(David professzor elbeszélése.)*

Első teendő az volt, hogy élelmiszerkészleteket helyezzünk el. Ezért tehát – a rossz idő miatt megkésve – 1908. szeptember 25-én Priestley, Day és magam elindultunk a motoros kocsival és mögéje akasztott két megrakott szánnal a jégen keresztül.

Egyik szánunk rakományostul 275 kilogrammot

* Innen kezdve 9 fejezet – a negyvenharmadik fejezetig bezárólag – David tollából való.

164

nyomott, a másik 114 kilogrammot. 26 kilométeres óránkénti sebességgel eredtünk útnak, nagy ámulatára a fókáknak és pingvineknek. A motoros kocsit és Dayt – egyetlen hivatott kezelőjét – ért baleset kovetkeztében azonban csak október 5-én indulhattunk végleg. Ezen a napon Brocklehurst lefényképezte az északi csoportot, és kisvártatva fölkapaszkodtunk a kocsira és az otthon maradók nagy éljenzése közben útnak indultunk.

Amíg a motoros kocsi velünk volt, Day, Priestley és Roberts is elkísértek; de alig haladtunk négy-öt kilométert, olyan mély hóba kerültünk, hogy bölcsebbnek láttam a kocsit visszaküldeni. Ettől fogva hárman maradtunk: Mawson, Mackay és én. Befogva magunkat a gyaloghámba, nekifeküdtünk a kötélnek: "egy, kettő, három, in-dulj!" vezényszóra nekivágtunk a tenger jegén át hosszú utunknak.

Másnap reggel megkezdődött a részletekben valo szállítás keserves művelete. Először a súlyosabbik szánt vonszoltuk előre vagy egy kilométerre. Különös óvatossággal kellett bánnunk vele, hogy le ne vesszen róla valami. Ezt a szánt a karácsonyfáról neveztük el, mert rajta volt rakományaink közt szerény karácsonyfánk. Aztán visszamentünk a másikért, amelynek a "Plum Duff szán" nevet adtuk. Ezen a szánon főként élelmiszereinket szállítottuk.

Este, egy "fóka-lék" közelében ütöttünk tanyát, ahol a fókák följárnak a jég alól a levegőre, lélegzetet venni. Nem volt szerencsés gondolat, mert a fókák horkoló hangja és ugatása zavart alvásunkban. Weddell-fókák voltak.

De a fókák lármája még csak elviselhető volt a császárpingvinekéhez képest, "akik" reggel, 10-én hangos zajongással riasztottak fel álmunkból. Nyilván a mi sátrunk csodájára jöttek az éjszaka folyamán. Hangjukat valahogy úgy kellene jellemezni, hogy középütt van a lúdgágogás és a kookaburra hangja között.

Négy császárpingvin ácsorgott reggel a szánok

165

körül. Amikor észrevettek, nagy érdeklődéssel méregettek szemükkel és élénk beszélgetésbe fogtak. Semmi kétség, hogy valami alsórangú pingvineknek néztek, sátrunkat pedig – fészeknek. Akárhogy is, szép tőlük, hogy olyan apróra érdeklődtek viselt dolgaink iránt, és hangos szóval búcsuztattak, amikor fölkerekedtünk.

A nap folyamán hátunkba fújt a szél, növekvő erővel. Nagy könnyebbségünkre volt ez a segítség: így egyszerre továbbíthattuk szánjainkat. Csábított a kedvező helyzet és tovább is mentünk a kelleténél: a szél viharrá növekedett, és végül alig birtuk kifeszíteni sátrunkat. Vadul kavargott a hó, és boldogan bújtunk be a sátorba a csontig maró szélrohamok elől.

Egész éjjel és a rákövetkező nap dühöngött a hóvihar. Jórészt hálózsákjainkban vártuk ki ezt az időt.

13-án megérkeztünk a Butter Pointra, és ott elraktároztunk mintegy 30 kilogramm eleséget és leveleket hagytunk hátra Shackleton és Priestley számára. Tudattuk, hogy a Royds-fokról való kései indulás a hátráltató körülmények folytán nem remélhető, hogy a Butter Pointra január 12-e előtt visszaérkezzünk, vagyis egy héttel később fogunk visszatérni, mint ahogyan számítottuk. Hónapokkal utóbb hallottam, hogy a kis depó túlélte a viharokat, és Armytage, Priestley és Brocklehurst olvasták leveleinket.

Néhány napra rá partra léptünk a Bernacchi-fokon, és október 17-én kitűztük a Union Jacket, és birtokba vettük a Dél-Victoria földet a brit birodalom nevében.

A Bernacchi-fok geológiája roppant érdekes; uralkodó kőzete egy tiszta fehér, érdesen kristályos márvány, gránittal áttörve, amely utóbbiban helyenkint apró vörös szemcsék vannak.

A következő nap elértünk egy hegyfokot. A kőzetek emlékeztettek a Bernacchi-fok kőzeteire. Mawson úgy hiszi, hogy a kvarc-erek némelyike, úgy lehet, aranytartalmú.

166

Estére meglepett a hóvakság, mert nem voltam elég gondos a hószemüveg viselésében. Reggel megkértem Mawsont, foglalja el ő a helyemet a hosszú kötél elején, és vezessen ő. Olyan kiváló vezető volt, annyira értett hozzá, hogy kiválassza a legkedvezőbb utat, hogy kérésemre utunk hátralévő részében mindvégig ő maradt elöl mint útmutató.

Eseménytelen napok következtek. 23-án már nyilvánvalóvá vált, hogy ezzel a mi 6–7 kilométeres napi átlagunkkal nem járhatjuk meg a mágneses sarkot január elejéig. Tanácsot ültünk, mit tegyünk. Ezzel az időrabló ide-oda járással – a szánok egyenként való vontatásával – semmire se jutunk. Fölvetettem az eszmét, hogy a legcélravezetőbbnek tetszik az a módszer, amit Shackleton követett: át kell térnünk a napi fél fejadagra, s az élelmiszer tekintélyes részét minél előbb hátrahagyni.

Némi vita után Mawson és Mackay hozzájárultak ebhez a megoldáshoz. Elhatároztuk, hogy még néhány napig gondolkodunk a dolgon és akkor hagyjuk hátra a készletek megfelelő részét.

Északnyugat felé tartva elhaladtunk egy nagyszerű öböl előtt, amely tíz-tizenkét kilométerre hajlott el nyugatra a mi útvonalunktól. Mindkét oldalán felséges sziklás hegyláncok, közöttük az öböl mélyén hatalmas gleccser, meredek jégesésekkel.

A gleccser mindkét szélén magas sziklateraszok nyúltak hátra kilométerekre egy új képződésű völgy szélétől a háttér magasabb hegyláncainak lábáig. Szemmel látható volt, hogy ezek a teraszok a régi völgyek szintjeit jelölik abból az időből, amikor a gleccser száz meg száz méterrel magasabb és talán húsz kilométerrel is szélesebb volt, mint amikor mi láttuk.

Szerettük volna kikutatni a szárazföld belsejének a kőzeteit, de időnk nagyon is drága volt ehhez. Később rájöttnk, hogy az a fok, amellyel szembe eljutottunk volt, valójában a Granite-öböl egyik foka. Az öblöt a térkép nem pontosan tünteti föl.

167

Október 29-én este a megszokott 6–7 kilométeres utunk kiharcolása után tökéletesen agyon voltunk hajszolva. Megvitattuk a kérdést, nem lehetne-e kipótolni eleségünket fókahússal és ilyen módon elkerülni a szűkebbre szorított adagokat. Mind a hárman egyetértőleg kimondottuk, hogy így kell cselekednünk. A főkérdés az volt már most, hogyan főzzük meg a fókahúst paraffinolaj nélkül, mert olajunkból nem futotta erre a célra. Más ilyen főzési problémáink is voltak.

Mackay tanácsára másnap kísérletet tettünk az előző napi kifőzött tealevél másodszori használatával, hogy erősebb főzetet kapjunk. A régi tealevelet a frissel együtt beletettük a forró vízbe. Mawsonnak és nekem eleinte nem tetszett az eszme, de később örültünk az újításnak. Az időjárás megenyhült és ennek folytán a tengerjég sós hava tapadóssá vált és megragasztotta a szántalpat, akárcsak az enyv. Csigalassúsággal is csak a legnagyobb megerőltetéssel bírtuk vonszolni a szánt.

Jóllehet tökéletesen kimerülve ütöttünk tanyát 30-án, a vacsora annyira fölélénkített, hogy átsétáltunk egy kis szigetre, jó egy kilométerre. A sziget csodálatos helynek bizonyult a geológus számára és tökéletes paradicsom volt a mineralógusnak.

Ezen a szigeten, amelyet később Depot Islandnek neveztünk el, Mawson talált egy áttetsző barna ásványt, amelyről kiderült, hogy titánium.

Tanácskozásaink még mindig a körül a kérdés körül forogtak: hogyan juthatnánk el a mágneses sarkig.

November elsején kimondottuk, hogy innen kezdve

168

egészen addig, amíg el nem érjük a parton – a Drygalski-gleccser közelében – azt a pontot, ahonnan majd befelé vehetjük utunkat a szárazföld belsejébe: eleségünket féladagra szorítjuk. Mawson úgy ítélte, hogy hat heti szárazföldi útra kell számítanunk teljes fejadaggal. Ez azt jelentette, hogy idestova 170 kilométeres utat kell megtennünk koplalva, félporción.

Amíg én az időt és távolságot számítgattam utunk hátralevő részére, Mawson és Mackay a fókahús főzésével kísérleteztek – fókazsír-égetéssel, olaj helyett. A téli szálláson Mackay már megpróbálkozott a fókazsír tüzeléssel, de kísérleteit nem vettük komolyan, és különben is, sajnos, a fókazsírlámpát nem hoztuk magunkkal.

Addig-addig, hogy kimesterkedtek valahogy egy új szerkezetű fókazsírfőző kályhát; egy nagy kétszersültes bádogból fabrikálták. A leves, amely ezen a kályhán főtt fókahúsból, nyilván igen tápláló lehetett, de én nem bírtam megemészteni.

Mawson még mindig a kályhával foglalatoskodott, amikor Mackay és én fölkapaszkodtunk a sziget legmagasabb pontjára, hogy alkalmas helyet keressünk, ahol "kőbabát" (cairn) állítsunk fel depónk megjelölésére. Mackay hozzá is fogott a kőrakás felépítéséhez.

Azzal persze tisztában voltunk, eddigi keserves tapasztalásainkból, hogy mire visszakerülünk a mágneses sarkról, alighanem fölenged a tenger jege. Elhatároztuk, hogy vállaljuk a kockázatot, hogy a Nimrod nem vár be és visszatér a Royds-fokra; onnan majd visszaindul utasítása szerint a nyugati part mentén észak felé, hogy bennünket fölkutasson. Ezzel persze az a súlyos kockázat is járt, hogy sem miránk, sem depónkra nem bukkan reá.

Tudtuk jól, hogy vállalkozásunk veszedelmes, de éreztük, hogy olyan messzire jutottunk a ránk bízott feladat végrehajtásában, hogy erkölcsi lehetetlenség meghátrálnunk.

Ilyen körülmények között megírtuk tehát búcsú-

169

leveleinket azoknak, akik a legdrágábbak és legkedvesebbek szívünknek, és másnap reggel fél ötkor beletettük a leveleket egy légmentesen záródó üres tejkonzerves dobozba, fölsétáltunk a "kőbabához", és húrral és rézsodronnyal hozzákötöttük a dobozt a lobogó rúdjához.

Ugyanott hagytunk néhány tarisznyát tele geológiai gyűjtésünkkel. Megkevesbedett teherrel készen álltunk a déli mágneses sarkra vivő útunkra.

