Vita Pindúr Pandúrral
a képtiszteletről, a hagyományról, Máriáról és az egyház tekintélyéről
1. rész(Itt olvasható e vita előzménye.)
Pindúr Pandúr
A protestáns érvelési rendszer Lenin kijelentésére épül: "Ha egy hazugságot sokszor elismételnek, akkor az igazsággá válik." Tehát ha 100 milliószor elismétlik, hogy a "katolikusok imádják Máriát", akkor az igazsággá válik? Nem, hanem a sokszori ismételgetés után is megmarad hazugságnak. Az érvelési mód, amit Nagy Gergely használ, az nem más, mint az "argumentum ad nausem". Vagyis: ha valamit megfelelő ideig és kellő intenzitással ismételgetünk, akkor azt az emberek egy idő után igaznak fogják vélni. (Sokszor használják ezt a módszert a politikusok, és ezt használta a kommunista vagy a náci propaganda is). Így van ez a Mária-tisztelet elleni protestáns kritikával is. Szűz Mária imádásáról a Katolikus Egyház sehol nem beszél, ezt a félrevezető szóösszetételt a protestánsok kreálták. Folyamatosan olyan tanokat és kijelentéseket adnak a katolikusok szájába, amit a Katolikus Egyház és a katolikus hit nem vall. Engedtessék meg, hogy a katolikus teológia és a katolikus hit saját önmeghatározásából induljon ki, amikor dogmákról és hitelvekről van szó. Sem a liturgiában, sem a hivatalos egyházi megnyilatkozásokban (pápák vagy zsinatok kijelentései), sem az egyházi népénekekben vagy bármilyen más jámborsági és lelkiségi könyvben sehol soha senki nem beszél a Katolikus Egyházban Mária-imádatról. Inkorrekt eljárásmód az, amikor a protestánsok 500 év óta olyan szavakat adnak a szánkba, amiket nem mondtunk ki, olyan magatartásokat és tanításokat tulajdonítanak nekünk, amiket mi katolikusok sem vallunk. Igaz ez főleg a Mária-tiszteletre. Sajnos a protestánsok nem képesek megérteni az imádat és a tisztelet közti különbséget. 500 év óta a katolikus hitvilág, hitrendszer és dogmák meg nem értéséből, ill. azok totális félreértéséből fakad mindenfajta protestáns kritika, amely aztán számtalan téveszme megszületését eredményezte.
Az lehet, hogy Hodász András atya érvelése nem volt tökéletesen kicsiszolt, nem öntötte rá a nézőkre a teljes katolikus dogmatikát. Csupán néhány szempontra világított rá. Esetleg lehet kritizálni Hodász atya érvelését, de nem a Mária-tiszteletet. Mint ahogy Isten létét sem lehet megcáfolni. Meg lehet cáfolni esetleg egy-egy istenérvet, de nem Isten létét.
A hivatalos katolikus tanítás, nagyon röviden: a tiszteletnek három fokáról beszél a katolikus teológia. A katolikus (és az ortodox) teológia precíz teológiai szakkifejezéseket alkotott az imádás és a tisztelet közti különbség kifejezésére. Három ilyen terminus technicus van. Istent imádjuk - ez az ún. cultus latriae. A szenteket és az angyalokat tiszteljük - ez az ún. cultus duliae. Szűz Máriát pedig különleges tiszteletben részesíti a Katolikus Egyház: ez az ún. cultus hyperduliae. Ez lényegét tekintve (!!!) különbözik az Istennek kijáró imádástól.
"Szűz Mária tisztelete teljesen egyedülálló ugyan, de mégis lényege (!!!) szerint más, mint az imádó tisztelet, amelyet a megtestesült Igének, valamint az Atyának és a Szentléleknek megadunk" (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 971. pont).
Tehát az Isten felé megnyilvánuló imádás és a Szűz Mária iránti különleges tisztelet nem mennyiségében, hanem lényegében különbözik egymástól. Máriát nem ruházzuk fel isteni tulajdonságokkal, nem tekintjük őt teremtőnek és megváltónak. A "társmegváltó" elképzelés nem dogma, csak egy szabad vélekedés, amely teológiai reflexió tárgyát képezheti. A katolikusok is vallják, hogy Mária egy véges teremtmény, ennek ellenkezőjét senki nem állította.
Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy ok-okozati összefüggés lenne egy szentkép (vagy egy szobor) iránti tisztelet és Krisztus egyetlen közvetítő szerepének tagadása vagy éppen elismerése között. Másként fogalmazva: a Mária-tisztelet, a szentképek és a szobrok tisztelete a Katolikus Egyházban nem okozza Krisztus közvető (közbenjáró) szerepének tagadását. Ha ez így volna, tessék bebizonyítani. A szent képek és a szobrok tisztelete mellett a Katolikus Egyház teljes mértékben vallja és elfogadja a Biblia tanítását: "Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus" (1Tim 2,5). Szűz Mária és a szentek tisztelete semmit nem ad hozzá és nem is csökkenti Krisztus egyetlen és mindent felülmúló közvetítő-közbenjáró szerepét.
Teljesen torz az a protestáns hozzáállás, amely - úgymond - félti Krisztus közvetői szerepét a szentek tisztelete mellett.
A videóhoz még: "Mária különleges címeket kapott, amelyek kiemelik őt az emberek világából, és Isten magasságába helyezik." Aztán láttunk néhány kitüntető címet, amelyeket valóban használ a katolikus liturgia és teológia Máriára vonatkozóan. Kérdés: ezen címek közül melyik teszi Máriát istennővé? Ha valaki valakinek anyja, menedéke vagy pártfogója, akkor az illető anya vagy pártfogó személy még nem válik istenné vagy istennővé. Mária az Isten anyja. Ezt a címet a 431-es efezusi zsinat (3. egyetemes zsinat) adta Máriának, elutasítván ezzel Nesztóriusz eretnekségét, aki szerint Máriát csak Krisztus anyjának lehet nevezni. Úgy tudom, az első 4 egyetemes zsinat határozatait a protestánsok is elismerik. Vagy tévedek? A nesztorianizmus krisztológiai eretnekség volt, nem pedig mariológiai. Ha Mária azt a Jézust szülte világra, aki valóságos Isten egy valóságos ember egyetlen személyben, akkor joggal nevezhetjük őt Isten anyjának. Mária az Egyház anyja. A kereszten haldokló Jézus rábízta anyját Jánosra. "Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: "Asszony, íme, a te fiad!" Azután azt mondta a tanítványnak: "Íme, a te anyád!" És attól az órától magához vette őt a tanítvány" (Jn 19,26-27). Jézusnak ezen kijelentésével lett Mária az Egyház anyja, mert János apostol az Egyház képviselője. Másrészt pedig Pál Krisztus testének nevezi az Egyházat (1Korintus 12. fejezet). Krisztus misztikus módon tovább él az Egyházban, tehát ha Mária Krisztus anyja, akkor - átvitt értelemben - anyja az Egyháznak is.
"A hódolat, a dicséret és a tisztelet az imádás jelei." Igen, de ezek nem tesznek senkit szükségszerűen (!!!) imádat tárgyává. Megint csak torz a protestáns logika. A földi uralkodókat is tisztelték régen, de ez nem jelentett imádást irányukban. Az emberi kapcsolatokban gyakran halmozzuk el egymást dicséretekkel. Ha egy neves művészt dicsérettel halmozunk el, nem jelenti ez, hogy imádnánk őt. Egy személy dicsérete nem egyenlő az illető személy imádásával. Ha megdicsérem a gyermekem vagy becézgetem őt, akkor az nem azt jelenti, hogy imádom őt. Éppen így: a Mária dicsérete nem jelent irányában megnyilvánuló imádatot. Tisztelnünk kell szüleinket, erre tanít a tízparancs. De mióta bűn tisztelni más valakinek a szüleit? A feleség igenis tiszteli férje szüleit (legalább is illik), és fordítva.
Faragott képekhez. "Két cselekvés együttes megléte a tiltott." Aha, tehát ha tovább visszük a protestáns logikát, akkor a következő a helyzet: végül is semmi gond nincs a szent képek (ikonok) és szobrok készítésével, csak "nem szabad" leborulni előttük. Kérdés: akkor csupán egy adott testhelyzettel van gondjuk a protestánsoknak? Vajon egy bizonyos testhelyzet hozzájárulhat annak tagadásához, hogy Krisztus egy egyetlen közvetítő?
Mi katolikusok szent képeket és szobrokat készítünk, de soha nem mondjuk azt, amit Izrael fiai: "Ez a te Istened, Izrael!" És azt se mondjuk egyetlen képre vagy szoborra se: "Itt vannak isteneid, ó, Izrael." A képek és szobrok készítése összefügg az emberi mivolt anyagi jellegével. Nem vagyunk tiszta szellemek, mint az angyalok. Szükségünk van anyagi dolgokra, mert anyagba testesült szellem vagyunk. De a szellem képes átformálni az anyagot, ezért jöttek létre a képzőművészetek. Az ember képes arra, hogy az anyagon keresztül fejezze ki önmagát vagy valamilyen eszmét, sőt anyag nélkül nem is nagyon tudjuk kifejezni magunkat. 787-ben a II. niceai zsinat Isten Fiának megtestesülésére hivatkozva indokolta meg a szent képek tiszteletét. Maga az Ige is "hússá" lett, így van az eredeti szövegben, már pedig a hús, ill. az emberi test anyagi valóság. Tehát a képek vagy a szobrok tisztelete egyfajta mankóként képes arra, hogy növelje bennünk az Isten iránti szeretetet, félelmet és tiszteletet.
A bibliai kinyilatkoztatás egy hosszú-hosszú folyamat volt, amelyben világos fejlődés figyelhető meg. Ennek a fejlődésnek a keretében egyre jobban tisztult Izrael hitének istenképe, ill. az Istenről alkotott felfogása. Úgy is lehet mondani, hogy a kinyilatkoztatás hatására az ószövetségi Izrael népe a történelem során növekedett Isten megértésében: egyre tisztább, igazabb és hitelesebb lett az istenképük. Ezzel párhuzamosan fokozatosan szorultak vissza az Istennel kapcsolatos pogány téveszmék. Amikor Mózes kihirdette a tízparancsolatot Kr.e. 1250 körül, akkor még az ószövetségi nép (Izrael) a vallásfejlődés és a megértés egy korai, primitív szakaszában volt. Akkor még számos tévképzet élt az emberekben Istenről, tehát szükséges volt a parancs kihirdetése: "Ne készítsd magadnak faragott képeket Istenről." Hasonlít ez a fejlődési-megértési folyamat a gyermek szellemi fejlődéséhez. Amit egy kisgyermeknek megparancsolunk, azt a felnőttnek már nem kell parancsba adni. (30 éves embernek nem mondjuk, hogy "ne dugd be kezed a konnektorba".) Az Ószövetség volt a gyermekkor, mi keresztények, vagyis az Újszövetség népe viszont a krisztusi felnőttkorban élünk. Ezért írja Szent Pál: "Így a törvény nevelőnk lett Krisztusra, hogy a hitben megigazuljunk. A hit eljövetelével azonban kikerültünk a nevelő keze alól" (Gal 3,24-25). A tökéletes istenismeretet az Úr Jézus közölte velünk. Ő maga volt a megtestesült Isten, és éppen a megtestesülés ténye teszi igazolttá a képek és a szobrok tiszteletét. A láthatatlan és tapinthatatlan Isten láthatóvá és tapinthatóvá vált Jézusban. Mi keresztények már krisztusi módon gondolkodunk Istenről, hiteles istenismeretünk van, ezért a szent képek és szobrok tisztelete nem visz minket bálványimádásba, hanem inkább segít az elmélyülésben.
A legnagyobb baj az, hogy nem egy katolikusok és protestánsok nem egy kottából játszunk, ha a bálványimádás szóba kerül. Mást ért bálványimádás alatt a katolikus és megint más a protestáns. A protestánsok játszi könnyedséggel rásütik a bálványimádás bélyegét sok-sok olyan katolikus vallási gyakorlatra és szokásra, amiknek semmi közük a bálványimádáshoz. Nincsenek tisztában a szó valódi jelentésével. A bálványimádás lényege az egy, igaz és élő Istentől való elfordulás és odafordulás valamilyen teremtett dolog vagy eszme felé oly módon, hogy közben megtagadjuk vagy elutasítjuk az igaz Istent. A kettőnek együtt kell jelen lennie, hogy bálványimádásról beszéljünk. Ezt a bibliai példák kitűnően igazolják. Izrael elfordult Jahvétól, és ezzel párhuzamosan odafordult a pogány hitvilág istenségeihez: Baálhoz, Molokhoz, Astartéhoz, Mardukhoz stb. Ezzel szemben a Katolikus Egyházban a szentek tisztelete, a Mária-tisztelet, a szent képek és szobrok felé megnyilvánuló tisztelet nem fordítja el a katolikus hívőt az egy, igaz és élő Istentől, és nem viszi bele semmiféle hamis bálványistenség imádásába. Sőt, a szentek tisztelete akkor üdvös és hasznos, ha közelebb viszi a katolikus hívőt a krisztusi jellemhez, hisz a szentek pont abban adtak példát, következésképpen azért méltók a tiszteletünkre, mert hősi fokon szerették és követték Krisztust.
A bálványimádás másik jellegzetessége, hogy mindig együtt jár az erkölcsi eltévelyedéssel és a romlással. Amikor Izrael népe elfordult az élő Istentől, akkor nemcsak arról volt szó, egy pogány istenségeket kezdett imádni, hanem a legutálatosabb bűnökbe süllyedt bele: kultikus prostitúció, gyermekáldozatok, kicsapongás, homoszexuális kapcsolatok és életforma. Ugyanez mondható el a pogányok bálványimádásáról is. Pál apostol a Római levél 1,18-31-ben részletesen taglalja ezt a témát, és hosszú felsorolást közöl a bálványimádásból fakadó bűnökről. Mármost, ha a katolikusok Mária-tisztelete vagy a szent képek tisztelete bálványimádás lenne, akkor a katolikus hívők élete tele lenne ezekkel erkölcsi eltévelyedésekkel és kicsapongásokkal.
TT
Hát igen. Szövegszerűen kellene hozni érvényes katolikus tanítóhivatali dokumentumból azt a cikkelyt, amely előírja, hogy a katolikusoknak "leborulva tisztelni" kell Máriát. (Gyengébb fokozaton elegendő olyan hivatalos szöveghely, ahol ezt lehetőségként ajánlják nekik.) DE: Ezután is bizonyítani kell, hogy a "leborulva tisztelés" azonosan egyenlő azzal az imádás-fogalommal, amellyel kapcsolatban a Szentírás tilalmat mond ki Istentől eltérő alany felé, illetve hogy bármilyen leboruló testi gesztus szükségszerűen imádatot hordoz magában abban az értelemben, ahogyan az bálványok irányában tiltva van. Még elegánsabb volna kimutatni továbbá, hogy aszerint a hermeneutika szerint is ez az értelmezés helyes (leborulás szükségszerűen = imádat), amelyet a katolikusok is elfogadnak (mert hát protestáns értelmezési keretrendszer igen sok van, ezeket azonban a katolikusoktól nem várható, hogy magukra nézve érvényesnek tartsák). Mert az az érvelés, amely csak annak meggyőző, aki már eleve egyetértett veled, leginkább csak szócséplés.
Németh Ferenc
Pindúr Pandúr!
Az Ön hosszú hozzászólásának elejét elfoglaló sztereotip Lenin-emlegetést, komcsizást és nácizást vidoran mellőzöm, mert az efféle társításos hangulatkeltés egy fabatkát sem ér a teológiai vitában. Az "unásig való ismétlés" vádja, amellyel Ön ezt igyekszik aládúcolni, nem áll meg, mert Nagy Gergely elégséges módon megindokolta, miért nem tartja kielégítőnek az Ön által itt idézett r.k. bizonykodást (amit ő Mária imádásának verbális tagadásaként aposztrofált).
"Szűz Mária imádásáról a Katolikus Egyház sehol nem beszél, ezt a félrevezető szóösszetételt a protestánsok kreálták. Folyamatosan olyan tanokat és kijelentéseket adnak a katolikusok szájába, amit a Katolikus Egyház és a katolikus hit nem vall." - Ön téved, mert ügyetlenül vitázik. A mostani vitában Nagy Gergely kifejezetten tartózkodott attól, hogy Mária imádását a r.k. felekezet szájába adja. Ezért az Ön által az alábbiakban ezt hánytorgató összes szemrehányást letudottnak tekinthetem.
"Engedtessék meg, hogy a katolikus teológia és a katolikus hit saját önmeghatározásából induljon ki, amikor dogmákról és hitelvekről van szó." - Nem, ezt alapértelmezésben nem fogja egyetlen protestáns vitázó sem megengedni olyan értelemben, hogy névértéken elfogadna bármit, amit a r.k. teológia mond önmagáról és kijelentéseiről. Mi fenntartjuk magunknak a jogot, hogy egynémely r.k. önminősítéseknek ill. biztosítószövegeknek vitassuk a következetességét. Ismétlem: nem a deklaráltságát, hanem a többi r.k. kijelentéssel való összhangját.
De hogyan is fogadhatnánk el mindent névértéken, amit a r.k. teológia saját hittartalmairól mond? Itt van mindjárt a pápai tévedhetetlenség. Ugyan bizony miért ne tehetnék meg a protestáns vitázók, hogy valamely ex cathedra pápai kijelentésnek tagadják a helyességét (s így a tévedhetetlenségét is), noha a r.k. teológia hűségesen vallja, hogy ezek a Péternek tett isteni ígéret stb. okán tévedésmentesek? Ergo.
"Sajnos a protestánsok nem képesek megérteni az imádat és a tisztelet közti különbséget." - Nem a megértés, hanem az egyetértés az, ami itt protestáns részről hiányzik. De ez a hiány nem lobogtatható úgy, mint a prot. fél valamiféle hibája. Például azért nem, mert a prot. vitateológia arra igyekszik rámutatni, hogy a vallási értelemben vett "tisztelet" (dúlia vagy hiperdúlia) kategóriája, melybe a r.k. teológia Mária és a "szentek" iránti vallásos hódolatát besorolni véli, bibliai alapon tarthatatlan. Tehát a prot. fél bízvást beszélhet a vitában Mária imádásáról, ha előzőleg érvekkel alátámasztja, miért tartja Mária r.k. kultuszát olyannak, ami csorbítja az Isten helyes tiszteletét. Más kérdés, hogy ezt a vita elején kijelenteni nem éppen udvarias dolog. De legalább annyira udvarias, mint az Ön bő lére eresztett leninezése és nácizása az irománya elején.
Másrészt erre a próféták példája feljogosít bennünket. Ők ugyanis szakmányban nevezték "fát és követ imádóknak" a pogányokat, és a bálványok előtt hajbókoló honfitársaikat is. Holott azok a fát és a követ nem tartották az istenekkel azonosaknak, hanem (ahogy Pál fogalmaz, Apcs 17,29) az istenséghez hasonlatosaknak. Ha Önnek elvi kifogása van a "Mária-imádás" kifejezés ellen, intézze e kifogását a prófétákhoz is.
"Az lehet, hogy Hodász András atya érvelése nem volt tökéletesen kicsiszolt, nem öntötte rá a nézőkre a teljes katolikus dogmatikát." - Ez a vita állásának jóindulatú szépítése. Hodász András számtalan kijelentésével valótlant állított, hibásan érvelt, elhallgatta az ellenfél legerősebb érveit, és olcsó, amcsi beütésű, vásári színvonalú blöffökkel helyettesítette még a standard r.k. polemikai érvek egy részét is.
"Tehát az Isten felé megnyilvánuló imádás és a Szűz Mária iránti különleges tisztelet nem mennyiségében, hanem lényegében különbözik egymástól. Máriát nem ruházzuk fel isteni tulajdonságokkal, nem tekintjük őt teremtőnek és megváltónak." - De bizony azt hirdetik róla, hogy meghall egyszerre millió imádságot, hogy minden bűnbánó bűnösnek irgalmaz, hogy magát Jézust is ő lágyítja meg, hogy az egyházban Jézushoz vivő közvetítői szerepet tölt be, hogy az angyalok fölött áll, hogy ő a menny királynője, és így tovább. Tudja Ön, hogy mit igyekezett a Zsidó levél szerzője igazolni azzal a kijelentésével, hogy Jézus nagyobb az angyaloknál? Azt, hogy Jézus Istennel egyenlő:
Zsid 1,3-4
"Aki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől megtisztítván, üle a Felségnek jobbjára a magasságban; annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál."És most megérkezik Ön (meg a r.k. vitateológia), és megpróbálja elhitetni a protestánsokkal, hogy az Önök Máriája, akit az angyaloknál hatalmasabbnak tartanak, ennek ellenére sem isten. Hát mi inkább a Biblia logikáját vesszük figyelembe e ponton, mint az Önök ettől elrugaszkodott önmentő bizonykodásait.
"A "társmegváltó" elképzelés nem dogma, csak egy szabad vélekedés, amely teológiai reflexió tárgyát képezheti." - Ez a cím emlékezetem szerint nem merült fel a videóban, de kitérhetünk erre is. Mária társmegváltóságának tétele sokáig ott egyensúlyozott a r.k. teológia virágoskertjének peremén, de a XX. század közepétől egyre kevesebben merték előhozni. És jó okkal, mert ez egy Krisztust megcsúfoló vélekedés, amelyet nem lett volna szabad akár vélekedésszinten sem tárgyalni, hanem az első adandó alkalommal el kellett volna ítélni mint dögleletes eretnekséget.
"A katolikusok is vallják, hogy Mária egy véges teremtmény, ennek ellenkezőjét senki nem állította." - Ez a "véges teremtmény" állítólag mégis képes arra, hogy akármilyen sok hozzá intézett imát meghalljon.
Ráadásul Mária érdemeinek kincsestára a r.k. katekizmus szerint mégis végtelen:
1477 "Ezenkívül e kincshez tartozik az a valóban mérhetetlen, megszámlálhatatlan, kimeríthetetlen és mindig új érték is, amellyel Isten színe előtt a Boldogságos Szűz Mária és az összes szentek jócselekedetei és imádságai rendelkeznek. [...]"
Tehát az Ön fenti bizonykodása odvasnak bizonyult.
"Másként fogalmazva: a Mária-tisztelet, a szentképek és a szobrok tisztelete a Katolikus Egyházban nem okozza Krisztus közvető (közbenjáró) szerepének tagadását. Ha ez így volna, tessék bebizonyítani." - Mi sem egyszerűbb.
Az Octobri mense egy szakaszát kényelmi okból magyar fordításban adom, a hálón lévő Denzingerből (https://denzingerhu.wordpress.com/fj-3255/)
"{3274} Amikor az Isten örök Fia az ember megváltására és díszéül fel akarta venni az emberi természetet, és ezzel a ténnyel az egyetemes emberi nemmel egy bizonyos misztikus házasságra kívánt lépni, ezt nem tette meg azt megelőzően, hogy a kijelölt anyának az egészen szabad beleegyezése hozzá nem járult volna, aki valamiképpen magának az emberi nemnek a szerepét töltötte be, az Aquinói tiszta és nagyon igaz kijelentése szerint: "Az angyali híradás az egész emberi természet helyett várta a Szűz beleegyezését". Ebből eredően nem kevésbé igazán és sajátosan szabad azt állítani, hogy az összes kegyelmeknek abból a hatalmas nagy kincsesházából, amelyet nekünk megnyitott az Úr, hiszen a "kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által valósult meg" (Jn 1,17), teljességgel semmiben, de semmiben sem részesülünk, csak Isten ilyen akarata szerint, Mária által; ahogyan a legfőbb Atyához senki sem járulhat másként, csak az ő Fia által, ugyanígy szintén Krisztushoz senki sem járulhat másként, csak az ő anyja által."
