[12. szakasz: A teológia elhanyagolása Rómában]
Csodálatosnak tetszhetik, hogy, mióta a Rómában központositott egyházi kormányzat uj rendszere lábra kapott s a conciliumok nagyobbára elvesztették jelentőségüket, a pápák nem gondoltak egy theologiai iskola fölállitására Rómában, s nem gondoltak a curia ülésére. A római klerus mély tudatlansága s itélethiánya theologiai tárgyakat illetőleg, szinte közmondássá vált. Már a hetedik század végén azt a lealázó vallomást kellett tenni Agatho pápának, szemközt a görögökkel, hogy: a római klerus nem érti igazán a szent-irást, miután kezük munkájával kell keresniök a kenyeret. Nincs más hivatásuk, mint a
régi pápák és conciliumok által rájuk hagyottakat a maguk egyszerűségében megőrizni. (1)
A bibliában sokkal jártasabb görögök tehát e magától a pápától beismert tudatlanságnak róhatták föl, mikor ő Lukács szövegét Krisztus Péterért való imájára vonatkozólag magyarázta, mely eddig soha senkinek eszébe nem jutott, s mely nyilván csak arra szolgált, hogy daczára a klerus tagadhatatlan durvaságának és tudatlanságának, a római egyház tekintélyét a tanok dolgában megőrizze. Azt, a mi hiányzott a studiumokban és ismeretekben, specialis isteni sugallatok által kellett betölteni. - Agatho pápához hasonló szerénységgel nyilatkozott ötven évvel később II. Gergely pápa. A tizedik században Vercelli Otto és Gerbert (2), a tizenegyedikben Bonizo erősen kikeltek a római klerus e theologiai tudatlansága ellen. (3) Gratián óta mégis a jogtudomány lett királynővé a tanulmányok között; nem a szentirás magyarázata, nem a hagyományok és atyák vizsgálata volt a fő dolog, mely nagyon is fontos eseményekre, nagyon is veszélyes fölfedezésekre vezetett volna, sőt végül talán még a régi és uj egyház közt levő nagy ellenmondásokat is föltárta volna; hanem az uj jogi könyvek, a decretaliák, Gratián és a római császári jogok tanulmányozása, ez volt az, a mit kívántak; mi-
(1) Harduin, Concil. III, 1078.
(2) Pertz, Monum. III., 675.
(3) Maii Nova Coll. VI. II. 60: "In tanta ecclesia vix unus posset reperiri, quin vel illiteretatus, vel simoniacus, vel esset concubinarius."nek folytán IV. Incze Rómában egy jogi iskolát alapitott s a theologiait a távol Parisnak engedte át. A theologia tanítása Rómában sohasem öltött nagyobb mérvet, sohasem járt bizonyos sikerrel, annyira, hogy senkisem ment Rómába egész középkorban, a ki theologiát akart tanulni. A bibornokok közt mindig legkevesebb húsz jogász esik egy theologra. S e tekintetben a római curia teljesen olasz, vagy Olaszország teljesen római volt; mert egész Olaszországban, bár a XIII. század kezdete óta vetekedve alapitották az egyetemeket, sohasem volt a theologia az, melyre gondoltak volna, hanem a jogtudomány és a gyógytan. A theologia művelését az olaszok, kik daczára ennek oly theologokat mutattak föl, mint Bonaventura, Tamás, Aegidius Colonna, örömmel engedték át a francziáknak, angoloknak és németeknek, s igy az olasz honfiak, ha theologusok akartak lenni, kénytelenek voltak külföldön keresni maguknak képzést és hatáskört mint a föntemlitettek. "Csak a decretáliákat tanulmányozzák, az evangeliumra és az egyházatyákra nem hederitnek," mondja Dante földieiről. S az olaszok közt ismét a római klerus volt az, mely a theologiai tanok müvelésére legkevesebbet forditott (1).
A tudomány ápolása által nyerhetett befolyást annál inkább mellőzhették a pápák, miután sok más eszköz állott rendelkezésükre, s ezek közt olyanok,
(1) Reumont is oda nyilatkozik: Geschichte der Stadt Rom, II. 678, hogy Rómában a szellemi termék nagyon csekély volt.
melyek egyátalán nem türhettek volna el tudományos megvilágitásokat. Azonfelül most birták a domonkosok és minoriták uj papi rendjeit, melyek főnökeik által Rómában, a legszigorubban gyakorolt vizsgálat és kényszer alatt állva s megszokva rendjük érdekeit a római curia érdekeivel összeesőnek tartani, tökéletes garantiát nyujtottak arra nézve, hogy mindent eltávolitanak, a mi az uj római rendszert valaha kétségessé tehetné. E rendek köréből, különösen a domonkosokéból, válogatta ki ezentúl a curia hivatalos udvari theologusait is, mert egyet legalább kellett bírnia - Sancti Palatii mestert.
E szerint, a mit Roger Bacon s a kortársak mind erősítenek, a jogtudomány s nem a theologia volt az egyházi méltóságok s jövedelmező járadékokhoz vezető biztos ösvény. Mert a theologia, canterburii Anselm, Abailard, Bernhardt, Pullus Robert, a victorianusok s a többi Aquinói Tamás előtt való scholaszticusok iskolája kezében semmi kézzelfoghatót nem tett a pápai világuralom megerősitésére s a gergelyi rendszer megalapitására. Sehol sem akad az ember e theologusok irataiban az egyházi felsőbbség tanának kivitelére a pápai rendszer alapján. Csak a görögökkel való tanácskozások az 1274-ki lyoni zsinat előtt és után, s görög atyák és zsinatok ujonnan fölfedezett állítólagos bizonyítékai, továbbá IX. Gergely decretumgyüjteléke csempészték be ezt a theologiába is. Aztán a jogászok voltak az elsők, kik tudományukat a hizelgés eszközévé alacsonyitották, s csak a XIII. század vége óta léptek a theologusok az általuk megkezdett ösvényre. Az ily irányu theologusok többnyire a nagy mendikans
rendhez tartoztak, kik már a számukra oly gazdagon biztosított előjogok és kiváltságok miatt is arra voltak utalva, hogy a pápák teljhatalmát inkább emeljék, mint kicsinyitsék, s kik, ha netán máskép akartak volna irni, bizonyára kevés időre kolostoruk börtönében találták volna magukat. Csak oly rendkivüli s abnormis állásu emberek, mint Occam s több más lelkész, törhettek utat maguknak más álláspontra; de még - mint az éles eszü Paduai Marsiliónál látjuk - ez irány képviselői sem találhattak utat vagy ösvényt a csalások és fictiók sürüjében, habár ezek némelyikén keresztül is láttak.
A jogtudományból, nevezetesen a romlott s a szellemi despotismus eszközévé sülyedt egyházi jogból s a pápaságból származtatták le a nyugati kereszténység nyomorát, erkölcsi s vallási mély sülyedését, hanyatlását. Ebből a két összefolyó forrásból - mert (1305-ig) mind a kettő olasz volt s az egyik, a bolognai egyetem, szolgált a másiknak, a curiának - fogják, ez volt az átalános hit, megmérgezni az egész világot.
"A jogászok azok", írja Roger Bacon "kik most az egyházat igazgatják s a keresztényeket hosszan elnyújtott pörükkel gyötrik és zavarják" (1). S valóban, a legnagyobb, hatalmasabb pápák, egy III. és IV. Incze egy IV. Kelemen s VIII. Bonifácz mint jogászok ragadták magukhoz a legfőbb méltóságokat s jutottak világuralomra. "Az egyházi jognak", vélte Bacon, "megint inkább theologiainak (bibliainak) kell lenni,
(1) Opus tertium, ed. Brewer. p. 84. Lond. 1859.
különben nem lehet üdvös." Ép igy látta Dante a romlás csiráját a pápai decretaliákban s amaz előnyben, melyet a szentirás előtt adnak nekik (1).
Látjuk, mily mélyen belátott a corruptio akkoriban elrejtett legtöbb okozatába Roger Bacon, ez a csodálatos ember, bár itt neki is, mint mindenkinek, csak bizonyos sejtések voltak föntartva, a nélkül, hogy tisztán láthatott Volna, mely nem is volt lehetséges az akkori idők elérhetetlen történeti ismeretei s kritikai hivatottsága nélkül. Azonban ő hitte mégis, s vele sokan remélték 40 év óta (tehát körülbelül 1225 óta), hogy az egyház nemsokára megtisztul, egy istenfélő pápa által s talán egy jó s vele összeműködő császár segélyével is, s ez a megtisztulás az egyházi jog lényeges átalakulásában fog állni. (2).
[13. szakasz: A bíborosi testület]
Az uj pápaság két főoszlopa s egyszersmind az a két institutió, mely alkalmilag magát a pápát is leköthette s szolgálni kényszerithette érdekeit: volt a bibornok-collegium s a curia. Ép akkor, midőn a pápaság részint öntudatos, részint öntudatlan törése a régi egyházi renddel és törvényhozással ténynyé vált, alakult a bibornokok collegiuma vagy senatusa, mely egyszersmind 1059-ben a saját maga által magára ruházott pápaválasztás joga folytán választó testületté lett. A legatiók s a legkor-
(1) Paradis, IX. 136-138.
(2) Rog. Baconis Compendium studii, ed. Brewer. p. 339-403. "Totus clerus vacat superbiae, luxuriae avaritiae" etc. Itt is hangsulyozza ujból az összes tanulmányok megromlását 40 év óta; melynek fő okát ő az egyházjog corruptiójában keresi.látlanabb hatalom kezelése által a bibornokok nem sokára oly magas fokra léptek, honnan a püspököket-kik még a XI. században a conciliumokban rangra nézve előttük álltak, lenézték. Mindjárt az elején, mikor a pápaság uj rendszere még vajudott, 1054-ben, elsőséget követeltek a bibornokpüspökök az érsekek fölött, de 1196-ban is még mindig az érsekek voltak a bibornokok fölött. Csak az 1245-ki lyoni zsinaton dőlt el az összes bibornokok elsősége a keresztény világ valamennyi püspöke előtt, s ezt soha többé senki nem vitatta el tőlök. Lassanként odáig jutottak, hogy a püspökök csak térden állva beszélhettek a bibornokokkal, s ezek ugy bántak velük, mint valami cselédekkel (1). Nem minden cél nélkül vették föl törvénykönyveikbe a Gergelyhez szító Anselm és Paviai Gergely, továbbá ezek után Gratián, Jeromos ismert tételeit, melyekben a püspökök és presbyterek eredeti egyenlőségét bizonyítja, s a püspökök elsőségét csak szokásból eredő jogra reducálja. Hogy ezzel a fejszét egyszersmind a római áldorság törzsére is ráhelyezték, azt be nem látták a pápai rendszer rövidlátó építészei; előttük csak az lebegett, hogy a bibornokok elsőségének s ezzel a curia uralmának utat törjenek, s a pápai rendszert a régi püspöki rendszer romjain magasra emeljék. Miután Gratián alapjában az egyedüli forrás volt, melyből az egyház és hyerarchiáról való képzeteket merítették, e szerint a XIII. század vége felé a
(1) L. Egy névtelen franczia iratát a XIV. század végén Paulin Parisban, Manuscrit français VL 265.
püspökök odáig jutottak, hogy magukat bibomokpresbyterekké hagyták tétetni, s e degradatiót a püspökségtől a presbyterségig, melyet az egyház első századában monstrozitásnak tekintettek volna, még valami előléptetésnek tekintették.
Az exemptiók virágzó korában, a régi egyházi törvények összeomlásakor, az egyházmegyei kötések felbomlásakor, abban az időben, midőn a rendezett papi kormányzatot bolyongó és kolduló barátok semmivé tették, ez is a rendszerhez tartozott.
Soká ingott a mérleg a római egyházban az oligarchikus elv, a bibornokok túlnyomósága s a pápai absolutismus közt. Voltak pápák, kik franczia politikájukat az olasz bibornokok ellenállása dacára is keresztülvitték, mint IV. Márton, V. Kelemen; pápák, kik előtt a bibornokok még hunyoritni, vagy beszélni sem mertek, mint VIII. Bonifác, IV. Pál; pápák, kik bibornokokat végeztettek ki, mint VI. Orbán, VI. Sándor, X. Leo. De rendesen mégis a bibornok-collégium, melynek a pápa megválasztását köszönhette, melyben a pápaság érdekei és traditiói tovább fejlődtek, volt a vezérhatalom. Szigoruan őrködött ez, hogy a pápa a bevett principiumokon csorbát ne ejtsen, Róma kiküzdött hatalomteljéből egy mákszemnyit sem engedett s ugy jogilag, mint tényleg élénk részt vett az egyház kormányzatában. Gondoskodott arról, hogy a pápa sok esetben csakis akaratának, határozatának végrehajtója legyen. A későbbi pápáktól s még napjainkban is űzött ama müvészetet: két vagy három, a pápával egy húron pendülő bibornok közremüködésével
s a collégium összeülésének meggátlásával dolgokat hozni létre, melyek ellene szegülnek a nagy többségnek, a 13-ik században még nem, vagy legfölebb IV. Márton alatt gyakorolták. De VIII. Bonifác, V. Kelemen, XXII. János s a 15-ik század közepe utáni pápák értették és gyakorolták, mind meglehetős nyomatékkal - annál biztosabban, minél inkább kezükben volt a bibornokok nagy többsége - a papi javak lekötése által.
Valóban, két századon át tartott a küzdelem a tisztán absolut monarchia s az oligarchia közt. A bibornokok kifelé, a vidéki egyházzal szemben korlátlan hatalommal ruházták föl a pápát, de másfelől meg akarták kötni választási capitulatiók s egy törvényes közuralkodás által a Curia nevében. VI. Ince már 1353-ban elvetett ily választási capitulatiókat, mert a pápai hatalmat, melyet Isten korlátlan bőségben adott, nem lehet körülhatárolni. Hanem azért a kísérletet mindig megujitották.
A conclaveban egy egész sereg czikkelyt állitottak föl, melyekre a kiszemelt közvetlenül megválasztatása után s consecratiója előtt, megesküdött s melyek részint a bibornokok előnyét tartották szem előtt, mint pl. a jövedelmek fölosztását a pápa és bibornokok közt s ezek elmozdithatlanságát stb., részint a pápák henyeségének és erőszakoskodásának vetettek határt a bibornokok szavazati jogának fölvétele által. IV. Jenő e czikkelyeket megerősítette, a nélkül, hogy a valóságban valaha kötötte volna magát hozzájuk (1).
(1) Raynaldi Annales, a. 1431. 5.