A szokottnál későbbi órában keltünk útra, a hó feszíne már fölengedett a napmelegtől. Keserves lassúsággal haladtunk előre. Oly borzalmasan fárasztó volt vánszorgásunk, hogy 3–4 kilométeres út után tanyát ütöttünk azzal az elhatározással, hogy éjfélkor idulunk tovább. Reméltük, hogy éjjel nem lesz olyan tapadós a hó.

A kísérlet bevált. November 5-én rendkívül érdekes kép tárult föl szemünk előtt: szemben álltunk a Granite Harbourral, az öböltől 30–40 kilométerre észak felé.

Ez este avattuk föl az új sütőserpenyőt, Mawson leleményes találmányát. Üres paraffinos bádogból alakította. Mawson szakácskodása általában mind nagyobb sikereket aratott.

Ekkortájban sokszor találkoztunk darabos, összetöredezett jégfelszínnel. Tapasztaltuk, hogy ez a fajta jég igen gyakori a jéghegyek közelében. Azt hiszem ez a darabos jég a viharos időkben alakul, amikor a meg-megmerülő jéghegyek széjjelszabdalják a tenger jegét maguk körül. A letöredezett tengerjég persze újból összefagy és a teteje tele van élekkel és csúcsokkal.

Reggelire és a vacsorákhoz ekkor már csak egy-egy darab plasmon-kétszersült jutott. Utunk kezdetén meggondolatlanul fogyasztottuk, ügyet se vetve a törmelékre. Bezzeg most gondosan összekapartuk a legapróbb törmelék-kétszersültet.

Eseméytelen napok következtek. Majd mindig éhesek voltunk és esténkint kimerülten ütöttünk ta-

170

nyát. 9-én felvidított a Nordenskjöld-jégsánc felbukkanása messze észak felé. Nyugtalan érdeklődéssel néztünk elébe, milyen lesz a jég felszíne ezen a nagy gleccseren.

A haditengerészet térképe szerint, amely a Discovery-expedíció megfigyelései alapján készült, a gleccser szélessége 44 és 55 kilométer között váltakozik, és 36 kilométernél nagyobb hosszúságban nyúlik be a sziklás partról a tengerbe. Reméltük, átvághatunk rajta, és nem kell majd a tengerbe benyúló nyelvét megkerülni.

Két nappal később elértük a jégsáncot. Mawson bizonyos észlelések céljából helyben maradt, mi ketten azalatt Mackay-vel megvizsgáltuk a gleccsert, hogy alkalmas átjáró helyet keressünk rajta.

Visszatértünkkor elmondhattuk Mawsonnak a jó újságot, hogy a jégfal szánnal egészen jól járható, meg beszámolt a maga megfigyelésének eredményéről, amely szerint a mágneses sark valószínűleg mintegy 60–70 kilométerre van beljebb a szárazföld belseje felé, mint ahogyan azt a hét évvel korábbi Discovery-expedíció mágnességi megfigyeléseiből elméleti alapon számították.

12-én kora reggel felszedelőzködtünk és elindultunk, hogy átszeljük a jégsáncot. Másodnap alig tettünk meg még vagy ezer lépést, amikor Mawson hirtelen elkiáltja magát, hogy látja is a jégsánc fehér szirtben végződő végét, alig fél kilométerre maga előtt.

Megálltunk. Mawson szögméréseket végzett teodolittal, én pedig elindultam utat keresni a szirtfalon, de eredménytelenül. Másodszori terepszemlére találtunk egy hófúvásból eredő meredek lejtőt, amelyen hegymászókötéllel leereszthettük könnyű szánunkat. Mackay ereszkedett le elsőnek, kezében csákányával, derekára kötözött kötéllel. A kötél végét mi ketten tartottuk.

A hó elég biztos támaszt nyújtott a lábnak, és Mackay csakhamar lent volt meredély alján anélkül,

171

hogy a kötél segítségét igénybe vette volna. Amikor újra fölkapaszkodott hozzánk, hozzáfogtunk a szánk terhének lerakásához, és az egyik szánt könnyű teherrel lassan, óvatosan leeresztettük a lejtőn; egyikünk igazgatta a szánt, mi többiek meg eresztettük lefelé a kötélen. Amelyikünk a szánnal ment, a mélybe leérve, lerakta a rakományt a tengerjégre, újra fölmászott, és ez alatt a másik kettő előkészítette az üres szánt. Ezt a műveletet megismételtük még egynéhányszor, míg csak minden rakományunk biztonságban nem volt. Örültünk, hogy ilyen hamar sikerült túlkerülnünk a gleccsernyelv akadályán. Azt hiszem, alig kétséges, hogy ez a Nordenskjöld-barrier szabadon lebeg a vízen.

Másnap természetesen igyekeztünk mielőbb pontosan meghatározni helyzetünket a térképen, tekintve, hogy vagy 32 kilométerrel előbb bukkantunk rá a jégfal végére, mint vártuk volna a térkép alapján. Mawson tehát megállapította a meridián magasságát, én meg azalatt kimértem, meghatároztam az Erebus, a Lister és a Melbourne-hegy szögtávolságait.

Számításaim eredményéből nyilvánvaló lett, hogy szemben voltunk azzal az öböllel, amelyet Scott kapitány térképe Charcot-öbölnek nevez, vagyis mintegy 35 kilométerrel közelebb észak felé, mint hittük. Ez pompás újság volt és nagyon fölvidított.

Még az éjjel fölkerekedtünk és délután aludtunk. Amikor este nyolckor kibújtunk hálózsákjainkból, az égen tökéletes "Noé bárkáját" – párhuzamos fodros felhőket – pillantottunk meg. A Ross-tenger nyílt vize fölött is gyapjúszerű párafelhő terült széjjel, sűrű gomolyokban. A nyílt víz közellétére vallott ez a jelenség. Igyekeznünk kellett gyors menetben tovább, ha el akartuk érni a tengerjég teljes fölszakadása előtt a partnak azt a pontját, ahonnan előre akarunk nyomulni a mágneses sark felé.

Továbbra is nehezen járható térszín akadályozott, és csak végtelen lassúsággal vergődtünk előre.

172

24-én közel álltunk a végkimerüléshez. Átkoztam a napot, amikor a hármas hálózsákot választottam a külön-külön hálózsákok helyett. A közös hálózsákban rossz alvás esik. Az ember szorosan be van ékelve horkoló társai mellé, és minden mozdulat zavarja a másikat. A tudat, hogy mozgolódásunkkal fölriasztjuk szomszédunkat, nyugtalanítóbb, mint ha bennünket ébresztenek föl.

November 26-án Mawsonnal megmásztam egy sziklás hegyfokot. A tetőről nagyszerű kép tárult elénk a tengerjég síkján keresztül, mélyen alattunk.

De bármily megragadó volt is a látvány, nem sok örömünk telt benne, mert a parttól néhány kilométerre óriási jéghegy terpeszkedett, belefagyva a jégmezőbe. A jéghegy egyenesen keresztbe feküdt azon az útvonalon, amerre másnap vándorolni készültünk.

Északnyugatra volt tőlünk a Geikie-öböl, és túl rajta, ameddig a szem ellát, nyúlt el a hatalmas Drygalski-jégár. Riadtan figyeltük meg messzelátónkkal, hogy ennek a jégárnak a felszíne merőben más forma, mint a Nordenskjöld jégsáncé.

A Drygalski-jégár felszíne szemmelláthatólag össze-vissza hasadozott, élesre szabdalt jég, s csak szélső keleti végén, talán ötven kilométerre tőlünk, mutatkozott simább felület.

Abból, amit láttunk, ha kelet felé tekintettünk le a tengerre, nyilvánvaló volt, hogy nagy víztükrök terjengenek, hosszú csatornák alakjában, nem messze tőlünk, a part irányában. A csatornák csak itt-ott vol-

173

tak befagyva; egyes ilyen befagyott helyeket láttunk köztünk és a Drygalski gleccser között.

Pillanat veszteni való időnk sem volt, ha el akartuk érni a gleccsert, mielőtt fölszakad végleg a tenger jege; egyetlen heves vihar megmozdíthatja a jeget és úszó jégtömeggé változtathatja.

Teljes erőnkből igyekeznünk kellett. 28-án, kínos vonszolás után elérkeztünk egy pontra, ahonnan jó ideig úgy látszott, egy lépést se tehetünk többet észak felé. Valahogy mégis csak találtunk egy helyet, ahol a jég elég erősnek látszott, hogy esetleg megbírjon bennünket. Jéghasábokkal és néhány lapát hóval megszilárdítottuk a jeget, és bátran ráhajtottunk szánjainkkal. A jég meghajlott alattunk, de végül is szerencsésen átjutottunk. Mackay beleszakadt néhányszor, s kis híja, hogy rajta nem vesztett.

Azután útirányunkra merőlegesen futó szélvájta mélyedések nehezítették meg haladásunkat, majd meg olyan jégre jutottunk, amely örökösen ropogott lépteink alatt, mintha ostor csattant volna.

Ekkortájban másról se folyt a szó, mint süteményekről meg gyümölcsfélékről; nagyon vékonyan volt a kétszersültünk és nélkülöztünk.

A nap, amelynek a melege délután tapadóssá tette a jeget, másfelől könnyebbségünkre volt. Azt tapasztaltam, hogy ha havat teszek alumínium főzőedényünkbe, és kiteszem a napra, néhány óra alatt felerészben megolvad a hó. Ilyen módon olajat is, fókazsírt is megtakarítottunk.

30-án a szélvájta barázdák mélyebbekre és meredekebbre váltak – alig-alig bírtuk átvonszolni rajtuk a szánokat, föl a meredek jeges lejtőkön.

A gleccser a halványzöld jég hullámos tengereként terült el előttünk, hellyel-közzel márványszerű oromhó magas gátjaival. Szerencsétlenségünkre ezek a vasúti töltésekre emlékeztető gátak csaknem merőlegesen nyúltak el utunk irányára, és mentől tovább haladtunk, annál magasabbra nőttek.

174

Az egyre meredekebbre váló firngátakat tíz-tizenöt méter magasságú szilárd hószirtek koronázták, amelyek valósággal a függőlegesen is túlhajlottak. Az északnak néző szirtek és a mély szakadékok súlyos akadályokat gördítettek utunkba; többnyire csak hatalmas kerülővel tudtuk legyőzni őket.

December küzdelmes nappal kezdődött. Órák hosszat tartó megfeszített munkával alig jutottunk ezer lépésnyire. El is határoztuk, hogy tanyát ütünk. Mawson mágnességi megfigyeléseket végzett, mi ketten megpróbáltuk, hogy kiutat keressünk a mély szakadékoknak ebből az útvesztőjéből.

Ezen a délutánon töviről-hegyire megvitattuk helyzetünket. A Drygalski-gleccser minden valószínűség szerint legalább 30 kilométer széles. Ha az eddigi tempóban haladunk – napjában másfél kilométert – húsz napunkba kerül, míg átverekedjük rajta magunkat, ha ugyan valami előre nem látható akadály föl nem merül, amire eddigi tapasztalataink alapján bizton számíthattunk. Abból, amit Mackay és én láttunk, a nehézségek növekedésére kellett elkészülnünk inkább, mintsem csökkenésére.

Ilyen körülmények között, sajnálkozva bár, ki kellett mondanunk a határozatot, hogy visszavonulunk. Csakis így lehetett reményünk a végső sikerre. Elindultunk tehát a szánokkal azon az úton, amelyen jöttünk – vissza a tenger jegére.

December 2-án kora reggel kezdtük meg visszavonulásunkat. A Mackay-gleccserrel vívott egy heti küzdelem után, 9-én, éppen, mikor tanyát ütni készül-

175

nyílt vizet pillantottunk meg a Drygalski-jégár északi végénél, öt-hat kilométerre magunk előtt. Ez a látvány meggyőzött róla, hogy nem számíthatunk rá, hogy a befagyott tengeren vontathatjuk szánunkat a partnak addig a pontjáig, ahol utolsó élelmiszerraktárunkat akartuk hátrahagyni, mielőtt megkíséreljük a nagy szárazföldi fennsík megmászását, amelyen a mágneses sarkra előrenyomulni készültünk.