Ebből következik, hogy XIII. Leó pápa enciklikája szerint Jézus nem elégséges közvetítő Isten és ember között, hanem szükségünk lett őhozzá vivő másik közvetítőre. Ez ellentmond az Isten Igéjének:
1Tim 2,5-6
"Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanúbizonyság a maga idejében..."Egy másik szakaszt idézek még a Vatikán honlapjáról, angolul (http://www.vatican.va/content/leo-xiii/en/encyclicals/documents/hf_l-xiii_enc_22091891_octobri-mense.html):
"4. But since the salvation of our race was accomplished by the mystery of the Cross, and since the Church, dispenser of that salvation after the triumph of Christ, was founded upon earth and instituted, Providence established a new order for a new people. The consideration of the Divine counsels is united to the great sentiment of religion. The Eternal Son of God, about to take upon Him our nature for the saving and ennobling of man, and about to consummate thus a mystical union between Himself and all mankind, did not accomplish His design without adding there the free consent of the elect Mother, who represented in some sort all human kind, according to the illustrious and just opinion of St. Thomas, who says that the Annunciation was effected with the consent of the Virgin standing in the place of humanity.(5) With equal truth may it be also affirmed that, by the will of God, Mary is the intermediary through whom is distributed unto us this immense treasure of mercies gathered by God, for mercy and truth were created by Jesus Christ.(6) Thus as no man goeth to the Father but by the Son, so no man goeth to Christ but by His Mother. How great are the goodness and mercy revealed in this design of God! What a correspondence with the frailty of man! We believe in the infinite goodness of the Most High, and we rejoice in it; we believe also in His justice and we fear it. We adore the beloved Saviour, lavish of His blood and of His life; we dread the inexorable Judge. Thus do those whose actions have disturbed their consciences need an intercessor mighty in favour with God, merciful enough not to reject the cause of the desperate, merciful enough to lift up again towards hope in the divine mercy the afflicted and the broken down. Mary is this glorious intermediary; she is the mighty Mother of the Almighty; but-what is still sweeter - she is gentle, extreme in tenderness, of a limitless loving-kindness. As such God gave her to us. Having chosen her for the Mother of His only begotten Son, He taught her all a mother's feeling that breathes nothing but pardon and love. Such Christ desired she should be, for He consented to be subject to Mary and to obey her as a son a mother. Such He proclaimed her from the cross when he entrusted to her care and love the whole of the race of man in the person of His disciple John. Such, finally, she proves herself by her courage in gathering in the heritage of the enormous labours of her Son, and in accepting the charge of her maternal duties towards us all."
Mi persze ezeket a máriás zengzeteket méltán utasítjuk el, mert nekünk irgalmas Főpapunk van Jézus Krisztus személyében, akit a fenti pápai kijelentések teljességgel homályban hagynak:
Zsid 4,14-16
"Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk."Ezzel szöges ellentétben az Octobri mense enciklikából kiemelt szavak bizonyítják, hogy a r.k. Mária azon az alapon lép fel mint irgalmas közbenjáró (közvetítő), hogy a r.k. hívek Jézustól mint Istentől továbbra is rettegnek. Ez azonban megcsúfolása Jézusnak, az irgalmas Főpapnak, és a Fiút közbenjáróként (közvetítőként) elküldő Atyának is tűrhetetlen káromlása. Hogyhogy ne tudta volna az Isten, kit kell elküldeni emberi testben, hogy együtt tudjon érezni gyarlóságainkkal? És hogyhogy ezt a elküldött Fiút most meg kellene hosszabbítani egy lágy, pusztán emberi Máriával (s egyben "a Mindenható hatalmas Anyjával"), hogy tényleg bízni tudjunk az Isten irgalmasságában? És hogyhogy Isten maga akarta volna Máriát ilyenné tenni és odarendelni Isten és ember közé (Jézus és az egyház közé), ami abban is megnyilvánult, hogy "fiúként alárendelte magát Máriának, és engedelmeskedett neki?" Mintha ugyan Jézus kezdettől fogva annyit tett volna ez ügyben, hogy meghajol Mária akarata előtt, megszűnik kiengesztelhetetlen bíró lenni, és enged anyja szeretettől illatozó irgalmasságának? Ugyan miféle isteni üdv-ökonómia ez? És ki az, aki ezt ma még védelmezni merészeli? Anathema, illa nefanda blasphemia!
"A szent képek és a szobrok tisztelete mellett a Katolikus Egyház teljes mértékben vallja és elfogadja a Biblia tanítását: "Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus" (1Tim 2,5). Szűz Mária és a szentek tisztelete semmit nem ad hozzá és nem is csökkenti Krisztus egyetlen és mindent felülmúló közvetítő-közbenjáró szerepét." - Ezt a már elmondottak fényében csak üres bizonykodásnak, önfedező biztosítószövegnek tudom nevezni. Azután meri ezt mondani a második vatikáni zsinat, amit az Octobri menséből idéztem, hogy tudniillik rettegünk Istentől, a kiengesztelhetetlen bírótól, és szükségünk van egy hatalmas és irgalmas közbenjáróra, aki nem ejti el a kétségbeesettek ügyét Istennél? És hogy Máriát ajánlgatja ilyen közbenjáróként? Piha, micsoda botránkoztató eretnekség, és a fedezésére micsoda üres szemkiszúró ügyvédi szöveg!
"Teljesen torz az a protestáns hozzáállás, amely - úgymond - félti Krisztus közvetői szerepét a szentek tisztelete mellett." - Amint fentebb megmutattam, dehogyis az. Sőt inkább a r.k. mariológia ezen ága istenkáromló, és Krisztus irgalmas közvetítői voltát is rútul megtagadja, mikor őt mellőzve Máriát ajánlgatja Istenhez vivő irgalmas közbenjáróként.
"Ha valaki valakinek anyja, menedéke vagy pártfogója, akkor az illető anya vagy pártfogó személy még nem válik istenné vagy istennővé." - Ez nem más, mint a vitapont elködösítésére tett balsikerű kísérlet. Mária a r.k. titulusok értelmében nem pusztán """"valakinek"""" az anyja, menedéke vagy pártfogója (hiszen ekkor a római katolikusok akár Pityi Palkó anyját is illethetnék hiperdúliával, hiszen ő is """"valakinek"""" az anyja), hanem minden bűnösnek, sőt minden kereszténynek. És ez már tömény istenkáromlás, hiszen ha valaki minden kereszténynek a reménysége, pártfogója vagy anyja, minden bűnösnek menedéke, minden angyalnak királynője, stb., az az Isten jogos birtokába hág, hiszen az egyház az Istené, nem pedig Máriáé.
Egyáltalán azt honnan tudja a r.k. mariológia, hogy Mária meghallja mindazokat az imákat, amiket a földkerekségen élő tisztelői naphosszat őhozzá intéznek? No ugye, hogy az efféle imameghallási képesség az isteni tulajdonságok közé tartozik?
"Úgy tudom, az első 4 egyetemes zsinat határozatait a protestánsok is elismerik. Vagy tévedek?" - Akármennyire igyekszik Ön hurkot vetni a lábunkra, a protestantizmusban nincs efféle szolgai alávetettség. Ezek a zsinatok mind a mieink, mondja Kálvin, de nem azért, hogy uralkodjanak rajtunk, hanem hogy hasznukat vegyük, ahol lehet. A zsinatot egyébként sem névértéken fogadjuk el, hanem csak annyiban, amennyiben egybehangzik az Isten Igéjével.
"A nesztorianizmus krisztológiai eretnekség volt, nem pedig mariológiai." - A nesztoriánusok nem egyszerűen a "Mária Isten anyja" kijelentést tagadták, hanem azt is, hogy Jézusban az isteni és emberi természet egyetlen istenemberi személyben egyesült. Ez tényleg krisztológiai tévelygés volt. De ennek leküzdése végett egyáltalán nem volt szüksége az egyháznak az istenanyai (istenszülői) titulus behozatalára. Ez a cím ugyanis éppen a fenti összetett tételről mond le a maga sarkított és téves voltában.
"Ha Mária azt a Jézust szülte világra, aki valóságos Isten egy valóságos ember egyetlen személyben, akkor joggal nevezhetjük őt Isten anyjának." - Erre elég lenne azt mondanom, hogy ugyanilyen erővel Ábrahám Isten ősapja, Jézus megfeszítői pedig Isten gyilkosai voltak. De mondok mást is. E logikával Mária az Atya anyja és a Szentlélek anyja is egyben. Ez apollinarizmus és monofizitizmus, de egyben közvetlen következménye Mária istenszülői címének. Ha pedig Ön valamilyen utólagos korlátozást próbál beiktatni az érvelésébe, akkor az rést üt az istenanyai cím levezetésén is.
"Mária az Egyház anyja. A kereszten haldokló Jézus rábízta anyját Jánosra. "Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: "Asszony, íme, a te fiad!" Azután azt mondta a tanítványnak: "Íme, a te anyád!" És attól az órától magához vette őt a tanítvány" (Jn 19,26-27)." - Ez utóbbi mondat elégségesen megmagyarázza Jézus e szavait, nem kell tehát beléjük valamiféle misztikus képviseleti (egészegyházi) fiúságot képzelnünk.
"Másrészt pedig Pál Krisztus testének nevezi az Egyházat (1Korintus 12. fejezet). Krisztus misztikus módon tovább él az Egyházban, tehát ha Mária Krisztus anyja, akkor - átvitt értelemben - anyja az Egyháznak is." - Jézusnak az egyház nem hústesti leszármazás szerint teste, hanem a Szentlélekben vele összeköttetvén neveztetik annak. Az Egyház viszont Máriával nincs szellemileg összekötve (itt az "átvitt értelmű" r.k. bizonykodások és misztikus spekulációk nem jönnek szóba érvényes bizonyítékokként), és Jézus sem úgy volt Mária fia, hogy kettejük között a Szentlélek jelentette volna a kapcsolatot. És mivel nem illik a testi kapcsolatot összezagyválni a szellemivel, következik, hogy Mária nem az Egyház anyja.
"A hódolat, a dicséret és a tisztelet az imádás jelei." - "Igen, de ezek nem tesznek senkit szükségszerűen (!!!) imádat tárgyává. Megint csak torz a protestáns logika." - Dehogy torz. Arról volt szó Hodásznál, hogy Mária tiszteletéből hiányzik az engesztelőáldozat bemutatása. Erre jött az a cáfolat Nagy Gergelytől, hogy az imádat más kellékei bezzeg nem hiányoznak onnan. Ezen nem segít, ha Ön most egy király / művész példáját hozza fel, akinek hódolat / dicséret járt, mégsem képzelték istennek. Hiszen a királyokat / művészeket nem nevezték az egyház anyjának, bűnösök menedékének, titkos értelmű rózsának, az egeknél és az angyaloknál mérhetetlenül hatalmasabbnak, és így tovább. Példájuk ekképpen nem több a vita tárgyát félretoló terelőfogásnál.
"De mióta bűn tisztelni más valakinek a szüleit?" - Ha Ön jobban figyelt volna, láthatná: nem arról volt szó, hogy bűn lenne. Hanem arról, hogy a tízparancsolat nem erre utasít, tehát a tízparancsolat említésével nem lehet logikailag ép módon levezetni Jézusnak szülei iránti tiszteletéből azt, hogy az egyháznak "tisztelni" kellene Jézus anyját. Ez a cáfolat a videóban világosan elhangzott, Ön mégis úgy próbál kisiklani előle, mintha nem értené a szöveget. Itt Hodász András érveléséből éppen a sarokpánt esett ki nagy zördüléssel. Ezt kellett volna Önnek elismernie, ehelyett egy "mióta bűn" válaszpótlékkal próbálja elködösíteni a vita menetét.
"Kérdés: akkor csupán egy adott testhelyzettel van gondjuk a protestánsoknak? Vajon egy bizonyos testhelyzet hozzájárulhat annak tagadásához, hogy Krisztus egy egyetlen közvetítő?" - Lehet ekképpen elsekélyesíteni Nagy Gergely érvelését, de semmiképpen nem érdemes. Mert ő a tízparancsolat szövegére és a bibliai példák nagy tömegére alapozta azt, amit mondott. Ön ez a fogasnak szánt kérdését ugyanúgy nekiszegezhette volna Jahvénak is, aki (1) tiltotta a kultuszkép-készítést, másrészt (2) tiltotta bármely tárgy előtti hajbókolást.
"Mi katolikusok szent képeket és szobrokat készítünk, de soha nem mondjuk azt, amit Izrael fiai: "Ez a te Istened, Izrael!" És azt se mondjuk egyetlen képre vagy szoborra se: "Itt vannak isteneid, ó, Izrael."" - De bizony, egy Krisztus-kép előtt leboruló ember éppen azért borul le, mert azt hiszi, hogy az a kép Krisztusra mutat, őt képviseli, jelképezi. Ennél többet viszont az aranyborjúzó zsidók sem képzeltek az ő borjúikba. Nagy Gergely világosan elmondta, hogy a pogányok sem képzelték az isteneik szobrait az istenségekkel azonosaknak (ahogy azt Hodász állította), s ezt számos érvvel igazolta is. Ehhez most én hozzáteszem, hogy a borjúzók sem képzelték azt, hogy az abban a pillanatban megöntött borjak a maguk ércvoltában vezették volna ki őket Egyiptomból. Erre Ön meg sem próbál felelni, tehát ellenérve megbukott. Ebből azonnal következik, hogy Nagy Gergely érvei megállnak, és Hodász Andráséi megdöntve maradnak.
"A képek és szobrok készítése összefügg az emberi mivolt anyagi jellegével. Nem vagyunk tiszta szellemek, mint az angyalok." - Ezt ugyanígy elmondhatta volna akármely képtisztelő zsidó is Mózesnek.
"787-ben a II. niceai zsinat Isten Fiának megtestesülésére hivatkozva indokolta meg a szent képek tiszteletét. Maga az Ige is "hússá" lett, így van az eredeti szövegben, már pedig a hús, ill. az emberi test anyagi valóság." - Annál meglepőbb, hogy Jézus Urunk nem egy rá valamennyire is hasonlító szentképet rendelt arra a célra, hogy az ő testével és vérével közösségben legyünk, hanem kenyeret és bort az Úrvacsorában. Ezek nemigen hasonlítanak őrá, viszont az evés és ivás (cselekménye ill. pedagógiája) által tényleg erősítik hitünket és szeretetünket. Hiába, az Isten útjai magasabbak, mint a második niceai zsinat útjai.
"Tehát a képek vagy a szobrok tisztelete egyfajta mankóként képes arra, hogy növelje bennünk az Isten iránti szeretetet, félelmet és tiszteletet." - Annál sajnálatosabb, hogy ez a mankó sem az Ószövetségben, sem az Újban nem jutott eszébe Istennek.
"Amikor Mózes kihirdette a tízparancsolatot Kr.e. 1250 körül, akkor még az ószövetségi nép (Izrael) a vallásfejlődés és a megértés egy korai, primitív szakaszában volt. Akkor még számos tévképzet élt az emberekben Istenről, tehát szükséges volt a parancs kihirdetése: "Ne készítsd magadnak faragott képeket Istenről."" - Mintha ugyan a pogányos tévképzetek ne lennének tartósak, és ne kellene tőlük minden időben óvakodni! Ráadásul a képtisztelet elharapódzásának idejére az egyházban már elenyészően csekélyre szorult vissza a zsidó származású hívek részaránya, tehát egyáltalán nem mondható el az akkori egyházról, hogy számukra immár fölösleges leendett az a nevelés, amiben Isten az ő ószövetségi népét részesítette.
"Az Ószövetség volt a gyermekkor, mi keresztények, vagyis az Újszövetség népe viszont a krisztusi felnőttkorban élünk. Ezért írja Szent Pál: "Így a törvény nevelőnk lett Krisztusra, hogy a hitben megigazuljunk. A hit eljövetelével azonban kikerültünk a nevelő keze alól" (Gal 3,24-25)." - Az ám, de a krisztusi felnőttkor jele az, hogy szellemben és valóságban imádják az Istent. (Jn 4,23-24, en pneumati kai alétheiá) Akármilyen jelentést tulajdonítson is a r.k. felekezet ennek a két szónak, az nagyon nehezen elképzelhető, hogy az éppen a képtisztelet megengedetté válásában nyilvánulna meg.
"A tökéletes istenismeretet az Úr Jézus közölte velünk. Ő maga volt a megtestesült Isten, és éppen a megtestesülés ténye teszi igazolttá a képek és a szobrok tiszteletét." - Ez az érv nem működik. Ha Jézus megtestesült, akkor miért nem adott parancsot arra, hogy őt a maga testi valójában ábrázolják ki, és úgy "tiszteljék?" Itt lett volna a nagy alkalom, hogy az ószövetségi képtilalmat egyszer s mindenkorra feloldja! De Pál erre csattanós választ ad:
2Kor 5,16
"Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük."Másrészt a megtestesülésnek a képtisztelet csak paródiája. Akinek a megtestesült Krisztussal van közössége, annak mit tud adni még egy faragott kép?
"A láthatatlan és tapinthatatlan Isten láthatóvá és tapinthatóvá vált Jézusban." - Ehhez képest Jézus maga sem a látást, hanem a hitet hangsúlyozta és követelte meg (Jn 20,29: "boldogok, akik nem látnak, és hisznek"), a tapintást pedig képes volt elvenni követőitől a második eljövetelig, méghozzá úgy, hogy nem adott az egyháznak parancsba semmit ezen érzéki kapcsolattartás folytatására - az úrvacsorai jegyeken kívül. Ki merészel tehát bölcsebbnek mutatkozni Jézusnál e tárgyban, hogy vakmerően más eszközt ragadjon a kezébe, mint aminek az útján Jézus a megtestesülésének zálogát mennybemenetele után is meg akarta hagyni egyháza számára? Ki az, akinek számára a megtestesült Krisztussal való kapcsolat erősítésére az Isten rendelte sákramentum vitai mellőzésén túlmenően egy faragott kép tűnik alkalmas eszköznek?
Ám legyen, vallják be, hogy a faragott kép csak afféle mankó, az írástudatlanok számára készült tanító eszköz, amint Gergely pápa mondta. De akkor mit keres itt a nagyobb fejlettség gőgös hánytorgatása, akár Mózes kortársaihoz képest is? A r.k. képtisztelet ezen kincstári argumentumai egymást ütik agyon.
"Mi keresztények már krisztusi módon gondolkodunk Istenről, hiteles istenismeretünk van, ezért a szent képek és szobrok tisztelete nem visz minket bálványimádásba, hanem inkább segít az elmélyülésben." - No persze, csakhogy másfelől Ön azt állította: "a képek vagy a szobrok tisztelete egyfajta mankóként képes arra, hogy növelje bennünk az Isten iránti szeretetet, félelmet és tiszteletet." - Bezzeg Mózes idejében ez a mankó tiltva volt, holott az akkori hívek még inkább rászorultak volna erre a mankóra, éretlenek és tapasztalatlanok lévén az isteni kijelentésben. Az Ön érvelése szerint az előrehaladottabbaknak jön jól a mankó, míg a kezdetlegesebb ismeretűeknek ez tiltva volt! Ez a r.k. logika csődje: Krisztus ugyan a megtestesülés dacára sem tanította követőit képtiszteletre, de a római katolikusok okosabbak akarnak lenni őnála, és kipótolják az ő mulasztását!
"A bálványimádás lényege az egy, igaz és élő Istentől való elfordulás és odafordulás valamilyen teremtett dolog vagy eszme felé oly módon, hogy közben megtagadjuk vagy elutasítjuk az igaz Istent. A kettőnek együtt kell jelen lennie, hogy bálványimádásról beszéljünk." - Ez nem igaz. A bálványimádásba az is beletartozik, amikor valaki az igaz Istent tilalmas módon, képek előtti leborulással akarja tisztelni.
Ésa 40,13.17-18
"Kicsoda igazgatta az Úr lelkét, és ki oktatta Őt [...] Minden népek semmik Őelőtte, a semmiségnél és ürességnél alábbvalóknak tartja. És kihez hasonlítjátok az Istent, és minő képet készítetek Őróla?"Olvassuk újra az aranyborjú történetét is:
2Móz 32,4
"És elvevé kezükből, és alakítá azt vésővel; így csinála abból öntött borjút. És szóltak: Ezek a te isteneid Izráel, akik kihoztak téged Egyiptom földéről."1Kir 12,28-29
"Tanácsot tartván azért a király, csináltata két arany borjút, és monda nékik: Sok néktek Jeruzsálembe felmennetek: Ímhol vannak a te isteneid, óh Izráel, akik téged kihoztak Égyiptomnak földéből. És az egyiket helyhezteté Béthelbe, a másikat pedig Dánba."Ezek a borjúk nem a maguk fizikai valójában akartak azonosak lenni Jahvével, hiszen ilyen állapotban még nem is léteztek az egyiptomi kivonuláskor. Tehát nem lehettek mások készítőik szándéka szerint, mint Jahve valamiféle anyagi képviselői vagy szimbólumai. És ilyen minőségükben estek a bálványimádás tilalma alá is. Tehát az Ön állítása hamis: nem csupán a más istenek imádata bálványimádás, hanem az igaz Istennek faragott képek útján vagy segítségével megkísérelt tisztelete is.
"Ezt a bibliai példák kitűnően igazolják. Izrael elfordult Jahvétól, és ezzel párhuzamosan odafordult a pogány hitvilág istenségeihez: Baálhoz, Molokhoz, Astartéhoz, Mardukhoz stb." - E felsorolásból hiányzik az aranyborjú imádata is, amelyet viszont készítője explicite Jahve tiszteletére szentelt ünnepként hirdetett meg:
2Móz 32,5-6
"Mikor látta ezt Áron, oltárt építe az előtt, és kiálta Áron, mondván: Holnap az Úrnak innepe lesz! Felkelvén azért másnapon jó reggel, áldozának égőáldozattal és hálaáldozattal is; azután leüle a nép enni és inni; azután felkelének játszani."Ugyanezt mondhatjuk a Jeroboám által felállított két aranyborjúról, amelyek deklaráltan ki akarták váltani a jeruzsálemi templom látogatását, tehát azok is Jahve-bálványoknak készültek.
Tehát az Ön listája nem teljes, és éppen az a példa maradt ki belőle, amely halomra dönti az Ön érvelését. Ön hibás bálványimádás-definíciót alkalmaz, nyilván tulajdon felekezete iránti elfogultságból, illetve a r.k.-prot. vitairodalomban való tájékozatlansága folytán. Mostantól fogva viszont az Ön ezen definícióra támaszkodó minden érvelését ezen cáfolatomra hivatkozva automatikusan elháríthatom mint a gyökerénél hibásat.
"Ezzel szemben a Katolikus Egyházban a szentek tisztelete, a Mária-tisztelet, a szent képek és szobrok felé megnyilvánuló tisztelet nem fordítja el a katolikus hívőt az egy, igaz és élő Istentől, és nem viszi bele semmiféle hamis bálványistenség imádásába." - Amint a fenti példából látszik, tilalmas az igaz Istennek képek, szobrok előtti leborulás általi tisztelete is. És amint az aranyborjú tisztelete mutatja, ugyane gyakorlat éppen eléggé hibás ahhoz, hogy az Isten ezt halállal és kárhozattal büntesse.
"Sőt, a szentek tisztelete akkor üdvös és hasznos, ha közelebb viszi a katolikus hívőt a krisztusi jellemhez, hisz a szentek pont abban adtak példát, következésképpen azért méltók a tiszteletünkre, mert hősi fokon szerették és követték Krisztust." - Nem, az ilyen emberek követésre méltók, nem pedig arra, hogy imádkozzanak hozzájuk, és a szobraikat csókolgassák.
"Mármost, ha a katolikusok Mária-tisztelete vagy a szent képek tisztelete bálványimádás lenne, akkor a katolikus hívők élete tele lenne ezekkel erkölcsi eltévelyedésekkel és kicsapongásokkal." - Az teljesen biztos, hogy a képeket tisztelő r.k. hívőknek az Istenről olyan alantas fogalmaik lesznek, amilyeneket az általuk leborulással "tisztelt" képek sugallnak nekik. Ha az Isten nem akarta magát képek által tiszteltetni sem az Ószövetségben, sem az Újban - akkor melyik r.k. orákulum veszi magának a bátorságot, hogy okosabbnak jelentse ki magát az Istennél, és e parancsot elavultnak nyilvánítsa? Ez az első, Ön által követelt erkölcsi elfajulás: az Isten felülbírálata. A második pedig a vallási kultusz összekötődése a helyi szobrokkal, a szakosított "szentekkel" és a különféle helyi "Máriákkal." A "szellemben és igazságban" való imádás helyébe testies, földhözragadt kultusz és babonás képzetek lépnek, mintha Isten az ilyen helyeken szívesebben nyilvánulna meg, mint másutt. A harmadik elfajulás a reformáció által méltán nehezményezett, és a tridenti zsinat által nagy nehezen visszaszorított kufárkodás, evés-ivás, részegeskedés és kicsapongás az egyes zarándokhelyeken, búcsúközpontokban. Az, hogy ezekre rájött a dér, sokkal inkább köszönhető a protestánsok vizsga tekintetének, mintsem a szentkultusz, képkultusz és Mária-kultusz valamiféle bennrejlő erényének és áldásának.
