alapot, melyre Krisztus egyházát akarja épiteni, mint egy Péternek átengedett s tőle örökbe adott hivatalt, hanem ők ez alatt vagy magát Krisztust értették, vagy Péter bevallott hitét Krisztusban; ez a kettő sokszor összevegyül ná-
luk. Vagy még azt is értették, hogy: Péter, hasonlóan a többi apostolhoz, az alap, tehát az apostolok mind összevéve, az egyház tizenkét alapkövét képezik. (Apocal. 21, 14.) De a kulcs és a kötés és fölmentési hatalom átruházásában az atyák annál kevésbé láthattak bizonyos kiváltságot vagy plane uralmat a római püspökségre nézve, miután ők - a mi különben mindenkinek föltűnik az első pillanatban - oly teljhatalmat, melyet először Péterre, de azután minden apostolra ugyan ama szavakkal ruháztak, nem vehettek ugy, mint valami Pétert illető tulajdont, vagy mint egyedül a római püspökökre hagyott örökséget s miután a kulcs symbolumát teljesen egyenértékünek tartották a kötés és fölmentés képes kifejezésével.
Tudvalevőleg ma egyikét ama classzikus pontoknak, melyeken a pápai csalhatlanság épülete nyugszik, Krisztusnak ezen - Péterhez intézett - szavai képezik: "Imádkoztam érted, hogy maradj meg a te hitedben, s ha egyszer visszatértél, erősitsd meg testvéreidet." (Luk. 22, 32-37.) E szavak azonban csak magára Péter személyére, ezutáni megtagadására s megtérésére vonatkozhatnak; e szavak nevezetesen arra intik, hogy ő, kinek hitgyöngesége hamar el fog mulni, a többi, Krisztusban szintén megtántorodott apostolt erősitse. Azért tehát észellenes dolog itt, hol csak Jézus messiási jellegébe vetett hit ingadozásáról és isméti megerősítéséről van szó, egy sorozat pápa jövő hibátlansága, csalhatlanságának ígéretét látni, csak azért, mert ezek az emberek később a római egyházban azt a helyet foglalták el, melyen legelőször Péter
ült. A hetedik század végéig egyetlen egy régi egyháztanitó se nyilatkozott ily értelemben; minden kivétel nélkül, számra nézve tizennyolczan, csak Krisztus egy imáját látták e szavakban, hogy apostolai az előttük álló nehéz megpróbáltatásokban ne törjenek meg végkép, ne veszitsék el egészen hitüket. Az első személy, ki e nézettől eltért s ki ebből a római egyház kiváltsága igéretét akarta felmagyarázni: Agatho pápa volt 680-ban, mikor azt kellett kivinni, hogy semmivé tegye elődje, Honorius fenyegető kárhoztatását, mely által a római egyház sokszor magasztalt előnye, doctrinalis tisztasága veszendőbe ment volna.
Miután a clerust a IV. Pius óta általánosan fölállított hit-eskü a (professio fidei Tridentina) arra kötelezi, hogy a szentirást sohasem szabad máskép, mint az atyák egyhangu consesusa után (tehát a hat első század egyháztanitói után, mert nagy Gergely halálával, - 604, - megszünnek az egyház atyák) magyarázni: e szerint minden püspök és theologus megsérti a letett esküt, ha a kérdéses pontból exegetikailag azt következteti, hogy Krisztus a pápáknak a dogmatikai csalhatlanság privilegiumát igérte.
[7. szakasz: A hamisítványok]
A kilenczedik század kezdetén a fölsorolt viszonyok közt, s főleg az egyházi tekintélyt illetőleg, vallási dolgokban még nem állott be változás. III. Leo még biztositotta a hozzá küldött frank püspököket, hogy távol van attól, hogy magát elébe tegye a 381-ben egybegyült atyák synodusának, mely a hitvallás tételeit megállapította, sőt nem is meri magát velük
egy rangba helyezni (1), s ezért e püspökök kivánatát - hogy engedné meg a Filioque beczikkelyezését a hitvallásba - határozottan visszautasitotta (2).
Azonban e század közepén (845-ben) történt az Izidor-féle Decretumok nagymérvü koholmánya, melyeknek hatása messze tulszárnyalta szerzőjük szándékát s melyek, habár lassan is, az egyházi alkotmány és kormányzat tökéletes átváltozását idézték elő. Az egész historia alig mutathat fel ehez hasonló második példát, alig mutathat fel egy ennyire sikerült s e mellett annyira idomtalanul készített fictiót. Három század után leálczázták ugyan, de az alapelvek, melyeket szétszórt és practicusan létesített, oly mély gyökeret vertek az egyház talajában s ugy összenőttek az egyházi élettel, hogy a csalás földerítése még tartós rázkódást sem okozott az uralkodó rendszernek.
A legrégibb pápák valami száz állítólagos decretumát, továbbá más egyéb egyházfők iratait s egy pár synodus aktáit költötték akkor a dél-frank területen; ezeket I. Miklós pápa Rómában rögtön magához ragadta, s mint valódi documentumokat, alapjául rakta a maga s követői által emelt igényeknek. E költött dolgok szerzője kétségkívül csak azt akarta legelsőbb elérni, hogy a püspökök állását biztosítsa, szemben a világi hatalommal, biztosítsa egész az absolut büntethetlenségig, s hogy minden világi befolyást megakadályozzon. Ez a czél azonban a pápai hatalom oly
(1) Concil. Gall. ed. Sirmond. II. 256.
(2) Azaz a szentháromsági tan ama formulázását, mely szerint a szent lélek az atyától és fiútól származik.mérvü emelése és szélesbitése által történt, hogy az egyháznak, mikor ezek az alapelvek keresztülhatottak, s minden következményeit kimerítették, szükségkép egy absolut kényuralom alakját kellett fölvennie s ugyanezzel már le voltak téve az alapkövek a pápai csalhatlanság épületéhez.
Mindenekelőtt amaz alaptétel által, hogy minden synodus határozatát csak a pápa szentesítheti, fogadhatja el; azután ama meghatározása által, hogy a hatalom telje (tehát a hit dolgaiban is) csak őt illeti (a pápát) s mig a püspökök csak szolgáló segédjeit képezik, ő az egész általános egyház püspöke.
De ha a római püspök valóban püspöke az egész egyháznak is, ugy, hogy minden egyes püspök csak vicariusa, akkor ő, ki ez esetben az egyház egyedüli és legitim száját képezi, jogot tarthat a csalhatlanság praerogativájára is. Ha maguk a concilium hitczikkelyei is erőtlenek pápai megerősítés nélkül, ugy az isteni pecsét bizonyos tanra nézve - be kell vallani - ez "egy" kijelentésében rejlik, s ez "egy"-nek korlátlan hatalomtelje az egész egyház fölött: ugy zárja magába csalhatlansága eszméjét, mint a burok a magot. Ezek folytán Pseudo Izidor régi pápáival szépen kimondatja: a római egyház egész végéig a tévedés minden szennyétől tiszta marad (1).
Azelőtt az egyházi ó-kor és a canoni jogok tudós ismerői oly férfiak, mint de Marca, Baluzé Cou-
(1) Ep. Lucii, a Decretaliák Hinschius-féle kiadásában, p. 179. cf. 206. I. Felix és Markusnak is szájába adják e meghatározást az Agathó irataiból vett szavakkal.
stant, Gibert, Berardi, Zallvein stb. egyetértettek abban, hogy az egyház-alkotmány megváltoztatása, melyet ál-Izidor kezdett, tökéletes volt, hogy általa a régi egyházjog helyét az uj foglalta el. Nem rég jöttek az uj tudósok (1) s ép ellenkezőleg azt állitották föl, hogy a szerző csak a már akkor létező alkotmányviszonyokat akarta költeményével codificálni s alájuk irott alapot adni; hogy az ő csalása nélkül is ugyanazon uton haladt volna az egyházi alkotmány viszonyok tovább fejlése. Az igazság ez:
Először: Mielőtt az ál-Izidor-féle hamisítás létre jött, már néhány nagyon hatásos s általánosan elfogadott fictió létezett Rómában a hatodik század elején, melyek azt az axiómát akarták megalapítani, hogy a pápa, mint az egyházban a legmagasabb, senkitől sem itélhető.
Másodszor: Az Izidor-féle doctrina magában hordta az ellenmondást; két bensőleg egyesithetetlen dolgot tűzött ki czélul, nevezetesen egyrészről a püspökök teljes függetlenségét és sérthetetlenségét, s másrészről a pápai hatalom fejlesztését; az elsőt oly inpraktikus s oly természetellenes meghatározásokkal, hogy ez sohasem válhatott volna testté, mig ellenben a római szék hatalmát illető alapelvek kedvezőbb körülmények közt kétségkívül valósíthatók és uralkodók lehettek volna, hanem akkor egy ál-Izidor czéljaival el-
(1) Igy Walter, Philipps, Schulte, Pachmann a canonisták közt; Döllinger is egyháztörténetében (II., 41-43) s oly érvekkel, melyek nagy járatlanságról tanuskodnak a decretáliákat illetőleg.
lenkező eredmény jött volna létre, a mennyiben a püspököket Rómától való teljes függésre kellett volna szorítani, melyet a decretaliák szerzője se nem sejtett, se nem akart. Hanem, hogy az ál-Izidor-féle alapelvek által még a későbbi korban is egészen átváltozott az egyház-alkotmány, hogy egy uj egyház-jog lépett a régi helyére, e fölött már nem igen vitatkoznak a történészek.
Ép mikor ál-Izidor költeménye kezdett nagyobb körökben ismeretes lenni, uralkodott egy pápa, I. Miklós, (858-867), ki minden elődjét fölülmúlta a törekvés merészségét illetőleg. Védve és kedvező helyzetbe téve Nagy Károly universal birodalmának politikai szétdarabolása által, a kelettel és nyugattal szemközt egyidejüleg azzal a határozattal lépett föl, hogy valamennyi elődje által emelt igényeknek a legnagyobb terjedelemben szerez érvényt, egyszersmind azonban a római suprematia határait egész a monarchiáig bőviti. Egyetlen egy szónak meglehetősen vakmerő, de észrevétlen, s egy egész törvény-codexet lenyomó másra magyarázásával oly fordulatot tudott adni egy általános concilium canonának (1), mely minden Rómába küldendő appellátiót kizárt, mintha ezzel
(1) Chalcedoni canon, melyben a Primas dioeceseoshez intézett felebbezésekről van szó, azaz, a keleti patriarchák egyikéhez, nem mint Baxmann (A pápák politikája II., 13) véli, egy politikai helytartóhoz. A pápa deductióját, hogy az egyes szám alatt a többes dioeceseon értetik, s ez azután rá a pápára vonatkozik, alig látták érdemesnek Konstantinápolyban a válaszra.
a canonnal az egész keleti és nyugati clerus a legkiterjedtebb felebbezést nyitotta volna meg Rómában, s mintha a pápa csakugyan arra lett volna hivatva, hogy az egész világon minden püspököknek és általán minden clericusoknak legfőbb birája legyen. Ezt irta a görög császárnak, a nyugati frank királynak, Károlynak s valamennyi franczia püspöknek (1). E mellett hivatkozott a keletiekkel, s egy oly tudós és éles eszü férfiúval, mint Photius, szemben, a Sylvester és Sixtus pápák neveihez kötött római költött iratokra, melyeket ott kétségkivül már évszázadok óta használtak, melyek azonban a római egyházra a görög egyház részéről ama később annyiszor megújitott szemrehányást vonták, hogy ott napirenden vannak a czélzatosan költött dolgok s a documentumok meghamisitásai. Igy Miklós, mikor az Izidor mühelyéből kikerült decretáliákat közölték vele (863-ban vagy 864-ben) több frank püspök kifogását azzal verte le, hogy a római egyház mindezen darabokat már rég birja és tiszteli archivumaiban s régi emlékei közt, s hogy egy pápa minden irata már magában véve, ha nem is képezi egy részét a (Dionisi) canongyüjteménynek, teljesen kötelező erővel bir az egyházra nézve (2). Ha már minden pápai kijelentés és decretum irányadóul szolgált az egész egyházra, s a synodus minden határozatát a pápák szentesitették vagy eldobták kényük-kedvük szerint, amint ezt Miklós, ál-Izidor fictióira támaszkodva, kö-
(1) Mansi, concil. XV. 202. 688, 694.
