Az embereket különböző okok csábítják ki a nagyvilágba. Egyiket a puszta kalandvágy, másikat a tudományos megismerés szomjúsága izgatja. Vannak ismét, akiket az Ismeretlen rejtelmes varázsa csalogat le csábos hangjával a járt ösvényekről. Én azt hiszem, az én esetemben mindez összejátszott, hogy arra késztessen, próbáljak szerencsét még egyszer a fagyos déli kontinensen.

A Discovery-expedícióról * 1903-ban betegen kerültem haza, egy évvel annak végleges visszatérése előtt.

Mohón vágyakoztam vissza, hogy lássak többet is az örük hó- és jégborította antarktikus szárazföldből. A sarki világ nagyszerűsége olyan erővel ragadja meg a szívét azoknak, akik benne éltek valamikor, hogy ezt alig érthetik meg az emberek, akik soha nem jutottak túl a civilizáció kerítésén. De mindezen felül meg voltam győződve, hogy a várható tudományos eredmények is bőségesen igazolnak egy olyan újabb kutató utat, amilyen szemem előtt lebegett.

A Discovery-expedíció fényes munkát végzett a tudományok nem egy fontos ágában. Méltán számítottam rá, hogy egy második expedíción ezek az eredmé-

* Lásd Scott: Angolok a déli sarkvidéken. (A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára). Átdolgozta Halász Gyula.

26

nyek tovább kiépíthetők. Így például nem volt még megállapítva a nagy jégperem déli határa. Nagy fontosságú tudományos érdek fűződött hozzá, hogy megismerkedjünk a nagy jégfalban végződő peremjégnek a mozgásával. Tudni akartam, mit rejteget az a világ. amely túl van a 82° 17' déli szélességről látható hegyeken és hogy vajon a délsarki kontinens hasonló fennsíkban folytatódik-e, mint aminőt Scott kapitány talált, túl a nyugati hegyeken.

Sok tennivaló kínálkozott az éghajlat, állat- és élettan, ásványtan és az általános földtan tudományainak a területén. A kutatásnak olyan távlatai nyíltak, hogy tisztán tudományos érdekből is – az új rekord elérését célzó törekvéstől függetlenül – sokszorosan megokoltnak mutatkozott egy új délsarki expedíció.

Az első nehézség, amelyet le kell gyűrnie a kutatónak, aki ilyen útra vállalkozik: a pénzhiány. Az elém tornyosuló pénzügyi akadályokat kellett legelébb is elhárítanom. Lényegesen csak akkor javult meg a helyzet ezen a téren, amikor megérkeztem Új-Zélandra, és Ausztrália és Új-Zéland kormányai fölajánlották támogatásukat.*

A londoni földrajzi társaság foyóiratában, – a Geographical Journal 1907 márciusi számában – körvonalaztam haditerveimet. Ezt a tervet később kényszerítő körülmények folytán, lényegesen meg kellett változtatnom. "A kilenc, vagy tizenkét emberből álló parti csoport annyi élelmiszerrel és fölszereléssel fog áttelelni, ami elegendő rá, hogy három külön csoportban útra kelhessen tavasszal" – jelentettem akkor tervezetemben. Az egyik kelet felé indul és ha lehetséges a Nagy Jégfalon keresztül veszi útját a VII. Edward király földje néven ismeretes új föld felé. A második csoport délnek nyomul előre, ugyanazon az útvonalon, amerre a Discovery déli száncsapata járt. A harmadik

* Az expedíció egész költsége, a Nimrod hajó vételárával együtt 44.381 font sterling volt.

27

csoport lehetőleg nyugatnak megy a hegyeken át, majd pedig letér a déli mágneses sark irányában. A fölszerelésben újítás lesz, hogy szibériai pónilovakat viszünk magunkkal mind a déli, mind a keleti szánutazásra, a déli útra ezenkívül egy különlegesen erre a célra megtervezett motoros kocsit. Nem szándékszom föláldozni a tudományos sikert a merő rekordhajhászatnak, de nyíltan megvallom, hogy erősen rajta leszek, hogy elérjem a föld déli földrajzi pólusát."

Tervem szerint 1908 kezdetén keltett hajóra szállnunk Új-Zélandon, hogy néhány hétre reá a délsarki szárazföldön üssük föl az expedíció téli tanyáját. A hajó, az emberek és a készletek partraszállítása után, visszafordul Új-Zélandra. Elkerülvén ilyen módon a hajó befagyását, nem lesz szükség segítő hajóra; a magunk hajója jöhet vissza értünk a következő nyáron.

Még Angliában elhatároztam, hogy ha csak lehet, az Edward király földjén rendezzük be főhadiszállásunkat, és nem a McMurdo-szorosban, ahol a Discovery téli szállása volt. Így egészen új területet tárhatunk föl.

Elbeszélésünkből meg fogjuk látni, miképpen borították föl ezt a tervemet a fejlemények. Főként lovaink tekintélyes részének váratlan elvesztése, még a tél beállta előtt, hiúsította meg, hogy még csak meg is kíséreljük az Edward király földjére tervezett szárazföldi utazásunkat a Nagy Jégfalon keresztül.

Minthogy az expedíció merőben a magam vállalkozása volt, elhatároztam, hogy nem dolgozom semmiféle bizottsággal; ily módon elkerültem minden késedelmet, ami óhatatlan, ha részletkérdésekben egész sereg ember összességének kell döntenie. Aki ilyen expedíció szervezésére vállalkozik, számolnia kell minden eshetőséggel. Ebben a sok körültekintést és gondosságot kivánó munkában megbecsülhetetlen segítőtársra találtam Alfred Reid személyében, aki résztvett már korábbi sarki expedíciók előkészítésében s így

28

beletanult ebbe a mesterségbe. Őt szerződtettem managernek. Irodánkat egy bútorozott szobában rendeztük be, a Regent Streeten.

Sarki expedíción mindenekfelett való, hogy az élelem elsősorban is egészséges és tápláló legyen a lehető legnagyobb fokban. A skorbutot, ezt a rettegett betegséget, régente elkerülhetetlennek tartották, ha valaki hosszabb időt tölt a sarkvidéken. Élelmiszereink tudományos alapossággal való gondos megválogatásával megelőztünk minden olyas betegséget, amely közvetve vagy közvetlenül a magunkkal vitt eleségnek lett volna tulajdonítható.

Másodsorban lehető könnyűnek kell lennie a szánutakra rendelt élelemnek, figyelembevévén mindamellett, hogy az erősen sűrített tápanyag nehezebben emészthető és kevésbé egészséges, és hogy kemény hidegekben a test melege csak tekintélyes mennyiségű zsíros és lisztes élelmiszerrel tartható fenn. Úgyszintén figyelembe veendő, hogy a szánutazáson az eleség ne kívánjon hosszas főzögetést, minthogy a magunkkal vihető tüzelő mennyisége szűkre szabott. Sőt főzés nélkül is ehetőnek kell lennie az élelmiszernek, mert hiszen megeshetik, hogy veszendőbe megy, vagy elfogy a tüzelőanyag.

Nagyobb a változatosság lehetősége az expedíció téli szállásán való fogyasztásra szánt élelmicikkekben, mert föltehető, hogy a téli szállás hajóval megközelíthető, s így a súly kérdése nem olyan kényes. Törekvésem volt, hogy a téli éjszakára változatos eleségünk

29

legyen, amikor a viszonyokhoz nem szokott utazót a sötétség hosszú hónapjai anélkül is súlyosan megviselik.

Számításaimban tizenkét embert és két évet vettem alapul, de az eredményhez hozzá kellett később csapnom valamit, amikor Új-Zélandon csapatunk száma megnövekedett.

Eleinte a csomagolás körül merültek föl nehézségek, de végül elhatároztam, hogy Venesta-ládikákat használok mind az élelem, mind lehetőleg a fölszerelési cikkek elcsomagolására. Ezeknek a kis ládáknak az anyaga hármas rétegben egymásra illesztett nyírfa, vagy más kemény faféle, cementtel vízhatlanná preparálva. A ládák mind egyforma méretűek voltak: hosszúságuk hetvenöt, szélességük negyven centiméter körül. Harmadfél ezret rendeltem belőlük. Kiválóképpen megfeleltek céljainknak. Csaknem két kilogrammal voltak könnyebbek a hasonló méretű közönséges gyártmányoknál, és oly szilárdak voltak, hogy sérülés nélkül kibírták a költözködést, amikor a Royds-fokon partra szállottunk. Pedig ugyancsak nem kíméltük őket.

Élelmiszerekből a következőket vittük magunkkal a parti csoport számára, két esztendőre:

3048 kilogramm búzaliszt
1600      "      zabliszt, quaker oats, rizs, árpa, tapióka, szágó, borsó, lencse- és babliszt
1270     "      szárított főzelék (tápértéke megfelel tízszer annyi nyers főzeléknek)
3000     "      konzervhús
1200     "      halkonzerv
1500     "      leveskonzerv
90     "      Oxo, Lemco, és más húskivonat
144 doboz marhahús-tápliszt (plasmon)
360 kilogramm sült és főtt szárnyas
454     "      sonka
635     "      szalonna (bacon)

30

770 kilogramm disznó- és marhazsír, marhavelő
454      "      pemikán: marhahús és zsírkeverék (hatvan százaléka zsír)
454      "      tej
454      "      Glaxo tejpor
635      "      dán vaj
454      "      sajt (főleg Cheddar-sajt)
77      "      tojáspor és tojásfehérje
144      "      tápliszt-por és "plasmon" kakaó
1570      "      kétszersültfélék
1162      "      gyümölcs és gyümölcsíz
1150 üveg gyümölcsbefőtt
1000 doboz pickles, és más étvágygerjesztők, mártások
1120 kilogramm cukor
227      "      kakaó
160      "      tea (Lipton-féle ceyloni tea)
32      "      kávé
227      "      só

Ezek közül az élelmiszerek közül egy és más különféle cégek ajándéka volt. Új-Zélandon is kedveskedtek nekünk ajándékokkal: így például harminckét eleven juhot vittünk magunkkal, hogy a sarkvidékre érve öljük le őket, és fagyasztott állapotban eltegyük télire.

Intézkedés történt, hogy a Nimrod, amikor visszafordul értünk a sarkvidékre, külön is hozzon magával még egy teljes esztendőre való élelmiszert, arra az esetre, ha netalán befagyna a hajó és még egy telet kellene ott töltenünk.

31

Az élelmiszerek megrendelése után Alfred Reiddel Norvégiába mentem a szánok, sík, prémes lábbelik, kesztyűk, hálózsákok és a fölszerelés egyéb tárgyaiért. Április 22-én (1907-ben) érkeztünk meg Kristianiába. A szánok a Nansen-féle mintára készültek a kristianiai L. H. Hagen és társa cégnél, a Fram-expedíció első hadnagyának Scott-Hansennek tanácsára. Harminc szánt csináltattam, válogatott kitűnő faanyagból, a képzelhető leggondosabb kivitelben: tíz 3,6 méterest, tizennyolc 3,3 méterest és kettőt, amelynek a hossza csak 2,1 méter. A legnagyobbakat pónifogatoknak szántam, a kisebbeket magunk is elhúzhatjuk; a legrövidebb szánok a téli szállás körüli munkákra és kisebb kirándulásokra látszottak alkalmasnak. A szánok száraz kőrisfából és amerikai hickoryfából készültek.

Ugyancsak Hagennél rendeltem tizenkét pár sít. Ezeket a szánutazásokon nem használtuk, de jó szolgálatot tettek a téli szállás körül.

A prémes fölszerelés nem sokból állt; a Discovery-expedíción szerzett tapasztalatok alapján elhatároztam, hogy csak a lábbelit, kesztyűt és hátizsákot csináltatom prémből, minden más ruhafélében a gyapjúnak adok elsőbbséget, ráhúzott szélálló felsőruhával. Három nagy hálózsákot rendeltem, egyenként három-három emberre, és tizenkettőt egyszemélyest. Rénszarvasprémből voltak, prémes oldalukkal befelé fordítva, a szegélyek fölött erősen rávarrt bőrborítás. A kis zsákok szárazon ötödfél kilót nyomtak.

Lábbelinek nyolcvan pár közönséges finneskó-t (rénszarvasprém-csizmát), tizenkét pár különleges finneskót és hatvan pár sícsizmát szereztem. A közön-

32

séges finneskót (finn csizmát) a rénszarvas fejbőréből készítik, prémjével kifelé. Akkora, hogy több pár harisnyán felül tengerifűvel is kibélelheti az ember. Bámulatosan meleg és kényelmes viselet. A "tengerifű" – sennegrass – szárított hosszúszálú fűféle; pompásan magába szívja a nedvességet. Ötven kilogrammot vásároltam belőle Norvégiában. A különleges finn csizma a rénszarvas lábának a bőréből készül. Nehéz szert tenni rá, mert a lappok maguknak szeretik megtartani.

Hatvan pár hosszúszárú, farkasbőr és kutyabőr kesztyűt is rendeltem Norvégiában. Ezt a gyapjúkesztyű fölé húzza az ember; könnyű lerántani a kézről, mert csak két ujja van. Hogy el ne veszítsük, lámpabélre akasztva nyakunk köré kerítettük.

A rendeléskor kikötöttem, hogy valamennyi cikk Londonban legyen június 15-ére.

Ekkoriban még nem volt eldöntve, hogy a Nimrod lesz a mi hajónk. Mielőtt elhagytam Norvégiát, elmentem Sandy-fjordba, egy Christiansen nevű úrhoz; annak volt egy sarkvidéki hajózásra épített pompás új hajója: a Bjorn. Azt szerettem volna megvásárolni. De nem jutottunk dűlőre – drágállottam.

Így hát visszatértem Londonba és megvettem, 5000 font sterlingért, a már korábban fölajánlott Nimrodot, jóllehet ez sokkal szerényebb volt minden tekintetben. Kicsi volt és régi – negyven éves – és jóval lassubb járású: teljes gőzzel tizenegy kilométert tett meg óránkint. Másfelől azonban szilárd volt, alkalmas a torlódó jégben való hajózásra.