----
A végére hagyom az Ön egyik pártfelének, TT-nek magabiztos követelődzését:
"Hát igen. Szövegszerűen kellene hozni érvényes katolikus tanítóhivatali dokumentumból azt a cikkelyt, amely előírja, hogy a katolikusoknak "leborulva tisztelni" kell Máriát."
Tessék, itt van a második niceai zsinat irataiból az Ankarai Vazul nevű, képrombolásból áttérő püspökkel letétetett hitvalláshoz függesztett átokformula (a NPNF kiadásából idézem):
"Anathema to those who do not salute the holy and venerable images." (Vagyis: Átok azokra, akik nem üdvözlik a szent és tiszteletreméltó képeket.) Ugyanez később is előfordult: "Let them who do not venerate the holy and venerable images be anathema!" (Átkozottak legyenek azok, akik nem tisztelik a szent és tiszteletreméltó képeket.)
És ismét:
"To those who do not diligently teach all the Christ-loving people to venerate and salute the venerable and sacred and honourable images of all the Saints who pleased God in their several generations, anathema! To those who have a doubtful mind and do not confess with their whole hearts that they venerate the sacred images, anathema!"
Vagyis megátkozták mindazokat, akik nem tanították szorgosan a híveket arra, hogy a szentek képmásait tisztelni és üdvözölni kell. És azokat is megátkozták, akik kétségeskednek, és nem vallják teljes szívvel, hogy tisztelik a szentképeket.
Elég legyen most ennyi. Ön, TT, bújjon el szégyenében, amiért e szöveget nem ismerve vagy eltagadva nagy lóról próbálta kioktatni a protestánsokat, holott inkább be kellene ülnie az iskolapadba.
"Ezután is bizonyítani kell, hogy a "leborulva tisztelés" azonosan egyenlő azzal az imádás-fogalommal, amellyel kapcsolatban a Szentírás tilalmat mond ki Istentől eltérő alany felé," - Dehogy kell: megtették ezt a próféták, mikor a tárgyak és képek előtt leboruló kortársaikat csípőből lebálványimádózták. Ha Ön olyan okos, ám feddje meg a prófétákat is ezért.
"illetve hogy bármilyen leboruló testi gesztus szükségszerűen imádatot hordoz magában abban az értelemben, ahogyan az bálványok irányában tiltva van." - Ajánlom olvasásra a második parancsolatot. No nem a r.k. katekizmus felosztása szerint, hanem úgy, ahogy a Bibliában áll.
"Még elegánsabb volna kimutatni továbbá, hogy aszerint a hermeneutika szerint is ez az értelmezés helyes (leborulás szükségszerűen = imádat), amelyet a katolikusok is elfogadnak" - Nem kell itt névértéken elfogadni a római katolikusok akármiféle """"hermeneutikáját"""", hiszen a napnál világosabb, hogy nekik érdekükben áll olyan átlátszóan utólagos magyarázkodást odabiggyeszteni a képek előtti leborulásukhoz, amelynek értelmében az definíció szerint nem lesz bálványimádás - csak azért, mert ezt ők mondták. No nem oda Buda! Elég nekünk a próféták hermeneutikája, a bálványimádókét meg meghagyjuk nekik. Ők csak imádják az aranyborjút, amelyet Jahve képmásaként tisztelnek, és azt képzelik, hogy azzal, hogy az imádást átkeresztelték tiszteletnek, máris sikerült megkerülniük a második parancsolatot.
PT
Gergő, átfogalmaztam az előző commentemet, remélem így megfelel és mégegyszer elnézést, ha személyeskedésnek érezted amiket írtam. Kérdések: Hol kezdte ki a Sola Scipturat András? Másfelöl, szóval tudsz egy olyan katolikus teológust aki szerint Pál az említett igehelyen az evangéliumról beszél. Ez remek. Én tudok másik 8-at akik szerint nem csak evangéliumról beszél, és akkor biztos találnék még 4-et aki szerint igen. Az, hogy Te, meg még rajtad kívül 5 ember úgy gondolja, hogy itt nem lehet másról szó, csak arról, hogy a Tesszaloniki hívek hittan oktatása hiányos volt (Bár akkor miért is örvendezik Pál a 2Tesszalonika első fejezetében, hogy mennyire boldog amiért ilyen remekül gyarapodnak a hitben :) ), ezért csak nekik szólt ez kis korrepetálás... hát egyrészt ez így elég szubjektív értelmzés, másrészt pedig akkor miért is került bele ez a rész a Szentírásba és miért lett elfogadva a zsinat által? Hát... ezt nem tudjuk. :) Btw. Akkor szerintem mondjuk azt, hogy az apostoli levelek csak a konkrét gyülekezetekhez szóltak, szóval egyáltalán ne keressünk benne általános igazságokat vagy tanítást.
Kérlek mond azt őszintén, hogy nem provokálni akartál Mária mennybevételének felhozásával. Korintusi levél: számomra meg az rejtély, hogy mi módon nem igazolhatja egy Tridenti típusú hagyományt? (Nem akar veled, sem veletek elfogadtatni senki semmit :) ) Volt Biblia? Nem volt Biblia az első 300 évben? Szerintem tiszteljük meg egymást annyira, hogy nem feltételezzük a másik félről aki történetesen szintén felszentelt személye egy keresztény egyháznak, hogy nem ismeri a Szentírás kialakulását. Nyilván számodra is világos, hogy András tisztában volt azzal, hogy az Ószövetséget és a prófétákat mint Szentírást használta a nép, és nyilván nem kell elmagyaráznia senkinek számodra, hogy az összegyűjtött és rendszerezett Újszövetségi tanításra gondolt András.
Az Eusebiusról mondottak pedig megintcsak nem állnak meg, és nem azért mert Eusebiusnak ne lett volna igaza, hanem azért mert ezt is kifordítod, és ráprojektálod az egész Szentírás kialakulással kapcsolatos katolikus tanításra. Szerintem meg pontosan, hogy NEM kelett volna pont a IV. századra kikristályosodnia a Szentírás tartalmának, hiszen pontosan még nagyon frissek voltak azok a fajta Pseudo iratok, deuteronomista levelek amelyeket nem lehetett egyszerűen rendszerezni, és pont egy akkoar bumm volt ekkor a kereszténységben, hogy abból nagyon sok gondolkodó és apologéta akarta kivenni részét. Miért állítod, hogy pont ekkor kellet volna letisztúltá vállnia? Mikor? Az előtte eltelt 20 évben? Ugyanmár. Szentírási tartalmakra vonatkoztatva a IV. század elején: Tehát elismered, hogy hát valóban nem okvetlen lehetett kiforrva a Szentírás akkortájt (akkor most mi értelme volt az előző 10 percnek), majd úgy jelented ki, hogy valóban létezhetett egy alacsonyabb szintű tudás az evangéliumról, a könyvekről (urambocsá hagyomány) stb... Hol hagyta ez cserben András atyát? Gyakorlatilag elmondtad ismét amit András is mondott a hagyományokról és az írásokról a korai időkben. Ez, hogy elhallgatja a hagymány körüli vita sarokpontjait ez most megint mi? Nem elhallgatja, hanem nem beszél róla, merthogy ez nem egy vita volt, nem neked szánta, nem a kérdőjelezte meg a Ti hagyományaitokat, szokásaitokat stb... utána eldurrogtattál egy nagy adag szubjektivizmust, majd jött megint a Sola Scriptura, azt is megtoldottad kifejezetten offenzíven olyan elemekkel amelyeket András meg sem említett. Az meg amiket felhoztál utána ismét a Sola Scriptura védelmében (amit még mindig nem támadott András atya :) ) borzasztóan ködös és szubjektív okoskodás volt, az pedig, hogy a Katolikusok a hagyományokat a Szentírás felé helyezték volna ez egyszerűen nem igaz. És azonnal látom mi mindent tudnál erre mondani, de ez is csak egy olyan dolog, hogy elmondod magadnak ezerszer, hogy márpedig neked igazad van, és utána elhiszed, hogy igazad van, ettől még nem lesz. Fogadd be Jézust a szívedbe... következő pont. Tehát András atya elmondja, hogy ez egy protestáns hagyomány (nagyon helyes hagyomány), majd ugyanezt Te is megerősíted. Hát, messzire jutottunk.Utána pedig ez a megigazulással kapcsolatos Luther elleniség, hát egyrészt nem volt benne Luther elleniség, másrészt meg nem cáfoltál semmit, mert nincs is mit. Tök jók a vitáid, az apologetikád, nagyon kedvelem amit csinálsz. De ez a hangnem és stílus, számomra ellenszenves.
Németh Ferenc
PT!
"Az, hogy Te, meg még rajtad kívül 5 ember úgy gondolja, hogy itt nem lehet másról szó, csak arról, hogy a Tesszaloniki hívek hittan oktatása hiányos volt" - Itt nem is érdemes továbbmenni, mert a lényeg sorra kerítése helyett félreviszed a vitaszálat. Nagy Gergely semmi effélét nem mondott. Csak arra hívta fel itt a figyelmet, hogy a Sola Scriptura protestáns elve nem azt állítja, hogy a teljes keresztény tanítás belefér a két thesszalonikai levélbe. Emiatt aztán a felhozott igehely sem cáfolja a Sola Scripturát. Ezt egyszerűen föl lehet fogni, és érdemes is, mert a tiédhez hasonló elterelésekre az ellenfél hamar lecsap.
"Btw. Akkor szerintem mondjuk azt, hogy az apostoli levelek csak a konkrét gyülekezetekhez szóltak, szóval egyáltalán ne keressünk benne általános igazságokat vagy tanítást." - Mivel a fenti gondolatmeneted téves vágányon indult meg, ez a zárkövetkeztetés sem releváns a vitában. Viszont a Sola Scriptura nem torkollik efféle következtetésbe a szóban forgó vitaszálon. Hiszen annak állítása, hogy a thesszalonikaiak az evangélium számos elemét szóban kapták meg Páltól, és csak bizonyos részleteket az írott levelekben, nem azonos azzal az állítással, hogy e részletek jelentéktelenek.
"Korintusi levél: számomra meg az rejtély, hogy mi módon nem igazolhatja egy Tridenti típusú hagyományt?" - Ellenkezőleg: Hodász András adós annak bizonyításával, hogy Pál szerény tanácsadása a 1Kor 7,25-ben (mert ezen a szálon konkrétan erről esett szó) egy tridenti típusú hagyomány létét bizonyítja. Hallgasd meg még egyszer a vonatkozó részleteket a felvételekből, olvasd el az igehelyet, aztán fuss neki még egyszer ennek a vitaszálnak.
"Volt Biblia? Nem volt Biblia az első 300 évben? Szerintem tiszteljük meg egymást annyira, hogy nem feltételezzük a másik félről aki történetesen szintén felszentelt személye egy keresztény egyháznak, hogy nem ismeri a Szentírás kialakulását." - Más kérdés az, hogy mit tud valaki képzettsége folytán, és más az, hogy mit szed ebből elő a vitában. Egy elméletileg képzett teológus is beleeshet abba a hibába, hogy a vita hevében csak az Újszövetségre gondol, mikor az apostolokat hagyományelven működő testületnek akarja beállítani. Hodász András azt állította, hogy az első három században az egyháznak nem volt Bibliája, ezért a hagyomány nélkülözhetetlen a Biblia következetes használatához. A felső tétel viszont triviálisan hamis, mert maguk az apostolok is Szentírásnak nevezték az Ószövetséget, és akként is használták - úgy a tanításban, a nevelésben, a megjobbításban, mint a zsidókkal való vitában. Erről megfeledkezni is szégyen, de tudatosan elhallgatni még nagyobb gyalázat. És ha a protestáns ellenfél lecsapja a magas labdát, akkor a r.k. félnek nem érzékenykednie kell ezen, hanem módosítania, esetleg visszavonnia saját érvét.
"Az Eusebiusról mondottak pedig megintcsak nem állnak meg, és nem azért mert Eusebiusnak ne lett volna igaza, hanem azért mert ezt is kifordítod, és ráprojektálod az egész Szentírás kialakulással kapcsolatos katolikus tanításra." - De bizony, hogy megállnak. Euszebiosz kifejezetten csak az újszövetségi kánonról beszélt az idézett kulcshelyen, és erre alkalmazta a tőle idézett szakasz Gergely. Miről beszélsz?
"Szerintem meg pontosan, hogy NEM kelett volna pont a IV. századra kikristályosodnia a Szentírás tartalmának, hiszen pontosan még nagyon frissek voltak azok a fajta Pseudo iratok, deuteronomista [?? - deuterokanonikus? pszeudepigráf? - NF] levelek amelyeket nem lehetett egyszerűen rendszerezni," - Nyomatékosan felhívom a figyelmedet arra, hogy a frisseség ebben az összefüggésben a hiteltelenség legbiztosabb jele volt. Az egyház ezekre az időkre (a gnosztikus vitából) már megtanulta, hogy a "frissen előkerült", tehát eladdig csak "lappangó", "elrejtett" iratokban ne bízzon, mert azok éppen azért voltak olyan "frissek," mert csak az elmúlt pár évben hamisították őket valami zugban. Ezért és nem másért folyamodott Euszebiosz a régóta tartó közismertséghez mint egyik hitelesítő kritériumhoz, ezen úgy a kortárs egyházak, mint a régebbi keresztény írók által dokumentált ismertséget értve.
"és pont egy akkoar bumm volt ekkor a kereszténységben, hogy abból nagyon sok gondolkodó és apologéta akarta kivenni részét. Miért állítod, hogy pont ekkor kellet volna letisztúltá vállnia? Mikor? Az előtte eltelt 20 évben? Ugyanmár." - Dehogyis. A "bumm", jelentsen ez akármit, nem okozott semmi tanácstalanságot a kánonban. Egyetlen komoly egyházi szerző sem akarta a Bibliához csatolni Nikodémus evangéliumát, Pál és Tekla cselekedeteit, de még a korábbi Tamás-evangéliumot sem. Az ortodox iratok közül Hermász Pásztora, Barnabás levele és hasonlók voltak egy ideig versenyben, de csakhamar kiestek a rostán, és a későbbi korok már inkább csak olyan iratokat vitattak, amelyek végül bekerültek a kánonba, s amelyeket részben Euszebiosz is felsorol. De ha van kedved, olvasd el Euszebiosztól a folytatást is, ahol további iratokról mond véleményt. A népies vallásosság kebelén született iratokról és az eretnek hamisítványokról nagyon határozottan mond ki elutasító véleményt. Tehát őt egyáltalán nem döbbentették meg a IV. századtól elburjánzó apokrifek. És Gergely éppen azért hivatkozott Euszebioszra, mert ő józan ítéletű és nagyon olvasott ember volt, egy sor ma már elveszett irat töredékeit éppen az ő egyháztörténete őrizte meg.
Itt van a szóban forgó forrás görögül és angolul, tényleg érdemes elolvasni (most a 4-7. szakaszokat).
http://www.bible-researcher.com/eusebius.html
"Szentírási tartalmakra vonatkoztatva a IV. század elején: Tehát elismered, hogy hát valóban nem okvetlen lehetett kiforrva a Szentírás akkortájt (akkor most mi értelme volt az előző 10 percnek), majd úgy jelented ki, hogy valóban létezhetett egy alacsonyabb szintű tudás az evangéliumról, a könyvekről (urambocsá hagyomány) stb... Hol hagyta ez cserben András atyát?" - Jó lenne, ha nem akarnád újra szádba rágatni a videóban már tüzetesen elmondottakat, mert ez nem a szolidáris, értelmes, hanem a süketséget tettető, energiaspórolós, vérszívó vitázás jele. De most akad némi időm, és megteszem a kedvedért ezt a mérföldet.
Mindenekelőtt újra felhívom a figyelmedet a tridenti típusú hagyomány fogalmára, amit nem Nagy Gergely talált ki, hanem a tridenti zsinat szövegezett meg. Ennek kritériumait kellett volna az újszövetségi kánonról szóló (akármiféle) hagyományon kimutatnia Hodász Andrásnak, vagy akár neked most. De egyiktek sem vette a fáradságot, hogy ilyesmit akár csak megkíséreljen, ami semmiképpen nem szép dolog, ha már belekapaszkodtál a vitaszálba. Gergely nagyon világosan különbséget tett egyfelől a tridenti típusú (dogmatikus, tévedhetetlen, apostoli, kézről kézre adott, szóbeli) hagyomány, és másfelől a történeti (nem tévedhetetlen, fokozatosan kialakult, nem apostoli, tudományosan vizsgálható) hagyomány között, és az Újszövetség kánonjának egyházi tanúsítottságát ez utóbbiba sorolta be. Ez világos beszéd volt, és amíg cáfolata meg nem érkezik, bizony úgy áll ez a vitaszál, hogy Hodász András kezdetleges, leegyszerűsítő, helyenként vásári szintű érvelése maradt alul.
"Gyakorlatilag elmondtad ismét amit András is mondott a hagyományokról és az írásokról a korai időkben." - Súlyosan tévedsz: Nagy Gergely nem ezt mondta el. Vide supra.
"Ez, hogy elhallgatja a hagymány körüli vita sarokpontjait ez most megint mi? Nem elhallgatja, hanem nem beszél róla, merthogy ez nem egy vita volt, nem neked szánta, nem a kérdőjelezte meg a Ti hagyományaitokat, szokásaitokat stb..." - Úgy látszik, még most sem fogtad fel, miről folyik itt a vita. Elmondom kissé szájbarágósabban, hátha úgy leesik végre a tantusz. Hodász András az újszövetségi kánonról szóló egyházi tanúságtételt úgy állította be, mint a Sola Scripturát saját létezésével megcáfoló apostoli hagyomány egyik példáját. Azt állította, hogy a kánont elfogadó protestánsok ezen elfogadás által megtagadják a Sola Scriptura elvet. Ennek során elhallgatta magának az apostoli hagyománynak a tridenti definícióját, noha abból azonnal világossá vált volna, hogy a kánon egyházi tanúsítottsága nem lehet tridenti típusú apostoli hagyomány, mert még a IV. század elején is a nagyfokú bizonytalanság jeleit mutatta. Erre tanúul hívta Euszebioszt. Mi ez, ha nem a vitából hiányzó sarokpontok újra-beillesztése azután, hogy a vitában támadólag fellépő Hodász András elmulasztotta közölni ezeket a fontos tudnivalókat - és helyette valami Karl Keating-színvonalú, az Amerikában rendszerint kőbunkósnak beállított fundamentalista protestánsok ellen begyakorlott primitív érvpótló petárdákat sütögette el, remélve, hogy több embert fog megnyerni ügyének ezzel a blöffcsokorral, mint amennyi alaposabb protestánst magára haragít azzal, hogy érvelésének színvonalával hülyének (amcsi fundinak) nézi őket.
Az meg micsoda butaság tőled, hogy Hodász András részéről "ez nem vita volt," meg "nem neked szánta"? Mert bizony a protestánsoknak szánta, akik közül bármely ehhez értőnek jó oka volt felvenni a kesztyűt (főleg a videóban szereplő számos kihívó blöff hallatán). Miről beszélsz?
"Az meg amiket felhoztál utána ismét a Sola Scriptura védelmében (amit még mindig nem támadott András atya :) ) borzasztóan ködös és szubjektív okoskodás volt" - Lám, így vitázol te. Sehol egy idézet, sehol egy bizonyítás. Ezt a mérföldet már nem teszem meg veled, csak megállapítom, hogy nem tetted bele a szükséges energiát a megkísérelt cáfolatodba. Kár.
"az pedig, hogy a Katolikusok a hagyományokat a Szentírás felé helyezték volna ez egyszerűen nem igaz." - De bizony, hogy föléje helyezték. Számos alkalommal halljuk, hogy a hagyomány előbb volt, mint a Szentírás, és hogy a Szentírást a tanítóhivatal a hagyomány tükrében szemléli, értelmezi. Még véletlenül se mondana olyat egy (tridentista) római katolikus, hogy az apostolinak mondott hagyományt a Szentírás mérlegére kell helyezni. Miről beszélsz?
"Fogadd be Jézust a szívedbe... következő pont. Tehát András atya elmondja, hogy ez egy protestáns hagyomány (nagyon helyes hagyomány), majd ugyanezt Te is megerősíted. Hát, messzire jutottunk." - Mondjuk úgy: Hodász András nem jutott semeddig a Sola Scripturához való protestáns hűség és következetesség megcáfolásában. Mert ennek megcáfolása végett egy olyan prot. hagyományt kellett volna felmutatnia, amelyet a protestánsok a Biblia rangjára emelnek. Hogy a Sola Scriptura elve miként hangzik protestáns dogmatikai szövegezésben, az még el sem hangzott, hacsak úgy nem, ahogy Hodász András karikírozta: "Csak a Szentírás létezik." Ahhoz, hogy valaki érdemben foglalkozni kezdjen egy teológiai tétellel, ismernie kell annak bevett, mérvadó megfogalmazását és legalább egy mérvadó magyarázatát. Előszedhetett volna egy prot. dogmatikát vagy hitvédő művet. Akát Lutherig vagy Kálvinig is visszanyúlhatott volna, ha legalább annyira érdekelte volna őt a vita színvonala, mint amennyire a rövid távú sikeressége. De ezt a szálat itt elvágom, mert annyi időm nincs, hogy Hodász András helyett utólag megalapozzam az ő bírálatát a hagyományról és az Írásról szóló protestáns tan ellen.
"Utána pedig ez a megigazulással kapcsolatos Luther elleniség, hát egyrészt nem volt benne Luther elleniség, másrészt meg nem cáfoltál semmit, mert nincs is mit." Lám, így tudod te követni a vitaszálakat. Az a standard r.k. érv pukkadt itt ki, hogy a "sola fide" egy protestáns hagyomány, tehát a gyakorlatban a protestánsok sem alkalmazzák a Sola Scripturát. Erre érkezett az a cáfolat, hogy Luther hozzátoldása semmivel nem bővítette Pál szavának értelmét, mivel Pál szava enélkül is ellentmond Jakabnak, nem kevésbé, mint a hozzátoldás után. Tehát Luther semmivel nem növelte az apostolok kijelentései közti ellentmondást, vagyis csak azt hozta ki Pál szavából, ami eleve benne volt.
"Tök jók a vitáid, az apologetikád, nagyon kedvelem amit csinálsz. De ez a hangnem és stílus, számomra ellenszenves." - Hát bizony mindenekelőtt az első videót kellett volna ebből a szempontból vizsgálnod. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Ha Hodász András alacsony színvonalon, megalapozott érvelés helyett leegyszerűsítő tálalással, nyegle stílusban, az ellenfelet alábecsülve száll csatába, akkor viselje ennek következményeit, vagyis azt az eshetőséget, hogy egy teológiailag képzett prot. vitázó ízekre szedi az ő videóját. És ha ennek során harapósabbra sikerül a hangnem, hát az a vita része. Nem lehet mindig a másik felet körüludvarolva kimondani azt a tényt, hogy őkelme nagy mellénnyel ment a csatába, aztán megtépázva kellett visszavonulnia.
Pindúr Pandúr
1. Nyilvánvaló, hogy nem lehet meggyőzni egy protestánst a Mária-tisztelet helyességéről. A protestánsok a legabszurdabb kifogásokkal és ellenérvekkel állnak elő. Talán csak azért van némi értelme beszállni a vitába, hogy rámutassunk érvelésük és kifogásaik abszurditására.