(2) Mansi, concil. XV. 695.vetelte, - akkor innen a "csalhatlanság" kijelentéséig már csak egy lépés volt, mely azonban még soká nem következett be. Beérték ama biztositás időnkénti ismétlésével, hogy a római egyház tisztán megőrzi a hitet, s minden szennytől tiszta.
Még közel három évszázad múlt el, mig a széthintett mag legteljesebb gyümölcseit meghozta. Körülbelül 200 év lefolyta alatt, I. Miklós halálától egész IX. Leo pápáig, oly helyzetben maradt a pápai szék, mely ujabb vagy szélesbitett jogok nyerésére és érvényesitésére nem is engedett következtetni. Hetven éven tul (883-tól 955) tartott a római egyház szolgasága és megaláztatása, mikor az apostoli szék nem volt egyéb, mint versenyző "nemes pártok" zsákmánya, labdája, sőt egy időben uralomvágyó és kicsapongó asszonyok játszeszköze is. Csak rövid időre történt a szász császár beavatkozása által némi fölemelkedés V. Gergely és II. Sylvester személyeiben. (997 -1003.) De azután a pápaság ismét visszahanyatlott a régi zavarba és erkölcsi tehetetlenségbe, aléltságba: a tusciai grófok családjuk örökségévé tették, ugyan akkor egy ép oly alávaló ficzkó, mint valaha a bűnös XII. János, IX. Benedek (1033-1044) lépett föl és gyalázta meg a szent széket, melyet ezentul, mint vavalami árút, adtak és vettek, ugy hogy utóvégre három pápa küzdött a tiaráért, mig III. Henriknek végre sikerült a romlást azzal elháritni, hogy a római székre német püspököket emelt. IX. Leo (1048-1054) a pápaság egy uj aeráját, a Hildebrandit inaugurálta. S körülbelül hetven év alatt s a királyokkal,
püspökökkel és clerikusokkal a papi házasság és investitura ellen való küzdése által a római szék a hatalom oly magas fokára emelkedett, melyet se nem sejtett, se nem érhetett el maga I. Miklós sem. Egy hatalmas és nagy párt, sokkal erősebb, mint az, mely 200 év előtt az Izidori fictiók keresztülvitelére vállalkozott, a tizenegyedik század közepe óta egyesült erővel azon dolgozott, hogy az európai államokat, élén a pápával, egy theokratikus papi birodalommá egyesitse. Az egyháznak ily sürgetővé vált reformja az uj szellemi monarchia nézeteinek szolgált, s az egyház tisztázása ismét ily concentrátióját és emelkedését látszott követelni az egyházi hatalomnak. Francziaországban ez a párt az ama kor legbefolyásosabb papi testületére, a cluny-i congregátióra támaszkodott. Olaszországban oly emberek, mint Damiani Péter, Anselm luccai püspök, Humbert, Deusdedit, mindenek fölött pedig Hildebrand, a vállalat lelke, hódoltak az uj rendszernek, bár többen közülök, mint pl. Damiani és Hildebrand, sokszorosan ellenkeztek mind az elméletben, mind az életben. Talán még nem volt eléggé kiemelve, hogy tulajdonkép a pápák egész sorozatában csak VII. Gergely volt az egyetlen, ki teljesen tiszta öntudattal akarta az egyház uj állapotát uj eszközökkel előidézni. Nem csupán az egyház reformatorának, hanem a dolgok eddig nem létezett rendje Istentől hivott alapítójának tartotta magát (bár sokszor hivatkozott elődjeire). Csak I. Miklós közeliti meg ebben, de egy sem a későbbi pápák közűl, kik valamennyien, még a legvakmerőbbek is, tulajdonkép csak a VII. Gergely
által huzott vonalakat fejlesztették tovább. Gergely már eleve beismerte, hogy szabályszerüleg magától a pápától tartott synodusok s azután uj egyházi törvénykönyvek képezik amaz eszközöket, melyekkel az uj rendszer érvényesithető. A synodusokat Hildebrand vezetése alatt már IX. Leo s a legközelebbi pápák elrendelték s később ő maga is, mint pápa folytatta a munkát az 1073 óta tartott egyházi gyülésekkel. De már ezután csak a pápák vagy követeik tarthattak synodusokat, - máskülönben ez az intézmény eltünt az egyházból. - Az egyházi jogok kidolgozására is talált Gergely, az ő intentióit értő embereket környezetében. A legfontosabb s legátfogóbb munkát, meghagyására, luccai Anselm készítette, II. Sándor pápa unokaöcscse, 1080 és 1086 közt. El lehet mondani, hogy Anselm alapitotta meg az uj gregoriani egyházjogot, először, mert mindazt, a mi a monarchicus pápai hatalomra nézve előnyös volt, kiszedte az ál-Izidor-féle költött históriákból s azokat alkalmas és átnézetes rendbe hozta, értékesitette; másodszor, mert ujabb fíctiók és hamisitások egész sorozata által az egyházjogot a pártok szükségletei s a VII. Gergely által elfoglalt álláspont értelmében ujjá alakitotta (1). Őt követte csakhamar a Gergelytől bibornokká előmozdított Deusdedit, ki egy pár ujabb "koholmány"-nyal járult a
(1) Az anselmi gyűjtemény tartalmát meg lehet ismerni a Spicilegium Rom. ed. Maio VI-ban levő fejezet jegyzékéből: "Antonius Augustinus, Epitome juris pontificii, Paris, 1641 czimü műből s Pithonnak Gratiánhozi idézeteiből, Ed. Paris 1686, fol.
munkához. Ugyanekkor Bonizó is elkészítette művét, melyben ujólag a pápai praerogativák játszottak főszerepet. A negyven tétel vagy fejezeti czimek, melyek munkája e részét képezik (1) szóról szóra megfelelnek Gergely dictátusának s az Anselm és Deusdedit által földolgozott anyagnak. A Gregoriánusok utolsó főműve (Gratian előtt) Polycarpus volt, Paviai Gergely bibornoktól (1118 előtt), ki majd mindig Anselm után ment, nevezetesen a hamisításokban (2).
Deusdedit művéhez irt előbeszéde (3), fölfejti az egész iskola programmját, melynek fáradozásait végre oly teljes siker koronázta. A római egyház, mond a bibornok, minden egyház anyja; mert Péter előbb a kelet patriárkai egyházait alapította s azután a nyugat minden városának püspököket adott. Conciliumokat, tekintve a nicaeai 318 atya határozatait, nem lehet tartani a pápa itélete nélkül. A szék üresedésével, pápa nélkül is vezeti a római clerus az egyház igazgatását, minek folytán Cyprián s az afrikaiak, határozatainak már Cornelius megválasztatása előtt alázatosan alávetették magukat (a bibornok egy kedvencz theoriája, melyet Anselm, ki nem volt bibornok, semmi szin alatt nem fogadott el). Erre fölsorolja, hogy e
(1) A Nova Patrum Bibliotheca ed Maio, VII. 3. 48.
(2) Chartresi Ivót, Gergely bibornok kortársát, csak nem lehet egyszerűen a gergelyi canonisták sorába helyezni. Bár mennyire engedett is gyűjteményeiben ál-Izidor és Anselm befolyásainak, mégis egypár lényeges czikkben nagyon ragaszkodott a régi egyházjoghoz.
(3) Memorie del Card. Pasionei, Roma 1762. p. 30.művet azért irta, hogy Róma auctoritását s az egyháznak oly durván megtámadott szabadságát megalapitsa, s e mellett azt határozza meg, hogy az általa gyűjtött források és határozatok közt fenforgó ellenmondásokat egyszerűen az az elv enyészteti el, mely szerint a kisebb tekintélynek a nagyobb előtt (tehát egy concilium vagy egyház tanitó tekintélye egy pápa kijelentése előtt) mindig háttérbe kell szorulnia. Ezzel az egy tétellel, mely az Izidor-féle decretáliáknak nemcsak ajtót nyitott, hanem egyszersmind minden kisérletet levert, mely rendszerét a régi canonok által mérsékelni akarta volna, megtörtént a forradalom az egyházban a legegyszerűbb és kényelmes módon.
Bár mily okosan és kiszámitottan kezdtek a dologhoz a Gergely-párt emberei, tulajdonkép mégis, a mi a multat s a mi a távol eső országokat és népeket illette, álmok és fictiók világában éltek. A parancsoló fölszólitás alól, hogy t. i. uj rendszerűket mindig létezőnek s az egyház egész története által szentesitettnek bizonyitsák, nem vonhatták ki magukat s e szerint nagyon nehéz, sőt lehetetlen megkülönböztetni, hol végződött el náluk az önkénytelen csalódás, s hol vette kezdetét az öntudatos csalás. Gyorsan és látatlanul válogatták ki a már meglevő mythikus anyagból azt, a mi a jelenlegi szükségleteknek megfelelt, uj koholmányok járultak azonnal ezekhez és rövid idő mulván valamennyi római hatalom-igény jogosultságát ki lehetett mutatni, mint régóta létezőt, bizonyos decretumok és bizonyitványokban.
Ha azt mondták, hogy ál-Izidor nélkül nem lett
volna VII. Gergely, - ugy ez annyiban tökéletesen jogos, a mennyiben az Izidori fictiók ama széles alapot képezték, melyre a Gregoriánusok utóbb épületüket rakták. Ál-Izidor azonban mindenekelőtt a püspökök biztonságát és büntethetlenségét czélozta, mig ellenben a római párt, mely ellen soká küzdött a püspökök nagy többsége, inkább egy oly állapotot idézett elő, melyben a pápák és legátusaik a püspököket gyorsan és summaris eljárás által letehették, illetőleg megszoríthatták és egyszersmind bármily pápai rendelet iránti teljes hódolatra kényszerithették.
Ehhez járultak az ép akkor kigondolt tanok a világi hatalomról és az uralkodók elmozdithatóságáról, szóval, uj történelemre és uj egyház- és államjogra volt szükség, melyhez a bizonylatok a pseudo-isidori elvek tovább fejlesztése utján ujabb fictiók által nyerettek. A történelem megjavitásáról Németországban Bernold szerzetes, Olaszországban pedig a buzgó gregoriánus Bonizo piacenzai püspök gondoskodott, ki a többi közt még Nagy-Károly császárrá koronáztatását is ki akarta abból küszöbölni (1). A többi segédmunkás sem volt hanyag a tények feltalálásában és pártjuk czéljaihoz mért elferditésében, mert uj egyházjogi könyveik sok ujat hoztak a régi egyháztörténetemről. Maga Gergely is rendelkezett a koholt vagy elferdített tények némi készletével, melylyel kortársai előtt jogosulatlan és idegenszerűknek látszó igényeit támogatta. Előtte például kétségbevonhatlan
(1) Hasonlitsd össze Bonithohoz a Jaffeetől eredő bevezetést; Monumenta Gregoriana pag. [3]96 et sequ.
igazság volt, hogy I. Incze pápa Arcadius császárt kiátkozta, hogy Zachariás pápa Childerich franczia királyt letette, hogy Nagy Gergely a királyokat, kik netalán Autunben valamely szállást kirabolnának, letevéssel fenyegette (1). Constantin adományozása reá nézve nagy becsű és fontos okmány volt (2), mely neki jogot adott Corsica és Sardiniára. Növendéke, IX. Leo, a görögök ellenében; barátja Damiani Péter pedig Németországgal szemben érvényesítették a nevezett okmányt és Anselmus, valamint Deusdedit kiváló helyet jelöltek ki annak jogkönyveikben.
E mellett VII. Gergely szükségesnek vélte, hogy törvényhozói tevékenységében, igényeiben és erőszakos szabályaiban szerfelett ujitónak és elbizakodott zsarnoknak ne tünjék fel, miért is gyakran erősité, hogy csak a régi egyháztörvényeket igyekszik feleleveníteni s a később becsuszott visszaéléseket mellőzni. Midőn "Dictatus"-ában a pápai mindenhatóság és dicsőség összes rendszerét 27 tételben összefoglalta, e tételek részint ismétlések, részint a pseudo-isidori decretaliákból folyó következtetések voltak, részint pedig barátai és segédei közreműködésével ujabb fictiók által törekedett e tételeknek régi és hagyományszerű szint kölcsönözni (3).
(1) E tekintetben kevéssel előbb Autunben koholt okmányra hivatkozott, melyet Launoi (Opp. V. p. II. 445) bővebben elemezett.