10-én este örömünkre a térszín nem volt többé olyan jellemzően gleccserszerű, inkább a Nagy-jégperem hullámos síkjára emlékeztetett. A felszínnek ez a javulása lehetővé tette, hogy nyugat felé csapjunk. Másnap pompás képben tárult fől előttünk a Terra Nova-öböl. A Drygalski-jégsánc széle, amennyire meg lehetett ítélni, nem volt távolabb egy-két kilométernél észak felé.

Amit láttunk, meglepően eltért attól, amit a tengernagyi hivatal térképe alapján vártunk ettől a vidéktől. A szokottnál hamarabb sátrat ütöttünk, hogy terepszemlét tartsunk, Mackay messzelátóval elindult egy szembetűnő jégsánchoz, északnyugat felé; Mawson lemezeket rakott a fényképezőgépbe, én meg vázlatkönyvemmel jártam kinn, hogy lerajzoljam a hatalmas parti hegylánc körvonalainak a képét.

Utóbbi időben olyan ritka volt már a hasadék a jégben, hogy jégcsákányomat nem is vittem magammal. Alig léptem hatot a sátortól, beszakadt alattam egy hasadék, és csaknem vállig belezuhantam. Csak úgy mentettem meg magamat, hogy hirtelen szétterjesztettem a karjaimat. A hótakaró, amelyen a karjaimat nyugtattam, olyan széjjelmálló volt, hogy meg se mertem moccanni, attól való féltemben, hogy leomlik, és belehullok a feneketlen mélységbe. Szerencsére Mawson a közelemben volt és kiáltásomra jégcsákányt hozott, lyukat ütött a szakadék szélének szilárd jegébe, ebbe beleakasztotta a csákányt, és a nyelét átlendítette hozzám. Ezt megragadva, valahogy kikecmeregtem a szilárd jégre.

176

Másnap elvontattuk a szánokat az előző este látott jégsánchoz. Minthogy ez a jégsánc messze terjedő kilátást nyújtott a környező vidékre, azt gondoltuk, bárkinek is szemébe kell tűnnie, aki északról, a tenger felől közeledik a Drygalski-jégár felé. Ezért tehát elhatároztuk, hogy miután nyomát se látjuk a tengernagyi hivatal térképén "alacsony, menedékes part"-nak nevezett partvonalnak, ezen a helyen hagyjuk hátra depónkat.

Számításunk szerint a Drygalski-gleccsernek ettől a pontjától még mintegy 350 kilométeres út várt ránk a mágnességi sarkig. Odavissza jó 700. Kerülőkkel, kitérésekkel együtt úgylehet 800 kilométerre kellett elkészülve lennünk.

Első feladatunk volt ennélfogva, hogy elegendő élelmiszert biztosítsunk hosszú utunkra. Mackay már előzőleg leölt néhány fókát és császárpingvint. Az egyik szán hátrahagyása után – amelyen rajta volt tartalékfelszerelésünk és egész geológiai gyűjtésünk – 300 kilogrammnyi rakománnyal keltünk útra. Kérdéses volt, meg fogunk-e tudni birkózni ekkora teherrel a mi elsatnyult, legyöngült állapotunkban.

Először is leraktuk a málhát mind a két szánról és megvizsgáltuk őket. Azt találtuk, hogy a "Duff" szánnak a talpa a kevésbé sérült.

14-én még javában el voltunk foglalva a nagy szárazföldi út készületeivel. Mackay főzte a húst, Mawson a tudományos műszeres ládákat szerelte át a nagy szánról a kis szánra, én meg a depó lobogóinak a megerősítésével foglalatoskodtam, és leveleket írtam a Nimrod parancsnokához, Shackleton hadnagyhoz és családomhoz. Levélesládául egy tejkonzerves doboz szolgált, amelyet hozzáerősítettem a depó zászlórúdjához.

Amikor mindezzel elkészültünk, a Karácsonyfa-szánt fölvonszoltuk a jégsánc tetejébe, fülkéket faragtunk, amelyekbe a szán talpa beleillik; a szántalpakat függőlegesen a kivájásokba ágyaztuk és a kivagdosott

177

jégdarabokkal jó embermagasságig betakartuk. A zászlórudat, a fekete lobogóval, gondosan hozzákötöztük a szánhoz. Szinte fájt megválni a szánunktól, amely az otthon egy darabkáját jelentette nekünk.

Bármily mehetnékünk volt is már, hogy megkezdjük a mágneses sarkra vivő utunk végső szakaszát, a dühöngő orkán miatt nem indulhattunk 16-áig. A három napos kényszerű pihenő után örömmel eszméltünk rá, hogy aránylag könnyen vontatjuk súlyos szánunkat.

Csakhamar azonban újabb nyílt repedéshez értünk. Időt vesztettünk vele, hogy megkerüljük. Amikor meg túlkerültünk rajta, magas és meredek turolás zárta el útunkat. Nem volt más választásunk, fel kellett vontatnunk szánunkat a hasadékokkal megszabdalt, 25 méter magas meredek jéglejtő tetejébe – ahonnan újabb hasonló, sőt egyre növekvő és meredélyesebbre váló lejtők egész sorát fedeztük föl. A hasadékok tökéletes útvesztőjébe jutottunk; nagyobb részüket csalóka hóhidak takarták el.

Miközben egy ilyen hóhídon igyekeztünk átkelni az egyik repedésen – egy roppanás és Mawson hirtelen eltűnt szemünk elől. A szán vontató kötelének a fa-fogantyúja fenntartotta, és társunk gyaloghámjánál fogva ott lebegett a tátongó mélység fölött a hasadék két fala között.

Mackay és én megragadtuk a kötelet, ha netán el akarna szakadni a fogantyúnál. Mawson kiáltott, hozzuk el a hegymászókötelet és eresszük le hozzá. Mackay-t otthagytam és loholtam a szánhoz. Amíg a kötél kibontásával bajlódom, Mawson szavát hallom: azt mondja, érzi, csúszik lefelé. Rohanok vissza Mackay-hez, hogy egyesült erővel húzzuk vissza Mawson gyaloghámját. Akkor meg Mawson jelenti a mélyből, hogy már nincs semmi baj. Az tévesztette meg, hogy a gyaloghám kötele hirtelen belevágódott a hóhíd szélébe és megereszkedett.

Most én ragadtam meg a kötelet és Mackay sza-

178

ladt vissza a hegymászókötélért. A végére karikát kötött, hogy Mawson abba tegye a lábát. Mawson ezalatt harmadfél méter mélységben a beszakadt hóhíd szintje alatt, fölfedezett valami jégkristályokat a hasadék szélén, és feldobta nekünk, hogy majd később vizsgálat alá vegye.

A hegymászókötelet leeresztettük és lassan-lassan, kicsidenkint fölhúztuk Mawsont, míg csak a hóhíd aljához nem ért a fejével. A hóhidat a fejével és a vállával kellett áttörnie, hogy végre felbukkanjon és kidughassa fejét a mélységből.

Végre ez is sikerült, és a hasadék innenső szélén biztonságban volt. Le nem írhatom, mily megkönnyebbülten lélegzettünk fel. Az izgalmas esemény után még sokkal óvatosabbak voltunk a hasadékokkal és repedésekkel, amelyek valósággal át- meg átszőtték a tájékot.

Szánunk, miközben vonszoltuk fölfelé a jégturolásokra, két ízben is oldalt billent, mert az egyik szántalpat elnyelte valami hasadék. Egyszer meg hajszál híja, hogy mindenestől bele nem bukfencezett a mélységbe, amelynek hótakarója részben beszakadt alatta. Ha lezuhan a mélybe, bizonyos, hogy a három métermázsás súly bennünket is menthetetlenül magával ránt.

Világosan kitűnt, hogy ezt a tömérdek repedést nem a Drygalski-, hanem a Nansen-gleccser okozza.

20-án haditanácsot tartottunk: a Nansen-gleccser irányában folytassuk-e utunkat, avagy inkább vonuljunk vissza és más utat keressünk fel a fennsíkra. Mackay a gleccser mellett szavazott, mi ketten a visszavonulást javasoltuk. Végül úgy döntöttünk, hogy még egyszer takarodót fújunk.

179

Reménységünk, hogy a mágneses sarkot elérhessük, egyre halványodott. December 20-át írtuk már, és tudtuk, hogy legkésőbb február elsejére vagy másodikára vissza kell térnünk a Drygalski-jégáron hagyott depónkhoz, ha azt akartuk, hogy valamennyire is alapos kilátásunk legyen rá, hogy a Nimrod fölvesz bennünket. Ez azt jelentette, hogy a mágneses sarkra és vissza a depóhoz, összesen 800 kilométeres utat járjunk meg hat hét alatt.

S méghozzá úgy kellett kiverekednünk a járható utat a magas fennsíkra oly időben, amikor mindent mély hó takar, és a szán vontatása küzdelmesebb lesz mint valaha. Nem csoda, ha reményeink nem voltak valami rózsásak ezidőtájt.

Mindamellett nem tehettünk mást, mint hogy délnyugati irányban tapogatózzunk és felkutassunk valami járható utat. Sekély víztócsákban gázolva, turolásokon átkapaszkodva, hasadékokat átszelve végre ráakadtunk egy lágy, mély hó borította meredek lejtőre, amelyen át kínálkozott valami keserves út fölfelé.

Mialatt geológiai gyűjtésünket kiegészítettuk néhány darabbal, közöttük egy magányos korallal, hallottuk a hegytömegek meredek gránitlejtőin lezuhogó hegyipatakok bömbölését.

Időről-időre egy-egy magasból lezuhanó lavina dörgő csattogása hatott el fülünkbe – sajátságos hangok az Antarktisz zavartalan, halotti csöndjéhez szokott fülünknek.

22-én dühöngő hóvihar lepett meg váratlanul. Karácsony estje lett, mire kimozdulhattunk sátrunkból.

180

Ezen az estén, tíz óra tájt túljártunk végre a hóolvadás kényelmetlen zónáján, és körülöttünk fagyosabb és szárazabb lett a táj. Közel jártunk a 400 méter tengerszínfeletti magassághoz, és elégedettségünk nőttön nőtt, ahogy mindegyre magasabbra emelkedtünk.

Karácsony napján eleinte késleltetett megint a vihar, de utóbb mégis sikerült legyűrnünk 6–7 kilométert, és estére 600 méter magasságban ütöttünk tanyát.

Más egyéb karácsonyi ajándék híján Mawson és én megleptük Mackay-t egy kis tengeri fűvel, minthogy dohánya már régen elfogyott.

A rákövetkező nap megint hasadékokkal küszködtünk. Némelyiknek a szélessége elérte a tíz métert. Szerencsére a hóhidak elég erősek voltak, hogy szánostul megbírjanak. Mackay indítványára nagyobb biztonság kedvéért a hegymászókötelet ráerősítettük Mawsonra, aki elöl haladt, s a másik kötél másik végét a szánra kötöttük. A kötél elég laza volt hozzá, hoqy Mawson a gyaloghámnál fogva vontassa a szánt, s így az ő dereka köré két kötél is csavarodott. Jó rendszernek bizonyult, és ettől fogva mindenütt így jártunk a hasadékokkal szabdalt jégen át.

Másnap sícipőinket, geológiai gyűjtésünket, egy napi élelmet, némi olajat hátrahagytunk. Ezt a kis depót Larsen-depónak neveztük el, mert közel volt a Larsen-hegy egyik déli nyúlványához.

Szemünket majd kinéztük azon való igyekezetünkben, hogy megállapítsuk, nem tornyosul-e valami ijesztő hegység előttünk, amely elzárja fölhatolásunkat a fennsíkra. Hálás megkönnyebbüléssel töltött el, amikor végül is meggyőződtünk róla, hogy tűrhetően könnyű kapaszkodó visz fel a platóra. A lejtő felszíne is kedvező volt: kemény firnhó és hó. Ezen a napon csaknem 20 kilométerrel jutottunk előrébb és december 30-án elértük az 1500 méter tengerszín feletti magasságot. Leheletünk jéggé dermedt és Bur-

181

berry-sisakjainkat hozzáragasztotta szakállunkhoz és bajuszunkhoz, akárcsak téli időben.