II. Pius hasonlókép megesküdött rájuk, sőt arra is, hogy a római curiát reformálni fogja s valóban elérkezett az ideje, hogy e capitulatiókat, melyek már magukban is szomorú képét nyujtották az egyház viszás kormányzatának, titokban tartsák, máskülönben a pápákra halmozott annyi más nehéz vád mellé még az esküszegés vádja is sorakozott volna minden oldalról. Mert II. Pius is, a czikkelyekre való esküvések daczára, csak oly önkényileg járt el a dolgokban, mint elődei. Mindazáltal az esküt, melyet II. Pálnak 1464-ben a conclaveban el kellett mondani, még több czikkelyre is kiterjesztették. Minden hónapban nyilvánosan olvastassa fel ezeket magának, (t. i. II. Pál pápa) engedje meg, hogy a bibornokok évenkint kétszer összeülhessenek, tanácskozandó a fölött, mint tartotta meg a pápa esküjét. Nem sokára ugy tálálta Pál s hizelgői nagyon állították, hogy pápai szabadsága nagyon is korlátolva van, ezért tehát megszegte esküjét s kényszeritette, vagy rábeszélte a bibornokokat, hogy egy uj teljesen átalakitott capitulatiót olvasatlanul jegyezzenek alá. A teremből kiosonó Bessariont visszahuzta s az alájegyzésre az excommunicatió fenyegetésével kényszeritette. Ezért a bibornokoknak uj fejdiszt adott, egy selyem sapkát, egy vörös, eddig csak a pápáktól viselt csuhával egyetemben (1). Ez az eset nem gátolta meg a bibornokokat abban, hogy IV. Sixtus halála után ujra egy capitulatiót ne szerkeszszenek, melyre az uj pápa esküdni tartozott. Ebben ismét a
(1) Card. Jakobi Papiensis Comment. Francof. 1614. p. 372.
bibornokok előnye és fölgazdagitása volt a fődolog, minden egyházi disciplina és rend rovására. VIII. Ince megesküdött rá - és megtörte (1). II. Gyulával 1503-ban ugyanez a comoedia jött előtérbe. A pápák egy egyetemes zsinat haladéknélküli összehivására esküdtek, s igy ismétlődött egy századon át az a harcz, melyben a bibornokok előnyöket és nagyobb részt kívántak az egyházuralomban, a pápák azonban despotikus hatalmuk legfőbb élvezetében nem engedték magukat körülhatárolni. Legvégül a győzelem, a mint ez máskép nem is történhetett, a pápák részére dőlt; s a 16-ik század folyamában megint elvesztették a bibornokok az eddig megtartott jogokat s megint egyszerű tanácsadókká lettek, kiket a pápa tetszése szerint kérdezhetett, vagy nem kérdezhetett meg, kiknek véleménye azonban nem volt kötelező ránézve.
Valódi nemezisként tűnt föl, hogy a pápák VII. Gergely óta oly leleményesek az esküformákban, melyekkel az emberek lelkiismeretét körülhálózták s mindent parancsaiknak hódolni kényszeritettek, most maguk is esküket tettek, melyeket utóbb rendesen megtörtek. S más részről megint rejtélyes valami, hogy hihették ugyanazok a bibornokok, kik IV. Sixtust, VIII. Incét, VI. Sándort egymásután választották meg s ily választások által megtörték esküiket, hogy hihették ezek a bibornokok, hogy egy pápa egy választási capitulatiora való esküvés által valójában viszsza fogja magát tartani a korlátlan hatalom csábitó él-
(1) Raynaldi Annales, a 1484. 28.
vezetétől. Hogy a győzelem a pápa részére dőlt, ez még talán a kisebb rosz volt; mert egy oligarchia despotismusa még nyomasztóbb, mint egy egyén urasága.
Kétségtelen, hogy a bibornokok befolyása az egyházi életre feltünően károssá vált. Ez az intézmény egy későbbi mesterkélt alkotmány, egy, az egyház alapítása után 1000 évre becsusztatott tag, mely idegenszerüleg és zavarólag hatott az eredeti, Krisztus és az apostolok elrendelésein nyugvó hierarchiára. A bibornokok a leggazdagabb püspököket is tul akarták haladni költség, pompa és szolgaszemélyzet tekintetében s ehez Róma meg a környéke nem nyujthatott eszközt. Rokonaikat és barátaikat egyházi adománynyal akarták ellátni, családjaikat fölgazdagitni. Az ő érdekük miatt, az ő szükségleteik kielégittetésére kellett szétomolni az egyházi rendnek, kellett összeférhetetlen egyházi állásoknak egy személyre halmozódni (1), kellett a Curiának egyedül a simonia ösvényén megszerezhetett jövedelmeit egyre meg egyre fokozni. Ők voltak azok, kik az egyház corruptiójából éltek és meggazdagodtak. (2) A bibornokság öszszeköttetése külföldi püspökségekkel egész a tizenharmadik század kezdetéig csak egy pár nagyon ritka esetben fordult elő, de már IV. Ince alatt (1250) mindennapivá lett, s igy a római egyház maga adott pél-
(1) Az egyházi javak kézhez kaparitását annyira vitték a bibornokok a XIV. században, hogy egyesek közülök majd egész ötszázzal is hirtak, cf. De corrupto eccles. statu, Lydius: Clemangis műve kiadásában, ed. 1614. p. 15.
(2) Cf. Alv. Pelagius de planctu eccles. II. 16, f. 52.dát egyházi hivatal-kötelmek semmibe vételében és elhanyagolásában.
Már Vitry Jakab ugy vélte, hogy egész Francziaország jövedelme alig volna elég arra, hogy a bibornokok költségeit fedezze (1).
Egyedül a bibornokok uralomvágya és kincsszomjának tulajdonitja a nyugati világ ama nagy egyházi szakadást, mely 1378-tól 1429-ig, majd egy félszázadon át tartott.
A 13. és 14-ik században a bibornokok az egyházfő választásánál még kiszabott hatáskörükön is túlmentek; de a 15-ik század közepe után ez sem fordult elő többet. Ha egész 12-ik s a 13-ik század első felében a pápaválasztások mindjárt az előd halála után egy pár nap mulva jöttek létre, mióta a pápaság hatalma tetejét elérte s a pápát ugy tekintették, mint a nélküle özvegy egyház sponsusát, ép ellenkezőleg a hosszu évekig tartó sedisvacatiók jöttek divatba. Ugy tetszett, hogy a bibornokok különös iróniával azt akarták volna a világnak megmutatni, hogy az, kitől az egyházban az uj elméletek szerint minden hatalom származik, szintén a legkényelmesebben nélkülözhető. Igy IV-ik Cölestint csak két év után, X-ik Gergelyt három évi időköz után, IV-ik Miklóst majd egy év múlva választották meg. Azután halála és V. Cölestin választása közt megint két év és három hónap telt el. XI. Benedek halála után 11 hónapi szünet állt be s V. Kelemen után ismét két évi és négy havi. Azonfelül hozzá kellett szokni a keresztény vi-
(1) Acta sanctorum Bolland. 23. Juni p. 675.
lágnak, hogy minden conclave szinhelyéül szolgált a pápai méltóságért küzdő két nemzet, az olasz és franczia egymás közti ármányainak és csetépatéjeinek, mig végre sikerült ez utóbbinak a pápaság egyeduralmát magához ragadni.
Akkoriban a német nemzet a bibornok-collegiumból egészen ki volt zárva. A német pápák, kik 1046 -1057-ig következtek, egy németet sem tettek bibornokká. A sáli és staufi császárok ellen viselt pápai harczok idejében csak egy pár német vergődött bibornokságra, kik a császárság ellenesei gyanánt tüntették ki magokat; igy Kuno, praenestei bihornok püspök, 1114 körül, ki még a pápánál is pápaibb, mint követ egész Németországot excommunicatiókkal halmozta el. Utána cluniacumi Gerhard és Ditwein emlitendők 1134-ben. Azután wittelsbachi Conrád s eppensteini Siegfrid lettek bibornokká, mint a staufi császár ellenesei; épen igy jutott bibornokságra urachi Conrád III. Honorius által. Utána a 13-ik században még csak paderborni Oliverius tünik fel, mint bibornok; innen azonban ez a méltóság másfél századnál tovább egy németnek sem jutott osztályrészül. Előre föltették azt, hogy mindenik német császári gondolkodásu s ez elég volt arra, kivált mióta a franczia politika lett irányadóvá a curiában, hogy minden németet örökre kizárjanak. Csak 1379-ben nevezett ki a francziáktól elhagyott VI. Orbán végső kényszerűségében egy pár német bibornokot.
[14. szakasz: A Kúria]
Ha ama nagy változást, mely a 11-ik század végétől körülbelül 1130-ig idestova 40 évi rövid idő-
köz alatt végbement - e néhány szóval kifejezzük: a római egyház akkoriban római curiává lett, ugy ebben egy még ma is beláthatatlan eredményeket magába rejtő világtörténeti eseményt jeleztünk. Valóban nagyon is nagy a különbség egy egyház és egy curia közt. Ha azelőtt a jeruzsálemi, alexandriai, ephesusi, római vagy carthagoi egyházról volt emlités, ugy ezek alatt egy keresztény, püspökeivel és áldozáraival egyesült népet, egy klerikusok- és világiakból álló községet értettek, melyben mindenki testvérnek érezte magát (1). Akkor a naponkint előforduló ügyeket a püspök és klérusa állandó synodusában, a fontosabb és rendkivülibb eseteket egy a szomszédos püspökökből alakult conciliumon végezték el. Egy ily egyházban voltak hívők, szentségekre áldozók, tanitó püspökök és papok, de nem juristicus üzérek. Egy ily egyház, a meddig egyházi szellem, egyházi erkölcs uralkodott, sohasem válhatott curiává. Most azonban az, mely eddig a római egyház nevét viselte, mégis curiává, azaz: mindennemű pörlekedő párt, egy sereg irnok, jegyző és taxator küzdterévé vált, hol privilégiumokkal, dispensatiókkal, védlevelekkel stb., kereskedtek, ajtóról-ajtóra jártak könyörögni és toborzani, - gyülhelyévé egyházi javakra éhes klerikusoknak Európa minden országaiból.
Annak előtte ama férfiak, kik Rómában és a római egyházban az isteni szolgálatra voltak kiváltképen
(1) Szent Cyprian ismert Definitiója szerint, epist. 69. "Ecclesia est sacerdoti plebs adunata et pastori grex adhaerens."
kijelölve, egyszersmind e magasabb állás által szükségessé lett ügyeket is elintézték. Valami fontosabbat a zsinaton, a vidéki püspökök hozzájárulásával döntöttek el s egy ennyire megszorított hatáskörét az ügyek teendőinek, a mint erről még a 8-ik század elején a római hivatalos képletgyüjtemény, Liber Diurnus, tanuskodik, csak kevés személyre ruházták. Mily egész más lett ez a wormsi concordatum óta 1122-ben s méginkább Gratián óta! Az ügyek, perek, a kegyelmek, absolutiók és indulgencziák túlnyomó tömege előtt, az Európa legtávolabb eső vidékeig, egész Ázsiáig eldobott parancsok és végzések előtt elenyésztek a localis egyházi szolgálatok functiói s egy több száz személyből álló csapatra volt szükség, melynek szülőfölde a curia, becsvágya: egy magasabb rang ugyanebben, törekvése: az ügyek financziális kizsebelése s a szüntelen szorulásban szenvedő pápai cassa és saját hasznának fölfokozása volt.
Teljesen biztosítva lévén s érinthetetlenné téve a hatalom által, melyet szolgáltak, nem igen törődtek a curia hivatalnokai a rájuk nézve adózóvá lett világ gyülöletével és gúnyával. Oderint, dum metuant (1).
(1) Mily óriási léptekkel haladt a centralizatio, a curia üzletkörének szélesbitése, ez kitünik egyetlenegy hivatalnok példájából. A XIII. század közepén a curiának csak egy auditor camerae-ja volt összesen. 1370 körül 20 auditor sem volt elég a pápának magának, s e mellé minden bibornok birt a magáéival, Baluze és Mansi, Miscell I. 479. Itt még meg van emlitve, hogy egyszer hét püspököt excommunicáltak IX. Gergely alatt, csak azért, mert a servitiát provisionalis decretumaikért nem fizették meg.
Hiábavalók voltak a legfölvilágosultabb egyének intései. Már nagy korán, a 12-ik században átlátták egyesek a rettentő veszélyt, melyet a római egyház curiává való átváltozása hoz okvetlenül a keresztény világra. - Oly emberek, mint Reigersbergi Gercho, Bernhárd, Salisbury János, de Blois Péter s majd mind ama korból, kiknek érzületét még ismerjük (1).
Mikor De Vitry Jakab, később maga is bibornok, egyideig a római curian időzött, beismerte (1216) mint egy barátjának irta, hogy tulajdonkép minden igazi egyházi szellemet kizár ez az intézmény; csak politikával, czivakodással és pörlekedéssel foglalkoznak; papi dolgokról nem is szabad szót emelni (2).
A IV. Incze idejében élő püspökök közt senkit
(1) Gerchock 1150 körül III. Jenőhöz intézett iratában: De corrupto ecclesiae statu (Baluzii Miscell. V. 63) még mint valami ujat és sajnálatost jegyzi meg: "quod nunc dicitur Curia Romana, quae antea dicebatur Ecclesia Romana." 15 évvel később irt művében: De investigatione Antichristi, sötét szinekkel ecsetelte az egyházban előfordult rázkódásokat, melyeket a Rómában megvásárolt exemptiók által a rómaiak fösvénysége 8 kapzsisága okozott. (Az "Archiv für österreichische Geschichts-quellen." XX. 140. 1.) Szent Bernhard vádjait a római viszásságok fölött sokféleképen kiegészíti s megerősíti.
(2) Saint-Genois, sut les lettres inédites de Jaques de Vytri, Bruxelles, 1845. p. 31: "Cum autem aliquanto tempore fuissem in curia, multa inveni spiritui meo contraria, adeo enim circa saecularia et temporalia, circa reges et regna, circa lites et jurgia occupati erant, quod vix de spiritualibus aliquid loqui permittebant."sem becsültek és bámultak jobban, mint Nagyfejü Róbertet, linkolni püspököt; egyszersmind senkisem múlta fölül őt jó sokáig a pápához való hűségben, ragaszkodásban.
