Az Erebus megmászása után most már hozzáfogtunk az előkészületekhez a rohamosan közeledő téli hónapokra.

Roppant fontos volt például, hogy a geológusok mentől messzebb jussanak munkájukkal a téli éjszaka beállta előtt. David és Priestley kora reggeltől késő estig kinn jártak geológiai gyűjteményük gyarapítására, hogy legyen mit tanulmányoznunk, ha beáll a tél.

Murray biológiai vizsgálódáaira is tágas tér nyílott. A hosszabbodó éjszakák előre vetették árnyékukat: közeledett az idő, amikor a titokzatos Aurora Australis (a "déli fény") meg fogja lengetni csodás függönyeit és fénykévéit a téli szállás felett. Mawson már nagyban készülődött, hogy megfigyelje és följegyezze ezeket a tüneményeket.

Adams volt az expedíció meteorológusa. Reggel nyolctól este nyolcig minden észlelés az ő feladata volt; este tíztől reggel hétig az éjjeli őrre hárult ez a kötelesség.

A meteorológiai megfigyelő szekrény adatainak kiegészítésére Mawson fölállított még egy meg figyelő állomást a legmagasabb hegyhát tetején. Ebben elhelyezett egy magaszerkesztette anemometért, a hóviharok idején dúló leghevesebb szélrohamok erősségének a megörökítésére. Gyakran megesett, hogy a szélrohamok sebessége meghaladta az óránkénti 160 kilométert.

Mindezeken felül még egy időjárásjelző műszerünk volt a szabadban: a hómérő. A kályhacső néhány fölös darabjából David tanár szerkesztett egy hómérőt, amelyből a belehullott hó mennyisége a hó elolvadása után meg volt állapítható.

89

Ez a megfigyelés nagy jelentőségű, mert a lehulló hó mennyiségéből és a párolgás mértékéből indulnak ki az óriási hómezőkre és jégárakra vonatkozó számításaink. Mihelyt eléggé megszilárdult az öböl jege, Murray hozzáfogott a tengerfenék állati alakjainak a gyűjtéséhez. Léket vágott a jégbe és ritkán esett meg, hogy üresen húzza fel a hálóját.

Ha még oly gyér is a földfelszín növényzete a déli sarkvidéken: nem mondható el ugyanez a vízalatti növényvilágról. Murray, Priestley és David tanár egyik fő foglalkozása a téli hónapokban éppen a tavak növényi életének a vizsgálata volt.

A tél közeledtével szabályszerű téli munkaprogramot állapítottunk meg. Brocklehurst kivételével, aki ágyban feküdt elfagyott lábával, mindnyájunknak le kellett rónia a maga adóját a saját tudományos munkáján felül a "közmunkából" is.

Éjjelente őrt állítottunk; fölváltva valamennyien sorosak voltunk, éppen csak a szakácsot mentettük fel, mert hogy ő naphosszat el volt foglalva a főzéssel. A tél nagyobb részében tizenharmadnaponkint került ránk a sor.

Az éjjeli ügyeletes feladata nem is olyan kellemetlen, jóllehet sokféle kötelesség hárult reá: leolvasni a műszereket, ügyelni, hogy ki ne aludjék a tűz, ne történjék baj az acetilénnel, gondoskodni meleg vízről a reggelihez, vigyázni a kunyhóra, a lovakra és a kutyákra. Ilyenkor nyílt alkalmunk sok olyasmire, amire máskor nem jutott időnk: ruhamosás, harisnyafoltozás, fürdés, olvasás.

A fűtéssel akkor volt legkevesebb a baj, ha éppen jókora darabos szén volt a szeneszsákban. Ilyenkor nem volt nehéz fönntartani a 4–5 Celsius-foknyi meleget a kunyhóban. Az apró szénnel már több bajlódásunk akadt. Az éjjeli őr rendesen úgy segített magán, hogy a parázsló szénre fókahájdarabokat lökött.

90

Ebből a kisegítő fűtőanyagból nem fogy ki az ember ezekén a tájakon.

A tél dereka felé némely társunk azt a szokást kezdte, hogy tovább fenn virraszt este; ebből a szokásból nőtt ki a tizenegyórai tea intézménye. Kivált David tanár ragaszkodott nagyon az ő késő esti teájához, s rendesen ő vállalta az elkészítését azok számára, akik fönnmaradtak vele. Éjfél után egy órára elcsendesült a ház, legföljebb, ha egyik-másik társunk beszélt még – álmában, avagy horkolt szorgalmasan.

Hajnal felé volt a legkeservesebb az éjjeli ügyeletes dolga; hősi küzdelembe került, hogy le ne ragadjon a szeme.

Reggel fél nyolckor lépett szolgálatba Roberts, a szakács és ugyanekkor kelt Armytage vagy Mackay, hogy megetesse a lovakat. Ez a feladat utóbb egészen Armytage-re hárult.

Fél kilenckor mindenkit fölzavartak, a kijelölt napos "megterített," és pontban kilenc órakor hozzáültünk a reggelihez.

A napos kötelességei terhesebbek voltak, mint az éjjeli ügyeletesé. Kezdődött a reggeli asztalterítéssel. Ez a művelet elég egyszerű volt a mi kezdetleges viszonyaink között. Egyszerűen odalökte a kést, villát, kanalat az asztalra, aztán fölékesítette az asztalt háromnégyféle ínycsiklandozó meleg étellel. A napos dolga volt, hogy kiossza a porridge-ot (zabkása) és körülhordja a tejes korsót. Ezek sohasem hiányoztak a reggeliző asztalról. Következett a napos vezényszava:
     – Ide a csészével! (Up bowls!)

91

Erre mi, kanalunkat megtartva, továbbítottuk a porridge-os csészéinket. Ha "gyümölcsös nap" volt – vagyis amikor a második fogás befőtt gyümölcs volt – ezzel a kedvenc eledelünkkel megtöltve kaptuk vissza csészénket.

Reggeli után a napos dolga volt az edények elmosogatása, a törölgetés, olvasztófazekak megtöltése jéggel, a hamutartó és a hulladékok kihordása a szemetes ládába, majd pedig a szénhordás. Fél tizenegytől háromnegyed egyig szabad volt, akkor azután föltette a teavizet. Ilyenkor csak amúgy állva haraptunk egy-két falatot, ha éppen otthon ért ez a déli óra.

Délután négykor is mindig volt készen forró víz a teához. Negyed hétkor leeresztettük megint az asztalt, és pontban fél hétkor megkezdődött a nap legbőségesebb étkezése: az ebéd, – (Vagy ha úgy tetszik: vacsora). Utána tea. Pipa mellett együtt maradtunk egy óra hosszat. A napos elmosogatott, kisöpörte a kunyhót – immár harmadszor – és ezzel végzett is napi munkájával. Újabb tizenhárom napig nem került rá a sor.

Ismétlésekbe bocsátkoznám, ha el akarnám beszélni viselt dolgainkat, napról-napra, a sötétség beálltával az áldott napfény fölvirradtáig. Kevesen voltunk, nem fogytunk ki a tennivalóból; az unalom – a "sarki éjszaka kísértete" – ugyancsak nem fenyegetett bennünket.

Amikor beszorultunk a kunyhóba és már hokit, futballt nem játszhattunk, esténként némelyek szívesen bridzseztek, dominóztak. Joyce, Wild, Marston és Day sok idejüket áldozták az Aurora Australis-nak: az első könyvnek, amely az Antarktiszon került ki sajtó alól. Ott íródott minden betűje, ott illusztrálták, nyomták és kötötték.*

* A Scott-expedíciók téli újságja, a South Polar Times, gépírásos újság volt, bár gyönyörűen illusztrálva. Nyomtatásban csak később jelent meg. Angliában. Első két kötete a Discovery-expedíción, a harmadik Scott utolsó útján készült.

92

Egy londoni cég – Cauton & Sons – jóvoltából tökéletes nyomdai fölszerelést vittünk magunkkal, megfelelő papirossal együtt. Joyce és Wild még odahaza megtanulták a szedés és a nyomás mesterségét, Marston a metszést és a litoráfiai munkát. Eleinte nehézkesen ment, de csakhamar tűrhető gyakorlatra tettek szert. Day volt a könyvkötő: Venesta-ládák fájába kötötte be a könyvet, előbb jól megtisztogatva, lesimítva és lecsiszolva. Marston illusztrálta a könyvet; a képeket alumíniumlemezről sokszorosította. Végső formájában a könyv százhúsz lapra terjedt. Mindenesetre egészséges foglalatosság volt a sarki éjszaka egyhangúságában.

Március 13-án szilaj hóvihar kerekedett. A szélrohamok meg-megrázkódtatták védett helyen álló kunyhónkat és mázsás ládákat elmozdítottak a helyükről. Amikor elvonult a vihar, gondunk volt rá, hogy nagyobb biztonságba helyezzük ingóságainkat.

Murray ezen a napon élő mikroszkopikus állatokat fedezett föl valami gombafélén, amely az egyik tó fenekéről származó jégből olvadt ki. A legérdekesebb biológiai fölfedezés, amelyet valaha tettek az Antarktiszon. Ezeknek a parányi lényeknek a tanulmányozása új világot vetett a rendkívüli hidegekben, szélsőséges hőmérsékleti viszonyok közt is megtalálható életföltételekre.

Nekünk hozzá nem értőknek mulatságos volt megfigyelnünk, amint Murray hiába iparkodott elpusztítani az apró állatokat. Hol kiolvasztotta, hol megint befagyasztotta őket, többször egymásután. Mindhiába. A mákszemnyi sugaras állatkák rá se hederítettek. Aztán sósvízbe rakta őket, olyan sűrű oldatba, hogy –20 foknál se fagyott be. Ezt is túlélték. Erre elkezdte melegíteni a vizet. Nagyobb részük még +93 fokos vízben sem pusztult el. Valóságos párviadal indult meg a sugaras állatok és a tudós között. És többnyire a rotiferák kerültek ki győztesen.

93

Szegény a nyelv és gyönge a toll, hogy elbeszélje a színeknek azt a varázsát, amely elömlött a természeten, amikor a Nap lehanyatlott, hogy hosszú hónapokra elhagyjon bennünket. Még a felhők is szivárványos színeket leheltek. Megragadóan szép az átmenet a félhomályból az éjszakába – kivált ha a növekvő hold reáhinti a tájra bűvös ragyogását. A fehérlő hegyfalak még fennen tündökölnek és a sötét sziklafokok ugyanoly feketén emelik fel fejüket, mint annakelőtte. Ez az éles ellentét a lassan-lassan szétterülő éjszakában elmondhatatanul igézetes.

Április havában alig múlt nap, hogy az Aurora Australis rejtelmes fénytüneménye fel ne lángolt volna. A hőmérséklet jelentékenyen alább szállott: szélcsöndes időben gyakran süllyedt a hőmérő 40 fokra a fagypont alá.

*

Április 6-án Marshall elhatározta, hogy mégis leoperálja Brocklehurst nagy lábaujját; semmi jel nem mutatkozott a gyógyulásra. A beteget elaltatta, lemetszette az ujjat, aztán elszállásolta a beteget az én szobámba. Ott maradt a tél derekáig. Attól fogva vígan járhatott-kelhetett megint.

Áprilisban megértünk még egy négynapos szélvihart. Amikor elvonult a vihar – meglepetéssel láttuk, hogy nyílt víz csillog az öbölben. A szélvész magával sodorta a jeget. Nyugtalanított ez a tapasztalás, és kivántam, bárcsak fagyna be megint az öböl, mert hiszen arra felé visz a mi utunk messze déli célunk felé.

Ekkoriban figyeltük meg olykor újból azt a sajátságos délibábos jelenséget, amelyet Scott "földárnyék"-nak nevezett el. Napkelte tájon a nyugati hegvek felől hatalmas sötét nyilak vetítődnek föl az égre. Ezek a nyilak az óriási Erebusnak a nyugati hegyekeri keresztül vetett árnyékával függenek össze. *

A Nap még nem bukott fel a láthatár peremére, kemény hidegek jártak, de a Discovery-expedíció tanulságából tudtuk, hogy utazni lehet már a hajnal közeledtét hirdető félhomályban. Ehhez képest már augusztus

96

12-én útra keltem az első terepszemlére David tanár és Armytage társaságában. Mindkettőre fontos szerep várt a jövőben. David tanárra hárult a feladat, hogy amíg én odajárok a déli sark felé, fölkerekedjék a maga csapatával – az úgynevezett "északi csoporttal" – a déli mágneses sark fölkutatására. Armytage-nek pedig a nyugat felé készülő csoport vezetését kellett majd átvennie.

Eleinte rossz volt az időjárás; lassan haladtunk. Éjszakánkint mégis pompásan aludtunk a negyven fokos hidegben, s reggelre kelve nem győztük dicsérni a külön hálózsákot.

Harmadnapra a reggeli órákban értük el a Discovery-expedíció téli szállását a Hut Pointon. Útitársaimat körülvezettem a jól ismert tájon.

Engem magamat rendkívül megragadott, amikor viszontláttam újra az emlékezetes színhelyet, ahol évekkel előbb a Discovery mozdulatlanul vesztegelt a jég közé ékelődve a part közelében és ahol annyiszor csákányoztuk verejtékezve a friss víznek való jeget. Tisztán fölismerhetők voltak a csákányütések és a lapátok nyomai. Fölfedeztem egy üres ládát a jégbe ágyazódva s világosan emlékeztem a napra, amikor a ládát elhajítottuk. Amint ott jártam-keltem a meghitt környéken, hatalmába kerített újra az ismeretlen sejtelmes varázsa és megkapott a vágy, hogy útrakeljek megint a messze dél felé, amerre a Déli Sark titok-

97

zatos világa csalogatott. Éreztem, hogy ez az utazás megfejti a titkot, amely a Sarkot körülveszi.

A régi kunyhó nem volt valami vidám lakóhely akkoriban sem, amikor a Discovery a közelében horgonyzott – kétszeresen elriasztó volt most, az elhagyatottság hat esztendeje után. Azt gondoltam mégis, jó raktárállomás válik belőle a nagy déli utazáson – elvégre csaknem negyven kilométerrel közelebb van célunkhoz jelenlegi téli szállásunknál.

Ott töltöttük az éjszakát és másnap reggel (15-én) folytattuk utunkat a Jégperemen keresztül.

Kirándulásunk fő eredménye volt, hogy meggyőzött arról, mennyire nem számíthatunk a motoros kocsi használhatóságára a déli utazáson. A Jégperem felszíne lépten-nyomon megváltozott: lehetetlen lett volna örökké cserélgetni a kerekeket, hogy ilyen módon alkalmazkodjunk a térszín minden változásához.

David tanár és Armytage alapos ízelítőt kapott most a sarkvidéki időjárásból. Kívánatos volt, hogy minden útitársunk a maga bőrén tanulja meg, mit jelent a szánutazás a jég és a hó sivatagában a déli sark fagyos éghajlata alatt, azért hát elhatároztam, hogy hétről-hétre útnak indítok egy-egy csoportot, készletekkel megrakodva, téli szállásunkról a Hut Pointra.

A rossz időtől sem riadtunk vissza, mert hiszen jól ismert volt az út, és a keserves tapasztalatok csak javára válhattak a sarkvidéken járatlan társainknak.

Kalandos élményekkel és tanulságokkal gazdagodva tértek vissza sorjában a kiránduló csoportok; majd mind rossz időt ért, de szerencsésen járta meg az utat, és az emberek láthatólag élvezték vállalkozásukat. Lelkesen vitatták meg tapasztalataikat.

Szeptember elején Adams, Marshall és jómagam vágtunk neki az útnak – a Hut Pointra. Elhatároztam, hogy tanyát nem ütünk, és egyfolytában járjuk meg a 43 kilométeres távolságot. Célunk közelében azonban hóvihar lepett meg; fölös terhünket

98

hátrahagyva menekülésszerűleg igyekeztünk tovább, és agyonfagyva, siralmas állapotban értük el a kunyhót. Ez a tapasztalás is megmutatja, mennyire résen kell állania az embernek örökösen az elemek gonosz támadásaival szemben a déli sark elriasztó tájain.

Szeptember közepére hatalmas tömeg élelmiszer, olaj és fölszerelés volt együtt a Hut Pointon. Valósággal minden szükségletről gondoskodtunk, ami csak fölmerülhetett a déli utazáson. Biztosítottuk ily módon, hogy a lehetséges legdélibb pontról kezdhessük meg hadjáratunkat a déli sark megostromlására.

De nemcsak társaink szereztek hasznos tapasztalásokat: a lovaknak is jó gyakorlat volt ez az ide-oda utazgatás, és elégtétellel láttam, hogy apró mandzsúriai lovaink nem csalnak meg várakozásomban. Többszörös kísérletezéseim meggyőztek róla, hogy egy-egy lóra legfeljebb 300 kilogrammnyi rakományt szabad számítanunk, amely teherben a szán súlya (mintegy 27 kilogramm) is bennefoglaltatik.