(2) Döllinger állítása (Papstfabeln p. 84.), hogy Gergely sohasem hivatkozott ezen adományzásra, valótlan,
(3) Hogy e "dictatus" az ő műve, és valódi alkatrésze az általa személyesen szerkesztett "registrum"-nak, bizonyítja Giesebrecht ily czimű munkája: A római egyház törvényhozása. (Müncheni történelmi évkönyv 1866. p. 149.)Gergely legnagyobb műve a Hermann metzi püspöknek szóló üzenet-levél volt, melyben be akarta bizonyítani, mennyire indokolt és alapos a pápák uralma a császárok és királyok felett, valamint azon joguk is: őket szükség esetére letenni. Itt megmutatta hiveinek, mint kell a tényekkel és szövegekkel elbánni, midőn Gelasius pápa Anastasius császárhoz intézett levelének egy helyét kihagyások és önálló mondatok összevonása által annyira eltorzította, hogy Gelasius szerinte épen annak ellenkezőjét mondja, a mit tettleg irt, azt t. i. hogy az uralkodók föltétlenül és általánosan alárendelvék a pápáknak, mialatt valójában elismerte, hogy az egyház előljárói alá vannak vetve a császárok törvényeinek és csupán a hit és szentségek dolgában utasitotta vissza a világi hatalom beavatkozását (1).
Mi módon hamisittatott meg az egyházi kényuraság szolgálatában még az is, a mi már magában véve is hamisitás volt, erre nézve példát nyujt a 25 Causa (quaest. I.) tizenegyedik canonja Gratiannál. A toledoi zsinat 646-ban kiátkozta a király elleni lázadásban résztvett spanyol papokat, hozzátevén, miszerint maga a király is átok alá esik, ha ezen anathemat (hujus canonis censuram) megsértené. Ezt Pseudo Isidor 200 évvel később következőleg alakitotta át: "átok érjen minden királyt, ki a canon által kimondott censurát megsértené vagy annak megsértését elnézné,"
(1) Registr. ed. Jaffé p. 457.
s e szavakat Adorján pápának tulajdonította. (1) Ekkor Anselm, Deusdedit és paviai Gergely újabb törvénykönyveiben a conciliumi canonokat pápai decretumokkal helyettesítették, s ezzel megvolt, a mit kivántak: egy régi egyháztörvény, melynél fogva VII. Gergely és II. Orbán eljárása a korukbeli fejedelmekkel szemben igazoltnak tünt fel, s a pápa sohasem lehetett ürügy hiányában, melyek alapján az átkot az óhajtott következményekkel együtt kimondja. (2)
Rendszere egyik főtámaszát VII. Gergely a hamisitott decretalekből kölcsönzé. Pseudo-Isidor Julius pápával (tehát 338 körül) ezt iratja a keleti püspököknek: "különös kiváltság folytán, a római egyháznak hatalmában áll a menny kapuit megnyitni, ha akarja. (3)
Ezen szavakra épitette Gergely uralkodási eszméit. Annak, ki az emberek üdvét vagy kárhozatát kezében tartja, nem volna joga a világ felett itélni? (4) E hely tehát az uj törvénykönyvekben külön decretum vagy fejezetté alakittatott át. (5) A megkötés és feloldás képletes kifejezése a jogosítványok és igények kiapadhatlan forrása lőn, varázsszó, melynek segélyével Ger-
(1) Capp. Angilramni, cap. ült., p. 769 ed. Hinschius.
(2) Bernold szerzetes már 1087-ben irt Apol. contra Schismaticos (ed Ussermann p. 361) czimii munkájában ezen hamisitott kitételt használja: "Apostolicae sedis statuta."
(3) Decret. Pseud-Isid. ed. Hinschius p. 464.
(4) Monument. Gregorian, ed. Jaffé p. 455.
(5) Deusdedit I c. 8 19. 1. Gallandii Sylloge II. 745. - Anselm l. Maii Spicileg, Rom. VI., 317 nov. 23. - Bonizo l. Maii Patrum Nova Biblioth. VII p. III. 47. - Gregorius: Polycarpus l. 4, tit. 34.gely hivei minden kivánt javak birtokába reméltek juthatni. Ha például Gergelynek eszébe jutott a német királyt letenni, s ő volt tudvalevőleg az első, ki e királyok letételére vállalkozott, azt mondta: "nekem adatott a hatalom megkötni a földön és az égben." (1) Ha ellenben, - a mi szintén először történt - valamely fejedelem alattvalóinak a hüségi eskü alóli felmentéséről volt szó, ezt feloldási hatalmánál fogva eszközölte. Ha idegen vagyonról kellett rendelkezni, Gergely azt mondta: "meg akarjuk mutatni a világnak, hogy királyságokat, herczegségeket, grófságokat, szóval az emberiség összes birtokait tetszésünk szerint bárkinek odaadhatjuk, vagy bárkitől elvehetjük, mert - miénk a jog megkötni vagy feloldani." (2) - Igy tett a többi közt 1080-ban a római zsinaton. Hasonló módon Constantin egy nyilatkozata is, melyet a császár, Rufinus mesebeszéde szerint, a nicaeai zsinaton ejtett volna ki, tulzott igények emelésére használtatott fel. Constantin - mondja a mese - midőn neki a püspökök egymás elleni vádiratai átnyujtattak, megégette azokat, czélzással a zsoltárra kijelentvén, hogy a püspökök istenek s neki mint embernek nem szabad istenek felett itélni. Később I. Miklós idézte e szavakat Mihály császár előtt. (3)
Anselm felvette e mesét gyüjteményébe; Gratian
(1) Lásd: kiátkozási formula Mansinál, XX. 467.
(2) Mansi, XX. 53[5]. [A] beszéd [formailag a mennyei szentekhez intézve]: "quia si potestis in coelo ligare et solvere potestas in terra imperia ... et omnium hominum possessiones pro meritis tollere unicuique et concedere."
(3) Mansi, XV. 213.követte példáját, s maga Gergely is világos bizonylatot talált abban, hogy ő a pápa, a püspökök püspöke, sérthetetlen felségben magasan áll a világ minden uralkodói felett. Anselm és Grátiannál azonban a fennebbi tétel ugy hangzott, mintha Constantin a pápát nevezte volna Istennek (1), s később általánosan ezen módon is értelmeztetett.
Igen természetes, hogy oly férfi, mint VII. Gergely, bár keveset foglalkozott theologiai kérdésekkel, a csalhatlanság kiváltságát mégis koronája legbecsesebb gyöngyének tekintette. Igényei a világhatalomra, joga a királyokat letenni, hatalma, melynél fogva az esküt megerőtlenithette, szóval minden végre is csak saját tekintélyén alapult. Mivel ő, a csalhatlan pápa erősített valamit, mindenki köteles volt elhinni. Azért e csalhatlanság mellett még szilárdabb bizonyítékokat kellett felsorolni, mint a minőket Pseudo-Isidor szolgáltatott.
Agatho pápa 680-ban a római synoduson kijelentette, hogy az angol püspökök tartoznak az előbbi római synodusokon az angol-szász egyház tekintetében hozott rendeleteket megtartani (2). Ebből Deusdedit bibornok egy, a világ minden püspökeinek szóló decretumot csinált, melyben mondatik, hogy a pápai rendeleteket olyanoknak kell tekinteni, mintha Péter saját
(1) Dist. 96, 7: Satis evidenter ostenditur, a seculari potentia nec ligari prosus nec solvi posse Pontificem, quem constat a pio principe Constantino Deum apellatum, nec posse Deum ab hominibus judicari manifestum est.
(2) Labbé, Concil. VI. 580.szava által megerősítettek (azaz csalhatlanok) volnának (1). Egyikére a legmerészebb hamisitásoknak, melyeket Gergely párthívei maguknak megengedtek, először Anselmnál (2), aztán Gergely bibornoknál s végre ettől átvétetve Grátiannál találunk. Ágoston ugyanis azt mondotta: "Különösen meghitelesitve vannak azon (a bibliai canonhoz tartozó) canoni iratok, melyeket az apostoli egyházak először kaptak és bírtak." Értette a corinthi, ephesusi stb. egyházakat. E hely oly módon alakíttatott át, hogy ez lett értelme: a canoni iratok közé tartoztak a levelek, melyeket a pápai szék másokhoz kibocsátott. Igy vihették ki, hogy a középkor canonistái, kik a patristicus irodalom körüli ismereteiket rendesen csak a Lombardus Péter és Grátian által szolgáltatott tételekből merítették, valóban elhitték, hogy Ágoston a pápai decretalis leveleket egyenlőknek ismerte a bibliai iratokkal. (3). Midőn aztán később Turrecremata és Cajetan bibornokok a pápai csalhatlanságról szóló tant rendszeres alakba öntötték Ágoston ezen tanubizonyságára hivatkoztak, mely szerintük nem enged kétkedni, hogy a régi egyház legnevezetesebb theologusa a pápai nyilvánulatot ép oly
(1) A decretum azután e hamisitott alakban ment át Gergely bibornoknak Polycarpus czimü müvébe. Ivo gyüjteménye és - a mi természetesen döntő volt - Gratian decretumába is,(dist. 19, c. 2.)
(2) Gratián müveinek Pithou-tól eredő kiadásában ez utóbbi erősíti, hogy Anselm e tant kétszer alkalmazta. Grátiannál dist. 19, c. 6. fordul elő.
(3) A canon felirata ennélfogva Gratiánnál igy hangzik: "Inter canonicas scripturas decretales epistolae ennumerantur."tévelymenteseknek jelentette ki, a milyenek az apostoli levelek (1).
Hogy a pápa csalhatlanságában annál szilárdabbul higyenek, a pápának még személyes szentséget is tulajdonítottak. Névszerint Ennodius, Symmachus pápa római diaconusa és titkára volt az első, ki ezen eszmének kifejezést adott a különböző vétségekről vádolt pápa védelmére irt művében. Ennodius ugy vélekedett, hogy a pápáknál Pétertől örökölt ártatlanságot és szentséget kell feltennünk. Pseudo-Isidor mohón kapott az uj eszmén, és még két római synodust költött, melyek, állitása szerint, Ennodius iratát egyhangulag jóváhagyták és aláirták. Maga Gergely is a pápák ezen szentségére alapította igényeit a világ feletti uralkodásra, erősitvén, hogy annak hatását önmagán is megpróbálta. (4). "Minden király és fejedelem - ugymond - bármily jó és alázatos volt azelőtt, rögtön gonoszszá válik, mihelyt a hatalom birtokába jut, mig ellenben a törvényes módon ordinált pápa (5) Péter érdeme által, mely neki számittatik fel,
(l) Turrecremata. Summa de Ecclesia p. II. c. 9. Cajetanus De primatu Rom. ecclesiae. c. 14. - E hamisitást már Alfons de Castro spanyol theologus Adversus haereses, Paris 1565 I. 11, czimü munkájában kimeritőleg elemezte.
(2) Liber apologet. pro Synodo. ed. Sirmondi I. 1621.
(3) Dec. Pseudo-Isidor. ed. Hinschius p. 675. et seq.
(4) Ep. VIII. 21. Jaffé-nél p. 463.
(5) E fentartással valószinüleg azon tény ellen akarta magát biztosítani, hogy már oly gyakran a leggonoszabb emberek foglalták el a pápai trónt, milyenek például XII. János, IX. Benedek stb. voltak.azonnal szentté lesz." És hozzátevé: "a clerus közt már az exorcista is sokkal magasabban áll, sokkal hatalmasabb minden világi uralkodónál, mert kiűzi a dämonokat, kiknek szolgái a rosz fejedelmek."
Az ekként megállapított tant a pápa személyes szentségéről a gregorianusok, mint Symmachus pápa határozatát, - minek maga VII. Gergely is állította, - felvették az egyházi törvénykönyvekbe. De mivel azzal a világos tények és nehány pápa eltagadhatlan bűntényei és kicsapongásai gyakran kirívó ellentétet képeztek, kiegészitésül uj elméletet gondoltak ki, melyet először Deusdedit bibornok sz. Bonifácz, a németek apostola tisztelt neve alatt ismertetett meg. Ezen elmélet igy hangzott: "Ha mindjárt valamely pápa annyira rosz lenne is, hogy számtalan népeket seregesen magával rántana a poklokba, azért senkinek sem szabad őt kárhoztatni; mert ő, ki mindenki felett itél, ember által nem itéltethetik el; egyetlen kivételt képez e tekintetben a hittől való elszakadás."