Szilveszter estéje némi csalódást hozott magával. Mawson újabb mégnességi megfigyeléseiből kitűnt, hogy a mágnességi sark mélyebben benn van a szárazföld belsejében, mint hittük. Még mindig meredek lejtőn vonszoltuk a szánt, lágyabb térszínen, mint idáig, s amellett valamicskével szűkebbre szabtuk napi eleségadagunkat, hogy tartalékkészletet gyűjtsünk arra az esetre, ha utunk hosszabbnak bizonyulnat, mint ahogy vártuk. Mindez együtt hozzájárult, hogy estére alaposan kimerüljünk.

Tanyánkon meglátogatott egy sirály, aligha azért, hogy boldog újévet kívánjon nekünk, mint inkább mert fókának nézett bennünket, – fókának, amely halálát érzi és elvánszorog a szárazföld belsejébe. Gyakori szokása ezeknek az állatoknak.

Újév napja ragyogó szélcsönddel köszöntött be. Az évforduló örömére Mawson nagy lakomát rendezett: jó kövér "hoosh"-t és egy nagy fazék kakaót főzött; kimerítő menetünk után nagyszerűen ízlett.

Erősen kerülgetett már az éhség és szomjasak is voltunk. Csakugyan, ahelyett, hogy mit szeretnénk enni, kezdtünk arról beszélgetni, mit innánk, ha módunkban volna. Mackay úgy véli, szemhunyorítás nélkül fölhajtana egy nagy kanna tejszínt, Mawson egy nagy tál krémre fente a fogát. Én néhány ibrik meleg tejeskávé mellett döntöttem.

Január 3-án még egyre emelkedtünk. Másnap örömmel fedeztük föl, hogy szelídül a lejtő. Közel 2000 méter magasságban jártunk. A lélegzetvétel a kemény hidegben észrevehetőleg megnehezült. Nem volt ez még kifejezett hegyi betegség, de gyöngébbeknek éreztük magunkat, mint rendesen, és ez bizonyosan összefüggött a hideggel és a magassággal.

Mindamellett jó 16 kilométert tettünk meg napjában, és ez elég volt rá, hogy bizakodó hangulatban ringassuk magunkat.

182

6-án levetettem jégpatkómat, és új pár finncsizmát húztam, aminek az lett az eredménye, hogy kiszaladt lábam alól a talaj, és bal lábszáram belső oldalán, térd alatt megrándult az izmom. Sokat szenvedtem vele az út hátralevő részében.

A hegyi "lomhaság" továbbra is éreztette hatását. Kezünket gyakran megmarta a fagy, miközben a szán terhelésével bajlódtunk.

9-én nem mutatkozott többé hegylánc semerre – hatalmas hótenger hullámain küzdöttük előre magunkat, hegynek föl, hegynek le.

Estéről-estére 16–16 kilométerrel közelebb jártunk a mágneses sarkhoz, de 11-én különfée "kényelmetlenségek" adódtak elő – hogy szelíden fejezzem kt magamat. Mawson jobb szemét megtámadta a hóvakság; ő is, Mackay is sokat szenvedett az ajkbőr hámlásától, minek folytán ajkuk érzékeny húsa védtelenül maradt. Reggelente alig bírták a szájukat kinyitni – ajkuk valósággal egybetapadt .

Az iránytű ezidőtájt nagyon lomhán működött; a teodolit iránytűje alig-alig akart megmozdulni. Ez tetszett nekünk. Eleinte mind a hárman kívántuk, bárcsak használhatóbb volna az iránytű, de azután rájöttünk tévedésünkre, és inkább azt kívántuk, hogy iránytűnk mentől kevésbé legyen használható.

12-én este Mawson, a Discovery-expedíció előzetes mágnességi jelentésének gondos tanulmányozása után arra az eredményre jutott, – habár a dolog nem volt egészen nyilvánvaló – hogy a mágnes-

183

ségi sark nem kelet felé mozdul el, ahogyan Sabine megfigyelése (1841) és a Discovery-expedíció észlelése (1902) közötti időben történt, hanem inkább kissé északnyugati irányban mozdul el. Ugyancsak erre vallott az elhajlás leolvasása utazásunk további szakaszán. Ha tehát el akartunk jutni a mágneses sarkra, tovább kellett mennünk abban az irányban, mint ahogy számítottunk. A legnagyobb mértékben nyugtalanító volt ez a fölfedezés, mert már majdnem végére jártunk élelmiszereinknek – ha leszámítottuk a visszatérésre szánt szűkre szabott eleséget. Minden nyugtalanságunk mellett is, elnyomott az álom.

Másnap reggelinél megvitattuk a jövőt. Mawson gondosan átnézve a mágneses sark fekvésére vonatkozó észleléseit, arra az eredményre jutott, hogy még négy napi út választ el tőle. Elhatároztuk, hogy tovább megyünk négy napi távolságra.

Még aznap 21 kilométerrel jutottunk közelebb célunkhoz; a rákövetkező nap a hófelszín, amerre utunk vezetett, tündöklött a jégkristályoktól. Valóságos szentségtörésnek tetszett összetaposni az ujjnyi széles gyönyörű kristályokat.

15-én húsz perccel dél előtt Mawson mágnességi megfigyelést végzett a lehajlásmérővel, és azt találta, hogy a lehajlás csak 15 ívperccel tér el 8 függőlegestől, vagyis 89°45'. Nagy gyönyörűséggel töltött el a tudat, hogy ennyire közel járunk a mágnességi sarkhoz. Bernacchi észlelései a Discovery-expedíció két esztendejében a téli szálláson – a Ross-szigeten – arra mutat, hogy a mágnestű napi ingadozása néha igen jelentékeny. Ha az iránytű a nap különböző szakaiban csekély eltérést mutat, ez arra vall, hogy a mágneses középpont a maga napi vándorlását végzi középhelyzete körül.

Mawson úgy ítélte, hogy máris a mágneses sarkon járunk, és ha 24 óráig veszteglünk itt és ezalatt állandó észleléseket végzünk ezen a helyen, a sark valószínűleg függőlegesen alánk kerül. Elhatároztuk mind-

184

amellett, hogy tovább megyünk addig a pontig, ahol Mawson számítása szerint a mágneses sark megközelítő középhelyzete van. Estére a lehajlás 89°48' volt.

A lehajlás gyors növekedéséből, úgyszintén a Bernacchi mágnességi észleléseivel való összhasonlításból Mawson úgy ítélte, hogy körülbelül 20 kilométerre vagyunk a déli mágneses sark valószínű középhelyzetétől. A középhelyzet pontos meghatározásához, úgy lehet, egy havi szakadatlan megfigyelésre lenne szükség. Mi erre nem vállalkozhattunk a mi helyzetunkben, és a meghatározás teljesen kielégítő pontosságú.

Ennek folytán elhatároztuk, hogy másnap erőltetett menettel tovább megyünk még 20 kilométerrel, hogy elérjük a sark megközelítő pontos középhelyzetét.

Január 16-án, szombati napon, reggel hatkor talpon voltunk, és azonnal útnak indultunk. A szánt 3 kilométerre magunkkal vittük, és ott hátrahagytuk ruházatunk és fölszerelésünk súlyosabb részét. További 3 kilométerrel odább leerősítettük a lehajlásmérő lábait; a vízszintes síkban mozgó mágnestű a mi céljainkra mit sem ért volna.

Újabb 3–4 kilométerrel odább felállítottuk a teodolitot, és még ugyanennyivel tovább haladva felállítottuk sátrunkat és ettünk valamit.

Azután a mágneses sark irányában vándoroltunk tovább mintegy 8 kilométert. Ez volt az a hely, ahol Mawson számítása szerint a mágneses sarknak lennie kell, középállás szerint: 72°25' déli szélesség, 155°16' keleti hosszúság.

Mawson beállította a fényképezőgépet, mi azalatt leszúrtuk a lobogó rúdját.

Délután fél négykor levettük süvegünket, fölröpült a lobogó, és Shackleton hadnagy utasítása szerint hangosan így szólottam: "Ezennel birtokomba veszem a Brit birodalom nevében ezt a területet, amelyen ez idő szerint van a mágneses sark."

Ugyanabban a pillanatban elrántottam a zsinórt, amely a fényképező gépet "elsütötte", és végül három

185

Éljen-t kiáltottunk a királyra.

A hőmérsék a lobogó kitűzésének a pillanatában pontosan 0° volt a Fahrenheit-hőmérőn (–17,8° Celsius).

Mélységes öröm és elégtétel érzete uralkodott el rajtunk, hogy annyi küzdelem és veszély árán végrehajtottuk íme vezérünk utasítását és megvalósítottuk Sir James Clarke Ross óhajtását, hogy a déli mágneses sarkot is birtokába vegye az emberiség, mint ahogy ő már 1831-ben birtokába vette az északit.

Az élénkebb örömnyilvánításokra hiányzott bennünk az erő; sokkal inkább ki voltunk merülve. Az érzés, amely minden másnak fölébe kerekedett ebben a pillanatban: a fejet hajtó, szívből átérzett hála érzete volt a kegyes Gondviselés iránt, mely biztonságban vezérelte lépteinket a messze célhoz.

Alig rebegtük el a szavakat: "Hála Istennek!" –már fordultunk is vissza és amily gyorsan csak fáradt tagjainktól tellett, siettünk vissza parányi zöld sátrunkhoz a hó fehér tengerében. Este tíz óra tájban elértük a sátrat és bebújtunk hálózsákunkba, bódultan a fáradtságtól, de boldogan, hogy legalább a kudarc lidércnyomása lefoszlott a kedélyünkről.

Másnap reggel a szokottnál később volt az ébredő. Meghánytuk-vetettük, mennyi reményünk lehet rá, hegy a Nimrod reánk talál, ha elindul a part mentén keresésünkre a Drygalski-gleccseren fölállított depónk irányában.

A mágneses sarkot mintegy 420 kilométer távolság

186

választja el ettől a depótól, madártávlatban – ahogyan "a sirály száll" – s minthogy mi előző nap 18 kilométert leróttunk már, kereken még 400 volt hátra február elsejéig, amikorra el kellett érnünk a Drygalski-gleccserdepót. 15 napunk volt még. Napjában tehát 25 kilométeres út várt reánk.

Hóvihar okozta késedelem bizonyára áthúzná minden számításunkat. De máskülönben is a szélvájta barázdák irányából tudtuk, hogy az uralkodó szelek éppen szembe fognak fújni. A kilátás, hogy idejében elérjük a depót, meglehetősen bizonytalan volt.

Induláskor azonban, 17-én, pompás időnk volt, és a szél, amely menőben a sark felé segített, megfordult, és most segítségünkre jött hazatérő utunkban. Bár késősen indultunk, estig megint csak lemorzsoltunk 25 kilométert. Másnap, jóllehet Mawson bal lábára sántikált: ugyanennyit.

19-én is sikerült lerónunk az előírt távolságot. De ezen a napon kellemetlen meglepetés ért: kiderült, hogy elszámítottam magamat, és erre a hétre – utazásunk hatodik hetére – nem jutott tea. Kénytelenek voltunk a hetedik hétre való zacskó tartalmát megfelezni. Elhatároztuk, hogy visszatérőben a tanyahelyeken felkutatjuk a hasznát tea zacskóit, és ezekkel együtt főzzük ki a friss tea parányi maradékát.

A part felé haladtunkban egész tekintélyes számú ilyen kifőzött muszlinzacskót találtunk. Teánk az alapos főzéstől erős muszlinmellékízt kapott, de mi valóságos nektárnak éreztük ezt az italt.