A szánok terhelésének a kérdésén töprengve éreztem csak át, mily súlyos veszteséget jelent a négy ló időelőtti elpusztulása. Nyilvánvaló volt, hogy nem vihetünk magunkkal annyi élelmiszert, amennyit terveztem, és szerettem volna.

Szeptember 22-én ismét útra keltem egy nagyobb csoporttal – Adams, Marshall, Wild, Marston és Joyce társaságábai. Célunk ezúttal messze túl volt a Hut Pointon: pontosan 300 kilométerre téli szállásunktól. Ott akartam elhelyezni eleséget a lovak számára. Egy-egy főre 77 kilogrammnyi rakomány esett. Az út maga is küzdelmes volt, az olykor 60 fokon alul süllyedő hidegben. Vihar is késleltetett.

A depó kitűzött helyét – a 79° 36' déli szélességen, a keleti hosszúság 168. fokán – október 6-án értük el. Ezt a raktárunkat A depónak neveztük el, és egy fölfordított szánnal és bambuszrúdra tűzött fekete lobogóval jelöltük meg. Hátrahagytunk itt egy gallon

99

(4 ¹/₂ liter) petróleumot és egy zsák (körülbelül 76 kilogramm) kukoricát. Ilyenformán jócskán megkönnyítettük terhelés dolgában, nagy déli utunk első szakaszát. A kukorica ott is maradt. Nem került rá a sor. Visszatérő utunkon ijesztő idő köszöntött ránk. Teljes egy hétbe tellett, amíg elértük a Discovery kunyhóját (október 13-án). Másnap folytattuk utunkat s jószerencsénkre találkoztunk a motoros kocsival, hozzáakasztottuk szánjainkat, és így vonultunk be diadalmasan téli tanyánkra.

A déli csoport 1908. október 29-én volt indulandő. ezért tehát az A depótól visszatérve haladéktalanul megkezdtük előkészületeinket – a déli sark megostromlására. Útitársakul Adamst, Marshallt és Wildot választottam magam mellé. A jókora darabon velünk tartó segítőcsoportnak lesz köszönhető, hogy a Minna Bluff előtti érdes jégen túlról aránylag pihent erővel kezdjük meg utunkat a már magában haladó főcsapattal.

Kilencvenegy napra való eleséget szándkoztam magunkkal vinni. Ez az eleségkészlet, egyéb fölszere-

100

léssel együtt az egy-egy lóra eső szánrakomány súlyát a biztonság szélső határáig megnövelte. Négy szánnal és négy lóval készültünk útra kelni. A motoros kocsiról jobbnak láttam végleg lemondani.

Még Angliában előadtam azt a tervemet, hogy egy csoportot keletre küldök, a jégperemen keresztül az Edward király földjére. Ezt a tervet most el kellett ejtenem a lovak elvesztése miatt. Egyesítenem kellett minden erőt a két sark – a földrajzi és a mágneses pólus – elérésére.

Mindamellett volt rá gondom, hogy december elején elinduljon egy csoport raktárt elhelyezni az északi csoport számára, és ugyanez a depóelhelyező csoport – Armytage, Pristley és Brocklehurst – folytassa útját a nyugati hegyek közé.

Egy másik csoportnak – Joyce vezetésével –1909. január 15-én kellett útnak indulnia déli irányban, hogy a Minna Bluffön depót helyezzen el a visszatérő déli csoport számára. Ugyanez a csoport azt az utasítást kapta, hogy visszatérvén a Hut Pointhoz, újabb rakománnyal másodszor is menjen ki az előbb állított depóhoz és ott várjon a déli csoport érkezésére február 10-éig. Ha ekkorra sem érkezik meg a déli csoport, Joyce és társai visszatérnek a Hut Pointhoz és onnan a hajóhoz.

A Nimrod visszatérése december végére vagy január elejére volt várható. Utasítása szerint a hajónak figyelnie kell az északi és a nyugati csoportok visszatértét, amelyek igyekezni fognak jelt adni magukról a Butter Pointról ("Vaj-fok"). Ha február elsejéig sem érkezik jelentés David tanárról és társairól, a Nimrod-nak előre kell nyomulnia a Granite-öbölbe, és ott az öböl bejáratának északi részén kutatnia híradás után. Ha ott sem talál nyomra, ki kell kutatnia észak felé az egész partvidéket a Drygalski jégperemig. Legkésőbb február 10-ére azonban a hajónak vissza kell térnie a téli szállásra. Ha nem lennénk még

101

itthon, folytatnia kell az északi csoport hollétének nyomozását, amennyire a hajó biztonsága megengedi.

A déli csoport visszatérése február második hetétől fogva várható. A téli szálláson maradt társaink azt az utasítást kapták, hogy ettől az időtől fogva naponta figyeljenek, déli tizenkét és egy óra között, nem vesznek-e észre fényjelzést a Glacier Tongue-ról (Gleccsernyelv). Ha az öböl jege megengedi, a hajónak magának is előre kell nyomulnia a Hut Pointra.

Időközben minden készlet és gyűjtemény a hajóra hordandó, készen a végleges útrakelésre.

Távollétem alatt a téli szálláson Murray vette át a parancsnokságot. Arra az esetre, ha nem térnénk vissza, a következő írásbeli utasításhoz kellett magát tartania:

Ha a déli csoport február 25-ére sem érkezik meg, tegyen partra annyi szenet és élelmiszert a Royds-fokon, amennyiből hét ember egy esztendeig fenntarthatja magát. Válasszon ki három embert azok közül, akik önként vállalkoznak rá, hogy itt maradnak. Ha nincs önkéntes jelentkező – ami nagyon valoszínűtlen – parancsban jelöljön ki három embert, aki hátramarad a téli szálláson. Ezeket utasítsa, hogy azonnal nyomuljanak előre délnek a 168. keleti hosszúsági körön a déli csoport fölkutatására, a vezető belátására bízván, hogy meddig hatol előre. A kereső csoport támogatására a kutyák mind hátrahagyandók. A következő nyáron újból kísérelje meg ez a csoport a déli csoport nyomainak fölkutatását... A Nimrod tegyen partra annyi cukrot, gyümölcsöt és gyümölcsízt, amennyit csak lehetséges... és mindazt a ruházatot, amit szükségesnek ítél három ember számára... Ha Adams visszatér és mi nem, ő veszi át az egész expedíció parancsnokságát minden utasítással. A hajó március elsején menjen a McMurdo-öböl bejáratához, megvizsgálni a jég állapotát. Ha a jégzaj szilárdsága nem fenyegető még, visszatérhet még egyszer a Royds-fokra. De azt hiszem, a leg-

102

végső időpont, ameddig maradhat, 1909. március 10-e. Ha addigra sem tértünk vissza, valami komoly baj kellett, hogy érjen bennünket."

A déli csoport élelmezésének a kérdését hosszasan és nagy alapossággal meghánytuk-vetettük. Marshall aprólékos gonddal belemélyedt a különféle élelmiszerek táplálóerejénk a vizsgálatába. A korábbi expedíciók tapasztalatai is sok hasznos útbaigazítást nyújtottak.

Végül elhatároztuk, hogy a naponkénti "fejadag"-ot – már ameddig futja az eleségből – a következőképpen állítjuk össze:*

A sót és a borsot apró zacskókban vittük, mindegyikben egy-egy hétre való adag.

Csaknem pontosan ugyanennyi volt a napi fejadag a Discovery-expedíció szánutazásain: Scott csapatában 980, Barne csapatában 1000 gramm.**

A négyünk számára 91 napra magunkkal vitt élelmiszer összes súlya meghaladta a negyedfél métermázsát.

* Az eredeti munkában a súlyok unciákban (ounce) vannak megadva. 1 uncia (Oz.) az angol fontnak (avoirdupois) tizenhatod része, vagyis 28.35 gramm.
** Angolok a déli sarkvidéken. 128. lap.

103

A lovak elesége jóval súlyosabb volt ennél. Egyenkint és naponkint körülbelül 4 ¹/₂ kilogrammot kellett számítanunk.*

*

Október vége felé útra készen álltunk. Mohó várakozással néztünk elébe vállalkozáunknak.

A segítő csoport – Joyce, Marston, Priestley, Armytage és Brocklehurst – tervünk szerint tíz napi távolságra elkísér bennünket.

Október utolsó napjaiban nem kedvezett az időjárás, de mutatkoztak jelek, hogy a nyár közeledőben van. Az utolsó napokban apróra felülvizsgáltuk még a szánokat és a fölszerelést, hogy meggyőződjünk róla, helyén van-e minden. Esténként pedig leveleket iítunk búcsuleveleket a mieinkhez, arra az esetre, ha nem térnénk vissza többet abból az ismeretlen világból, amelybe behatolni készültünk.

Felhőtlen ág, ragyogó napsütés kedvezett útrakelésünknek az emberláb nem tapodta messze célpont felé, ahol az angol királyné kezéből átvett lobogót készültünk kitűzni, ha a sors is úgy akarja. Mégis, amikor búcsút vettünk a kunyhótól, ahol annyi hónapot töltöttünk együtt társainkkal kényelemben: a sajnálkozás borús érzete ragadott meg, hogy talán sohse látjuk többet egymást.

A segítőcsoport indult elsőnek. Mi négyen – a

* A fölszerelés, ruházat, műszerek, gyógyszerek stb. részletes fölsorolása megtalálható az eredeti munkában: The Heart of the Antarctic, I. kötet, 252–255. lap.

104

délisarki csoport – délelőtt tíz órakor vettünk búcsut Murraytől és Robertstől, akik jó időre magukra maradnak a téli szálláson.

Alig voltunk úton egy óra hosszat, amikor bajok kezdtek környékezni. Legelőbb is megsántult az egyik lovunk – Socks – és kevésre rá, hogy megálltunk etetni, a Grisi ló kirúgott a hámból, és Adamst megrúgta a térde alatt.

Ha tenyérnyivel följebb éri a rúgás, összezúzza a térdkalácsát és vele együtt a reménységet, hogy valaha eléri a déli sarkot. Még így is majd hogy ki nem ugrott a helyéből a lábszárcsontja. Nagy fájdalmai voltak, bár nem beszélt is róla. El sem tudom képzelni, mit művel, ha teljesen ki kell válnia az expedícióból, amely iránt nagy érdeklődéssel viseltetett.

Október 30-án elértük a Hut Pointot (Kunyhó-fokot). Adams lába jobban lett, a lovak is kiheverték sántaságukat, – nagyszerű idő járt, gyönyörűséggel töltött el, hogy kinn vagyunk végre a nagy országúton.

Quan volt a legrosszabb "erkölcsű" négy lovunk közül. Hiába vigyáztuk, folyton harapdálta a kötelét. Egy ízben nem vettük észre, amint elrágta a pányvát és nagy pusztítást vitt végbe a kukoricában és más takarmányban. Amikor el akartuk csípni, egyik szántól a másikhoz rohant, darabokra szaggatta a zsákokat, kiszórta a tartalmukat, nagyokat rúgott a két hátsó lábával, mutatva, hogy ugyancsak elemében van. Látszott, hogy torkig zabálta magát és ficánkoló kedvében van.

November 3-án elhagytuk a tenger jegét. A barrieren – amelyet mostantól fogva inkább jégperemnek fogok nevezni – még rosszabb térszínre jutottunk. A lovak nagyszerűen viselték magukat. A lóhajcsárok óránkint fölváltották a vontatókat. Másnaptól fogva hószemüveget viseltünk a kínzó fény ellen. A White-szigeten túlkerülve lágyabb lett a hó, és ugyancsak megerőltető volt a haladás. A segítőcsoport derekasan kitartott; estig kerek 20 kilométeres utat gyűrtünk le.

105

Mindezidáig szép idő kedvezett utunknak. Guy Fawkes napján azonban (november 5-én) hóförgeteg ért utol, amely roppantul megnehezítette a tájékozódást. A félhomályban nem vettük észre a szélvájta barázdákat. A lovak is, mi is, megszenvedtük a térszín nehézségeit. Ilyen viszonyok közt persze nem csoda, hogy egyre-másra ismétlődtek az apró balesetek. Marshall beleszakadt egy repedésbe, majd csakhamar ,Wildot és Adamst érte utol ugyanez a sors. Amikor Marshall lába alól másodszor is kisiklott a talaj, jobbnak láttuk tanyát ütni és bevárni, amíg kiderül az ég.

Szomorúságunkra másnap egész nap hálózsákjainkban kellett heverésznünk; éppen csak a lovak etetése kedvéért másztunk ki vackunkból. Sűrű hóvihar kerekedett. Aki nem járt a sarkvidéken, el sem tudja képzelni, milyen keserves érzés, mikor a hóförgeteg helyhez láncolja az embert. Minden elvesztegetett nap egymagában a takarmányban 18 kilogramm hiábavaló veszteséget jelent. Igyekeztünk jó képet vágni a dologhoz; helyzetünket elviselhetőbbé tette, hogy külön-külön hálózsákjainkban annyiramennyire mindegyikünknek meg volt a maga független "otthona" – írhatott, olvashatott az ember.

A reggeli órákat a Sok hűhó semmiért * olvasásával ütöttem el – bizonyára nem időszerű olvasmány, amikor az embernek minden oka megvan, hogy bosszankodjék a kényszerű késedelem miatt.

Könnyebben viseltük volna a bajt, ha csak magunkról van szó. A magunk bőrére még csak takarékoskodhattunk az ennivalóval, de a lovaktól nem vonhattuk el az előírt napi eleséget, ha ki akartuk venni a zsírjukat.

7-én megjavult az idő, jóllehet még mindig borult volt és kavargott a hó. Ezen a napon a segítőcsoport visszafordult a téli szállás felé; társaink éljenzése

* Shakespeare vígjátéka: Much ado about nothing.

106

közben indultunk neki – immár magunkban – hosszú utunknak. A lovak pompásan belefeküdtek hámjaikba, de alig hogy utnak eredtünk, a hasadékok egész szövevényébe keveredtünk. Az első, amelyiken Marshall átsiklott, Grisi lovával, olyan széles volt, hogy kiterjesztett karral át sem érte volna az ember. Belenéztem a tátongó szakadékba. Feneketlen, borzongató üreg sötétlett szemem előtt.

Amerre csak néztünk, mindenütt hasadékok. Két nagy hasadék közt tanyát kellett ütnünk, hogy megvárjuk, amíg a világosság megerősödik. Nem kacérkodhattunk a biztos veszedelemmel.

Most már teljesen magunkra voltunk utalva. Kényelem dolgában ez kedvező volt, mert csak kettesével voltunk egy-egy sátorban. Eleinte Adams volt a társam a sátorban, utóbb elhatároztuk, hogy időről-időre fölcseréljük helyeinket.

Olvasnivalóban nem volt hiány. Mindegyikünknek volt egy-egy könyvünk. Én Shakespeare vígjátékait vittem magammal, Marshall Borrow-nak The Bible in Spain (A biblia Spanyolországban) című könyvét; Adams Arthur Young munkáját: Travels in France (Utazás Franciaországban); Wild pedig Dickens "Karcolatait" (Sketches). Olvasmányainkat cserélgetve nem fogytunk ki az olvasnivalóból a veszteglések napjaiban.

De semmiféle olvasmány nem tarthatott vissza, hogy ne szidjuk a makacs rossz időt, amely november 9-ének reggeléig hálózsákjainkba szorított. Komor homályban legyőzhetetlen nehézségekkel jár a vándorlás a jég és hó birodalmában.

Ha felhő vonja be az eget vagy sűrű köd terjeng, az árnyéktalan halotti fehér sivatag megcsalja a szemet. Az ember sima síkot lát maga körül, és egyszerre derékig belezuhan valami mélyedésbe. A szemekre is nagyon megerőltető az ilyen menetelés.

Bármily különös, úgy van mégis, hogy amikor a napot felhő borítja, és "sűrű" idő jár: a hóvakság ve-

107

szélyében forog az ember. Ezzel a kínzó bajjal ugyan csak alaposan módunkban volt megismerkedni déli utunkon.

Egyetlen mód a védekezésre, ha szemüveget viselünk egész idő alatt. De mikor a szánokkal való bajlódás folytán fokozottan szedi az ember a lélegzetet, a szemüveget belepi a lehelet, s le kell venni, hogy megtörölgessük. Ilyenkor aztán a fehér hómező vakító fénye olyan kápráztató, hogy be kell menekülni a sátorba. A sátor zöldes színe jólesőn pihenteti a szemet.

8-án este kitisztult az idő. Ekkor láttuk, hogy körös-körül szakadékok és repedések környeznek. Marshall és Wild sátra pontosan egy mélység szélén állott, amelyet addig észre se vettünk.