Mindenki átlátja, hogy ilyesmi sehol másutt, mint csak Rómában és bizonyára nem sz. Bonifácz által iratott. Bonifácz korában még nem léteztek "számtalan népek, kiket a pápa rabszolgákként magával hurczolhatott volna a poklokra"; e szavak több elvetemedett pápa tapasztalait és oly korszakot feltételeznek, melyben a pápák hatalma a népek felett már jelentékeny terjedelmet nyert és nagy hatást gyakorolt, miért is valószinűleg a IX. Benedek személyén tett tapasztala-
tok után gondoltattak ki. Grátian, mint önként értetik, Deusdeditből vette át azokat (1).
A gregoriánusok részéről körülbelül 1080 óta terjesztett tan tehát abból állott, hogy minden pápa, ha törvényesen ordináltatott és nem erőszakosan helyeztetett be, szent és csalhatlan. E tulajdonság mindamellett, ugy látszik, csak betudottnak és nem adharensnek tekintetett, a mennyiben azt mondták, hogy ha valamely pápa nem bir személyes érdemekkel, elődje, Péter érdemei tudatnak be neki. Igy történhetik aztán, hogy a pápa szent voltának legcsekélyebb kárositása nélkül számtalan embereket poklokra vezethet, kik közül egynek sem szabad ellentmondani vagy mást óvakodásra inteni a pápa ellenében; csalhatlansága nem gátolja őt a hittől való elszakadásban, mely esetre azonban szabad feltámadni ellene. A későbbi theologusok által felállított megkülönböztetés a hivatali vagyis szószéki csalhatlanság és a hitmegtagadás lehetősége közt a pápa részéről, valószinüleg már ezen elméletnél is alapul vétetett fel.
VII. Gergely, mint látszik, komolyan elhitette magával, hogy csalhatlanságát már az egész keresztény világ, még a kelet is elismerte, mert ezt irta Henrik császárnak: "A görög egyház elszakadt, és az örmények is mindnyájan eltértek az igaz hittől, de - tevé hozzá ,- valamennyi keleti egyház sz. Pétertől (azaz tőlem) várja a döntő határozatot különböző véleményeik felett, s ép most fog teljesülésbe menni a testvéreit
(1) Dist 40, c. 53.
erősítő Péterről szóló igéret (1). Ez időben, (1074-ben), személyesen akart egy nagy hadsereg élén Konstantinápolyba indulni, s ott nagy hitbeli törvényszéket tartani, mert a görögök önkéntes alávetésére, ugy látszik, még sem számított, de végre megelégedett Németés Olaszországot vallási és polgári háborúba dönteni, melynek végét már nem élte meg.
"Az összes történelem hirdeti - mondja Gergely - hogy a pápákban a csalhatlanság mindenkor testvéresült a szentséggel; mialatt igen kevés császárt és királyt ismerünk, kik szentek lettek volna, 153 pápa közül 100 nemcsak hogy szent volt, de még a szentség legfőbb fokát is elérték (2). - A gregoriánusok még azon mesét is koholták, melynek azonban a messze elterjedt pápakönyv is ellenmondott, - hogy ama 30 pápa, kik Constantin előtt éltek, egyetlen kivételével, mind vértanuk voltak (3). Általában véve, a gregorianusok igen sokat foglalkoztak a régibb pápai történelem helyreigazitásával; s mivel Liberius apostasiája, mely Jeromos krónikájából annyi történelmi műbe átszivárgott, csak nehezen volt megegyeztethető a pápák szentségével és csalhatlanságával, Anselm egy már előbb koholt mesét iktatott törvénykönyvébe, mely szerint Liberius, midőn a császár őt számkivetette, a római papok tanácsára maga ordinálta Felixet utódjául, te-
(1) Ep. II, 31, p. 45. Jaffé-nél.
(2) Ep. VIII., 21. p. 463 Jaffé.
(3) Ezt állítja a többi közt Bonizo - Patrum Nov. Bibl. ed. Maio VII, 3 37.hát lemondott, s igy későbbi elszakadása ártalmatlanná lett (1).
Ha ennélfogva minden pápa szent és csalhatlan, a gregoriánusok nézete szerint, az egész kereszténység reszkessen előtte, mint valamely ázsiai zsarnok előtt, kinek kegyvesztése már halált hoz. E czélból emelték ki Anselm és Gergely bibornok a régibb hamisított iratokból, s névszerint egy sz. Péternek tulajdonított beszédből különböző helyeket, melyek szerint senkinek sem szabad oly emberrel társalogni, kire a pápa haragszik, vagy kivel ő nem beszél (2).
Miként a föld alakulásakor az egymást követő különböző földrétegek, ugy halmozódtak fel az egyházban a hamisítások és eltorzítások. Legvilágosabban mutatkozik ez az egyház nagy kérdésében, a synodalis kérdésben, melyben két magát kölcsönösen kizáró elv állott szemben egymással. Az első az önkormányzatot és az egyházi törvénykezés gyakorlását a conciliumok által, a másik a pápa és curiájának korlátlan monarchiai uralmát hirdette valamennyi egyház felett. 342-ben Julius pápa a keleti püspököknek, kik az antiochiai synoduson Athanasius letételét megerősítették, azt irta, hogy a régi egyházi szokásnak megfelelőleg nem különváltan, hanem közösen a nyugati püspökökkel ("mindnyájunkkal") kellett volna az egész egy-
(1) Selatrate (Antiquit. illust. I, 456) idézi a tételt Anselmből.
(2) lásd Gratiannál, ki azt Anselmtől kölcsönözte, dist. 93. c. 1.házat érdeklő ezen ügyben eljárniok (1). Socrates, ki minden alkalmat felhasznált, hogy Róma uralkodási vágyát feltüntesse (2), e szavakat ugy értelmezte, mintha Julius állitotta volna, hogy a római pápa helybenhagyása nélkül az egyházban mitsem szabad elintézni. Socrates latin forditója, az olasz eredetü Epiphanius (500 körül) még egy lépéssel tovább ment, midőn a pápával kijelenteté, hogy megegyezése nélkül conciliumot nem szabad megtartani (3). Pseudo-Isidor feldolgozta az anyagot, s két koholt levélben a következőket iratta Julius pápával: "már az apostolok s ezek után a nicaeai synodus atyái rendelték, hogy a pápa utasitása nélkül nem szabad conciliumot tartani." Ekkor Anselm és a gregorian canonisták már a régi okmányok egész sorozatát idézhették, melyeknél fogva a zsinatok összes határozataikkal a pápa önkénye alá helyeztettek; a tizenhetedik distinctiót Grátian egészen Anselmtől kölcsönözte.
De még ez sem volt elég. Nem elégedtek meg azzal, hogy a conciliumok a pápától függjenek, hanem az egész intézményt, ugy miként az 900 év óta fennállott, gyökerestől akarták megsemmisíteni. Valamint a XVI. és XVI. század korlátlan hatalmu királyai többé nem türhették meg a rendi gyüléseket, ugy az önkényre törekvő pápaság is jobbnak látta, ha az egyes
(1) Ep. Rom. Pontif. ed. Coustant. p. 386.
(2) L. 7. c. 11. mondja: a római szék, miként az alexandriai , már tetemes idő óta a papságon túl az uralomra emelkedett.
(3) Hist. tripart. l. 4, c. 9.egyházak synodusai végkép elenyésznek. Mert csak az egyházkerületek, tartományok és egyes országos egyházak synodusaihan s ezek által fejlődhetett ki és állhatott fenn élénk s némileg önálló egyházi élet; e synodusokat kellett tehát lehetlenekké tenni, vagy legalább megneheziteni és annyira megtörni, hogy vakon engedelmeskedjenek Róma ujjmutatásának. E czél a következő hamisitás segélyével éretett el:
Symmachus pápa ellenségei 503-ban, hogy megmutassák, miszerint ő nélküle is tarthatnak conciliumot Rómában, kijelentették, hogy az egyház által előirt évenkinti tartományi synodusok nem vesztik el érvényüket csupán azért, mert a pápa ott nincs jelen; mire Enochius a pápa védelmére irt müvében igy válaszolt: "fontos ügyek (causae majores) a sardicai canon által a pápa ítéletének tartattak fenn." Igaz, hogy ez ismét egyike volt a Rómában már szokássá vált elferditéseknek, mert a canon csak átvizsgálási felsőbb forumról szól az elitélt és felfolyamodó püspökök számára, melyből luccai Anselm s utána Gergely bibornok és Grátian, Symmachus pápa egy decretumát faragták a következő tartalommal: "a püspökök conciliumai, melyeknek évenkinti megtartását a tartományokban az egyháztörvények rendelik, elvesztették érvényüket, mert a pápa azokon nincs jelen." A felirat pedig igy hangzott: "Tartományi synodusok a pápa jelenléte nélkül érvénytelenek" (pondere carent). (1)
De ezenkivül a zsinatok kifejezett eltiltására is törekedtek, mi az által lőn elérve, hogy Anselmus
(1) Dist. 17, c. 6.
Gergely bibornok s utánok Grátian és nagy Gergely pápa szájába annak kijelentését adták, hogy senkinek szabadságában nem állott valaha s nem fog állani, jövőben sem particularis (nem egyetemes) zsinatot összehivni (1). A meghamisitás abban állott, hogy azt a mit I. Pelagius egy különös, az aquileai schisma által előidézett esetre, az 5-ik egyetemes zsinat ellen irányzott egy conciliumra nézve mondott, minden zsinat ellen intézett s nagy Gergely által kibocsátott tilalom alakjába öltöztették, s a többes szám használatának egyes általi helyettesitésével az apostoli (alexandriai, antiochiai) egyházak tekintélyére való hivatkozást a pápai tekintély kiemelésévé változtaták (2). Ez által azon kettős czél lett elérve, hogy a püspökök bármily gyülekezetét, mint már magában törvényellenes merényletet, elfojtani lehetett, s ezenkívül általa a pápai hatalom teljessége, mi az összes kereszténység véleménye szerint a zsinatokat még az apostoli intézmény jellegétől is megfoszthatá, a legragyogóbb fényben volt feltüntethető.
VII. Gergely terveit nagyban elősegité Ál-Isidor az egyházbóli kiközösités hatásáról szóló koholmányaival; pedig tagadhatlanul az excommunicatio azon kiterjedésben, milyet neki Gergely tulajdonított, a legélesb fegyver vala a pápai uralom öregbítésére folytatott harczban. Ál-Isidor már az első századbeli pápák
(1) Decret. dist. 17, c 4.
(2) V. ö. Berardus, Gratiani canones cz. munkájában (II. 489.) az ezen és más hamisitásokról szóló fejtegetést.intézkedéseit kétséget nem szenvedőleg olyanokul tűnttette fel, melyek szerint egy kiközösitettel még csak beszélni sem volt szabad. Ebből Gergely és hivei azt következteték, hogy ez a királyok- és császárokkal szemben is érvényes; ha a pápa őket excommunicatióval sujtá, még hivatalos ügyben sem volt megengedve senkinek velök szólani, mi által az uralkodásra, képtelenekké lettek, s beállott letételük szüksége. A kiközösitésnek ezen a régi egyház előtt merőben ismeretlen, s az ó egyházi intézmények jellemét teljesen szétromboló kitágítása által is már korlátlan hatalom nak vetteték meg alapja, oly hatalomnak, mely nemcsak egyes esetekben szolgálhatott visszaélésekre alkalmat, de mint már magában is létező visszaélés, isteni és emberi intézmények felforgatása és polgári zavarok s meghasonlások forrása volt. Bossuet is beismerte, hogy hamis tan vala az, melyet Gergely az excommunicatio fogalmának megmásitása és elferdítése által az egyházban meghonosítani törekedett (1). Sőt Gergelynek is tudnia kellett, hogy ő volt első, ki ily igényeket támasztott, s hogy magukban az Isidor-féle decretálékban hasonló nem foglaltatik; mindazáltal az 1078-ki zsinat előtt arra hivatkozott, hogy erre nézve csak elődeinek határozataihoz tartja magát, (2) Gergely hivei, hogy a papság fegyvereit ellenállhatlanokká tegyék, Ál-Isidorból még azon szabályt is átvevék (állitván, hogy I. Orbán adta volna ki azt a püspököknek), miszerint
(1) Defensio declar. p. I. l. 3, c. 7.
(2) Ezeket aztán Ivo és Grátian (c. 15. qu. 6. 4.) Európa nagy kárára jogkönyveikbe is felvevék.azon esetben is, ba a püspök valakit igaztalanul közösit ki, ezen kiközösitésnek érvény tulajdonítandó, s a kiközösitettet az egyház kebelébe fogadni nem szabad (1).