New Foundlandből vártuk haza. Amikor június 15-én befutott a Temze folyóba, tüstént megvizsgáltam és kipróbáltam a viharvert, ütött-kopott jószá got, amelyhez esztendők reménységét, és egész sorsunkat készültem hozzáláncolni. Első tekintetre, megvallom, csalódást éreztem. Nem ismertem még sok jó tulajdonságát. Alig néhány hét választott el kitűzött indulásunktól, s a hajó még alapos tatarozásra és át-

33

alakításra szorult. Árbocait is újra kellett szerelni. Ezt a sürgős munkálatot a blackwalli R. &. H Green híres régi hajóépítő cégre bíztain, amely már más sarki expedíciók számára is végzett hasonló munkákat. Hajónk napról-napra csinosodott – kezdtem büszke lenni reá.

Kabinok épültek az expedíció tudományos gárdája számára a hátsó hajóüregben, amelybe meredek létrán kellett leszállani. De nem volt elég, hogy a hajón magán gondoskodjunk tűrhető szállásról, a kunyhóról sem volt szabad megfeledkezni, amely otthonunk lesz, a hosszú téli éjszakán, ha majd a Nimrod visszafordul a lakott világba.

A knightsbridge-i Humphreys cégnél rendeltem meg a szétszedhető kunyhót a magam tervei alapján. Elkészülte után Jondonban fölállítottuk, megszemléltük, majd darabokban hajóra raktuk. Az eredetileg tizenkét emberre méretezett kunyhó – egyetlen menedékünk a dühöngő szélviharok idején – meglehetősen szűkös volt, annál is inkább, mert valójában tizenöten szorongtunk benne. És amellett fölszerelés és az élelmiszerek egy részének is helyet kellett benne szorítani.

A kunyhó a legjobb minőségű vastag erdei fenyőből készült. Minden része – falak, tető és padló – csappal és eresztékkel készült, hogy könnyűszerrel fölállíthassuk a déli sarkvidéken. Különös gondot fordítottunk rá, hogy hathatós védelmet nyújtson a rendkívüli hidegben; falait és a tetőt többszörös deszka- és nemezborítással vontuk be, parafaburkolással. A talajba vagy a jégbe süllyeszthető pillérekre állítottuk az építményt és a tetőzetre gyűrűket szereltünk, hogy vitorlakötélzettel megszilárdítassuk viharok ellen.

Két ajtaja volt, (egy kijárattal), s az ajtók közti tér védett a fagyos légáramlat ellen ajtónyitáskor. Hasonlóképpen kettős ablakok segítettek megőrizni a kunyhó melegét. Belső berendezésül mindössze néhány széket vittünk magunkkal; minden egyéb bútort, ágyat, padot, asztalt ládákba róttunk össze. A kuny-

34

hót acetiléngázzal világítottuk. Gázfejlesztőt, csövet, karbidot magunkkal vittük.

Tűzhelyünket a londoni Smith és Wellstead cég szállította. Kőszénnel fűlt, "örökégő" rendszerrel. A magunkkal vitt hordozható pótkályhára nem volt szükség.

A számutazásokra hat alumínium főzőkészüléket vittünk, csekély módosítással ugyanolyan rendszerűt, aminőt Nansen használt híres expedícióján (1893– 1896).*

A szánutazásokra hat könnyű sátrat vásároltam. Egy-két sátor, öt sátorkaróval s a "földre" terített sátorlappal együtt nem nyomott egészen tizennégy kilogrammot. Zöld színűek voltak, mert a zöld szín kellemes a szemnek a fehér hósivatagban.

Az expedíció minden tagja két-két téli ruhát kapott nehéz sötétkék pilótavászonból, Jäger gyapjúszövettel szegélyezve. A teljes öltözet súlya 6,7 kilogramm volt. Az alsó ruhát a dr. Jäger-féle Sanitary Woollen Company szállította.

A sarkvidéken nélkülözhetetlen a "szélálló" felső ruha. A Burberry-féle gaberdine-anyagból rendeltem huszonnégy teljes öltözetet: rövid zubbony, nadrág (trouser overall) és kucsmasisak. A téli szálláson Jäger teveszőrkabátot és teveszőr hálózsákot használtunk.

Elhatároztam, hogy lovakat, kutyákat és egy motoros kocsit viszek a szánok vontatásának megkönnyítésére a tervezett hosszú vándorutakon, de főként a lovakba vetettem bizalmamat. A tapasztalás azt mutatta előző expedíciónkon (1902), hogy a kutyák nem válnak be a nagy jégperemen (Barrier). Ezúttal ugyancsak rámcáfoltak. Annál inkább bíztam a lovakban. Biztosra vettem, hogy az Észak-Kinában és Mandzsu-

* Nansennek 1922. június elsején Lysakerben kelt levele, amelyben engedélyt ad híres művének a lefordítására, éppen e sorok írása közben érkezett meg a fordítóhoz. A Hat Világrész első tíz kötetében bizonyára helyet talál a Fram-expedíció megragadó története.

35

országban használt erőteljes lovak kitűnően megállják helyüket a jégen, ha sikerül őket szerencsésen partraszállítani. Derekas szolgálatot tettek ezek a lovak a Jackson-Harmsworth-expedícióban és az orosz-japán háborúban.

Egy hozzáértő emberrel vásároltattam össze Tiencsinben tizenöt mandzsúriai lovat – kétezer közül. Csupa hámot és nyerget nem látott, be nem tört, izmos, egészséges állatot. Kínából Sydney-n keresztül öt hét alatt Új-Zélandra ért velük a hajó. Ott partra tették őket, hogy kedvükre hemperegjenek a lytteltoni Quail-sziget dús legelőin, míg szükség nem lesz rájuk.

Korábbi tapasztalásaim alapján számítván rá, hogy Nagy Jégperemen talán kemény lesz a jég felszíne, elhatároztam, hogy gépkocsit viszek magammal. Kiválasztottam egy 12–15 lóerejű Arrol-Johnston-féle kocsit.

Ha nem bíztam is nagyon bennük, volt rá gondom, hogy kutyáink is legyenek. A Borchgrevink-expedíción használt szibériai kutyák ivadékaiból rendeltem táviratilag negyven darabot egy stewart-szigeti kutyatenyésztőtől. Csak kilencet kaphattam belőlük, de ez is elég lett. Számuk a sarkvidéken született kutyakölykökkel huszonkettőre szaporodott.

A sarki expedíciók tudományos felszerelése roppant költséges; gazdaságosságra voltam kényszerítve. Nagy segítségemre volt a brit tengernagyi hivatal, amely nagybecsű, drága műszereket és térképeket adott kölcsön az expedíció céljaira. A londoni földrajzi társaság három kronométert adott kölcsön. A Skinner's Company pedig megajándékozott egy negyedik kronométerórával, amely velem volt egész déli utamon, s valamennyi között a legpontosanak bizonyult. Ezeken kívül tekintélyes számú műszert kellett vásárolnom is: teodolitokat, hőmérőket, aneroidokat, nedvességmérőt, nagyítókat, mikroszkópokat és sok mas egyebet. Kilenc fényképezőgépet és egy mozgófényképezőt vittünk magunkkal; utóbbit, hogy világos fo-

36

galmat nyújtsunk a szánok vontatásáról, a sarkvidéki élet eseményeiről, a fókák és pingvinek furcsa mozgásáról és szokásairól.

A tűtől és szegtől el egészen a Remington írógépig és Singer varrógépig a műszerek és szerszámok egész sokaságáról kellett gondoskodnunk. Még grammofonunk is volt, és egy tökéletes nyomdánk. De azért nem feledkeztünk meg a hokiütőkről és a futballról sem.

Nem volt könnyű dolog kiválogatni a legarravalóbb útitársakat a több mint négyszáz jelentkező közül, akik csatlakozni kívántak az expedícióhoz. Figyelemmel voltam rá, hogy legyen két orvosunk s egy-egy rátermett biológusunk és geológusunk a partraszálló csapat tagjai között.

Hosszas beszélgetés után kiszemeltem tizenegy embert. Közülük hármat – Adams, Wild és Joyce – ismertem korábbról. De csak kettő (Wild és Joyce) tekintett vissza előző tapasztalatokra, a Discovery-expedíció idejéből.* De a többieknek is voltak meleg ajánlásaik. Ugyanígy válogattam ki a Nimrod tisztikarát.

Új-Zélandon az ausztráliai és új-zélandi kormány anyagi támogatása lehetővé tette, hogy a partraszálló csapatot három újabb útitárssal egészítsem ki. Ezek voltak: David tanár, Mawson és Armytage. Velük s velem együtt a parti csoport most már tizenöt főre szaporodott. Ugyanennyi főből állott a hajó személyzete.

* Scott: Angolok a déli sarkvidéken.

37

A sarkvidéki partra szálló csoport tagjai:

Az expedíció előkészületei gyorsan haladtak előre. és 1907. július vége felé megkezdtük a készletek és a fölszerelés hajóra szállítását. Július 30-án a Nimrod útra készen állt. A londoni East India Dockból kihajózva az első éjjelt Greenhithe-ben töltöttük és másnap folytattuk utunkat Torquay felé. Managerünk Tilburyban partra szállt, visszatért Londonba levelekért. Az irodában várt rá a király lovászmesterének távirata, a hírrel, hogy a király és a királyné vasárnap, augusztus 4-én látni óhajtja a Nimrod hajót a wight-szigeti Cowes kikötőjében. A hír Ramsgate közelében a nyílt tengeren ért utol. Útirányunkat megváltoztatva augusztus elsején kikötöttünk Eastbourne-ban és vasárnap horgonyt vetettünk Cowesban.

Edward király és Alexandra királynő, a walesi herceg, Viktória hercegnő, Edward herceg és a connaughti herceg feljöttek a fedélzetre és megszemlélték a messze útra induló hajót. A királyné átadott nekem egy parányi selyemlobogót, hogy tűzzem ki utunk legdélibb pontján. A király a Victoria-renddel tüntetett ki.*

Augusztus 6-án Torqay-ben búcsúpoharat ürítettünk az expedíció sikerére, és a rákövetkező szerdai napon a Nimrod elhagyta az angol partokat. Portugália legdélibb fokán, a Cabo de Sao Vicentén, majd Afrika déli csúcsán, Fokvárosban kötött csak ki rövid időre, és november 23-án megérkezett Új-Zéland déli

* Shackleton neve után a C. V. O. betűk erre a kitüntetésre vonatkoznak. Jelentése: Companion of the Royal Victorian Order. – A lovagi rangot (Sir) hazatérte után kapta meg, nagyszerű előretörésének és tudományos eredményeinek elismeréséül.

40

szigetének főkikötőjébe, Lytteltonba. Reid postahajón egy hónappal megelőzte a Nimrodot, hogy megtegye a még szükséges előkészületeket. Magam más hajón december elején érkeztem csak meg. Indulásunk Lytteltonból 1908 újév napjára volt kitűzve.

A új-zélandi és ausztráliai nép kezdettől fogva meleg érdeklődést tanúsított. Az ausztráliai Commonwealth kormánya ötezer, a új-zélandi kormány ezer fontot adományozott a költségekre, és elvállalta a Nimrod vontatásának a fele költségét a déli sarkkörig. Ezzel a vontatással sok szenet takarítottunk meg utunk nehezebbik részére. Új-Zéland főpostamestere külön bélyegeket bocsátott ki a mi számunkra; postamester vált belőlem az Antarktiszon – a magunk bélyegével küldhettük haza levelezésünket a téli szállásról.

Lovaink ezalatt vígan élvezték szabadságukat a Quail-szigeten. Gondozóik lassan-lassan "betörték" és hozzáidomították őket a szánhúzáshoz. Nem volt könnyű feladat megzabolázni a féktelen állatokat. Csak tízet vittünk magunkkal. Nem tudom, honnan kapták neveiket, de mindnek volt neve. Így hívták őket: Socks, Quan, Grisi, Chinaman, Billy, Zulu, Doctor, Sandy, Nimrod, Mac. Valóságos istállót építettünk számukra a Nimrod fedélzetén, külön-külön jókora rekeszekkel. Kétszáz métermázsa (700 légmentes láda) kukoricát és öt métermázsa maujee állateleséget raktároztunk el az állatok táplálására a déli sarkvidéken. Ez a szárított marhahús, sárgarépa, tej, aprószőlő és cukorból gyártott tápanyag – apró, egyfontos óndobozokba volt elzárva légmentesen. (Egy angol font 45,4 dekagramm). Száz métermázsa sajtolt takarmányt is vásároltunk: zab-, korpa- és szecskakeveréket. A kutyák részére 15 métermázsa kutyakétszersültet vittünk, ráadásul a fókapecsenyére.

Lázas munka folyt a hajón: készülődés, költözködés. Az Oyster Alley-ben, ahogyan a tudományos kar hajószobáit elneveztük, mozdulni se lehetett a sok cók-

41

móktól. A motoros kocsi hatalmas tokba zárva várta leláncoltan, szabadulását. Kis hajónk mélyen megmerült súlyos terhe alatt.

Jó szerencse, hogy az új-zélandi kormány és a Union Steamship Company fölajánlotta a Nimrod vontatásának költségeit. Ily módon a szénrakomány terhének jelentékeny részét áthárítottuk a Koonya gőzösre, amelyet E. P. Evans kapitány parancsnokságával rendelkezésünkre bocsátottak. Mindezeknek és még sok más ügyes-bajos dolognak az intézésében nagy segítségemre volt új-zélandi tartózkodásunk alatt J. J. Kinsey, akinek jó tanácsaira és támogatására hálával emlékezem.

Fölvirradt végre az új év első hajnala – utolsó napunk a civilizációban. Tudtuk jól, hogy még az est leszállta előtt minden kötelék megszakad köztünk és az emberlakta világ között, mégis mohón vártuk ezt a napot. Az Ismeretlennek a varázsa hívott, és mi ment tünk – bármit hozzon a jövő.

A kíváncsiak egész serege tolongott naphosszat zsúfolt hajónkon. Sokan egész nyíltan bevallották, hogy nem vágnának neki ezzel a parányi, túlterhelt hajóval a déli tengerek viharainak. Rá se hederítettünk a sötéten látók aggodalmas jóslásaira.