Tulajdonképpen nem mariológiai kérdésekben kellene vitatkozni. A katolikusok és a protestánsok közötti törésvonalak sokkal mélyebben vannak, mint a Mária-dogmák és a Mária-kultusz kérdésköre. A fő törésvonalak három területen jelentkeznek: az istenkép, az egyházfelfogás és a kinyilatkoztatás-teológia terén.
Istenkép: a protestáns hitvilág Istene impotens, vagy legalább is erősen megkérdőjelezhető a mindenhatósága. A protestánsok sok-sok katolikusellenes érvéből az szűrődik ki, hogy ők nem hisznek Isten mindenhatóságában. Képes Isten arra, hogy tévedhetetlenné tegye a pápát? Képes Isten arra, hogy Jézus valóságosan, lényegileg és valóban jelen legyen az átváltoztatott kenyérben és borban? Képes Isten megtenni azt, hogy Mária meghalljon mindent imát a földön? Szerintük ugyanis isteni tulajdonsággal ruházzuk fel Máriát, amikor hozzá imádkozunk, hisz Mária véges teremtményként nem képes minden imát meghallani. Gyengének tekintik Istent ahhoz, hogy ezeket a rendkívüli dolgokat végbevigye. A katolikus válasz mindezen kérdésekre: igen. A hit pedig bizonyságot ad arról, hogy ez így is van. A bizonyság pedig a Szentírásból és a Hagyományból fakad.
Ezenkívül a protestantizmus Istene egy irigy és paranoiás isten, akit állandóan attól kell félteni, hogy csökken a dicsősége és a szentsége, ha tiszteljük Máriát és a szenteket, például oly módon, hogy közbenjárásukat kérjük, majd pedig kifejezzük hálánkat feléjük. Isten dicsősége és fensége végtelen, ahhoz hozzáadni nem lehet semmit, de elvenni sem lehet belőle. Ontológiailag lehetetlen, hogy Isten dicsősége, fensége, méltósága és nagysága csökkenjen Mária és a szentek tisztelete által. Semmiféle csorba nem esik Isten végtelen dicsőségén, ha egy-egy imameghallgatást Máriának vagy valamelyik szentnek tulajdonítunk. Ennek a katolikus hívő is tudatában van. A szentek Isten barátai, és mivel már üdvözültek, sokkal hatékonyabb a közbenjárásuk, mint egy földi halandóé.
2. Nincs olyan bibliai ige vagy kijelentés, amely közvetve vagy közvetlenül tiltaná Mária és a szentek tiszteletét, beleértve ebbe a szentekhez való imádságot is. Azok a bibliai helyek, amelyeket a protestánsok felhoznak, nem a Mária-tisztelet ellen irányulnak. Ugyanis a bibliai szövegek helyes értelmezésénél azt kell nézni, hogy mi volt a szent író eredeti szándéka. Mit akart közölni a szentíró saját kortársai számára? Olyam szövegrészeket nem találunk, amelyeknél az lett volna a szentíró eredeti (!!!) szándéka, hogy a Mária-kultusz (vagy a szentek tisztelete) ellen érveljen. A protestánsok utólag viszik bele azt az értelmezést a bibliai szövegekbe, amelyekkel látszatra érvelni lehet a Mária-tisztelet ellen. A protestánsok azzal érvelnek, hogy a Mária-dogmák és a Mária-kultusz ellentétesek a Biblia kijelentéseivel. Csakhogy adódik a kérdés: A Biblia melyik értelmezésével ellentétesek? A katolikus válasz: nem arról van szó, hogy a Mária-dogmák és a Mária-tisztelet ellenkeznének a Biblia bármely kijelentésével is, hanem arról van szó, hogy ellentétesek a bibliai igék protestáns szájíz szerinti értelmezésével. Márpedig a katolikus fél ebben az esetben nem fogadja el a protestáns bibliaértelmezését. Miért fogadná el? Mi kényszeríti arra, hogy elfogadja? Mi jogon követeli magának a protestáns fél azt, hogy az ő bibliaértelmezését igaznak fogadjam el? És itt jutunk el a problémakör igazi lényegéhez: a sola scriptura elv tarthatatlanságához és az eltérő egyházfelfogás kérdéséhez. Lehet a végtelenségig vitatkozni mariológiai tételeken, lehet dobálódzni bibliai igékkel, de ez csak a felszín. A mélységben ott lapul a "sola scriptura" tézise, annak elfogadása vagy elutasítása. Ha bebizonyosodik, hogy a sola scriptura hamis tétel, egy téveszme, akkor a mariológiai viták is megoldódnak, természetesen a katolikus álláspont javára. A vitából is látszik, hogy a Biblia önmagában nem elég. Ha csak a Bibliára hivatkozunk, ha csak bibliai igékkel dobáljuk egymást, soha nem fogunk dűlőre jutni. Nem elég a Biblia úgy általában, és nem elég abban az esetben sem, hogyha a Mária-tisztelet helyességének vagy helytelenségének kérdésében dönteni akarunk. A Biblia mellett ott áll az Egyház tekintélye. Vagy együtt tekintély mind a kettő, vagy egyik sem. Hogyan lehetek biztos abban, hogyha kezembe veszem pl. Máté evangéliumát, akkor Isten tévedhetetlen igéjét olvasom? Ki döntötte el, hogy Máté evangéliuma sugalmazott szent irat? Hát az Egyház. Az Egyház legalább 27 alkalommal tévedhetetlenül nyilatkozott, amikor kimondta, hogy a 27 újszövetségi könyvet szentnek és sugalmazottnak kell tekinteni, s ezért ezek belekerülnek a kánonba, míg más iratok kívül maradnak (pl. Barnabás levele, Hermász pásztora, apokrif iratok stb.).
3. Hogy a Biblia önmagában nem elég, és nem lehet a teológiai ismeretszerzés kizárólagos princípiuma, azt az is alátámasztja, hogy az egyes protestáns felekezetek sok esetben egymásnak ellentmondóan magyarázzák a Bibliát. A legnagyobb baj az, hogy alapdolgokban nincs egyetértés protestáns egyházi közösségek között, pedig mindegyik a Bibliára hivatkozik. Egymással szöges ellentétben álló tanításokat fogalmaznak meg bibliai igazságként. Példák: a szombat és a vasárnap megünneplésének kérdése. A nagy történelmi protestáns egyházak megmaradtak a vasárnap ünneplésénél, de vannak olyan protestáns irányzatok, amelyek szerint a keresztényeknek is - a zsidókhoz hasonlóan - a szombatot kell megülniük. Luther és Kálvin nem találtak kivetni valót a vasárnapnak az Úr napjaként történő megünneplésében, tehát Luther és Kálvin szerint a vasárnap megünneplése összhangban van a Bibliával. Ezzel szemben az adventisták vehemensen támadják a vasárnap megünneplését, azt pogány szokásnak tekintik - s ők szintén a Bibliára hivatkoznak. A szombat versus vasárnap nem egy mellékes problémakör, hanem elsőrendű keresztény kérdés, hiszen ez minden héten felmerül. Nyilvánvalóan valamelyik fél téved, de ha csak a Biblia áll rendelkezésemre az érvelésnél és csak a Bibliára hivatkozhatom, akkor zsákutcába jutottam. Csak a Bibliára hivatkozva nem lehet megoldani a szombat verus vasárnap problémakört, csak a Biblia alapján nem lehet igazságot adni egyik vagy másik félnek, hanem figyelembe kell venni a szenthagyományt. De felhozhatnám a csecsemőkeresztelés versus felnőttkeresztelés ügyét is.
Konklúzió: amikor én katolikusként helyesnek fogadom el Mária és a szentek tiszteletét, amikor leteszem voksomat a kép- és szobortisztelet mellett, akkor nem követek el semmiféle bálványimádást, sőt Isten tetszésével összhangban cselekszem. Álláspontom helyességét a Biblia, a Szenthagyomány és az Egyház tekintélyével igazolom. Ezek együttesével.
4. Itt jutunk az egyházfelfogás kérdéséhez. A protestáns álláspont szerint a Katolikus Egyház zátonyra futott a Mária-kultusz bevezetésével, a Mária-dogmák kimondásával, a szent képek és szobrok tiszteletének engedélyezésével és támogatásával. Következésképpen és a Katolikus Egyház eretnekségbe süllyedt, elpártolt az igaz hittől, majd jöttek a reformátorok és visszavitték a kereszténységet a világossághoz. Tehát Krisztus Egyháza 1200-1500 éven át sötétben botorkált. Katolikus válasz: 1. volt olyan történelmi szakasz, amikor még nem volt Újszövetség, de létezett már az Egyház (Kb. 20-30 év Krisztus mennybemenetelétől az első újszövetségi könyv megírásáig, ami az Első tesszaloniki levél volt Kr.u. 51-ben.) 2. Ha igaz a protestáns vád, akkor Isten egy impotens isten, aki képtelen arra, hogy megóvja Egyháza egészét a bukástól és az elpártolástól. Egyáltalán mikor volt az a történelmi pont, amikor Krisztus Egyháza elpárolt, és többé nem lehetett őt Krisztus Egyházának nevezni? Vannak protestánsok, akik elfogadják még az első 4 egyetemes zsinatot, mások elvetik azokat, vagy válogatnak a zsinatok határozatai között. Ismét mások szerint a nagy elpártolás és hitehagyás már pár évtizeddel Jézus mennybemenetele után megtörtént (adventisták, Jehova Tanúi). Akik azt állítják, hogy Krisztus Egyháza elpártolt és eretnekségbe süllyedt, azok nem hisznek a Biblia szavának és Krisztus ígéretének. Pünkösdkor eljött a Szentlélek, aki azóta is jelen van és működik az Egyházban, egészen a történelem utolsó napjáig. A Szentlélek élteti az Egyházat, Ő az, aki elvezeti az Egyházat a teljes igazságra, ahogy azt az Úr Jézus megígérte: "Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra" (Jn 16, 13). Tehát nem Krisztus vezette el az Egyházat a teljes igazságra, hanem azt a Szentlélek teszi a történelem során. A teljes igazságra való elvezetés egy reflexiós-eszmélődési folyamat keretében történik a történelem utolsó napjáig. Az Egyház benne van egy eszmélődési folyamatban, ill. az Egyházban magában folyik egy eszmélődés tulajdonképpen Krisztus mennybemenetele napjától egészen Krisztus második eljöveteléig. Ezen eszmélődési-reflexiós folyamat keretében az Egyház növekszik az igazság megértésében, így jönnek létre a dogmák. A Mária-kultusz, valamint a szent képek és szobrok tisztelete is egy eszmélődés, ill. az igazság egyre jobb megértése eredményeként bontakozott ki az Egyházban.
5. Az Egyház tehát történelmi kibontakozása során nem tért el az igazságtól, nem hamisította meg az evangéliumot, nem futott tévútra a különböző teológiai kérdésekben. Ha ez így lenne, akkor az nem az Egyház, hanem Krisztus és a Szentlélek kudarca volna. Rágalom azt állítani, hogy az Egyház különböző pogány vallási tanokat emelt volna be a keresztény hitrendszerbe. Akik ilyen vádakkal illetik a Katolikus Egyházat, azok nem hisznek az Úr Jézus szavainak, és kétségbe vonják a Szentlélek mindenható erejét. Jézus megígérte, hogy a világ végéig az apostolokkal marad (Máté 28, 20). De tudjuk, hogy az apostolok néhány év vagy évtized múlva meghaltak, nem élnek a világ végéig. Jézus szavai az Egyházra vonatkoznak, az apostolok az Egyházat képviselték. Jézus a világ végéig az Egyházzal marad, már pedig ha egy így van, akkor nem történhet meg, hogy az Egyház egésze zátonyra fut. Szakadások, eretnekségek mindig voltak, már az Újszövetség is beszél tévtanítókról. De az Egyház egésze globálisan megmaradt az igaz hitben, a tévtanítók pedig leváltak és elsodródtak. És végül ott van Jézus másik nagy ígérete: "A pokol kapui nem vesznek erőt rajta." Ha igazak lennének a protestáns vádak, akkor a pokol elnyelte az Egyházat. Elég nagy hit vagy inkább hiszékenység kell ennek elfogadásához.
A kép- és szobortisztelet kérdésében a protestáns fél a tízparancsolat 2. parancsára hivatkozik. "Ne készíts magadnak faragott képet " De hogyha ennyire mereven ragaszkodnak a tízparancsolathoz, akkor a protestánsok döntő többsége miért nem a szombaton tekinti az Úr napjának? Miért a vasárnapot szentelik meg, hiszen a tízparancsban az van, hogy szenteld meg a szombatot?
Németh Ferenc
Pindúr Pandúr!
Sejtettem, hogy Ön el fogja ejteni a köztünk fölmerült számos vitaszálat, melyen az Ön és felekezete álláspontja rendre levitézlett. Azt is sejtettem, hogy Ön vissza fog hátrálni az egyházi tekintély magasztalására és a Sola Scriptura támadására mint tarthatóbbnak tűnő vitai frontvonalra. Itt is szívesen felveszem a kesztyűt, de mivel az Ön egész gondolatmenete nem más, mint pár dzsókerként használt igehely sajátos hierarchiai értelmezéséből kiinduló felekezeti dülleszkedés, nem tartom szükségesnek, hogy ugyanolyan tételesen sorra kerítsem az Ön minden állítását, ahogy az előző, konkrét szálakon haladó vitában tettem.
Mindenekelőtt előrebocsátanám azt a tagadhatatlan tényt, hogy mostanáig nem használtam Önnel szemben a Sola Scriptura elvet - legalábbis olyan értelemben nem, hogy "mivel a Mária-tisztelet mai r.k. formái nincsenek benne a Bibliában, a mai r.k. Mária-tisztelet hamis." Ellenkezőleg: én pozitív bibliai kijelentésekkel érveltem amellett, hogy a mai r.k. Mária-kultusz nem lehet igaz, mivel ellentmond ezeknek.
- Olyan igehelyet említettem, amely értelmében Jézus az egyetlen közvetítő Isten és ember között, tehát Mária mint közvetítő nem szükséges, sőt bibliaellenes.
- Azzal érveltem Mária közvetítői szerepének Octobri mense-beli szükségszerűsítése ellen, hogy Jézus, az irgalmas Főpap bőségesen elég erre a szerepre, tehát eretnekség XIII. Leónak az a megalapozási kísérlete, hogy Jézustól mint bírótól a keresztények rettegnek, s ezért van szükségük Máriára.
- Bebizonyítottam, hogy a próféták a szobrok előtt leborulókat bálványimádónak nevezték, függetlenül attól, hogy azok jól tudták: a szobraik nem azonosak az isteneikkel, csak azoknak a jelképei és ábrázolásai.
- Rámutattam, hogy az angyaloknál magasztosabb személy a Biblia szóhasználata szerint csak Isten lehet.
- Igazoltam a mindenki által hozzáférhető r.k. tanforrásokból, hogy Máriát ők végtelen érdeműnek tartják, s ebből levezettem, hogy szerintük ő maga sem lehet véges, hanem csakis végtelen méltóságú.
- Kimutattam, hogy Mária bizonyos titulusai istenkáromlók, mert ezek őt minden bűnös menedékének, minden angyal királynőjének, minden keresztény anyjának tartják, ami az Isten kizárólagos jogába tapos bele.
- Bebizonyítottam, hogy az Istenszülő cím apollinarista és monofizita eretnekségtől szaglik, és nincs rá szükség a nesztorianizmus megcáfolásához.
- Ugyanezt a titulust az "Isten ősapja" és az "Atya anyja" párhuzamos ellentitulusokkal ad absurdum redukáltam.
- Kimutattam, hogy az "Egyház anyja" cím r.k. levezetése logikailag hibás.
- Megerőtlenítettem a világi értelemben vett tisztelet és dicséret kategóriájának a máriás titulusok igazolása érdekében való alkalmazását.
- Megcáfoltam a Mária r.k. tisztelete érdekében másvalaki szüleinek tiszteletét sürgető r.k. bizonyításkísérletet.
- A második niceai zsinat szövegéből kimutattam, hogy a r.k. dogmaforrások szerint a képtisztelet egyházi átok terhe alatt kötelező.
- Megcáfoltam azt az érvet, amely a megtestesülésre hivatkozva próbálta igazolni a képtiszteletnek a Tízparancsolatot megtipró bevezetését.
- A nevetségességig vittem az Ön két érve közti önellentmondást: 1. Már érettebbek vagyunk, mint Mózes kortársai, 2. Mankóra van szükségünk az Isten tiszteletéhez.
- Bebizonyítottam, hogy az Ön leszűkítő bálványimádás-fogalma hibás, és az a cselekmény is ide veendő, ha valaki az igaz Istent faragott képek segítségével akarja tisztelni.
- Kimutattam, hogy a r.k. képkultusz igenis össze volt kötve erkölcstelenséggel, és téves istenképet magában foglaló, babonás érzülettel sok helyen ma is össze van kötve.Ennyiben foglalom hát össze legutóbbi hosszú írásomat, és rögzítem azt a tényt, hogy Ön erre az eddigi szálakon nem is kísérelte meg a választ. Tehát a kettőnk vitájának első, tételes fordulója (melyet Ön kezdett meg a tételes állítások terén) az Ön visszavonulásával végződött.
Ennek alapján nevetséges blöffnek minősítem az Ön kijelentését: "A protestánsok a legabszurdabb kifogásokkal és ellenérvekkel állnak elő. Talán csak azért van némi értelme beszállni a vitába, hogy rámutassunk érvelésük és kifogásaik abszurditására." - Hiszen Ön egyetlen ponton sem próbálta meg ezeket kimutatni nálam, hanem megpróbálta az egész vitát leborítani a nagy tekintélyi érvvel, melynek veleje az: "Nekünk igazunk van, neked meg kuss a neved." Ez a gőgös tekintélyi érvelés nem éppen az ügyes és értelmes vitázók szokása, hanem az erejükkel takarékoskodni kívánó mini-tertulliánuszoké, akik azt képzelik, hogy protestáns ellenfeleiket ugyanúgy kitehetik a szorítóból, mint ez a nagyszájú egyházi író a maga bizonyos eretnek kortársait, akiket azon az alapon kárhoztatott volna hallgatásra, hogy amazok nem az ő hierarchiájának engedelmeskedtek.
Érveim súlyán tehát nem változtat az, ha Ön utólag, mikor feladja e szálakon a vitát, csak annyit tud kipréselni magából, hogy én csak egy "értelmezését" adom az érvemben szereplő igehelyeknek. Hiszen ha akár csak egy szóval is többet mondok az idézetnél, az már értelmezés, de ettől még nem lehet olyan önfelmentő modorban vigyorogva félretolni az érvemet, ahogy Ön tette. Ellenkezőleg: az érvre ellenérvvel illik válaszolni, értelmezésre más értelmezéssel, és ezek között kell eldőlnie a vitának.
És ha Ön komolyan veszi saját hagyományát, akkor bizony tartozik is a cáfolattal, hiszen a hagyomány egyik deklarált feladata az, hogy helyesen értelmezze a Szentírást, és ne csak bemondja ezt a helyességet a maga javára, mint egy hazárdkártyás. Tessék hát előjönni a hagyomány tárházából mindenféle konkrét és meggyőző érvvel - ha az a hagyomány csakugyan olyan szentséges, apostoli és megbízható, amilyennek Ön állítja. A helyes álláspont onnan ismerszik meg, hogy elnémítja az ellenfelet (Tit 1,7.9: "Szükséges, hogy a püspök feddhetetlen legyen [...], aki a tudomány szerint való igaz beszédhez tartja magát, hogy inthessen az egészséges tudománnyal és meggyőzhesse az ellenkezőket"), s nem onnan, hogy az Ön modorában berikkantja, hogy "el vagy némítva, igazam van, punktum."
----
"A protestánsok sok-sok katolikusellenes érvéből az szűrődik ki, hogy ők nem hisznek Isten mindenhatóságában." - Ez egy ügyetlen, nagyhangú érvpótló ráolvasás Öntől, és amint az alábbiakban kimutatom, súlyosan téves is.
"Képes Isten arra, hogy tévedhetetlenné tegye a pápát? Képes Isten arra, hogy Jézus valóságosan, lényegileg és valóban jelen legyen az átváltoztatott kenyérben és borban? Képes Isten megtenni azt, hogy Mária meghalljon mindent imát a földön?" - Hát persze, hogy képes. Amint arra is képes, hogy Önt vagy akár az ördögöt megtérítse önmagához, és odaültesse az ő jobbjára (Krisztus mellé és Mária fölé), vagy hogy szárnyakat növesszen a pápára, hogy az önerőből repülni tudjon, vagy hogy Jézus teljes embersége és istensége szubsztanciálisan jelen legyen a prédikált igében. Ennek elvi lehetőségét én hiszem és vallom, ahogy azokét is, amiket Ön előhoz. Tehát nem a mindenhatóságot tagadom én Istenben, hanem azt a szándékot, hogy ő ezeket vagy a r.k. dogmáknak megfelelő döntéseket meghozta légyen. Az, hogy van-e Máriának olyan hosszú füle, hogy milliónyi imát egyidejűleg meghallhasson, nem az Isten mindenhatóságán, hanem az akaratán múlik. És hogy micsoda az Isten akarata e kérdésekben, azt az isteni kijelentésből tudjuk, nem pedig valamely tiarás főpap hatalomszavából (és főleg nem holmi pogányos, régi istennőjük keresztényített utódját kereső efézusi hívek kiabálásából). Hogy ezt a kijelentést honnan vesszük és miképpen értelmezzük, az már lehet vitatéma, de az biztos, hogy nézetkülönbségünk nem az isteni mindenhatóság megvallásán vagy tagadásán fordul meg. Tehát Önnek ez az első blöffje hangosan kidurrant.
"Szerintük ugyanis isteni tulajdonsággal ruházzuk fel Máriát, amikor hozzá imádkozunk, hisz Mária véges teremtményként nem képes minden imát meghallani. Gyengének tekintik Istent ahhoz, hogy ezeket a rendkívüli dolgokat végbevigye." - Ez egy olcsó vitai fogás, amely Istent a vitában arra a szerepre kárhoztatja, hogy a r.k. dogmák máskülönbeni ellentmondásait vagy eretnekségeit mindenhatóságával kiküszöbölje, és a r.k. állítások igaz voltáért gépiesen jótálljon. Ez az isten az Ön szereposztásában egy deus ex machina, vagyis a színpadi katapultból előröppenő isten - és konkrétan csak egy, a drámaíró akaratát kiszolgáló dzsinn. Ön ezzel a húzásával az Istent nem tekinti a kijelentés forrásának, hanem csak egy szupermennek, aki egy füttyentésre megoldja az önkényesen összetákolt r.k. dogmák körüli összes bonyodalmat, majd egy pukkanással eltűnik. Ezt a dzsinnt akarja most Ön rám tukmálni mint Istent, miután a tételes vitában látványosan felsült. Szégyen, gyalázat.
A konkrét felvetésre felelve bebizonyítom, hogy Máriát a római katolikusok kötelesek Istennek tartani. Ennek igazolásául az Ön által elveszített tételes vitából most átemelem azt az eddig nem hangsúlyozott tételt, amit a katekizmusból idéztem:
1477 "Ezenkívül e kincshez tartozik az a valóban mérhetetlen, megszámlálhatatlan, kimeríthetetlen és mindig új érték is, amellyel Isten színe előtt a Boldogságos Szűz Mária és az összes szentek jócselekedetei és imádságai rendelkeznek. [...]"
Ebből bebizonyítom, hogy Önök kötelesek Máriát érdemeit tekintve aktuálisan végtelennek, tehát istennek tartani.
1. A megvalósult végtelenség bármilyen téren csak Isten attribútuma lehet.
2. A megszámlálhatatlan, kimeríthetetlen, mérhetetlen érték (azaz konkrétan itt: érdem) szükségképpen végtelen.
3. A szentek száma véges.
4. Mária a r.k. tan szerint nagyobb méltóságú bármely más szentnél.
5. Véges sok véges érdemmennyiség összeadva nem adhat végtelen érdemet.
6. Tehát legalább a legnagyobb szentnek végtelen kell, hogy legyen az érdeme.
7. A fentiek szerint ez Mária.
8. Ebből következik, hogy a katekizmus, a józan ész és a Biblia egybevetése szerint Máriát a római katolikusok kötelesek Istennek tartani.----
"Ezenkívül a protestantizmus Istene egy irigy és paranoiás isten, akit állandóan attól kell félteni, hogy csökken a dicsősége és a szentsége, ha tiszteljük Máriát és a szenteket, például oly módon, hogy közbenjárásukat kérjük, majd pedig kifejezzük hálánkat feléjük." - No nem oda Buda. Istent nem kell félteni, helytáll ő magáért, és bosszút is áll azokon, akik a dicsőségét csorbítják. Nem a mi dolgunk őt megvédeni: megvédi ő magát úgy a bálványoktól, mint a dicsőségét másnak adni szándékozóktól.