Lenyűgözvén lényét Gratián s a gergelyi rendszer, ő is ugy vélte, hogy mint püspök, hatalmas csak a pápai kegy kifolyása, csak pápai ráruházás által lehet. De a romlás mérges miasmaként hatott szét a curiából az egyház minden tagjába, a durva hypokrizis, mely minden kamatszedést halálos bűnnek nyilvánított, mig a pápai uzsorások és pénz-kupeczek az egyházakat és alapítványokat minden országban uzsora-kamatok által rendre szipolták, s Londontól kezdve minden angol püspökséget bérkötelessé tettek magukra nézve, - ez s sok más hasonló rábirták kevéssel halála előtt, hogy a pápának zsarnoki magaviseletét egy éles, bünbánatra fölhivó iratban szeme elé tartsa; valamint halálos ágyán még azt is megjövendölte, hogy az egyptomi rabszolgaság, melybe a római curia által az egész egyház sülyedt, még roszabb fordulatot is fog venni (1).
Valamivel később III. Miklós pápa a minoriták főnökét, Parmai Jánost, kit VI. Pius 1777-ben beatificált, akarta bibornokká tenni; ő azonban viszautasitotta ezt, így indokolva tettét: "a romai curia alig foglalkozik más dologgal, mint háboruval és szemfényvesztéssel, (truffae) a lélek üdvével semmit nem törődik." Sohajtva válaszolt a pápa erre: "mi annyira hozzá vagyunk
(1) Epistolae Roberti G., ed. Luard p. 432, Lond. 1861. Matth. Paris, Hist. Angl. p. 586. Paris 1644.
szokva e dolgokhoz, hogy azt véljük, hogy mindaz, a mit beszélünk és cselekszünk, valóban hasznos" (1).
A 12-ik század közepétől kezdve az egész világi és egyházi irodalom mindig ellenségesebb állást foglalt el Európában a pápaság és a curiával szemközt. A német mondatos-költészet ép úgy, mint a provence-i poézis, a történészek ép úgy, mint a theologok, tulajdonkép nem a pápa hatalmát, jogát támadták meg, hanem erős nyilatkozatokat és keserves vádakat, panaszokat emeltek az egyházra. Rómából eredt romlása fölött, a curia által corrumpált klerus kicsapongásai fölött, s egy papi udvar simonismusa fölött, hol minden tollvonást aranyakkal méretnek föl s ugy veszik az egyházi adományokat, dispenzatiókat, absolutiókat, indulgencziákat, kiváltságokat, mint a kalmár áruit. Hiszen sz. Hildegard, ez az ünnepelt, pápák és császároktól nagyrabecsült látnoknő a Rajna mellett, már 1170 körül megjósolta a pápákról: "Vadállatokként fognak megragadni föloldási és kötési hatalmuk által; általuk hanyatlik el az egész egyház. Meg akarják hóditni a világ birodalmait, de a népek föl fognak emelkedni ellenük s a fölgazdagodott klerus ellen, s vissza fogják terelni őket a birás valódi mértékére. A pápák nagyságát azonban, melynél semmiféle vallást nem fognak észrevenni többé, az emberek meg fogják kurtitani; csak Rómát s Róma körül egy csekély területet hagy-
(1) Sa1imbene, Affo-nál, vita dei b. Giov. di Parma, 1777. p. 169.
nak meg a pápának, részint harczok, részint az államok közös megegyezése folytán ." (1)
Élesebben, rémesebben hangzanak a majd két századdal később élt s Rómában tartózkodott északi jósnő, szent Brigitta ecsetelései. Nagyrabecsült s általában inspiráltnak tartott s Torquemada bibornoktól külön iratban is védelmezett visióinak semmit sem ártott, hogy ezekben a legerősebb leirások találhatók a pápai székről és curiájáról s ezek káros befolyásáról az egyházra. Azt mondja a pápáról, hogy roszabb, mint Luczifer, gyilkosa a rábizott lelkeknek, ki az ártatlanokat kiátkozza s a kiszemelt hivőket piszkos nyereségért áruba bocsátja. (2)
A leirások mindig egyenlők maradtak. A püspökök és apátok kényszeritve voltak egyházaikat és alapitványaikat számtalanszor megsarczolni és kifosztani, (3) hogy a curiálisok pénzszomját lecsillapítsák s pörüket bevégezzék. A vesztegetések versenye megkezdődött. Az ajtónállótól kezdve egész a pápáig mindenkit meg kellett fizetni, ajándékozni, különben a dolog el volt veszve. Látjuk a követek számláiból, pl. az 1292-ben Brügge községből küldött követekéiből, (4), hogy egyszeri
(1) Ezen csodálatos jövendölés sok más egyébbel együtt feljegyezve van Baluze- és Mansi-nál. Miscell. 11,444 - 447.
(2) Revel. 1. c. 41. p. 49. cf. 1. IV. c. 49. p. 211.
(3) István tournay-i püspök mondá ezért 1192-ben, "Romano plumbo nudantur ecclesiae." Epist 16.
(4) Kervin de Lettenhove-nél Histoire de Flandre: II. 589. Szintén: Herculanó-nál, Historia de Portugal II, 294. Ez a "Codex Vatican" (3457) nyomán a bragai érsek egy számláját közli, mely szerint 1226-ban 19 bibornok között 3000 frtnyi összeget osztatott ki.204 adományozások nem voltak elegendők, hanem mindig ujabb és ujabbakat kellett rendelkezésre bocsátani a pör tartama alatt. Kiváltkép a bibornokok és pápai rokonok voltak telhetetlenek. A jurista Dubois Péter ugy vélte akkoriban: nagy szerencsétlenség az egész kereszténységre nézve, hogy a bibornokok, miután egyházi adományaikból nem futja ki, kénytelenek arra vetemedni, hogy rablásból éljenek.
Ennek az lett a következménye, hogy szegények se nem remélhettek egyházi állásra való juthatást, se nem birták magukat ezekben föntartani s a püspökök már nagy adósságokban uszva léptek hivatalukba, a mi még gonoszabbá lett a 14-ik században behozott annáták által.
A XI. században hatalmas mozgás támadt az egész egyházban; föl akartak szabadulni a fejedelmi udvaroknál üzött egyházi adományvásárlások alól; de most a curia által a simonia lett uralkodó egész egyházban. A curia kis ujja nagyobb teherként nehezedék az egyházakra, mint a fejedelmek kara hajdanán.
Az orvoslásra senki sem birt módot kijelölni; a panaszok és szemrehányások nem vétettek figyelembe, a zsinatok pápa vagy pápai küldöttek nélkül tehetetlenek és hallgatásra kárhoztatva valának. Az egyházi férfiak simoniacus üzelmeiket a római egyháztól vett példákkal szépitgeték. Átalános nézet volt: ifjuságunktól kezdve csepegtettetik belénk és folyton ismételtetni halljuk, miszerint a római egyház minden más egyház
nak tanítómestere és fénylő példányképe; a mit ez jóváhagy és cselekszik, azt nekünk is jóvá hagynunk és követnünk kell; miért ne tennők mi részünkről is az egyházi dolgokat és szentségeket pénzforrássá, midőn mi is drága pénzen vásároljuk Rómában az egyházi járadékot és felhatalmazást, s az ott tett adósságokat csak ez uton bírjuk kiegyenlíteni.
[15. szakasz: A kortársak ítélete]
Durand mendei püspök minden oldalról szemlét tart a korabeli egyház felett, különösen miként az 1310-ben Olaszországban és déli Francziaországban volt; de mindig csak azon eredményre jut, hogy minden corruptiónak oka, a rosznak főforrása - a római curia. "Ez az, - ugymond - ki mindent magához ragadott, s azon veszedelemnek van kitéve, hogy mindent elveszitsen. Innét küldetnek szét azon erkölcstelen egyházi egyének a megyékbe, kik a curiától javadalmaztatnak, és kiket az engedelmes püspökök elfogadni tartoznak, mig maguk az egyházi vezetésre szükséges személyzetben is hiányt szenvednek. Ez folytonosan tetemes pénzösszegeket csikar ki a főpapoktól, melyek aztán a pápa és kardinálisok közt felosztatnak, ezen simonia által a legnagyobb kárt háritván az egyházra. Mindaddig, mig ez a római curiánál igy folytattatik, minden orvosszer haszontalan az egyházra. (1)
(1) Durand azt állitja, hogy a római egyház minden tartományban rosz hirben áll, mindenki gyalázza és vádolja azt, mint az összes clerus megrontóját, mely ezen erkölcsileg megrovandó helyzeténél fogva átalános gyűlölet tárgya. "A curia oka, - ugymond - ut inde tota ecclesia vilipendatur et quasi contemtui habeatur." (Tractatus de modo generalis concilii celebrandi. Paris 1761. 300 l.) Durand különben minden alkalomkor különbözik kortársaitól, Pelayo- és Trionfotól - a pápával szemben. Ő a pápáknak teljes uralmat ad a monarchák felett, s azért arra törekszik, hogy a Constantin-féle adomány és abból levont jogok ezekre hatással legyenek, de bizonyos decentralisatiót óhajt; azt akarja, hogy a curia, mely minden jogot és joghatóságot magához ragadott, ezek küzül némelyekről mondjon le, melyek az egyes egyházaknak, egyes püspököknek bizonyos szabad mozgást biztosítsanak. (L. Tractatus stb. 294. l. hol megjegyzi, miszerint a római udvar ezen tételt: omnia traham ad meipsum, ugy értelmezi, hogy másoktól minden jogokat elvonhasson és magának megtarthasson. Érdekes volna tudni, vajjon ezen könyv, mely a pápák és bibornokok elé az egyház ellen elkövetett gonosz tetteik és igaztalanságaik oly félelmetes tükrét nyujtá, ismeretes volt-e valamikor Avignonban?
Majd azon legszükségesb ujitásokat sorolja fel, melyek nélkül az egyház mind jobban a romlásba kell, hogy sülyedjen; de ezek alapjukban az egész pápai rendszer ellen intézvék, ugy, a mint az 200 év óta kifejlett, s innét van, hogy könyvének, noha az a pápa kivánatára jelent meg s a viennei concilium elé emlékiratkép terjesztetett, semmi jelentékenyebb hatása nem lőn.
V. Orbán, a franczia nemzetiségű pápák egyike, ki hébe-korba jobb hajlamokat tanusitott, felismerte ugyan az egyház nyomorúságát és romlását, s ugy vélekedék (1368. évben), hogy a zsinatok elhanyagolásában fekszik mindennek főoka. (1) Azt azonban nem látta be, vagy legalább nem nyilvánította, hogy épen elődei vivék tervszerű kiszámítással annyira a dolgot, hogy a zsinatok megtartása lehetetlenné vált, vagy azok eredménytelenek maradtak. Oly állapot volt az, a melyben azon theologusok, a kik bibliaszerüleg akarták magukat kifejezni, önkénytelenül azon próféták
(1) Concil. ed. Labbé, XI. 1958.
leirási modorát sajátiták el, a kik nemzetük romlásáról szóltak, és koruk egyházát mint eladó rimát irták le, a melynek gyalázatát az Ur nem sokára az egész világ előtt fel fogja fedezni. Ezt tette például Oresme Miklós lisieuxi püspök 1363-ban. V. Orbán és a bibornok előtt Avignonban tartott beszédében. (1). A bajnak nagynak kelle lennie, ha még püspökök és bibornokok is ily kifejezéseket és képeket használtak az egyház és a pápai szék jellemzésére, a mely jellemzések az azon kori secták által alkalmazottakkal azonosak voltak és gyanus következtetéseket helyeztek ezekhez az ezen ily nagy mértékben romlott intézettől való elválás jogosultságára nézve.
Ha mindezen vádakat olvassuk, ezen a fővonalokban mindenütt azonos jellemzéseit a curiának és a pápai igazgatási gyakorlatnak - és mindig a szemtanuk emlitik a legkeményebb dolgokat - ugy látjuk, hogy valamennyi társadalmi osztályban ugyanazon benyomás érvényesült, és ugyanazon tapasztalat keletkezett; és felfogjuk, hogy azon időben mindig az apokaliptikus eszmékre lettek az emberek visszavezetve, és ezen képek létesülését Rómában és a curiában találták. Az átmenet olasz kezekből franczia kezekbe, a curiának áttétele által Avignonba és a franczia pápák sora által, a kik többnyire csak franczia bibornokokat neveztek, semmi tényleges változást nem eredményezett. Az olaszok most már ép oly élesszemüek lettek, mint mások az egyház romlottságára nézve; mivel a
(1) Brown, Fasciculus rer. expetend. II. 487.
pápaság összes kimerithetlen segélyforrásaival, a melyből oly sok olasz család meggazdagodott, kisiklott előlük.
Érezték, mennyit vesztett ez által Itália, vagy is helyesebben, mennyi vesztesége volt a "latin fajnak"; mivel az olasz nemzeti érzet még akkor nem volt kifejlődve (Lombardia félig német volt), hanem a latin; Tuscia és a pápai állam lakói magukat a régi rómaiak valódi és egyedüli utódainak és mint ilyenek a hozzájuk tartozó pápaság által világuralomra hivatottaknak tarták; a miért is Dante leveleiben arra hí fel, hogy tovább ne türessék, miszerint a gyalázat és a kapzsiság által ingerelt gascognok (V. Kelemen és XXII. János) a latinok hirét és dicsőségét maguknak tulajdonitsák. (1). Még oly férfiu is, mint sz. Bonaventura, kit a pápák mindennemü kitüntetésekkel elhalmoztak, s ki mint bibornok és rendjének generálisa a legszorosb kötelékekkel volt Rómához fűzve, nem kételkedett Jánost titkos látásaihoz irt commentárjában Rómát oly kéjhölgynek nyilvánítani, mely kéjelgéseinek borával fejedelmeket és népeket ittasit meg; mert - ugy mond - Rómában az egyházi állások adás-vevés tárgyát képezik; ott jönnek össze az egyház fejedelmei és urai, Istent megvetvén, a fajtalanságnak szolgálván, s a sátánnál szövetkezve Krisztus kincsét megrabolván. Fejtegeti tovább, miként mételyezik meg a Róma példája által elrontott főpapok a clerust, s a clerus gonosz példája, fösvénysége és hanyagsága, miként rontja
(1) Epist. ed. Torri, Livorno 1843. 90. l.
meg az egész keresztény közönséget, s mily szánandó alakban tünteti azt fel. (1)
Ha már a rendnek generálisa ekkép nyilatkozik a római curiáról, könnyen megfejthető, hogy annak a legszigorubb szabályokat tartó tagjai, a spiritualisok, e vázolásban még tovább mennek s a római curiát mint végkép megromlott "testi egyházat" festették le, hozzá adván, hogy az ennyire sülyedt egyház közel álló, gyökeres ujjá alkotását és megtisztítását várják, minek egy rég ohajtva várt, de megjelenni késlelkedő szent pápa, Angelicus által kell eszközöltetnie.