Délután négy órára tűztük ki az indulást. Az utolsó percben, pontosabban délután két órakor – felugrott egyik lelkes látogatónk, George Buckley, odajött hozzám: vigyem magammal. Legalább a déli sarkkörig. Hirtelenjében ennél többre igazán bajos lett

42

volna vállalkoznia. Örömmel egyeztem bele. Ismertük lelkesedését, tudtuk, hogy legény a talpán. Buckley fogta magát, elvágtatott Christchurchbe, a klubjába, ügyvédi meghatalmazást adott egy barátjának, egy fogkefét s valami alsóruhafélét sebbel-lobbal belehajigált a táskájába, s néhány perccel indulás előtt jelentkezett a hajón, úgy, ahogy volt, egy szál nyári ruhában. Bizonyos, hogy ami az előkészületeket illeti, rekordot teremtett a sarkutazások történetében.

Buckley tehát már csak itt volna – de hol van David professzor? A délután még láttam a rakodóparton: valami irdatlan csövet cipelt a vállán – a másik végét egy vasúti hordár vitte – azóta nyoma veszett. Bizonyosan körülnéz még egy kicsit. Végre föltűnik a keskeny hajófolyosó végében, mind a két keze tele kényes üvegműszerekkel.

Négy óra előtt egy perccel elhangzik a vezényszó, a köteleket eloldják és a Nimrod megmozdul. Hatalmas üdvkiáltás harsan fel a parton ezer meg ezer torokból és kísér bennünket, amint lassan távolodunk a kikötő kijárata felé. Megismétlődik ez a lelkes búcsúüdvözlet, amint elhaladunk a világítótorony alatt. Ágyúk dörögnek, szirénák búgnak, gőzösök éles hangja hasítja a levegőt – így búcsuztatja a sok békésen himbáló gőzös a nyílt tengerek felé igyekvő pici feketetestű hajótestvérét.

Megállunk, hogy fölvegyük a Koonya vontató sodronykötelét, jelt adunk az indulásra, s csakhamar kinn úszunk a nagy óceánon. Előttünk az izmos Koonya, mellettünk kétoldalt a Union Company személyszállító hajói és csónakjai, a szerencsét kívánók ezreivel. A Nimrod volt az első kutatóhajó, amelyet úgy vonszoltak jómagatehetetlenül a jégtől zajló tengerekre, akárcsak valami berzenkedő gyereket, akinek nem akaródzik elmenni az iskolába.

Szerencsére nem tudtuk még ekkor, hogy két héten keresztül nem vethetjük le ruháinkat, és hogy bőrig átnedvesedve kell majd úgyszólván szakadatlanul résen

43

lennünk és virrasztanunk, gondterhesen, amíg csak meg nem érkezünk a téli szállás közelébe.

Ha már az első percben átcsaptak rajtunk a hullámok, ahogy vontatókötélre kerültünk, mi lesz még velünk a "bömbölő negyvenesek" és "üvöltő ötvenesek" viharaiban? A rossz idő nem sokáig váratott magára.

A Nimrod táncot járt a hullámokon, mindennek lába kelt a fedélzeten. Csudák csudája, hogy lovaink túlélték ezeket a napokat. A Koonya csakhamar jelt adott, eresszük hosszabbra a kötelet. Hajónk csavarosan fúrta bele magát az óceánba, nagyokat bókolt, ide-oda dobálta láncait. Mennyire visszakívántam most a hatalmas, büszke Discovery-t ebben a nyomorúságunkban! Először nehezedett rám nyomasztó szegénységünk.

A fedélzetet végig-végigmosták a hullámok; tartókötelet feszítettünk ki – fogódzkodás nélkül egy lépest nem tehettünk volna. A láncra fűzött hajó szinte fuldokolni látszott. A harmadik reggel szárnyára bocsátottuk postagalambunkat, hogy hírt vigyen rólunk. A galamb egyet-kettőt keringett a levegőben, aztán nyílegyenesen vágott neki a hazavivő útnak – Új-Zélandra. Albatroszok kóvályogtak hajónk körül.

Lestük egy ideig, nem támadják-e meg hírnökünket. A galamb nem került haza.

A Nimrod, mintha csak durcáskodnék, amiért pórázra került, – elsőízben negyven éves tisztes múlt után, – tombolt mérgében. Tengerjáró képességét erős próbára tette a vihar – de végül is felülkerekedett. Néhányunk, akiket nem vert le a lábáról a tengeribetegség, gyönyörködve szemléltük az őrjöngő vihart. Megfigyeltem Buckley-t, amint mámorosan állt ott az elemek zengésében. David professzort is elbűvölte a látvány nagyszerűsége, s a hullámrohamok pillanatnyi szüneteiben gyakran fordult a szó kedvelt költőinkre. Browning verseit idéztük a zajgó vizek hátán.

Ötödikén reggel szóltam a kapitánynak, adjon jelt

44

a Koonyának, és kérje meg, öntsön olajat a vízre. Reméltem, ez segít rajtunk. Talán használt is valamelyest, de nem menthetett meg tőle, hogy a hullámok egész hegyei ne zúduljanak a fedélzetre. A Nimrod ötven foknál meredekebben himbált jobbra-balra – hogy mennyivel haladta meg az ötven fokot, nem tudom, mert a jelzőkészülék csak ennyi fokra volt beosztva, es a mutató túllendült ezen. Állítsunk föl egy ceruzát az asztalra, hajlítsuk el oldalt ötven fokra egyik irányban, majd át a másik oldalra ugyanennyire, és megértjük, mekkora íveket írhattak le a Nimrod árbocai.

Ebben az őrült ide-oda ingásban esett meg, hogy egyik lovunk alól kicsúszott a talaj, fölhemperedett és nem tudott többé talpra állani. Minden igyekezetünk, hogy talprasegítsük, hiábavaló volt. Másnap, – 6-án délelőtt – újabb eredménytelen kísérletek után, mély sajnálkozással kiadtam a rendeletet, hogy egy revolvergolyóval váltsák meg szenvedéseitől. A déli órákban az ötvenegyedik szélességi fokon jártunk ezen a napon.

A szüntelen rossz időjárást némelyek annak tulajdonították, hogy utunk másodnapján foglyul ejtettünk egy albatrosz madarat. Általános a hiedelem a tengerésznép között, hogy ennek a madárnak a megölése bajt zúdít a hajóra. Nekünk azonban tudományos gyűjteményünk céljára kellett a madár, nem puszta jókedvünkből öltük meg, így hát mégis csak valami más okának kell lenni, miért szakadt ránk ez az ítéletidő.

A vihar egyre növekedett. Hatodikán éjfélkor a szélrohamok már orkánszerű dühvel táncoltatták dióhéjnyi hajónkat a nyargaló hullámokon. A rákövetkező reggel sem hozott enyhületet. A megvadult, fékevesztett tenger özönvíz módjára söpört végig újból meg újból a fedélzeten, menthetetlenül magával sodorva, ha valami tárgyat netán ott talált védtelenül. Egyszer egy zsák burgonyát mosott az áradat a fedélzetre, Isten tudja honnan. Térden felül érő vízben úszkáltak a szétgurult krumplik; a hajó farán állva hallottam,

45

amint egyik emberünk, a krumplit szedegetve dúdolgatta nagy vidáman: "Gyertek, gyertek, szedjünk diót szép május havában."

Másnap este – 8-án – az orkán oly félelmetesen hajigálta hajónkat, hogy jelt adtunk a Koonyának, forduljon szél ellen, és állítsa meg a gépet. A Nimrod jobb oldalára ráfeküdt a tenger, és egy rettentő hullám a korlát egy darabját leszakította. Tekintélyes egyéb kárt is okozott, de szerencsére a sérülés nem volt főbenjáró. A tengervíz, nem is egyszer, alaposan fölmosta a konyhát, a tüzet eloltotta, de személyzetünk olyan derekasan megállotta helyét, hogy egyetlenegyszer sem maradtunk meleg étel nélkül. Ez bizony valóban dicséretes teljesítmény volt, ha meggondoljuk, hogy az egész hajókonyha alig másfélszer másfél méteres szűkecske helyiség volt, és harminckilenc farkasétvágyú embert kellett táplálni belőle.

A hajószobában kihalásztam egy fadobozt, amelyikben tűz oltására való szabadalmazott anyagot találtam.

Január 11-én délben 57° 38' déli szélességen jártunk (a nyugati hosszúság 178. és 179. foka között). A már-már megszelídült tenger újra háborogni kezdett. Aggodalmunk, hogy bajos dolog lesz kitisztítanunk az istállót, fölösleges volt: a herkulesi hullámok kéretlenül elvégezték ezt a feladatot.

13-án a legszebb napra virradtunk egész utunkban, amióta Lytteltont elhagytuk. Barátságosan sütött a nap; egyesek nekibátorodtak a fürdésnek, bár a hőmerő a fagypont felé járt.

Kezdtük figyelni, mikor mutatkoznak az első jéghegyek és a zajgó jég. A jégzaj szabta meg a határát, meddig maradunk a Koonya vontatókötelén Közeledett az óra, amikor búcsút veszünk készséges és kedves útitársunktól, Buckley-től, akit mindnyájan őszintén megszerettünk. Nagy segítségünkre volt kivált a lovak gondozásában.

46

A január 16-ára virradó hajnalon a jéghegyek megsokasodtak körülöttünk, de a jég, melyen át kellett törtetnünk, a legkevésbé sem emlékeztetett arra, amit jégzajnak (pack-ice) nevezhetnénk Az asztalsimaságú jéghegyek magassága úgy 25 és 45 méter körül váltakozott. A reggeli órákban csupa ilyen fehérlő jégpalotákkal szegélyezett vízi utcában és sikátorban nyomultunk előre, akárcsak valami havas Velence csodás csatornáin hajókáznánk ragyogó időben. Bűvös varázsú kép. Ameddig a szem ellát, sziporkázó falú jéghegyek végtelenbe vesző sorai, kelet, dél és nyugat felé, megragadó ellentétben a közöttük húzódó vízi sikátorok kékesfekete csíkjaival. És erre az igézetes tájra baljóslatú néma csöndesség terül. Az életnek semmi jele köröskörül, csak itt-ott csillan meg egy pillanatra egy-egy apró havasi sirály, amely láthaatlanul húzott el a fénylő jéghegyek fölött. Ha még oly gyönyörűséges volt is a látvány, nem minden aggodalom nélkül gondoltam rá, mily kockázatos lenne, ha az úszó hegyeknek ebben az útvesztőjében lepne meg valami hirtelen kerekedő viharocska. Máris rosszat sejtető sötét felhő közeledik vészes gyorsasággal a hátunk mögül. Megkönnyebülve látom, amint a délutáni

48

órákban nyílt víz csillan meg előttünk. Még egy-két kanyarodó és ide-oda cikázás után beevezünk a Ross-tenger jégmentes öblébe. Ez volt az első eset, hogy jégzaj nélkül jutott el idáig hajó akadálytalanul. Bizonyára annak köszönhető ez, hogy keletebbi útirányt választottunk.

Hogy honnan jöttek ezek a jéghegyek, a találgatásnak tág tere nyílik. De biztos, hogy nem régen válhattak le a parti jégperemről vagy jégfalról. Oldalaikat még nem kezdte ki a romboló idő. Délben túl jártunk a déli szélesség 68. fokán (a nyugati hosszúság 179. és 180. foka között.)

Mielőtt elértük volna a jéghegyek utcáit, a táblás jégen két fókát pillantottunk meg – valószínűleg "rákevő" (crab-eater) volt az egyik és Weddel-fóka a másik – és Adélie-pingvinek is mutatkoztak. Ezeknek a madaraknak furcsa járása és olthatatlan kíváncsisága roppantul mulattatott; művésztársunkat, Marstont, akinek rendkívül fejlett az érzéke a nevetséges iránt, valósággal elragadta a pingvinek leplezetlen álmélkodása és mélységes megilletődése a hajó láttára.

Jó szerencse volt, hogy még aznap délután túljutottunk a jéghegyeken, mert kevéssel utóbb csakugyan föltámadt a szél, és sűrű havazás fogta el a szabad kilátást.

Benn voltunk tehát a Ross-tengerben, és nyilván végleg elkerültük a zajló jeget. 17-én délben közel jártunk a déli szélesség 71. fokához, a 179. keleti hosszúságon. Nyugatabbi irányba csaptunk, hogy a Nagy Jégfalat az öböltől (Barrier Inlet) keletre érjük el, és egyúttal kikerüljük a sűrű jégzajt, amelybe a korábbi expedíciók belekeveredtek a nyugati hossúság 160. fokától keletre. Kemény és száraz havat kaptunk – akárcsak a szágó – amolyan igazi délsarki havat. Antarktikus viharmadarak keringtek hajónk körül. Világosan hallottuk szárnyuk suhogását.

Valósággal kéjelegtünk az Antarktisz mondhatatlan üdeségében, amely át- meg áthatja legbensőbb

49

lényünket. Alighanem ez a páratlan jóérzés a titka annak a leküzdhetetlen visszavágyódásnakm mely hatalmába ejti mindazokat, akik valaha megfordultak a sarki tájakon.

23-án reggel nehány hatalmas jéghegy tűnt szemünkbe, nyilvánvalóan a Nagy Jégfal leszakadt darabjai. Jól kinyitottuk szemünket, hátha megpillantjuk csakhamar magát a Barriert. A hőmérő jócskán leszállt a fagypont alá (6–7 fokra), de a szél oly száraz volt, hogy alig éreztük a hideget.

Délelőtt fél tíz felé alacsony egyenes vonal jelent meg hajónk előtt. A Nagy Jégfal. Félórára rá eltűnt megint, de egy órával később újra fölbukkant a kelet-nyugati irányú jégsánc. Rohamosan közeledtünk. Ahogy vártam is, csakugyan azon a ponton ütköztünk bele a Jégfalba, ahol a Nyugati öbölnek (Western Bight) nevezett kerek öblözet bemélyed a Jégfal egyenes vonalából. A déli órákban ott meredt föl közvetlen szemünk előtt a Jégfal, az öblözet keleti végződésénél. A csodálkozás fölkiáltása fakadt föl az ajkakról a hatalmas magasságra föltoluló sáncfal láttára. Megragadó látvány annak, aki először áll szemtől szembe ezzel a természeti jelenséggel.

Aránylag kis távolságból is tökéletesen sima falnak tetszik. Alatta hajókázva el kiugró fokok ötlenek szemünkbe, mint megannyi öböl szarvai. A Jégfal mentén hajózva semmi nyoma a Discovery-expedíció idején tapasztalt nyugati áramlásnak.