Ha a pápai egyetemes monarchia hét évszázadon át egyengetett, s bevégzése felé rohanva és hatalmasan közeledő építménye felett szemlét tartunk, csakhamar világosan szemünkbe ötlik, milyenek az egyes alkatrészek, melyekből az egész mű összeállittaték. Sokáig csak arra szoritkozának, hogy a sardicai canont tág értelmüvé tegyék, s hogy az ott a pápára ruházott felülvizsgálati jogot a "jelentékenyebb ügyek" határozatlan és kihatóbb fogalmává tágitsák. Ezzel azonban azon idő óta, hogy a római igények Leo és Gelasius elfoglalt állása folytán az V. század vége felé oly igen magasra hágtak, nem igen lehetett czélhoz jutni, miért is innét kezdve a hamisitások egész sorára találunk, melyek vagy egyenesen Rómában jöttek létre, vagy bárhol másutt létrejövén, Rómában azonnal elfogadva és felhasználva lőnek.
Azt, hogy a pápák I. Incze és Zozimus óta a felebbfolyamodásra vonatkozó sardicai canont állhatatosan az első nicaeai zsinat határozványának adták ki, nem lehet épenséggel tudatos csalásnak tekintenünk, mert ők canongyüjteményeik berendezése által valának tévutra vezetve. De az már czélzatos intézkedésnek tekinthető, hogy a római primatusról egy szót sem tartalmazó 6-ik nicaeai canonhoz a római kézirat-
(1) Igy mond Anselmus, Gergely bibornok és Gratian c. 11, qu. 3, 27.
ban ezen toldalék függesztetett: "a római egyház mindig fel volt a primátussal ruházva", - ez oly hamisitás, melyet a római követek megszégyenítésére, a calcedoni zsinaton (451), a valódi szöveg felolvasása által kellett felderíteni. (1) Rómában már az V. század végén és a VI. elején erősen foglalkoztak a hamisitások- és koholásokkal, miként ezt a római érdekek megkívánták. Kezdetét vette a római martyr-történetek századokon át űzött hamis gyártása, melyeket mégis az ujabb s pedig a római kritikának is, miként azt még Papebroch és Ruinart, Orsi és Saccarelli gyakorolták, elvetnie kellett. Constantin császár megtérésének és megkereszteltetésének mesés története azért lőn kigondolva, hogy ezen esemény által a római egyház magasztaltassék, és Sylvester pápa mintegy a csodatevés glóriájában tünjék elő. Ezek folytán a pápa megközelithetlenségének kell vala eléretnie és azon alapelvnek érvényre emeltetni, hogy a pápa egy átalán semmi földi hatóságnak nem tartozik felelettel, hanem egyedül önnönmagának bírája. Akkortájt Róma (514 előtt) négy éven keresztül volt színhelye a pápai méltóság kiküzdéseért folytatott véres harcznak; Symmachus és ellenese Lőrincz hivei az utczákon gyilkolák egymást; sem az arianus gót-királyt, Theodorikot, sem az akkor Rómában gyülöletes byzanti császárt nem akarák biróul elfogadni. Ekkor koholtattak a sinuessai zsinat Marcellinus pápa mesés történetét tartalmazó actái, valamint a Constitutum Sylvestri is ezen évek szüleménye,
(1) Mansi, Concil. VII. 444.
mely egy, állítólag Sylvester által 321-ben, 284 püspök jelenlétében, Rómában megtartott zsinat határozatait tartalmazta; ez a lefolyt véres jelenetek fris benyomása alatt készült, melyekben egyházi személyek is estek gyilkos fegyvereknek áldozatul, vagy büntények következtében kivégeztettek. Ugyanebben volt azon elv is kimondva, hogy a legfőbb szék (a pápa) felett senki sem biráskodhatik. (1)
Akkoriban még más, hasonló durva latin nyelven irt koholmányok is jöttek létre Rómában; ilyen a "Liberius viselt dolgai" czimü, melynek feladata volt a Constantin Rómában lett megkereszteltetéséről szóló mesét megerősiteni, s Liberiust ugy tüntetni fel, mint a ki töredelmessége által eretnekségéből megtisztult, s isteni csoda következtében kegyelemrészes pápa lett. Ugyanily jellegü volt az, mely "III. Sixtus pápa viselt dolgai"-t, s kapcsolatosan Polychronius történetét tartalmazta; ebben a pápa váddal terheltetik, de büntetésül a vádlók sujtatnak ítélettel, a mi hasonlókép esik meg a költött nevü jeruzsalemi püspök, Polychronius vádlóján is. A VI. század elején keletkezett ezen koholmányok, melyek ugyanazon jellegüek voltak, egyszersmind a római egyház viszonyára, a konstantinápolyi egyház irányában is vonatkozással birtak.
A kelet és nyugat közti egyházközösség szánalmas felbontásának kora volt ez (484-519), mely a Henotikon által idéztetett elő, midőn II. Bódog Acacius pátriárkát még Rómába is idézé, és Gelasius pápa
(1) Append. ad Epp. Pontiff. Rom. ed. Coustant. 38. és következő l.
495-ben a görögök ellenére s a 28-ik chalcedoni canon daczára azon tételeket először állitá fel: minden zsinat Rómából nyer megerősitést, Róma itél minden egyház felett, de Róma felett egyik sem itélhet. Nem zsinati határozatok alapján (mint a chalcedoni zsinat állitá), de Krisztus szavai folytán nyerte el a primatust (1).
Ez által minden elődénél többet igényelt magának. Ebből vették aztán eredetöket a római, de csak halála után készitett következő koholmányok: a nicaeai concilium egy irata, melyben ez határozatainak megerősitését II. Sylvester pápától kérelmezi, továbbá az ennek folytán Sylvester által egybehitt római zsinat és ennek megerősitő határozata; III. Syxtus iratai közt ennek azon nyilatkozata, hogy a császár a pápai tekintély folytán hivott zsinatokat össze; továbbá Polychronius története, mely a pápát már 435-ben, mint egy keleti patriarka felett itélő birót mutatja be, végül ismét egy Sylvester alatt tartott zsinat, mely Gelasius kijelentését, a római primatus isteni eredetére nézve, magáévá teszi, s ennek folytán a két fő, alexandriai és antiochiai egyház közvetlen rangfokozatát a római után megállapitja, a konstantinápolyinak hallgatólagos mellőzésével az ezen egyház előrangja iránti 381. és. 451-ki canonokat megdönteni igyekszik (2).
(1) Mansi, VIII, 54.
(2) A nevezett okmányok, 8-ik századbeli kéziratok nyomán, Amort "Elementa juris canon." czimü munkájában (II, 432-486.) nyomtatásban is megjelentek.De bármily nagy vala is a hajlam Rómában koholmányok gyártására, mégis, csodálatos módon, egy évezreden át nem kisérték meg, hogy saját canongyüjteményt állitsanak össze, milyent a keletiek már az V. században birtak, oka bizonyára ennek az, hogy Rómának az egyházi törvényhozáshoz való járulása hosszú időn át egyátalán igen csekély volt. Hivatkozások történtek ugyan mindig a conciliumi határozatokra, melyeknek megtartását a pápák minden erejükkel és fényes példaadással munkálták mindazáltal a sardicai harmadik canon volt, mely leginkább feküdt szivökön; de ezen zsinat canonjai a keleti gyűjteményekbe nemlettek felvéve (1). Amint Dénes első, amannál valamivel bővebb canongyüjteményét, vagyis a görög canonok fordítása mellett az afrikai- és sardicaiakat is, a római egyházba átülteté, azóta 313-tól kezdve több mint 20 zsinat tartatott Rómában; mindezekből azonban semmi olyas nem került ki, mely felvehető lett volna.
A hatodik század vége felé Rómában egy oly hamisitás eszközöltetett, melynek hatása csak sokkal későbbi korban volt észlelhető.
Cyprián könyvéből az egyház egységéről irt nevezetes hely kiszakittatván, II. Pelagius pápának az
(1) Miként ezt törpe Dénes gyűjteménye második kiadásának előszavában megjegyzi, melyet Hormisdas pápa meghagyásából tett közzé. Ezen előszó fellelhető Andresnél, Lettera a G. Morelli, Parma 1802. p. 66. l. Láthatni ebből, hogy a nicaeai canonok még mindig vita tárgyát képezték, és hogy egy rész ezen egyházi törvényeket (valószínűleg a 6-ik canont) a többiek által leszorítani igyekvék. Ez Sylvester határozatai- és zsinataira vonatkozik.
istriai püspökökhöz irt levelébe oly toldatokkal lett felvéve, milyeneket a római érdekek igényeltek. A hol Cyprián monda: minden apostol a Péteréhez hasonló hatalmat és tekintélyt nyert Krisztustól, - egy a Gelasius óta fenálló elmélettől szembeszökőleg eltérő ellentét lelhető fel, ugyanis közbe lett szúrva e tétel: "a primatus Péterré ruháztatik, hogy az egyház és pápai szék egysége feltüntetve legyen. A ki Péter székét, melyre az egyház alapítva van, elhagyja, miként képzelheti, hogy még mindig az egyházhoz tartozik?" (1)
A későbbi római clerus eltérő itélete Cyprián felől, ki egész haláláig határozott ellenese volt Romának, ugy látszik, befolyással volt ezen közbeszurásra, mert a külső vértanuk közül azelőtt Cyprián ugyszólván az egyedüli volt, kinek ünnepét Rómában évenkint megülték, de mióta Gelasius, ki az egyházilag kárhoztatott iratok jegyzékébe Cyprián munkáit is mint téveseket beiktatta, kellett valamit ezen ellentét kiegyenlitésére cselekedni, mely ezen férfiunak nagy, Róma által is sürgetett tisztelete és az iratai iránt támadt ellenszenv között mutatkozék, s ugy látszik, ennek szüleménye volt a fenti közbeszúrás, minek következtében Cypriánnak az orthodox egyházatyák közt Gelasius átvizsgált jegyzékeiben az első helyek egyike jelöltetett ki azon megjegyzéssel, hogy őt mindenben követni lehet; ez természetesen kirivó ellentétben állott azzal, hogy ugyanezen határozat szerint a tévta-
(1) V. ö. Rigault. Baluze és Krabinger jegyzeteiket Cyprian munkáinak kiadásához.
nitók, vagyis elvetett szerzők sorában is meghagyatott. (1)
Mivel azonban Cyprián munkái nem Romából terjedtek szét, hanem a galliai és északolaszhoni egyházakban már rég ismertettek, a toldásokat a kéziratokba beszúrni többé nem lehetett.
Már azelőtt eszközöltetett egy ily közbeszúrás határozott czélzattal a római püspökök régi névjegyzékében, mely által a később még bővitett "Liber Pontificalis"-nak (2) vettetett meg alapja. E mű első alakjában, melylyel 530. év táján birt, feltalálható Schelsrate kiadásában (3).
(1) Manutius ujabb időben (1563.) Cyprian munkáit ujból kiadván, a közbeszúrt helyeket a római censorok meghagyása folytán meg kelle hagyni, noha azok a kéziratokból hiányzanak, miként ezt Latino Latini kiadó leveleiben (Viterbii, 1667, II. 109.) panaszkodva felhozza. Ép igy történt a párisi kiadással is, mely Baluze által Fleury bibornok-miniszter meghagyásából rendeztetett. Erre nézve részleteket nyujt Chiniac "Histoire des Capitulaires" czimü munkája. (Páris, 1772. 226 l.) A miniszter egy külön bizottmányt küldött ki a theologusok közül, hogy ezek határozzák el, vajjon a Baluze által elhagyott interpolatiók ujból felveendők-e, - de Fleury egyuttal bibornok is volt, és: à moins que de vouloir se faire une querelle d'état avec Romé imperieuse, il falloit, que le passage fût restitué. parceque en le laissant supprimé en vertu d'une décision ministerielle, il auroit semblé qu'on vouloit porter atteinte à la primauté Romaine. Le passage fût restitué par le moyen d'un carton. - Cyprian munkáinak minden oknyomozott kiadásából természetesen ezen beszúrások kihagyvák.
(2) Liber Pontificalis-nak hamisan neveztettek el Anastasius munkái; a középkorban rendszerint Damasusnak tulajdonittaték.
(3) Ez az 530-ki rövidebb szöveget összehasonlítás végett a később megbővitettel hasábosan párhuzamba állita "Antiquitates Eccl." cz. munkájában (Romae, 1693. I. 462-495. 1.)A Cononig terjedő (687) második átdolgozás és folytatás, mely 730 körül iratott s ugyanazon kéz által 724-ig folytatva lőn, a VI. és VII. századokra nézve egyidejü feljegyzéseken alapul (1).