Teltek a napok. Amikor láttuk, hogy a napi 25 kilométernek nincsen híja, Mawson 20-án indítványozta, térjünk vissza a teljes adagokra. A javaslatot általános lelkesedéssel elfogadtuk, mert bizony már nagyon elerőtlenedtünk a szűk táplálkozástól.

Egész addig a napig sikerült a régi szánnyomok

* Madártávlatban – torony iránt – angolul így van: "Ahogyan a daru [!? – varjú] repül" (As the crow flies).

187

sínpárjait követni, s ez nagy áldás volt reánk ezen a vidéken, ahol az iránytűnek oly kevés hasznát vehettük. De már a következő napokban elvesztettük a nyomot, és rémséges fáradsággal tapostuk a pástétomszerű havat.

De azért ekkor is kierőszakoltuk a napi 25 kilométert. Január a Baxter-hegy fölbukkanása. Estefelé megvitattuk, hogy vajon közel járunk-e a régi szánnyomokhoz. Mackay úgy vélte, közelebb vagyunk a hegyekhez, mint menőben. Én azt tartottam, távolabb járunk délnyugat felé, mint akkor. Mawson, aki most is elöl járt, azt mondta, csaknem pontosan a régi útvonalon haladunk. Kevésre rá csakugyan ráakadtunk a régi nyomra – újból bebizonyult, mily ügyes "kormányos" a mi Mawsonunk.

Másnap amolyan szelídebb hóviharban folytattuk utunkat. Estefelé megpillantottuk a Nansen-hegyet. Utunk végén márványszerű kemény firnhóra jutottunk, amely rövid meredek lejtőkön ereszkedett alá.

Eleinte nem ismertük föl, hogy azon a helyen járunk, amelyet menőben "Jégesések"-nek neveztünk el. Időről-időre nekiiramodott a szán a "márványlépcsőkön."

27-én végre szemünkbe tűnt a Larsen-hegy. Alig 65 kilométerre voltunk a Larsen-depótól.

A negyven kilométeres szél gyakran megmegtaszította a szánt. Egy ízben le is vert a lábamról a belém szaladó szán. Mawson és Mackay szabadítottak ki méltatlan helyzetemből.

Ebédkor abban a halvány reményben, hogy meglágyíthatom Mackay-nek a szívét – aki "hetes" volt ezen a héten – csöndesen megsúgtam neki, hogy – születésem napja van. Mackay megértett és olyan ebédet és vacsorát pöndörített, mint annak a rendje.

Ezen a napon 32 kilométerrel jutottunk közelebb a parthoz. Fáradságos utazás volt. Amikor újból útnak eredtünk, szomorúan tapasztaltuk, hogy a szán vonta-

188

tása küzdelmesebb mesterség, mint a vitorlával való haladás.

Rendületlenül haladt tovább a menet. A Nansen-hegy és a Larsen-hegy egyre nagyobbra nőtt, és egyre világosabban rajzolódott ki. Reméltük, hogy még aznap este elérjük a depót. Mawson azonban nagyon fájlalta a lábát, és már-már sátrat akartunk ütni, amikor Mackay éles szeme fölfedezte a jégcsákányhoz kötözött kis kék lobogónkat. Így azután csakugyan folytattuk az utat a depóig, és éjfél lett, mire bebújtunk hálózsákunkba.

Reggelre kelve (január 30-án) összeszedtük a hátrahagyott holmit: sícipőt, geológiai gyűjteményt, és mindent rendben fölraktunk a szánunkra.

Ezen a napon vitattuk meg azt a kérdést, mi lenne bölcsebb: az-e, hogy a régi útvonalon ereszkedjünk le, avagy hogy a Larsen-gleccser főágát kövessük addig a pontig, ahol az a Drygalski-gleccserrel egyesül. Mackay az előbbi útirány mellett kardoskodott, mi ketten az utóbbira szavaztunk. A következmények megmutatták, hogy Mackay-nek volt igaza.

A főgleccseren indultunk lefelé, és csakhamar olyan meredekre vált az út, hogy alig bírtuk megfékezni a szánt, hogy hanyatt-homlok le ne vágtasson a lejtőn.

Január utolsó napján a rakomány felét leraktuk, és a megmaradó könnyű teherrel próbáltuk meg, hogy lejárót találjunk a Drygalski- és Larsen-gleccser egyesült jégtorlaszainak sorain keresztül a simább tengerjégre és úgy tovább a Drygalski-jégsáncra.

Mawson és Mackay vontatták, én meg támogattam a szánt, de minden erőlködésem mellett is gyakran fölborult. Végre elértük egy óriási jégtorlasz lábát, egy regényes pontot, amely fölött hatalmas tömör gránitszirt tornyosul föl vagy 600 méter magasságba. Ebben az órában bevallom, nem nagyon méltányoltuk a hely romantikus szépségét.

Mackay terepszemlére indult és azzal jött vissza,

189

hogy a nagy jégtorlaszon, amely láthatólag elzárja utunkat a depóhoz, át kell kapaszkodnunk. Fogtuk jégcsákányunkat, és utat egyengettünk vele a torlasz egy részén keresztül – kemény munka! – aztán leraktuk a terhet, és a rakományt darabonkint kézről-kézre adtuk. Végül fölvontattuk a szánt és óvatosan leeresztettük a túlsó oldalon.

Lassan-lassan megjavult a térszín, majd megint elakadtunk. Ez alkalommal egy jég-"donga" állta utunkat, szemmel láthatólag valami olvadóvízből eredő patak régi csatornája.

Három ilyen jégdonga került utunkba – szélességük néhány arasztól egészen 30 méterig váltakozott. Gyakran nagy kerülőt kellett tennünk, hogy átjussunk rajtuk.

Bajlódásunkat növelte a megszámlálhatatlan repedés és a meredek jégtorlaszok. Megesett, hogy Mackay is, én is egyszerre potyogtunk bele ugyanabba a hasadékba, én derékig, ő egészen nyakig. Szerencsére mindannyiszor ép bőrrel menekültünk. Szétterjesztett karunk fönntartott.

Estefelé, amikor újból útnak indultunk, megeredt a hó. Február elsején reggel hétkor agyonhajszoltan ütöttük föl tanyánkat.

Egész nap erősen havazott. De sem ez, sem Mawson lábfájása nem tarthatott vissza. Már csak két napi eleségünk volt, és – úgy képzeltük – 25 kilométerre járunk a Drygalski-gleccseren hagyott depónktól. így hát a sűrűn kavargó hófergetegben is

190

nekiindultunk. Ilyen viszonyok közt kimondhatatlanul fárasztó volt az út, a tájékozódás meg végül lehetetlenné vált. Kénytelenek voltunk este nyolckor tanyát ütni. Minket, kimerült, agyonhajszolt vándorokat egyszeriben elnyomott az álom.

Február 2-án reggel örömünkre napsütésre ébredtünk. Kétségbeesett kísérletet tettünk, hogy ezen a napon elérjük a depót, mert tudtuk, hogy a Nimrod megérkezése esedékes erre a napra – sőt, talán már késő is. Visszatekintve előző napi nyomainkra, láttuk. hogy pontosan olyan egyenes útat írtunk le, mint egy – dugóhúzó.

Megpihenten is rendkívül, keservesen megerőltető volt az út a lágy havon.

Átkeltünk egy jégcsatornán és 6–7 kilométerrel odább a másodikon. Ezen a helyen mindent hátrahagytunk, kivéve a szánt, hálózsákot, főzőkészüléket, olajat és élelmiszert, készleteink helyét kis kék zászlóval megjelöltük, és erőltetett menetben folytattuk vándorlásunkat a Drygalski-depóhoz.

Megkönnyebbült szánunkat jóval könnyedebben vontattuk. Hóhídon átszeltünk egy harmadik jégcsatornát és mentünk tovább. Mawson időnkint körüljártatta messzelátóját a látóhatáron, – és egyszerre csak felkiáltott, hogy világosan látja a depó lobogóját, beletűzve a jéghalomba. Mackay, majd én vettük kezünkbe a látcsövet, és egyikünk se látta színét sem a lobogónak. Mawson erősködött, hogy vakok vagyunk, belenézett újra a messzelátóba, aztán bevallotta, hogy ő se lát semmit. A látóhatár föl és le hullámzott, mintha forrott volna. Délibáb játszott verünk.

Mawson azonban annyira bízott magában, hogy ő igenis látta a szántalpra erősített lobogót, hogy megváltoztattuk utunk irányát, és egy-két kilométerrel tovább haladva nagy megkönnyebbülésünkre halljuk ám, hogy világosan látja megint a zászlót. Megújult reményekkel vontattuk tovább a szánt, kilométerről kilométerre. Éjfél is elkövetkezett. Egyik lábam hü-

191

velykujja majd' elfagyott a hidegtől, mert harisnyám nyirkos volt, és a hőmérséklet gyors süllyedése folytán jéggé fagyott.

Megálltunk, hogy harisnyát váltsak és harapjunk valamit. Fölfrissülve útnak eredtünk megint, abban a biztos hitben, hogy most már végre elérjük a depót, vagy legalább a kis öblöt, két kilométerre a depótól. De – ember tervez, Isten végez.

Baljóslatú fehér csíkot vettünk észre magunk előtt – közvetlen mögötte meg sötét csík vonult. Csakhamar megértettük, hogy szakadék, a jégben és a hóban. Kisvártatva el is értük a szakadék szélét, amely váratlanul közénk és a depó közé tolakodott.

A szakadék mintegy 200 méter széles lehetett; mélysége 10–12 méter. Függőleges szirtfalak szegték be, csak az északnyugati oldalon enyhült kissé ez a meredekség. A délnyugati fal meg a függőlegesen is túlhajlott. Ameddig a szem ellát, vonult ez a szakadék a szárazföld belseje felé.

Elhatároztuk, hogy megpróbálunk átjutni rajta, a szakadék fenekén keresztül, ahol – izgalmas látvány – fókákat és császárpingvineket pillantottunk meg a jégen. A hegymászókötél segítségével, amelyet átvetettünk a szán orrán, lejutottunk végre a mélység fenekére. Mackay elejtett két pingvint, hogy kiegészítse megfogyatkozott éléstárunkat. Ezalatt Mawson kikutatott egy helyet, ahol fölküzdhetjük magunkat a túlsó part színére. Annyira el voltam csigázva, hogy megkértem Mawsont, vegye át ő a vezetést.

Igazolva láttam ezt a lépésemet: az expedíció feladata betelt, alig néhány kilométer választott el a depótól, s az éhenhalás veszélyétől egyelőre nem volt okunk tartani.

Igaz, másfelől, ami végső biztonságunkat illeti, helyzetünk elég kritikus volt még. Először is azt sem tudhattuk egész bizonyosan, hogy a Nimrod egyáltalán megérkezett-e a Ross-tengerbe. Másodszor meg, ha

192

megérkezett is, könnyen meglehet, hogy a depó zászlóstul elkerüli figyelmét.

Abban az esetben, ha a hajó néhány napon belül föl nem bukkanna, két dolog közt lehet választásunk, – de mindenképpen nyomban cselekedni kell – az egyik, hogy a Drygalski-depónál töltjük a telet (s akkor hozzá kell fogni az előkészületekhez), a másik, hogy megkísértjük az átkelést a meredek, meghasogatott gleccseren át a 300 kilométernél távolabb fekvő téli szállásra, a Royds-fokra.

Arra az esetre is, ha a Nimrod hirtelen megjelenése kívánna valami gyors és erélyes cselekedetet, úgy gondoltam, helyénvaló, hogy Mawson, aki testileg kevésbé kimerült, legyen a vezérünk.

De mindettől eltekintve is, Mawson az egész úton kitűnő rátermettségről tett tanúságot a vezető szerepére. Amikor először felszólítottam, eleinte morgott egy kicsit, de aztán kijelentette, hogy elvállalja – átrnenetileg.