Lovaink védetlenül álltak a négy nap, négy éjjel tartó szakadatlan hóviharban; a kemény hideg megviselte őket. Volt okunk örvendeni, hogy a vihar lecsendesedése után mohó étvággyal fogyasztották a meleg eleséget, amellyel megkínáltuk őket. Még sem ártott hát meg nekik a kegyetlen időjárás, amelyet a szabadban szenvedtek át. De sietnünk kellett tovább és csak akkor éreztük magunkat igazán boldogoknak, amikor újra jó darab utat magunk mögött tudtunk.

Téli szállásunkat a déli sarktól madártávlatban csaknem pontosan 1400 kilométer választja el. Ebből a távolságból idáig százat se gyűrtünk még le. Mi tagadás, a sarki utazónak jó adag türelemmel kell fölfegyverkeznie, és miközben hálózsákjainkban hevertünk mozdulatlanul, ahelyett, hogy haladnánk célunk felé, bizony jócskán megfogyatkozott ez a mi készletünk – a türelemből.

108

November 9-ének reggele derült, csöndes és tiszta idővel köszöntött be. Szánjainkat kiástuk a hóból, megreggeliztünk és hozzáláttunk, hogy utat keressünk a hasadékokon keresztül. Keskeny repedésektől egészen a legfélelmetesebb feneketlen mélységekig mindenfajta szakadék került utunkba – lehetetlen volt rajtuk keresztül átjárót keresgélnünk.

Nem volt mit tennünk, mint rábízni magunkat a Gondviselésre. Az első repedéseken szerencsésen átjutottunk. Egyszerre csak Chinaman lovunk lába alatt berogyott a hó, és belezuhant egy gonosz hasadékba, amely párhuzamosan haladt útvonalunkkal.

Adams megpróbálta kirántani; a ló küzködött is hősiesen, mindhiába. Wild és én otthagytuk a szánunkat, – odarohantunk a vergődő ló szánjához – éppen idejében, hogy szilárd jégre mentsük. Még egy lépés és örökre búcsut vehetünk a – déli sarki expedíciótól. A jó lépés szélességű hasadék öblös, feneketlen mélységben folytatódott, és ha abba egyszer belekeveredik szegény lovunk, soha viszont nem látjuk többet. Főzőfölszerelésünk, kétszersültünk és az olajunk fele, de alighanem Adams maga is eltűnik vele örökre.

De gyakori jelenség, hogy akkor fordulnak jobbra a dolgok, amikor már merőben reménytelennek 1átszik a helyzet. Így volt a mi esetünkben is. Jó időre ez volt az utolsó hasadék utunk folyamán. A térszín meg javult és végre tovább haladhattunk.

A nap folyamán újabb 26 kilométerrel közelítettük meg célunkat, és estére sokkal vidámabb kedvben tértünk nyugvóra. Éjszakai nyugvásunkat azonban megzavarta az a haszontalan Quan; elrágta a takarójának a hevederét, és Grisivel meg Socksszal összeveszett

109

rajta. A mandzsúriai lónak nyilvánvaló hátránya az a rossz tulajdonsága, hogy mindenfélét elrág, amihez csak hozzáfér.

Bármily jelentéktelennek tűnnek is fel az ilyen kis események, a folytonos javítanivaló sok munkát rótt ránk, s ha az ember elfáradt a naphosszat való menetelésben, bizonyára nem örül a váratlan munkának.

Délutáni utunk közben csodálkozásunkra egy Adélie-pingvin lábnyomaira bukkantunk. Hogy honnan került ide az a madár – rejtély. Jó száz kilométert kellett "szánkáznia" idáig – a legközelebbi part, ahol táplálékra találhatott, legalább ennyire lehetett. Pingvintársai közt ez a madár bizonyosan kalandos természet hírében áll.

A következő napokon javult az idő, jókora darabra megközelíthettük azt az élelmiszer-állomásunkat, ahol 75 kilogramm eleséget raktároztunk volt el. Növekvő étvágyunkkal nem is állott arányban az az ennivaló-mennyiség, amit ott majd megengedhetünk magunknak. Akik nem ismerik még, mit jelent a kétségbeejtő éhség, hihetőleg irtózva gondolnak rá, hogy mi nem riadtunk vissza később, hogy – amikor lovaink már "megtették kötelességüket" – ételadagainkat lóhússal toldjuk meg. Nyugodt lélekkel mondhatom el azonban, hogy mindaddig, amíg lovaink kivégzésére nem kerítettük a sort, olyan bőkezűséggel bántunk velük, amit magunktól kereken megtagadtunk.

Rátalálni egy ilyen élelmiszeres depóra – erre a parányi foltra – a végtelen hósivatagban, száz kilométernél nagyobb távolságra a legközelebbi szárazföldtől: olyanforma feladat, mint meglelni egy bóját valahol messze bent az Északi-tengerben, ahol a parti hegyek halvány körvonalai belevesznek a messzeségbe. Türelmetlen voltam, hogy elérjük a depót, mielőtt megfordul a ragyogó időjárás.

Képzelhető az örömünk, amikor 14-én este Wild,

110

sátrunk mellől kémlelve a határt Goertz-féle messzelátójával, elkiáltotta magát, hogy megvan a depó! Egyszeriben kirohantunk a sátorból és ott láttuk mi is világosan a lengő lobogót és a szánt a látcsövön keresztül. Másnap reggel mindent érintetlenül találtunk; a lobogó vidáman ropogott a szélben. Néhány órát töltöttünk, hogy elosszuk és kimérjük a visszatérő útra otthagyott élelmiszereket.

Szinte szívbeli fájdalommal váltunk meg egy doboz szardíniánktól és egy üveg fekete áfonyaíztől, amit karácsonyi lakománkra tartogattunk – de minden gramm fölös súly "fontos" volt a mi helyzetünkben, s bár tudtuk jól, hogy annyi tápanyagot kell vinnünk magunkkal, amennyit csak lehetséges, ezekről a fényűző dolgokról le kellett mondanunk.

Déli egy óra után csakhamar úton voltunk megint. Esti táborhelyünkön kőfalat emeltünk tájékozásul visszatérő utunkra. Elhatároztuk, hogy minden tanyahelyet hasonló módon meg fogunk jelölni. Két lapáttal tíz perc alatt embermagasságnál nagyobb hófalat raktunk. Nem hanyagolhattunk el semmiféle elővigyázatosságot, habár nem tudhattuk, mi lesz tartósabb: a fal-e, avagy szánjaink nyoma. A tapasztalat megmutatta, hogy a hófalak megmaradtak, amikor nyomainkat rég elsöpörte az idő, és ezek a tájjelzők igen nagy könnyebbségünkre voltak a hazatérő útban.

Minden ment, mint a karikacsapás; váltig csodáltuk az ellentétet a mi szép napi átlagaink és a hat évvel azelőtti lassú előnyomulásunk között ugyanezen a tájékon.

November 16-án például 32 kilométernyi rekordtávolságot jártunk meg. Mindannyian kitűnő egészségben voltunk, a szememet se kínozta már a hóvakság – csak éppen hogy kicserepesedett ajkunkkal nem nevethettünk kedvünkre, pedig minden okunk megvolt a vidámságra. Szinte nyeltük a kilométereket.

Másik ilyen felötlő ellentét volt az, amely a mi végsőkig menő takrékosságunk és Quan lovunk po-

111

csékolása között mutatkozott az élelmiszerekkel való gazdálkodásban. Mi naponta három szem cukrot lecsíptünk a napi adagunkból, hogy ilyen módon lassankint szert tegyünk egy kis tartalékra – Quan meg csodálatosképpen jónak látta ugyanekkor a maga kötőfékje helyett megenni másfél karhosszúságú kátrányozott kötelet, a takarmányát pedig merő akaratosságból szétszórta a havon.

Ekkortájban kezdtünk gondolkodni a lovak sorsáról, különösen Chinamanről, de mind a négy remekül viselte magát, már ami a húzást illeti. Természetesen rajta voltunk, hogy élelmiszerkészeteinket mentől messzebb szállítsuk délnek, mielőtt kidőlnének.

Quan rendületenül taposta a jeget; bizonyára naphosszat azon jártatta az eszét, miféle csalafintaságot követhetne el megint az éjjel. De ezenközben nagyszerűen belefeküdt a hámba. Chinaman-en mutatkoztak legelőbb az összeroskadás tünetei, de habár ereje hanyatlott, buzgalma mindvégig a régi maradt. Grisi és Socks gyors iramban "vette" a lágy hó borította helyeket.

Bármily keservesen megdolgoztak is lovaink nappalonkint, megvolt az a biztos megnyugtató érzésünk, hogy éjszakai pihenőjüket annál jobban kiélvezik. Egy ízben rajtakaptuk Socksot, hogy éjjel azzal szórakozik, hogy Quannak a farkába ragad, és egész csomóstul tépi ki a szőrt belőle. Ha csak gyaníthattuk volna is, hogy ilyesféle sport eszébe juthat, hosszabb sodronyra pányvázzuk ki őket és elkülönítjük egymástól.

112

November 18-án úgy képzeltem, elértük a sarki szélcsönd övét: a Jégperem halotti sima fehér sivatag ként terült el. Kimondhatatlanul elbűvölő kép – sehol semmi nyoma szárazföldnek: elenyésző pontoknak éreztük magunkat a nyomasztó végtelenség közepette. Mintha nem is ezen a világon járnánk... és ugyanakkor olyan semmiségek foglalkoztattak, hogy az ajkunk kicserepesedett és hogy – a gyomrunk korog.

A déli étkezések máris túlontúl rövidre zsugorodtak, és kezdtük forgatni a fejünkben, mi lesz, ha majd múgy istenigazában éhesek leszünk. Mindamellett megjártunk naponta 28 kilométert, és esténkint meg volt az az elégtételünk, hogy nagy lépéssel közelebb jutottunk megint célunkhoz.

Hamarosan fölfedeztem, tévedés volt azt hinni, hogy elértük a szélcsönd területét. A szélvájta mélyedések mind déli irányban futottak. A bennünket környező táj és viszonyok annyira elütöttek mindattól, amit idáig tapasztaltunk bárhol a világon, hogy bajos volt megjósolni, mit hoz a legközelebbi pillanat.

Coleridge Ancient Mariner-je jutott eszembe:

"Alone, alone; all, all alone, alone on a wide, wide sea ..."

Amikor azután csöndben fölszakadoztak a gomolygó fellegek, és jóllehet szél sem lengedezett, gyorsan tovaúsztak fejünk fölött: a titokzatosság rejtelmes érzése borzongatott.

Minthacsak valóban a világ végén járnánk, és betörni készülnénk a felhők szülőhelyére és a szelek titkos szentélyébe: nem nyomhattuk el azt a sejtelmün-

* "Egyedül, egyedül; egyesegyedül, – egyedül a messze, messze tengeren.

113

ket, hogy a természet erői féltékeny szemmel figyelnek minket, halandókat!

És mégis, e fölemelő élmény közepette, amit mindenki átél, aki behatol a világ elhagyatott rejtekhelyeire: mindennél jobban foglalkoztatott a küzdelmes előrejutás a nehezen járható térszínen. A hó felszíne – ettől függött mindennapos erőfeszítésünk, küzdelmünk és sikerünk.

November 20.án félelmetesen lágy hóra jutottunk. Olyan gonoszul tapadó volt, hogy – megkondult szegény öreg Chinaman lélekharangja. Nem bírt többé lépést tartani a többiekkel. Másnap lelőttük.

Hadd mondjam el ismét, hogy a lovak megölése fájdalmas feladat volt – egyedüli megnyugvást abban találtunk, hogy a végsőkig jól tápláltuk őket, és hogy nem szenvedtek. Amikor egy-egy lovunk kivégzésére került a sor, hófalat emeltünk a tanya szélmentes oldalán, és emögé vittük félre az állatot, hogy a többiek ne lássák.

A szükség rákényszeritett, hogy megegyük a húsukat. A leölt állatok teteme csakhamar kőkeményre fagyott – igyekeznünk kellett, hogy azon melegiben apró darabokra vagdossuk széjjel.

Chinaman kimúlása napján fölállítottuk második depónkat, s otthagytunk 36 kilogramm lóhúst, egy doboz (12 kg) kétszersültet, egy kis cukrot és egy kanna olajat. Ennek a készletnek a segítségével kellett majd visszajövet eljutnunk innen az A depóhoz.

Három lovunk maradt. Mindegyik 225 kilogramm terhet vontatott, amikor elhagytuk a B depót, fekete lobogójával, amelyet egy kiérdemesült szánhoz szíjazott bambuszrúdon lengetett a szél. Szemünk előtt messze délen csakhamar új föld tünedezett fől – föld, amelyet soha sem látott még emberi szem.

Hatalmas hófödte magaslatok bukkantak föl túl a Longstaff-hegyen és a szárazföld belseje felé is, a Markham-hegytől északra. Túl jártunk már a déli szélesség 81. fokán (81°8').

114

Az időjárás továbbra is kedvezett utunknak. Délről hűvös szél lengedezett, a nap könnyű fellegek mögé rejtőzött. A soha nem látott hegyormok dicső látványának örömét két dolog homályosította el: Wild rosszulléte és Adams gyötrő fogfájása. Megpróbáltuk kihúzni a fogat. Az első kísérletbe a fog beletörött. Másodszorra Marshallnak sikerült kirántani a fájó fogat – olyan eredmény, amely, a mi helyzetünkben, épp oly dicsőségére vált az orvosnak, mint amily megváltás volt a betegének.

Fürgén haladtunk. November 26-án emlékezetes napra ébredtünk. Ezen a napon haladtuk meg a legdélibb pontot, amelyet mielőttünk taposott emberi láb. Esti tanyákat a 82°18' déli szélességen ütöttük föl. Legvégső déi pontunk, ameddig Scott kapitánnyal eljutottunk a Discovery-expedíción: 82°16' volt.*

Óráról órára új és új izgalommal kémleltük a nyugaton emelkedő hegyvidéket. Föltárult előttünk a Shackleton Inlet, és mélyen benn az öböl mélyén hatalmas hegylánc meredt a magasba, messze nyugat felé újabb és újabb csúcsok emelkedtek. A Wilson-foktól nyugatra 3000 méteres hegyek jelentek meg, dél-délkeletre egyik új hegycsúcs a másik után tűnt föl szemünk előtt. Kevés embernek jut osztályrészül, hogy olyan földet láthasson, amelyen őelőtte nem nyugodott emberi szem: mohó kíváncsisággal és bizonyos hódolat érzésével figyeltük az új hegység fölbukkanását az előttünk elterülő nagy Ismeretlenből. És a folytonos várakozásnak ebbe az izgalmába belevegyült a lázas reménykedés, hogy a mi ösvényünket semmiféle hegylánc nem fogja elvágni előlünk.

Senki közülünk nem sejdíthette, miféle csodák tárulhatnak föl előttünk délnek vivő utunkban: képzeletünk szabadon szárnyalt – amíg csak föl nem hemperedtünk a hóban, vagy az éhség éles sajgása vissza

* Scott: The Voyage of the ,Discovery'. Magyarul: Angolok a déli sarkvidéken.

115

nem térítette elkalandozó figyelmünket a közvetlen jelen szükségleteire.

Azért persze semmi sem kerekedhetett fölül türelmetlen mohóságunkon, hogy megtudjuk, mi van előttünk. A jégperemen való vándorlásunk hosszu heteiben az egyhangúságtól megmentett bennünket a délkelet felől föl-fölbukkanó föld tájképi változatossága. Ahogy tovább és tovább nyomultunk délnek, a hegyek lánca mindinkább elhajlott kelet felé. Ez a fölfedezés közelről érintett, mert félő volt, hogy a hegyek eltérítenek csaknem egyenesen délnek csapó útirányunktól. Reméltük mégis, hogy, ha majd elérjük a hegyeket, találunk valami járható hegyszorost, amelyen átkaptatva "torony iránt" folytathatjuk utunkat. A türelem mindenesetre üdvösebbnek ígérkezett a töprengésnél: bármi megpróbáltatás várjon is reánk, el voltunk rá tökélve, hogy kitartunk, amíg csak erőnk összeroppanása visszatérésre nem kényszerít.

November 28-án aggasztóan rossz térszínre jutottunk. Szegény Grisi lovunkat, amelyet a hóvakság egészen tönkresilányitott, le kellett lőnünk ezen az estén. Itt állítottuk föl C depónkat. Egy hétre való eleséget és megfelelő olajat hagytunk hátra itt, hogy ezzel visszajövet elvergődjünk a B depóig.

Másnap 540 kilogrammnyi szánrakománnyal terhelve folytattuk utunkat. Elhatároztuk, hogy lovaink mellé befogjuk magunkat is. Hamarosan rájöttünk azonban, hogy ha mi húzunk, a lovak abbahagyják a vontatást. Így hát csak megint leakasztottuk a derekunkról a hevedert.

Az egész környéket át meg átszőtték a hegyláncolatok; a hó felszíne, amerre utunk vezetett, olyan puha volt, hogy a lovak hasig süppedeztek, és csak egyesült erőmegfeszítéssel tudtuk olykor megmozdítani szánjainkat.