Az első kidolgozás tehát 530-ból való, mely azonban kiszámitott koholási szempontból készültnek tekintendő, s a római hamisítások és betoldások lánczolatának lényeges részét képezi.
Az egész barbar és nyelvtanellenes latinsággal van fogalmazva, mint ez a római koholmányoknál a VI. században egyátalán észlelhető. Czélja volt először: hogy a római vértanukról költött számos irat általa hitelesittessék; innét magyarázható annak gyakori felemlitése, hogy a legrégibb római pápák bizonyos számu jegyzőket tartottak ezen iratok fogalmazására, majd 7 subdiaconust a jegyzőkre való felügyelet végett. Másodszor, hogy az egyes pápák és császárokra vonatkozó, már meglevő e fajta mesék (ilyenek: Constantin római császár megkereszteltetése, a Silvester, Bódog, Liberius, III. Syxtusra vonatkozó s más koholmányok) megerősitést nyerjenek. Harmadszor, valamely ujabb szertartási gyakorlatnak ősi időkből való leszármaztatása, és negyedszer, hogy a pápák az összes egyház törvényhozóikép tünjenek fel, noha nekik tulajdonított szertartási rendeleteken és azon adaton kivül, hogy a római pa-
(1) V. ö. Piper gondos elemzésével, ennek "Einleitung in die monumentale Theologie" czimű müvében. (Gotha 1867. 315-349. l.)
rochiákat ők osztották fel, s a római papság fokozatait ők rendezték, semmit felhozni nem tudtak, hanem oly átalános frázissal kellet beérniök: Damasus, Gelasius vagy Hilarius pápa az egész egyházat érdeklő határozatot adott ki. (1)
A későbbi, már jobban történeti részben (440- 530) még szembeszökőbben észlelhető a törekvés, hogy a pápák a keletiekkel szemben hitértelmezők és legfőbb itélő birákként tűnjenek fel. Az első kidolgozásban, eltekintve az épületek, áldozati ajándékok és sirkövek leirásától, minden, a minek történetinek kell lennie, hamis; szerző adatai egyes pápák tettei-, viszályaira nézve soha sincsenek öszhangban a különben ismeretes történettel, sőt inkább annak gyakran a legkiáltóbb ellentétét képezik, elannyira, hogy még azon részt is, melynek hamis volta a rendelkezésre álló források nyomán ki nem deríthető, költöttnek bátran vehetni, mihelyest valamely czélzat - a mi csaknem mindig megvan - lappang benne. (2)
(1) Ezen kitétel: "fecit Constitutum de omni ecclesia" csaknem minden lapon ismételve van, de sehol sem mondatik meg, miben állott tulajdonkép ez vagy ama rendelet, mig ellenben az előadott szertartási rendeletek tárgya is szabatosan körülirva volt.
(2) Tillemont és még behatóbban Coustant a liber pontificalis adatait kritikai vizsgálatnak veték alá, és oly vastag anachronismusokat bizonyítottak ellene, hogy az ott található feljegyzések meseszerűsége iránt nem hagynak fen kétséget. Átalában az egész a szándékos csalás bélyegét viseli magán. A szerzők nyilvánvalólag sem történeti, sem okmányi anyaggal nem rendelkeztek. A Liberius-féle katalogus első fejezete közel Damasusig terjed, és a 6. század elején látszik elkészitettnek. Ennek érdekében koholtatott Damasus és Jeromos egy-egy levele, melyek szerint Damasus az előbbi kérésére összegyüjté és Hieronymusnak megküldé mindazt, a mit a pápák életirataihoz felhasználhatót talált. Ehhez járult a második kiadásban mintegy 20 évvel később (536 táján) a pápák ujabb sorrendének felvétele Damasustól IV. Bódog pápáig. Ez utóbbi rész 440-től történeti ugyan, de ismét kiválólag a római érdekek kinyomatával és kiszámított koholmányokkal elhalmozva.A liber pontificalis koholmányai messzeható befolyásra jutottak, midőn a többi nyugati tartományokban is ismeretesek lettek és - először 710-ben Beda által - felhasználtattak. Ezek azon elvet csatoltatták az előadáshoz, hogy a pápák mindig, ős időktől fogva, mint az összes egyház törvényhozói működtek. Ezek nyujtottak alkalmat Ál-Isidor későbbi hamisitásaira, ki a pápák rendeleteire vonatkozó feljegyzéseket a liber pontificalisból koholt decretaléiba felvevén, ezeknek mintegy a valódiság látszatát szerzé meg. A liber pontificalis és a decretalisok közt fenlevő öszhang volt főoka, hogy a csalódás ez utóbbira nézve oly sokáig fentartá magát.
A nyolczadik század közepe után készült Rómában a "Constantin adománya" czimü hires munka. Ez már az V. században, Constantinnak a poklosságtól való megszabadulását és Sylveszter általi megkereszteltetését tárgyaló költeményen alapszik. Mindez itt terjedelmesen felsoroltatván, mondatik tovább, hogy Constantin hálából Rómát, Itáliát és a nyugati tartományokat a pápának ajándékozta (1), és különösen, hogy a római clerus tisz-
(1) Ezen nyugati tartományok alatt nem kell talán Galliát, Hispániát stb. érteni, hanem csak az északi, a tulajdonképi római Itáliához nem tartozó részét a félszigetnek, tehát Lombardiát, Velenczét, Istriát.
teleti előjogaira és ruha-kincseire nézve sok kedvező rendelkezést tett. Ezenfelül a római pápa e koholmány szerint ura és parancsadója az összes püspökségnek és Péter széke a négy elsőrendü, antiochiai, alexandriai, constantinápolyi és jeruzsálemi székek feletti hatalommal van felruházva.
Az egész minden során a római eredetet árulja el; sőt az is felismerhető rajta, hogy szerzője egy a laterani egyházhoz tartozó egyházi férfiu. Ez okmány oly czélból készittetvén, hogy Pipin frank királynak bemutattassék, jóval 754 előtt kelle létrejönnie. Ugyanis Constantin kijelenti abban, hogy ő, a pápa tiszteletétől indíttatva, lovászi szolgálatokat teljesít mellette, s lovát bizonyos távolra vezette. Ez indította Pipint, hogy ezen, a frankok előtt egészen ismeretlen nemét a hódolatnak, a pápa iránt tanusitsa, ki is a királynak mindjárt kezdetben kijelenté, hogy nem ajándék az, mit tőle és frankjaitól vár, hanem visszahelyezés (1).
(1) A "Donatio" római eredetére nézve okadatolt kétség nem állhat fen. Tudatával birt ennek már Cantel jezsuita is "História metropolitanarum urbium" czimű munkájában (a 196. l.); azon véleményben van, hogy az okmány szerzője bizony János subdiaconus Rómában. Maga az irat három irányban felhasználható: a longobardok ellen, kik Rómát fenyegeték, a görögök ellen, kik a római szék fenhatóságát saját egyházuk felett elismerni vonakodtak; végül a frankoknál. A Civilta jezsuitáinak azon törekvését, hogy valamely frank szerzőnek tulajdonítsák azt, csupán azon oknál fogva, mert bizonyos Aeneas Párisban, és Ado Wiennében a 9. században ily ajándékozásról emlékeznek, komolyan vitatni nem lehet; ez maga-magát itéli el. A "Donatio" és egyéb akkorban keletkezett római okmányokban, milyenek: "Constitutum Pauli I." (Harduinnál, Concil. III. 1999. l. s k.) és a 753. vagy 754-ben a Donátióval egyidőben költött "Epistola S. Petri," az irmodor és gondolatmenet teljes öszhangzását találjuk. A "Concinnatio luminarium" kifejezés, mely csak a pápák akkori leveleiben, a Constitutum Petri-ben és a Donatio-ban, de másutt sehol sem lelhető fel, elárulja a római kezet; nemkülönben az átok-formák, a pokol büntetésével való fenyegetés; mik egészen egyeznek a Constitutum és S. Petriben létezőkkel. Valamint a nyugaton egészen ismeretlen a "Satrapae" használata, mi csak a Donatio-ban és a pápák akkori leveleiben jön elő (l. Cenni, Monumenta dominat pontif. I. 154.) elárulja az eredetet.
A Constantin-féle adományra való első hivatkozás Hadriánnak Károlyhoz 777-ben intézett levelében jön elő, hol az ennek kijelenti, miszerint ez az egyháznak sajátjából tett adományozása által egy uj Constantinként jelenik meg, de még sokkal több teendője van a régi császári adományok ujbóli érvényesítése körül. Mindazáltal már jóval előbb, 752-ben, szokásba vették a pápák irataikban nem adományról, de viszszaszerzésről szólani, és pedig ezek szerint az olasz tartományok és városok majd sz. Péternek, majd a római respublicának volnának visszaszerzendők (1).
Ezen követelésnek csak ugy van megfejthető értelme, ha a Constantin-féle adomány olyannak tekin-
(1) Exarchatum Ravennae et reipublice jura seu loca reddere, a Liber pontificalisban található kifejezés, L. Le Cointe, Annales eccles., Franc. V. 424. - István pápa levelében is olvasható: "per Donationis paginam - civitates et loca .... restituenda confirmastis," - és még gyakran, ha az exarchátusról és Pentapolisról szó van.
tetik, mely a pápát a római császárság jogos birtokosa és örökösekép tünteti fel Itáliában; mert ez egyúttal Péternek is és Constantinnak is utóda lévén, a római köztársaságnak tett adomány egyszersmind Péternek is adományozva lőn és viszont.
Ily módon tették érthetővé Pipin előtt is, hogy a görög császári udvar követeléseit az őt illető birtokok visszaadására nézve, mint jogtalant, egyszerüen el kell vetnie.
S valóban nem is volna érthető, mi birhatta rá Pipint, hogy az exarchatust, melyet sohasem birt, husz városával egyetemben a pápának ajándékozza, s ez által ellenesévé tegye a még mindig elég hatalmas birodalmat, csak azért, hogy a római templomokban a lámpák olaja biztosítva legyen; ha nem mutatták volna föl neki a constantinusi odaajándékozásban a pápák jogát e tartományokhoz, s ha nem rémitgették volna a birtoka visszatartóztatása fölött dühöngő apostol-fejedelem átkával. Pipin harczias udvarán nem lehetett attól tartani, hogy kritikailag megvizsgálnak s leálczáznak oly okiratokat, mint a Péter levele s Constantin odaajándékozása. Azok az emberek, a kiknek azt lehetett írni, hogy ha nem szállnak síkra az egyház ellenségei ellen, hát testeik és lelkeik örökös kínszenvedések alá jutnak a pokolban, biz azok azt is készséggel elismerték, hogy Constantin Sylvester pápának ajándékozta Olaszországot.
(1) Nevezetesen ezt hozzák föl a pápák kérő és követelő irataikban fő okául a kívánt földajándékozásoknak.
Akkoriban a sötétség napjai uralkodtak Francziaországban, s a tanulmányok tökéletes kialvásánál nem akadt egyetlen egy ember Pipin környezetében, kinek éles látásától tarthattak volna a római ágensek (1).
Hajlandók vagyunk szent Péter levelét a franczia királyokhoz, "fogadott fiaihoz," mely ép szintén nagy veszély, kemény szorongattatás s a magasan szárnyaló igények és remények idejében jelent meg (754-ben), ugyan egy kéznek tulajdonitni - hajlandók vagyunk oly merész és csodálatos fictiónak tartani, mint a minőt csak valaha koholhattak. Könyörögve s diadalt igérve, s azután megint a pokol borzalmaival fenyegetve hivja föl ebben az apostol-fejedelem a frankokat, hogy mentsék meg Rómát s a római egyházat.
A levél valóban elment Rómából Francziaországba, s ott, ugy látszik, megtette hatását. (2).
Husz év mulva Rómában egy szélesebb terjű koholmány vagy interpolatió szükségét érezték. Pipin a longobardoktól elvett exarchatust fővárosával, Ravennával s még más husz várossal egyetemben a pápának ajándékozta (3). Többet nem ajándékozhatott volna; mert csak e területet foglalták el kevés idő
(1) Hasonlítsd össze a benediktinusokat "Histoire 1itteraire de la France"-ukban IV., 3.
(2) A mennyiben fölvették a Codex Carolinus hivatalos gyüjteményébe. Található Cenninél, l. c, I. 150.