"Isten dicsősége és fensége végtelen, ahhoz hozzáadni nem lehet semmit, de elvenni sem lehet belőle. Ontológiailag lehetetlen, hogy Isten dicsősége, fensége, méltósága és nagysága csökkenjen Mária és a szentek tisztelete által." - Hát persze. Ontolgiailag az is lehetetlen, hogy Isten dicsősége csökkenjen az ördögimádás, a szodómia, a tömeggyilkosság és az istenkáromlás által, mert ő a maga idejében mindezeket legyőzi és diadalmenetben mutogatja, és megdicsőíti magát az ítéletben. Csakhogy az Isten dicsőségéről és féltékenységéről szóló bibliai kijelentések nem holmi ontológiai fogalomként beszélnek az ő dicsőségéről, mintha az az Istennek valami személytelen attribútuma, pl. tömege vagy hőmérséklete lenne, hanem az emberek azon kötelességeként, hogy őt dicsérjék, imádják és áldják.
Ésa 42,8
"Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak."Ha az emberek Isten helyett Máriát tisztelik, akkor figyelmük végessége miatt Istent kevésbé fogják dicsőíteni, és ez végső soron rajtuk csattan, mert a teremtő helyett a teremtményt tisztelik.
"Semmiféle csorba nem esik Isten végtelen dicsőségén, ha egy-egy imameghallgatást Máriának vagy valamelyik szentnek tulajdonítunk." - De bizony, mert az ima és az imameghallgatás az Istené, nem Máriáé. Egyedül őhozzá szabad imádkozni, emberhez soha.
"A szentek Isten barátai, és mivel már üdvözültek, sokkal hatékonyabb a közbenjárásuk, mint egy földi halandóé." - Ez súlyos tévedés. A Jelenések 6,10-beli vértanúk imája nem hallgattatott meg, immár kétezer éve.
"Nincs olyan bibliai ige vagy kijelentés, amely közvetve vagy közvetlenül tiltaná Mária és a szentek tiszteletét, beleértve ebbe a szentekhez való imádságot is." - De bizony, hogy van.
Lk 4,8
"Felelvén pedig Jézus, monda néki: Távozz tőlem, Sátán; mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj."Az, hogy nem Mária van odaírva, semmi módon nem zárja ki Máriát e tilalom alól, ahogyan Péter heveskedő bizonykodásakor sem Pétert nevezte meg az Úr, hanem azt mondta (Mk 8,33): "Távozz tőlem, Sátán, mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra."
"Olyan szövegrészeket nem találunk, amelyeknél az lett volna a szentíró eredeti (!!!) szándéka, hogy a Mária-kultusz (vagy a szentek tisztelete) ellen érveljen. A protestánsok utólag viszik bele azt az értelmezést a bibliai szövegekbe, amelyekkel látszatra érvelni lehet a Mária-tisztelet ellen." - A csudát (Jer 7,18): "A fiak fát szedegetnek, az atyák gyújtják a tüzet, az asszonyok pedig dagasztanak, hogy az ég királynőjének béleseket készítsenek, és az idegen isteneknek italáldozatokkal áldoznak, hogy engem felingereljenek." Abban a pillanatban, amikor a római katolikusok Máriát az ég királynőjévé tették, saját maguk vették a nyakukba a próféte eme feddését.
"A protestánsok azzal érvelnek, hogy a Mária-dogmák és a Mária-kultusz ellentétesek a Biblia kijelentéseivel. Csakhogy adódik a kérdés: A Biblia melyik értelmezésével ellentétesek?" - Nem holmi értelmezésével, hanem a szövegével. De ugyanúgy kérdezhetem: vajon a péteri ígéret melyik értelmezésének kell érvényesülnie a teológiában? Cipriáné és az ortodoxoké, akik a püspöki hivatalt tekintették Péter utódjának? Vagy Ignácé, aki a helyi püspökbe helyezte az utódlást? Vagy a pápistáké, akik csak a pápánál álltak meg?
"Mi jogon követeli magának a protestáns fél azt, hogy az ő bibliaértelmezését igaznak fogadjam el?" - Az értelmezést nem kell elfogadni, ha sikerül megcáfolni, vagy legalábbis jobb értelmezést kínálni helyette. Egy biztos: pusztán a saját felekezetükre hiába mutogatnak a pápisták (sem az ortodoxok, a mormonok vagy a jehovisták), attól még nem lesz automatikusan jobb az értelmezésük, mint másoké.
"Lehet a végtelenségig vitatkozni mariológiai tételeken, lehet dobálódzni bibliai igékkel, de ez csak a felszín. A mélységben ott lapul a "sola scriptura" tézise, annak elfogadása vagy elutasítása." - Ugyan már, hiába alkot Ön efféle hiú ideológiai dedukciókat. A fentiekben összefoglaltam, mennyiszer megcáfoltam Önnel szemben a r.k. Mária-kultuszt a Sola Scriptura elv használata nélkül.
"Hogyan lehetek biztos abban, hogyha kezembe veszem pl. Máté evangéliumát, akkor Isten tévedhetetlen igéjét olvasom? Ki döntötte el, hogy Máté evangéliuma sugalmazott szent irat? Hát az Egyház." - No de mégis mikor? A kánonról az első tévedhetetlen r.k. döntés a tridenti zsinaton született! És ha ezt tisztáztuk, azonnal itt a fogós kérdés: Addig talán nem lehetett tudni azt, hogy Máté evangéliuma ihletett-e? Az Ön nagyhangú, hazabeszélő, öndicsérettől bűzlő blöffje ott tört ketté, ahol a legvastagabb.
Persze a valóság ennél sokkal prózaibb. Ezt a kérdést egy egyszerű történeti hagyomány (a helyi gyülekezeteknek az illető evangéliumot ismerő és elismerő nyilatkozata) tanúsította az első három században, és ezt foglalták aztán tételes formába az ismert kánonlisták, Atanáziusztól Hippóig. Így hát nem kellett hiába várniuk a keresztényeknek az Újszövetségükre sem háromszáz évet Atanáziusz húsvéti leveléig, sem háromszázötven évet a hippói zsinatig, sem ezerötszáz évet a tévedhetetlennek mondott tridenti kánonlistáig.
"Hogy a Biblia önmagában nem elég, és nem lehet a teológiai ismeretszerzés kizárólagos princípiuma, azt az is alátámasztja, hogy az egyes protestáns felekezetek sok esetben egymásnak ellentmondóan magyarázzák a Bibliát." - De tán az apostolinak mondott hagyományt nem ugyanilyen sokféleképpen lehet értelmezni azokon a pontokon, ahol a kérdésben nincs explicit kijelentés a hagyományban sem? Másrészt a hagyományt soha rendesen le nem határolták: nincs konszenzus abban, hogy a zsinatok, atyák és egyéb egyházi írók mely kijelentései mennyiben részei vagy tanúi ennek a hagyománynak. Tehát a hagyomány sem mutat utat a véleménykülönbségek dzsungelében. Értem persze, hogy Ön rövidre akarja zárni a vitát, de ahhoz korábban kellett volna fölkelnie.
"A szombat versus vasárnap nem egy mellékes problémakör, hanem elsőrendű keresztény kérdés, hiszen ez minden héten felmerül." - De bizony, teljesen mellékes kérdés, és az apostol ezt explicite ki is mondja:
Rm 14,5-6a
"Emez az egyik napot különbnek tartja a másiknál: amaz pedig minden napot [egyformának] tart. Ki-ki a maga értelme felől legyen meggyőződve. Aki ügyel a napra, az Úrért ügyel: és aki nem ügyel a napra, az Úrért nem ügyel."Kol 2,16-17 "Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért, vagy ivásért, avagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában, melyek [csak]árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé."
"Csak a Bibliára hivatkozva nem lehet megoldani a szombat verus vasárnap problémakört, csak a Biblia alapján nem lehet igazságot adni egyik vagy másik félnek, hanem figyelembe kell venni a szenthagyományt." - Tévedés. A Biblia fényében ez a kérdés adiaforon (közömbös dolog, nem hitkérdés), tehát kinek-kinek meglehet róla a maga véleménye, attól még lehet jó keresztény. És ezt az apostol mondja. Csak hát sokan már az első századokban igyekeztek valami jól látható jelet letenni a mindennapi életükbe, amivel a zsidóktól el tudtak határolódni. Persze a zsidókeresztények sem voltak restek, ők meg a szombatjukat magasztalták az egekig. És végül a nyers erő érvényesült - a Pál javasolta szeretet helyett. Ebből a történetből azt látjuk, hogy éppen a Biblia az, amely a hagyományokat mérlegre teszi és megítéli.
"De felhozhatnám a csecsemőkeresztelés versus felnőttkeresztelés ügyét is." - Hiába tenné ezt Ön, mert a Biblia ebben is világosan beszél. A keresztséget "jó lelkiismeret kérésének" nevezi (1Pt 3,21), amire nyilván csak épelméjű és eszüket tudó emberek képesek, csecsemők nem.
"Tehát Krisztus Egyháza 1200-1500 éven át sötétben botorkált." - Ez nem újdonság az Isten ószövetségi népére tekintve, akiknek szintén csodálatos ígéreteik voltak arra az esetre, ha hűségesek maradnak. Hasonlóképpen, az egyháznak is megígértetett a Szentlélek segítsége, de nem arra az esetre, ha már véglegesen megkeményedtek az erkölcsi és teológiai romlásban.
"Ha igaz a protestáns vád, akkor Isten egy impotens isten, aki képtelen arra, hogy megóvja Egyháza egészét a bukástól és az elpártolástól." - Dehogyis. Jézus maga jósolta meg, hogy sokan el fognak pártolni az igazságtól.
Mt 24,10-13
"És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást. És sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek. És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül.""Egyáltalán mikor volt az a történelmi pont, amikor Krisztus Egyháza elpárolt, és többé nem lehetett őt Krisztus Egyházának nevezni?" - Ennek megítélését az ítélő Istenre kell bízni, a búza és konkoly példázatának megfelelően. Az biztos, hogy a pápaság hatalmának teljessége, vagyis a XII. század már az elpártolt időszakba esik. De tudjuk, hogy az elvetemedett népség közepette minden korszakban vannak Istenhez hűséges, derék keresztények. Ilyenek minden időben éltek a pápa aklában is - és persze az ortodoxokról se feledkezzünk meg, akiknek ugyan számtalan tévelygésük van, de annyi semmiképpen nincs, mint a pápistáknak.
"Vannak protestánsok, akik elfogadják még az első 4 egyetemes zsinatot, mások elvetik azokat, vagy válogatnak a zsinatok határozatai között." - Ez a dolog nem tehető hitbeli választóvonallá, mert a prot. teológia szerint nem a zsinatok képezik a hit zsinórmértékét, hanem a Szentírás. A zsinatokat a Szentírás mérlegére kell tenni.
"Ismét mások szerint a nagy elpártolás és hitehagyás már pár évtizeddel Jézus mennybemenetele után megtörtént (adventisták, Jehova Tanúi)." - Ebben nekik nincs igazuk, ami abból is látszik, hogy őkelmeiken azóta görcsös szektásság és tévelygés uralkodott el.
"Akik azt állítják, hogy Krisztus Egyháza elpártolt és eretnekségbe süllyedt, azok nem hisznek a Biblia szavának és Krisztus ígéretének. Pünkösdkor eljött a Szentlélek, aki azóta is jelen van és működik az Egyházban, egészen a történelem utolsó napjáig." - Csakhogy afelől nincs semmi biztosíték, hogy ő mindig a hierarchiát fogja kitüntetni kegyelmi ajándékaival és az ortodoxia varázssüvegével. Íme, tudjuk, hogy Efézusban a presbitériumban is felütötte fejét az eretnekség, és ezt Pál mindenféle ijedezés nélkül jósolta meg, holott ha r.k. logika alapján gondolkodott volna, azt kellett volna mondania: "Isten ments, hogy közületek eretnekek támadjanak, hiszen akkor a pokol kapui legyőznék az egyházat!"
Apcs 20,29-30 "Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jőnek ti közétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják."
"Tehát nem Krisztus vezette el az Egyházat a teljes igazságra, hanem azt a Szentlélek teszi a történelem során. A teljes igazságra való elvezetés egy reflexiós-eszmélődési folyamat keretében történik a történelem utolsó napjáig." - Az ám, de ennek a reflexiónak része az is, hogy alkalmanként beismerjük saját tévelyéseinket, és engedjük, hogy a Szentlélek jobbra tanítson bennünket. Minden felekezet képes erre, csak az nem, amely már a kezdetnél deklarálta, hogy ő bizony tévedhetetlen. Az ilyen gőgös csoportosulások maguk zárják el magukat a Szentlélek tanító működésétől.
"A Mária-kultusz, valamint a szent képek és szobrok tisztelete is egy eszmélődés, ill. az igazság egyre jobb megértése eredményeként bontakozott ki az Egyházban." - Ezt az Ön felekezetének alapján állva nem így kell mondani, hanem úgy, hogy a r.k. felekezet mindkét tanrendszert kezdettől fogva vallotta, mindig és mindenütt, mert ezeket a tanokat Jézus szóban az apostolokra bízta, és ők hűségesen továbbadták mindezt az utódaiknak, satöbbi. Hogy jön ide ez az "eszmélődés?" Itt kézről kézre adott apostoli szenthagyománynak kell lennie, nem pedig holmi "egyre jobb megértésnek!" Ez utóbbi eszme még a végén protestánssá teszi az egyházat, hiszen Lerinumi Vince szerint csak az lehet a hagyomány része, amit "mindenkor, mindenhol és mindenki" hitt az egyházban.
"Az Egyház tehát történelmi kibontakozása során nem tért el az igazságtól, nem hamisította meg az evangéliumot, nem futott tévútra a különböző teológiai kérdésekben. Ha ez így lenne, akkor az nem az Egyház, hanem Krisztus és a Szentlélek kudarca volna." - Ez persze sokan mondják a hagyományelvű, papos felekezetek közül, pl. a római katolikusokon kívül az ortodoxok, a nesztoriánusok, a monofiziták, de persze az ókatolikusok és a szedevakantisták is.
"Rágalom azt állítani, hogy az Egyház különböző pogány vallási tanokat emelt volna be a keresztény hitrendszerbe." - Dehogy rágalom, hanem nagyon is fájó igazság. Ilyen pl. a miseáldozatról szóló tan, amely zsidós tévelygés, aztán a pápaság eszméje, amely viszont a római császárok és főpapok hatalmát akarta Péter apostol köntösébe bújtatni.
"Akik ilyen vádakkal illetik a Katolikus Egyházat, azok nem hisznek az Úr Jézus szavainak, és kétségbe vonják a Szentlélek mindenható erejét." - Dehogy annak, hanem e szavak pápista értelmezésének. Holott a Szentlélek nem Rómának mint olyannak adatott, hasztalan akarja Ön így olvasni a péteri ígéretet. Az csakugyan igaz, hogy az Ön felekezeti dzsinnjében nem hiszünk, amelynek az volna a feladata, hog a r.k. felekezetet tévedésmentesnek őrizze meg. De ugyanígy nem hiszünk az ortodoxok, a maroniták vagy az etióp keresztények saját akolbeli dzsinnjében sem.
"Jézus megígérte, hogy a világ végéig az apostolokkal marad (Máté 28, 20). De tudjuk, hogy az apostolok néhány év vagy évtized múlva meghaltak, nem élnek a világ végéig. Jézus szavai az Egyházra vonatkoznak, az apostolok az Egyházat képviselték." - Ön már sokadszor esik bele abba a csapdába, hogy a saját felekezetét nevezi "egyháznak". De oda még be akarnak furakodni az ortodoxok, a maroniták, a koptok, és így tovább. És mindegyik haragosan hajtogatja saját apostoli utódlását és a neki ígért isteni segedelmet, el egészen a tévedhetetlenségig. Ezen ígéret tehát nem értendő felekezetekre, de még a felekezetek többségére sem.
"Jézus a világ végéig az Egyházzal marad, már pedig ha egy így van, akkor nem történhet meg, hogy az Egyház egésze zátonyra fut. Szakadások, eretnekségek mindig voltak, már az Újszövetség is beszél tévtanítókról. De az Egyház egésze globálisan megmaradt az igaz hitben, a tévtanítók pedig leváltak és elsodródtak." - Persze, mindenki szívesebben ülne az ítéletkor a dicsőséges oldalon, és kevesen vallják, hogy rászolgáltak az Úr dorgálására. De olykor nem a többség jár az igaz úton.
Rm 11,2
"Nem vetette el Isten az ő népét, melyet eleve ismert. Avagy nem tudjátok-é, mit mond az írás Illésről? amint könyörög Istenhez Izráel ellen, mondván: "Uram, a te prófétáidat megölték, és a te oltáraidat lerombolták; és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek." De mit mond néki az isteni felelet? "Meghagytam magamnak hétezer embert, akik nem hajtottak térdet a Baálnak."""És végül ott van Jézus másik nagy ígérete: "A pokol kapui nem vesznek erőt rajta." Ha igazak lennének a protestáns vádak, akkor a pokol elnyelte az Egyházat. Elég nagy hit vagy inkább hiszékenység kell ennek elfogadásához." - Dehogyis. A pokol kapui tényleg nem vesznek diadalt az egyházon, de bizonyos látható felekezeteken annál inkább. A római katolikus felekezet erős versenyben legalább dobogós azok között, akiket a pokol valamikor elnyelt. Ezt a konstanzi zsinat előtt nagyon sokan habozás nélkül ki merték mondani, hiszen akkor bizonyos emberek hatalomvágya folytán három pápa is uralkodott egyidejűleg, akik kölcsönösen kiátkozták egymást. De a tridenti zsinat is vállalkozott bizonyos belső reformokra és a visszaélések megszüntetésére. Ezeket nyilván nem látta el azzal a megjegyzéssel, hogy "a pokol elnyelte az egyházat", de a gyakorlatban nagyon is úgy tűnt, mintha éppen a pokol torkából igyekezett volna kirángatni úgy a közhívőket, mint az elkényelmesedett klérust. És ma, amikor a tanítóhivatalra egyre kevesebben hallgatnak a névlegesen még r.k. tömegek közül, bizony Ön is fölteheti a kérdést magának: nem hagyta-e el a r.k. felekezetet az Isten?
"De hogyha ennyire mereven ragaszkodnak a tízparancsolathoz, akkor a protestánsok döntő többsége miért nem a szombatot tekinti az Úr napjának?" - Azért, mert saját (Rómától örökölt), igen ősi hagyományuk erre vezeti őket. De ez a hagyomány jogosulatlan, ha kötelezően ezt a napot tekintik szentnek, és nem hagynak helyt azoknak, akik más napon akarnak istentiszteletet tartani. A helyi gyülekezeteknek meg kellene hagyni azt a szabadságot, hogy erről maguk döntsenek, mert az apostol sem akarta, hogy e kérdésben a lelkiismeretet merev szabályokkal igázzák le. A "jó rend" kedvéért a gyülekezeteknek a maguk körében ki kellene alakítaniuk egy általános szokást az istentiszteleti napokról, de ebben inkább a világi naptárnak kellene érvényesülnie, mintsem valami merev vasárnapizmusnak, netán szombatizmusnak.
"Miért a vasárnapot szentelik meg, hiszen a tízparancsban az van, hogy szenteld meg a szombatot?" - Ezt a parancsot a pogánykeresztényekre nézve az apostoli zsinat nem tette kötelezővé, Pál apostol pedig egyenesen mindenkire nézve eltörölte a kötelező érvényét. Ilyen egyszerű hát a válasz, csak a Bibliát kellene Önnek jobban ismernie.
----
A fentiek alapján tehát visszadobom Önnek a labdát. A máriás és a képtisztelő vitában Ön már leolvadt, és most a tekintélyvitában is közel áll ehhez.
Pindúr Pandúr
1) Ön azt hiszi, hogyha nyakon önti vitapartnerét cikornyás mondatok és tekervényes megfogalmazások áradatával, akkor valamit is bebizonyított vagy megcáfolt. Hát tévedett. A bő lére eresztett öntelt szóáradata csak azt igazolja, hogy hatalmas káosz van az ön fejében a katolikus hitrendszert és dogmatikát illetően. Érződik, hogy olyan emberrel vitatkozom, aki semmit sem érett meg a katolikus hitrendszerből és a katolikus teológiából, ill. totálisan félreértelmezi ezeket. Én is szét tudnám cincálni az ön hozzászólását, lépésről-lépésre végigmenni az egyes kijelentésein, hogy azok abszurditását és téves logikáját bebizonyítsam. Az ön levezetése kicsavart és feje tetejére állított. Ehelyett inkább azt az utat választottam, hogy az alapokat vettem célba, mert ha az alap semmivé válik, akkor összeomlik az egész protestáns hitelvi konstrukció, és már semmi szükség nem lesz a részletkérdésekbe belemenni.
Olyan ez, mint a kártyavár lebontása. Belemehetek a türelemjátékba: Szétszedhetem a kártyavárat felülről kiindulva, az egyik kártyának a másik kártya utáni elvételével, de választhatom az egyszerűbb megoldást is: a legalsó szinten kihúzok egy kártyát, és azonnal összeomlik az egész építmény. Visszautalok arra, amit már leírtam egyszer: minden az egyházfelfogás kérdésén áll vagy bukik. A katolikus és a protestáns egyházfelfogás között nagyobb a szakadék, mint a Marianna-árok, következésképpen minden más dogmatikai törésvonal ebből a hatalmas szakadékból forrásozik. Ha az egyházfelfogás kérdésében dűlőre jutnánk, akkor a többi teológiai kérdéskörben is viszonylag könnyen konszenzusra lehetne jutni. Pont azért nem mentem bele a részletkérdések bogozgatásába, mert inkább az alapokra való összpontosítást tartom lényegesnek. Az alap pedig az ekkleziológia kérdésköre. Ha a Katolikus Egyház önmeghatározása megfelel Krisztus szándékának, akkor a sola scriptura tézis hamvába hullik, és a többi protestáns tantétel hamissága is azonnal nyilvánvaló válik.
Katolikusként azért fogadom el a Mária-dogmákat és a szent képek/szobrok tiszteletét, mert ezek igazságát és helyességét a Katolikus Egyház garantálja. Ha a Mária-dogmák téveszmék, ha a Mária-kultusz bálványimádás, akkor a Katolikus Egyház valóban nem Jézus Krisztus igaz egyháza, hanem inkább egy ördögi intézmény. A Mária-dogmák és a képek/szobrok tisztelete mögött ott áll a Katolikus Egyház tekintélye. Még a Biblia hitelességét is a Katolikus Egyház garantálja. Szent Ágoston mondja: "Nem hinnék az evangéliumban, ha a Katolikus Egyház tekintélye erre nem indítana." Ez nem a "sola ecclesia" elv deklarálását jelenti, hanem annak kijelentését, Krisztus rendelése szerint az élő szó és az élő tekintély szerepe éppolyan kiemelkedő, mint az írott igéé. Következésképpen a Biblia nem lehet kizárólagos teológiai igazságforrás és egyedüli döntőbíró hitbéli és erkölcsi kérdésekben. Krisztus soha semmit nem említett apostolainak az írással kapcsolatban. Nem írni küldte tanítványait, hanem az evangéliumot hirdetni, méghozzá élő szóban. Már múltkor is leírtam, (s ön nem is tudott rá semmit mondani) de megismétlem: Krisztus mennybemenetel után volt min. 25-30 év, amikor még nem létezett egyetlen újszövetségi könyv sem, de az Egyház élt, működött és növekedett. Arról nem is beszélve, hogy adott volt egy bő 300 év, amikor az újszövetségi kánon még képlékeny formában volt, sok bizonytalansággal és kétellyel egyes könyvek ihletettségével kapcsolatban. Viszont abban a kezdeti 25-30 évben is teljes értékű volt az Egyház, Újszövetség nélkül!!! Már ebben a nagyon korai időszakban is volt az Egyháznak tanítása, voltak hitelvei, volt liturgiája, voltak szentségei és volt hierarchiája. Az Egyház tehát időben igen, ha tekintélyben nem is, de megelőzi az Újszövetséget. Most persze azt mondja: Igen, de ott volt az Ószövetség. Csakhogy Krisztus nem arra adott parancsot, hogy az ószövetségi írásokat hirdessék az apostolok, hanem az evangéliumokat. Az Ószövetség csak arra volt jó, hogy a zsidókkal folytatott polémiában bizonyításként lehetett rá hivatkozni, de a pogánymisszióban az Ószövetség használata szükségtelen, hasztalan és felesleges volt.