Eleinte azt gondoltuk, hogy a szakadék túlsó partján sikerül fölkapaszkodnunk, és hogy ez az egyetlen – ha mindjárt nehéz – lehetőség az előnyomulásra. Erőfeszítésünk azonban ebben az irányban kudarcot vallott. Kénytelenek voltunk visszavonulni: megmászni a partfalat ugyanott, ahol leereszkedtünk a szakadék fenekére.

Rémségesen nehéz munkába került ez a kapaszkodás; szinte centiméterről centiméterre erőszakoltuk fölfelé a szánt. Naysokára fent volt megint a szán a szakadék partfalának a tetején, de persze nem azon a parton, melyen a depó volt, hanem a szembefekvőn. Ezen a helyen jónak láttuk tanyát ütni, mert mindöszsze öt kilométerre voltunk a nyílt tengertől. Ha a Nimrod észrevette a depó lobogóját, és parthoz állott, könnyűszerrel lesiethettünk az öböl bejáratához és jelt adhattunk.

Huszonhárom órai megfeszített munka után reggel 7 órakor nyugovóra tértünk, és negyed nyolckor, mint

193

később megtudtuk, elhaladt arra a Nimrod, anélkül, hogy akár depónk lobogóját, akár sátrunkat észrevette volna a hóförgetegben.

Négy órai pihenés után fölrakodtunk és elindultunk a hószurdok északi partja mentén. A szakadék fenekén fókák és költő császárpingvinek mutatkoztak imitt-amott.

Legyöngülten elcsigázva, nagyon levert, hogy nem bírunk átvergődni a szakadékon. Egyszer csak Mackay, aki elöl járt, elkiáltotta magát, hogy – hóhidat talált a szakadékon át. Csatlakozott hozzánk, és odavontattuk a szánt a hóhídhoz.

A híd nem érte át egészen a szakadékot; a híd mindkét végén hasadékok húzódtak. Átléptük a hasadékot, és a szánnal nekiszaladtunk a híd közepének. Aztán hozzáfogtunk, hogy fölvontassuk a szemben fekvő meredek lejtőre. Mackay támogatta a szánt, hogy le ne zuhanjon a keskeny átjáróról, mi ketten meg húztuk-vontuk teljes erőnkből.

Egy-két perccel később szerencsésen átvergődtünk; hálás érzés fogott el, hogy legyőztük az utolsó akadályt is közöttünk és a depó között.

A végletekig le voltunk zsarolva, s mert különben is oly pontra jutottunk, ahonnan kiláttunk már a nyílt óceánra, a Drygalski-jégsáncon túl: a depótól két kilométerre fölütöttük sátrunkat. Február 3-a volt, éjfél előtt másfél órával.

Ezen a napon két olyan étkezésben is volt részünk, aminőt már régen nem élveztünk: ebédre leveses húst, vacsorára bőséges fókapecsenyét ettünk.

194

Vacsora után Mawson és én "falnak" fordultunk hálózsákunkban, Mackay pedig megkezdte első négyórás őrállását, leselkedvén a Nimrod fölbukkanására. Őrállásának ideje alatt elsétált a depóhoz, és kivájta a hóból kétszersültes dobozunkat, amely fókazsírlámpának és főzőedénynek is szolgált, meg a kiszolgált paraffinkannát, amelyet serpenyőnek használt, és elhozta ezeket a sátorhoz.

Azután főzött magának pingvinhúst és vígan lakmározott az ízletes falatokból. Amikor hajnalban négykor fölkeltett, tapasztaltam, hogy rólam se feledkezett meg: előkészített vagy egy kilogramm pingvinmellet a serpenyőben az én számomra, hogy legyen mivel agyonütnöm az időt őrállásom idején.

4-én délután megvitattuk jövő terveinket. Elhatároztuk, hogy haladéktalanul áttesszük hadiszállásunkat a régi depóhoz. Annyival is szembetűnőbb lesz a depó a tenger felől. De meg magunknak is messzebb terjedő kilátásunk lesz onnét a tengerre.

Arról is beszélgettünk, mit volna legokosabb tennünk, ha a Nimrod nem jelennék meg. Arra az eredményre jutottunk, hogy a legbölcsebb az lenne ez esetben, ha elvánszorognánk a Hut Pointhoz, útközben fókahússal tengetvén életünket.

Mackay úgy vélekedett, hogy már néhány nap múlva el kellene indulni; Mawson meg én azonban azt gondoltuk, várjuk ki február végét ezen a helyen. Akárhogy is, sorsunk nem volt valami rózsás.

Lehangolva a ránk váró küzdelem és vesződség előrevetett árnyékától, éppen azon voltunk, hogy kimerült tagjainkat kinyújtóztassuk és fölkészüljünk a depóhoz, amikor – bumm! Az volt az érzésünk, valahonnan a sátorajtó közeléből ered a hang. Mint valami delejes áram, futott végig rajtunk a hang. A következő pillanatban még erősebb dördülés rázkódtatta meg a levegőt.

195

Mawson volt az első, akinek a nyelve megoldódott.

– Ágyúlövés a hajóról! kiáltotta, és már kúszott is a sátor ajtaja felé. Az ajtó keskeny, egy pillanatra megtorlódott a forgalom. Kinyújtottam a nyakamat, hogy szerencsésen egy-két rúgást kapjak a kifelé mászó Mawsontól. Még vissza se nyertem egyensúlyomat, Mackay nekirugaszodott, rám tenyerelt és keresztültaposott szegény árva testemen.

Amikor végre talpra álltam, Mawson már vagy száz lépéssel vezetett. Mackay is messze járt már.

– Hozz valamit, amivel intsünk nekik! – kiáltotta vissza Mawscn.

Visszaugorva a sátorba, kirántottam Mackay hálózsákját.

Ahogy loholok megint előre, ó, micsoda látvány! Alig néhány száz lépésre ott a mi kedves öreg Nimrod hajónk, egyenesen felénk tart, be az öbölbe, és amikor meglátnak minket hármunkat, amint lélekszakadva rohanunk a hajó felé, a fedélzetről dörgő éljenzés fakad minden torokból.

Valóban bajos volna azokkal, akik nem voltak hasonló helyzetben, megértetni, az érzelmeknek micsoda hirtelen vihara kavargott bennünk – hogyan remegtette meg minden idegszálunkat ez az üdvkiáltás! Mintha csak új életre ébrednénk – a halálból.

Első érzésem a mérhetetlen öröm volt és megkönnyebbülés, azután a hála érzete támadt fel bennem a sors kegyelme iránt, amely elénk vezételte barátainkat megmentésünkre.

Egyszerre csak egy kiáltás visszaterelt a valóság birodalmába. Mackay szavát hallom:
– Mawson beleesett egy mély hasadékbg – nézd csak, épp ott teelőtted!

És már látom is, hogy ott térdel egy kicsi hosszúkás lék szélén.

196

– Nincs semmi bajod, Mawson? – kérdezte. És a mélyből megjött a vigasztaló felelet:
– Nincs.

Mawson vagy hat méter mélységben volt lenn a firnhó beszakadt repedésében. Első gondolatunk az volt, hogy elszaladunk a gyaloghámért és kihúzzuk. Kettőnk ereje azonban nem volt elég. S mert nagy volt a veszedelem, hogy a vékony hótakaró széle tovább szakad és betemeti Mawsont, hacsak valami deszkát keresztül nem fektetünk rajta, mást gondoltunk és én ott maradtam a hasadéknál, Mackay meg elrohant, hogy segítséget hozzon a Nimrod-ról.

– Mawson beleesett egy hasadékba – a mágneses sarkról jövünk – kiáltotta Mackay. Annyi idő se telt bele, mint amíg leírom, és tisztek és legénység tömegesen átugráltak a korláton és jöttek felénk a jégen.

Kiáltottam Mawsonnak, hogy a segítség kéznél van. Visszafelelt, hogy egész jól érzi magát, habár víz van a szakadék fenekén, de a falnak egy kiugró ékén tartja magát; az akasztotta meg zuhanásában is.

Ezalatt a mentőcsoport, J. K. Davis, a Nimrod első tisztje vezetésével megérkezett. A hasadékon deszkát fektettek keresztül, és Davis, aki a tettek embere volt, azon nyomban leereszkedett. Mawson, csekély zúzódással a hátán, egy-kettőre fenntermett a szakadék szélén. Utána Davis.

Micsoda boldogságos kézszorongatás és meleg szerencsekívánatok! Az első, aki üdvözölt bennünket a régi barátok közt, Evans kapitány volt, a Koonya volt parancsnoka. Most ő vezényelte a Nimrod hajót. Első dolga volt, hogy megnyugtasson: feleségem, családom jól van, semmi baj odahaza. Készséges kezek szedték össze motyóinkat, rakták föl a szánra és megindult a menet a Nimrod korlátján átvetett kötéllajtorja felé. .

Bármily hirtelen ment is ez végbe, Mackay-nek ju-

197

tott érkezése, hogy pipát és dohányt szerezzen egyik társunktól.

Százhuszonkét napos keserves küszködés után, a tenger jegén és a szárazföld hósivatagában: kis hajónk oly fényűzőnek tetszett szemünknek, akárcsak valami hajópalota. Barátaink hangja – akik a hazai hírekről számoltak be – belevegyült a Nimrod gőzkazánjából kipufogó gőz sustorgásába. Mondhatatlan jóleső hangulat ringatott el bennünket.

Teával kezdtük a napot, azután következett a hazai levelek olvasása – csupa jó újság bennük – majd pedig egy újszerű gyönyörűség: az első tisztességes mosdás négy hónap múltával. Szorgalmas súrolás után lassankint előtűnt valódi énünk a fókaolaj és a korom vastag takarója alól.

Persze hogy agyonhabzsoltuk magunkat az ebédnél. De azért a meleg kakaó és kétszersült se vallott szégyent lefekvés előtt.

A sors kegyén felül társaink éber figyelmének, a kutatás alaposságának köszönhettük megmenekülésünket, és Evans kapitány kitűnő tengerész-képességeinek, tisztjei és legénysége odaadásának. *

A Nimrod, fedélzetén David tanárral, Mawsonnal és Mackay-vel február 11-én kötött ki a téli szálláson, és ott partra tette Mawsont. A déli csoportról semmi hír nem volt meg, a depóelhelyező

** Az út leírásának ezt a végső fejezetét ismét Shackleton írta.

198

csoport pedig, Joyce vezetésével odajárt még. Február 20-án ez a csoport visszatért a Hut Pointra, anélkül, hogy rólunk – Marshallról, Adamről, Wildról és rólam – bármi hírt hozhatott volna. Utasításaim úgy intézkedtek, hogy, ha február 25-éig nem érkezünk vissza déli utunkból, egy csoport szálljon partra a Hut Pointnál, egy kutyafogattal, és március elsején keresőcsoport induljon dél felé. Murray, aki távollétemben az expedíció parancsnoka volt, semmiképpen nem felelős érte, hogy ez a csoport nem járt eredménnyel. Ő hűségesen követte az utasítást.

Minden előkészület befejeztetvén, az expedíció tagjainak nagyobb része partra szállott a Royds-fokon, hogy ott is minden holmit összecsomagoljon, készen a hajóra szállításra. A hajó február 21-én hagyta el a Royds-fokot és a Gleccsernyelvnél vesztegelt, amikor én Wilddal megérkeztem a Hut Pointra február 28-án. Miután én a mentőcsoporttal partra szálltam, hogy behozzam Adamst és Marshallt, a hajó elvitorlázott a Royds-fokra, hogy fölvegye ott maradt társainkat, gyűjteményeinket és készleteinket.

A Nimrod a part közelében horgonyzott. Két csónakot bocsátottak vízre. Minthogy mindent úgy kellett kötélen lebocsátani a jégszirt tetejéről a csónakokba, a berakodás nem volt éppen könnyű feladat. Március 2-án reggel mégis már csak az emberek és a kutyák "behajózása" volt hátra.