Éjféltájban hirtelen véget ér a Jégfal magasba meredő vonala; széles, sekély öböl kanyarodik belőle, alighanem az az öblözet, ahol Borchgrevink szállott partra 1900-ban. De azóta nagymértékben megváltozott az öböl alakja. Egy kilométerrel odább szilárd jégbe ütközünk. Éjfél elmúlt, de arcunkba tűz a délsarki nap.

Kelet felé mintegy kilencven méter magasságú havas lejtő szegi be a láthatárt. Minden jel arra vall, hogy jéglepte szárazfölddel van dolgunk. De nem

50

vesztegelhetünk ezen a helyen, hogy bizonyosságot szerezzünk. A tőlünk északra elterülő jégzaj benyomulóban van az öbölbe, s ha nem akarunk a jég fogságába kerülni, késedelem nélkül folytatnunk kell utunkat. Hajónk körül óriási bálnák ütögetik föl hátuszonyukat. Ezekről a rengeteg állatokról a bálnák öblének (The Bay of Whales) nevezzük el ezt az ő tekintélyes játszóterüket.

Minthogy kelet felé nem tudjuk egyenesen előre dolgozni magunkat, egy nyitott csatornán északnak csapunk, majd éjjel megint elérjük a Jégsáncot. Itt már sikerül tovább hatolni kelet felé a jégfal aljában, folytonosan figyelve, mikor bukkan föl a Ballon-öböl, amelynek a partjáról léghajóval fölszálltunk a Discovery-expedíció idejében. A motoros kocsit kiszabadítjuk kötelékeiből, és fölszereljük az emelődarut, hogy nyomban partra tegyük, ha elérjük a jéglábazatot, amely mellett a Díscovery horgonyozott hat esztendeje.

Régóta elhatároztam, hogy ebben az öbölben ütjük föl téli szállásunkat. Itt kezdődik ugyanis voltaképpen az Edward király földje, s az igazi szárazföld innen szánon egy nap alatt elérhető. Másik nagy előnye, hogy több mint másfélszáz kilométerrel közelebb van ez a hely a déli sarkhoz, mint bármely más, hajóval elérhető pont. Ehhez járul az a fontos körülmény, hogy a jégfalnak ezt a helyét a hajó könnyen elérheti, amikor majd visszatér, míg maga az Edward király földje kedvezőtlen időjárás esetén esetleg merőben megközelíthetetlen lenne.

De bizony a legjobban elgondolt tervek is gyakran megvalósíthatatlanok a sarkvidéken. Alig telik bele nehány óra, látjuk már, hogy tervünkből semmi sem lesz, abból az egyszerű okból, hogy az öböl eltűnt. Éjfél után egy órakor haladtunk volt el a Borchgrevink-öböl előtt. Este nyolckor már jócskán el kellett, hogy hagyjuk a helyet, ahol a Discovery-expedícióból ismert Ballon-öbölnek kell lennie. A jégfal kilométe-

51

rekre terjedő hosszúságban letöredezett azóta, s a keresett öböl egybeolvadt a Borchgrevink-öböllel, és azzal együtt alkotta a Bálnák-öblét, avagy a Cethal-öblöt (Bay of Whales), ahogan elneveztük.* Ha mégoly nagy volt is csalódásunk, volt okunk hálásnak lenni, hogy a jégfal hamarabb szakadt le, és nem akkor, ami kor már tanyát ütöttünk rajta. A gondolat, hogy mi történhetett volna, egyszer s mindenkorra elvette a kedvemet, hogy a jégfalon teleljünk. Bárhol kötünk is ki, csak szilárd földön ütjük föl téli tanvánkat.

Két lehetőség állt előttünk, és én elhatároztam, hogy a másodikat kÖvetem: előrenyomulni az Edward király földje felé. A hajó orrát keletnek fordítottuk. Néhány száz lépésre távolodtunk a Jégfaltól, mert itt a fal túlhajlott a függőlegesen, és a jégtömegek leomlása végzetes lehetett volna. Igen ám, de csakhamar kiderült, hogy a barrier felé áramló jégzaj (pack-ice) visszaűz a fal tövébe és ott összemorzsolódással fenyegeti hajónkat. Nem folytathattuk utunkat. Egyelőre nem maradt más megoldás, mint a visszatérés. Így is kemény küzdelmet kellett folytatnunk a már szorongató jégtáblákkal. Megkönnyebbülve lélegeztem föl, amikor ezen a veszélyeztetett szakaszon túlkerültünk és kihajókáztunk az öbölből.

Tovább hajóztunk már most nyugat felé. Estére pedig északnak irányítottuk a Nimrodot, ahol jókora nyílt víztükör csillogott. Várakozásunkban megcsalódtunk, mert a nyílt víz ismét jégzajnak adott helyet. Ide-oda cikázva próbálkoztunk meg az előnyomulással kelet felé.

Január 25-én óráról-órára halványodott a remény,

* Ebben az öbölben szállt partra Amundsen 1911-ben. Ő nem riadt vissza tőle, hogy a jégperem tetején rendezze be téli szállását, a Framheimet. Onnan indult el 1911. októberben híres sarki szánútjára, amelyen Scott kapitányt megelőzte. Érdekesen magyarázza meg Amundsen, miért választotta ezt a helyet kiinduló pontjául. (Lásd: Amundsen: A déli sarkon A Hat Világrész könyvsorozatában.)

52

hogy elérhessük az Edward-földet. Szenünk szűken, a hajó megviselt állapotban. Nem lehettünk elkészülve ennyi akadályra és csalódásra. Aggodalmas kezdett lenni a helyzet, hogy napokig, esetleg hetekig nem tudunk kikeveredni a jégzaj útvesztőjéből, este nyolckor sajnálkozva kiadtam tehát a rendeletet a visszafordulásra. Bármennyire csábító volt is a gondolat, hogy a még ki nem kutatott ismeretlen Edward-földjén partra tegyük lábunkat, beletörődtünk a kényszerűségbe, hogy a McMurdo szoros felé irányítsuk hajónkat, és ott vonuljunk téli szállásra. A kiszámíthatatlan jégzaj ereje hatalmasabb az emberi elhatározásnál: meghajoltunk előtte és megmásítottuk tervünket.

Megkezdtük tehát visszatérő utunkat nyugat felé. Hosszas küzdelem után nyíltabb vízre ért velünk a hajó, és január 29-én megérkeztünk a McMurdo átjáróba. Harminc kilométer széles szilárd jégmező választott el a Hut Pointtól ("Kunyhófok"), a Discovery-expedíció téli tanyájától. Elhatároztam, hogy a jég lábánál várunk néhány napot, amíg a természet talán segítségünkre jő, és fölszakadozik a jég köztünk és célunk között.

Mindekkoráig megkímélt a sors minden balesettől. Január utolsó napján, miközben a hajó üregéből készleteket hordtunk fel a fedélzetre, a fölvonó csigának a horga kisiklott, nagy ívben ellendült és Mackintoshnak a szeméhez vágódott. Marshall nyomban megvizsgálta, elaltatta a sebesültet, és összeroncsolt jobb szemgolyóját eltávolította. Segítségére volt a kényes műtétben a másik két orvos: Michell és Mackay. Mackintosh talán elvesztett szeménél is jobban fájlalta, hogy a baleset után most már nem maradhat velünk a sarkvidéken. Kérte, hogy maradhasson, de Marshall megmagyarázta neki, hogy másik szeme világát is kockáztatná vele. Erre belenyugodott, hogy a Nimroddal haza kell térnie.

Amíg a jég szélén veszteeltünk, elküldtem egy

53

kis csoportot – Adamset, Joyce-ot és Wildot.– a Hut Pointra, hogy hozzanak hírt róla, milyen állapotban van a kunyhó, amelyet a Discovery-expedícíó hagyott hátra 1904-ben. Társaink jelentették, hogy a kunyhó tökéletesen ép, és a hó sem hatolt bele. A kunyhó körül eleségmaradványokat találtak a Discovery-expedíció idejebol. Volt közöttük egy nyitott bádogdobozra való tea. Tökéletesen élvezhető maradt. Köteteket beszél ez a tapasztalás a sarkvidéki éghajlat szárazságáról.

Február 3-án elhatároztam, hogy nem várok tovább, hanem a Ross-sziget keleti partján keresek alkalmas telelőállomást. A Barne-fok felé hajózva, a part mentén észak felé, hosszan elnyúló alacsony hólejtőt pillantottam meg, amely a Royds-fok csupasz szirtjében folytatódik. Ez a hely megfelelőnek mutatkozott téli táborozásra.

Csónakba szálltam, Adamsszel és Wilddal. A kis öböl a Flagstaff-földcsúcstól (ahogyan a Royds-fok tenger felőli déli nyúlványát később elneveztük) egészen a Barne-fokig szilárdra volt fagyva. A jég széle ki volt csorbulva egy helyütt a földcsúcs alatt; oda, mint valami védett dokkba, beeveztünk. Adélie-pingvinek százai rekedt, izgatott kiáltozással fogadtak, amint Adamsszel partra léptünk.

Hamarosan meggyőződtünk, hogy a Royds-fok kitűnő hely lesz készleteink partraszállítására. Mélységmérések után a hajó felé eveztünk, amely óvatosan közeledett felénk. Javában evezünk, amikor egyszerre egy jókora test bukik föl a vízből, nekiugrik egyik emberünknek, aki erre egyetlen zuhanással végigterül a csónak fenekén. Adélie-pingvin volt a váratlan támadó; nyilván azt hitte, sziklára szökik. Nehéz lett volna megmondani, melyikük csodálkozott el jobban a másikán: a madár-e, avagy az ember.

Február 3-án este tízkor a Nimrod kikötött az öböl jegéhez. David tanár, England kapitány és Dunlop társaságában partra szálltam, hogy kikeres-

54

sük a helyet a kunyhó építésére. Valamivel följebb egy völgyben találtunk is remek térséget téli tanyánk számára. Nemcsak a kunyhó építésére jutott itten elegendő sík tér; a készletek és a lovak óljai is jól megfértek. A völgy fölött emelkedő hegy pompás védelmet nyújtott az uralkodó délkeleti szél ellen. Az öböl jegén heverő fókák meg elegendő friss pecsenyét ígértek. Még víz is kínálkozott egy közeli tavacskában. Elhatároztam, hogy azonnal hozzáfogunk fölszerelésünk partraszállításához.

Vesződséges ügyes-bajos tennivalók fáradalmas hetei vártak reánk. De azért nem volt senki közöttünk, aki teljes odaadással és derült készséggel ne végezte volna a ráeső feladatot a legnehezebb viszonyok között.

Legelsőbb is a motoros kocsit tettük partra. Aztán következtek a kutyák. A lovak partra szállítása okozta a legtöbb fejtörést. Sietni kellett velük, míg föl nem fakad a jég. Megviselt, ideges állapotuk nem engedte volna meg, hogy csónakon szállítsuk partra őket. Végül is összeróttunk egy kalitkaszerű szerkezetet, abba beleállítottuk és egyenként partra fordítottuk őket az emelő daruval. Egyiküket különben – Zulut

6-án hajnalra valamennyi lovunk – most már csak nyolc – biztonságban volt a parton. Azonnal el-

55

kezdték kapálni a havat, ahogy megszokták távol mandzsuországi hazájukban. Persze tagjaik elzsibbadtak a heteken át tartó folytonos ide-oda dobáltatástól, szűk óljaikban a hánykolódó tengeren. Azonnal kipányváztuk őket egy hómentes folton, a kunyhó helyétől mintegy hatvan lépésre. Azt tartottuk, ez kitűnő hely, egy kis völgy bejáratánál. Bezzeg megkeserültük választásunkat!

A szárazföldhöz szilárdult jég és az árapállyal együttmozgó tengerjég között mindig keletkezik repedés, néha nem is egy. Ezek a repedések igazítanak útba, hogy hol kezdődik a megbízható, szilárd parti jég. A jégperemnek azt a részét, amelyen már nem mutatkozik több repedés, állandónak szoktuk tartani. Megerősítette ezt a hiedelmet a repedésben való mélységmérés, amely azt mutatta, hogy a repedésen túl a jégperem már szilárd földön nyugszik. Ezért is szemeltük ki a csupasz sziklák alatti helyet.

6-án reggel szánokkal fogtunk hozzá a fölszerelés és a készletek partraszállításához. Legelsőbb is élelmiszereket és a kunyhó egyes részeit hordtuk ki a partra.

A hullámverés másnap is folytatódott. Nem tehettem mást, jelzés útján felszólítottam England kapitányt, menjen a hajóval a Gleccsernyelvhez (Glacier Tongue) és tegyen partra ott készleteket. A Gleccsernyelv, ez a szembetűnő jégalakulat, amely az Erebus délnyugati lejtőiről nyúlt be mélyen a tengerbe, a Hut Point és a Royds-fok között van. Ez a hely útba esik, ha majd a Royds-fokról elindulunk délnek vivő utunkra. Tiszta nyereség a vontatásban.

England kapitány természetesen már számlálta a napokat, mikor fordulhat hajójával hazafelé. Nyugtalanította a szénkészlet rohamos megcsappanása.

Hiába, mégsem engedhetjük útjára amíg partra nem raktuk a telelő csoportnak szánt szénmennyiséget.

Tapasztalásunk szerint nem volt szabad tovább késleltetnünk a hajót február végénél, ha nem akartuk kockáztatni biztos kijutását a Ross-tengerből.

17-én és 18-án tekintélyes mennyiségű szenet, készleteket és felszerelést tett partra a hajó, de már az utóbbi nap délutánján rettentő hóvihar kerekedett és a Nimrod kénytelen volt kifutni a tengerre. Történetesen éppen a hajón ért a vihar.

A szélrohamok sebessége bizonyosan elérte a százhatvan kilométer óránkénti sebességet. A fedélzetet, árbocozatot és a kötélzetet elborító hullámok egyszeriben kemény jéggé fagytak és a hajó oldalait is vastagon belepte a tengervízből fagyott jég.

A fedélzeten heverő ládákat és a szánokat vastagon beburkolta a jég. Az őrtisztnek, amikor sípjelet adott, a kemény hidegben hozzátapadt az ajka a fémsíphoz.