Krisztus valóban nem vallást, és nem is felekezetet alapított, hanem egyetlen egyházat. A Krisztus által alapított egyház, tehát az apostoli ősegyház tovább él a Katolikus Egyházban. A Katolikus Egyház tanításában, szentségi életében és hierarchikus felépítésében megőrizte azonosságát minden idők Katolikus Egyházával, különösön saját történelmi eredetével, az apostolok ősegyházával, a 12 tanítvány körével. Mindaz, amit Jézus elképzelt és elrendelt egyháza számára a hitelvek, a szentségek és a hierarchikus felépítés terén, a Katolikus Egyházban van meg a maga teljességében. Más egyházak vagy egyházi közösségek csak részlegesen valósítják meg Jézusnak az egyházról alkotott gondolatát és tervét, azt a bizonyos egyház-lényeget, az "egyházságot". (Második helyen az ortodox egyház áll.) A történelmi eszmélődés során nem véletlenül adta önmagának Krisztus egyháza a "katolikus" nevet. Antióchiai Szent Ignác beszél először katolikus egyházról. A "katolikus" szó valódi jelentése: a teljesség szerinti, olyan valami, amiben benne van a teljesség. A Katolikus Egyházban található meg a hitigazságok, a kegyelmek és a szervezeti felépítés teljessége; a történelem szakadár és az eretnek csoportjai csak elvettel ebből a teljességből.
Ismerem a protestáns kifogást: Az ősegyházban vagy az ókeresztény egyházban nem voltak meg azok a dogmák és tanok, amiket a későbbiek folyamán kihirdetett a Katolikus Egyház, tehát mondjuk a 4. századi egyház nem azonos a Katolikus Egyházzal. Válasz: Jézus az egyházat egy élő valóságnak alkotta meg, nem pedig valami holt kövületnek, amit az évszázadok tovatűnő korszakaiban merev változatlanságban kell őrizni. Épp az egyház élő mivoltát igazolja az a tény, hogy az egyházban van fejlődés és kibontakozás a dogmák, a liturgia és a szervezeti felépítés terén. A változás azonban soha nem érinti a lényeget és az identitást. Pál az egyházat egy élő testhez hasonlítja az 1Kor 12-ben. Az egyház Krisztus misztikus teste a történelemben. Én még nem láttam olyan testet, amelyik ne fejlődne. A dogmafejlődés, a liturgiában és a szervezeti felépítésben megnyilvánuló fejlődés hasonlít az emberi személyiségfejlődéshez. Az ember - testileg és lelkileg - is változik a magzatkortól egészen az aggastyánig, miközben megtartja személyi azonosságát. A csecsemő ugyanaz a személy, mint az öregember. Mindaz, ami megvan egy felnőtt emberben, csíraszerűen megvolt már a csecsemőben is. Ugyanez a helyzet dogmafejlődéssel is: azok a dogmák (pl. Mária mennybevétele, pápai tévedhetetlenség), amik csak később kerültek kihirdetésre, kezdettől fogva benne voltak az egyház hitében, csak nem kifejezett, hanem implicit módon, tehát csíraszerűen.
2) Persze mindez bizonyítani kell. Hogy milyen volt a Katolikus Egyház hite mondjuk a 2-3. században, vagy éppen az 5. században, azt a korabeli írásos feljegyzések mutatják meg. Ezek az írott keresztény dokumentumok a szenthagyomány részei és tanúi a mindenkori katolikus hitnek. Az írott tanúknak 3 csoportját különböztetjük meg: 1. a keresztény írók művei: apostoli atyák, egyházatyák, ókori egyháztanítók. 2. az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai: a pápák, püspökök, tartományi és egyetemes zsinatok által hozott rendelkezések és hitvallások; 3. ősi liturgikus könyvek: pl. a szakramentáriumok, amelyek jóval régebbi imákat tartalmaznak, mint maguk a könyvek. Pl. a Sacramentum Leonianum a 7. században keletkezett, de a 4. századig visszanyúló imákat tartalmaz. Az egyház ősi imái nemcsak puszta liturgikus szövegek, hanem visszatükrözik az egyház hitét is. Ezekre a tanúkra a protestánsok nem mernek hivatkozni, azokból idézni nem szoktak, mivelhogy azokból nem a protestáns hit szűrődik ki, hanem a katolikus hitet tárják elénk, és nyoma sincs bennük a későbbi protestáns tévhiteknek.
Ön azt mondja, hogy a szenthagyomány egy keszekusza dzsungel, ami a mai napig nincs lehatárolva. Hát ez tévedés. A Szenthagyomány terjedelme időben és szerzőség tekintetében is viszonylag jól körülhatárolható. Csak a teljesség igénye nélkül: A szenthagyomány részét képezik az apostoli atyák írásai (1-2. század), az első apologéták írásai (2. század), egyházi írók és egyházatyák írásai az első századokból. Kiemelkedően fontos a 4 nagy nyugati egyházatya (Ágoston, Ambrus, Jeromos, Nagy Szent Gergely pápa), és a 4 nagy keleti egyházatya (Atanáz, Aranyszájú Szent János, Nagy Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely) tanítása. Mellettük vannak kisebb jelentőségű egyházatyák is. Nyugaton Sevillai Szent Izidorral (7. század) fejeződik be az egyházatyák kora, Keleten Damaszkuszi Szent Jánossal (8. század). A protestantizmus irtózik attól, hogy teológiai kérdésekben a felsoroltak közül bármelyikre is hivatkozzék, mert a szenthagyomány mindenhol és minden korban a katolikus hit igazságát támasztja alá. Az sem igaz, hogy a szenthagyományt sokféleképpen lehet értelmezni. Ha az egyházatyák egyöntetűen tanítanak valamit, akkor tanításuk megfelel az igaz hitnek, és kinyilatkoztatott igazságról van szó, amely a Bibliában is jelen van explicit vagy implicit módon. Minden dogma kihirdetésénél a szentírási alátámasztás mellett a szenthagyomány tanúira is szokott hivatkozni a katolikus egyházi tanítóhivatal.
Minden olyan bibliai kijelentés, amit a protestánsok előszeretettel felhoznak a Mária-dogmák és a Mária-kultusz ellen, nem cáfolják ezek helyességét. A Bibliából magából nem lehet előrángatni olyan levezetést, amely akár explicit, akár implicit módon cáfolna bármilyen katolikus hitigazságot (dogmát). Másként: a Bibliát nem lehet a katolikus hitigazságok ellenében - azok cáfolataként - értelmezni. Ugyanis egy dolog a Biblia szövege, és egy másik dolog annak értelmezése. Az Egyház nincs a Biblia felett, de a konkrét szövegek értelmezésében bizony a Katolikus Egyház élő tanítóhivatala a döntőbíró. Amikor az Egyház eme döntőbírói szerepét gyakorolja, akkor a 2000 éves hagyományra támaszkodik, nem pedig önkényes döntéseket hoz. A Biblia értelmezése része a hagyománynak. Tipikus iskolapéldája ennek a Mária örök szüzességéről szó dogma: az Egyház a hagyomány alapján mindig is úgy értelmezte a Jézus testvéreire utaló bibliai kijelentéseket, hogy azok valójában Jézus unokatestvérei. A Biblia értelmezése nem lehet önkényes, mert ha önkényesen értelmezzük a bibliai szövegeket, akkor azonnal belefutunk a szubjektivizmus zsákutcájába, mint ahogy az a protestáns egyházakban meg is történt. A Biblia nem minden esetben magyarázza önmagát. A Biblia szövege önmagában holt betű. "Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít" (2Kor 3,6). Sajnos a protestantizmus a betű szolgája lett. Ha csak a holt betű áll a rendelkezésemre, akkor azonnal nyitva a kapu a legkülönbözőbb értelmezései lehetőségek előtt. Ennek aztán szükségszerű következménye az a jelenség, hogy a reformáció óra több ezer protestáns felekezet jött létre. Bibliaértelmezéseik sok esetben ellentétesek. A Katolikus Egyház viszont 2000 év óta a Szentlélek őrködő segítségével hitelesen értelmezi a Bibliát. A Bibliát abban a Szentlélekben kell értelmezni, akinek fényénél írták, márpedig a Szentlélek csak a Katolikus Egyháznak garantálja a hiteles bibliaértelmezést. És íme, megint csak az egyházfelfogás problematikájához érkeztünk.
Most pedig válasz néhány ellenvetésre. Ön szerint a szombat versus vasárnap kérdéskör teljesen mellékes. Csakhogy erről a hetednapi adventista egyháznak más a véleménye. Ők eretneknek bélyegzik az összes olyan keresztényt, aki a szombat helyett a vasárnapot ünnepli, és a szombatnap megszentelésének elhagyását főbenjáró bűnnek és hatalmas erkölcsi eltévelyedésnek tekintik. Szerintük Luther és Kálvin is beleestek ebbe az eretnekségbe. Mondja ezt az egyik protestáns a másikra. Álláspontjukat "természetesen" a Bibliával próbálják igazolni. Márpedig az eretnekség súlyos vád, tehát nem igaz, hogy itt egy másodrendű kérdésről volna szó. Most vagy az igaz hitben vagyok, vagy eretnekségbe süllyedtem. Ön beidézte a Róma 14,14-5a-t és a Kolosszei 2,16-17-et. Ezekben a szövegekben Pál nem az ünnepek ellen emel szót, és nem is a szombatnap/vasárnap megtartása ellen vagy mellett érvel. Hisz a zsidóságnak is voltak ünnepei a Bibliában szigorúan rögzített időponttal. A húsvétot nem lehetett szeptemberben, a sátoros ünnepet meg mondjuk januárban ünnepelni. Ha az beidézett páli szövegeket az ön értelmezése szerint vennénk, akkor teljes káosz alakulna ki a keresztény egyházakban az ünnepnapokat illetően. Akkor húsvétot lehetne tartani mondjuk augusztusban, karácsonyt meg júliusban. És akkor melyik napot kellene az Úr napjának tekinteni? Vagy akkor mindenki szabadon választhatná meg, hogy a hét melyik napját szenteli meg?
3) Csecsemőkeresztelés ügye. Ha a Biblia világosan beszél erről, akkor a nagy történelmi protestáns egyházak miért ragaszkodnak a csecsemő- vagy gyermekkereszteléshez? A baptisták viszont eretnek és bibliaellenes eljárásnak tekintik a csecsemőkeresztelést, és kárhoztatják miatta nemcsak a katolikus gyakorlatot, hanem a nagy történelmi protestáns felekezetek praxisát is. Luther és Kálvin nem láttak semmi kivetnivalót és bibliaelleneset a csecsemőkeresztelésben, és ebben az esetben ők is a hagyományra támaszkodtak. De ha tényleg csak a Bibliára támaszkodom, akkor nem lehet dűlőre jutni a felnőttkeresztelés contra csecsemőkeresztelés vitában.
"Tehát Krisztus Egyháza 1200-1500 éven át sötétben botorkált. - Ez nem újdonság az Isten ószövetségi népére tekintve, akiknek szintén csodálatos ígéreteik voltak arra az esetre, ha hűségesek maradnak. Hasonlóképpen, az egyháznak is megígértetett a Szentlélek segítsége, de nem arra az esetre, ha már véglegesen megkeményedtek az erkölcsi és teológiai romlásban." Katolikus válasz: igen, Isten népének csodálatos ígéretei voltak, csakhogy ezekhez az ígéretekhez mindig hozzá volt kötve egy-egy feltétel. Néhány példa: "Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém. Papi királyságom és szent népem lesztek" (Kivonulás 19,5). Tehát: ha hallgattok szavamra. Másik: "Hallgassatok rám, Ászá, és egész Júda meg Benjámin! Az ÚR veletek lesz, ha ti is ővele lesztek. Ha keresitek őt, megtaláljátok, de ha elhagyjátok, ő is elhagy benneteket" (2Krón 15,2). Jézus viszont nem tett feltételeket az apostolainak átadott ígéretekhez. Nem azt mondta: "Veletek leszek minden nap, ha...." "A Szentlélek elvezet titeket a teljes igazságra, ha...." "A pokol kapui nem vesznek erőt rajta, ha...."
"Efezusban is felütötte fejét az eretnekség." Úgy látszik elkerülte a figyelmét, amit korábban írtam: Krisztus ígérete alapján arra van biztosíték, hogy az Egyház egésze (globálisan) nem fog eretnekségbe süllyedni. Tévtanítók mindig voltak és lesznek. Létrejöttek kisebb-nagyobb eretnek csoportok, de ezek idővel elsorvadtak, marginalizálódtak és elsodródtak. Ha Krisztus egyetlen igaz Egyháza teljes egészében félrecsúszna és eretnekké válna, akkor az Jézus és a Szentlélek csődje lenne és Isten mindenhatóságának kudarca.
"Csakhogy afelől nincs semmi biztosíték, hogy ő mindig a hierarchiát fogja kitüntetni kegyelmi ajándékaival és az ortodoxia varázssüvegével." De igen, hisz Krisztus az ő ígéreteit az apostoloknak adta, és nem mondjuk Lázárnak, Mártának vagy Mária Magdolnának, de nem is Arimateai Józsefnek, sőt még Szűz Máriának sem. Jézus az apostolokban Egyháza jövőbeli vezetőit látta, ekként is kezelte őket, és ilyen minőségben adta nekik ígéreteit. Az apostolok képezték a hierarchia alapját, ezért Krisztustól minden hatalmat és erőt megkaptak az Egyház vezetéséhez. Hatalmukat később kézrátétellel továbbadták az arra alkalmas férfiaknak, akikből szintén hierarchikus vezetők lettek, pl. presbiterek vagy episzkoposzok.
Roppant érdekes a protestantizmus hozzáállása az első 4 egyetemes zsinathoz. "Vannak protestánsok, akik elfogadják még az első 4 egyetemes zsinatot, mások elvetik azokat, vagy válogatnak a zsinatok határozatai között." - "Ez a dolog nem tehető hitbeli választóvonallá, mert a prot. teológia szerint nem a zsinatok képezik a hit zsinórmértékét, hanem a Szentírás. A zsinatokat a Szentírás mérlegére kell tenni." Tévedésben van, ugyanis ezen a téren nagyon erős dogmatikai választóvonalak vannak. Pl. A Jehova Tanúi és az unitáriusok tagadják Jézus istenségét, más protestáns felekezetek elfogadják. Ugyanakkor mindannyian vallják a sola scriptura elvet. Ha a zsinatokat a Szentírás mérlegére teszem, akkor azonnal bele is futottam a szubjektivizmusba. Jehova Tanúi és az unitáriusok is a Szentírás mérlegére tették mondjuk a niceai zsinatot, de náluk az jött ki, hogy a zsinat tévedett, Jézus pedig csak ember volt, és nem valóságos Isten, aki egylényegű az Atyával. Luthernél és Kálvinnál megint csak mást mutatott az a bizonyos mérleg. Döntsék már el, hogy akkor most a Szentlélek hogyan vezeti az egyházat?
Az hogyan lehet, hogy az efezusi zsinat tévedett, amikor Máriának megadta az istenszülő titulust, de amikor a nesztorianizmust vetette el, akkor meg igaza volt? Egy és ugyanaz a zsinat egyszerre hoz téves és helyes döntéseket? Nem tűnik ez disszonánsnak? Vagy a Szentlélek ilyen szeszélyes és kiszámíthatatlan lenne? Vannak mérsékeltebb protestáns körök, akik elfogadják az efezusi zsinat által kihirdetett istenanya címet, mások hevesen tiltakoznak ellene. Nagy az összevisszaság protestánsék háza táján. Sajnos azt kell mondani, hogy amit a protestantizmus csinál, az megfelel az eretnekség klasszikus értelmének. A görög hairesis szó olyan személyt jelent, aki válogat a kinyilatkoztatott igazságok között: egyeseket elvet, másokat megtart. Ezt hívjuk eretnekségnek.
"A teljes igazságra való elvezetés egy reflexiós-eszmélődési folyamat keretében történik a történelem utolsó napjáig." - "Az ám, de ennek a reflexiónak része az is, hogy alkalmanként beismerjük saját tévelyéseinket, és engedjük, hogy a Szentlélek jobbra tanítson bennünket." Vannak kisebb jelentőségű dolgok, amikben elfogadható egy-egy téves álláspont, más esetekben viszont élet-halál, ill. üdvösség-kárhozat kérdéséről van szó. Ön szerint a Katolikus Egyház tévedésben van pl. a Mária-dogmák és a képtisztelet kérdését illetően, tagjai tehát bálványimádók. De ha ez így van, akkor kb. másfél évezrede katolikusok százmilliói a kárhozat útját járják és a pokol tüzén fognak sülni, hisz írva van: "Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók (!!!) ..... nem fogják örökölni Isten országát" (1Kor 6,10). Vagy egy másik: "Értsétek már meg, és jegyezzétek meg magatoknak, hogy semmiféle paráznának vagy tisztátalannak, kapzsinak, azaz bálványimádónak (!!!) nincs öröksége Krisztus és Isten országában" (Ef 5,5). Egy harmadik: "Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók (!!!) és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot" (Jel 22,15). Nos, ha ez így van, akkor a pokol kapui elnyelték az Egyházat, a sátán diadalt ülhet, s akkor az egyház-projekt totális csőd. Akkor Krisztus ígérete semmis, akkor a Szentlélek impotens. Egy ilyen fajsúlyú dologban (de említhetnék más dogmákat is) nem lehet tévedni. Tévedhet a Katolikus Egyház mondjuk politikai vagy társadalmi kérdésekben, ez meg is történt, el kell ismerni. De olyan hitbéli és erkölcsi kérdésekben, amitől az üdvösségem vagy a kárhozatom függ, nem tévedhet. Ha Isten megengedi, hogy katolikusok százmilliói kárhozzanak el 1500-1800 év óta, a vélt vagy valós bálványimádásuk miatt, akkor Ő egy irgalmatlan és kegyetlen Isten. Nem inkább az a logikus Isten részéről, hogy megóvja Egyházát a totális tévedéstől és a téveszméktől? Ezt meg is tette, számos ígéret alapján.
"Alkalmanként be kell ismerni tévelygéseinket" - mondja ön. A Szentlélek nem úgy vezet el a teljes igazságra, hogy időnként teret ad a tévelygéseknek az Egyházban a hitbéli dolgokat illetően. Ha ez így lenne, akkor állandó bizonytalanságban élnénk, hogy vajon nem járunk-e tévutakon. Akkor az Egyház nem lenne az igazság hordozója. Pedig írva van: "Az élő Isten egyháza az igazság oszlopa és erős alapja" (1Tim 3,15). Az eszmélődési folyamat keretében - miközben az Egyház törekszik egyre jobban megérteni és kibontani egy-egy hittani igazságot - felbukkanhatnak téves teológiai irányzatok. De amikor megtörténik egy dogma formális kihirdetése, akkor az Egyház végérvényesen definiál egy kinyilatkoztatott igazságot. Többé nincs apelláta. Dogmákat nem von vissza az Egyház, mert az igazság változatlan és változhatatlan. Ha időnként dogmákat kellene visszavonni - mert úgymond tévedett az Egyház -, akkor totális összevisszaság és bizonytalanság uralkodna Krisztus Egyházában, amely pedig az igazság oszlopa és erős alapja, ill. akkor Krisztus ígérete is hamis: "Én veletek vagyok minden nap, a világ végéig." Ha dogmákat kell visszavonni, akkor esetleg valamikor a jövőben jön majd egy felismerés, hogy pl. Jézus mégsem valóságos Isten, és bocsi, a niceai zsinat tévedett, amikor Jézusról kijelentette, hogy azonos lényegű az Atyával.
Vannak területek, amelyeken szükséges és szükségszerű időnként reformokat végrehajtani. Ilyen terület pl. az egyházjog és a liturgia. Az egyházi jogszabályok és a liturgikus előírások változhatnak, ezek egy része korhoz kötött és idővel elavul vagy felülbírálásra szorul, de a dogmák és az azokhoz köthető erkölcsi magatartás stabilitást élvez az Egyházban.
Ön azt állítja, hogy a tridenti zsinat határozatáig bizonytalanság volt az Egyházban a bibliai kánont illetően. Látszik, hogy végképp nincs tisztában a dogmafejlődés mibenlétével. A keresztény kánont a III. karthágói zsinat lezárta 397-ben. Igaz, hogy ez a tartományi zsinat nem dogmatikus definíció keretében hozta meg döntését, de ott és akkor, abban a történelmi szituációban ez elég volt.
Ezt követően a keresztény közgondolkodásban 1200 évig általánosan elfogadott volt a lezárt kánon, azt komolyan senki sem vitatta. Ebben az 1200 éves időszakban senkinek sem jutott eszébe, hogy kihúzzon egy-egy sugalmazott iratot a Bibliából, erre csak Luther vetemedett, amikor kidobta belőle a Jakab-levelet, a deuterokanonikus könyvekről meg nem is beszélek. Erre volt válasz a tridenti zsinat dogmatikus határozata a kánonról. Amikor formálisan kihirdetnek egy dogmát, akkor nem arról van szó, hogy a dogma a kihirdetés pillanatában keletkezik. Már a formális kihirdetés előtt is ott van az Egyház hitében materiálisan a dogma tartalma. Pl. amikor 325-ben a niceai zsinat dogmaként mondta ki Jézus istenségét és az Atyával való egylényegűségét, akkor csak az egyház ősi apostoli hitét öntötte formaliter is dogmába. Jézusból nem a niceai zsinat csinált Istent, hanem a zsinat definiált egy létező hitigazságot, tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul. Erre az ariánus eretnekség kényszerítette rá, mint ahogy később a reformáció kényszerítette rá a tridenti zsinatot, hogy dogmatikus döntést hozzon a kánonról.
A kánon "kérdését egy egyszerű történeti hagyomány (a helyi gyülekezeteknek az illető evangéliumot ismerő és elismerő nyilatkozata) tanúsította az első három században, és ezt foglalták aztán tételes formába az ismert kánonlisták, Atanáziusztól Hippóig." Amit ön itt leírt, úgy hívják, hogy öngól. Akkor mégis csak kell a hagyomány, hisz hagyomány nélkül még azt sem tudjuk, mely könyvek alkotják a Bibliát. Az ön által említett hagyomány nem volt "egyszerű", hisz nagyon komoly viták, huzavonák és kételyek voltak egy-egy könyv kanonicitását illetően. Végül valakinek mégis csak ki kellett mondani a végszót a kanonizáció kérdésében, valakinek pontot kellett tennie az ügy végére. Hát ez a valaki a Katolikus Egyház volt. Ezt tette meg a III. karthágói zsinaton, majd ismételten és végérvényesen a tridenti zsinaton.
Ön váltig állítja, hogy "Máriát a katolikusok kötelesek istennek tartani". Ez aljas rágalom, a katolikus hit totális kicsavarása. Érvelésében a Katolikus Egyház Katekizmusának 1477. pontjára hivatkozik, csakhogy ön alapvető hermeneutikai és episztemológiai hibát követ el, ezért levezetése torz, abszurd és ostoba. A katolikus hitrendszerről vagy valamelyik dogmatikai tételről nem egy-egy kiragadott apróbetűs szövegrész alapján kell képet alkotni, hanem figyelembe kell venni a katolikus hit egészét, és a részt az egész összefüggésében kell értelmezni.