(3) Ez kiviláglik a pápai könyv fölsorolásaiból s Ostiai Leo jegyzeteiből l. Le Cointe, V, 484.; és Mock: De donatione a Carolo M. oblata, p. 8. sq.előtt a longobardok s most erről le kellett mondaniok.
774-ben, Pávia elfoglalása után, Pipin fia, Nagy Károly, lett a messze délre nyuló Longobard birodalom királya. Most már nem lehetett szó többet a Constantini odaajándékozásról; Károlynak nem maradt volna más teendője, mint lemondani. Azonfelül Rómának szüksége volt egy erős olasz királyra, ki a félsziget őt illető birtokairól meghódolásban tartsa a pápai birtokrészeket; egyszersmind azonban a római kapzsiság birtokra, népekre s jövedelmekre még távolról sem volt kielégitve az exarchatussal s a hozzá tartozókkal. Ez okból a király elé Rómában egy documentumot tettek, mely atyja Kiersyben kelt ajándékozása vagy odaigérése (promissio) lett volna. Károly megujitotta ezt, a mint felmutatták neki, s ezzel odaajándékozta Olaszország legnagyobb részét, köztük sok olyat is, mely egyáltalán nem volt hatalmában; mert az okirat, a mint ezt Adorján életirója kivonatosan közli, a pápának ajándékozott birtokok közé sorozza: egész Corsicát, Velenczét és Istriát, Lunit, Monselicet, Parmát, Reggiot, Mantuát, a spoletoi herczegséget és Beneventot az exarchatuson kivül (1).
Hogy Károly ily terjedelmes ajándékozást tehetett, mely olaszországi birodalmából csak nagyon keveset hagyott fen neki, egész maig mindenki előtt rejtély s megfejthetetlen valami.
Muratori, Sugenheim, Hegel, Gregorovius, Niehnes ez okból részint a tételeket de-
(1) Liber Pontificalis ed. Vignoli. II. 193.
clarálták hamisnak, részint a pápai életírót vádolták ferdítéssel; más különben, jegyzi meg pl. Niehnes, Károlyt öntudatos hitszegéssel, Adorjánt gyáva hanyagsággal kellene vádolni (1). Abel ugy vélekedik, hogy bár nagy a gyanu az ajándok valódiságával szemközt, de még sem elegendő, s végül ama beismeréssel segít magán, hogy bár az ajándékozás valóban egy a Pipin-félével, de azért nagyon feltételes volt. (2) Mock végre beismeri az ajándékozás terjedelmét, de azonosságát a Pipin-félével - tehát mégis Adorján életirójával ellentétben - határozottan tagadja, s a legujabb előadó, Baxmann megint mindent a régi bizonytalanságban hágy (3). Egy szóval: senkisem fejthette meg eddig a rejtélyt.
De a dolog világos lesz, ha a már kétszer nyomatott s kétségkívül koholt okmányokat összehasonlitjuk, melyek egyike Pipin pactumának vagy kötelezettségének adja ki magát, s másika valóban ugy írja le az ajándék geographiai terjedelmét, több város nevének elsorolásával, a mint ezt Adorján életírójánál is föl lehet találni (4).
(1) A császárság és pápaság közti viszony története I. 565.
(2) Kutatások a német történelemhez, I. 469 sq, s "Évkönyvek" I. 131.
(3) A pápák politikája. I. 277.
(4) Fantuzzinál, Monumenti Ravennati VI, 264 s Troyanál, Codice diplom. Longobardico. Napoli 1854, IV. 503 ff Troya maga is valódinak véli a documentumot, a mi egy az akkori idők okmányaiban annyira jártas embernél igazán megfoghatatlan.Ez a documentum közel rokonságban áll a Constantin-féle ajándékozással; a mint ebben Constantin, ugy adja a pactumban Pipin körülményes előzményét viszonyainak a pápához, a görögökhöz, a longobardokhoz, ajándékozása motiválásául, s erősiti, hogy sem magának, sem utódainak nem követel semmi hatalmat a lemondott birtokokban s nem köt ki egyebet, mint imákat lelke nyugodalmáért s római patriciusi czimet; mert ezek a birtokok a császár oly sokszoros odaajándékozásai által a pápa jogszerű tulajdonát képezik (1). Ez az okmány, láthatólag a Constantinusi ajándékozás s az akkori római pápai életrajzok irályában írva, nehezen tételez föl más eredetet és czélt, mint azt, hogy Károly király elébe tegyék s rábírják egy oly igéret adására, melyet később kivihetetlennek talált; mi okból a pápák minduntalan megujuló követelményeinek makacsul ellenállott, s azt kívánta, hogy Róma jogczimét az egyes területekre különösen mutassa ki.
Kétségkivül ama privilégiumokon is, melyeket a császárok Nagy-Károly után állítottak ki a római
(1) Azt kellett következtetni, hogy arra volt hivatva, hogy egy későbbi Caroling-királynak ugy tegyék elébe, mint Pipin-féle ajándékozást. Bizonyára egy frank király szeme és füle számára volt készitve , s miután az a kiemelés, hogy Pipin semmiféle hatalmat nem tartott fenn magának a kérdéses területekben, a császárság fölállítása után többé nem bírhatott czéllal; ugy meg kell állapodnunk Károlynál is a 874-ki évnél, s a hamisan előretett pápa-nevet egy utóbb élt, teljesen tudatlan leírónak kell betudnunk.
széknek, hamisitottak itt-ott, habár az alkalmazott változtatások nem mennek annyira, mint azelőtt gyakran állitották. Jámbor Lajos császár pactuma vagy ajándékozása 817-ben bir a valódiság némi benső ismérveivel, de világosan meg van hamisitva egy pár toldalékkal. (1) Nevezetesen ezek a császárral Paschalis pápának ajándékoztatják Corsica szigetét, Sardiniát és Siciliát a közelfekvő révpartokkal, s ezeken fölül még egész Tusciát és Spoletot. Nem szorul hosszasabb kimutatásra, hogyha csakugyan Lajos császár ajándékozza vagy hagyja helyben a pápának Olaszország nagyobb részét, a pápaság egész következő története VII. Gergelyig csupa megfejthetlen talány lett volna, miután a pápák e birtokokat, melyek összevéve fölértek egy királysággal, se nem birták, se nem követelték.
Azt az állítást, hogy egész Tuscia pápai tulajdon, csak III. Incze pengette meg először, előtte senki. A spoletoi herczegségre legelőször VII. Gergely támasztott igényeket. A hamisitás kétségkivül a XI. század vége felé történt, mikor az üzletet oly tevékenyen és elővigyázatosan űzték Rómában; mert szintén VII. Gergely az első, ki igényeket támasztott Sardiniára, egyszersmind megjegyezvén, hogy a sardiniaiak eddig nem álltak semmi összeköttetésben a római
(1) Eddig a legtöbb tudós, mint Pagi, Muratori, Beretta, Le Bret. Pertz, Gregorovius, Baxmann s legujabban még Sickel is, a karolingi okiratok mester-itésze, teljesen koholtnak állították ezt, mig Marini (Nuovo Esame etc. Róma 1822) és Gfrörer valódiságuk mellett küzdött.
székkel, s inkább elődei hanyagságának tudandó be, hogy ugy elidegenedtek ettől, mint a világ legtávolabb végein levő népek (1). Természetesen II. Orbán 1091-ben kimutatta, hogy Corsica a pápák tulajdona, nem Károly vagy Lajos privilegiuma által, hanem a Constantini ajándékozás folytán, mely szerint - a mint ezt akkoriban kimagyarázták - a nyugat minden szigetét, még a baleáriakat és Irlandot is, Constantin Sylvester pápának ajándékozta. Összevágnak ezzel I. Otto császár 962-ben és II. Henrik 1020-ban kelt privilegiumai is. A documentumok nagyobbára eredetiek, (vagy az eredetiről lemásoltak); de mind a kettőben, mint később s nagyon idomtalanul eszközölt beszurás mutatkozik a pápai könyv bevallása, Károly ajándékozását illetőleg (2).
Tudvalevőleg Matild őrgrófné, ki egészen VII. Gergely és luccai Anselm engedékeny szolgája volt, 1077-ben a római széknek ajándékozta a liguriai s tusciai tartományokat (3). Ha elgondoljuk, hogy VII. Gergely 1081-ben Rudolf ellenkirálytól esküvel követelte: visszaadni mind ama földeket és jövedelmeket, melyeket Constantin és Károly császár adtak sz. Péternek (4); hogy továbbá már IX. Leo pápa a legnagyobb ünne-
(1) Epist. I. 29.
(2) Hasonl. Watterich, Vitae Pontiff. I. 45., Hefele, Concil,- Gesch. IV, 1580, és Beiträge I. 255.
(3) így Leo Cassinensis ap. Pertz. Monum. Germ. IX. 738. Liguria alatt a Mathilde birtokaihoz tartozott lombardiai, grófságok vannak értve.
(4) Ep. VIII. 8. 26.pélyességgel hivatkozott a constantinusi ajándékozásra, s hogy Mathild sugalmazója, Anselm, ez ajándékozást törvénykönyvébe igtatta, ugy el lehet képzelni, mily okiratot mutattak elő neki, hogy ily terjedelmes lemondást vagy restitutiót lelkiismereti kötelemnek tarthatott.
Nem szabad föltennünk oly emberről, mint a minő VII. Gergely volt, hogy e hamisitásokban öntudatos része lett volna, de határtalan jóhiszemüségében s heves birtok- és uralomvágyában ugy hivatkozott a legkézzelfoghatóbb koholmányokra, mint hiteles bizonyságokra. Igy mondta ki 1081-ben: a Pétertemplom archivumában őrzött okmányok kimutatása szerint Nagy-Károly egész Galliát adózójává tette a római egyháznak, s egész Szászországot neki ajándékozta. Ezalatt kétségkivül a Rómában a 10. és 11-ik században kovácsolt okirat volt értve, melyet Torrigio (2) közölt; Károly már ebben, 797-ben, császárnak nevezi magát, birodalmai: Francia, Aquitania és Gallia; Alkuin kanczellár; s minden egyes birodalma évenkint 400 font adót köteles Rómába küldeni.
Mi csak kiemeltük itt az ajándékozási okmányokra vonatkozó tényeket, miután ezek a Rómában a hato-
(1) Epist. VIII. 23.
(2) Le Grotte Vaticane. Roma. 1639. p. 505-510. Mint annakelőtte martyr-aktákat, ugy készitettek Rómában a 10. század óta hamis okmányokat halomszámra, a mint ez egyes római egyházak monographiáiból kiviláglik. Mindjárt az első okmány 570-ből, melyet Marini (Papiri diplomatici, Roma 1805) közöl, koholt. L. Jaffé, Regesta p. 936.dik századtól a tizenkettedikig pontosan észlelt eljárásokra teljes világot vetnek, s miután ez okmányok szerzői félreismerhetlenül ugyanazok a személyek, kiknek az egyházi suprematia érdekében elkövetett fictiók betudandók.
Ezennel tovább megyünk tehát ama koholmányok felsorolásában és megvizsgálásában, melyek által lassankint az egész egyházalkotmány át- meg átváltozott.
Az Ál-Isidorféle hamisitás, mely a 9-ik század közepén következett be, már ki volt gondolva. Ebben - a mint látjuk - Rómának semmi része nem volt, bárha utóbb hatalomterjesztése javára minden nyereséget ebből vont ki - s részesévé csak akkor vált, mikor e fictiók lényeges tartalma átment a Gergely-párt törvénykönyveibe.
Az uj pápasági rendszer leghatalmasabb eszköze volt a 12-ik század közepén Európa legelső jogiskolájából, az egész nyugati kereszténység jogi tanitójától, nevezetesen Bolognából kikerült Decretuma Gratiannak. E műben egyesültek az Isidor-féle hamisitások a Gergelyes Deusdeditével, Anselmével, paviai Gergelyével s a magától Gratiántól hozzátoldottakkal.
Műve valamennyi régi egyháztörvény-gyüjteményt elnyomott, s nemcsak a kanonisták kézikönyve és magazinja lett, hanem egyszersmind a scholastikus theologoké is, kik az atyákat és zsinatokat nagyobbrészt ebből ismerték. Soha sem létezett könyv az egyházban, mely befolyásra nézve az övét megközelithette volna, habár hemzsegett - mint más könyv alig - a legdur-
vább, czélzatos és akaratlan hibáktól. Nem csupán Anselm, Deusdedit és Gergely bibornok, kiknek művei csak csekély elterjedésben részesültek, hanem a német Burkard (v. segéde Olbert apát) is utat csináltak Gratiánnak. Burkard 1012 és 1022-ben készített gyüjteményébe nemcsak ál-izidori fictiókat vett föl a legbővebb marokkal, hanem az egyházi rendeléseket is különböző pápáknak tulajdonította a capitulariákból, ugy, hogy a 11-ik század közepétől az a téves hit uralkodott, hogy azt, a mit a 9-ik században a frank synodusok szabadon rendeltek el, a pápák parancsolták autokratikus módon.