Miért is nem csupán a ghibellinek pártszellemének elvakitására történt az, mint közönségesen tartják, hogy Dante a római pápákon beteljesedettnek mondja a "titkos jelenések" jövendölését a hét-halmon ülő kéjhölgyről, mely, embervértől ittasan, fejedelmeket és népeket vezetett tévutra, Dante, ki Bonaventurát olvasta, s ép azért a paradicsomban egy vádbeszédet mondatott el vele a római curia önző eljárása ellen, (2) mások példájára neki is az lebegvén szemei előtt, hogy épen a pápaság azon ellenséges elem, mely a császárságot gyengiti, megrontja és bukáshoz tereli, s ez által az antikrisztus megjelenését előkésziti és sietteti, mi csak a császárság fenállása által gátoltatik.
(1) Operum omnium supplementum sub auspiciis Clementis XIV. Tridenti 1773; II, 729, 755, 815; hasonlag ily czimü munkájában: Apologeticus contra eos, qui Ordini Minorum aversantur. Q. 1.
(2) Parad.XII. 91-94.Miként habozhatott volna Dante annak kimondására nézve, miről vele csaknem egyidejüleg egy püspök és a római curia hivatalnoka, Pelayo Alvaro, saját hosszas tapasztalása és szemtanusága folytán egészben a legkisebb részletig bizonyságot tesz, tudniillik, hogy a János-féle jövendölés beteljesedett, s hogy a kéjhölgyről szóló ezen profetikus kép teljesen ráillik a pápaság akkori állapotára. (1)
Egyúttal mégis az egész nagy munka azon czélt tüzte ki feladatául, hogy a pápaságot Istentől rendelt, s ugy az egyházban, mint azon kivül önkényes uralommal felruházott hatalmat tüntesse fel. Tanuságos annak megfigyelése, hogy ezen iró az egyház állapotát minden oldalról vizsgálván és élénk szinekkel festvén, ismételve kénytelen beismerni, hogy tulajdonkép mégis a pápai szék az egyedüli, mely kapzsiságának, uralomvágyának és fenhéjázásának mérgével az egész egyházat megmételyezte, hogy a papság, vétkei miatt, az összes világiak által gyülöltetik, és hogy a clerus ezen romlottsága épen a római curia által nem helyeseltetik. A munkának csaknem minden lapjáról ez tükrözik vissza. Elmondja, hogy a pápák által adott rosz példa átalánosan utánzókra talál; hogy a főpapok magok kijelenték : igy cselekszik a pápa, miért ne
(1) De planctu eccles. II 28. Pelayo ugyan "ecclesiá"-t emlit, de minden sorából kitűnik, hogy az avignoni udvart érti, noha a 37. lapon megjegyzi is "A pápai curiától az egész egyházra elterjedt simonia, s az ezzel kapcsolatos corruptió láttára minden vallási ügyben, igen természetes, hogy az eretnekek az egyházat mintegy kéjhölgynek festik."
cselekedhetnénk mi hasonlókép? Ekkép vált az mintegy vérévé az egyháznak, s ekkép terült homály ugy magára a főre, mint a tagokra. (1)
Ha azonban az olvasó azt várja, hogy Pelayo azon következtetésre jut: tehát szükséges, hogy az egyházban a régi rend lehetőleg helyreállittassék, hogy ezen határtalan despotismusnak vége szakittassék, ugy teljesen csalódik várakozásában. Pelayo megmarad annál, hogy a pápa Istennek helytartója lévén a földön, a mint sem egyeseknek, sem az összes keresztény világnak nem áll hatalmában, az isteni mindenhatóság elé határt vetni, ugy nem merészelhet senki a pápaság korlátozására gondolni.
És már egyik kortársa, az anconai Trionfo Ágost, augustinianus szerzetes, ki XXII. János meghagyásából a "Summa de potestate ecclesiae" czimü munkát irta, már egy uj birodalmat is fedezett fel, mely a pápa uralma alá volt vetendő. Eddig ugyanis azt mondák: Isten helytartójának hatalma két világra terjed ki, a földire és mennyeire; az utóbbira nézve t. i. annyiban, hogy a pápa saját belátása szerint a mennyországot megnyithatja vagy elzárhatja; a 13-ik század vége óta azonban egy harmadik birodalom is járult ezekhez, melyeknek uralmát a curia theologusai a pápára ruházták : a purgatorium. Trionfo, XXII. János által a pápai jogok vázolásával megbizatván,
(1) U. o. II, 48, 49. A munka 1329-ben iratott. A szerző ugy nyilatkozik, hogy még a jobb érzelmüek sem merik az igazságot azon üldöztetések miatt kimondani, melyekben neki is része volt. Mindazáltal ő silvesi püspök lett.
kimutatja, hogy a pápa mint a bucsúk által Krisztus érdemeinek osztogatója, a tisztitó tűzben szenvedő lelkeket egyszerre kiszabadíthatja onnét, ha akarja, és a purgatoriumot egészen kiürítheti, de egy korlátozással, t. i. ha találkoznak egyének, kik az általa ezen megszabadítás elnyerhetése végett kiszabott feltételeket teljesitik, - tanácsolja mégis neki Trionfo, hogy ezt ne tegye. (1)
Csak azok vétetnek ki ezek közül a pápa befolyása alól, kik Isten különös kegyelme folytán a keresztelés nélkül kimultak tömegéből kivéve, a tisztitóhelyre jutottak. Helyesen jegyzi meg Trionfo, hogy a pápai joghatóság oly határtalan, hogy egy pápa sem tudhatja, mire terjed ki hatalma. (2)
Miként Bonaventura, Dante és Pelayo, ép ugy tekinté a dolgokat és ép ugy érzett valamivel később (1350-ben) Petrarca, ki a római udvart éveken át közelről szemlélte. Ő előtte is ugy tünt fel az, mint a János-féle, embervértől ittas nő, a kereszténység csábitója s az emberi nemzet dögvésze. Festései (3) oly iszonykeltők, hogy hajlandók volnánk azokat tulhajtásnak mondani, ha minden kortársa meg nem erősitené.
(1) Summa de potestate ecclesiae, Romae 1584. 193 l.
(2) "Nec credo, quod papa possit scire totum, quod potest facere per potentiam suam." Ily dolgokat írtak össze 1320 ban pápai meghagyásból, és egy ily munkát, mely ugy tünteti fel az egyházat, mint egy törpét óriás-fővel, engedett XIII. Gergely 1584-ben Fivizani egyházfi, - a második kiadó által magának felajánlani.
(3) Epist. sine titulo. Opp. II, 719.Mersigli Lajos florenczi augustinianus szerzetes irata, ki Petrarcának barátja és tanítványa volt, (1) ép oly élesen nyilatkozik a pápai udvarról, melynek bűnei annyira nyilvánvalók már, hogy többé képmutatással nem, csak kiiktatása és kiátkozásának félelme által képes kormányozni.
Négy évszázadon keresztül emeltek vádat minden nemzetiségü, a legkülönfélébb ajku hivek a pápai uralom, zsarnokság és fukarság, a szentségek profanatiója, az összes kereszténység kizsákmányolása miatt, mi annál feltünőbb, hogy ily hosszu időn át senkinek sem volt tulajdonkép bátorsága ezen vádakat visszautasitani, vagy azokat rágalmaknak avagy csak tulzásoknak is nyilatkoztatni. Mindazáltal a római curia, jól tudván jutalmazni az érdekében tett szolgálatokat, mindig talált olyanokat, kik jogigényeiket védték. A Tamás által megalkotott scholastica, az egyházjog egész irodalma s a curiával rokonszenvező decretalisták egész serege, kik eleintén olaszok, később (1305-1375) déli francziák, ezért mintegy anyaországul tekinték azt, s a fáradtságukat busásan jutalmazó pápaságért küzdöttek és irtak, mindezek nem csak hogy egy tapodtatnyit sem engedtek a már elfoglalt határtalan uralomból, hanem a már előbb megvitatottak alapján még uj jogkövetelményekkel léptek
(1) Lettera dei Venerabile Maestro L. M. contro i vizi della Corte del Papa. Genova 1859. A bibornokokat "avari, dissoluti, importuni e sfacciati Limogini" nevekkel illeti, mert ezek többnyire Limousin tartományból valók voltak, kik a curiát csaknem teljesen limousiniek kezébe játszották.
fel. Az 1230-tól 1530-ig terjedő hosszu időn át a római udvarnál élősködők foglalák el és müvelék, mint az uj egyházi jogkönyvek értelmezői az egyházjog terét, vagy miként az 1538-ki véleményt szerző bibornokok biblice kifejezék: a pápák kedvök szerinti jogfejtőket gyűjtöttek össze, mert füleik viszkettek, hogy ezek ravasz tanácsokat és eszközöket gondoljanak ki a rendszer szervezésére, s ez által a pápáknak minden megengedtessék, a mi kedvező rájok nézve. (1)
Hasonlókép nem találkozott a nagy tömegben, ki a pápákat és eljárásukat a szemrehányások és vádak minden oldalról ellenök torlódó áradata ellen védelmezni megkisérlették volna; sőt még a theologusok és egyházi szerzők sem vállalkoztak erre, mindnyájan a jogállapot fejtegetésére szorítkozván; ezek ugyan ujra felálliták a tant, hogy a legfőbb szék senki által meg nem itéltethetik; hogy senki sem mondhatja, még a legelvetemültebb s az egyházat tönkre juttató pápának sem: miért teszed ezt? Mindent hallgatva és türelemmel, alázatosan és önmegadással kell jóváhagyni.
De tovább nem mentek; csak nagy ritkán nyilatko-
(1) Consilium delectorum Cardinalium, p. 106. L. Durandus "tractatus de modo Concilii" czimü munkája függelékében, Paris, 1671. "ut eorum studio et calliditate inveniretur ratio, qua liceret id quod liberet." A véleményt Caraffa Pál bibornok szerkeszté a legtekintélyesb akkori olasz férfiak közreműködése mellett. Amint Caraffa IV. Pál név alatt pápa lett, a Consiliumot azonnal indexbe téteté. És nem hiányoztak akkoriban egyének, kik a hősiség egy nemét láták abban, hogy egy pápa önmagát tette indexbe.
zék elégedetlenség a világi és házas életet élő jogászoknál, kik a gazdag egyházi járadékhoz nem juthattak, az egyháziak ellen, kik a földi jókat mind magukhoz ragadák. Vagy hallgatásuk- és megnyugvásuknak oly módon adják okát, mint Bartolo, ki igy nyilatkozék: "miután mi a (római) egyház területén élünk, a Constantin-féle adományt érvényesnek nyilatkoztatjuk."
Oly hatalomnak mégis, mint a pápai, minden támasza elvégre is csak emberi véleményen nyugszik; csak mig a kortársak annak jogosságáról meggyőződve vannak, és nem tudnak egyebet, minthogy annak birtoklása valóban felsőbb akaraton nyugszik, védheti az érvényességét. De a XIII. és XIV. században senkinek tudata, de még csak sejtelme sem volt a dolog valódi mibenlétéről; senki sem tudott különbséget tenni a primatus ős, még az apostoli időkből eredő csirája és azon koloszszális monarchia között, mely ekkor az elvakitottak szemeiben mint isteni mesterkezekből kikerült alkotmány tiszteletet keltőleg tünt fel. Azon gondolatot, hogy itt a viszonyok kedvező volta mellett számos hamisitás és koholmány is közreműködött, a legtöbben mint Istenkáromlást utasitották volna vissza. Fel-felzúdultak ugyan a szokás ellen, de a pápák által élvezett tényleges birtokállapotot érintetlenül hagyák; az engedelmesség még mindig inkább önkénti, mint kicsikart vala. Csak a XV. század elején s a nagy hitszakadás beálltával nyitotta fel némelyek, mint d'Ailly, Gerson, Zarabella szemeit a mostani állapot- és jognak összehasonlitása
a régi conciliumok határozataival. Ezek látták, hogy itt iszonyú átalakítás és felforgatásnak kell a dologban lenni, de hogy mikép és mikor érvényesült az, rejtély maradt előttök.
[16. szakasz: Az inkvizíció]
Egészen új intézménynek, egy szerfölött hatalmas szervezkedésnek kelle létrejönnie, hogy a papalis rendszer megdönthetienné tétessék, hogy a reves alapok felfedezése nehezittessék, és hogy a csalatkozhatlanság hypothesise érvényre emelhető legyen, - és ezen intézmény volt az inquisitio.
Gratián által, ki e tekintetben nagyrészt chartresi Ivot követé, valamint a pápák és követeik törvényhozása és lankadatlan munkássága által az ó egyház tanai 1138. óta teljesen és hosszabb időre leszorittattak a más hitüek ellen való eljárást illetőleg, és azon elv jutott érvényre, mely szerint az egyház tanaitól való minden eltérés és az egyházi rendeletek ellen való minden ellenszegülés halállal, és pedig tűz által nehezitett halállal büntetendő.
A római császárok azon törvényei, melyek az eretnekek között különbséget tettek, és csak egyesekre, kik különösen erkölcsi tekintetben is elitélendők voltak, mértek keményebb büntetést, már III. Lucius óta (1184) hatályon kivül valának helyezve. Vajjon egészen elszakadt-e valaki a keresztény vallástól, vagy csak egyes alárendelt kérdésekre nézve tért el attól, az nem tett különbséget. Az is, ez is eretnekségnek mondatott ki, és egyképen a főbenjáró bűntényt fenyitő eljárásnak vettetett alá. A valdeniek-, vagyis u. n. lyoni szegényekkel, kik eleintén csak
mint laikusok vettek magoknak szabadságot egyházi szónoklatokat tartani, és szelidebb bánásmód mellett bizonynyal nem tereltettek volna az egyházzal ellenséges szakadár állásba, épen ugy bántak, mint a katholikusoktól messze távolra által elszakadt katharokkal. III. Incze már magát az eskütől való vonakodást és azon véleményt, hogy az eskü tiltva van, halálra méltó eretnekségnek nyilvánitá. (1) Ugyanazon pápa rendelte el, hogy mindaz, ki a nagy tömegtől a közönséges életmódra nézve is csak legkevésbbé eltér, oly bánásmódban részesüljön, mint az eretnek.
Ezen alapelveknek ugy kezdeményezése, mint keresztülvitele egyedül a pápáknak tulajdonitandó. Azon idő irodalma azt elő nem készité. Csak később midőn az eljárás már szabályozva és sok helyen életbeléptetve vala, foglalkozék vele a scholastica, hogy okait kifürkészsze és azt védelmezze. (2). A régi egy-
(1) Concil. ed: Labbé, XI. 152.