Estére a lovak végleg kidőltek, kiváltképpen az öreg Quan. Nem is annyira a szán súlya, mint inkább a süppedő hó örökös tiprása merítette ki. A rákövet-

116

kező két nap valósággal magunk vontattuk a szánt őhelyette.

December elsején ütött az ő utolsó órája is. Szomorúsággal váltunk meg tőle mindannyian, de nekem fájt legjobban az elvesztése, mert – az én lovam volt. Mindnyájunk kedvence volt az öreg Quan. Megszerettük rendkívüli eszességéért, amelyet borzasztó csínyjei sem feledtettek.

December elsején este túl jártunk a 83. szélességi fokon (83°16'). Kelet felé messze terjedő föld vonult; homlokfala óriási fehérlő sáncként veszett bele a messzeségbe. Úgy tűnt fel nekünk, mintha valami hatalmas fordulat előtt állanánk, amely arányos a bennünket környező táj végtelen méreteivel.

Egyik pillanatban a tájkép nagyszerűsége bilincselte le gondolatainkat, a rákövetkező pillanatban megint azon jártattuk eszünket, mit ennénk, ha most hirtelen szabadjára eresztenének valami kitűnő étteremben. Nagyon, de nagyon éhesek voltunk ezekben a napokban. Főként lóhúson éltünk. Menet közben, hogy hűsítsük a forró napban kiszáradt torkunkat – fagyott húst szopogattunk.

Most, hogy már csak egy lovunk volt, az egyik szánt magunk vontattuk, mind a négyen belekapaszkodva. A másik szánnal Socks a nyomunkban járt. Hamarosan alkalmazkodott a mi tempónkhoz és kitűnően tartotta magát. Mindössze ing és pizsama volt rajtunk, mégis csak úgy omlott rólunk a verejték a fejünkre tűző napsütésben – és ugyanakkor lábunk majd meg-

117

fagyott a hóban. Keserves munka volt taposni a porhanyó havat. Délután elég közel jutottunk, hogy fölismerjük az előttünk messze keletnek elnyúló hatalmas jégtorlódások szakadékos sorait. A legkisebb reményünk se lehetett rá, hogy tovább is a Jégperemen (Barrier) maradhassunk, ha déli irányt akarunk tartani. Nekivágtunk tehát a szárazföldnek, egyenesen délnek, és estére a partot szegélyző torlaszok sorainak közvetlen közelében ütöttük föl tanyánkat.

Elhatároztuk, hogy reggel megmásszuk az előttünk emelkedő, csaknem ezer méter magasságu vöröses hegyet, és annak a tetejéről vesszük szemügyre a környéket. Nyugtalanító órák voltak ezek – most dőlt el, találunk-e járható utat a hegyeken keresztül. Ha nem: magas hegyvidék jóformán áthághatatlan gátat vet elibénk. Az idő és a napról-napra fogyó eleség szorongatott.

Reggeli után (december 3-án) csakugyan útra keltünk. Minden táborberendezésünket ott hagytuk a tanyán, gondoskodva róla, hogy egyetlen lovunknak legyen mit ennie estig, amíg visszajövünk. Ebédre négy-négy darab kétszersültet, ugyanannyi cukrot és vagy 60 gramm csokoládét vittünk csak magunkkal. Vizet – úgy reméltük – találunk majd a sziklák között, mihelyt partot érünk.

Alig jutottunk száz lépésre, szakadékhoz értünk. Hószemüvegemen át nem láttam tisztán, levettem a szememről, mire rögtön belenyilallt a szemembe a hóvakság a kápráztató fényben.

Szerencsésen túlkerültünk még néhány hasadékon, amikor egy harminc lépés széles óriási szakadék állta utunkat. A szakadék, amelynek mélysége megközelítette a száz métert, keresztezte irányunkat. Jobbról kerülve azt tapasztaltuk, hogy arrafelé mind jobban belepte a hó a szakadékot. Így azután sikerült átjutni a túlsó partjára és folytatni utunkat a szárazföld felé, amely csalóka módon egészen közelnek tetszett, pedig még mindig kilométerek választottak el tőle.

118

További hasadékokat átszelve, déltájban – már a szárazföldön – sima kék jégre jutottunk, amelyből pompás ivóvízre tettünk szert. Ezer lépéssel odább elértük végre a hegynek a lábát, amelynek a tetejéről akartunk körültekinteni. Néhány falat kétszersültet haraptunk "villásreggelire", aztán nekivágtunk a meredek sziklabércnek.

Ez volt az egész hegymászás legnehezebb szakasza. A hegy szétmállott gránitja össze-vissza volt hasogatva. Üggyel-bajjal följutottunk egy magaslatra, egyenesen délnek! Két hatalmas hegylánc között észak-déli irányú tekintélyes jégár húzódott.

Mohón kapaszkodtunk tovább, föl a hegytetőre, ahonnan a földség belsejében, a magashegységi jégtakaróban elvesző jégár egész óriási testén végigtekinthettünk. Ez a megragadó látvány szárnyakat adott fantáziánknak.

Nem volt kérdéses többé, melyik utat válasszuk; mert habár, úgy lehet, rianások és más akadályok megnehezítik is utunkat a jégáron, bizonyos, hogy a jégperemen úgysem juthatnánk tovább a 86. szélességi foknál, és akkor mégis csak befelé kellene vennünk utunkat a hegyeken keresztül, hogy elérjük a sarkot.

A jégáron át vivő út fő nehézségét abban láttuk, hogy Socks nem tud majd megbirkózni a küzdemes hegymászással. Mi magunk meg nem holdogulunk terhünkkel, hacsak nem részletekben szállítjuk fölfelé.

December 4-én újból útra kelve az előző esti tanyáról, vesződséges erőfeszítéssel vontattuk szánunkat; Socks könnyűszerrel vitte a maga terhét. Így értük el a hágó tetejét, mintegy hatszáz méterre a tenger színe fölött.

Ettől a ponttól fogva enyhe lejtőn ereszkedtünk le a jégár felé, és esti tanyánkat gránitszirtek közá ágyazódó kék jég közelében ütöttük föl, amelyek körül víztükrök csillogtak. Ez az utóbbi szerencsés véletlen csekélységnek tűnhetik föl, pedig megvolt a maga fon-

119

tossága: olajat takarítottunk meg vele, hogy nem kel lett sem havat, sem jeget olvasztanunk.

A hágó tetején, amelyen át utunk vezetett, hatalmas gránitoszlopok állanak őrt. A "déli sark országútjának" a kapuja föltárult előttünk.

December 5-én reggel nyolc órakor szedtük sátorfánkat és elindultunk délnek, lefelé egy jeges lejtőn, a főgleccser irányában. A jeges lejtő mihamar hólejtővé változott, majd megint kék jég következett, amely annyira össze-vissza volt szabdalva repedésekkel és hasadékokkal, hogy lehetetlen volt lovunkkal az utat tovább erőltetnünk, ha nem akartuk kockáztatni, hogy belezuhanjon valami feneketlen szakadékba.

A hóvakság is gyötört. Jobbnak láttam delelő állomásunkon végleg tanyát ütni éjszakára. Marshall és Adams délután kimentek kémszemlére, utat keresni. Azzal jöttek vissza, hogy a lejtő az eddiginél is hasadozottabb kék jégben folytatódik. És még egy érdekes élményről számoltak be, amely jóval meglepőbb volt: madár szállt el a fejük fölött. Barnatestű madár, – szárnyán, alul fehér csík. Délnek repült.

Különös, váratlan megfigyelés, ilyen messze déli szélességen (83°40'). Miféle madár lehetett, nem tudom elgondolni. Marshall és Adams erősködtek, hogy nem sirály volt (skua gull), pedig ez az egyetlen madár, amelyről el tudnám képzelni, hogy idáig merészkedik. Kidőlt lovunk teteme csábíthatta. A Discovery-expedíción tapasztaltuk, hogy amikor a 80 ¹/₂ fok déli szé-

120

lességen leöltük egy kutyánkat, hamarosan ott termett a sirály.*

Éjszakai tanyánkat egy csodálatos gránitszirt aljában ütöttük föl. Mogyorónyi daraboktól harminc tonnás és még nagyobb sziklákig, szanaszéjjel hevertek a gránitgörgetegek körülöttünk. Éreztük, hogy bármely pillanatban legördülhet ránk nagy robajjal valami hatalmas kőlavina. Az egyik havas lejtőn észre is vettük friss lavina nyomát. Mégis csak kénytelenek voltunk ezen a helyen táborozni; a kék jén lehetetlen volt sátrat feszíteni, annyi erőnk meg már nem volt, hogy a meghasogatott jégen keresztül tovább küzdjük magunkat az ezer lépéssel odább mutatkozó havas lejtőig.

Másnap szétosztottuk a terhet és nagy küzdelemmel áthordtuk erre a helyre. Háromszor fordultunk érte. Keserves munka volt; éreztük, hogy csak egy ballépés, és sarki utazásunk minden pillanatban örökre befejeződhet. Szerencsésen túlkerülve a különösképpen veszedelmes jégen, társaim visszamentek Socks-ért. Engem pihenni hagytak, mert idáig is alig bírtam a küzdelmet a hóvakság miatt bekötött fél szememmel. Kora délután együtt voltunk újra valamennyien a havas lejtőn, és csakhamar folytattuk utunkat. Csodálatos kilátás nyílt az egyre-másra fölbukkanó, soha nem látott hegyormokra és hegykoszorúkra. De roppant fáradságosan, lassan vonszoltuk előre magunkat.

Aki be akar hatolni a világ járatlan vadonaiba, hozzá kell edzenie magát a szívós munkához és örömét kell lelnie olyan dolgokban, amik magukban véve bizony legfeljebb viszonylag fölvidítók. Így például másnap (7-én) délután javában örvendeztünk rajta, hogy ha mégoly össze-vissza hasogatott térszínen járunk is, a világítás kedvezőbb, mint a reggel, amikor egyszerre segélykiáltás ütötte meg fülünket. Wild hangja volt, aki nyomunkban járt egyetlen lovunkkal.

Vágtatvást rohantunk vissza segítségére; a szán,

* Angolok a déli sarkvidéken, 167. lap.

121

orrával lefelé fordulva, belebukott egy hasadékba. Wild a szánon lógott, csak az orra látszott ki a mélységből. Socks-nak nyoma sincs sehol. Wild csodák csodájára menekült kényes helyzetéből, de a ló odaveszett. Az eset így történt: Wild a mi nyomunkat követte egy hóval áthidalt láthatatlan szakadékon keresztül; a ló lába alatt beszakadt a hóhíd, és egy szempillantás alatt mindennek vége volt. Wild elbeszélte, hogy a kötél szára egyszerre kisiklott a kezéből – mintha csak szélroham szakította volna ki – önkéntelenül szétterjesztette karjait, és éppen csak hogy megkapaszkodhatott a szakadék túlsó szélébe. Még szerencse, hogy a mélységbe zuhant lovunk súlya alatt eltörött a szán elülső keresztrúdja, – máskülönben az egész szánt Wilddal együtt menthetetlenül magával rántja.

Lehasaltunk a szakadék szélére, belenéztünk a mélységbe – semmi nesz, semmi jel. Feneketlen fekete üreg örvénylett alattunk.

Szegény Socks-ot nem láttuk többet – de ha valaha embernek volt oka hálára, mi hálásak lehettünk Wild csodás megmeneküléseért és a szán megmentéséért. Ha a szánt elveszítjük, két hálózsákunk marad négyünknek. Ilyen megfogyatkozott fölszereléssel még a téli szállásra is aligha vergődhettünk volna vissza. Socks elvesztése magában is súlyosan esett latba. Igaz, hogy már nem soká húzhatta volna; sorsát el nem kerülheti. De számítottunk a húsára, és most nem maradt más nekünk, mint a kukorica, amit meghagyott szegény a gazdáinak.

Egymást érték a hasadékok és a gleccsermalmok; jégcsákányunk lépten-nyomon átszaladt a hóhidakon, ahol csak kipróbáltuk. Ilyen körülmények közt nem érezhettük magunkat biztonságban még éjszakára se.

Visszafordultunk néhány száz lépésnyire, hogy ott üssük föl tanyánkat.

Másnap is (8-án) csak nagy óvatossággal haladhattunk előre a rejtett mélységek és üregek fölött. Növekvő nyugtalansággal lestük, mikor érünk már meg-

122

bízható sík jégre, ahol meggyorsíthatjuk előnyomulásunkat.

Napokon keresztül mindig ugyanaz a gyötrelmes vergődés. Bukdácsolások, zúzódások, ütődések, – rianások, borotvaélességű jég, nehéz vontatás a meredek lejtőkön: ezek voltak a nap eseményei. Beszédtárgynak nem valami vonzó. Nem is ezek körül forgott beszélgetésünk, amikor estefelé tanyát ütöttünk – ételekről beszélgettünk. Hogy milyen éhesek voltunk, jellemzésül elég elmondani, hogy december 9-én alig vártuk már a karácsonyt, amikor – törik-szakad – jól fogunk lakni.

December 10-én, a gleccserrel folytatott újabb kemény küzdelem után egy hegy alatt ütöttünk sátrat, amelyet Cloudmaker- ("fellegcsináló") hegynek kereszteltünk el. Amíg én odajártam a hegyen, útat kémlelni, a többiek lapos kövek közt megzúzták a kukoricát, hogy kiegészítsük vele a magunk eleségét.

Az elkészítés módja olyan kezdetleges volt, hogy a legtöbb ember egy falatot se tudott volna legyűrni belőle, de csak így kerülhettük el a kukorica hosszas főzését – amire nem pocsékolhattuk el drága petróleumunkat.

Akármilyen válságos volt is a helyzetünk, fölélénkített a gondolat, hogy mégis csak haladunk. De a szánok csúnyán megrongálódtak a jéggel való folytonos harcban, és minthogy a sarktól még 630 kilométer választott el bennünket, kivánkoztunk már olyan térszín után, amely kevésbé emlékeztessen rá, mintha uborkahéjon jérnánk. Semmiféle jégfelszín nem olyan idegesítő, mint az ilyen napfény aszalta jég, amelyen az ember lába örökösen megbicsaklik.

Másfelől azonban az ilyen térszínen legalább halad valamire az ember. Csak december 12-én jutottunk olyan viszonyok közé, hogy naphosszat nem morzsoltunk le többet öt-hat kilométernél. A szakadékokkal és repedésekkel megszabdalt késélességü, gidres-gödrös jég olyan akadályokat gördített elénk, aminők-

123

nek nincs párja a sarki utazások történetében. Megint csak részletekben vánszoroghattunk előre, előbb egyik, majd a másik szánba fogva be magunkat. Ketten húztuk, ketten támogattuk a szánt, hogy föl ne boruljon. Ilyen módon előre dolgoztuk magunkat vagy két kilométerre, aztán visszafordultunk a repedéseken keresztül a másik szánért, hogy elhozzuk magunkkal olyan térszínen, amelyen egyetlen kisiklás halált jelenthetett.

Ebben a folytonos bukdácsoláshan a szánok természetesen sokat szenvedtek; törött orruk gyakran bele-beleakadt a kemény, éles jégbe. Ilyenkor a szán hátulja megemelkedett, majd megint lecsapódott velünk. Minden nehézség és veszedelem közepette azonban vigasztalt a gondolat, hogy majd csak végére érünk a gleccsernek és feljutunk a várva-várt fennsíkra.

December 16-ára már teljes 200 kilométeres ut volt mögöttünk a repedésekkel megszabdalt jég hátán, és már 2000 méter körüli magasságban jártunk a földkerekség legnagyobb gleccserén. Másnap "fölégettük a hidat" magunk mögött, már ami a meleg ruhákat illeti: hátrahagytunk minden, de minden nélkülözhető felszerelést. A részletekben való vánszorgás – hogy minden utat háromszor kellett végigjárnunk – roppantul késleltette haladásunkat célunk felé, és nincs az a szomjazó, aki jobban áhítozott volna valaha az italra, mint ahogyan mi sóvárogtunk a megváltó fennsík után. A gleccsernek mintha soha nem akart volna már vége szakadni.

124

Elképzelni sem tudok keservesebb tantalusi kínokat, mint amik bennünket gyötörtek, amikor a plató már karnyújtásnyira közelnek tetszett, és még mindig nem jutottunk fel reá. A repedések vég nélkül folytatódtak.

Ekkortájban már világosan éreztük, hogy az élelem kérdésén fordul meg sikerünk avagy kudarcunk – elérjük-e vagy sem a déli sarkot. Ezért hát olyan takarékosságba fogtunk, hogy majd megőrjített az éhség.