Négy nap, négy éjszaka dühöngött a vihar. A hajó

60

vízkibocsátó csövei befagytak, a víz nem tudott utat találni, szétömlött a fedélzeten, amelyen máris másfél araszos volt a jégtakaró. Ha ez tovább is így tart, a hajó a súlyos megterheltetéstől is mozdulatlanságra lesz kárhoztatva. Fejszével kellett rést ütnünk a hajó mellvédjén, hogy utat nyissunk a felgyülemlő víznek.

Hajnalra hirtelen kiderült az idő. Ekkor láttuk, hogy minden erőfeszítésünk mellett is, hogy a hajót helyben tartsuk, a szél és az áramlás ötven-hatvan kilométerre elsodort észak felé. A csillapodó tengeren most már szépen visszahajóztunk, egyenesen a Royds-fokra.

Reggel partra szálltam. Megnyugvással láttam mindjárt, hogy a kunyhó túlélte a vihart. Társaimtól hallottam, hogy alaposan megrázta és megremegtette a kis házikót a rettentő szélvész. Ha nem erre a védett helyre építjük, alighanem darabokban szedhettük volna össze a vihar után. Kevésbé volt biztató jelenség a kunyhó belsejének erős lehűlése. Az egyfolytában való szakadatlan fűtésnek alig volt látszatja. A kályha különös viselkedése méltán nyugtalanított; nem kényelmi kérdés, de valósággal létkérdés volt ez.

Partraszálló helyünkön megdöbbenéssel láttam, mit művelt a négynapos vihar. A készleteknek semmi nyoma. Embermagasságig betemetett mindent a tengervíz jéggé fagyott permetege. Négyötszáz lépésre hordta el a szélvész a fölkorbácsolt hullámokat s mint valami lepedőt terítette rá széjjelszórt ládáinkra. Félő volt, hogy hetekig tartó munkába kerül a készletek kiszabadítása. Attól is volt okunk tartani, hogy a tenger vize megrontotta a takarmányt. Egyelőre szó se lehetett róla, hogy belefogjunk az "ásatásba"; sürgetősebb volt ennél még a hátralevő szén kihordása, hagy a hajót útjára bocsáthassuk.

Február 22-én késő este megérkezett az utolsó szállítmány; ezzel együtt száznyolcvan métermázsa szenünk volt. Ennyivel kellett megérnünk a tavaszi szánutazások kezdetéig.

Megírtuk utolsó leveleinket, üzeneteinket és az

61

utolsó csónak evezősei magukkal vitték búcsúüdvözleteinket. A Nimrod még ugyanabban az órában körülfordult észak felé és élénkülő széllel gyorsan távolodott a téli szállástól. Tizenkét nappal később megpillantották hazatérő társaink Új-Zéland partjait.

Nagy megnyugvással töltött el mindnyájunkat, hogy befejeztük végre a kirakodás keserves munkáját, és nem függünk többé a tenger jegének a szeszélyétől. Másfelől azonban reánk nehezedett a fojtogató érzés, hogy végleg el vagyunk vágva az emberi világtól. Nem várhatunk többé hírt a civilizációból, mindaddig, atnig a Nimrod vissza nem tér hozzánk a következő nyáron.* Addig még kemény munka, sok-sok küzdelem vár reánk és nem egy veszedelemnek kell szeme közé néznünk.

De nem volt idő merengésre, bárhogy hajlottunk is reá. Reggelre kelve hozzáfogtunk készleteink kiásásához és elszállításához a kunyhó szomszédságába.

Ennek a munkának a végeztével kezdhettük csak meg tudományos észleléseinket.

Napokon át szorgalmasan dolgoztak a csákányok, lapátok és emelőrudak, jégbetemetett ládáink kiszabadításán. Kétségtelenül megvolt a humora is ennek, a megfeszített munkának. Brocklehurst, akit erősen izgatott a csokoládé napfényre hozatala, minden

* Február a déli félgömbön a mi augusztusunknak felel meg. A következő nyár az 1909 újesztendő körüli időt jelenti. Lásd a 32. fejezetet: Értünk jön a Nimrod (153. lap.)

62

erejével nekilátott, hogy egy bizonyos ládát kihámozzon jeges burkából. Amikor hosszas kínlódás után sikerült neki felszínre hozni, mohón igyekezett vele a kunyhó felé, hogy zsákmányát biztonságba helyezze. David professzor örömmel üdvözölte a kunyhó ajtajában: fölismerte egyik tudományos műszerét, amely kakukktojásként került bele a csokoládés ládába.

A lovakat is befogtuk a szállítás munkájába. Tíz nappal a hajó útrakelése után már minden holmink szépen együtt volt a kunyhó körül, éppen csak a szénrakomány volt hátra. Mindössze egyetlen láda sörünk nem került elő, máig sem: a Challenger-expedíció jelentését pedig, amelyet hasznos olvasmánynak szántunk a téli hónapokra, néhány nappal végleges hazatérésünk előtt sikerült csak előkerítenünk.

Hol egyikünk, hol másikunk sérült meg, vagy zúzódott meg, ha nem is súlyosan. Bosszantó volt, hogy a legjelentéktelenebb sebek milyen lassan gyógyulnak.

Marshallnak éppen elég nyűglődése volt velünk. Másnap, hogy magunkra maradtunk, leöltünk mintegy száz pingvint és a húsát beástuk mélyen egy hófúvásba a kunyhó közelében.

Február 28-án elégedetten tekinthettünk szakadatlan munkánk eredményére. Ezen a napon elindulhattunk végre téli tanyánk környékének kikutatására.

A kunyhó ajtajából, amely északnyugatnak nézett, pompás kilátás nyílt a McMurdo-átjáró jegére és a nyugati hegyekre. Egyenesen előttünk volt egy tavacska, amelyet Pony Lake-nek ("lovacska-tónak") neveztünk el. Tőle balra egy másik jégtükör. Ősz felé ezt belepte a hó. Ez lett a gyakorló- és játszóterünk a téli hónapokban. A lovakat is itten szoktattuk és jártattuk. Játékterünknek a Green Park nevet adtuk (a londoni Green Parkról). Ha föl és le végigléptük, oda és vissza, fél kilométernél többet jártunk meg vele. Itt játszottunk hokit meg futballt.

A Green Parktól balra menedékes lejtő vitt le két szirtfal között a tengerre, egy öbölhöz, melyet a dög-

63

lött ló öblének (Dead Horse Bay) kereszteltünk el. Ennek a völgylejtőnek két oldalán volt a pingvinek költőhelye.

A kunyhóból kilépve, csak az épület sarkát kellett megkerülni, és megpillantottk az Erebus-tűzhányót. Csúcsa jó huszonnyolc kilométerre volt téli szállásunktól, de legalsó lejtője már úgy ezer lépésre kezdődött a kunyhótól.

Kilátásunkat kelettől délnyugatnak a völgyünk fejénél emelkedő dombhát szegte be, amely völgynek az alján a kunyhónkat építettük. Ha fölkapaszkodtunk erre a dombhátra, elláttunk az öblön át délkeletre, a Barne-fok felé. Jobbra tőlünk volt a Flagstaff-fok ("zászlórúd"-fok). A legmagasabb pont körülöttünk nem haladta meg a száz métert.

Voltak kedvelt helyeink, ahova gyakorta elsétáltunk: így például a Sandy Beach (Fövenyes tengerpart). Néha ott jártattuk a lovakat; kedvükre hempergőztek a puha homokban.

A környék tájképi szépsége tekintetében sokkal, de sokkal szerencsésebb helyen voltunk, mint a Discovery-expedíció, amely szintén a McMurdo-átjáróban telelt. A geológusnak és a biológusnak is sokkal többet nyújtott ez a hely. David professzor és Priestley szeme előtt a geológia történetének egy új fejezete tárult itten fel. Murray számára kincsesbánya volt a sok apró tó: Kék-tó (Blue Lake), a Tiszta-tó (Clear Lake) meg a Parti-tó és a Zöld-tó (Coast Lake és Green Lake). Adams, a meteorológus sem panaszkodhatott: az Erebus kúpja tisztán látható volt az észlelő állomásról, és ez a szerencsés körülmény és az Erebus párafelhője sok fontos új megfigyelést tett lehetővé a tudománynak ebben az ágában. Mawson a jég viselkedését, fizikai és egyéb sajátságait tanulmányozta; erre kiválóan alkalmas volt a téli szállás környéke.

64

Tíz nap sem forgott bele: készen állt a kunyhó, jóllehet még hetekbe került, amíg igazán az a meghitt fészek vált belőle, ahol mindenki minden cókmókját keze ügyében leli és tökéletesen otthon érzi magát.

Nem volt valami nagyon tágas lakás tizenötünk számára, de ha nagyobb, hidegebb is lett volna.

Eleinte a házikó leghidegebb része a padlózat volt, amely hüvelykvastagságú, egymásba eresztett hajópallóból készült. A kunyhó egyik végében jókora szabad tér volt a kunyhó alatt; többi része a talaj szintjén állott. Világos, hoy amíg ez az üreg ott tátong a kunyhó alatt, szenvedni fogunk a hidegtől. Elhatároztuk tehát, hogy a kunyhó délkeleti és déli oldalát fallal vesszük körül, amit persze ládákból építünk, többsorosan, vulkáni földdel töltve ki a hézagokat.

A kunyhó benyílójának (pitvarnak nem nevezhetem) mindkét oldalán egy-egy építmény emelkedett. Egyik volt az éléstár. Ez kétszersültes ládákból épült, nemez- és ponyvatetővel. Ebben a helyiségben Wild volt az úr – ő volt az élelmiszerek szigorú őre és gondozója.

A másik építményt Mawson vegytani és fizikai laboratóriumnak szánta, de bizony a végén csak raktár lett belőle, mert majd' oly hideg volt benne, akár a szabadban. A kunyhóból kiáramló nyirkos levegő csodálatos jégkristályokkal lepett be mindent ebben a helyiségben.

A kunyhó szélmentes falához ragasztottuk később az istállót, hogy lovainkat kellőleg megóvjuk a téli fagyoktól. Első éjszaka, amikor idetelepítettük a lovakat, egyikünk sem hunyta le a szemét, olyan zenebonát vittek véghez. Az állatok egy része kiszabadította magát,

65

kiszökött az ólból, vissza a völgybe, régi helyükre. Nem volt könnyű őket beszoktatni. Grisi, a legélénkebb vérű közülük, egy ízben fejébe vette, hogy bekukucskál az ablakon. Kénytelenek voltunk az ablakok alsó felét bedeszkázni.

A házikó délkeleti végébe épített kamarában tartottuk a szerszámos ládát, a cipészfölszerelést, amely állandóan nagy keresletnek örvendett, és még sok egyebet. De az első hóvihar kikémlelte ezt a helyet, lehordta a tetejét, és erre a fal beomlott.

Amikor elült a szél, egész csapatot szerveztünk, hogy felkutassunk olyan dolgokat, mint például az érmelegítő, kucsma, és a többi; találtam is egy új harmadfél kilós nemezcsizmát, kétezer lépésre a kosártól, amelybe be volt ágyazva. Ezt a távolságot biztosan úgy repülte át, mert sehol semmi karcolás nem mutatkozott rajta.

A kutyaólakat a kunyhó benyílója közelében állítottuk föl. A meteorológiai állomás egy kis dombhát széljárta oldalán talált helyet. Ezt Adams vette gondjaiba. Éjjel-nappal kétóránként kellett leolvasnia a műszereket. A kunyhó és az állomás között sodronykötelet feszítettünk ki, hogy hóvihar idején el ne tévelyedjünk. A kötelet földbe süllyesztett póznákhoz erősítettük, amelyeket jégdarabokkal szilárdítottunk meg.

*

Ami a kunyhó belsejét illeti, első dolog volt kipécézni mindenkinek a maga külön helyét. Rájöttünk, hogy a legbölcsebb, ha keresztben, hosszában kötelet feszítünk, felosztjuk a térséget és két-két ember megosztozik egy-egy elkülönített hálóhelyen. Egy-egy ilyen két emberre való zug két méter hosszú volt a fal mentén, és fél arasszal hosszabb a kunyhó belseje felé. Hét ilyen kettős hálóhely volt. A nyolcadikban az expedíció vezetője telepedett meg.

A belső berendezés egyik legfontosabb része volt a fényképező sötétkamara. Szűkében lévén a fának, befőttesüveges ládákból építettük a falát. A sötétka-

66

marát a kunyhó baloldali sarkában állítottuk föl. A ládákat fedelükkel kifelé fordítottuk, úgy, hogy a tartalmát kiszedegethessük anélkül, hogy a falat meg kelljen bolygatnunk. A kamara belsejét Mawson es David szerelték fel, a lehető legtökéletesebben.

A sötétkamarával szemben volt az én szobám, – akkora, mint a többi – deszkafalakkal különítve el, deszkatetővel. A magassága is ugyanannyi volt, mint a hosszabbik oldala: valamicskével a 2 méteren felül. Az én szobámban volt a könyvtár, a kronométerek, barográf, hőmérő.

A sötétkamara és az én lakásom között szereltük fel az acetiléngáz-fejlesztőt. Világításunk a szó szoros értelmében fényűző volt.

Mellettem volt Adams és Marshall fedezéke,* Venesta ládákból rögtönzött polcokkal. Olyan csinos és rendes volt ez a lakás, hogy csak ezen a néven emlegettük: Park Lane 1. sz. **. Itt még az ágyak is finomak voltak: összeszíjazott bambuszrudakból; egyik végük a falba erősített kiálló éken, a másik székeken nyugodott. Nappalra föl lehetett húzni az ágyakat.

Az Adams és Marshall fészkét Marston és Day hálóhelyétől elválasztó függönyt Napóleon és az orleans-i szűz életnagyságú színes ábrázolásai díszítették, s minthogy az orleans-i szűz s részben Napóleon is átázott és átütött a függönyön, Marstonéknak nem volt szükségük külön faldíszre. Itt volt elhelyezve a kőnyomó sajtó.

* Ezért a szóért nem Shackleton felelős. Ő a háború előtt írta könyvét. A fordító azonban nem állhatott ellent, hogy legalább egyszer le ne írja a fedezék szót akkor, amikor csakugyan ilyesféle dologról van szó. A kunyhó egész berendezése, a polcok, miegymás, a zsúfoltság, a kezdetlegesnek éS a fényűzőnek furcsa vegyüléke s ez az egész robinsoni élet eszünkbe juttatja háború- és hadifogságbeli szállásainkat.