(2) Névszerint Tamás (Summa II. 9. 11. art 3. és 4.), ki jelképes kitételekből, miket a sz. irás az eretnekekkel szemben használ, igyekszik azon lehozásra jutni, hogy az eretnekek kivégeztetése igazolva legyen. Igy például ezt következteti a sz. irás azon tételéből, mely az eretnekeket tolvajoknak és farkasoknak nevezi, mondván, hogy a tolvajokat szokás felakasztani, a farkasokat pedig agyonverni. Vagy az eretnekeket a sátán gyermekeinek nevezvén, állitja, hogy ezek ugyanazon sorsra kárhoztatandók már a földön, melyben apáik vannak, t. i. hogy megégettessenek. János apostol szavaihoz, melyekben mondja, hogy a kétszer eredmény nélkül megintett eretneket kerülni kell, hozzá adja: ez legkönnyebben elérhető, ha kivégeztetnek. Visszaesés esetén azonban a megintést hasztalannak tartja és javasolja, hogy ilyenek rövid uton elégetendők.házban, ha valamely püspök csak mint vádló is eretnekség vétkében levőnek mondott valakit, a többiek közösségéből kizáratott, Igy történt ez Idacius és Ithacius püspökökkel 385 táján sz. Márton és Ambrus idejében. Most magok a pápák kényszeriték a püspököket és papokat, hogy a más hitüeket kinpadra, javaik elvesztésére, börtönre és halálra itéljék, és a világi hatóságokat kiközösités fenyegetése mellett kényszeritsék itéleteik végrehajtására. 1200-tól 1500-ig terjedt azon időköz, melyben az inquisitióra vonatkozó pápai rendeletek folyton növekedő szigor- és kegyetlenséggel szakadatlanul kibocsáttattak, és mindaz, a mi az eretnekséget illető eljárásra vonatkozott. E törvényhozást teljesen egységes szellem lengi át; minden uj pápa megerősiti és kihirdeti előre rendeleteit, s a nyert alapon tovább épit. Minden eszközül tekinteték azon czélra, hogy a hittől való minden eltérés teljesen kiirtassék, s nem sok időbe mult, hogy annak elvül kimondásához jussanak, miszerint a puszta gondolat is, mely külső jel által még elárulva sem lett, büntetésre méltó. Csak a pápák hatalomszava és azon balhiedelem, hogy ezek minden, még az evangelikusok erkölcstana által egyedül megoldható kérdésekre nézve is csalatkozhatlanok, eszközölheté, hogy a keresztény világ hallgatva és ellenmondás nélkül az inquisitió törvénykönyvét érvényre emelkedni engedé, mely még a keresztény igazságosság és felebaráti szeretet legegyszerűbb szabályaival is ellentétben állt, és a régi egyházban legnagyobb iszonyattal fogadtatott volna.
Az egyház legtekintélyesbjei a XI. - sőt a XII.
század első felében is óvást tettek a tévhitüek kivégeztetése ellen, és férfiak, mint Wazo lüttichi, (1) Hildeberg le-mansi, Ruppert deutzi püspök és szent Bernát - óva intettek, hogy Krisztus oly eljárást, minőt a pápák később előirtak, határozottan megtiltott, - hogy azzal csak a képmutatók száma szaporittatik, s az a vérszomjas üldözővé vált egyház- és papságtól elforduló emberek ellenszenvét és visszatetszését csak megerősiti és fokozza.
Csak a csalhatlanság elmélete - melynek érvényre emelése volt most a fő törekvés - teszi érthetővé, hogy III. Lucius óta a pápák hosszu során át egyik vagy másik nem lépett ismét közbe. Mert gyöngédebb érzelmü és szellemü férfiak, mint III. Honorius, X. Gergely és V. Cölestin, az elődjeik által kibocsátott rendeletek szigorát enyhithették s a pápák által vakbuzgó és birvágyó inquisitorok kezeibe letett korlátlan kényuralmat megzabolázhatták és fékezhették volna; mert nem voltak az inquisitorok ellen emelt panaszok hiányában, kik számtalanszor pénzzsarolásra használták fel hivatalukat s a hitbiróságot pénztőzsdévé alacsonyiták. - A pápák elhalmoztattak panaszokkal és orvoslást sürgető kérelmekkel. V. Kelemen megemlékezik ezekről, (2) de sem ő, sem más őt megelőző vagy
(1) Wazo felől cf. Mariene és Durand, ampliss. Coll. IV, 898 ff.
(2) Constitt. Clementin. Tit 3. de haereticis: "multorum querela sedis apost. pulsavit auditum et". Igy az inquisitorok minden ezelőtt és ezután kibocsátott bullákban minduntalan csak a "justa severitas"-ra sarkaltatnak.követő pápa nem korlátozá az inquisitio hatalmát, és nem enyhité semmikép az egyházi törvények drákói szigorát; ellenkezőleg a curiától mindig uj meg uj - nagyobb szigort és több erélyt követelő - felszólitások érkeztek, s a pápák egyszersmind ellenmondás nélkül történni engedék, hogy az inquisitorok által gyakorolt mesterség: az embereket a máglyára hurczolni, a csalás és álnokság valódi rendszerévé fejlesztessék; mint ez Eymerich Miklós dominikánusnak a curia által is magáévá tett és terjesztett munkájából is kitünik. (1)
Pápai küldöttek valának, kik 1229-ben a még alig 14 éves IX. Lajost rávevék ama borzalmas törvény alkotására, mely minden más hitűt elégettetni rendel. (2) II. Frigyes császár azon időpontban, midőn Olaszországban a welfek elnyomására villogtatá fegyverét, és küzdelmének sikere egyedül a pápák jó indulatától függött és fenyegető haragjuk lecsillapithatásától volt feltételezve, - 1224, 1238 és 1239-ben bocsátá ki az eretnekek ellen azon barbár törvényeket, melyek reájuk tűzhalált hoztak és vagyonuk el-
(1) Directorium Inquisitorum, 1376-ban Avignonban szerkesztve, Venet. 1607.
(2) 1229. április 12-én Parisban két pápai követ közbenjövetelével köttetett meg azon szerződés, mely Raymund, toulousei grófot tartományainak legnagyobb részétől megfosztá; s április 14-én jelent meg ezen tartományok Languedoc és Provence részére, melyeket a pápai politika előbbi uroktol elszakita s a franczia koronához csatolt - a fennebbi törvény. Vaissette, Histoire géuérale de Languedoc. Paris, 1737, III. 374. ff.kobzását rendelek, - tőlük minden törvényes védeszközt megvontak, sőt még jóakaróikat és barátjaikat is súlyos büntetésekkel sujtották. Ezen törvényeket IV. Incze ismételve szentesité s az utána következő pápák hasonlóan cselekedtek, s az emlitett törvényekre való szüntelen hivatkozással követelték azok szigorú végrehajtását, kiemelve, hogy II. Frigyes, az egyház ezen nagy ellensége, a hivatkozott törvények alkotása idejében annak védszárnyai alatt volt.
Egy pápai kis-követ, Collemedio Péter, volt az első, ki Lajos törvényét Languedocban kihirdeté. És ismét pápai követ volt azon St. Angelo bibornok, ki ugyanazon évben egy hadsereg élén Toulouseba vonulva, ott egy zsinaton az inquisitiót behozá (1).
Mint a pápa által delegált inquisitorok dühöngtek 1231 és a rá következő években: Németországban Marburgi Konrád és Dorso dominikánus; Bougrenak nevezett Róbert pedig Frankhonban. És ekkor IX. Gergely (1233-ban) ezen hivatalt állandóan a dominikánusokra ruházá; mely hivatal azonban mindig a pápa nevében és meghatalmazásából volt gyakorlandó ( 2).
Az eretnek-irtó törvények kötelező ereje nem a világi fejedelmek hatalmában, hanem a pápa souverain uralmában gyökerezett, ki, mint Istennek földi helytartója, (3) magát a keresztények élet és halál
(1) Vaissette l. c. III, 382.
(2) Soha sem nevezett ki egy püspök sem egy inquisitort, jegyzi meg Salelles jezsuita, ezt csak a pápa maga teszi. De materiis tribunal. S. Inquisit. Romae 1651, 1, 81.
(3) Mint ezt III. Incze nyomatékosan hangsúlyozza; "Non puri hominis sed veri Dei vicem gerens."fölött rendelkező urának lenni állította. A római curia állandó doctrinája szerint, minden fejedelem és minden városi hatóság az inquisitorok által hozott ítéletek egyszerű végrehajtására volt kényszeritendő; és pedig a következő fokozatok szerint: a legelső eset előfordulása alkalmával az elöljáró személyek excommunicáltatnak; azután egyházi átok éri mindazokat, kik velük érintkeznek. Ha ez sem használ, ekkor a a város interdictumba jő. Ha pedig az ellenkezés még tovább is tart, ez esetben a tisztviselők állomásaiktól elmozdittatnak, s végre ha még mindez sem vezetne kivánt eredményre, ekkor a városnak más városokkal való közlekedhetése záratik el, s attól a püspöki székhely elvonatik. Igy sorolják elő Eymerich a XIV., s Albizi bibornok még a XVII. században is az eljárást, mely a pápák által a hitbiráknak előiratott. - Csak az utolsó eszköz - véli Eymerich - lenne inkább magának a pápának fentartandó. (1).
Az inquisitio eljárása fejlődésének menetében mindinkább eltért az igazságosság és méltányosság alapfogalmaitól. Különösen IV. Incze (1243-54.) találta legnagyobb örömét abban, hogy az inquisitio uralmát növelje s hatalomeszközeit szaporitsa; ő ren-
(1) Directorium, p. 432. - Risposta all' historia dell' Inquisizione, Roma s. a. p. 104. Itt az egyszer valóban enyhittetett a pápai törvényhozás; mert VIII. Bonifácz azt rendelé: Ha azon hatósági előljárók, kik az elitéltek körüli bakószolgálatok megtagadása miatt egyházi átokkal sujtattak, ez alatt egy évig megmaradtak, ugy velük is mint eretnekekkel kell bánni, s e szerint ők is megégetendők.
elé el a kínvallatást is, mely határozatát IV. Sándor, IV. Kelemen, III. Calixtus megerősítek. A mint a hitbiróság a XIV. századig kifejlesztetett s Eymerich classikus művében kidolgoztatott - valóban megközelithetlen unicum gyanánt áll az emberiség történetében. Itt a puszta gyanu elégséges volt a kínvallatás foganatbavételére; itt kegyelemnek tekintetett, ha valaki élethossziglan négy keskeny fal közé szoritva, kenyéren és vizen tengődhetett, s a fiu üdvkötelességévé tétetett, hogy tulajdon édes atyját a kínpad borzalmainak átadja, vagy a máglyára vigye.
Itt a vádló tanuk nevei a vádlott előtt elhallgattattak, tőle minden törvényes védszer elvonatott; egy főbb törvényszékhez való felebbezés volt, s ép oly kevéssé volt megengedve egy védő ügyvéd választhatása. Ha egy jogtudós a vádlottat védelmezni merészelte volna, ez által egyházi átkot vont volna magára. - Két tanu vallomása elégséges volt egy ember elitéltetésére, sőt még oly egyének vallomásai is teljes érvényüeknek vétettek, kik a vádlott irányábani személyes gyülölség avagy más nyilvános gazság miatt, p. hitszegés, kerítés, gyilkosság, minden más törvényszék által visszautasittattak volna. Az inquisitomak tiltva volt szelidséget és kíméletet tanusitani; a kínvallatás legiszonytatóbb nemei legközönségesebb eszközökül szolgáltak a vallomások kicsikarására. Minden visszavonás hiába való volt, és semminemű biztositás, hogy a hittel mindenben megegyez - nem mentheté meg a vádlottat; megengedtetett neki a gyónás, megadatott a felmentés és részesittetett az áldozásban, s
igy a szentség fórumánál hitel adatott bűnbánatának és lélekjavulásának; egyuttal azonban, ha visszaeső volt, kijelentetett előtte, miszerint neki törvény előtt hitel nem adatik - s igy meg kell halnia. És végre, hogy az ürömpohár szinig megteljék, ártatlan családját törvényesen kimondott foglalás következtében megfosztották vagyonától, s az igy elrabolt vagyon felerészben a pápai kamara, felerészben pedig az inquisitorok kezeibe került. (1) Csak az élet maga, mondja III. Incze, hagyassék meg a tévhitüek fiainak - s ez is csak irgalmasságból. S igy azok egyszersmind minden polgári hivatal- és méltóságra is képteleneknek nyilvánittattak.
Az államhatóságok kötelessége volt a börtönöket épiteni és fentartani, a máglyákhoz szükségelt fát előállítani és a szent szék halálitéleteit végrehajtani. Ha ezen bakószolgálatoktól vonakodtak vagy az elitéltetés indokait megvizsgálni kívánták, akkor egy házi átokkal sujtattak. Ha meghódolás és vezeklés
(1) Calderini (de haeret., Venet, 1571, f. 98), ki 1330 körül irt, XI. Benedek egy rendeletére hivatkozik, mely szerint az egész confiskált vagyonnak a pápai pénztárba kellene befolyni. Egy később, a tizenhatodik század elején az inquisitorok számára szerkesztett Repertorium (ed. Venet. 1588, p. 270) mondja: "Inquisitores - dicunt, quod Romana ecclesia vult, quod dimidia dictorum bonorum assignetur suae camarae." Sandei Felino hires jogtudós, ki 1499-ben luccai püspökké lett, szintén azt mondja Commentar. in decretales, de off. ord. in cap. irrefragabili-jában: "per Extravagantes pontificias bona Haereticorum dividuntur inter Romanam ecclesiam, episcopum et inquisitorem"
nélkül egy évig az átok alatt maradtak, ekkor - mint az eretnekség sulyos gyanujába esettek - maguk is az inquisitio körmeibe kerültek.
Az inquisitorok egész hatalmukat azonban a pápától nyerék, (1) az ő delegátusai voltak, és soha sem hurczoltatott egy ember sem a kinpadra vagy máglyára másként, mint a pápa nevében s annak egyenes vagy általános meghagyásából. Ez még azon időből veszi kezdetét, midőn 1183-ban III. Lucius, a rheims-i érsek mint pápai küldött által Flandriában számos eretneket máglyára vettetett, (2) mi azóta évszázadokon át borzasztó consequentiával folytattatott. Igy történt, hogy azon időben a pápák nevében és meghagyásából talán több kivégeztetés történt, mint bármely világi uralkodó nevében.