A torz levezetés és az abszurd logika iskolapéldája a következő eset is: Valaki a Bibliára hivatkozva jelenti ki, hogy Isten nincs, hisz a Bibliában 2-szer is benne van, hogy "Nincs Isten" (14. és 53. zsoltár kezdősora). Csakhogy a teljes szövegkörnyezet így hangzik: "Így szól szívében az esztelen: Nincs Isten." Ön is hasonló módon cselekszik, amikor egy kiragadott idézettel próbál bizonyítani egy rágalmat. Olvassa el a katekizmus egészét, vagy vegyen kezébe egy katolikus dogmatika-tankönyvet, és akkor majd meglátja, hogy mit tanít a Katolikus Egyház a szentháromságos egy Istenről és Máriáról.
Az idézett szövegrész csupán arról szól, hogy a szentek népes serege, élükön Szűz Máriával, hatalmas érdemkincstárat halmozott fel. Szó sincs itt végtelen érdemekről. A Katolikus Egyház végtelen érdemeket csak Jézusnak tulajdonít, ahogy azt az ön által beidézett 1477. pont előtti 1476. pont tanítja: "Isten előtti végtelen és kimeríthetetlen érték, amit Krisztus engesztelései és érdemei jelentenek." A szentek serege olyan nagy, hogy szinte meg sem lehet őket számolni. "Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni" (Jel 7, 9). Ha ez így van, akkor a szentek által felhalmozott érdemkincstár szintén mérhetetlenül nagy, ami persze nem jelent matematikai vagy metafizikai végtelenséget. Csupán ennyiről van szó az ön által felhozott 1477. pontban, semmi többről. "A megszámlálhatatlan, kimeríthetetlen, mérhetetlen érték (azaz konkrétan itt: érdem) szükségképpen végtelen" - mondja ön, téves hermeneutika alapján.
5) "De bizony, mert az ima és az imameghallgatás az Istené, nem Máriáé. Egyedül őhozzá szabad imádkozni, emberhez soha" - Vajon a kánai menyegzőn kié volt az imameghallgatás? Mária szólt Jézusnak, hogy "nincs boruk", és Jézus éppen Mária közbenjárására tette első csodáját. A kánai menyegző története őspéldája Mária közbenjáró tevékenysége hatékonyságának. A szentek közbenjárást kérni ugyanaz, mint amikor a földön imádkozunk egymásért, vagy amikor az egyik keresztény testvér közbenjár a másikért. Hisz a szentek élnek, és pont azért szentek, mert már látják az Istent a mennyországban. Vajon az ön értelmezésében, mit jelent imádkozni? Katolikus értelmezésben imádkozni annyit jelent, mint beszélgetni Istennel vagy a szentekkel, tehát kommunikálni velük. A szentekkel beszélgetni nem eretnekség és nem valami bibliaellenes cselekedet, hisz Jézus is beszélgetett az ószövetség szentjeivel a színeváltozás alkalmával: "És íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg" (Lk 9,30-31). Ha Jézusnak szabad volt, egy Krisztus-követő tanítványnak miért ne szabadna? Hogy az üdvözült szenteket meg lehet szólítani, arra másik példa a dúsgazdag emberről és a szegény Lázárról szóló példabeszéd. Az elkárhozott gazdag megszólítja Ábrahámot, az Ószövetség egyik legnagyobb szentjét, és segítségét kéri (Lk 9, 24). Az más kérdés, hogy a gazdag könyörgése nem nyert meghallgatást, mivel szívtelensége miatt a kárhozatra jutott. Az idézett két bibliai eset is azt igazolja, hogy a szentek élnek, és dicsőségben vannak Isten közelségében.
"A Jelenések 6,10-beli vértanúk imája nem hallgattatott meg, immár kétezer éve" - Csakhogy itt a szentek bosszúért kiáltanak. Mi a szentekhez nem azért imádkozzunk, hogy Isten bosszúját vagy csapását kérjük bárki számára is, hanem kizárólag pozitív dolgokban kérjük a szentek közbenjárását, pl. áldásért, gyógyulásért stb.
Az ön által felhozott bibliai helyek nem a szentek vagy Szűz Mária tisztelete ellen érvelnek, tehát semmi bizonyító erejük nincs. Csak a protestáns észjárás lát bele a szövegbe olyan értelmet, amely értelem és mondanivaló nincs benne a szövegben. És, íme, megint eljutottunk a hiteles vagy hamis bibliaértelmezés kérdéséhez. Egy dolog a szöveg és egy másik dolog annak értelme és alkalmazása. De erről már szóltam. Csak egy egyik igehelyre reflektálnék: Jer 7, 18, ég királynője.
"Abban a pillanatban, amikor a római katolikusok Máriát az ég királynőjévé tették, saját maguk vették a nyakukba a próféta eme feddését" - Ön megint csak elsiklik a helyes bibliaértelmezés egyik fontos szabálya mellett, hogy ti. a Bibliai helyes értelmezéséhez a szentíró eredeti szándékát, az adott történelmi hátteret, a vallási és kulturális közeget és a címzettek kilétét kell figyelembe venni. Jeremiás próféta a Kr.e. 6. században élt, tehát az ő kijelentései nem Máriára vagy a Mária-tiszteletre vonatkoznak. Amit ön csinál, az anakronizmus: utólag visz bele a szövegbe olyan értelmet, ami a szöveg keletkezésének idején nem volt benne. Jeremiás idejében a babilóni Istár istennőt nevezték az Ég Királynőjének, a próféta ennek kultusza ellen emeli fel dörgedelmes szavát. Itt valóban egy förtelmes bálvánnyal van dolgunk, ami valójában semmi, hisz írva van: "Bálvány nincs a világon, Isten meg csak egy van" (1Kor 8,4).
"A Mária-kultusz, valamint a szent képek és szobrok tisztelete is egy eszmélődés, ill. az igazság egyre jobb megértése eredményeként bontakozott ki az Egyházban." - "Ezt az Ön felekezetének alapján állva nem így kell mondani, hanem úgy, hogy a r.k. felekezet mindkét tanrendszert kezdettől fogva vallotta, mindig és mindenütt, mert ezeket a tanokat Jézus szóban az apostolokra bízta, és ők hűségesen továbbadták mindezt az utódaiknak, satöbbi. Hogy jön ide ez az "eszmélődés?"" Válasz: Az eszmélődés azt jelenti, hogy az Egyház képessé válik explicit módon kimondani azt, ami - igen - kezdettől fogva implicit módon (csíraszerűen) jelen volt az Egyház hitében. A Szentháromság-dogmát sem volt könnyű szavakba önteni, noha az Egyház az apostoli ősidőktől fogva hitte és vallotta, hogy Jézus és a Szentlélek is valóságos Isten, akiket éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyaistent. A Szentháromság szó nincs benne a bibliában, és a Katolikus Egyház csak a 4. század elején jutott el az eszmélődésben és teológiai reflexióban odáig, hogy képes volt tűpontos dogmatikai definíciókban kifejezni a szentháromságos egy Istenbe vetett hitét. Ehhez először meg kellett találni a megfelelő fogalmakat (amik aztán terminus technicusok lettek), a Szentlélek által irányított eszmélődés ebben segítette az Egyházat, miközben persze számos téves irányzat és rossz megfogalmazás is felmerült.
"Az Egyház tehát történelmi kibontakozása során nem tért el az igazságtól, nem hamisította meg az evangéliumot, nem futott tévútra a különböző teológiai kérdésekben. Ha ez így lenne, akkor az nem az Egyház, hanem Krisztus és a Szentlélek kudarca volna." - "Ezt persze sokan mondják a hagyományelvű, papos felekezetek közül, pl. a római katolikusokon kívül az ortodoxok, a nesztoriánusok, a monofiziták, de persze az ókatolikusok és a szedevakantisták is." Rövid válasz: történelmi tény, hogy az összes felsorolt felekezet vagy egyház a Katolikus Egyház szervezetéből szakadt ki eretnekségek vagy egyházpolitikai, ill. egyházfegyelmi okok miatt.
"Ön már sokadszor esik bele abba a csapdába, hogy a saját felekezetét nevezi "egyháznak". De oda még be akarnak furakodni az ortodoxok, a maroniták, a koptok, és így tovább" - kimutattam már, hogy mindaz, amit Krisztus elgondolt az egyházról a tanítás, a szentségek és a szervezeti felépítés terén, az teljességében a Katolikus Egyházban található meg. A többi egyházi közösség csak kisebb mértékben, tehát töredékesen valósítja meg Krisztus egyház-tervét. Ha ezek az egyházi közösségek teljes egységre lépnek a Katolikus Egyházzal, akkor ők is részesei lesznek a teljességnek. Erre már volt példa a történelemben, számos elszakadt egyházi közösség visszatárt a Katolikus Egyház szervezeti egységébe, miközben rítusát megtartotta. Jelenleg a Katolikus Egyháznak 22 keleti részegyháza és ezekhez kapcsolódó keleti rítusa van (pl. görögkatolikusok, szír katolikusok).
6) Kétségtelen tény, hogy a Katolikus Egyház számos esetben volt már nagyon nehéz történelmi helyzetben. Néha úgy tűnt, hogy a pokol hatalmai tényleg erőt vesznek rajta. De mindig képes volt megújulni, felemelkedni és átlendülni a válságos helyzeten. Arra vonatkozó ígérettel nem találkoztam sehol a Bibliában, hogy Krisztus tanítványai mindig feddhetetlen életű emberek lesznek. A búza együtt nő a konkollyal az ítélet napjáig. Elsősorban mindig az embereknek kell megtérniük és megújulniuk, hogy kialakítsák magukban a krisztusi jellemet, nem pedig a dogmákat kell a kukába dobni.
"És ma, amikor a tanítóhivatalra egyre kevesebben hallgatnak a névlegesen még r.k. tömegek közül, bizony Ön is fölteheti a kérdést magának: nem hagyta-e el a r.k. felekezetet az Isten?" - A nagy történelmi protestáns egyházak éppúgy válságos helyzetben vannak. Az ő helyzetük sem rózsás. Én is elmondhatom magukról: a protestáns hívek egyre kevésbé hallgatnak a Bibliára, egyre kevesebb azon protestáns hívek száma, akiknek életvitele összhangban van a biblia erkölcsi útmutatásaival. A liberális méreg mind a katolikus, mind a protestáns hívek lelkében lerombolta a tekintélytiszteletet. Nincs tekintélye a pápának, de nincs tekintélye a Bibliának sem. Korunk általános jelensége az elpárolás az istenhittől és a hitetlenség soha nem látott mértékű térhódítása. De ez előre meg volt írva. "Előbb be kell következnie az elpártolásnak"(2Tessz 2,3) - tanítja Pál az utolsó idők eseményeit tárgyalva.
Ön szerint a vasárnap megszentelését az apostoli zsinat nem tette kötelezővé. Hát az apostoli zsinat a képek tiszteletét sem tiltotta meg, tehát akkor miről beszélünk? Pál apostol sehol nem ír olyat, amiből azt a következtetést lehetne levonni, hogy szabad választás tárgya, a hét melyik napját szentelem meg, ill. hogy melyiket tartom a nyugalom napjának. Ezt a szombat contra vasárnap ügyet csak azért hoztam elő, hogy rámutassak a protestantizmus következetlenségére. Miközben ön kőkemény merevséggel ragaszkodik a 2. parancs ószövetségi értelemben vett szigorú megtartásához ("Ne csinálj magadnak faragott képet...ne borulj le előtte és ne tiszteld!"), addig a 4. parancsról ("Szenteld meg a szombatot!") lazán kijelenti, hogy az a "Biblia fényében közömbös dolog, meg hogy nem hitkérdés". Nem érzi, hogy eljárásmódja inkonzekvens? A mózesi törvénykezés nem egy, hanem számos esetben felszólít a szombatnap megtartására. Rengeteg példát tudnék hozni. Csak egyet hozok: "Ne csináljatok magatoknak bálványokat! Se faragott bálványszobrot, se szent oszlopot ne állítsatok magatoknak, kőszobrokat se helyezzetek el országotokban, hogy imádjátok azokat. Mert én, az Úr vagyok a ti Istenetek. Szombatjaimat tartsátok meg, és szentélyemet tiszteljétek!" (3Móz 26,1-2). Ezt a példát csak azért hoztam, mert ebben szorosan egymás mellett áll a képtisztelet tilalma a szombat megszentelésének parancsával. Ezekiel próféta pedig számos igehelyen keményen ostorozza a népet a szombatok megszentségtelenítéseiért (pl. a 20. fejezetben). Számos utalás van arra a prófétai irodalomban, hogy a szombatok meg nem szentelése szörnyűséges bűn, ami miatt Isten büntetése éri majd a népet. Másként fogalmazva: a próféták felfogása szerint a szombatok megszentségtelenítése nem kisebb bűn, mint a bálványszobrok készítése és imádása. Végkövetkeztetés: ezek fényében az összes protestáns köteles megtartani a szombatnapot, mert önök csak ebben az esetben lesznek igazán hithű bibliás emberek. Viszont ha a protestánsok nem ragaszkodnak a szombatok megszenteléséhez, ill. hogyha nem a szombatot tartják az Isten által kijelölt nyugalom napjának, sőt kijelentik, hogy a Biblia fényében ez közömbös dolog, akkor a faragott képek tilalmához se ragaszkodjanak. Nyilvánvaló, hogy az ön által beidézett Kol 2,16-17 nem akar bátorítás lenni a szombatok megszentségtelenítésére. Pál nem mondhat ellent Ezekielnek. A látszólagos ellentmondás megoldása a fiatal Egyház életében keresendő.
Krisztus Egyháza teljesen új entitásként jelent meg a világban, nem pedig az ószövetség zsidó vallás valamiféle továbbfejlesztett vagy megreformált változataként. A fiatal Egyház - az ószövetségi Izraelhez hasonlóan - megalkotta a maga Szentírását (Újszövetség), létrehozta saját ünnepeit, meghatározta a nyugalom új szent napját (vasárnap), felállította saját erkölcsi rendjét, életszabályait és liturgiáját. Természetesen ez nem jelentette az Ószövetség elvetését (bár voltak ilyen törekvések), hanem inkább az történt, hogy az Egyházban új értelmet nyert az Ószövetség, és azon belül a tízparancsolat, beleértve a faragott képek tilalmát és a szombatnap megszentelésének parancsát. Jézus azt mondta, hogy az új bor új tömlőbe való (Mk 2,22). A keresztény tanítást (az új bort) nem az ószövetségi vallás régi tömlőjébe kell beleerőszakolni. Márpedig a protestantizmus merev és görcsös ragaszkodása a tízparancsolat betűjéhez tulajdonképpen erről szól. Szó sincs arról, hogy az Egyház a kukába dobta volna a tízparancsolatot, de ahol szükséges volt, ott szuverén módon átértelmezte és új tartalommal látta el az egyes parancsokat, konkrétan a faragott képek tilalmára és a szombatnap megtartására vonatkozókat. A kép- és szobortisztelet tilalma Krisztus után elvesztette időszerűségét, a következő okok miatt.
Az Ószövetség világának eszmei, vallási és kulturális környezetében indokolt volt a faragott képek tilalmának forszírozása. Egyrészt azért, mert Izrael népe politeista közegben élt, tehát óriási volt a pogány vallások vonzereje, és szinte állandó jelleggel fennállt az el- és átpártolás veszélye az igaz Jahve-hittől, ill. a pogány kultuszokhoz. Másrészt Izrael istenképe egy fejlődési folyamaton ment át. Ahogy a kinyilatkoztatás során Isten egyre jobban feltárta önmagát, az évszázadok múlásával egyre tisztultabb és hitelesebb lett Izrael istenismerete. Mózes népe ott a pusztában (meg később is) még nagyon emberi, ill. testi módon gondolkodott Istenről. Messze voltak még ők a szellemi istenismerettől, nem azért mert hitványabbak és alávalóbbak lettek volna, mint mi, hanem egyszerűen csak azért, mert még nem rendelkeztek azokkal az ismeretekkel, amiket Isten a kinyilatkoztatásnak csak egy későbbi szakaszában tárt fel önmagáról. Izrael nem azonnal, hanem csak fokozatosan értette meg, hogy ki is valósában az élő Isten, és ez a megértés bizony évszázadokat vett igénybe. Hasonlít ez a fejlődési-megértési folyamat a gyermek szellemi fejlődéséhez. Amit egy 5 éves gyermek nem bír felfogni, azt a 10 éves gyermek már megérti, amit a 10 éves képtelen felfogni, azt már felfogja a 18 éves, mivel az ember az évek múlásával egyre több ismeret birtokába kerül. Amit megkövetelünk egy 5 évestől, azt már nem mondjuk a 18 évesnek. Mózes korát tekinthetjük Izrael gyermekkorának. Mózes törvényének hátterében monolátria van, ami azt jelenti, hogy Mózes az egy Isten, vagyis Jahve imádatát parancsolta meg, de elvben nyitva hagyta a lehetőséget más istenek létezése előtt, ill. nem reflektált arra a kérdésre, hogy Jahvén kívül van-e más isten. Henoteista szellemiség hatotta át a kibontakozó félben lévő izraelita vallást. A 2. parancsban is ez a henoteista/monoláter szellemiség jelenik meg: "Rajtam kívül ne legyenek más isteneid", vagyis ignorálni kell a többi isten létét, miközben nem tagadják, hogy minden népnek megvan a maga istene. Ez a levezetés nem légből kapott, hisz van arra utalás az Ószövetségben, hogy Izrael népének volt gyermekkora: "Gyermek volt még Izrael, amikor megszerettem, Egyiptomból hívtam meg a fiamat" (Oz 11,1). Végül csak a babilóni fogság idején jutott el Izrael hite és istenfelfogása arra a szintre, hogy megértették: Isten szellemi valóság, aki az egyetlen Isten, rajta kívül nincs más isten (Izajás 45-46. fejezet). A bálványok pedig semmik. "Íme, ők mind semmik, semmiségek a tetteik; szél és hiábavalóság a bálványaik" (Iz 41,29). Deutero-Izajás végleg szakított a henoteista felfogással, leszámolt annak minden maradványával, elvetette a monolátriát is, és a vegytiszta elméleti monoteizmust hirdette, amiben nemcsak hogy nincs helye más istenek kultuszának, hanem a próféta egyenesen kijelenti, hogy nem is létezik más Isten.
7) A faragott képek tiszteletének tilalma egy pedagógiai eszköz volt Isten kezében, ott és akkor. "Így a törvény nevelőnk lett Krisztusra, hogy a hitben megigazuljunk. A hit eljövetelével azonban kikerültünk a nevelő keze alól" (Gal 3,25). Az Ószövetség embere még nem tudta azt, amit a krisztusi kinyilatkoztatás birtokában lévő ember már tud, azon egyszerű történelmi tényből kifolyólag, hogy mi keresztények a Krisztus utáni évszázadokban élünk. A 2. parancsnak tehát egy nevelő célzata volt: megóvni a gyermek Izraelt a mítoszok materialista istenképétől, attól, hogy a láthatatlan Istent, aki tiszta szellemi létező, emberi vagy állati alakban képzelje el. Ezért újra megismétlem: mi keresztények már krisztusi módon gondolkodunk Istenről, hiteles szellemi istenismeretünk van, Krisztusnak köszönhetően. Mi már tudjuk azt, hogy "bálvány nincs a világon, Isten meg csak egy van. Igaz, beszélnek istenekről, az égen és földön, mivel sok istenük és uruk van, nekünk mégis egy az Istenünk" (1Kor 8,4-6). Ezt Mózes népe ott a pusztában még nem tudta, mert még gyermek volt, Isten megértésének folyamatában pedig az elején állt.
A katolikus kép- és szobortisztelet ellenérveként nem állja meg a helyét az aranyborjúk felállítására vonatkozó bibliai helyek beidézése a 2Móz 32,4 és az 1Kir 12,28-29-ben. Az lehet, hogy ezek a borjúk nem a maguk fizikai valójában akartak azonosak lenni Jahvéval, bár az első esetben kétségek vannak efelől. Ön azt állítja, hogy "nem csupán a más istenek imádata bálványimádás, hanem az igaz Istennek faragott képek útján vagy segítségével megkísérelt tisztelete is". Az aranyborjúk felállítása azért volt szörnyűséges bűn az igaz Isten imádata ellen, mert materialista módon képzelte el a láthatatlan, anyagtalan élő Istent. Az aranyborjúk látványa egy torz istenképet hozott létre az izraeliták lelkében. Az igaz és élő Istent, aki tisztán szellemi létező, állatként elképzelni és ábrázolni, valóban szörnyűséges vallási eltévelyedésnek számít. A borjú vagy bika ábrázolás egyébként a környező pogány hitvilágból jött, ahol ez az állat Baál egyik megjelenítése volt. Az aranyborjúk felállítása a Baal-kultusz felé sodorta az izraelitákat, ill. hozzájárult a szinkretizmushoz térhódításához Izraelben.
A katolikusok kép- és szobortiszteletben ilyenről szó sincs. A Katolikus Egyházban meghonosodott kép- és szobortiszteletet egy lapon említeni az ószövetségi zsidók vallási tévelygéseivel merő botorság. Mi katolikusok soha nem képzeltük, hogy Isten valamilyen állati vagy emberi lényhez lenne hasonló, tehát hamis az a vád, hogy tilalmas módon tiszteljük az igaz és élő Istent. Istenszobrokat nem készítünk. Ilyenek nincsenek a katolikus templomokban. Aranyborjút sem fog ott találni. Minden katolikus tudja, hogy nincs olyan földi létező, amivel ábrázolni lehet a láthatatlan és minden anyagiságot nélkülöző élő Istent. Hogy mit tanít a katolikus hit Istenről, azt elénk tárja a katolikus teológia. Tessék csak fellapozni egy katolikus dogmatikatankönyvet!
A katolikus templomokban Jézus-szobrokat vagy festményeket talál. Utaltam arra, hogy épp a megtestesülés teszi megengedetté a Jézust ábrázoló képek és szobrok tiszteletét, de a tisztelet az élő Jézusnak szól. Annak a Jézusnak, akiben a láthatatlan és anyagtalan Isten láthatóvá és tapinthatóvá lett. Jézus "a láthatatlan Isten képmása" (Kol 1, 15). Az eredeti görögben ott van az "ikon" szó, tehát olyan képmásról van szó, amit látni lehet. Jézus tehát maga is ikon volt. Az Atyaisten ikonja. "Ha Jézus megtestesült, akkor miért nem adott parancsot arra, hogy őt a maga testi valójában ábrázolják?" - kérdi ön. Itt burkoltan a sola scriptura elv köszön vissza, amit nem fogadok el. Igen, nem adott parancsot a róla szóló képek és szobrok készítésére, de nem is tiltotta meg. Jézus egyébként sok mindenre nem adott konkrét parancsot, pont ezért kellett összegyűlnie pl. az apostoli zsinatnak is. Ezen a zsinaton az Egyház hozott bizonyos döntéseket, amelyek választ jelentettek olyan problémákra, amik Jézus mennybemenetele után merültek fel a fiatal Egyház életében. Éppen így a későbbiekben az Egyház a maga tekintélyével odaállt a képtisztelet mellé, szuverén módon átértelmezte a 2. parancsot, időszerűtlennek minősítette a faragott képek készítésének ószövetségi tilalmát a fentebb leírtak miatt. Így jutunk el megint vissza az egyházfelfogás kérdéséhez. El tudom-e fogadni, hogy a Katolikus Egyházat a Szentlélek vezette, következésképpen nem tévedett meg, amikor megengedettnek minősítette a szent képek és szobrok tiszteletét, és ezzel nem futott bele semmiféle eretnek bálványimádásba?