** A Park Lane a legelőkelőbb utcák egyike a londoni West Endben. A Hyde Park mentén húzódik, az Oxford Streettől a Piccadilly-ig, (pontosabban: a Marble Archtól a Green Park-ig).

67

Azután következett Armytage és Brocklehurst kezdetleges fülkéje, majd pedig a feleakkora éléskamra, amely egyúttal pékműhelynek is szolgált.

A kályhán túl az éléskamrával szemben laktak Mackay és Roberts, akika szomszéd fedezék gazdáival megegyeztek, hogy nem választják el egymástól hálóhelyeiket. Ennek az lett a következménye, hogy örökös határvillongás dúlt közöttük. Priestley, aki Murray-vel osztozott ezen a szomszédos hálóhelyen, s aki igen béketűrő volt, kijelentette, hogy hiszen jó-jó, sebaj, ha éppen véletlenségből ráraknak is egy széket vagy az Encyclopaedia Britannica egyik-másik kötetét, amíg alszik, de mégis úgy véli, mindennek van határa, és nem múlhatlanul szükséges, hogy a sáros csizmát, azonmód, ahogy a gazdája az istállóban járt vele, hozzá vagdossák.

A következő odút, amely a Jómadarak menedéke (The Rogues' Retreat) nevet viselte, Wild és Joyce foglalta el. A cím – két marcona söröző alak – képben is meg volt festve az odú bejáratán. Az ágy – a legelső a kunyhóban – nagyobb titokzatosság kedvéért Wild kamarájában "épült". Általános csodálkozás és irigység fogadta a remekművet. Igen ám, de a mesterek nem számoltak az ajtó nayságával: az ágy nem fért be az ajtón, ketté kellett fűrészelni.

David tanáré és Mawsoné lett az utolsó lakosztály. Ez volt a legfestőibb. A fényképezőgépek, spektroszkópok, mikroszkópok és hasonló furfangos készülékek egymás hegyén-hátán hevertek a takarókon. A két tudós férfiú tücsköt-bogarat gyűjtött bádogtégelyekben, a nyoszolya egyik végén halomba gyűlt a sok fényes bádogtartály és színes szalmakupak. Úgy festett az egész, mint valami ausztráliai madárnak a fészke. A lakosztály – ha nem is a bennelakók jóvoltából – ezt a nevet kapta: Zálogház. (The Pawn Shop.)

A kunyhó közepén álló kecskelábú asztalt helykímélés okából úgy szerkesztettük meg, hogy étkezés

68

után fölhúzhassuk a magasba. Lábai kivehetők voltak. Abroszt nem használtunk.

A kályhát, amely a viharkor oly csúfosan cserbenhagyott, szétszedtük. Akkor derült ki, hogy pontosan nyolc főbenjáró alkatrészt felejtettünk ki belőle. Mihelyt ezeket pótoltuk, nagyszerűen működött. Több mint kilenc hónapon keresztül legfeljebb ha tíz percre hagytuk kialudni egyszer-egyszer tisztogatás céljából. Éjjel-nappal fűlt szakadatlanul. A kunyhó hőmérséklete állandóan harminc-negyven fokkal enyhébb volt a külső levegőnél.

Ha ma visszagondolok a letűnt napokra, váltig furcsállom, hogy annyi fáradságot szenteltünk kunyhónk csinosítására és berendezésére, mikor hiszen végre is csak ideiglenes otthonunk volt. De ne feledjük: lakóinak az egész világot jelentette akkor ez az otthon! Csoda-e, ha tőlünk telhetőleg igyekeztünk derültté és vidámmá varázsolni?!

A sarkutazók szánjai folyton módosultak az idők folyamán. Minden új tapasztalat hozzáadott vagy elvett belőle valamit. Így jutottak el mai formájukhoz. Elsősorban mégis Nansent illeti az érdem: az ő leleményessége tette a szánt azzá a hasznos járművé, amilyennek mi ismerjük.

A Discovery-expedíción szerzett tapasztalatuk meggyőztek róla, hogy a tizenegy láb (pontosan 334 centiméter) hosszúságú szán felel meg legjobban az általános használatra. Mi mégis vittünk magunkkal tizenkét láb (365 cm) hosszú szánokat is, arra gondolva,

69

hogy a ló ezeket a nagy szánokat is könnyűszerrel elvontatja.

A jó sarkutazó-szánnak szilárdnak kell lennie felső építményében, mindamellett azonban olyannak, hogy talpa az egyenetlen térszínhez némiképpen hozzásimuljon. A jól szerkesztett szán hajlékony, anélkül, hogy ez rovására esnék a szerkezet szilárdságának. A mi szánjaink tökéletesen megfeleltek ennek a követelménynek.

A szántalp hickoryfából készült; szélessége mintegy tíz centiméter.

A másik kényes kérdés a szán magassága, tekintettel a hóba való süppedésre. Megfigyeltük, hogy rendes körülmények között teljességgel elegendő, ha a szán felépítménye 15 centiméter magas. Ilyen volt a mienk is.

A 334 centiméteres szán 300 kilogramm súlyú rakománnyal kifogástalanul működik, de megbír jóval nagyobb megterhelést. Partraszálláskor gyakran fölraktunk rá öt métermázsát. Meg se kottyant neki.

Főbenjáró fontosságú sarkutazáson a főzőedény és a főzőkályha (vagy más szóval: lámpa). Ebben is Nansen gyakorlati szellemének tartozunk hálával. Az ő terve szerint szerkesztett főzőkészüléket használják ma is. Az égő a közönséges "primus"-lámpa, amelyben kerosene-t (egy bizonyos fajta amerikai kőolajat) égetnek.

A főzőkészülék olyan kitűnő és gazdaságos, hogy 40–45 fokos hidegben félóra alatt elolvad a jég vagy a hó, és meg is fő benne a meleg étel – a fél órát attól a perctől számítva, amikor a főzőedényt jéggel tele föltesszük a lámpára. És ez az egész készülék, lámpástul, mindenestül nem nyom egészen hét kilogrammot.

Következő fontos kellék a sátor. A mi sátraink három-három személyre voltak méretezve. Ez a legcélszerűbb, mert rendesen ennyien vannak egy-egy csoportban, az egyes szánok mellett.

Egyszerű sátorrúd helyett öt tömör bambuszkarót

70

használtunk, egyik végükön hüvelybe foglalva. (Ez így erősebb is, könnyebb is).

A sátor belsejében kerek, vastag vízálló Wilksden-féle ponyvát terítettünk le, hogy a hálózsák ne közvetlenül érje a földet – mármint havat.

Általános a hiedelem, hogy a sarkutazók az orruk hegyéig bundákba burkolóznak. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a kesztyűt, lábbelit és a hálózsákot kivéve, a prémekre általában nincsen szükség.

A zsák szó betű szerint veendő: valóban hosszúzsákról van szó, felső végén hasítékkal a belebújásra.

A szánutazó étvágyát, aki kemény hidegben órák hosszat tartó vontatás után tanyát üt, talán irigyelnék, de nem tudnák megérteni odahaza. Szó ami szó, minket magunkat is gyakran ámulatba ejtett, amikor hatalmas adagjaink eltüntetése után csak oly éheseknek éreztük magunkat, akárcsak annakelőtte.

Az élelmiszerek megválasztásában rajta voltam, hogy melegadó és hústfejlesztő anyagot nyújtsunk a testnek; kerültük azokat a tápanyagokat, amelyekben sok a víz. Konyhánk nem volt valami változatos, de a farkasétvágyú ember nem kényeskedik, neki az a fő, hogy többet ehessék, – és éppen ez az, amit nem engedhet meg magának az utazó, ha messze útra megy magavonta szánokon.

Az a tudat, hogy az ennivaló kielégíti az elméleti szükségletet, vajmi kevéssé csitítja el az éhes ember étvágyát, ha nem érzi, hogy jóllakott, és az éhség ördöge kínozza.

A pemikán volt egyik legfőbb élelmiszerünk. A legfinomabb marhahúslisztből és zsírból készült ez a tápanyag a koppenhágai Beauvais cégnél. Hatvan százaléka volt zsír.

Nevezetes szerepe jut a sarkvidéki táplálkozásban a kétszersültnek. Gondom volt rá, hogy a mi kétszersültünk vastagabb legyen, mint amilyet a korábbi expedíciók vittek magukkal.

A szokásos kétszersült nagyon törékeny, én tehát

71

vastagabbat rendeltem a Plasmon Company-nél, napjára és fejenként – szánutazások idején – egy angol fontot (45 dekagrammot) számítva. Ez a mennyiség jelentékenyen több a Discovery-expedíció fejadagjánál; igaz ugyan, hogy később, amikor fogytán volt már az élelmiszer a nagy déli és északi úton, jóval lejjebb kellett szállítanunk igényeinket. A kétszersült minőségével nem volt semmi baj; a plasmon belekeverése határozottan megnövelte táplálóerejét, és amellett az ilyen kétszersült kevésbé volt törékeny. Fontos ez is, mert az eltöredezett darabok megnehezítik a pontos adagolást.

Szánutakon tea és kakaó volt az italunk. Reggel és délben teát ittunk, este kakaót, mert a kakaó álmosító. A cukorból, ebből a nagyon értékes melegfejlesztő tápanyagból, napjában mintegy tizenöt dekagramm jutott minden emberünkre.

Csokoládét, sajtot és zablisztet is vittünk. Megvolt az az érzésünk, hogy eledeleink, ha nem is nagyon változatosak, a lehető legtáplálóbb anyagokból vannak összeválogatva. A téli szálláson jóval változatosabb étrendünk volt.

A ruházat kérdéséről szólottam már általánosságban. Hogy melyik viselet nyújtja a leghatékonyabb védelmet a hideg ellen, a vélemények szétgazók. A fej és a fül védelmére gyapjúkendőt csavartunk körül a fejtetőn és állunk alatt; így védtük fülünket az elfagyástól. A fül a legkényesebb testrész, az fagy meg legkönnyebben.

Szokásos viseletünk szánutazáson következő volt: vastag Jäger-alsóruha; nehéz kék "pilótavászon" nadrág, Jäger-féle flanellkabát; felsőruhának pedig – legfőbb védelmül a hideg és a szél ellen – Burberry-zubbony és nadrág. Kezünkön gyapjú, prémes érmelegítő. Lábunkon több pár nehéz gyapjú félharisnya, tetejébe finncsizma.

A fej és az arc védelmére gyapjúkendőt (muffler) csavartunk körül kétszeresen a fejtetőn és az állunk

72

alatt; ez védte egyúttal a fület. A gyapjúkendőt az áll alatt a nyakunkon is körülcsavartuk.

Fejünkön – a kendő fölött – bolyhos puha sisakfélét viseltünk, olyanformát, amilyet a régiek viseltek hajdanában. Éppencsak a sisakrostély hiányzott róla.

Hóvihar idején a gyapjúkendőt levettük és a sisak fölé még egy Burberry-sisakot tettünk a fejünkbe. Ennek elöl merev lelógó függeléke van, amely tölcsér formájára összegombolható. Kemény fagyok idején, vagy ha szeles idő jár, időről-időre szemügyre vettük egymás arcát, nem mutatkoznak-e rajta az elfagyás tünetei. Ha a jellemző fehér foltok jelentkeztek, azonnal hozzáfogtunk az erélyes kezeléshez.

Korábbi tapasztalásaink meggyőztek arról, hogy nagyon szerencsés újítás lenne, ha kutyák helyett lovakat használnánk a szánok vontatására. Úgy számítottam, hogy egy ló legalább tíz kutyával fölér és nagyobb távolságot jár meg napjában. Amellett kevesebb vesződség van velük.

Kockázatos vállalkozás volt lovakat vinni magunkkal a messze északról, keresztül a forró égövön. Már maga a négyezer kilométers hajózás, a viharos déli óceánon, parányi hajónkkal, rengeteg nehézséget jelentett. Nem csoda, hogy mire partraszálltunk, már csak nyolc lovunk maradt a tízből, amelyet Új-Zélandon hajónkra vettünk. Szerencsétlenségünkre ebből a nyolcból is négy elhullott a téli szálláson, mindjárt az első hónapban.

A négy közül három abba pusztult bele, hogy az

73

első időkben homokos földön pányváztuk ki őket, és nem vettük észre, hogy – eszik a homokot! Nem adtunk sót nekik, ez az oka, hogy a sós ízű homokra ráfanyalodtak.

Akkor jöttünk rá a dologra, amikor Sandy nevű lovunk elhullott és fölboncoltuk, hogy a halál okát kipuhatoljuk. Ijedten vettük észre ekkor, hogy már a többiek közül is betegeskedik egyik-másik. Azonnal máshova tereltük őket, ahol nem juthattak többé homokhoz, de már késő volt: a bajnak még két újabb áldozata lett.

A negyedik lovat mérgezés következtében vesztettük el. A mandzsúriai ló minden rághatót megeszik, es sajátságosképpen – vagy nem is sajátságosképpen – valahogy forgácsot falt föl, amelyben vegyszerek voltak. Veszteségünk komoly aggodalomba ejtett mindnyájunkat.

Négy lovunk maradt: Quan, Socks, Grisi és Chinaman. Ezek már most mérhetetlen kincset jelentettek, árgus szemmel őrködtünk fölöttük. A tél folyaman sok alkalmunk nyílt rá, hogy jártatás és szoktatás közben tanulmányozzuk az állatok különböző jellemét és föltűnő értelmességüket. Furfangosságuk olykor ugyancsak sok fejtörést és bosszúságot okozott.

Quan volt a legrakoncátlanabb. Nem nyugodott, míg el nem rágta a kötőfékjét, hogy megostromolja a mögötte fölhalmozott takarmánykötegeket. Amikor meg láncra kötöttük, egész éjszakákon át csapdosta a láncát a kunyhó falához, hogy a szemünket se tudtuk lehunyni tőle.

Grisi volt a legjobbképű lovunk. De ez meg annyit marakodott a társaival, hogy külön ólat kellett neki építenünk.

Socks roppant elevenvérű állat volt, de kezes és jóindulatú.