A XIII. és XIV. században a tridenti zsinat utáni időhöz arányositva, még igen csekély terjelmü volt az egyházban általánosan érvényes hithatározványok ismerete; az inquisitorok tehát nagyon tágkörü térben mozogva határozák meg, hogy mi az eretnekség és mi az igazhitüség, és a kezükbe tett élet-halál feletti uralmat egészen belátásuk és tetszésük szerint gyakorolták; mert az ő itéleteik ellenében nem volt jogorvoslat kereshető. Minthogy az inquisitorok majd
(1) Az inquisitoroknak a Colderininál idézett XI. Benedek-féle constitutióban biztosittatik, hogy ők a pápa kegyelméből IV. Kelemen egy privilegiuma következtében, "absoluti a poena et a culpa" vannak, s hogy ők mindazon előnyök- és privilegiumokban részesittetnek, melyek a keresztes vitézek részére engedélyeztettek.
(2) Pagi, Critica in Baron, a. 1183.mindig a két kolduló szerzet egyike vagy másikához tartoztak, melyeknek mindenek felett a páparendszer felvirágoztatása feküdt szivükön, tehát az igaz hit legegyszerübb és legalkalmasabb kriteriuma gyanánt ajánlkozott előttük a pápa tanitása, a mennyiben az ismeretes volt. Miután továbbá az inquisitorok legnagyobb része dominikánusokból állott, tehát az is magától érthető, hogy ők, mint thomisták, ezen kényelmes és könnyü próbakövet alkalmazák. Ki egy pápai tantételt kétségbe von, egy pápai parancsolatot öntudatosan áthág, ez által az eretnekség bűnét követé el s a világi hatalomnak adatik át, hogy rajta a halálbüntetés végrehajtassék. A pápák maguk már régen oda utaltak: "Ki az apostoli székkel meg nem egyez, mondja II. Paschalis Ambrosiusra való (hamis) hivatkozással, az minden kétséget kizáróan eretnek" (1) És midőn a mainzi érsek a concordátumoknak a pápák általi megszegése ellen panaszkodott, azt válaszolá neki III. Calixtus 1457-ik évben: miszerint tudni fogja, hogy az a pápa tekintélye elleni merényletet tartalmaz s ő igy hitványan az eretnekség bűnét cselekszi, s az arra isteni és emberi joggal rótt büntetések alá esik. (2).
Hogy a pápa irányábani ellentmondás rögtön eretnekségnek tekintetett s mint ilyen büntettetett, legvilágosabban kitünik azon esetből, midőn azon szigorubb minoriták megátkoztattak, kik mint sz. Ferencz valódi tanitványai a szegénységet az ő szabályai szerint akarták megtartani. Belna János carcassonne-i in-
(1) Martene-nál, Thesaur. Anecdot. I, 338.
(2) Raynald. Annal, a. 1457, 49.quisitor, korának legkitűnőbb canonistájára, Segusiói Henrik bibornokra hivatkozott, ki kinyilatkoztatá, hogy: ki a pápa decretaliáit el nem fogadja, az eretnek, és ki a pápai széknek engedelmeskedni vonakodik, ez által pogánynyá lesz. (1) Számtalan lelkésznek életébe került az, hogy mint már előbb is fölemlittetett, XII. János pápának azon jogát vonták kétségbe, hogy alapitójuk szabályait, és elődje, III. Miklós bulláját megdönthesse. Egy zsinat sem kárhoztatá nézeteiket; mindig csak a pápai tekintélyre hivatkoztak, s ez esetben az épen uralkodó pápa tekintélyére, mely felhivatott, midőn a máglyára hurczoltattak, s valóban ellene küzdött a természeti érzésnek egy tekintélyénél a tévedhetés lehetőségét feltételezni, melynek megvetése rögtön halált vont maga után. Az inquisitió intézményét fejlesztő jog- és hittudósok ennélfogva nemsokára tovább mentek. Vignote Ambrus (ki 1460 körül irt) eretneknek nyilvánítja mindazt, ki a szentségekről máskép gondolkozik, mint a római egyház; (1 2) ugy, hogy ha akkor egy hittudor a IV. Eugennek azon időben az arméniaiakhoz menesztett decretumában foglalt tévedések ellen felszólalt volna, ez kétségkivül halálitéletet hozott volna reá.
A mint ez a XIII. században volt, ugy megmaradt még a XVI. században is. Agrippa Cornelius az inquisitorok eljárását 1530 körül következőleg jellemzi: "Az inquisitorok egész törvénykezésüket a canonjog
(1) "Peccatum paganitatis incurrit." Lásd Baluze et Mansi, Miscell. II, 275.
(2) Tractatus de haeresi. Romae 1581, f. 11.és a pápai decretalék szerint gyakorolják, mintha az lehetetlen volna, hogy egy pápa tévedjen. Előttük sem irott törvények, sem az atyák hagyományai nem birnak jelentőséggel. Az atyák, mondják ők, tévedhetnek és tévútra vezethetnek, hanem a római egyház, melynek feje a pápa, nem tévedhet. Ezen curia irályát a hit zsinórmértékeül veszik s a vádlottól csak azt kérdezik, hogy hisz-e a római egyházban. Ha erre igenlő választ ád, ekkor azt mondják: az egyház ezen tételt kárhoztatja, tehát vond azt vissza. Ha vádlott ezt tenni vonakodik, ugy átadatik a világi hatalomnak, hogy az által elégettessék." (1)
Olaszországban a welfek és ghibellinek hosszu küzdelmében az inquisitorok és eretnek-perek gyakran alkalmazott eszközül szolgáltak a pápáknak, politikájuk ezen elleneinek elfojtására. Már Calderini, bolognai jogtudós állitja, hogy a ki a pápai decretaliákat nem becsüli, az eretnek; mert ezzel a kulcsokat látszik megvetni. (2) Ez minden ghibellinre alkalmazható volt.
Igy IV. Innocens még 1248-ban eretneknek nyilvánitá Ezzelinót, a welfek hatalmas ellenét. Hiába nyilvánittatá ez követek által hitének tisztaságát s ajánlá fel esküjét; - Innocens állitása mellett maradt, hogy Ezzelin paterinus (hive egy uj sectának), a nélkül, hogy állításának alaposságát csak látszólagos okkal is
(1) De vanit. scient, c. 96, Hagaecomitum, 1662, p. 444.
(2) Tractatus novus aures et solemnis de haereticis. Venet. 1571, f. 5. Calderini, a híres Giovanni d'Andrea fogadott fia 1330 körül irt.indokolhatná. (1) Még gyakrabban használá ezen eszközt XXII. János, részint hogy saját terjeszkedési vágyait keresztülvigye, részint pedig, hogy ez által Róbert királynak Olaszországbaui hatalmát megerősitve, Este-i Rinoldo és Obizzo őrgrófok, kik buzgó katholikusok és még csak nem is ghibellinek, hanem welfek valának, ez oknál fogva láták magokat egész véletlenül a pápa által eretnekeknek nyilatkoztatva, és az inquisitio által vizsgálati perbe fogatva. (2). Két évvel ezután hasonló sors érte Milanóban az egész ghibellini Visconti-házat; egy pápai bulla arról értesité az emlitett herczegeket, hogy eretnekek, s egyszersmind minden hozzátartozóikat és alattvalóikat is rabszolgaságra itélé. (3) Ehhez hasonló esetek többször ismétlődtek.
Ha a pápák maguk is ily czélokra használták a hitbiróságot, ha III. Miklós, mint ezt korabeliei szemére hányják, családját az inquisitio által összezsarolt zsákmánynyal emelé gazdagságra, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy az inquisitorok oly közönségesen használták hivatalukat pénzzsarolásra, mint őket Relayo Alvaro vádolja. V. Kelemen különben is kinyilatkoztatá, hogy egy inquisitornak korlátlan hatalmában áll: "egyedül lelkiismeretének szavára hallgatva" bárkit tömlöczre vetni és békóba veretni. (4)
[17. szakasz: A boszorkányperek]
Ha itt azt állitjuk, hogy az egész boszorkányügy, a mint az a tizenharmadik századtól egész tizen-
(1) Verci, storia degli Ecelini. II, 258.
(2) Muratori, Annali, XII, 138. Milano, 1819.
(3) Muratori l. c. 150.
(4) A Clementina de haereticis-ban, c. multorum.hetedik, századig létezett, részint közvetlenül, részint pedig közvetve a pápa csalhatlanságábani hitben gyökerezett, állitásunk könnyen paradoxonnak tetszhetik, pedig nem leend nehéz állitásunk valóságát bebizonyitani.
Több századon át a hittel össze nem egyeztethető őrült képzelemnek tartatott a pogány korszakból a nép közt fennmaradt babona, szellemjelenés, boszorkányság és ördögidézés iránti hit. Némely zsinat azt rendelé, hogy az ilyen bűbájosságokkal foglalkozó asszonyok egyházi vezeklésekkel büntetendők. Egy kanon, melyet Regino, Burkard, Ivo, Grátian törvénykönyveikbe felvettek s melyre mindig hivatkozás tétetett, (1), azt rendelé, hogy a nép a boszorkányság semmiségéről s annak a keresztény hittel való összeférhetlenségéről meggyőzessék és felvilágosittassék. Még sok ideig gonosz, kereszténytelen tévhitnek és eretnekségnek tartatott a manók és sötét szellemeknek tulajdonított emberfölötti erő és segély. A boszorkányságban, a szemfényvesztők műveiben való puszta hit még a 11-ik században is nagy véteknek tartatott; mint az Burkardnál s a penitentiás könyvekből látható. Akkor még senki sem hiheté, hogy jőni fog egy idő, midőn
(1) Ezen canon Burkard elnézéséből, ki azt Reginoból vette, de itt az unde supra hivatkozást hibásan ugy értelmezi, mintha ezen hely is az ancyrai canonokból vétetett volna át, mint az ancyrai zsinaton alkotott canon ment át Grátian decretumába. Lásd erről Berardi, Gratiani canones I, 40; Regino ed. Wasserschleben, p. 354. Regino ezen 371. szakaszát néhány hozzátétellel a Pseudo-Augustini "de spiritu et animo" műből alkotá.
a pápák ezen hitet bulláikban beismerik, és felhatalmazottjaikat utasítják, hogy ezen hit alapján ezereket a halál torkába vessenek.
A római egyház régibb liturgicai irodalma egészen ment még az ördögi büvészetben való hittől; erről ott sehol sem történik említés. Salisbury János a boszorkányhit különféle nemét még a tizenkettedik században is a mesék és illusiókhoz sorolja; akkor azonban elterjedtek az egyházban a cisterciták és dominikánusok látványok-, mesék- és csodáktól hemzsegő iratai, Heisterbach Cäsarius, Cantimprè Tamás, Bourbon István és mások müvei; egyidejüleg mindig határozottabban felmerült azon állitás, hogy az eretnek secták közt számos csodák történnek, melyek csak ördögi eredetűek lehetnek. - Egy uj, a régibb kor előtt ismeretlen őrjöngés került felszinre. A Theophilus mondának a nyugati tartományokban való terjesztése által azon képzelem fészkelte be magát, hogy az ember a sátánnal szövetségre léphet s ezáltal magának számos élvet s emberfölötti erőt szerezhet. (1) Cäsarius és Beauvais Vincze az első adatokat közlék az ördöggel valósággal kötött vérszerződésekről, s maguk a pápai hivata
(1) Oly jelentőségteljesnek látszott a mese a magát a sátánnak alávető Theophilusról "qui diabolo homagium fecit et per diabolum ad quod volebat, promotus erat", hogy Polonus Márton és Orvietói Leo azt a pápák és császárok történetének compendiumába felvenni szükségesnek láták. S most a tizenharmadik század vége óta halomra gyültek a panaszok is, hogy többek, mint p. o. a Coventry-i püspök 1301-ben az ördöggel czimboráskodtak.
los történetírók, köztük a lengyel Martin, közrebocsáták, hogy egy pápa, II. Sylvester, szintén a sátánnal kötött szövetség folytán jutott az egyház legfőbb méltóságára.
Alig hogy az inquisitio szerveztetett s a pápa által küldött teljhatalmu inquisitorok tevékenységüket Német- és Francziaországban megkezdették, midőn az eretnekség, a boszorkányság és sátánszolgálat összezavartattak. A dominikánus szerzet hittudósai most egy Augustin által vallt könnyenhivőségben odavetett nyilatkozatba kapaszkodtak, (1), hogy az embernek az ördöggel való czimboráskodásáról, a manók és incubus gyermekekről hitelméletet szőjenek. Tamás lett ebben mesterük és orakulumok, (2) és nem sok idő mulva már vészthozó volt ezen sötét őrjöngésben kétkedni.
IX. Gergely egy bullájában, már 1231-ben, világi pallost emelni sürgetett a Németországban uj nemü eretnekség lesujtására. (3) Hivően emlékezik meg ezen alkalommal titkos éjjeli gyülekezésekről, melyben a sátán varangy, halavány kisértet és fekete kandur alakjában vett részt, s hol szörnyü undokságok vitettek végbe.
(1) Civ. Dei, 15, 23. Egy a démonok emberfölötti hatalmára vonatkozó hasonló állításra nézve később maga is megvallotta (Retractat. 2, 30): "se rem dixisse occultissimam audaciori asseveratione quam debuerit".
(2) Summa P. I, quaest. 51, art. 3 ad 6.
(3) Mansi iratában, Concil. XXIII, 323. és Ripoll. Bullar. Ord. Praed. I, 52. A bulla helytelenül vonatkoztatott a stedingiakra, mint ezt Schumacher (Die Stedinger, S. 225 ff.) kimutatá.Ezen informátiókat a pápa különösen Marburgi Konrádnak köszönhető, a ki mindenkit, ki be nem ismeré, hogy a varangyot megérintette és a halvány szikár férfit és kandurt megcsókolta, - azonnal megégettetett. (1) Francziaország déli részében az inquisitorok kissé későbben tettek hasonló fölfedezéseket; 1275-ben azonban egy állítólag az ördöggel czimboráló 60 éves asszony már máglyára került.
Főleg a IV. Incze által a hitbiróságoknál alkalmazásba hozott kinpad volt azon eszköz, mely ezen őrjöngés alapjául szolgált, miután azzal minden kivánt vallomást ki lehetett a kínzottakból erőszakolni. Midőn V. Kelemen a templariusok elleni perben az inquisitorokat kinevezé, ezek Nimesben a kínpad segélyével csakhamar kicsikarták azon vallomásokat, hogy az ördög éjjeli tanácskozásaik alkalmával közöttük fekete kandur képében megjelent és nőalaku démonok mint incubik, miután a gyertyát eloltották, velük paráználkodtak volna. (2) 1330 körül XXII. János egy egész átalánosságban tartott bullában már azt rendelé, hogy
(1) Igy tudósit Siegfried mainczi érsek a pápához intézett iratában (Albericus ad a. 1233, p. 544 ed. Leibnit.) Spee jezsuita híres Cautio criminalis-ában, dub. 23, u. 5 már helyesen látá, hogy a pápák által kinevezett inquisitorok voltak azok, kik Németországban a boszorkányhit hóbortját meghonositották: "Vereri incipio, imo saepe ante sum veritus, ne praedicti inquisitores omnem hanc sagarum multitudinem primum in Germaniam importarint torturis suis tam indiscretis, imo, inquam verissime, discretis et divisis."