Szilajon süvített a szél, és éppen amikor a kutyák leeresztésére került a sor, a szél viharrá fajult, és a tenger veszedelmesen elkezdett háborgani. A hullámok mélyen aláaknázták a jégszirtet, és messze kinyúló párkány keletkezett.

Az egyik csónak Davis vezetésével szerencsésen elérte a hajót, de a második – súlyosan megrakva emberekkel és kutyákkal – nem volt ilyen szerencsés. Alig jutott néhány evezőcsapásra a parttól, kettétört az egyik evezője.

199

A Nimrod a vihar komolyságára való tekintettel kénytelen volt fölvonni horgonyait és kihajózni az öbölből. A kísérlet, hogy bóját úsztassanak a csónakhoz, meghiúsult.

Harbord és emberei komoly veszedelemben forogtak: nem evezhettek ki az öbölből a háborgó tenggerre, a kiálló jégpárkány meg szerencsétlenséggel fenyegetett, ha a partra igyekeznének visszajutni.

Egy óra múltával sikerült nekik ráerősíteniök csónakjukat a kötélre, amelyet a jégszirt közeléből nyújtottak el hozzájuk a parton levők, hogy annál fogva partra húzzák őket.

Helyzetük veszedelmes volt még, de végül szerencsésen fölvontatták valamennyiüket, mielőtt a csónak elsüllyedt. Forró ital akadt számukra a kunyhóban, és jóllehet az ágyi ruha már mind a hajón volt is, boldogok voltak, hogy ép bőrrel menekültek.

Másnap reggel – március 3-án – a hajó visszatért a Royds-fokra, felvette fedélzetére a még ott maradt embereket és a kutyákat, aztán visszaevezett a Gleccsernyelvre, ott horgonyt vetett és várakozott a mentőcsoport visszatérésére.

Ugyanaz este tíz óra tájt Mackintosh a fedélzeten beszélgetett társaival; egyszerre csak izgatottság lepte meg és felkiáltott:
– Az az érzésem, hogy Shackleton megérkezett a Hut Pointra.

Nyugtalan volt, és sürgette, hogy a hajó azonnal induljon a Hut Pointra. De senki se vetett rá ügyet. Dunlop azt tanácsolta neki, ha olyan biztos a dolgában, menjen el oda és figyeljen a jeladásra. Mackintosh el is ment, és nyomban észrevette a mi tűzjelzésünket a Hut Pointon. Erre a hajó is fölvonta horgonyait, és március 4-én hajnalban két órakor az expedíció minden tagja együtt volt a Nimrod fedélzetén.

Ha ki akartuk még egészíteni kutatásainkat, nem volt veszteii való időnk. A nyár végét járta (március

200

szeptembernek felel meg a déli sarkvidéken), és már nyugtalanítóvá kezdtek válni a jégviszonyok. Mindamellett izgatott a dolog, hogy a hajóval bejárjuk és térképezzük a partvidéket nyugat felé, az Adélie-föld irányában. Parancsot adtam hát, és csakhamar elvitorláztunk északnak.

Mindenekelőtt az Armitage-fokot akartam megkerülni, és fölvettük ott hajónkra a Pram Pointnál maradt geológiai gyűjtéseket és fölszerelést.

A tengert rohamosan belepő friss jég sürgetett, alig vesztegelhettünk ott többet egy óránál, ha nem akartunk második telet tölteni az Antarktiszon.

A Nimrodot odavezényeltük a Pram Pointot szegélyző jégpárkány mellé, Mackintosh partra szállt egy csoporttal, és mihelyt visszatért, elindultunk észak felé.

Amikor elhaladtunk a Royds-fok előtt, valamennyien három hurrát kiáltottunk, és utolsó pillantást vetettünk a hely felé, ahol minden kényelmetlenség és küzdelem mellett is oly sok boldog napot töltöttünk. Elnéztük a kis kunyhót, amely otthonunk volt egy esztendőn keresztül, s amely, míg élünk, emlékezetünkben fog maradni. Szinte szomorúsággal láttuk, miként vész el lassan a messzeségben, és kevesen lehettek közöttünk, akik ne gondoltak volna rá vágyakozva, hogy eljön még az idő, amikor letelepedhetnek még egyszer a hatalmas Erebus árnyékában.

Téli szállásunkon, a Royds-fokon hátrahagytam annyi élelmiszert, ami tizenöt embernek egy évre elegendő; amilyenek az életföltételek az Antarktiszon, fordulhat úgy, hogy valami utánunk jövő expedíciónak megmentője lesz ez az eleségkészlet. A kunyhót bezártuk, a kulcsot szembetűnő helyre akasztottuk, és megszilárdítottuk újból az épületet, hogy ellenállhasson évek viharainak. Ott áll a kunyhó maiglan is, lakójára várva, az élet fenntartásához szükséges minden kellékkel fölszerelve.

Szerettem volna felvenni a Depot-szigeten hagyott

201

geológiai gyűjteményt is, de a szél viharrá fajult, és sűrű úszójégbe kerültünk: mégoly rövid időre sem késhettünk, így hát kiadtam a rendeletet, hogy egyenesen tovább vitorlázzunk észak felé.

Célom volt, behatolni a Balleny-szigetek és a szárazföld közé, és kísérletet tenni, hogy a North-foktól nyugat felé tartva kövessük a part vonalát az Adélie-föld felé. Egyetlen hajónak sem sikerült idáig előrenyomulni a North-foktól nyugat felé, mindannyiszor sűrű jégzaj állta útját a hajóknak. A mi kísérletünk sem elégítette ki minden várakozásunkat, de megvolt az az elégtételünk, hogy előrehatoltunk a keleti hoszúság 166. fokáig (pontosan 166°14' k. h.), a 69°47' déli szélességen, – nyugatabbra, mint bármely előző expedíció.

Bármennyit írtak is már róluk, a pingvinek mindig új és új érdeklődést ébresztenek mindenkiben, aki először találkozik velük.

Legérdekesebb a költőhely, amikor kikelnek az apró fiókák. A kis fiókák ezüstös színűek vagy palaszürkék; fejük sötétebb. Az első napokban nehezen bírják emelni: csüggedten lóg alá a fejíjk, A költés után a szülők egyforma részt vesznek a kis fiókák gondozásában. Hetekig nem szabad őrizetlenul maradnia a fészeknek, máskülönben a fiókák elpusztulnának a hidegtől vagy elvinné őket a sirály.

Amikor a fiatal pingvin már egyenesen bírja a fejét, megkeződik a táplálásuk. Eleinte a szülőnek biztatnia kell a kicsinyét a táplálkozásra – csőrét és torkát csiklandozza – de ha egyszer megtanulta az evést, a szülők ám csak győzzék hordani az eleséget.

A fiókák kikelése után heteken keresztül simán folyik az élet a költőhelyen: a szülők egyike állandóan a fészekben ül, és a fiatal madarak még nem hagyják el helyüket. Később kezdődik csak meg a bonyodalom, amikor a fiatalok elkezdnek járni ide-oda; ha ilyenkor valami megzavarja a kolóniát, nagy a riadalom.

A fiókák nem ismerik sem a fészküket, sem a szüleiket, ennélfogva megesik hogy adoptáltatják magukat, s bár akadnak öregek, amelyek berzenkednek ezellen, a fiókák többnyire fészekbe jutnak ilyen módon. Lehetséges, hogy az öreg madárnak is van már fiókája, de mert ő sem ismeri a maga kicsinyeit, nem kergetheti el a betolakodót. Láttunk olykor anyamadarat, amint kínos zavarban viaskodik, hogy melengesse – négy megtermett fiókáját.

Később aztán eljön az idő, amikor mind * két szülőnek el kell hagynia a fészket, hogy táplálék után járjon a növekvő fiókák számára. A költőhely tár-

210

sadalmi rendje fölborul ilyenkor. A társadalmi helyzet, amely ebből a zűrzavarból kialakul, a legfigyelemreméltóbb jelenség a természetben, és amellett, hogy célját betölti, a fajt is védi. A tengerről eleséggel visszatérő szülőknek az a becsületes szándékuk, hogy fölkeresik a fészküket, hogy fiókáiknak enni adjanak, – ámde a fiókák a legelső öreget, amelyik közelükbe ér, a maguk szülőjének tartják (s talán az is, mert hisz mind egyforma), – nem találják egymást.

Az öreg madarat, amint élelemmel megrakodva közeledik, megrohanják a zajongó fiatalok, mielőtt elindulhatna fészkének a keresésére. A fiókák kényszerítik az öreget, álljon meg, és adja oda nekik, amit hozott. Az öreg szidja őket és fut előlük. De a fiókák nem hagyják magukat: követelően lépnek föl, és megkezdődik a hajsza a szülők után, amely végezetül általános felfordulásra vezet.

Az eredmény sohasem kétséges. Az egyik öreg hamarabb, a másik később, de végül is beadja a derekát; a fiatalok viselkedésében nyoma sincs ennek a határozatlanságnak: élelmességükkel és kitartásukkal mindig lehengerelik az öregeket.

Néha ez a kergetődzés messze kilométerekre e húzódik. Végül az öreg megáll, és tiltakozva átengedi az ennivalót.

Azt hinné az ember, hogy ilyen körülmények között a gyöngébb fiókáknak koppan az álluk, de nem: amennyire megfigyelhettük, nem láttunk rosszul táplált fiókát. Sarkukban vannak az öregeknek, és valamennyien elérik céljukat.

Néhány nappal azután, hogy a tojások kezdtek kikelni, napokig tartó heves hóvihar kerekedett. Ahol a hófúvás legnagyobb volt, egészen belepte a fészkeket és a madarakat, s a madarak hollétét csak a hótölcsérek árúlták el imitt-amott, amelyeknek a mélyéről nyugtalan szemek pislogtak ki. Mérsékelt számítással a fiókáknak mintegy fele áldozatul esett ennek a hóförgetegnek.

211

Az öreg Adélie-pingvin oda se néz a hidegnek; vastag hája és sűrű bundája megvédik. Hóviharban nyugodtan ül egy helyben, és tűri, hogy a hó betemesse. Egy ízben elmentem a költőhelyre vihar után, és egyetlen pingvint se láttam. Egyszerre csak,valami zajra fölriadtak, kiugráltak a hóból, és ott nyüzsgött a sok madár körülöttem.

Az Adélie tökéletesen erkölcsös a maga családi életében; ostobasága azonban (avagy a rövidlátása – mert ez okozza, hogy ostobáiak látszik), sok zavarra ad alkalmat. A madarak a tengerről jövet ingadozá5 nélkül elindulnak az ismert úton fészkük felé, de ha a költőhely más részébe keverednek, sokan közülök nem találnak vissza a fészkükhöz. Előfordul, hogy alig pár lépésre távozik a fészkétől, és máris elvesztj a tájékozódását – harcot kezd egy másik fészek birtokáért.

Semmi kétség, hogy a mi jelenlétünk tökéletesen fölforgatta társadalmi berendezkedésüket. Lehet, hogy ha zavartalanul maguk között vannak, nem támad köztük ilyen felfordulás és bonyodalom.

Már a puszta járkálásunk is rengeteg zűrzavart okozott. Megfélemlítve hol egyik, hol másik madár rebbent el a fészkéről és csapott le azután egy lépéssel odább egy már elfoglalt fészekre, vagy egy másikra, amelyikről éppen akkor zavartuk el a madarat.

De minden ilyen esetben, ha végül is a más fészkébe telepedett az elriasztott madár, később rendbe verődött a dolog. Amikor lecsillapodtak, gyanakodni kezdtek, és alighanem tüzetesebben szemügyre vették a tájékot: fölismerték a helyzetet. Otthagyták a "rossz" fészket, fiókástul együtt, és visszatelepedtek a maguk fészkébe, amely pedig üres volt.