Chinaman volt talán a legerősebb a négy között. Mogorva képű, de a legjobb húzó jószág. Ő is szerette

74

elrágni a kötőféket, de amikor láncra kötöttük, nem utánozta társát a lánc csörgetésében.

Kutyáink közül kilenc maradt életben, nem szólva a kutyakölykökről, amelyeknek legnagyobbrésze idő előtt elpusztult. A kutyák jelenléte fölélénkítette téli szállásunk életét és valami otthonias érzést ébresztett bennünk. Meg-megújuló érdeklődéssel figyeltük a kutyakölykök növekedését; mindegyiknek megvolt a maga egyéni furcsasága. Egytől-egyig fehérek voltak. Kitűnő hasznukat vettük később a lovak őrzésében. Az istállóban aludtak, s mihelyt valami riadalom támadt vagy elszabadult valamelyik ló, éktelen ugatás közben körülfogták, és fölriasztották az éjjeli őrt.

Emlékszem, egyszer Grisi kiszabadult, kirohant az istállóból; a kutyakölykök egész hada utána. Amikor Mackaynek sikerült beterelni a szökevényt, a kutyák büszkén követték a menetet, mint akik érzik, hogy megtették kötelességüket.

Minthogy csak négy lovunk maradt, gondolnunk kellett rá, hogy a kutyák ifjú nemzedékét is munkába fogjuk. Hozzáfogtunk hát az idomításukhoz, bármennyire idegenkedtek is tőle a szabadsághoz szokott állatok. Amikor az első nyakörvet megérezték, határtalanul megrémültek. Még kevésbé volt ínyükre a hám; a szánba fogva egyszerűen lefeküdtek.

Peary könyveiből tudjuk, hogy az északi sarkvidéken a kutyák roppant távolságokat megfutnak fürge iramban. Egy ízben kétszáz kilométeres utat járt meg velük huszonhárom óra alatt. De ez nyilván sima tengerjégen vagy sima jégborította szárazföldön történhetett. A délsarki jégperem – a Barrier – szélvájta felszínén ez elképzelhetetlen. Ez a térszín még a motoroskocsin is kifogott, keserves csalódásunkra.

75

Március 3-áig minden figyelmünket lekötötte a téli szálláson való berendezkedésünk ezernyi apró feladata. Ekkoriban azonban kezdtük keresni az alkalmat, hogy erőnket és energiánkat a tudomány és az expedíció céljai érdekében mozgósítsuk.

Nyugtalanul vártam már, mikor nyílik rá mód, hogy depót állíthassunk föl délen nagy nyári utazásunk megkönnyítésére; a nyílt víz azonban, köztünk és a Hut Point között, elvágta utunkat déli irányban. A nyugati hegyek felé sem hatolhattunk előre, amerre pedig érdekes eredményeket ígérő geológiai kutatások vártak reánk.

Egyetlen útra gondolhattunk, amely bár küzdelmes, de épp ezért érdekes és izgató vállalkozásnak mutatkozott, és ez az Erebus csúcsának megmászása.

Mind geológiai, mind pedig meteorológiai tekintetben kívánatosnak látszott ez a vállalkozás. De a tudományos céltól és érdekességtől eltekintve is, egyszerűen mint hegymászókat is méltán izgathatott ez a feladat. Már csak a hegy magassága is tekintélyes: 4000 méter körül.

Némi fontolgatások után David tanárt, Mawsont és Mackayt szemeltem ki abba a csoportba, amelynek feladata lesz megkísérelni a hatalmas délsarki vulkán legmagasabb ormának elérését. Tíz napra való élelmiszert kellett vinniök magukkal. Segítő csapatként Adams, Marshall és Brocklehurst fogja elkísérni őket, ameddig csak eljuthatnak. Amíg együtt tart a két csoport, a parancsnokság Adamst illeti; a segítő csoport visszafordulása után a főcsapat vezetését David tanár veszi át.

Írásos utasításom felhatalmazta Adamst, hogy

76

a maga csapatát is fölvezérelje a hegy csúcsára, ha úgy ítéli, hogy meg tud birkózni a feladattal. Adams csakugyan így cselekedett, jóllehet csak hat napra való élelmet vitt magával, és fölszerelése sem volt olyan tökéletes, mint a főcsapaté.

Utasításom szerint a segítőcsoportnak nem szabad a főcsoportot előnyomulásában semmiképpen akadályozni – így például nem szabad annak az élelmiszerkészleteiből bármit is megosztani – ellenkezőleg: mindenben támogatnia kell a főcsapatot. Így is lett: a segédcsapat teljesen a maga erejére támaszkodott és nagy segítségére volt David professzor csapatának.

Március 5-én reggel fél kilenckor útra kelt a hat ember.

Olyan hatalmas hegyen, mint az Erebus, nyilvánvaló volt, hogy hamarosan elérik azt a határt, amelyen túl a szán már nem használható. Ezzel a körülménnyel számolva szíjazatokat vittek magukkal, amelyekkel a hálózsák – benne a fölszerelés többi kellékeivel – hátizsák módjára fölszíjazható legyen az emberek hátára. Mindenki külön hálózsákot vitt.

Amint útnak eredt a társaság, megvallom, nem nagyon bizakodtam benne, hogy mind a hatan följutnak a hegytetőre. Mikor azonban harmadnapra Armytage messzelátóján keresztül fölfedeztem a hat apró fekete pontot, amint kapaszkodnak fölfelé a végtelen, mély hómezőn, és negyednapra megint csak együtt láttam ugyanazokat a parányi alakokat a szemhatár szélén: már tudtam, hogy a segítőcsoport az egész utat végig meg fogja járni.

Mielőtt reátérnék, hogy David és Adams színes, szemléltető előadása alapján elbeszéljem a hegy megmászásának történetét, mondanom kell valamit a hegyről, amelybe ez a hat vándor – egytől-egyig újdonsült sarkutazó, sőt újdonsült hegymászó – belevágta sarkantyúját.

Az Erebus neve messze kiemelkedik a sarki fölfedezések – mind az északi, mind a déli sarki kutatá-

77

sok – történetében. 1841. január 28-án Sir James Clark Ross adta ezt a nevet expedíciója vezérhajójáról, a hatalmas vulkánnak, amelynek aljában mi mostan téli szállásunkat berendeztük.

Az Erebus hajó végzete Sir John Franklin sorsával, a sarki utazások egyik legtragikusabb eseményével, kapcsolódik egybe. De habár az Erebus és a Terror első kutatásaik színterétől messze-messze süllyedtek is el: a délsarki fölfedezések ama ragyogó korszakának emlékét hirdetni fogják a hegyek, amelyek azokról a derék hajókról kapták nevüket.

Az Erebus, mint valami őrtálló óriás, magasodik a Nagy Jégfal kapujában. Nagyszerű kép. A hegy tetején óriási beszakadás jelöli a régi kráter helyét, és mellőle tolul a magasba a működő vulkáni kúp, pára- és füstfelhőbe burkolódzva.

Ekkora hegyóriás megmászása a világ bármely részében nehéz feladat. A tekintélyes déli szélesség (77 1/2 fok), amelyen az Erebus emelkedik, ezt a nehézséget sokszorosan megnöveli. Embereink azonban el voltak rá szánva, hogy legyűrik a nehézségeket és fölkapaszkodnak a tűzhányó kráterére. Élményeiket és tapasztalataikat az ő jelentéseik nyomán a következő két fejezet beszéli el.

Ahányan csak voltunk, elkísértük egy darabon a hattagú csoportot, amikor március 5-én reggel útra kelt az Erebus megmászására. Együttes erővel könnyen lendült előre a szán a Back Door Bay lejtője mentén a Blue Lake-en (Kék-tavon) keresztül, majd fölfelé a

78

keleti hegyoldalon. Az első meredek kapaszkodó előtt búcsút vettünk társainktól.

"Torony irányt" vágtak neki a hegynek. Hólejtőn kapaszkodtak egyenesen fölfelé, jó másfél kilométerre. Ott, százegynéhány méterre a tenger színe fölött gleccsermoréna állta útjukat. Úgy kellett rajta átemelniök a szánt, harmadfél métermázsás súlyos terhével, jégcsákányokat dugva keresztül a szán alatt. A moréna túlsó oldalán jég- és firnjég-borította lejtő vitt lefelé. Azon borult föl a szánjuk első ízben.

Az előnyomulás nehézségei gyorsan fokozódtak. Teljes erejük megfeszítésével, sokszor négykézláb vánszorogtak föl egy meredek jégáron. Eleinte az volt a baj, hogy nagyon is síkos volt a jég, majd meg, hogy szélvájta barázdák gátolták haiadásukat. Ezek a szasztrugok néven ismeretes szélmarta mélyedések tenyérnyi mélységtől szinte embermagasságig váltakoztak, a szél ereje és a sziklák helyzete szerint, amelyek a szelet száguldásában föltartóztatják. Amily bosszantók néha – éppoly szívesen látott segítői máskor a szánutazónak. Nélkülük olykor lehetetlenné válnék a tájékozódás. A szánutas megfigyeli, milyen szög alatt hajlanak ezek a szélvájta barázdák kitűzött célja irányához, és ehhez képest igyekszik előrejutni. Az iránytű lépésről-lépésre való figyelése lehetetlen lenne.

Utasaink ebben a pillanatban pokolba kívánták a "kanalas vájulatokat" – mindennek elmondták a szasztrugok keserves intézményét. Kifakadásaik – ha nem is éppen épületesek, – annál hallhatóbbak voltak.

Első este hat órakor a csapat 840 méter tengerszín feletti magasságban ütött tanyát, a téli szállástól 11–12 kilométerre.

Másnap a kaptató jóval meredekebbre vált: minden öt méternyi vízszintes távolságra már legalább egy méternyi emelkedés esett. Az útirányukat ferdén metsző mélyedések gyakran fölborították a szánt. A küzdelmes előnyomulás arra volt jó, hogy fölmelegítse őket a –12 fokos hidegben. Öt kilométerrel jutottak

79

távolabb ezen a napon, és estére 1700 méter magasságban táboroztak.

A következő reggel (7-én) Adams elhatározta, hogy a segítőcsapatok is megkísérlik a csúcs elérését, jóllehet roppantul akadályozta őket a hármójukkal közös hálózsák, amelyet egy embernek kellett cipelnie. Máskülönben is tökéletlenebbül voltak fölszerelve.

A hat hegymászó depót állított a második esti tanyahelyen. Hátrahagyták a szánt, élelmiszereket és a főzőkészségek egy részét, azután folytatták a mászást, hátukon teljes sátorberendezésükkel. Egyebeken felül a sátorkarók is nyomták a vállukat. Hamarosan rájöttek azonban, hogy ilyen alkalmatlan cókmókkal megrakodva sohasem jutnak föl a csúcsra, ezért hát a sátorkarókat, az első ezer lépésről visszavitték a tanyahelyre.

Így is mindegyikükre mintegy 18 kilogramm teher jutott, a hálózsákok, két sátor, főzőkészülék és három napi eleség együttes készletéből. A hólejtő meredekebbé vált. Mackay, miközben a lépcsőket faragta csákányával, megcsúszott és lehemperedett vagy negyven lépésnyire, de egyszeriben talpra állt.

Harmadik este 2670 méter magasságig küzdötték föl magukat. A hőmérséklet csaknem 30 fokra süllyedt. (A téli szálláson ugyanekkor 18 fok volt a fagypont alatt).

Ugyanez este heves szél kerekedett s reggelre (8-án) hóviharra ébredtek.

Az egymástól alig tíz lépésre táborozó két csoport egymás szavát nem hallotta a bömbölő szélviharban, és valósággal belevesztek a kavargó hófergetegbe. Napközben még dühöngőbbre fordult a vihar.

Ekkor történt, hogy Brocklehurst kimászott a közös hálózsákból és egy hirtelen szélroham lerántotta kezéről az egyik érmelegítőjét. Utána rohant, de a szél őt magát is elkapta és lesodorta egy szakadékba.

Adams, aki Brocklehursttel együtt bújt ki a há-

80

lózsákból, látta, amint Brocklehurstöt hirtelen elnyeli a szakadék. Azonnal visszafordult, hogy segítségül hívja Marshallt. Ezenközben azonban őt is leverte a lábáról a tomboló vihar.

Marshall, aki magára maradt a zsákban, maga is alig-alig tudta magát fenntartani, hogy zsákostul, mindenestül le ne söpörje a szélvész a szakadékba.

Végül is Adamsnek sikerült négykézláb valahogy visszamászni a hálózsákhoz. Ugyanekkor Brocklehurst is előkerült, a tíz körmével kapaszkodva föl a sziklákon, végső erőfeszítéssel. Hajszál híja, hogy el nem pusztult a kegyetlen hidegben.

Naphosszat s a rákövetkező egész éjszaka egyetlen csöpp italhoz nem jutottak. A szélvészben lehetetlen lett volna ébren tartani a főzőlámpa lángját, hogy rajta havat olvaszthassanak.

Hajnalra kelve elült a vihar és korai reggeli után folytatták útjukat. Az út még sokkal meredekebbre vált. Most már 34 fokos volt a lejtő, ami annyit jelent, hogy minden másfél méteren egy teljes méterrel kapaszkodtak följebb. Lehetőleg a hómentes sziklákon igyekeztek megfogódzni.

Brocklehurst, aki könnyű sícipőt viselt, sokat szenvedett a hidegtől, de nem vette elég komolyan a dolgot, hogy finncsizmát húzzon.

Déltájban alkalmas pihenőállomásra találtak a régi kráter pereme alatt mintegy harmadfélszáz méternyire. Sebtiben megittak egy teát és folytatták útjukat. A főkráter peremének a közelébe érve, Mackay elvált társaitól és a sziklákon kínálkozó biztos kapaszkodó helyett könnyelműen egy firnhó borította meredek lejtőn indult fölfelé jégcsákányával.

Csakhamar eltűnt szem elől. Kisvártatva elhaló kíáltások ütik meg társai fülét. Mackay adott jelt felülről, hogy gyengének érzi magát, nem bírja tovább.

Marshall és David elfulladva rohantak se-

81

gítségére, és szerencsére rábukkantak azon a helyen, ahol sejtették. Halálra fáradtan támolygott feléjük az elveszett útitárs.