(2) Preuves de l'histoire de Nimes par Menard, Paris 1750, I, 211.mindazok, kik ördöngős dolgokkal foglalkoznak, (ezek elsorolása már igen messzire megy) az eretnekek ellen alkalmazott büntetésekkel (a confiscatio kizárásával, sujtassanak. (1)
A XV. század közepétől kezdve és különösen VIII. Incze boszorkány-bullájának kibocsátása után a boszorkánypörök, melyek a XIV. században aránylag még ritkábbak voltak, mindinkább szaporodtak.
Eleintén a János bullája óta egészen szabad kezü inquisitorok jogi véleményeket adattak maguknak. Bartolo, korának leghiresebb jogtudósa, 1350 körül a tűz általi kivégeztetésre szavazott. Ezen jogvélemény, melylyel a boszorkányok rendszerinti megégetése kezdődik - igen nevezetes. Itt kézzelfoghatólag látható azon üdvtelenség, melyet a pápák és jog- s hittudós tányérnyalóik nyers materialistikus bibliai magyarázata okozott. (2).
Ezen bibliai magyarázatok arra szoktaták az embereket, hogy mindazt, a mit Krisztus és apostolai virágos keleti nyelven képletileg mintegy a szelleminek megtestesitésére mondottak, világi hatalomra, kényuralomra s az élet-halál és vagyon feletti rendelkezhetési jogra magyaráztassék. Pál azon mondata, hogy a pneumatikus ember mindenek fölött itél, az Unam Sanctam bulla tanítása szerint ugy értelmeztetett, hogy a pápa minden népek és királyok legfőbb birája. Ha Jeremiás isten ítéleteit hirdető prófétai küldetését ke-
(1) Binsfeld, tractat, de confess. malef. Treviz. 1596, 760.
(2) Véleményadása Zilettinél található, Consil. select. 1577, I, 8.leti modorban ugy fejezi ki, hogy rombolni és pusztitani küldetett, ugy ez a pápák magyarázata szerint annyit jelentett, hogy ők értendők azok alatt, kiknek Isten azon hatalmat adá, hogy kiirtsanak és elpusztitsanak mindent és mindazt, a mit és a kit akarnak. Ha a psalmusokhan előfordul, hogy eljövend a megváltó király, ki vasvesszővel fogja a pogány népeket legyőzni, ugy ebben azon jogra és annak igazolására mutattak, melynélfogva a pápák kötelességszerü joga, az inquisitiót halálbüntetéseivel behozni. Igy rontották el pápai jogtudósok a hittudományt s a pápai hittudósok az igazságszolgáltatást. S egészen ezen szellemben nyilatkoztaták a jogtudósok, épen mint ezt Bartolo tevé jogvéleményében, hogy a büvészettel foglalkozó nők megégetendők, mivel Krisztus nyilatkozata szerint az, ki környezetében meg nem marad, eldobatik mint egy tűzrevaló kiszáradt szőlővenyige.
Eymerich művében (1) a bűvészet és boszorkányság mint szilárd tényálladék tárgyaltatik s az inquisitió eljárása alá helyeztetik. A megengedett s a véresen üldözött tiltott bűvészet közötti határ sok ideig elmosódott és bizonytalan volt. IV. Sixtus egy 1471-ben megjelent bullájában - a pápák kizárólagos szabadalma gyanánt - fenntartotta magának a viaszból formált istenbáránykák készitési jogát. Szerinte azoknak érintése a bűnbocsánaton kivül mentőszerül szolgál: tűzvész, hajótörés, égiháboru és jégeső ellen. (2). Kevés idővel ezután - midőn maga a pápa ily
(1) Director. Inquis. II, quaest. 42 és 43, p. 335 sq.
(2) Raynald Annal. a. 1447, 59.módon tápanyagot nyújtott volna a nép babonahitének - napvilágot látott 1484-ben VIII. Innocens boszorkány-bullája, miután laicusok és papnövendékek Németország nehány egyházkerületében a boszorkányság üldözésére kiküldött inquisitorok ellen támadtak s őket abban gátolni akarták. Ezen bullában a pápa nyiltan kimondja azon hitét, hogy az ember a démonokkal incubi és succubi alakban paráználkodhatik, bűbájosság által viselős nőket és állatokat, gyümölcsöket, szőlőskerteket, gyümölcskamarákat és szántóföldeket megronthat, embereket és állatokat kinozhat és férfiakat és nőket a nemzésre képtelenekké tehet. - Panaszkodik továbbá, hogy éretlen laicusok és növendékek által, kik a szükségesnél többet akarnak tudni, (1) ily gaztettek megtorlására kiküldött inquisitorai működésükben akadályoztatnak s végre ez utóbbiakat - Sprengert a hírhedt "Hexenhammer" szerzőjét és Institorist - ujabb meghatalmazásokkal ruházza fel.
VI. Sándor, X. Leo, II. Gyula, VI. Hadrian és más pápák, VIII. Innocens után még több mint egy századon át hasonlóan egyházi szentesítést adtak ezen őrült hitnek az által, hogy a bűvészet üldöztetését folytonosan követelték.
A theologia most kötelezve hitte magát arra, hogy mesterének Tamásnak nyomdokait követve, a boszorkányhit legnagyobb absurditásait képviselje. A legnagyobb nehézség az volt, hogy mint lehessen azon kánontul menekülni, melyet Gratián Reginotól átvett s
(1) "Quaerentes plura sapere quam oporteat."
mely átalánosan az ancyrai zsinat határozatának tekintetett, hol az egyház már 314-ben a sátán műveiről felmerült uj államokat s az ezekben hivőket mint az egyház igazságaival össze nem egyeztethetőket s attól elfordulókat kárhoztatja s mely kanon a pápákat és inquisitorokat eretnekek gyanánt bélyegezte volna. A legtöbben avval vigasztalták magukat, hogy a pápa auctoritása azon kanonnál kétségkívül nyomósabb, s az abban említett és kárhoztatott boszorkányságok egészen másnemüek voltak. "Különben is már oly sokakat végeztek ki, s a pápák ezt eltűrék" - mondá Rategno Bernát dominikánus és inquisitor 1510 körül. (1)
A minoriták, köztük Cassini Sámuel és Spina Alfons azonban kijelenték, miszerint a boszorkányság realitásában való hit nem más, mint őrültség, sőt valóban eretnekség, - ugy hogy ez utóbbi azt véli, hogy az inquisitorok a boszorkányokat csupán ezen hitükért égettetik meg. (2) A pápák és dominikánusok azonban állhatatosan ragaszkodtak az ördöngösségek realitásának fogalmához. Hy mereven állottak szemben a XIV. és XV. században az ellentétek. Ugyanazon időben máglyára kerülhetett az ember Spanyolországban azért, mert az éji boszorkányjárásokat valóknak állitotta s Olaszországban azért, mert ezek lehetőségét tagadta. Azonban mindinkább győzelemre vergődött a pápa, Aquinói Tamás s a hatalmas dominikánus szerzetes rend hármas auctoritása. Ezelőtt el kellett némulni
(1) Bern. Comensis, Lucerna Inquisitorum, Romae 1584, p. 144.
(2) Fortalitium fidei, Paris 1511, f. 365.minden ellenvetésnek. Azon tan, melyet Nider, Jaquier és Dodo dominikánusok s a pápai két udvari hittudós Spina Bertalan és Mazzolini Szilveszter (Prierias) a bűvészet és boszorkányságról előadtak, pápai approbátióval birónak tekintetett. - Spina kereken kimondá, hogy a boszorkány-sabbath csodáinak és förtelmeinek igazsága és realitása - a csalhatatlan pápa auctoritásában gyökerezik; kinek nevében és meghagyásából a vádlottak és inquisitorok által pereltetnek. S miután némely jogtudósok - az Olaszországban ezen időtájt ezrenkint e hóbortnak áldozatul eső emberek megmentése czéljából, - az állitólagos ancyrai zsinati kánonra hivatkoztak, mely Gratián decretumában foglaltatik - Spina nem átallotta kinyilatkoztatni, hogy a pápa tekintélye előtt - a zsinaté, mely mindezt szemfényvesztésnek mondá, - ködpárakint elenyészik. (1) Épen igy hivatkozott Delrio jezsuita - az egész boszorkányhit védelmére - a pápák saját itéleteire, melyekből látható, hogy ők azokat és kicsapongásaikat nem képzetemnek, hanem realitásnak tartották. "Minden egyházi biróság, Olasz-, Spanyol-, Német és Francziaországban, mondja tovább, igy vélekedik s a gyakorlatban minden inquisitor ehez alkalmazkodott. Azért ez az egyház véleménye s itéletének tekintendő, melylyel meg nem egyezni annyit tesz, mint nem tenni őszinte katholikusnak, mi az eretnekség gyanuját viseli magán." (2).
Az orvosok, jogtudósok, természetbuvárok és hit-
(1) Malleus Malefic., apológia prima. Francof. 1588 II, 652-653.
(2) Disquis. mag. I., 16.tudósok minden ügyekezete - ezen sötétségben némi világosságot terjeszteni s a démoniaknak tartott tünemények természetes okát kimutatni sikertelen maradt s elnyomatott mindenütt, a hol a római censura keze által csak elérethetett. Egy századon át minden ily szellemben irott munka az Indexre rovatott, mint ez a még maig is azon levő Weier, Dellaporte és mások műveivel történt. Ellenben hajótörést szenvedett minden ügyekezet, hogy a legveszélyesebb, s a törvényszékek zsinórmértékeül szolgált Delzio jezsuita által irt büvészkönyv ugyanazon censurának alávettessék.
Ha bárki mint kétkedő lépett fel ezen dologban, vagy a tévedést felderíteni akará, az kénytelen volt állitásait azon kijelentéssel visszavonni, hogy csak a gonosz szellem sugallatára hallgatva szólott, és azután vagy életfogytiglan bebörtönöztetett vagy pedig megégettetett. Egy ilyen visszavonást kellett 1460 körül de Luze másként Edeline theologusnak tenni, anélkül, hogy ez őt megmentette volna. Száz évvel később, C. L. Callidius lelkész, ki azt állitá, hogy a szerencsétlen asszonyok csak a kinpad okozta borzalmas szenvedések következtében vallanak be oly dolgokat, melyeket soha sem cselekedtek s igy egy uj alchimia által embervérből arany és ezüst nyeretik, - a pápai nuncius által tömlöczre vettetett. Állítását vissza kellett vonnia, de miután azokhoz ismét ragaszkodott, hosszu börtön után csak a halál menté meg azon sorstól, mely ugyanezen időben Flade trieriai tanácsost érte, ki, miután a boszorkánypöröket, az ugynevezett ancyrai kanonra való hivatkozással megtámadá -
megégettetett. (1). XV. Gergely még 1623-ik évben is rendelé, hogy: ki a sátánnal szövetséget kötött, melyből tehetlenség származott, avagy állatok és terményekben kár okoztatott, az az inquisitio által élethoszsziglan bebörtönöztessék. Végre midőn az inquisitio 170 éven át folytatá e téren irtózatos működését s a pápák és szerzetesek őrjöngésének ezer meg ezer emberélet esett áldozatul, napvilágot látott 1657-ben a római inquisitio egy utasítása, melyben egy galád vallomás tétetik, hogy az inquisitorok által hosszu idő óta egyetlen per sem vitetett correct módon keresztül, hogy csak a kinpad túlságos alkalmazása s egyéb szabálytalanságok által sokat vétettek, általuk a többi egyházi törvényszékek által naponta a legveszélyesebb tévedések követtetnek el s ezek folytán igazságtalan halálitéletek mondatnak ki, (2) melyek után némely enyhitések s elővigyázati szabályok rendeltetnek el. A római ritual-ban, mely a pápa rendelete szerint lelkiismeretesen követendő és csak lelkészek által használandó, még most is benfoglaltatik, hogy azon ember, ki büvös étkekből evett, (3) a sátánt, ki őt igy birtokába keriti, az által üzze ki magából, hogy hánytatót bevegyen. (4).
[18. szakasz: A domonkosrendi hamisítványok és azok következményei]
Hogy mennyire változhatlan és nehézség nélkü-
(1) Ib. III, 58 és 227 sq.
(2) Föllelhető Pignatelli-nál, Consultat. noviss. I, 123; eredeti alakjában és változtatások nélkül Carena-nál de offic. Inquis. a függelékben.
(3) "Malefica signa vel instrumenta."
(4) Ed. Antwerp. 1669, p. 167.linek tünteték fel a fictiók és hamisitványok a római követeléseket s mily könnyen tárultak fel, előttük az ajtók, már a XII. század elején is, ezt Ivo, franczia püspök decretumából láthatjuk, ki abba a valótlanság gazdag tárházát felvevé. Logikája - mely azóta számtalanszor ismételtetett - ezen következtetésbe vonható össze: a pápák azt álliták, hogy őket ez vagy amaz előny illeti, tehát hinnünk kell, hogy az valóban birtokukban van. "A római egyház által arra tanittattunk, mondja naivul, hogy annak itéletét senkinek többé kétségbe vonni nem szabad, tehát tőle hozzá kell menekülnünk, vagyis magunkat egyszerűen neki alávetnünk. (1) S igy az előtte nem szenved kétséget, hogy a pápái intézkedésnek való ellentmondás egyenesen eretnekség. Ebben azon gondolat rejtőzik: "Ha egy püspök egy pápai intézkedésnek, mely meggyőződése szerint egyházának hátrányára válik, hivően engedelmeskedik, akkor igaz hitű, ha azonban ellenszegül a kezdeményezett visszaélésnek és jogbitorlásnak, ekkor eretnek." Ezen felfogásmód rendkívülien nagy horderejű következményeket vont maga után s azt eredményezé, hogy az egyház lefegyvereztetett; az erkölcsiség és politikai eszélyesség legelső feltétele - a rosznak csirájában való elfojtása - elhanyagoltatott; hogy az egyház romladozása feltartózhatlanul előre haladt, s midőn végre reformokhoz fogtak, ezek már elkésve vétettek foganatba.