Tettünk néhány kísérletet a pingvinek eszejárásának a kinyomozására. Ha közéjük és fészkük közé álltunk, hogy meggátoljuk őket a hazajutásban, a madár több ízben dühösen nekirugaszkodott, hogy elérje a fészkét. Bizonyos idő múltával azonban elkezdett elmélkedni a helyzeten, és lemondóan eltötyögött; jó-

212

kora kerülő után újra megjelent, és a másik oldálról próbálkozott meg. Láthatólag roppantul meg volt lepetve, hogy a betolakodót megint csak ott találja. Ezt a furcsa csalafintaságot gyakran megfigyeltük.

Olyan ez a viselkedés, mint a fejét homokba dugó struccé, (*) amely biztonságban hiszi magát, vagy az emberé, aki behunyja a szemét a veszedelem elől. Úgy látszik, azt hiszi a pingvin, hogy ha a másik oldalra kerül, a rémes látomány majd eltűnik.

Az elveszett fiókát sohse keresik, – hiábavaló is lenne a nyomozás, mert hisz úgysem ismernék föl. Ez a tökéletlenségük tette lehetővé nekünk, hogy valamennyire rendet teremtsünk közöttük. A hóvihar után, amely sok fiókát elpusztított: azokból a fészkekből, amelyekben kettő maradt, egyet-egyet áttettünk a néptelen fészkekbe. Ezeket a fiókákat az öregek rendesen mohósággal elfogadták a magukénak.

Ha mind a két öreg a fészeknél van, mikor megzavarják őket, vagy ha az egyik élelmiszerrel éppen jön visszafelé a társához, hogy segítségére legyen, unisono hangos kvakvakolást és furcsa mozgásokat visznek végbe. A madarak nyújtogatják nyakukat és minden kvakvá-ra helyet cserélnek, előbb jobbra, aztán balra. Ezekről az udvariassági formaságokról és a szilaj zajongásről eleinte azt hittük: civakodnak.

Egy madár, amint a tengerről visszajövet hamis fészekbe tévedt, elkezdett meghitten társalogni a fészken ülő pingvinnel, de az rá se hederített. A fészken ülő tudta jól, hogy a társa éppen az imént ment csak el táplálékért, és nem bolond, hogy olyan hamar visszajöjjön, azért hát békén ült tovább, és a fülét se billentette a jövevény beszédjére. Egyszer csak észrevesszük, hogy a látogató arca elkomorul, hogy még csak válaszra se méltatják; időbe telik, míg ráeszmél, hogy tévedett és nem odahaza van.

Az Adélie-pingvinek nemigen tüntetnek érzel-

(*) Ez valószínűleg csak szóbeszéd. [NF]

213

meikkel; bajos dolog megállapítani, vajon éreznek-e az ösztönös ragaszkodáson túlmenő vonzódást fiókáik iránt. Egynémely sajátságos eset azonban, amelyet megfigyeltunk, meglehetősen ellentmond annak a föltevésnek, amelyre hajlottunk a pingvinek szokásajnak hosszú tanulmányozása után.

Egy sebesült pingvin, amelyet megpróbáltunk ápolni, elpusztult. Kevésre rá egy élő pingvint találunk mellette. Fogtuk a halottat, elvittük egy bizonyos távolságra, és kis időre rá a madár megint megjelenik. Hihetőleg fölismerte a társát a halott madárban. Az eset mindenképpen zavarbaejtő. Bizonyára könnyebb elhinni, hogy társa volt a halott, és hogy fölismerte, mintsem hogy idegen madár iránt ébredt benne ilyen érdeklődés, mert hiszen tömegesen hevertek mindig az elhullottak a költőhely körül, és az élők teljesen érzéketlenül mentek el mellettük.

Igazi szívélyesség példáival is találkoztunk olykor. Így például járás-kelésünk elriasztott egy anyát nagyon fiatal fiókája mellől; észrevette ezt egy idegen madár, és odasietett a fióka védelmére. Féloldalt billentette a fejét, mintha csak mondaná szánakozva:
– Ej, ej, szegény kicsi jószág, árván maradt, segítsünk rajta!

Megsimogatta a csőrét, de a kicsi sokkal jobban meg volt rémülve, hogysem kedve lett volna enni. A noszogatás után az öreg elfordult, és letett a földre egy kis eleséget, aztán csőrével megemelintve, a fióka csőre mellé pottyantott le belőle jobbról-balról egy-egy darabot. Több ízben megfigyeltünk ilyen eseteket; a segítségül jövő idegen mindannyiszor odábbállt, mihelyt az igazi anya előkerült.

Íme, egy másik eset, amely igazi társadalmi ösztönről tanúskodik. Egy kis telepről egy híján minden tojást elhordtunk, hogy lássuk, raknak-e másikat az anyák. Nem raktak. Egy ideig csak ültek az üres fészken a madarak, aztán elszéledtek. De amikor elérke-

214

zett az egyetlen otthagyott tojás kiköltésének az ideje, majd' a fél madárkolónia visszatelepedett, és a madarak sorra kivették részüket az egyetlen madárfióka oltalmazásából.

Amikor a fiókák kifejlődnek, abbahagyják az öregek üldözését, és összegyülekeznek a víz szélén, mint akik várnak valamire. Mihelyt eljön az arra való pillanat – ők tudják, mikor – belevetik magukat a vízbe, hol csapatostul, hol egyesével, lebuknak és jó sokra ütik föl megint a fejüket, messze kint a tengeren. Ügyetlen mozdulattal buknak a víz alá és merülnek föl a vízből, de úszni – nagyszerűen úsznak.

Csodálatos, hogy ösztönük mily tökéletesen önállókká teszi ezeket a madarakat: az öregek nem viszik le őket a vízhez, nem tanítják úszni őket. Az öregek hátramaradnak, vedleni. A fiókák meg, amelyek a szárazon nőttek föl és az ennivalóról annyit tudnak, hogy az olyasvalami, ami az öregek torkában található – mikor eljön az ideje, lemennek a vízhez, vakmerően belevetik magukat a tengerbe, bár sohse tanulták, hogy megkeressék élelmüket.

Társaink közül egyesek jelentették, hogy ők látták, amikor a pingvin úszni tanítja a fiát. Ha meg is történik ez, a szokás nem általános.

Mint a császárpingvin, az Adélie is szeret nagy utakat tenni, amikor családi gondjai engedik. A nagy hóvihar után, amely százával megfosztotta őket fiókáiktól, s nem volt kit gondozniok és táplálniok: csapatostul indultak el a környék kikutatására. Kedvelt kirándulásuk volt a tó körüli út, nyomaik fölvezettek egynémelyik hegy tetejébe is, habár a rövidlátó Adélie-pingvin bizonyosan nem a kilátás kedvéért ment fel oda.

Déli irányban – ellentétben a császárpingvinekkel – nem vonultak tömegesen, de Shackletonék rábukkantak két Adélie-pingvin nyomára 130 kilométerre a tenger partjától.

215

A költőhelyen keletkezett zűrzavar idején találtam két agyoncsigázott Adélie-fiókát. Magammal vittem őket a kunyhóhoz, és elneveztem őket Nebukadnezárnak és Nikodémusnak. Nagy kalitkában tartottuk a madarakat a kunyhó bejárójában, és kézből etettük őket szardíniával és hal-kétszersülttel. De nem volt ínyükre az etetésnek ez a módja, és úgy kellett beleerőszakolni az ennivalót a torkukba, olyan mélyre, hogy kénytelenek legyenek lenyelni.

Néhány nap alatt egészen kezesekké váltak, és megismerték a gondozójukat. Az evésnek csak ezt az erőszakos módját ismerték. Ha föl akarták hívni a figyelmet, hogy éhesek, bekapták az ujjamat.

Nevüket röviden Nebby-re és Niky-re kurtítottuk. Ha szólítottuk őket, válaszoltak. De hasonló készséggel válaszoltak gyűjtőnevükre, a Bill-re. A költőhely lármájára föl-fölfüleltek, roppant izgatottakká váltak, és olyan kétségbeesetten ostromolták a kalitkájuk sodronyhálóját, hogy ilyenkor rendesen kivittük őket egy kis sétára. Akkor azután nem kísérlették meg, hogy eljussanak a költőhelyre, ellenkezőleg: meg voltak rémülve.

Nebukadnezár nagyon barátságos kis fickó volt; rendesen hozzám szegődött, ha kinn jártam, és futva jött, ha szólítottam. Táplálkozásuk azonban természetellenes volt, és kétségtelenül ez az oka, hogy néhány hétre rá elpusztultak.

Egyetlen ugynevezett gyűrűs pingvin – ringed penguin – jelent meg egyszer a Royds-fokon a költés évadjának a vége felé. Ez a fajta pingvin körülbelül akkora, mint az Adélie, de mozgékonyabb; az öreg Adélie-pingvinek közt messziről fehértorkú fiókának néztem. Azonban mikor lábainál fogva megemeltem, hogy megvizsgáljam, meglepetésében visszahajlította a nyakát és megcsípte a kezemet. Ilyesmit az Adélie nem művel. Közelebbi vizsgálatra kiderült, hogy miféle fajta. Az első eset, hogy gyűrűs pingvin mutatkozott az Antarktisznak ebben a részében.

216

Az első fókákkal még a jéghegyeken innen találkoztunk Új-Zélandról délnek vivő utunkban. Én magam nem láttam őket, de leírásból ráismertem, hogy ai egyik rákevő (crab-eater), a másik Weddell-fóka lehetett. Később persze tömegesen láttunk fókákat, és az egyik ok, hogy miért választottuk a Royds-fokot téli szállásunkul, éppen az, hogy ott sok volt a fóka, és nem kellett félni, hogy friss húsban hiányt szenvedünk.

A mágneses sarkról visszajövet Mackay talált két fiatal fókát, amelyek igen szokatlan módon viselkedtek: ahelyett, hogy mozdulatlanul bevárták volna, mint a legtöbb Weddell-fóka, fürgén és nagy élénkséggel elbicegtek. Később jött rá Mackay, hogy ez a két fóka az aránylag ritka Ross-fókák fajtájából való volt.

Új-Zélandra visszatérőben kiküldtem egy csoportot a fókák költőhelyére a Pram Point közelébe, hogy hátha ráakadnak megint arra a sajátságos fajta fókára, amilyennel előző este találkoztunk.

Ez a fóka vagy valami új fajtából való lehetett, vagy pedig a Ross-fóka nősténye. Kicsi állat volt, mintegy 140 centiméter hosszú; torkától a farkáig széles fehér csík a hasa alatt. A kutatás azonban eredménytelen maradt.

Hajóutunkban gyakorta láttunk albatroszokat, különösen a kormos albatroszok közül. Ez az a madár, amelyiknek a halála Coleridge-et emlékezetes költeményére (The Ancient Mariner) ihlette.*[*] Megfigyeltem egyet, amelyik olyan alacsonyan repült el a két hajó között, hogy a szárnya beleütődött a vontatókötélbe;

* Ezt a fejezetet ismét Shackleton írta.
[*] A második lábjegyzet hiányzik.[NF]

217

hirtelen bukkant föl a hullámokból, amikor a Koonya orra fölemelkedett magasan a víz színe fölé.

Sirályok (skua gull) százával füröcskéltek a tengerben, amikoriban első ízben megérkeztünk a Royds-fokra. De a legfeltűnőbb madár, amelyet expedíciónkon láttunk, az volt, amelyiket Marshall és Adams fedezett fel déli útjukban – legfeltűnőbb azért, mert a 83° 40' déli szélességen találkoztunk vele. Barna színű volt, szárnyain alul fehér csík; fejük fölött szállott el és délnek repült. Határozottan állítják, hogy nem sirály volt, amely az egyetlen a madarak között, amelyikről elképzelhető, hogy ilyen messzire merészkedik. Első déli utunkon – a Discovery-expedíció idején – csakugyan megjelent egy sirály a 80° 30' déli szélességen, kevéssel egyik kutyánk leölése után.

Ami a jegesmedvét illeti, csak annyit mondhatok, hogy jegesmedve nincsen a déli sarkvidéken.

VÉGE.