Kiderült, hogy Mackay, hátán súlyos terhével az összeroskadásig kimerült a lépcsőfaragás küzdelmes munkájában. Marshall levette róla a hátizsákot, mert roppantul odáig volt; éppen csak annyi ereje maradt, hogy elvergődjék egy biztos nyugvópontra – megszédült és összerogyott. Bizonyos, hogy részben a hegyi betegség okozta a bajt, ugyanaz a gyöngeség, amely Brocklehurstöt is kerülgette.

Tanyahelyre érve az utazók kedvükre megfigyelt hették a környező természetet. Azt várták volna, hogy a kihalt kráter falát színültig kitölti a gleccser vagy a firnjég, és úgy folytatódik menedékesen fölfelé a sima jégmező a működő kráter déli végződéséig; ehelyett arra eszméltek, hogy 25–30 méter mély fekete sziklameredély szélén állanak: a régi kráter belső peremén. A nagyobbrészt függőleges, sőt itt-ott előrebukó sötét lávafal talapzatát mély árok választja el a túlnan folytatódó hómezőtől, akárcsak valami hatalmas száraz várárok. Ezt az árkot a hóviharok vésték ki. A délkeleti szélrohamok, amint beleütköznek a kihalt kráter falába, visszavágódnak; és az így keletkező hatalmas szélörvény vájja ki a mély barázdát a kemény hóban.

Az árok mélysége 10–15 méter, s falai többé-kevésbé függőlegesek. Téli szállásunkon is tapasztaltuk ezt a jelenséget a délkeleti hóviharszél útjába eső sziklabércek alján.

De meglepőbbek voltak a hómező felszínén mutatkozó rendkívüli alakulatok, szeszélyes, festői bástyák és tornyok, méhkasra, tölcsérre, állatok alakjára emlékeztető furcsa képződmények, magányosan fölmeredő tűk. Első látásra egyikük se tudta megmagyarázni ezeknek a sajátszerű, felötlő alakulatoknak az eredetét. Közelebbi vizsgálatukat későbbre halasztot-

82

ták – itt volt az ideje, hogy megfőzzék jól megérdemelt ebédjüket.

Amint embereink végigmentek a régi kráterfal szegélyén, alkalmas tanyahelyet keresve, alakjaik belerajzolódtak az ég vonalába. Ekkor volt az, hogy messzelátóval fölfedeztük és megfigyelhettük mozgó alakjaikat a téli kunyhóból.

A kiválasztott tanyahely az Erebus főkúpjának északnyugati lejtőjén volt, a régi kráter szegélye alatt mintegy 15 méternyire.

Amíg a társaság néhány tagja az ebédfőzéssel foglalatoskodott, Marshall megvizsgálta Brocklehurst lábát, aki most már bevallotta, hogy a lába jó ideje egészen érzéketlen. Csizmáját és harisnyáját levetvén, kiderült, hogy mindkét nagy lábujja megfeketedett és négy másik ujját is megmarta a fagy. Marshall és Mackay igyekezete, hogy helyreállítsák a vérkeringést, a körülményekhez képest elég sikeresnek volt mondható, habár a végleges gyógyulás roppant sokára következett be. Valóban hősi elszántság és önlegyőzés kellett hozzá, hogy ilyen gonosz fagyássebekkel kilenc órán keresztül másszék valaki hegyet szakadatlanul.

Ebéd után Brocklehurstöt gondosan bebugyolálták és magára hagyták a hármas hálózsákban. A többiek öten elindultak, hogy kikutassák a régi kráter fenekét.

Fölkapaszkodva a kráter peremére, annak a mentén botorkáltak végig a kráter falának egy réséig. Rö-

83

vid vizsgálódás után a felé a szeszélyes jégképződmény felé irányították lépteiket, amely szembeötlően emlékeztetett holmi fekvő oroszlánra, s amelyből mintha párák szállongtak volna fölfelé. A különös jégképződmények rejtélye hamarosan megoldódott.

David tanár fölismerte, hogy ezek a jégalakulatok megszilárdult fumarolák. A mérsékelt éghajlat alatt a vulkáni gőzök eredő helyét elárulja a fölötte lebegő párafelhő, s ha az ember beledugja a kezét a páraoszlopba, rendesen érzi is a meleget. Nem így a déli sarkvidék szigorú égalja alatt. Az Erebus fumarolái egyszerűen jéggé dermednek, mihelyt feljutnak a hómező felszínére.

Ilyen módon a új-zélandi, izlandi és Yellowstone Park-i gejzírek salakképződményeíhez hasonló jégalakulatok rakódnak le és épülnek föl az Erebus fumaroláinak nyílásai körül.

Forrpontmérővel ellenőrzött aneroidmérésük tanúsága szerint a régi kráter peremének tengerszint feletti magassága – közvetlen tanyahelyük felett – 3475 méter volt.

Másnap (10-én) kora reggel talpon volt a csapat. Az Erebus árnyéka pompás képben rajzolódott rá az alatta terjengő felhők gomolyaira a kelő nap fényében. Siettek a jelenlegi kráter csúcsa felé. Meredek lejtőn vitt az útjuk fölfelé, hol kemény havon, hol horzsakővel vegyes földpátkristályok óriási tömegein keresztül. Csakhamar elérték a hegymászók a vulkán működő kúpjának a talapzatát. Kínosan lassúvá vált az előnyomulás, a lélegzetvétel a nagy tengerszint feletti magasságban és a metsző hidegben egyre jobban megnehezült.

Az Erebus kúpja főképpen horzsakőből épült, ökölnyi nagyságúaktól úgy jó méternyi átmérőjű darabokig. Színük szürke, sokszor sárga volt a kénnel való bevonódásuktól; a széttöredezett darabok gyantaszerű barnás színeződésűek.

Délelőtt tíz órakor – négy órai kapaszkodás után

84

– elérték a működő kráter peremét. A hat tagú csapat fönn állott az Erebus tetőfokán; az első emberek, akik legyűrték a földkerekségnek ezt a talán legjellegzetesebb, nevezetes hegyormát.* Méréseik szerint az Erebus magassága 4075 méter.

(Sir James Clark Ross 1841-ben 3769 méterre becsülte a hegyet. A Discovery-expedíció 1901-ben teodolitmérés útján előbb 3999, utóbb 3939 méterben állapította meg a magasságát.)

David és Adams leírása rendkívül élénken tárja elénk a nagyszerű és ünnepélyes jelenetet, amely onnan a magasból utazóink szeme előtt kibontakozott.

"Ott állottunk egy szakadék tátongó mélységei fölőtt. Eleinte a szakadéknak sem a fenekét, sem a túlsó partját nem mérhettük föl szemünkkel a krátert megtöltő és száz meg száz méter magas oszlopban fölszálló gőz roppant tömegétől. Percekig tartó folytonos sziszegő hangot hallottunk, majd hatalmas tompa zúgás hangja hatolt föl a mélyből, és közvetlen utána nagy gomolyokban tört föl a magasba a vulkáni pára, meg meglibbentve a kráter fölött örökké ott lebegő hófehér felhőtömegeket. Ez a jelenség megismétlődött néhányszor, mialatt ott állottunk a kráter szélén. A levegőt egész idő alatt átható égő kénszag töltötte meg körülöttünk. Egyszer csak kellemes északi széláramlat kerekedett, elűzte a párafelhőt, és egyszeriben föltárult előttünk a kráter egész óriási kiterjedésében és mélységében. Mawson szögmérés útján mintegy 275 méterben állapította meg a kráter mélységét, legnagyobb szélességét pedig körülbelül 800 méterre becsüli. Legalább három határozottan megmutatkozó nyílást fedeztünk föl a kráter üstjének a fenekén – ezekből bugyborékoltak elő a gőzgomolyok."

* Négy évvel és nyolc hónappal ez után az emlékezetes hegymászás után hatolt föl a hegyre a második Scott-expedíció egyik csoportja, R. E. Priestley vezetésével. Lásd: Scott utolsó útja. Átdolgozta Halász Gyula. (A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára. Budapest, 1923.)

85

Befejezvén a méréseket, Mawson néhány fényképet vett föl a kráterről; a csoport ezekután sietve visszatért a tanyahelyre, hogy még aznap délután folytassa leszállását.

A visszatérő útban számos pompás földpátkristályt, horzsakövet és kéndarabot gyűjtöttek a hegymászók. A tanyahelyre érve sietve ettek valamit, szedték sátorfájukat és elindultak lefelé a meredek hegyoldalon. Brocklehurst mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy maga cipelje nehéz batyuját.

Nemsokára olyan pontra ért a társaság, ahonnan vagy vissza kellett fordulni, vagy lépcsőket faragnia egy havas lejtő oldalába – avagy végül "leszánkázni" a lejtőn, mintegy 150–200 méternyire, egy kiálló sziklaparkányra. Amily fáradtak voltak, ezt az utóbbi megoldast választották – ez kívánta a legkevesebb erőfeszítést. Holmijukat átcsomagolták, hogy könnyűszerrel legörgethessék. Brocklehurst motyója, amelyben a főző felszerelés is volt, hangos csörömpöléssel tiltakozott a merénylet ellen, és az alumínium főzőedények alaposan be is horpadoztak, odalenn a sziklák kövein.

Ekkorára már az egész csapat erősen szenvedett a szomjúságtól. Annyira-mennyire segítettek magukon oly módon, hogy hólabdát gyúrtak és azt kitették egy szikla tetejébe; ott egyszeriben elolvadt a napmelegtől.

Adams és Marshall érték el elsőnek a depót. Négy óra alatt, délután háromtól hétig ezer, ötszáz méterrel ereszkedtek lejjebb. A nyolcadiki hóvihar alaposan megtréfálta őket: fölfordította a szánt, a hátrahagyott holmi szétszóródott és jórészt betemette a hófúvás. Az éjszakát a tanyahelyen töltötték, másnap reggel újra fölrakták a szánt és elindultak hazafelé.

A szélvájta barázdák annyi bajlódást okoztak, hogy a szántalpakra kötelet kötöttek, ketten támogatták a szánt, ketten húzták előre, ha kellett, ketten meg

86

hátulról rángatták visszafelé, hogy el ne szaladjon. Még így is egyre-másra fölborultak a síkos térszínen, nemcsak a szán, ők maguk is, kivált akinek nem volt szeges cipője. Csak az alkothat helyes fogalmat róla, milyen keserves az efféle örökös bukdácsolás, aki maga próbálta. Lábuk alól ki-kiszaladt a föld, mint amikor tél idején csúszkára lép az ember a kövezeten.

Két óra alatt – reggel fél nyolcra – elérték az első tanyahelyet, a Royds-foktól 11–12 kilométerre. Hóvihar volt közeledőben. Fenyegető volt, hogy a délkeleti szélrohamok kergette hóförgetegben utat tévesztenek. Valamennyien fáradtak voltak, egyik sátrukba nagy lyukat égetett a főzőkályha, olajkészletük a végét járta, egyik kályhájuk használhatatlanná vált a csúsztatás alkalmával. Ennyi baj közepette elhatározták, hogy szánt, fölszerelést hátrahagyva, rohamot intéznek a téli szállásra.

A szürke félhomályban a szélbarázdák minduntalan megcsalták őket: nagyokat bukfenceztek a hóban. Végre megörvendeztette szemüket a Kék-tó fénylő tükre. Onnan már csak ezer lépés a téli szállás! Most, hogy a nehéz térszín mögöttük volt, lábukra mintha ólomsúly nehezedett volna: alig-alig vonszolták magukat. Az utolsó ezer lépés volt talán útjuk legfárasztóbb szakasza.

Ezenközben a kunyhóban buzgón nyitogattuk az élelmiszeres ládákat: távollevő társaink "fedezékei" csak úgy tarkállottak a kirakott mindenféle készletektől. Éppen hozzáfogtunk, hogy kitakarítsuk bajtársaink hálóhelyeit – David tanár lakosztályán kezdve a sort – amikor, pillanatra kilépve a kunyhóból, meglepetésemre hat nehézkesen mozgó alakot pillantok meg alig harminc lépésre magam előtt.

Feléjük rohanva odakiáltok:
     – Voltatok fenn a csúcson?
Semmi válasz.
     – Följutottatok a csúcsra? – kérdezem újból.

Adams a kezével fölfelé mutat. De ez a felelet

87

nem elégít ki. Harmadszor is megismétlem a kérdést, mire Adams kiböki a választ:
     – Föl.

Berontok a kunyhóba, fölkiabálom a társaságot. Mindenki siet a szerencsés úttörők üdvözlésére. Jó tartalmas ételsor következik, amelyben a díszhely a zabkását illeti.

Néhány napra rá – a rossz időjárás enyhültével – Adams, David, Armytage, Joyce, Wild és Marshall kimentek az utazók szánjáért és fölszereléseért. Szerencsésen mindent hazahoztak.

David tanár előadása megvilágítja a vállalkozás tudományos eredményeit. Ezek közé tartozik az Erebus magasságának megállapítása, geológiai fölépítésének tanulmányozása, négy egymásba illeszkedő különböző korú kráter fölfedezése.

Fontosak a szél járására és a hőmérsékleti ingadozásokra vonatkozó észleléseik. Alkalmuk nyílt a "földárnyék" néven ismeretes fénytünemény jelentkezését meglesni. Napkeltekor az Erebus hatalmas kúpszerű árnyéka keresztülvetődött a McMurdo-átjárón. Az árnyék alakjából és a téli szálláson tett későbbi megfigyelésekből bizonyossággal elmondható, hogy ez a tünemény, ameyet Scott figyelt meg elsőnek, csakugyan az Erebus kúpjának az árnyéka.

"Kiváltképpen két jelenség szembeötlő az Erebus geológiájában" – írja David – "az egyik a nagy és tökéletes földpátkristályok roppant tömege, a másik a jégfumarolák... Az Erebus földrajzi helyzete, a sarkvidéki szélcsönd öve és a déli sark között; a zavaró nagy földtömegektől való elszigeteltsége; nagy magassága, amely fölnyúlik a légköri körforgás különböző régióiba és a kráteréből fölszálló állandó gőzfelhő, amely mint valami óriási lobogó libben erre-arra a szél járása szerint: mindez együtt az Erebus vulkánt a föld legérdekesebb pontjainak egyikévé avatja a meteorológus számára.