A XIII. század közepe táján egy uj tévhit terjesztése kezdeményeztetett, mely következményeiben
(1) Epist. 159.
nem kevésbbé volt baleredményű, mint a Pseudo-Izidor-féle. Ha ez utóbbi az egyház alkotmányára és jogkörére volt ujjá alkotó befolyással, ugy az előbbi behatolt a dogmatikus theologiába s a tanodák fölötti uralmat kerité maga alá.
A XII. s a XIII. század első felében a hittudósok nem foglalkoztak az egyházi hatalomtannal és feltünő mellőzés tanusittatott mind az iránt, mi a pápának az egyházhoz való viszonyára vonatkozott. Hugo és Richard victoriánusok, Pulleyn Róbert, poitiersi Péter, Lombardiai Péter, Deutzi Ruppert, Párisi Vilmos és beauvaisi Vincze sententiariusok egészen visszatartották magukat ennek meghatározása és vitatásától. A scholastika tulajdonképeni atyái, mint Halesi Sándor, Rysseli Alán, sőt maga nagy Albert sem bocsátkozott ezen tárgy fejtegetésébe. Csak egyszer, Lukács azon ismeretes helyénél, midőn Krisztus Péterért imádkozik, véli Albert: ebből látható, hogy Péter utódja a hitet egészen és örökre (finaliter) el nem veszitheti.
Ezen új költemény indokául a görögökkel folytatott vita szolgált, melyet épen a keleten időző dominikánusok hoztak fris folyamatba. A görögök előtt az Izidor-Gergely-féle pápai hatalom, mint azt a dominikánusok, mint az egyházkormányzat egyedül üdvözítő alakját bemutaták, hallatlan és érthetetlennek találták. Ha azelőtt I. Miklós s azután még tovább menve IX. Leo s legutóbb IX. Gergely a császár és patriarchákhoz intézett irataikban ilyes követelésekkel állottak elő, ezt Konstantinápolyban figyelembe sem vették; sőt ugy látszik válaszra sem érdemesiték. A
keletiek képzelme szerint Ó-Róma patriarchája kétségkivül minden más patriarchák közt első helyen állott, s kit, ha a heterodoxia bűnébe nem esett, az egyház primátusa méltán megilletett; hanem azon absolut hatalom, melyet most Róma küldönczei hirdettek, a fennebbi fogalomhoz valami egészen idegen volt. Minden, az egyházat illető nagyobbszerű ügyekbe - vélték a keletiek - a pápa intézkedése mindenesetre a többi patriarcha beleegyezésétől tételeztetik fel; egy önkényes autokraticus hatalmat az egyházban képzelni nem tudtak maguknak. Igy tehát egy különös eszközhöz kellett nyulni a görögök megközelithetésére.
Egy latin hittudós, valószinüleg dominikánus, ki a görögök közt tartózkodott, egy költött monda-lánczolatot állitott elő görög zsinatokról, egyházatyákról, Chrysostom-, a két Cyrill-, a jeruzsalemi és alexandriairól s valami állitólagos Maximusról, melyben a pápák új követeléseinek dogmatikus alapot kellett volna nyerni. Ezen mű 1261-ben IV. Orbán pápa elébe terjesztetett, ki is Paläologus Mihály császárhoz irt levelében azonnal hivatkozott több ezen hamisítványban foglalt dolgokra; óvakodva azonban a tanuk neveinek említésétől. Ő ezen még csak alig kigondolt, állitólag azonban 800 év előtt leirt szöveggel be akará bizonyitani, hogy a hittanban az "apostoli trón" az egyetlen egyedüli tekintély. (1) Ez már egyszer egy olyan balvégzet volt, mely a pápákat a byzantiakkal való érintkezésükben I. Miklós óta elválaszthatlanul és folyto-
(1) Raynald. Annal. a. 1263, 31.
nosan kisérte; mindig és mindenkor hamisitott vagy költött bizonyítványok- és tekintélyekre hivatkoztak, mi az egyház egységének szerfelett nagy kárára volt.
Orbán, ki hihetőleg maga is tévútra vezettetett, ezen iratot használat végett Aquinói Tamásnak kézbesíté, ki utóbbi a primatust tárgyaló szakaszt a görögök ellen irt művébe egészen átvevé, a nélkül, hogy legkevésbbé is gyanakodott volna annak kötelessége felett; mert a pápához intézett iratában felhozott aggodalma, csak némely azon műben a Szentháromságot s a Szentlélek kifolyását tárgyaló kifejezéseket, illeték. Egyidejűleg görögre forditá egy Görögországban lévő Buonaccursio dominikánus Thesaurusában az illető helyeket. (1)
A Gergely-féle rendszeren nevelt s a görög nyelvet nem értő Tamás, ki egyháztörténelmi ismereteit egyedül Grátiánból merité, egyszerre az első századokból való és kincseket érő legnyomatékosabb bizonyítványok birtokában látá magát, melyek a kétséget kizáróan tanusiták, hogy a IV. és V. század nagy zsinatai, legtekintélyesebb püspökei és hittudósai a pápában már akkor is a dogmailag csalhatatlan absolut hatalmu egyházfejedelmet tisztelék. Ő tehát megtevé azt, mit a scholastikusok eddig nem tettek, ő nagyobbrészt az említett hazudmány szavait használva, dogmatikába
(1) Doto dominikánus, ki 1330 körül ezen iratot nyugaton ismerteté, azt mondotta, hogy Buonaccursio azt latinra forditá és mindkét szöveget egymás mellé állitotta. Hogy azonban ezen szöveg tulajdonképen latinul íratott és görögre fordittatott le, ezt már Quetif és Echard (Scriptores Ordinis Praedicatorum, I, 156 ff.) is láták.
vévé a pápa csalhatlanságáról való tant, mely lépés következményeinek és tökéletes valósulásának hordereje túl nem becsülhető.
A mi tehát a primátusról azon fictio szerint a keletiek által az első öt századon át tanittatott volna, s mit Tamás az ő tekintélyükre való hivatkozással tovább szövött, az lényegében a következőkben foglalható össze:
Krisztus saját hatalom-erejét Péterre ruházá, s igy a pápa az egyedüli, ki parancsolni, kötni és oldani jogosítva van. Néki mindenki engedelmeskedni tartozik, csak ugy, mintha maga Krisztus volna; mit ő elhatároz, annak eleget kell tenni. Mert "Krisztus - szentségben s tekintélyben - minden pápával van teljesen és tökéletesen" (1). Az apostoli szék uralkodása egyedül áll megingathatlanul Péter hitében, mig más egyházak tévedések által vannak meggyalázva. Igy a római egyház azon nap, melytől a többi egyházak a világosságot nyerik. A zsinat tekintélyét csak a pápától kölcsönzi; egy új hitágazat felállitása az ő kizárólagos joga, s ki magát tekintélyének alá nem veti, az eretnek; mert csak a pápa egyedül van feljogosítva a hit minden kérdése fölött itéletet hozni. (2)
Egy szerzetes-társának koholmányai alapján, melyek közt egy, a chalcedoni zsinat kanonja is volt, mely minden püspöknek korlátlan szabadságot enge
(1) Tulajdonkép annyit jelentene: mint csodás, s csak a hit által megfogható módon. Ebben egy inspiratión alapuló csalhatlanság látszik értve lenni.
(2) Summa, 2. 2. q. 1 art. 10. - q. 11, art. 2. 3.dett a pápa auctoritására való hivatkozásra és a Gratiánnál előforduló hamisítványok felhasználásával alkotá tehát Tamás pápai rendszerét, azon két fő tantétellel, hogy a pápa a világ legelső és csalhatatlan tanitójára s az egyház absolut hatalmu legfőbb fejedelme. (1) A koholt alexandriai Cyrill ezen anyagban legkedveltebb autorává lett, kire idézeteiben minduntalan hivatkozik.
A pápai udvarnál csakhamar belátták, mily nagy előny reájok nézve, ha az, a mit eddig csupán a jogászok és jogkönyvek tanítottak, most a dogmatica, a theologiai tan alkatrésze lesz. Ekkor ejté ki XXII. János elragadtatásában ama hires szavakat "Tamás a mennyi czikket irt, annyi csodát mivelt, azért méltó, hogy szentté avattassék, ha mindjárt általa miraculumok nem történtek is"; bullájában pedig erősité, hogy Tamás az isteni szellem külön sugallatából irta müveit. VI. Incze még ennél is tovább ment, kijelentvén, hogy a ki Tamás valamely tanát kétségbe vonja, már ennek folytán gyanússá lesz. (2)
Tény, miszerint az uj görög traditio épen megjelenése pillanatában a nyugaton még sokkal szükségesebb és óhajtottabb volt, mint keleten. Épen akkor árasz-
(1) A görögök ellen irt műve, a mi a primátusra vonatkozó szakaszt illeti, csupán ezen fictiókból áll. Tamás művének a dominikánusok által eszközölt kiadásában, mely Párisban 1660-ban T. XX. nyomatott, az előbbi műveivel egyenlő tételek a lapok szélein vannak megjelölve.
(2) Hasonlítsd össze az összeállítást: Touron, vie de St. Thomas, 590 ff.totta el a nyugoti egyházat az uj szerzetes rendek özöne, melyek összes dotatiója a koldulásban, gyóntatásban és a pápai kiváltságok használatában állott, azaz: a jogban, a pápának fentartott esetekben bünbocsánatot hirdetni és a bünök alól feloldani. III. Incze csak imént, 1215-ben, a nagy római synoduson megparancsolta, hogy minden keresztény évenkint egyszer saját plébanosának meggyónjon, kinek engedelme nélkül senki sem oszthat bünbocsánatot. Kevéssel utóbb a pápai szék elhatározta, hogy az uj szerzeteseket, mint föltétlen hiveit, közvetlen kiküldöttjeit és teljhatalmu eszközeit, valamennyi egyházmegyében és plébániában a püspökök és plébánosok oldala mellé rendeli. Az volt tehát a feladat, hogy a "mindenki saját plébánosáról" szóló 1215-ki törvény, az ujonnan bevándorolt és főkereseti forrásul a gyóntatószéket használó gyóntatók érdekében hozott kiváltságok által megérvénytelenittessék; ehhez pedig nékülözhetlen volt az elmélet az egyetemes püspökről, ki közvetlenül hatályos és a püspöki tekintélylyel versenyző hatalmánál fogva, tevékenységét az egész egyházra kiterjeszti. E czim, melyet Nagy-Gergely még utálattal visszautasitott, most már a legkiterjedtebb mérvben aknáztatott ki és különösen Tamás, uj apokryph iratokra támaszkodva, erősité, hogy a chalcedoniai zsinat adta a pápának e czimet. Az uj rendeknek osztott kiváltságok felett sok helyen elkeseredett vita támadt.
1254-ben IV. Incze megkisértette a plébánosokat és püspököket a szerte barangoló és a legnagyobb készséggel bűnbocsánatot osztó szerzetesek ellen oltal-
mazni, mert figyelmeztették, hogy ily módon a vallási harczok és bünbocsánat-osztási rendszer által különben is már szerfelett meglazult vezeklési fegyelemnek szükségkép teljesen el kell enyésznie. Kiderült - mondá a pápa, hogy a plébánosok és a lelki pásztorkodás üdvös hatása megsemmisül, a nép megvetni tanulja papjait és minden szégyen elenyészik, ha egy gyorsan eltünő és ama vidékre talán soha többé vissza nem kerülő szerzetes absolutiója folytán oly kényelmesen lehet a bünöktől megmenekülni. (1) De IV. Incze rendeletét, melynél fogva szerzetesnek nem volt szabad az illető plébános engedelme nélkül a gyóntató székbe betolakodni, közvetlen utódja, IV. Sándor ismét viszszavette. (2) Tamás ekkor a párisi theologusok ellen, kik a plébanosoknak, valamint az egyházban eddig divott rendnek és hatalom-felosztásnak pártját fogták, egy művet irt, melyben vélt Cyrillusára támaszkodva igy következtet: "ami az engedelmességet illeti, Krisztus és a pápa közt nem kell különbséget tenni, mert hisz Cyrill is mondja, hogy a világ fejei (primates mundi) ugy engedelmeskedtek a pápának, mintha ő maga Krisztus volna; (3) ennélfogva a conciliumok által megállapitott egyházrendet is megdönthetik, mert a conciliumok csak ő tőle kölcsönözték tekintélyüket." A neki kézbesített fictiók iránti bizalmában, Tamás épen a chalcedoniai conciliumra hivatkozott, hogy a pápai absolutismus jogosságát bebizonyitsa.
(1) "Et si animarum" bullában, Raynald, Annal. a. 1254,70.
(2) Raynald. ib. Bulaei. Histor. Univ. Paris, II. 315-50.
(3) Opusc. XXXIV. ed. Paris, XX, 549 és 580.A két rend győzelme tökéletes volt, s ezzel együtt a pápai rendszer, valamint azon nézet is érvényre jutott, hogy minden egyházmegyében a pápa a valódi püspök, s - mint mondani szokták - az ordinariusok ordinariusa. Mert hiszen minden falusi plébános érezte, hogy a kolduló és kiváltságai jövedelméből elő szerzetes ellenében tehetetlen, hogy nem háríthatja el a pápai teljhatalomnál fogva lelkipásztori tevékenységén ejtett sérelmet. A számtalan exemtiok által megyéik igazgatásában már különben is szerfelett hátráltatott püspökök tétlenül kényszerültek nézni az uj szerzetesek eljárását, kiknek exemtiója még messzebbre terjedt, s kik csak távol rendfőnökeik parancsára hallgattak. Ebből oly állapot keletkezett, hogy 1283-ban Francziaországban még egy bibornok, Beaulieu Simon is igy nyilatkozott: "a kolduló rendeknek adott kiváltságok által az egyházi közigazgatás annyira felbomlott, hogy az egyházat már teljes joggal monstrumnak lehet nevezni." (1). A papság minden osztályai közt a plébánosok voltak a legtehetlenebbek, minden jogtól megfosztottak; számukra nem létezett közlöny vagy képviselet, melyek utján sérelmeiket előadhatták volna. A püspökök szintén gyakran panaszkodtak és a párisi egyetem sokáig ellenállott. De a pápák és kolduló rendek egyesitett hatalma előtt végre is mindennek meg kellett hajolni, a következmény pedig az volt, hogy a szerzetesek még inkább meggyőződtek, miszerint a pápai rendszer csalatkozhatlansági elmélete rá-
(1) Histoire litt. de France. XXI, 24.
jok nézve szintoly becses és nélkülözhetlen, mint magára a curiára nézve.