Naponta lecsíptünk magunktól két-két darab kétszersültet, és egy kis pemikánt és cukrot is. Megpróbáltuk pótolni a hiányt vízben megpuhított kukoricával. Azt majszolgattuk. Ha az álom csillapíthatná az ember éhségét, semmi panaszunk nem lehetett volna, mert bizony mi éjszakáról-éjszakára ennivalóról álmodtunk. Karácsony előtt egy héttel még 35 napra való eleségünk volt, és körülbelül 555 kilométerre jártunk célunktól. És persze ugyanennyi távolságot kellett számítanunk visszafelé is a depóig, amelyet ezen a helyen állítottunk. A legjobb esetben is ezt az 1110 kilométert a leszállított napi adagok mellett kell lemorzsolnunk, ha célt akarunk érni.

Napról-napra reméltük, hogy megszabadulunk a rianásoktól, de habár az időjárás dolgában szerencséseknek mondhattuk mígunkat, esténkint, amikor tanyát ütöttünk, kívánva kívántuk, vajha ez lenne utolsó tanyánk a gleccseren. És nem volt nap, hogy ne kísértett volna a karácsonyi ebéd gondolata!

December 21-én – nyárközép napján – megfordult az időjárás. –15 fokos hidegben olyan heves hóvihar kerekedett, hogy ujjunk, arcunk elfagyott, és szakállunkról, bajuszunkról jégcsapok lógtak. A meg-

125

viselt sátrunk falát döngető átható fagyos szélrohamokból ítélve akár azt hihettük volna, hogy tavaszi szánutazáson járunk.

Folytatódott a "részletekben való" vánszorgás. 22-én a hegymászó kötélnek naphosszat dolga akadt. Előbb az egyik szánt vontattuk fölfelé – 180 kilogrammos terheléssel – a meredek lejtőkön, majd pedig kötéllel egybekötözve fordultunk vissza a másikért. Olyan csalóka volt a térszín, hogy sokszor csak a kötél mentctt meg, hogy bele ne zuhanjunk valami feneketlen mélységbe.

Wild úgy jellemezte ezt a mi sétánkat a félig jég – félig hó felszínen, hogy olyan ez, mintha valami pályaudvar üvegfedelén járkálnánk. Annyira hozzászoktunk már a repedésekhez, hogy valahányszor belepottyant valamelyikünk, azt kérdeztük: "Megtaláltad?" Azt hiszem, meglehetős elbizakodottakká váltunk a közvetlen veszedelemmel szemben, habár megvallom, mindig örültünk, amikor meztelen rianással találkoztunk, vagyis olyannal, amely nem volt csalóka hóhíd alá rejtve. Amennyire forrón vágyakoztunk valóban, hogy a déli sark örök havát tapossa a lábunk, elképzelhető, mily borzasztó volt a rianásoknak ez a szakadatlan sora. Bajainkhoz járult, hogy a fokozódó hidegben a kukorica nem dagadt már meg a vízben – hogy ehelyett azután dagadjon meg, miután megettük.

A karácsonyest változatosságot hozott sorsunkba: ez volt a legderűsebb nap, amióta a déli sark országútjának a kapuján beléptünk. Több mint 20 kilométert jártunk meg ezen a napon, és estére 2772 méter magasságban voltunk a tenger színe felett. Az út előttünk még egyre emelkedett.

Eddig semmi nyomát nem láttuk annak a nagyon kemény felszínnek, amelyről Scott kapitány emlékezik meg az északi platóra tett utazásán, de azért nem mondunk még le a reményről, hogy a térszín javulni fog. Ha ebben a reményünkben megcsalódunk, soha el nem érjük a sarkot.

126

Karácsony közeledtével gondolataink hazaszálltak, s a hazai karácsonyok örömei és ünnepségei fölmelegítették szívünket. Szó ki nem mondhatja, mennyire sóvárogtunk hallani a "London sarán keresztül surranó kocsik dübörgését" ("the hansoms slurring through the London muds."). De London zaja és London látványosságai helyett mi egy parányi sátorban kucorogtunk, a világ tetejének elszigetelt magasságában, messze-messze az emberláb taposta ösvényektől.

Gondolataink mégis átszáguldottak a hó és jég végtelen sivatagán és az óceánokon azokhoz, akikért küzdöttünk, és akik – éreztük – reánk gondolnak ebben az órában.

Karácsony napjának délelőttjén kemény vontatással mintegy tíz kilométert morzsoltunk le, és eljutottunk a 85° 51' déli szélességre. Aztán lefényképeztem tanyánkat a királynő lengő lobogójával, fellobogózott sátrunkkal együtt. Társaim is rajta vannak a képen. Estére fényes vacsorát csaptunk. Nem mondhatok le róla, hogy részletesen el ne beszéljem.

Az ételsor "hoosh"-sal kezdődött. Ez az eledel a mi esetünkben a pemikánnal, Oxo-val és kétszersülttel összefőzött lóeleséget jelentette. Azután a kakaó vizében megfőztem kevéske plum pudding-unkat, amit Wild kapott volt egy barátjától odahaza. Ez az eledel, egy csöpp brandy-vel olyan finom falat volt, amelyet a legfinnyásabb ínyenc megirigyelhetett. Azután következett a kakaó, végül szivar és egy kávéskanál likőr, amit egy skóciai barátunk küldött.

Ez egyszer jóllaktunk. S minthogy jól tudtuk, hogy hosszú, hosszú időn keresztül nem lesz megint részünk ebben a boldog állapotban, vacsora után megvitattuk a helyzetet, kimondottuk, hogy továbbra is szűkebbre szabjuk napi adagunkat.

Karácsony napján mintegy 460 kilométer választott még el célunktól. Egy havi eleségünk volt még, három hétre való kétszersülttel. Elhatároztuk ennél-

127

fogva, hogy minden egyheti kétszersülttel úgy gazdálkodunk, hogy tíz napig tartson. És ráadásul mindent hátrahagyunk, ami nem teljességgel nélkülözhetetlen.

Máris a végsőkig "le voltunk vetkőztetve" – most még egy öltözet tartalékruhára kimondtuk az ítéletet: fölösleges. Megkockáztattuk.

Fejenkint 67 kilogramm terheléssel folytattuk utunkat karácsony másodnapján, jégtorlódásokon és repedéseken keresztül. Valahányszor fölértünk egy-egy jégtorlasz tetejébe, így szóltunk magunkhoz: "talán ez az utolsó". De nem az utolsó volt. És ezenközben végére jártunk kukoricánknak, és napi adagjaink szűkösebbé váltak, mint valaha. Ha meggondoljuk, hogy a kemény, félig főtt kukorica emésztési zavarokat okozott, jellemző és sajátságos, hogy mennyire sajnáltuk, hogy fogyatékán van ez az eleség. De az, aki ismeri az éhséget is meg az étvágytalanságot is, nagyon is jól tudja, melyik a szívósabb baj.

December 28-án 3080 méter tengerszín feletti magasságban jártunk, a 86°31' déli széleségen. Fejfájás kezdett gyötörni. Azt hiszem, ez egy fajtája lehetett a hegyi betegségnek. Olyanforma érzés volt, mintha dugóhuzóval csavarintanák fölfelé az idegeinket és végül kihúznák. Szánunk erősen megrongálódott ekkoráig, s a lágy hó borzasztó gonosz felszínén nagy küzdelemmel mozogtunk előre. Nagy magasságban a fizikai munka mindig roppant megerőltető – nem csoda, hogy már-már közel jártunk a végső kimerüléshez.

Ha legalább nem folytatódott volna az emelkedés, elviseltük volna a hideget; a kettő együtt aggasztóan próbára tette erőnket. És ráadásul az év utolsóelőtti napján olyan déli hóvihar kerekedett, hogy majd az egész napot hálózsákjainkban heverve vesztegeltük el.

Ott hevertük el mozdulatlanságban a drága időt, fogyasztva a drága eleséget, törve rajta a fejünket, hogyan segíthetnénk magunkon. De nem tudtunk okosabbat kieszelni vigasztalásunkra annál az elhatározásnál, hogy hacsak eléggé sikerül megközelítenünk célunkat,

128

majd' mindent hátrahagyva, rohammal vesszük be a sarkot. Vagy legalább megkíséreljük.

Az év utolsó napja több mint húsz kilométerrel vitt közelebb célunkhoz. Ha még úgy fájt is a fejünk és gyötört az éhség: fölvidámított a gondolat, hogy – a távolság kevesbedik.

Újév estéjén 320 kilométernyire közelítettük meg a sarkot: minden rekordot levertünk ekkorára, úgy az északi, mint a déli sarki rekordokat.* Reményünk, hogy jobb térszínre jutunk, nem teljesült. Megint csak lágy havon kellett előre küzdenünk magunkat s a hideg északi szél szinte keresztülfújt rajtunk, olyan legyöngültek voltunk a rossz táplálkozástól.

Bármennyire elűztem magamtól a kudarcnak még a gondolatát is, mérlegelnem kellett higgadtan a felelősséget társaim életéért. Éreztem, hogy ha túllövünk a célon, lehetetlen lesz elvergődnünk a téli szállásra olyan térszínen, amilyenen most is járunk – és akkor erőfeszítésünk minden eredménye elvész a világ számára.

Ezekben a napokban elmondhattuk már, hogy végleg megállapítottuk, hogy a déli sark itt van ezen a platón, amely a földkerekség legmagasabb fennsíkja.

Geológiai és meteorológiai megfigyeléseinkből sok hasznot fog meríteni a tudomány. Utunk eredményessége tehát már sem kétséges. De mindez – mégsem a

* Peary 1906-ban az északi szélesség 87° 6''-ét érte el; a déli sarkot Shackleton előtt Scott közelítette meg legjobban, a Discovery-expedíción. Scott 1902-ben 82° 16 ¹/₂' déli szélességig jutott ugyancsak Sbackleton társaságában.

129

déli sark! Szomorúsággal adtam számot róla magamnak, hogy bizony a sark még mindig tekintélyes távolságra van.

De hát az ember megteszi, ami tőle telik. A természet ellenséges hatalmával folytatott tíz órai küzdelem után egy csajka eleség két darab kétszersülttel, és egy csésze kakaó bizony alig-alig melegített fel, és állította helyre erőnket.

Elhatároztam, hogy újabb eleségraktárt állítunk föl és onnan még egy rohamot intézünk a sarkra. A parányi depó, amelyet hátrahagytunk január 4-én, oly észrevehetetlen pont a mérhetetlen fennsíkon, hogy ezt a kockázatos cselekedetünket csakis a körülmények kényszere igazolhatja. Társaim, mint mindig, önmegtagadással járultak hozzá tervemhez.

A bambuszrúd, amellyel itthagyott készletünket megjelöltük, siralmasan elenyészőnek tetszett a természet roppant arányai mellett; valóban, fél óra sem telt bele és elvesztettük szem elől, és nem maradt más, mint bizakodni benne, hogy lábunk nyomai a hóban visszavezérelnek majd a depóhoz.

Ugyanez nap este tisztán állt előttem – és nem is fogadhattam el magam előtt, – hogy alig feszíthetjük tovább a húrt. Elérkeztünk erőnk végső határára. Fejenkint 32 kilogrammra apadt a teher, amit utolsó depónk fölállítása után vonszoltunk magunkkal, és mégis fárasztóbbnak éreztük ezt a súlyt annál a körülbelül félmétermázsás tehernél, amivel még az előző nap birkóztunk, sőt fárasztóbbnak a három hét előtti 112 kilogrammnál. Semmi sem győzhetett meg ennél jobban erőnk megfogyatkozásáról, még ha szemet hunyhattam volna is a súlyosbító körülmények előtt, hogy arcunkat össze-vissza hasogatta a szél, lábunk, kezünk, majd hogy el nem halt már a fagyássebektől, lábbelink elnyűtt, és amikor reggel kibújtunk nyirkos zsákunkból, Burberry-kabátunk egyszeriben páncélinggé

130

dermedt testünkön, és arcunkon, szakállunkon merő jéggé fagyott a lehelet menetelés közben.

El nem mondhatom, mit nem adtunk volna akkoriban egy ollóért, amellyel lenyisszanthatjuk hajunkat és szakállunkat; ha sejthettük volna előre, hogy ilyen kemény hideg időjárás kerekedik, bizonyosan hoztunk volna magunkkal.

Legfőbb ellenségünk volt nyilván a magasság és jéghideg szél. A természet ellenünk esküdött, és most már a legtöbb, amiben bizakodhatunk, hogy száz tengeri mérföldre megközelítjük a sarkot.*

Másnap akarva, nem akarva, meg kellett toldanunk napi eleségadagunkat, hogy egyáltalában életben maradjunk; testünk hőmérséklete mélyen a normális alá süllyedt, és olyan fejfájás kínzott, hogy mindenkit szívből sajnálok, aki ehhez fogható fájdalmat valaha átszenvedett.

Jóllehet nyár derekán voltunk, egyetlenegyszer sem emelkedett a hőmérő a nullapont fölé, Fahrenheit szerint, amióta a fennsíkon járunk. Január 6-án heves hóvihar és hófuvás mellett – 57° fagyot értünk meg.*

A valamicskével bőségesebb ebéd – jóllehet meg sem közelítette még az eredetileg előirányzott teljes napi tápanyagmennyiséget – mindjárt éreztette üdvös hatását. Ezen a napon körülbelül 25 kilométeres utat tettünk meg, és elértük a 88° 7' déli szélességet. Bele kellett nyugodnom a gondolatba, hogy ez lesz végső tanyahelyünk. El voltam rá szánva azonban, hogy itt mindent hátrahagyva, kezünkben a brit lobogóval még egy utolsó rohamot intézünk a sark irányában. Meg

* 100 tengeri mérföld – 185 /₂ kilométer. Ez a remény tehát teljesült, sőt messzebb jutottak. A 88° 23', ahonnan január 9-én visszafordult a csapat, már csak 97 tengeri mérföldre, vagyis 180 kilométerre van a déli sarktól.
**) 0° Fahrenheit = – 32 × ⁵/₉ = – 160/9 = –17,8° Celsius.
–57° "of frost" = –57 × ⁵/₉ = –285/9 = –31,7° Celsius.

131

sem kísérlem leírni, mily szomorú érzéssel töltött el ez az elhatározás. Csak egy dolog enyhítette keserű csalódásunkat: a tudat, hogy erőnk végső porcikájáig küzdöttünk, és nem adtuk meg magunkat hamarább, csak amikor a természet hatalma és a szűkös táplálkozás egyesűlt erővel legyűrt bennünket.

Hazatérő utunk története végtől-végig csupa szenvedés és küszködés. Szenvedtünk az éhségtől, a vérhastól, és küzdöttünk a hóviharokkal, jéghasadékokkal és a járhatatlan térszínnel. Egyetlen vágy hajszolt depóról-depóra – a végsőkig megkínzott vágy az ennivaló után.

Tragikus álmaink voltak arról, hogy enni kapunk,

133

de annál ritkábban ettünk álmunkban. Egyszer mégis ettem álmomban vajaskenyeret. Ha a lelkiismeret – mint mondják – gyávává teszi az embert, biztos vagyok benne, hogy az éhség kapzsivá és ingerlékennyé teszi. Figyeltük egymást, amint majszolgattuk kevéske ennivalónkat, és határozott bánkódást éreztünk, ha észrevettük, hogy valamelyikünknek sikerül úgy intézni, hogy tovább tartson az eledele.

Néha megembereltük magunkat, és eltettünk egy darabka kétszersültet a következő étkezésre, de a problémát, mi jobb: egyszerre kapni be az ennivalót, vagy harapdálni – sohsem oldottuk meg.

Kezdetben, elmondhatjuk, kedveztek a körülmények: rátaláltunk a kicsiny depóra, amelyet vakmerően hátrahagytunk a nagy fehér hósivatagban, és a szál hátunkba fújt, annyira, hogy vitorlát feszíthettünk szánunkra.

Öt nap alatt megjártunk vagy 160 kilométert. Ekkor még hat napra való kétszersültünk volt – leszállított adagot számítva – és még 223 kilométer választott el a legközelebbi eleség"raktár"-tól. Természetes, hogy még egy darabbal szűkebbre kellett szabnunk a napi adagot.

A szél tartósan kedvezett, és a vitorla olyan nagy könnyebbséget jelentett, hogy egyik nap 49 kilométeres rekordtávolságot futottunk be. És a rákövetkezőn – ötvennégy kilométert!

De akármily gyönyörüség is a rekordjavítás, az én örömömet meglehetősen lejjebb szállította, hogy a sarkamat fagyássebek támadták meg és fölrepedezett. Egyik-másik lábam ujja is fölrepedezett.

Mindamellett elvergődtünk ezen a rekordverő napon 16 kilométerre a depótól; ha a szélvihar nem hátba fúj, hanem ellenünk szegül, csak valami csoda menthet meg, hogy éhen ne vesszünk.