Mind e hamisitásokat tehát - három század dús aratásait - Gratián jóhiszemüleg átvette gyűjteményébe; hanem ő még egy csomó ujabb corruptiót is, mindig a pápai rendszer szellemében és érdekében, félreismerhetlen czélzatossággal alkalmazott.
Ki lehet mutatni egy pár ilyen, az uj egyházrendszer fejlődésébe vágó példával, hogy kényszeritette Gratián az olaszokat s némi részben az egész keresztény világot, saját erejével, még inkább a nagy nemzeti alkalom s a pápaság által az olasz klérus alattvalóivá. A német püspökök még előbb meghajoltak az Isidor-féle decretaliák előtt, mint a nyugati francziák. E decretáliák hatása a 895-ben Triburban tartott német nemzeti zsinaton mutatkozik. Ebből látható, mennyire behatolt már Ál-Isidor a német hyerarchia vérébe pápáinak imperátori fölségével s általa koholt hatalmával. Ehez még az is járult, hogy a püspökök akkoriban szoros összeköttetésben álltak a zsi-
natot nagyban pártoló s azon jelen is levő Arnulf királylyal, s ez, vágyakat táplálva a császári trónra, mely egyszer már Olaszországba édesgette, ezt csak Formozus pápa kegye által hitte elérhetni. Ez okból határozattá emelték, hogy: az esetre, ha a Róma által föltett iga elviselhetlenné válnék is, csöndes megadással fogják viselni.
Hányszor ismételték azóta e határozatot! Nagy Károlylyal is elmondatták ép ugy, a mint Constantinról elhiresztelték, hogy Istennek nevezte a pápát. Az által tehát, hogy Gratián fölvette mint Károly kapitulareját (1) s általános kanonná bélyegezte, egész a constanci zsinatig uralkodó, bár időnként mégis tényleg megczáfolt nézetté lett, hogy kötelesség a legelviselhetetlenebbet is tűrni, jónak találni, ha Rómából árad szét. Nem másból van véve, hanem magáé Gratiáné a 692-ben tartott egyetemes zsinat 36-ik kanonának meghamisitása (2). Ezen a chalcedoni kanont, melynek értelmében az uj-római, vagyis a konstantinápolyi patriarchák a rómaiakkal egyenlő jogokban részesülnek, ujjtották meg. Gratián tehát két szócska által az egész kanonnak ép ellenkező értelmet ád, s elnyom minden rámutatást a hasonlókép hangzó chalcedoni kanonra. Ugyanekkor a patriarchák ötös számát négyre redukálja; mert most a római püspökök régi rangegyenlőségének a négy keleti egyház fővel,
(1) Dist. 19. c. 3.
(2) Dist. 22. b. A római correctorok Gratián hamisitása: "non tamen" helyett, mely 400 évig csöndesen megmaradt, "nec non"-t csusztattak be.habár még maguk a gergelyesek is, mint pl. Anselm, a patriarchák egyikének tekintették ezeket, el kell enyészni (1). A római szék patriarchai méltósága tulajdonkép nem volt helyén többé; ugyanaz, a ki már az egyház minden képzelhető jogát magához ragadta, csak nem gyakorolhatott ennek egy kis töredékével, mint patriarcha, még valami különös hatalmat. A pápa teljhatalmai egy "mare magnum"-má* (2) nőttek, melyen belül nem létezhetett még egy tava vagy tengerszeme specialis szabadékoknak. Ez állapot szemmelláthatólag mutatkozott kelet Illyricum tartományaira nézve (Macedonia, Thessalia, Epirus, a Dardániák), melyek azelőtt a római püspök patriarchai hatalma alatt álltak, ugy, hogy a thessalonikai metropolitát ugyanennek vicariusává nevezték. Izauri Leó császár e tartományokat 730 körül Rómától elragadta, s ekkor a konstantinápolyi patriarchátushoz tartoztak. E fölött sokáig vitatkoztak; a pápák egyre megujuló visszakövetelései Konstantinápolyban süket fülekre találtak, mig a latin császárság fölállítása 1204-ben e keleti tartományokban is visszaadta egy időre a pápák hatalmát. Itt az volt a jellemző, hogy III. Incze, eszeágában sem lévén régi patriarchalis jogát érvényre emelni, a tornobusi
(1) Anselm és Deusdedit nevezetesen II. Miklós hires decretumát a pápaválasztásról, mely a német királyoknak megerősitési jogot biztosított, érvénytelennek declarálták, mivel egy patriarcha, a római, az öt patriarchától (Chalcedonban) alapitott törvényt egyoldalulag nem törölheti el.
(2) Mint később "mare magnum"-nak nevezték a számos előjogot, melyeket a kolduló barátok a pápáktól nyertek.püspököt tette patriarchává - egy nagyon ephemer, csakhamar elzüllött egyházi alkotás (1).
Az afrikai synodus kanonát - az akadály ez el nem hengerithető kövét minden papalistára nézve - mely minden tengeren általi, az az Rómába való appellatiót megtiltott, az által tette Gratián szolgálatossá az uj rendszerre nézve, hogy egy toldalékkal ép azt igenlette meg a synodussal, a mit ez határozottan roszalt. Ha továbbá már Ál-Izidor megkisértette hamisitásaival a régi egyházjogot, mely a püspökök fölváltását egyik egyháztól a másikig eltiltotta, feldönteni, ugy Gratián most, Anselm és Gergely bibornok példaadása után, a régi corruptióba még egy uj koholmányt iktatott be, hogy a translatio szabadékát egyedül a pápának biztositsa (2).
Egyik legeredménydúsabb létrésze Gratiánnak s egyszersmind bizonyitéka az uj egyházjog távol állásának a régitől az a fejezet (3), melyben Gratián, itt is Anselm, Deusdedit és Gergely bibornokhoz ragaszkodva, a kényszer egy rendszerét fejti ki a vallás érdekében. Mig egyrészt s meghamisításával egy előtte Ivo és Burkardtól felhozott kánonnak, nagy Gergely pápával rendelteti el, hogy az egyház védni tartozik gyilkosokat és agyonverőket, (4) másrészt aggodalmasan fáradozik azon, hogy kimutassa egy egész sorozatából a káno-
(1) Le Quien, Oriens Christianus I. 96-98. II. 24-25.
(2) Caus. 7. qu. 1. 34.
(3) Caus. 23. qu. 4. 56.
(4) Caus. 23. 5. 7.noknak, hogy meg van engedve, sőt kötelesség az embereket a jóra s eszerint a hitre is s mindarra, a mit akkor a hit körébe soroztak, bármi erőszakkal kényszeriteni, s kiváltképen az eretnekeket kinozni, megrabolni, kivégezni. Ebben ő még a gergelyes kanonistákon is tul ment. Nem mulasztja el kiemelni, hogy II. Orbán kijelentette, a ki az egyház iránti buzgalomból egy excommunicáltat megöl, azt nem lehet gyilkosnak tartani, s egész átalánosságban azzal végzi: hogy ebből kiviláglik, hogy a "gonoszokat" (legközelebb tehát az egyházi hatalomtól "gonoszokénak nyilvánítottakat) nemcsak megostorozni szabad, hanem egyszersmind ki is végezni.
Még ennél is roszabb áll a bolognai barát művében, mely a kuriától használt eszközök által, fájdalom, a vallás és egyházra nézve tan- és törvénykönyvévé vált a nyugati világnak. S a nem egyszerü, hanem complikált és összehalmozott hamisítások zűrzavara ép amaz anyagokban volt nagyon érezhető, melyek magvát hordták a további fejlődésnek, s következményeikben mélyen belevágtak úuy polgári, mint egyházi életébe a nyugatnak.
Igy volt ez az eretnekség fogalmával, melyet épen akkor alakítottak az egyházi uralom két élű kardjává s hatásos eszközévé.
I. Miklós pápa a görög császár, Mihályhoz intézett iratában azt állitotta: hogy a 381-ben tartott egyetemes zsinat hatodik kánonja szerint minden kiátkozott és szakadár is egyszersmind eretneknek tekintendő, a kanon legdurvább elferditésével. Ezt azután Anselm és
Gratián (1) fölvették az uj törvénykönyvekbe, ugy, hogy az eretnekség fogalma abban az időben, mikor a haeresist halálraméltó büntetésnek bélyegezték, ép oly rettenetes, mint mértéktelen kiterjedést nyert; valamint a másképen is alkalmazott hamisítások és fictiók által mindent megtettek arra, hogy mindenkit az eretnekség szinében tüntessenek föl, a ki egy pápai parancsnak ellenállni, vagy egy pápai tanhatározatnak ellentmondani merészelt.
Az előbbi gergelyesek még sem mondták ki oly tisztán és meztelenül azt, mint most Gratián, hogy a törvény feletti korlátlan uralomra nézve a pápa egy fokon áll az Isten fiával. Mint Krisztus, mondja Gratián, a földön hódolt ugyan a törvényeknek, de valójában mégis a törvénynek ura volt, ugy áll a pápa is magasan minden egyházi törvény fölött, s kénye-kedve szerint bánhat ezekkel, a mint egyedül szintén csak ő az, a ki minden törvénynek erőt adhat (2). Ez azután s főleg Gratián befolyása által uralkodó doctrinájává lett a curiának, ugy annyira, hogy még a nagy reformáló conciliumok után is azt válaszolta IV. Jenő pápa 1439-ben VII. Károly királynak, ki az egyházi törvényekre hivatkozott: majdnem nevetséges, a pápához, ki véleménye szerint adja ki, függeszti föl, változtatja meg vagy enyészteti el az egyházi törvényeket, ezekre való hivatkozással közeledni (3). Amaz ötven évben, mely
(1) Caus. 4. qu. 1. c. 2.
(2) Caus. 25. qu. 1. c. 11, 12, 16.
(3) Raynald. a 1439. 37.a Gratián-féle törvénykönyv megjelenése óta a pápák leghatalmasbika, III. Incze pontificatusáig lefolyt, a pápai rendszer, a mint háromszoros hatványban, Ál-Izidor, a gergelyi iskola és Gratián által fölemelkedett, az uralom teljes fokára vergődött. A római itélőszékek Gratián törvényei szerint plaidiroztak, Bolognában ő utána tanítottak, sőt még I. Frigyes császár is tanittatta fiával, VI. Henrikkel a decretumot és a római jogot (1). Az egész ügylevéli törvényhozás 1159-től 1320-ig a Gratián által lerakott alapra van épitve s őt mindenütt előre teszi. Ugyanez áll aquinoi Tamás dogmatikájával is, valamint átalában az egész scholastikus dogmatika az egyház-alkotmány kérdéseiben egészen alárendelte magát az akkori klérus kedvencz tudományának, a jogtudománynak, a mint ezt Gratián, Raymund s a többi ügylevélgyüjtők kidolgozták. E törvénygyüjtelékből vették a theologok ehhez ugy az elméletet, mint a textust és bizonyságokat.
Már a tizenkettedik században azt mondogatták a pápák, ha Gratiánból idéztek egy tételt, hogy az benne áll: "in sacris canonibus" vagy "in decretis" (2) s még 1570 körül is azt mondták a decretum három pápa által fölállitott római correctorai: hogy azért bizták rájuk e munkát, nehogy a leghasznosabb
(1) Hol. Böhmer, Diss. de decret. Grat. Corpus jur. can. p. XVIII-ja előtt.
(2) Igy III. Sándor. (Decret. c. 26. de despons. impub.) III. Kelemen, (de jure patron. c. 25.) III. Ince Gratiánból ez utasítással idéz: in corpore decretorum.és fontosabb codex auctoritása ingadozzék (1). Oly magasan állt e csupa merő csalásból, tévelyből és hamisitásból összeszűrt mű tekintélye, mely mint valami hatalmas, az egyház épületébe erőszakolt ék lassankint ennek egész régi rendét föloszlatta, kiemelte sarkáiból s romokba hányta - hogy nem merték helyettesitni egy, a maga nemében nagyon szilárd alkotmánynyal.