Január 20-án déltájban agyonsanyargatva, elmondhatatlan küzdelmek árán elértük a depót. Két óra hosszat hólejtőn vitt lefelé az utunk, szélvájta mély

134

barázdákon keresztül, azután úgy egy kilométeren csúnyán össze-vissza hasogatott havasjég (névé) következett, majd pedig síkos kék jégre jutottunk, amelyen ide-oda csúszkál a láb. Nyomorúságunkat betetőzte, és a veszedelmet is igen-igen megnövelte a dühöngő szélvész, amely többször magával rántotta a szánt és levert a lábunkról.

Mindnyájan súlyosakat bukdácsoltunk; én két ízben is olyat hemperedtem, hogy egész testemben összerázkódtam. Hol egyikünk, hol másikunk vesztette el a talajt lába alól; a szél le-lesodort a jéglejtőn, hogy keservesen kecmeregjünk vissza szánunkhoz és társainkhoz.

Bármily keserves volt is ez a nap és bármily kockázatossá vált is a helyzet, örültünk, hogy túljutottunk már a borzalmas délsarki fennsíkon és lefelé tartottunk a gleccseren.

Másnap egy időre befogtam magamat a szánba, de úgy össze voltam verve és zúzva az örökös esésektől, hogy hamarosan le kellett mondanom a vontatásról és beérnem vele, hogy a szán mellett ballagjak. Szerencsére csinos szelünk volt és völgynek vitt az út, s így nem volt oly főbenjáró az én segítségem.

24-én megint már csak két napi eleségünk volt és egy napra való kétszersült – az erősen leszállított napi adag mellett – és még 74 kilométer választott el hasadékokkal szabdalt térszínen, a legközelebbi depótól. Ha mégoly gyenge voltam is, csaknem "kihevertem" már ütődéseimet.

Úgy látszott, egész utunk már csak versenyfutás az éhhalállal – egyik depótól a másikig. Egy csésze tea, két darab kétszersült és két kanálnyi sajt nem éppen alkalmas déli lakoma, hogy az ember túlságosan fölvillanyozva vágjon neki a délutáni újabb rohamnak. 25-én délben ez volt a helyzet; vacsora után meg már csak egyetlenegy étkezésre való eleségünk maradt, kétszersültünk pedig egy szem sem. Egy kis kakaó, tea, só és bors – ennyi volt az egész, amit másnapra tar-

135

togattunk. Ezekből is vajmi kevés. Éreztük, hogy múlhatatlanul el kell érnünk másnap a legközelebbi eleségraktárt, – kimerültségünkben nem bírjuk tovább. 26-án reggel hét órakor már semmink nem volt, csak egy kis tea és kakaó. Ez a nap és a rákövetkező hozta ránk a legválságosabb megpróbáltatást, amellyel életünkben valaha szembenéztünk. Ennek a két napnak keserves kínszenvedése soha el nem törlődhetik emlékezetünkből.

26-án reggel héttől másnap délután két óráig 30 kilométerrel verekedtük előre magunkat a leggonoszabb térszínen és a legveszedelmesebb hasadékokon keresztül, amivel valaha találkoztunk. Éppen csak egyszer-egyszer álltunk meg, hogy felhörpintsük utolsó csöpp teánkat és kakaónkat, és úgyszólván egyfolytában meneteltünk húsz óra hosszat mély hóban, amely sehol sem volt arasznyinál sekélyebb, és néhol csaknem derékig ért. Lépten-nyomon belebuktunk rejtett hasadékokba, és csak a gyaloghám mentett meg bennünket, kölcsönösen egymás segítségére sietve. Semmi szó le nem írhatja ennek a negyvennyolc órának szellemi és testi erőfeszítését. A Kegyelmes Gondviselés vezérelte lépteinket, hogy végül mégis elértük a depót.

26-án reggel útrakelésünkkor, már egy falat kétszersültünk sem volt, csak egy csajka "hoosh"-t, főként a lóeleségnek szánt kukoricából, és egy csajka teát fogyasztottunk. Így bandukoltunk tovább délig, öt teljes óra hosszat. Akkor egy újabb csajka tea, négy deka csokoládé – és hajrá tovább délután háromnegyed ötig. Harapnivaló híján ekkor már csak egy üres teát ihattunk, és azután meg se álltunk tíz óráig. Akkor egy kis csajka kakaót nyeltünk, és végső erőnk megfeszítésével mentünk tovább éjfél után két óráig. Reggel nyolckor újabb csajka kakaó és menetelés délután egyig. Akkor – a depótól már csak egy kilométerre – tanyát ütöttünk.

Adams és Wild halálra fáradtan már-már roskadoztak gyaloghámjaikban, de csak újból nekivetették ma-

136

gukat és elvergődtek ők is a tanyahelyig. Marshall egymagában ment tovább a depóig ennivalóért, és két órakor végre mindnyájan hozzájutottunk a már kétségbeesetten nélkülözött eleséghez. Menekülésünk hajszálon fordult meg. Azon nyomban elnyomott az álom.

Végre ismét elértük tehát a Jégperemet. A legközelebbi depóig 92 kilométeres út várakozott reánk – hat napra való élelemmel. Úgy éreztük, a legkomorabb veszedelem mögöttünk van már. De korai volt a megkönnyebbülés. A sarki utazó, ha azt képzeli, túl van a veszedelmen és az aggodalmon, mielőtt eljutott volna kutató útja végső állomására: csak önmagát csalja.

Így volt velünk is. Wilden a vérhas jelei mutatkoztak. A bajt csakis a lóhúsnak tulajdonítottuk. Magam meg, még a gleccseren jártunkban beszakadtam a csalóka havon egy rejtett hasadékba. A gyaloghám szíja összeszorult a szívem alatt. Mintha csak intő szavait hallatná a jégár: "Betelt a mérték – ne merészelj többé visszajönni ide!"

Bizonyos, hogy mi éppúgy "torkig voltunk" már a jégárral, mint ahogy az megelégelt bennünket. Kimondhatatlan örömmel fordítottunk hátat neki, mert habár a Jégperem komor fogadtatásban részesített bennünket, tudtuk, hogy tömérdek veszedelem maradt el mögöttünk, és láttuk, hogy már csak a hóviharoktól és förgetegektől van okunk rettegni.

A jégperem azonban úgy látszik, meg akarta mutatni, hogy ő sem kisebb ellenfél a gleccsernél. Mind-

137

járt első nap olyan mogorván köszöntött, hogy a szilaj szélben kéreggé fagyott rajtunk a nyirkos ruha, és percek alatt nyakig benne voltunk megint a dühöngő hóviharban és kavargó hófúvásban. Nem volt más hátra – sátrat kellett ütnünk és hálózsákunkba bújva várni meg, amíg alábbhagy a förgeteg.

Fölöttébb kínos türelmi próba, amikor az embernek olyan mehetnékje van, mint nekünk – és nem tehet okosabbat, mint hogy elnyűtt ruháit foltozgassa.

A rákövetkező napokban balszerencsénk – mintegy változatosságból – újabb fordulatot vett – olyan fordulatot, amelybe csaknem belepusztultunk. Február elejére siralmasabban legyengült állapotban vo1tunk, mint valaha.

Heves vérhas támadott meg mindnyájunkat. Ha bajainkban megvolt is a változatosság, táplálkozásunk a régi maradt. Napjában négy nyomorultul vékonyka darab kétszersüttel enyh`thettük csak lóhúseleségünket.

Február 2-án elértük a következő depót, és másnap új szánnal – és 68 kilogrammnyi új élelmiszerrel terhelve – kerekedtünk föl megint. Ezen a napon már súlyosan erőt vett rajtunk a vérhas, és kivált Wild állapota volt riasztó.

4-én ezt jegyeztem naplómba: "Nem bírok írni többet. Mind a négyünket levert a lábunkról a vérhas. Rettentő nap. Lehetetlen továbbmennünk. Komor sejtelmek. Szép idő."

Elégtétellel gondolok rá vissza, hogy bármily súlyos aggodalmak gyötörtek is, valóban csak az isteni segedelemben bizakodva, legyöngülten és már-már a reménytelen közömbösségig hajszolódottan – nem hajítottuk a pokolba geológiai gyűjtésünket.

6-án betegségünk megenyhült, de rémségesen éhesek voltunk. Naponta hat darab kétszersült és egye egy csajka lóh]s minden étkezésre bizony édeskevés volt, hogy erőnket vele helyreállíthassuk. Elfogott a

138

nyugtalanság, hogy ez a szakadatlan éhezés végül is ]gy legyöngít, hogy soha nem kerülünk haza.

7-én Adams és Marshall ismét beleestek a vérhasba. Wild és én, jóllehet most megkímélt a baj, szánalmasan le voltunk satnyulva. De azért csak küzdöttünk tovább, miközben lassanlassan vánszorogtunk észak felé.

A menőben áfogatott hóbabák továbbra is jó útmutatóink voltak és nagy könnyebbségünkre szolgálttk. De minden gondolatunk és beszélgetésünk az ennivaló körül forgott. A szél és az időjárás kedvezett ezekben a kétségbeejtő napokban, – máskülönben bizony alig lehetett volna reményünk, hogy agyoncsigázva, kiéhezve elérjük a következő megváltó készletünket.

Ilyen módon gyámolítva 13-án – miután eleségünket megint az utolsó porcikáig fölemésztettük – szerencsésen eljutottunk a depóhoz, ahol szegény öreg Chinaman lovunk májából olyan lakomát csaptunk, hogy a királyok megirigyelhettek volna. Kutattunk holmi maradék hús után, s miközben ástam, ástam a hóban, valami kemény vöröses anyagra bukkantam, amiről kiderült, hogy Chinamannek a vére – csontkeményre fagyva. Kiástuk és amilyen szorongatott helyzetben voltunk, pompás járuléknak tekintettük lómájpecsenyénkhez. Vízben fölforralva olyanformának tetszett, mint a "marhahústea" (beef-tea.)

Jószerencsém úgy akarta, hogy ekkortájra (február 15-ére) esett születésem napja. Ajándékot kaptam ezen a napon: egy cigarettát. Pipadohány volt, szivarka-papirosba sodorva. Nagyszerűen ízlett.

Boldog pillanatok voltak ezek nyomorúságunkban. A cigarettázásomat követő nap megint olyan kegyetlenül éhesek voltunk s következésképpen legyöngültek, hogy üres élelmiszertarisznyánkat alig bírtuk megemelni.

Amikor sátorbontásra került a sor, előbb bontottuk el a sátrat és csak azután szedtük össze holmin-

139

kat, hogy ne kelljen átemelni motyóinkat a sátor ajtaján. Este néha úgy kellett két kézre fogni a lábunkat, hogy belekecmeregjünk a sátorba; elgyötörten a nap fáradalmától, megmerevedett lábunkat alig bírtuk mozdítani.

Február 17-én vakító hóförgeteg ért utol, 23 Celsius-fokos hidegben; szerencsénkre hátba fújt a szél. Jóllehet a vitorlával fölszerelt szán gyakran nekünk szaladt és lágy hóba érve a szélrohamok olykor föltaszítottak: hálásak lehettünk, hogy nem kellett ezzel a kegyetlen széllel szemtől-szembe hadakozni.

Tragikus álmok kerülgettek állandóan: persze ennivalóról álmodoztunk. Jaj volt annak, aki négyünk közül tovább eddegélte a maga kásaporcióját nálunk, többieknél. Az ilyet irigységünk kísérte, és mondhatom, nem volt népszerű közöttünk abban az órában.

18-án megpillantottuk a Discovery-hegyet, amely mintegy összekötő láncszemnek tetszett közöttünk és a téli szállás között. Az volt az érzésünk, hogy az északnyugaton fölmeredő hatalmas hegyorom ugyanekkor talán társaink szemét is lenyűgözi. Emlékeztetett rá, hogy mégis csak van valahol egy hely, amely a mi otthonunk – s ez megvigasztalt szenvedéses utunkban.

Másnap reggel fölbukkant az Erebus, s ha nem érkeztünk volna megint el utolsó falat "kenyerünkhöz" – eltekintve attól a néhány húsfoszlánytól, amit Grisi lovunk csontjáról farigcsáltunk le, miután hónapokon keresztül hevert a havon, a naptűzésben – minden jól lett volna. Ehhez a hulladékhoz folyamodni mégis túlságosan kockázatos lett volna mindaddig, amíg a legvégső és tökéletes éhhalál nem fenyeget. És mi másnapra reméltük, hogy elérjük – legelső magunk állította eleségraktárunkat.

A reggelire hívó szó már rég a múlté volt. A napos szakács régóta nem mondta már: "Gyertek fiúk, itt a jó kása" – mert már régóta nem volt többé jó kása; ami ennivaló került, kevesebb idő alatt végez-

140

tünk vele, mint ami alatt ezt a mondatot leírom, – s máris a következő "étkezés" felé fordult minden gondolatunk és vágyakozásunk.

20-án olyan homály ereszkedett, hogy alig láttunk magunk elé. Délután négy órára elértük mégis A depónkat, amelyben egyebek közt várt ránk az a doboz jam, amelyet eredetileg karácsonyra szántunk. Soha nem ízlett gyümölcsíz fölségesebben! Dohányt és cigarettát is hagytunk volt itt hátra. A dohányzás nemcsak mint élénk élvezet csábított bennünket, de azt reméltük, jó eleségpótló szer lesz a dohány, amíg a Bluff-depóhoz eljutunk. Ez volt az az egyetlen élelmiszerraktár, amelyet Joyce-nak föl kellett állítania számunkra: az egyetlen reménysugár az éhezés és betegség keserves napjaiban.

Mindenesetre támaszkodnunk kellett a biztos reményre, hogy a Bluff-szirt alatt élelmiszerekre találunk; magunknak nem volt annyink, hogy azzal elérjük a hajót. A helyzet ez volt: ha nincs ott a depó, el vagyunk veszve. Valahányszor egy-egy lyukkal karcsúbbra fűztük övünket, mondogattuk: sebaj, csak legyünk egyszer a Bluff-depónál. És olyan mohóság űzöt-tkergetett a depó felé, hogy 21-én 37 fokos fagyban, hóviharban sem szakítottuk félbe utunkat.

Rendes körülmények közt a sarkutazónak eszébe se jut, hogy ilyen időben kimozduljon sátrából, de bennünket a szükség szorongatott, – mennünk kellett. Előttünk a táplálék, – hátunk mögött a halál leselkedett reánk. Annyira lefogytunk, hogy a csontunk belefájdult, amikor a kemény havon feküdtünk hálózsákunkban. Csoda-e, ha – vihar ide, vihar oda – elszántuk magunkat, hogy küzdünk utolsó leheletünkig?!

22-én pompás napunk volt. Emberek és kutyák nyomaira bukkantunk – ez biztosított róla, hogy társaink gondoskodtak rólunk. Csakhamar elhaladtunk a depóállító csoport delelő tanyája mellett. Üres dobozok hevertek szanaszéjjel, bizonyságául, hogy a hajó megérkezett.

141

Apróra körülszimatolva a tanya környékét, hátba találunk valami csekélységet, három apró darabka csokoládét sikerült összeszedni, és egy kicsi doboz kétszersültet. Ezeknek persze nyomban végére jártunk. Az osztozkodás véletlene azt akarta, hogy a kétszersült jusson nekem. Egy pillanatra valami furcsa, megokolatlan bosszúság kerített hatalmába balszerencsémen. Semmi sem világíthat rá meggyőzőbben, milyen kezdetleges őslénnyé válik az ember, s hogy egy morzsa eleség kérdése mennyire elevenünkbe vág.

Akárhogy is, közel jártunk a Bluff-hoz, és ott semmi kétség, bőséges készletek várakoznak reánk. De azért csak belénk nyilallott olykor a gondolat, hogy hátha mégsincs ottan semmi és mi végzetünknek megyünk elébe ...

Február 23-án kora reggel elbontottuk sátrunkat, és alig néhány órával később fölvillant a Bluff-depó. Wild volt az első, aki fölfedezte. Egészen közelnek tetszett. A jelzőlobogók vígan ropogtak a szélben, mintha csak mondanák: "Gyertek, itt vagyok; gyertek és – egyetek!"

A déli sark felé vivő útunkból az éles, maró éhség kiirthatatlan emlékeivel tértünk vissza.

1908. november 15-étől 1909. február 23-áig mindössze egyszer laktunk jól: karácsony napján, – és akkor is alig nyeltük le a falatot, megint csak olyan éhesek voltunk, mint annakelőtte. Napi "fejadag"-unk kicsi lett volna egy munkásembernek a mérsékelt éghajlat alatt; a mi esetünkben fokozta az éhséget az a körülmény, hogy megerőltető testi munkánkat roppant alacsony hőmérsékletben végeztük.

Vacsoránk elkészültével rendesen hátat fordítva választottunk, hogy igazságos legyen az osztozkodás. A napos szakács a "hoosh"-t csajkába mérte széjjel, a kétszersültet négy csomóba rakta, és amikor kimondtuk az ítéletet, hogy a porciók egyformák, egyikünk hátat fordított, másik társunk meg egyenkint rábökött az ujjával a csomókra, és megkérdezte: "Kié legyen?" Az, aki háttal állott, találomra mondott egy ne-

147

vet, és azé lett a szóbanforgó adag – persze a legkisebb valamennyi közül, ahogy szentül hittük, mind a négyen.

Egyik nap csokoládé, a rákövetkezőn sajt volt délre. A csokoládét aránytalanul jobban szerettük, mert lobban kielégített és könnyebb volt elosztani. Amennyire rá voltunk utalva a lóhusra, érthető, hogy Socks elvesztése borzasztó csapás volt reánk.

Ha Socks húsát megehetjük, semmi kétség, hogy messzebb jutunk délnek, s talán magát a sarkot is elérjük. De hozzátehetem, hogy ha kierőszakoljuk az utat a sarkig, aligha érjük el a hajót, amelyet a tél közeledése visszatérésre kényszerített volna.

A legkisebb restelkedés nélkül megvallom, hogy délnek vivő útunk utolsó heteiben és hosszú vándorlásunk idején visszafelé, amikor naponként és fejenkint 57 dekagramm eleségre voltunk szorítva: alig járt máson az eszünk, mint folyton csak az evésen. Roppantul kezdetleges lénnyé törpül az ember, ha kétségbeejtő éhség környékezi, és sem a hegyek dicső koszorúja, amely utunk mentén tornyosult, sem a hatalmas jégár nagyszerűsée, amelyen oly gyötrelmesen küzdöttük előre magunkat, nem mozdította meg érzésvilágunkat.

Sokszor elgondolkodtam fölötte, vajon azokat, akik szenvednek a nagy városokban az éhségtől, ugyanazok az érzések hatják-e át, mint amelyek bennünket sanyargattak? Arra az eredményre jutottam, hogy ez lehetetlen, mert minket semmiféle törvény és rendszabály vissza nem tarthatott volna, hogy ki ne nyújtsuk kezünket bármi elérhető táplálék után.

A különbség talán abban rejlik, hogy akik városhelyütt éheznek, fásultak és reményvesztettek, míg mi – csaknem mindvégig – megőriztük szívós akaraterőnket és belső hevünket.

Mi nem vettük tréfára az evés ügyét, mint ahogy ezt tapasztaljuk sokszor azoknál, akik amúgy a szó mindennapi értemében éheznek a civilizált világban.

148

Ha mégoly sokat foglalkoztunk is vele és beszéltünk is róla – majdnem szünet nélkül – mindig a legmélységesebb komolysággal tettük.

Dél felé tartva az éhség még nem vált ilyen aggasztóvá, mindaddig, amíg a gleccserre nem értünk; ott pedig annyira lekötötte minden figyelmünket a hegymászás és a hasadékok veszedelme, hogy nem sokat beszéltünk. Azután meg, fölérve a fennsíkra, arcunkat rendesen annyira belepte a jég, hogy már csak ezért se volt kedvünk a szájunkat se kinyitni.

A visszatérő útban, miután már végére értünk a gleccsernek s a Jégperem felszínén bandukoltunk: akkor kezdtünk szabadjára beszélgetni az ennivalóról. Valóban furcsa érzések ébrednek ma bennem, ha akkori naplójegyzeteimet előveszem, és olvasok a csodás eledelekről, hogy mi mindent is ennénk mi össze, ha beszabadulnánk valami kitűnő étterembe.

Apróra kiszíneztük és elmagyaráztuk egymásnak, roppant komolysággal, az új meg új fogásokat, amiket kigondoltunk s ha általános tetszéssel találkozott az ötlet, karban zúgtuk rá valamennyien:
     – Hjaja! Az bizony jó dolog!

A "göngyölt vadpecsenye" – ez volt általánosan elismert tetőpontja az ínyencfalatoknak. Fölvetettük az eszmét, hogy a szakács szerezzen be szép fiatal húst, verje meg apróra, göngyölje be kövér szalonnaszeletbe, és körös-körül vonja be vastagon pástétommal, hogy olyanformán fessen az egész, mint valami kolbásztekercs. Ezt a tekercset aztán rántsa ki kövér zsírban.

A magam találmányai közül, amiket kieszeltem a hósivatagban való vándorlásunk közben, legbüszkébb voltam egy bizonyos szardíniás pástétomra. Emlékszem, egy napon Marshall azzal az indítvánnyal állott elő, hogy jó volna talán egy vastag tekercs hájas puddding, gyümölcsízzel borítva. Tüzes vita indult meg erre afölött, vajon igényt tarthat-e ez a fogás arra, hogy új találmányként szerepeljen, avagy nam azo-

149

nos-e egyszerűen azzal a gyümölcstortafélével, amelyet minden háziasszony ismer odahaza.

Egy pontban mindnyájan egyetértettünk, éspedig abban az egyetemes kívánságban, hogy jelly meg efféle nem fog szerepelni jövőbeli étlapunkon. Az a gondolat, hogy ilyen sikamlós dolgokat együnk, mint a jelly, csöppet se izgatta fantáziánkat.

Lehet, hogy mindez művelt emberhez nem méltó falánkságnak fog feltűnni mindazok szemében, akik nem lebegtek soha az éhenhalás küszöbén. De ismételnem kell, az éhség nagyon leegyszerűsíti az embert. Egyetlen mosoly nem játszadozott ajkunkon, amikor eltervezgettük ezeket a csodálatos "agyonzabálásokat", mérhetetlenül komolyságos kérdések voltak ezek a mi szemünkben, és naplónk lapjainak üres oldalaira egész ételsorokat jegyezgettünk össze azokról a lakomákról, amelyekben részünk lesz majd, ha hazaérkezünk a bőség országába.

A vérhas, amelytől sokat szenvedtünk, bizonyosan Grisi lovunk húsának volt tulajdonítandó. Ezt az állatot kimerült állapotában lőttük le, és azt hiszem, húsa meg lehetett fertőzve a kimerültsg mérgével, mint ahogy tapasztalati dolog ez a halálra hajszolt állatoknál. A módok, amiket kieszeltünk utunk folytatására, ha törik, ha szakad, és az a gyorsaság, amivel talpraállottunk, mihelyt jó eleséghez jutottunk: legalábbis szembeötlő volt. Bizonyára azért volt ez, mert a vérhas mérgezés és nem szervi bántalom következménye volt.

A nyomorúság időszakában szinte gondviselésszerű volt, hogy hátban fújt a szél, és bizonyosan ez mentett meg bennünket, mert szembefújó szélben nem tehettünk volna ekkora napi meneteket. Már pedig akkor éhenvesztünk volna a depók között.

Az út kezdetén, a sík jégperem felszínén keserves volt a nap heve, jóllehet a hőmérő erős hideget jelzett. Egészen megszokott jelenség volt, hogy karunk egyik fele elfagyott, a másikat meg leégette a

150

nap. Később, amikor erőnk már hanyatlott, nagy nehézségbe került, hogy kifeszítsük a vitorlát a szánra; ugyanis ha karunkat fejünk fölé emeltük, hogy eligazítsuk a vitorlát, a vér lefutott az ujjunkból és egyszeriben elfagyott. Az elfagyással való örökös küzdelmünk kétségtelenül, főrészt túlságosan is könnyű ruhánknak volt tulajdonítható. A könnyű viselet hátrányát azonban ellensúlyozta a nagyobb sebesség, amivel haladhattunk. Meggyőződésem, hogy sarki utazásra lehető könnyű viselet való, jóllehet ez megnöveli az elfagyás veszedelmét a pihenőkön.

Sokat zúgolódtunk örökösen a gleccser ellen, amely annyi nehézséget okozott; fő panaszom ma az, hogy a gleccser nagyon érdekes szakaszairól nem hoztunk haza fényképeket. Ennek a mulasztásnak az a magyarázata, hogy azt gondoltuk, annyi fölvételt csinálhatunk a visszatérő útban, amennyi lemezünk csak marad. Jövet azonban olyan szűkiben voltunk az élelemnek, hogy nem áldozhattunk időt a fényképezőgép kicsomagolására.

A gleccser felszíne a lágy hótól a megrepedezett kék jégig a térszínfajták egész sorával kedveskedett; utóbb állandó jelenséggé vált a hasadékokkal összevissza szabdalt jégfelület.

Némelyik hasadékot lágy hóréteg borította, és csak akkor fedeztük fel őket, amikor valamelyikünk belezuhant és gyaloghámján függve maradt. Még nehezebb volt túlkerülni a mállódó jégben mutatkozó szövevényes hasadékokon. A szánok, hosszúságuknál fogva nemigen forogtak abban a veszélyben, hogy lebukfencezzenek ezekbe a szakadékokba, így tehát a szánba fogva elég biztonságosan érezhettük magunkat. Igen ám, de amikor a felszín kedvezőtlen volt és kénytelenek voltunk egyesült erővel vontatni előre a szánokat, előbb az egyiket, azután a másikat: visszatérőben, amikor üresen mentünk, nélkülöztük a szánnak ezt a támogatását.

Rendesen úgy csináltuk ilyenkor, hogy az első

151

szánt elvonszoltuk egy-két kilométerre, ott letűztünk egy bambuszrudat, hogy megjelöljük a helyet, aztán visszamentünk a másik szánért. Visszatérőben mindig kötélre fűztük magunkat, de még így is sokkal bizonytalanabbnak éreztük a helyzetünket, mint amikor a hosszú, nehéz szánhoz voltunk kötözve.

Sokat lendített rajtunk bizonyára az a jószerencse, hogy mind menet, mind jövet a hátunkba fújt a szél a gleccseren. Akkor is, amikor fölfelé kapaszkodtunk rajta, akkor is amikor lefelé kecmeregtünk. Másrészt viszont a gleccseren sokszor bajba kerültünk amiatt, hogy esténkint agyonfáradva gyakran egy óra hosszat is elkeresgéltünk, ide-oda tipegve a hepehupás, élesre hasogatott jég tengerében, amíg végre akkora havas foltra találtunk, hogy rajta sátrunkat kifeszíthettük.

Az élelmiszeres tarisznyákat és a megterhelt szánokat a sátor köré raktuk, és igazán szerencséről beszélhetünk, hogy nem kerekedett rossz idő, amíg fölfelé kaptattunk a gleccseren. Ha álmunkban hóvihar lep meg, szanaszéjjel szórhatta volna kincseinket. Egyetlen ilyen eset végzetessé válhatott.

A felső gleccserdepó fölött hatalmas sziklaszirtek meredeztek, amelyeket megszámlálhatatlan századok óta ostromolnak a fagy és a viharok. A szirtfalak egyik-másik része olyan roskatag és málladozó volt, hogy egyetlen szélroham ledönthette mennydörgéses robajjal. Körös-körül nemrégiben legörgött sziklatörmelék hevert sátrunk körül, s nem valami kellemetes érzéssel gondoltuk el, hogy valami óriási sziklatömb bármely pillanatban agyonlapíthatna.

Nem válogathattunk a tanyahelyben, mert körös-körül csupa érdes jég környékezett. A szirtek nagyobbára málladozó homokkőből voltak. Ugyanez a hegység volt az, amelyben Wild később szenet fedezett föl, egy menedékes ponton, magasabban fenn a gleccseren.

Legnagyobb csalódásaink egyike volt, hogy ami kor a gleccser legvégső kapaszkodóján is túljutottunk;

152

a tulajdonképpeni fennsíkon nem találtunk szilárd felszínre, amire pedig számítottunk. A Discovery-expedíció a McMurdo-átjárótól nyugatra emelkedő platón szilárd térszínre bukkant. Nekünk a fennsíkon is lágy hóval és keményre fagyott szélbarázdákkal (szasztrugi) kellett küzdenünk.

A január 6-án estétől 9-én reggelig dühöngő szilaj hóvihar után kedvezőbbre vált a térszín; a szél elsöpörte a lágy havat, és a felszín meglehetős szilárdra vált. Szán nélkül, ahogy voltunk, könnyűnek éreztük végső rohamunkat a sark felé.

Számot vetve a déli utazáson szerzett tapasztalatainkkal, nem hinném, hogy rámutathatnék bármi jelentékeny újítás lehetőségére az utánunk jövő expedíciók fölszerelése tekintetében. A tapasztalat azt mutatja, hogy a jégperem felszíne változó; az utazónak el kell készülve lennie, hogy vagy szilárd vagy nagyon is lágy térszínre bukkan, gyakran egy és ugyanazon a napon.

A gleccseren jól fogott volna a súlyos szöges hegymászó bakancs; a kemény hidegben nem viselhet a kutató rendes bőrcipőt, jó volna kieszelni olyan valami lábbelit, amely amellett, hogy elég meleg, elég erős is, hogy körös-körül szegekkel legyen kiverhető.

Ruházatunk teljesen kielégítőnek bizonyult. Ami az élelmet illeti, bebizonyult, hogy nagyobb fejadagokat kell számításba venni, ha ki akarja harcolni az ember az előnyomulást a déli sarkig. Semmi esetre se vinnék többet sajtot; a csokoládé ízletesebb is és könnyebben is osztható.

Déli csoportunk minden egyes tagjának megvoltak a maguk külön kötelességeik. Adams feladata volt a meteorológiai észlelés, amely egyebek közt a hőmérséklet szabályszerű időközökben való leolvasását is magában foglalta. Marshall állapította meg a nap delelésének magasságát, ő térképezte az új földeket. Az ő feladata volt a legterhesebb, mert a napi menet végén s gyakran a déli ebédszünetkor is, fárad-

153

tan kellett ácsorogfna és maró szélben igazgatnia a teodolit csavarjait. A fényképfelvételek javarésze is ő munkája volt.

Wild gondoskodott a szánok és a fölszerelés javításáról, és segített nekem a geológiai megfigyelésekben és gyűjtésekben. Az én kötelességem volt a geológiai munkákon kívül az útirány és a távolságok ellenőrzése, megfigyelések és számítások alapján.

Két naplóm volt: egyikbe a megfigyeléseket, a másikba a napi eseményeket jegyeztem föl. Bár mind a négyen vezettünk naplót, bizony emlékezni se szeretek rá, hogy mily gyakran megesett, hogy elfoglaltságunkban és a nagy hidegek hatása alatt nem fordítottunk rá akkora figyelmet, mint kívánatos lett volna.

A télen át a Nimrod Lytteltonban, Új-Zélandon vesztegelt. Ez alatt az idő alatt alapos javításon ment keresztül, hogy fölvehesse ismét a harcot a jéggel.

Minthogy England kapitány egészségi okból lemondott, E. P. Evans kapitányra ruháztam a hajó parancsnokságát. Az év vége felé rengeteg új készletet szállítottak a hajóra, annyit, hogy az esetre, ha a szánutazó csoportok valamelyike nem tért volna vissza, áttelelhessen vele egy csoport a Royds-fokon, sőt a hajó egész személyzete is áthúzhassa a telet, ha maga a hajó is a jég fogságába kerülne.

A Nimrod 1908. december elsején szedte fel horgonyait Lytteltonban. Egész útján kedvező idő járt. Evans kapitány tapasztalatai ezen az útján megmutat-

154

ták, hogy a Nagy Jégfaltól keletre elnyúló jégzaj öve rendes körülmények közt áthatolhatatlan. A Discovery csak azért hatolhatott előre 1902-ben a King Edward-föld láttávoláig, mert abban az évben kivételesen kedvezők voltak a jégviszonyok. A Royds-foktól 52 kilométerre a hajó szilárd jégbe ütközött, s minthogy arrafelé nem mutatkozott rá mód, hogy a hajó egyhamar áttörhesse a jeget, Evans kapitány elhatározta, hogy Mackintosht három emberrel elküldi a téli szállásra az expedíció leveleszsákjával. Ezt a vállalkozást meglehetősen könnyűnek képzelték, pedig kiderült, hogy nemcsak nehézségekkel, de komoly veszedelmekkel kellett szembeszállniok, amelyek könnyen végzetesekké válhattak volna.

Mackintosh, McGillan, Riches és Paton társaságában 1909. január 3-án kelt útra, de a két utóbbi még aznap délután visszatért a hajóra és Mackintosh McGillannel másodmagával nyomult előre.

Másnap nyílt víz tartóztatta fel őket, s bár két óra hosszat mentek nyugati irányban, hogy lássák, meddig terjed a nyílt víz arrafelé, nem érték el a végét. A jég dél felé mind mozgásban volt. Nem lévén rá mód, hogy eljussanak a Royds-fokra, elindultak vissza a hajóra.

Egyszer csak Mackintosh észreveszi, hogy előttük is nyílt víz csillog, és elzárja az útjukat a hajó felé. Csakhamar rájönnek, hogy a jégtáblák körös-körül mindenfelé összetöredezőben vannak, és komoly a veszély, hogy kisodródnak az átjáró nyílt vizére. Nem volt más menekvés, mint sietve sietni a part felé, keletre, jégtábláról-jégtáblára szökdösve. Nagy erőfeszítéssel ráncigálták át szánjukat maguk után.

Egy órai kínlódás után kezük véresre volt szabdalva, ruhájuk deszkakeménységűre fagyott testükön, mert örökösen belepotyogtak a vízbe. Végre elértek a szárazföld közelébe; az utolsó jégtáblát és a partot gleccserjég hidalta át. A jégtábla gyors mozgásban volt

155

– igyekezniök kellett. Két méteres ugrással szerencsésen partra szöktek. Ideje volt – ha negyedórával később érkeznek, el vannak veszve. Ekkorára már nyílt víz vette át az uralmat.

Ezen a helyen ütötték föl tanyájukat. McGillant hóvakság kínozta – arca úgy megdagadt, hogy a szemeit se tudta kinyitni. Annyira rosszul volt McGillan, hogy társának, Mackintoshnak a baját, aki ugyanebben szenvedett, észre sem vette mindaddig, amíg nem panaszkodott.

Napokig vesztegeltek a tanyahelyen, s mikor szembajuk megenyhült, a környék madárvilágát kezdték tanulmányozni. A hajó csak nem mutatkozott. Mackintosh végül is elhatározta, hogy a súlyos postazsákot itthagyják a sátorban, és elindulnak a Royds-fok felé. És ekkor megkezdődött vég nélküli küzdelmük a hasadékokkal és a rejtett veszedelmek rémével, amelyeket oly jól ismer a sarki kutató. Egy ízben McGillan beleesett egy tátongó hasadékba, és csak a jég egy kiálló csücske mentette meg. Egyetlen csuszamlás véget vetett volna minden földi szenvedésüknek.

Egyszer csak olyan pontra jutottak, ahol útjukat minden irányban hasadékok zárták el. Fölkapaszkodniok már nem lehetett, alattuk meg meredélyes lejtő bukott a mélybe. Hogy mi volt a száz méteres lejtő aljában, nem tudhatták. Helyzetük kétségbeejtő volt: nem volt más választásuk, mint lecsúszni a meredélyen.

Késük, amelyet fék gyanánt próbáltak használni, kifordult a nyeléből, de vitézül fékeztek a sarkukkal, és végül szerencsésen lejutottak a hólejtő aljára.

Ennivalójuk tisztára elfogyott; az éhenhalás réme fenyegette őket. Két órával később megpillantották a Royds-fokot, és már fölcsillant a reményük, hogy hamarosan révbe érnek.

Ekkor meg olyan sűrű havazás lepte meg őket, hogy az orrukig se láttak. Órákig bukdácsoltak a förgetegben, olykor-olykor percnyi pihenőkkel. Arcuk tele jégcsapokkal – oda se néztek rája.

156

Huszonhét óráig vándoroltak már vakon a hóviharban, amikor Day rájuk bukkant, végső kimerülésükben; céltalanul botorkáltak, éppen csak mert tudták, hogy a helyben maradás egyértelmű lett volna a halállal.

Ha Day nincs kinn véletlenül a kunyhó előtt, a hajóra leselkedve, ez a könnyű szívvel vállalt küldetés végzetes fordulatot vesz a két utazóra, akik nem is sejtették, hogy a kunyhó közvetlen közelében járnak.

Mackintosh és McGillan 1909. január 12-én érték el a kunyhót. A Nimrod már egy héttel előbb megérkezett a Royds-fokra, de elindult megint északra, hogy az elveszetteket fölkutassa. Társaink a téli szálláson lesújtva hallották a hírt, hogy nemcsak a leveleszsák nincs a hajón, de még két bajtársuk is elhagyta a hajót január 3-án, azzal a céllal, hogy a tenger jegén és az öblön át gyorsabban hozhassák meg a leveleket – az öblön át, amelyen laza jégzaj imbolyog, és amely napokkal előbb nyílt víz volt még.

Január 7-én a Nimrod újból elhagyta a Royds-fokot, a két vándor fölkutatására. Néhány órával később befagyott a jégbe, és kilenc napon keresztül nem szabadult fogságából. 16-án délután áttörte a jeget és közeledett a partvonalnak egyetlen pontja felé, ahol remény lehetett rá, hogy megtalálják Mackintosht és McGillant. A part közelében valami zöldes színű foltot fedeztek föl; messzelátón át kiderült, hogy elhagyott tanyahely és egy darabokra szabdalt sátor. Azonnal partra küldtek egy csónakot, fölfedezték a leveleszsákot és Mackintosh levelét, amelyben elbeszéli, hogy nekivág a hegynek.

Murray, aki ismerte a szóban forgó tájat, és tudta róla mily rémítő szakadékos a vidék, alig remélte, hogy valaha előkerülnek.

Képzelhető hát az öröm a Nimrod fedélzetén, amikor a Royds-fokra érkezve két ember jön a hajó elé, és ezek egyike – McGillan.

157

align="justify">Hogy Joyce és társai, Mackintosh, Day és Martin, mily kitűnően megoldották feladatukat az élelmiszerek elhelyezésével a Minna Blufftól 25 kilométerre, s mily boldogan találtak rá a depóra a déli sark vándorai: már elbeszéltük.

Joyce kétszer fordult. Először január 15-én hagyta el a téli szállást és 31-én érkezett vissza a Hut Pointra. Másodszor is útrakelt újabb rakománnyal – más útitársakkal – és február 8-án újból kinn volt a depónál.

Második megérkezésükkor már meglepetve látta, hogy a déli csoport nem mutatkozik. Napokon át kémlelte messzelátóval a déli látóhatárt, abban a reményben, hogy rábukkanik a kimerült utazókra.

Tizenegy nappal tovább vártak, mint amely időpont meg volt határozva csoportunk visszatérésére; akkor elhatározták, hogy lobogót tűznek ki, közelebb a Minna Bluff szirtjeihez, hogy mindenképpen észrevegyük az eleségraktárt, és ezenfelül elindultak déli irnyban, hogy szembetalálkozzanak velünk. Mint ismeretes, nem találkoztunk – mi még messze jártunk akkor. Eredménytelenül érkeztek vissza a depóhoz, ahol mindent érintetlenül találtak.

Komor sejtelmekkel telve indultak vissza 16-án a téli szállás felé. A déli csoport 18 napi késéssel érte el a Bluff közelében elhelyezett megváltó eleségraktárt. Társaink, ha nem találtak is ránk, megmentették életünket.

Ugyanabban az időben, amikor Adams, Marshall, Wild és én a déli sark országútján vívtuk harcainkat: a nyugati csoport is útban volt a nyugati hegyek között.

A nyugati csoport – Armytage, Priestley

158

és Brocklehurst – december 9-én hagyták el a téli szállást és négy nappal később érték el a "zátonyra került morénákat". Ezeket a morénákat – egykori messzebb terjedő eljegesedés tanúságait – a Discovery-expedíció fedezte föl. A kőzeteknek ez a változatos gyűjteménye rendkívül érdekes.

Ugyanott sirálytojásokat is találtak az utazók. De a lakoma, amelyre már fenték a fogukat, meglehetősen szegénvesen ütött ki. Mindössze tizenkét tojás volt "ehető állapotban". A többi tojás széjjel volt szórva a havon a sátor közelében. A sirályok nem elégedtek meg vele, hogy megegyék a tojásokat, hanem bosszúságunkra odasereglettek és folyton lábatlankodtak a szán és készletek körül.

A csoport értékes geológiai gyűjteményre tett szert. Karácsonykor, mint az már szokásos hasonló expedíciókon, különleges lakomát csaptak.

Hogy Priestley mennyire élvezte ezt a lakomát, kitűnik a naplójából. Így ír róla: "A plum pudding fölséges volt. Nem szabad elfelejteni, hogy odaadjam az egyik homokkövet Wildnak a új-zélandi lány számára, akitől a plum puddingot kapta."

Ez a csoport kutatott a másik csoport után, amelyik a mágneses sark keresésére indult, de minthogy nem bukkant nyomára, január 14-én visszatért a tanyára, és sátort ütött. Ott várt az északi csoportra 25-éig. Ekkor már csak két lehetőség volt számukra. Vagy visszaindulnak a téli szállásra, vagy jelt adnak fényjelzéssel a hajóra.

24-én azonban az egész csapat sokkal közelebb állt hozzá, hogy sem a téli szállást, sem a hajót nem látja viszont. A Butter Point (Vaj-fok) lábánál, a tengerjégen tanyáztak. Minden jel arra vallott, hogy biztonságban vannak. Armytage megvizsgálta a dagály okozta repedést a part mentén és nem talált semmi gyanúsat. A jég mindenütt szilárdnak tetszett.

24-én kora reggel azonban Priestley, aki elsőnek bújt ki a sátorból, váratlanul kiesett ebből a

159

biztonságérzetből, amely barátját úgy eltöltötte. Fölfedezte, hogy a jég, amelyen tanyáznak, fölszakadt és északnak úszik a nyílt tenger felé. Egyszeriben beszólt a társainak, azok lélekszakadva jöttek s meggyőződtek róla, hogy Priestley-nek bizony igaza van. Máris háromnégy kilométerre jártak a parttól, és minden jel arra vallott, hogy állandóan távolodnak.

"Amikor észrevettük" – írja Armytage – "hogy a jég útban van a nyílt tenger felé, fölpakoltuk a szánt és elindultunk, hátha sikerül észak felé leszabadulni a jégtábláról. A helyzet meglehetős komoly volt – nem mutatkozott rá mód, hogy a jégben támadt csatornákon átjuthassunk a hajóról pedig segítséget nem várhattunk. Élelmiszereink nagyobb része még a Butter Pointon volt. Nem jártunk még messze, amikor áthatolhatatlan nyílt csatorna állta utunkat. Tanyát ütöttünk, és 11 órakor megreggeliztünk."

Azután a három utazó várt egy ideig a véletlen jószerencsére, hátha fölbukkanik a hajó valamelyik nyílt csatornában és fölveszi őket, avagy hátha parthoz sodródik megint a jégtábla. Négy aggodalmas óra múltával még mindig semmi változás. A csatornákban kardszárnyú delfinek ütötték föl fejüket, vízsugarakat lövellve, olykor meg a jégtáblát döngetve alulról, hatalmas hátukkal.

Nem késlekedhetvén tovább, körüljárták a jégtáblát, de mindenfelől nyílt vízre találtak. Este 10 órára visszakerültek eredeti helyükre. Mindössze az volt megnyugtató, hogy nyilván megrekedt a jégtábla – már nem mozog észak felé. Mintha valamivel közelebb is lettek volna a szilárd jéghez.

Kevéssel később Brocklehurst kibújt a sátorból, hogy megnézze, nem változtatta-e helyét az úszó jégtábla; jelentette, hogy a jégtábla közeledik a szilárd parti jéghez, és már csak néhány száz lépés nyire van tőle. Félórával később Armytage kelt föl. Akkor már csak kétszáz lépés választotta el őket a szilárd jégtől.

160

"Amilyen gyorsan csak bírtam, futottam vissza a többiekhez" – írja – "jelenteni, hogy a partrajutás sikerrel biztat. Messziről kiáltottam nekik. Azok szedték sátorfájukat, percek alatt fölrakodtak, én meg azalatt visszamentem a jégtábla szélére, arra a helyre, amelyre a véletlen vitt az előbb. Éppen abban a pillanatban, amikor a szán utolért, hallom, hogy a jágtábla a szilárd jéghez ütődik. Csak vagy két lépésnyi szélességben érintette a jégtábla a parti jeget, de mi éppen ott voltunk, és kirohantunk az így keletkezett hídon. Alig értünk szilárd talajra, a jégtábla elindult megint, ezúttal észak felé, ki a nyílt tengerre. Az egyetlen pont, ahol a szilárd jeget érintette, az volt, ahová első ízben mentem, amikor elhagytam a sátrat. Ha véletlenül bármely más pontra megyek – elvesztünk."

Ez után a gondviselésszerű menekülés után a csoport folytatta útját a Butter Pointra, és hajnalban 3 órakor tanyát ütött. Amikor néhány órára rá fölébredtek, nyílt víz csillogott a jégtábla helyén – és a Nimrod is fölbukkant néhány kilométerre.

Jelzést adtak a hajóra, és délután ismét biztonságban voltak a Nimrod hajón. Előbb azonban élelmiszert és olajat hagytak hátra a Butter Pointon, arra az esetre, – ha az északi csoport arra a helyre találna visszatérni.

Január vége felé megritkult a szép napok száma; a nyár előrehaladt, következésképpen a McMurdo-öbölben maradt jég egyre jobban fölszakadozott és laza jégzaj alakjában elúszott észak felé.

A téli szálláson is, a hajón is nyugtalanságot okazott a még késlekedő csoportok elmaradása, mert közeledett az idő, amikor a Nimrodnak útra kellett kelnie észak felé, ha nem akar végleg itt rekedni télire. És még mind az északi, mind a déli csoport odajárt a bizonytalanban.

Annak idején azt az utasítást kapta a hajó, hogy ha február elsején az északi csoport nem mutatkozik, a nyugati part mentén induljon észak felé keresésükre.

161

Evans kapitány tehát a Nimroddal előrnyomult észak felé, hogy kikutassa a partokat. Ez a nyomozás nehéz és veszedelmes volt, mert partközelben kellett maradni, hogy semmi esetleges jeladás el ne kerülje figyelmét. A tengert pedig belepte a jégzaj. A műveletet, amelyről Evans kapitány később azt írta, hogy "némi hajózási nehézségekkel" volt egybekötve, a Nimrod a legnagyobb alapossággal dicséretesen végrehajtotta.

Az északi csoportnak David egyetemi tanár volt a parancsnoka. Útitársai voltak Douglas Mawson és Alistair Mackay. Az exedíció történetét David professzor fogja elbeszélni az alábbi fejezetekben. Elöljáróban hadd foglaljuk össze főbb pontjaiban az expedíciónak adott végleges írásbeli utasításokat:

"Kedves Uram," –.. írtam hozzá intézett levelemben – "a téli szállásról 1908. október elsején, vagy az időtájt kell indulnia. Útjának fő céljai a következők:

(1) Mágnességi megfigyelések minden alkalmas ponton, avégből, hogy a mágneses sark irányát és helyzetét meghatározza. Ha az időből futja, fölszerelés és készletek engedik, megkísérlendő a mágneses sark elérése.

(2) A Victoria-föld általános geológiai fölvétele. Ez a munka azonban nem szabad, hogy gátolja Önt a déli mágneses sark elérésében.

(3) Különösen kívánatos, hogy módjában legyen

162

a Nyugati hegység geológiai föltárása, úgyszintén, hogy Mawson legalább két hetet töltsön a Dry-völgyben, gazdasági értékű ásványok kutatása céljából. Ez a munka a visszatérő útban hajtandó végre. Nem kívánom megszabni a pontos időpontot a Dry-völgybe való visszatérésre, ha úgy véli, hogy az északon való tartózkodás megnyújtásával a mágneses sark elérhető. Ennek a völgynek alapos kikutatását azonban elsőrangú fontosságú feladatnak tekintem.

(4) A Nimrod visszatérése a McMurdo-átjáróba 1909. január 15-e körül várható. Ha a hajó még nem érkezett meg, avagy nem veszi észre az Ön jeladásait, vessen számot eleségkészletével, és ahhoz képest vonuljon előre vagy a Gleccsernyelvhez vagy a Hut Pointhoz, ha a Butter Pointon nincs elég élelmiszere.

(5) A Butter Pointon legalább két heti eleséget és megfelelő olajat fog találni.

(6) A Nimrod parancsnokát utasítani fogom, hogy nyomuljon előre a nyugati parton a legalkalmasabban megközelíthető pontig, és ott vegye föl hajójára az Ön gyűjteményeit.

(7) Ha február elsején – a Nimrod megérkezése után – semmi nyoma nem lenne annak, hogy az Ön csoportja visszatért, a Nimrod előre fog nyomulni a part mentén észak felé, hogy az Ön esetleges jeladását figyelemmel kísérje.

(8) Ha önt valami baj érné, Mawson veszi át a parancsnokságot.

(9) Bízom benne, hogy utazása eredményes lesz és szerencsésen visszatér.

Készséges híve

(aláírás) Ernest H. Shackleton,
parancsnok."         

Az utasításokon felül még egy levelet intéztem David tanárhoz:

163

"Kedves Uram,

ha eléri a mágneses déli sarkot, a brit lobogót tűzze ki, és vegye birtokba a környéket expedíciónk nevében a brit nemzet számára.

A Nyugati hegységben jártában cselekedjék ugyanígy, és vegye birtokba a Victoria-földet, mint a brit birodalom tartozékát.

Ha gazdasági értékű ásványokat talál, vegye birtokba a vidéket hasoló módon az én nevemben, mint ennek az expedíciónak parancsnoka nevében.

Kész híve

(aláírás) Ernest H. Shackleton,
parancsnok."         

Ezt a levelet 1908. szeptember 20-án kelteztem, és ugyanezen a napon búcsúebédet adtunk az északi csoport tiszteletére.