"Akinek a megtestesült Krisztussal van közössége, annak mit tud adni még egy faragott kép?" Lehet, hogy a protestáns fül számára hihetetlenül hangzik, de a szent képek és szobrok szemlélése tud hatni a lélekre. A János 12, 21-ben is arról olvasunk, hogy a görögök látni akarták Jézust, és ez a vágyuk nem volt valami bűnös és elvetemült dolog. Persze tudjuk mi is, hogy "boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek". De az is írva van, hogy "mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg" (1Tessz 5,21). Az ember nem tiszta szellem, hanem anyagi testben élő szellemi lélek. Mivel az embernek van anyagi teste, ezért kötődik az anyaghoz, de képes arra, hogy szellemével uralja az anyagot. Az ember a testén és az anyagi dolgokon keresztül fejez ki eszméket, gondolatok és érzéseket. Miért fogunk kezet, vagy miért öleljük meg egymást, ha találkozunk? Nem lenne elég a rideg verbális üdvözlés? Miért tesszük ki szeretteink fényképét? A szent képek és szobrok anyagi valóságok, amiket mi katolikusok istenfélelmünk, istentiszteletünk és istenszeretetünk szolgálatába állítunk, következésképpen a szent képek és szobrok alkalmasak arra, hogy növeljék a hívő ember lelkében az istenfélelmet, az istenszeretetet, továbbá hogy a hívő ember lelkét nagyobb áhítatra, összeszedettségre és elmélyültebb imára vezessék. Aki ennél többet magyaráz bele a képek és szobrok tiszteletébe, vagy bálványimádást kiállt, az rágalmaz, csúsztat és félrevezet. Az anyagi dolgokat (képeket és szobrokat) segédeszközként beépítjük istenkapcsolatunkba. Tehát a képek és a szobrok csupán eszközök, és nem célok, ha célok lennének, akkor valóban bálványimádók lennénk. Az anyag szolgálja az embert, nem az ember az anyagot. Majd amikor a mennyben eljutunk Isten látására, nem lesz szükség semmiféle eszközre. És végül a leboruláshoz. A leborulás és a térdelés nem fejez ki szükségszerűen imádást, hanem csak egyszerűen a tisztelet jele. Hogy éppen csak tiszteletről vagy imádásról van szó, azt eldönti a kulturális, eszmei és vallási környezet, amiben a leborulás és a letérdelés történik. Vannak helyek a Bibliában, amelyek arról tanúskodnak, hogy a leborulás azonos az imádás megnyilvánulásával, de olyan esettel is találkozunk, hogy csupán csak a tisztelet kifejezése. Pl. A 1Kir-ben: "Amikor Batseba meghajolt és leborult a király előtt, a király megkérdezte: "Mit kívánsz?""(1, 16). Vagy egy másik eset: "Utána Dávid is felkerekedett, s kiment a barlangból és utána kiáltott Saulnak: "Uram, király!" Amikor Saul hátratekintett, Dávid földig hajtotta arcát és leborult" (2Sám 24,9). Egy harmadik példa: "Ruth arcra borult, a földig hajolt, és ezt mondta Bóáznak: Hogyan nyerhettem el jóindulatodat, hogy pártfogásodba vettél? Hiszen én idegen vagyok!" (2,10). Végül egy negyedik: "Amikor Abigail meglátta Dávidot, gyorsan leszállt a szamárról, egészen a földig hajolt, s arcra borult Dávid előtt. Aztán letérdelt elé" (1Sám 25, 23-24). A "bizánci stílusú hajlongást" szintén a maga kulturális és vallási hátterében kell értelmezni, és akkor nem lesz bálványimádás.
A szokványos emberi világban is előfordul, hogy az egyik ember leborulással vagy letérdeléssel fejezi ki tiszteletét a másik felé. A fiú térden állva kéri meg a lány kezét. Az angol királynő az előtte térdelő férfin végzi el a lovaggá ütést. Ezekben az esetekben senki sem kiállt bálványimádást, mert a testi gesztusnak megvan a maga kulturális háttere és kontextusa.
Németh Ferenc
2022. augusztus 4.E válaszom két évnyi késéssel követi vitapartnerem írását. Ennek oka első gyermekem születése volt. Most, hogy megszületett a második, és már járatosabb vagyok a gondozásában, egy hét alatt befejeztem a két éve függőben hagyott cáfolatot.
Pindúr Pandúr!
"Ön azt hiszi, hogyha nyakon önti vitapartnerét cikornyás mondatok és tekervényes megfogalmazások áradatával, akkor valamit is bebizonyított vagy megcáfolt." - Dehogy hiszek bármi ilyesmit. Azt állítom, hogy írásom tényanyaga, tételes érvtartalma végzi el ezt a cáfolatot. Azzal, hogy Ön ezeket nem keríti sorra, azt árulja el, hogy nincs konkrét válasza az illető vitaszálon, és kénytelen előhúzni a dzsókert: a "nekünk mindig igazunk van" feliratú érvpótló kártyát.
Emlékeztetem, hogy Ön kezdett ellenem (úgy is, mint Nagy Gergely cáfoló videójához jócskán hozzájáruló fél ellen) tételes vitába, rákapcsolódva a Hodász-videó három témájára. Aztán megkapta mindre a tételes cáfolatot. Ezen eléggé lelombozódhatott, ezért most megpróbál a protestantizmus vélt alapjai ellen támadást indítani. Én tehát az Ön által elhullajtott szálakon jogosan mondom ki, hogy Ön meghátrált, és e szálakat nem elevenítem föl e cáfolatomban. Hacsak úgy nem, hogy két év elteltével hézagosabban emlékezem az általam már bevetett érvekre, akaratlanul is megismétlek egyet s mást eddigi érveimből.
Mint eddig is, követem Önt minden valamirevaló érvében, és meg nem állok, míg mindre elégséges választ nem adok.
"A bő lére eresztett öntelt szóáradata csak azt igazolja, hogy hatalmas káosz van az ön fejében a katolikus hitrendszert és dogmatikát illetően." - Ilyesmit általában akkor érdemes mondani, ha Ön már túl van állításaim megcáfolásán. De mint látjuk, ilyesmit Ön nem is kísérel meg, és mikor mégis megteszi, cáfolatkísérletei rendre felekezeti önhivatkozásba fulladnak.
De e mondatok jól jelzik, mekkora vitai erőfeszítést remélhetek Öntől: már kiindulásul vastagon minősítget engem, aztán a következő szavával megtagadja a tételes cáfolatot. Én az ellenkezőjét fogom tenni: először konkrét cáfolatot adok az Ön legerősebb állításaira, aztán vonom le következtetésemet az Ön vitázói képességére és álláspontjának igazságtartalmára nézve.
"Én is szét tudnám cincálni az ön hozzászólását, lépésről-lépésre végigmenni az egyes kijelentésein, hogy azok abszurditását és téves logikáját bebizonyítsam." - Persze, """"tudnám"""". Mint a nagyszájú dicsekvő, aki csak Rhodoszon tudott tízmétereset ugrani. Ön ezt a cincálást párszor megpróbálta (gondolom, azokon a szálakon, amelyekből a legtöbbet vélte kihozhatni), de mindannyiszor rajtavesztett. Ebből sejthető, hogy más szálakon sem tudna engem megfogni. Persze nagyon is érthető, hogy Ön számtalan vitaszálon megszoríttatván és vereséget szenvedvén már ki sem látszik a megoldhatatlan feladatokból, így most növelt intenzitással kezdi imitálni a vitát, ami azt jelenti, hogy megsokszorozza a fentihez hasonló fedezetlen blöffök, meg a nagyhangú minősítések számát, de megtizedeli a követett vitaszálak mennyiségét.
"Az ön levezetése kicsavart és feje tetejére állított. Érződik, hogy olyan emberrel vitatkozom, aki semmit sem értett meg a katolikus hitrendszerből és a katolikus teológiából, ill. totálisan félreértelmezi ezeket." - Sajnálom, ebben Ön súlyosan téved. Nagyon jól átlátom és értem a r.k. hitrendszert, csak éppen nem minden ponton fogadom el. Értelmes vitapartnerek között ez a körülmény nem akaszthatja meg a vitát.
A "félreértelmezésekről" elég annyit mondanom elöljáróban, hogy néha csakugyan olyan állításokat olvasok rá a r.k. felekezetre, amik nem találhatók meg az ő dogmatikakönyveikben, és amiket én mutatok ki vagy vezetek le az ő tanaikból. Ezt részemről nem tudatlanság vagy megértéshiány, hanem egy sajátos érvelési eljárás, a reductio ad absurdum módszere eredményezi. Pázmány ezt "A nagy Calvinus Jánosnak hiszek-egy-istene" című mulatságos pamfletjében vetette be, igyekezvén a reformátor írásaiból kimutatni, hogy Kálvin Istene a pokolbéli ördög. Hát hadd legyen szabad nekem is olykor e módszerhez folyamodnom.
Amikor Ön az efféle érveimet sértődötten a r.k. álláspont meghamisításának bélyegzi, csak saját vitamódszertani gyatraságáról tesz bizonyságot. Ezen érveléssel szemben nem elég Önnek a dogmatikából az ellenkező tételt verbálisan kimásolni, hanem szükség van a képtelenségre vivő érvelésem tételes megcáfolására is. Csak így állhat helyre a r.k. tanrendszer megtámadott épsége a vitában.
"Ehelyett inkább azt az utat választottam, hogy az alapokat vettem célba, mert ha az alap semmivé válik, akkor összeomlik az egész protestáns hitelvi konstrukció [...]" - Ez a módszer súlyos elvi hibában szenved. A protestáns dogmatika nem az egyháztanból vezeti le tételeit, és ez a normális r.k. dogmatikában sem így történik. Ha megtekinti Kálvin Institutióját, láthatja, hogy az egyháztan az utolsó könyvben található, az addigiak következményeként. A különbség inkább abban rejlik, hogy a r.k. dogmatika felépítésében a levezetés eszközei között ott áll az egyházi tekintély és értelmezés, a prot. oldalon viszont nem. Tehát a r.k. dogmatika az egyháztanban gyökerező módszertani előfeltevések nélkül nem maradhat egyben, de a prot. dogmatika könnyűszerrel levezethető bármiféle egyháztani előfeltevés nélkül.
"Olyan ez, mint a kártyavár lebontása. Belemehetek a türelemjátékba: Szétszedhetem a kártyavárat felülről kiindulva, az egyik kártyának a másik kártya utáni elvételével, de választhatom az egyszerűbb megoldást is: a legalsó szinten kihúzok egy kártyát, és azonnal összeomlik az egész építmény." - Ez a hasonlat mit sem ér, mert eleve bele van foglalva a bizonyítandó, vagyis hogy az én érvelésem (illetve a protestáns teológia) kártyavárnál nem erősebb. De ugyan mi igazolhatná ezt az állítást? Csakis a tételes cáfolat, amitől Ön váltig vonogatja magát, és mikor belekezd, akkor is lépten-nyomon visszahanyatlik a "mi vagyunk az egyház, tehát mindenben igazunk van" jeligéjű, olcsó álvitai alapállásba, és ezt kérődzi fel unásig. Tehát Ön hiába igyekszik dzsókerét lengetve megkímélni magát a tételes cáfolattól, az effajta rövidítési kísérletek csak az Ön lustaságát árulják el, és az értelmes olvasó számára az intellektuális középszerűség riasztó benyomását nyújtják.
"Visszautalok arra, amit már leírtam egyszer: minden az egyházfelfogás kérdésén áll vagy bukik. A katolikus és a protestáns egyházfelfogás között nagyobb a szakadék, mint a Marianna-árok, következésképpen minden más dogmatikai törésvonal ebből a hatalmas szakadékból forrásozik." - E következtetés ugyanolyan hibás, mint az előző. Az Ön által választott út nem az egyes tanrendszerek belső logikáját veszi figyelembe, hanem azt az érdeket, hogy Önnek minél kevesebbet kelljen fáradnia a vitában. Ha már a vita elején sikerülne a középpontba tolnia saját felekezetét mint témát, akkor reményei szerint a többi téma már ennek hátán képes volna megülni, függetlenül attól, hogy azok terén Önnek van-e elég puskapora a vitában, és attól is, hogy objektíve kinek van igaza az adott kérdésben. Viszont ha nekem sikerül a vitát az eredeti felvetések (mariológia, képtisztelet, hagyomány)mellett tartanom, akkor Önnek nincs ilyen könnyítési lehetősége.
Érdekességként visszaidézem, hogyan végződött az Ön előző próbálkozása, hogy a Hodász-videó három témájának valami mást alácsúsztatva agyonüsse őket.
"A fő törésvonalak három területen jelentkeznek: az istenkép, az egyházfelfogás és a kinyilatkoztatás-teológia terén. Istenkép: a protestáns hitvilág Istene impotens, vagy legalább is erősen megkérdőjelezhető a mindenhatósága. A protestánsok sok-sok katolikusellenes érvéből az szűrődik ki, hogy ők nem hisznek Isten mindenhatóságában. Képes Isten arra, hogy tévedhetetlenné tegye a pápát? Képes Isten arra, hogy Jézus valóságosan, lényegileg és valóban jelen legyen az átváltoztatott kenyérben és borban? Képes Isten megtenni azt, hogy Mária meghalljon mindent imát a földön? Szerintük ugyanis isteni tulajdonsággal ruházzuk fel Máriát, amikor hozzá imádkozunk, hisz Mária véges teremtményként nem képes minden imát meghallani. Gyengének tekintik Istent ahhoz, hogy ezeket a rendkívüli dolgokat végbevigye."
Válaszom így hangzott:
"Hát persze, hogy képes. Amint arra is képes, hogy Önt vagy akár az ördögöt megtérítse önmagához, és odaültesse az ő jobbjára (Krisztus mellé és Mária fölé), vagy hogy szárnyakat növesszen a pápára, hogy az önerőből repülni tudjon, vagy hogy Jézus teljes embersége és istensége szubsztanciálisan jelen legyen a prédikált igében. Ennek elvi lehetőségét én hiszem és vallom, ahogy azokét is, amiket Ön előhoz. Tehát nem a mindenhatóságot tagadom én Istenben, hanem azt a szándékot, hogy ő ezeket vagy a r.k. dogmáknak megfelelő döntéseket meghozta légyen. Az, hogy van-e Máriának olyan hosszú füle, hogy milliónyi imát egyidejűleg meghallhasson, nem az Isten mindenhatóságán, hanem az akaratán múlik. És hogy micsoda az Isten akarata e kérdésekben, azt az isteni kijelentésből tudjuk, nem pedig valamely tiarás főpap hatalomszavából (és főleg nem holmi pogányos, régi istennőjük keresztényített utódját kereső efézusi hívek kiabálásából). Hogy ezt a kijelentést honnan vesszük és miképpen értelmezzük, az már lehet vitatéma, de az biztos, hogy nézetkülönbségünk nem az isteni mindenhatóság megvallásán vagy tagadásán fordul meg. Tehát Önnek ez az első blöffje hangosan kidurrant."
Erre Ön most meg sem kísérelte a választ. Tehát az Ön terelési próbálkozása megrekedt, és Ön megfogatott mint elemi vitaképességbeli hiánnyal sújtott, felületes vitázó. Ismétlem: ez nem a Hodász-videó egyik témája volt, hanem azok egyike, melyeket Ön választott, hogy amazokat kituszkolja a vitából. Ha tehát Ön a saját pályáján ilyen harmatosan muzsikál, akkor még kevésbé tudna eleget tenni ama mostani dicsekvésének, hogyaszongya, "Én is szét tudnám cincálni az ön hozzászólását, lépésről-lépésre végigmenni az egyes kijelentésein, hogy azok abszurditását és téves logikáját bebizonyítsam."
Az Ön próbálkozása Tertulliánusz Pergátló kifogás az eretnekek ellen című művére emlékeztet, aki úgy próbálta bizonyos ellenfeleit kitenni a szorítóból, hogy megtagadta tőlük a Szentírásra való hivatkozás jogát, minthogy szerinte az nem az övék. Bezzeg kényelmes volna így a vita! hiszen sokkal könnyebb vaktában odébbrúgni egy tárgyat, mint lehajolni érte, és a helyére tenni. De a gyakorlatban a becsületesebb egyházatyák bizony lehajoltak, azaz belementek az érdemi vitába akár olyan pogány ellenfelekkel is, akiknek a csúfolódáson kívül más közük nem volt a Szentíráshoz. (A közös alapot ilyenkor értelmes módon meg tudták választani, amint képzett vitázókhoz illik.) Hát még az olyanokkal, akik valóban eretnekek voltak, azaz az egyházból szakadtak ki, és megbecsülték a Szentírást.
Már csak a vitával járó intellektuális munka is arra kell, hogy sarkalljon egy keresztény vitázót, hogy amilyen téren csak lehet, felvegye a kesztyűt, és minél kevesebbszer mutogasson saját magára, azt harsogva válasz helyett, hogy "nekem van igazam, te meg hallgass el." E monoton hazabeszélésnél sokkal épületesebb dolog egy olyan r.k. vitairatot olvasni, melynek szerzője pengéje erejét és hajlékonyságát szívesen demonstrálja azzal, hogy követi ellenfelét, ameddig tudja - mint egy olyat, amelyben minden második mondat a "nekem van igazam, mert én római katolikus vagyok" üzenetet variálja.
Ezzel szemben Ön a tertulliánuszi utat választotta, mert azt képzelte, hogy azzal hamarabb célhoz ér. Ebben nagyot tévedett, és nemcsak azért, mert a mai korszellemhez ez a melldüllesztő álvita egyáltalán nem illik, hanem azért is, mert az egyházatyák általános gyakorlatához sem illik. Érthető az Ön dzsókertaktikája, de nem fogadható el, mert nemtelen és igénytelen.
Nem engedem meg tehát, hogy Ön az egyháztanra való visszavezetéssel mindent levezetettnek tekintsen, ami az eredeti, Hodász András és Nagy Gergely közti vitában konkrét témaként felmerült. Ez ugyanis udvariatlan, arrogáns belekotyogás mások vitájába: a felvetett témák agyoncsapása egy újabbal. Ezért ugyan követem az Ön írásának felépítését, és megcáfolom egyháztani fejtegetéseit is, de nem engedek a konkrét témák vizsgálatából, és azokat a egyháztani rész lezárása hiányában is végigviszem.
----
"Még a Biblia hitelességét is a Katolikus Egyház garantálja. Szent Ágoston mondja: "Nem hinnék az evangéliumban, ha a Katolikus Egyház tekintélye erre nem indítana." Ez nem a "sola ecclesia" elv deklarálását jelenti, hanem annak kijelentését, Krisztus rendelése szerint az élő szó és az élő tekintély szerepe éppolyan kiemelkedő, mint az írott igéé." - Ez Ágostonnak egy sokat idézett mondása, de mihelyt tüzetesebben megtekintjük, ez is cserbenhagyja Önt. Az idézett helyen (Contra ep. fund. 5.) Ágoston azt bizonygatja manicheus ellenfelének, hogy az ő felekezetének alapítója nem volt Krisztus apostola, mégpedig azért, mert a Biblia az apostolok nevének felsorolásaiban másképp nevezi meg őket (nota bene, ez is egy Sola Scriptura típusú érvelés). Ebben a vitai szövegkörnyezetben hangzik el az idézett mondat. A NPNF alapján saját fordításban közlöm a szöveget:
"De ha olyasvalakivel találkoznál, aki még nem hisz az evangéliumban, hogyan válaszolnál arra a szavára: "Nem hiszek benne"? Ami engem illet, nem hinnék az evangéliumnak, ha a katolikus egyház tekintélye arra nem indítana. Ha tehát az, akinek a tekintélye nyomán az evangéliumban való hitre jutottam, azt mondja nekem, hogy ne higgyek Manicheusban, [sic!] ugyan miért ne engedelmeskednék neki? De válassz te a következők közül: Ha azt mondod, hogy a katolikusoknak kell hinni, akkor az ő tanácsuk azt mondja nekem, hogy ne higgyek neked [...] Ha pedig azt mondod, hogy ne higgyek a katolikusoknak, akkor becsületesnek maradva nem hozakodhatsz elő az evangéliummal annak érdekében, hogy engem a Manicheusban való hitre indíts, hiszen én a katolikusok utasítására hittem az evangéliumnak. Ha pedig azt mondod, hogy helyesen fogadtam el a katolikusoknak az evangéliumot illető dicséretét, de hibáztam, mikor a Manicheus elleni kifakadásaikat is elfogadtam - akkor nyilván olyan bolondnak tartasz engem, aki a te kényed-kedved szerint fog hinni vagy nem hinni, mindenféle indoklás hiányában is. Tehát számomra sokkal becsületesebb és biztosabb eljárás az, ha a katolikusoknak hiszek, és nem térek át hozzátok mindaddig, amíg te a puszta "higgy nekem" utasításon túl a legvilágosabb és legnyíltabb módon értésemre nem adsz valamit [ügyed mellett]. Tehát meggyőzésem végett nem használhatod az evangéliumot. Ha ugyanis ragaszkodsz hozzá, én is ragaszkodni fogok azokhoz, akik a benne való hitre utasítottak, és mikor nekik engedelmeskedem, neked egyáltalán nem fogok hinni. De ha netán találnál valami cáfolhatatlan bizonyságot Manicheus apostolsága mellett, azzal gyengítenéd az engem tőled eltanácsoló katolikusok tekintélye iránti tiszteletemet, és ennek eredményeképpen már az evangéliumban sem tudnék hinni, hiszen a katolikusok által kaptam hitemet, s így a te evangéliumi érveidnek sem lenne rám hatásuk. [...] De távol legyen, hogy ne higgyek az evangéliumnak, mert mikor benne hiszek, nem tudok nektek hinni. Ugyanis az apostolok nevei, ahogy az evangéliumban feljegyeztetett, nem tartalmazzák Manicheus nevét. [...] Vagy tán arra a szakaszra hivatkozol, ahol Jézus a Szentlelket mint Pártfogót ígéri az apostoloknak? Ezen igeszakasszal kapcsolatban is megmutatom, milyen sok és nagy ok van, amely meggátol engem abban, hogy Manicheus[ra vonatkoztassam]."
Ez tehát egy vitai gondolatkísérlet volt Ágostonnál: egy lehetséges vitaszál felvázolása, amely itt a tekintélyérvek szintjén mozgott. A manicheusok bedobták ezt az érvet, és Ágoston egy hasonlóval válaszolt. Érvelésének az volt a veleje, hogy "nem fogom a ti puszta bemondásotokra elhinni, hogy vezéretek Krisztus apostola, akármennyire igyekeztek ti valamelyik, e tekintetben egyáltalán nem perdöntő szentírási helybe belemagyarázni az ő krisztusi küldetését." És ismét: "Ha (Isten ments) találnátok egy világos igehelyet amellett, hogy Manicheus Krisztus apostola, én kitérnék a hitemből, és az evangéliumnak se hinnék többé."
Az előbbi meggondolás logikailag hibátlan, mert ha valaki két tekintély között van választásra kényszerítve (további érvek hiányában), akkor már csak a saját lelki békéje kedvéért is jobban teszi, ha arra hallgat, amelyikre addig is hallgatott. Az utóbbiban viszont logikai hiba található, mert elvben lehetséges volna, hogy Ágoston idővel másféle hitre jusson az evangéliumban, de immár nem a katolikusok, hanem a manicheusok szavának hitelt adva. E kettő között elvi alapon nem lehet dönteni, hanem csak konkrét érvek alapján - amit a továbbiakban Ágoston meg is tesz.
A logikai hézag ellenére annyi mindenesetre látszik, hogy Ágoston az Ön által idézett mondatát nem valami dogmatikus kijelentésnek szánta, hanem a saját, vitában elfoglalt álláspontját jellemezte vele a leggyakorlatiasabb oldalról. Tehát esze ágában sem volt azt állítani, hogy a Biblia objektív értelemben az egyháztól nyeri tekintélyét (ahogy általában az egyszerűbb gondolkodású r.k. hitvédők szokták kiaknázni e mondását), vagy hogy az egyház tekintélye a Biblia tekintélyével egyenrangú (ahogy azt Ön állította). Az előbbit egyébként az első vatikáni zsinat kinyilatkoztatásról szóló tétele is kizárja:
III. ülés, 1870. április 24.: A "Dei Filius" kezdetű hittani rendelkezés a katolikus hitről
[Denz 3006] "Mely Ó- és Újszövetségi könyveket egészen, minden részükkel együtt, ahogyan ugyanennek a zsinatnak a határozatában fel vannak sorolva, és ama régi latin, ún. Vulgata kiadásban a birtokunkban vannak, szentnek és kánoninak kell elfogadnunk. Az Egyház pedig nem azért tartja azokat szentnek és kánoniaknak, mintha pusztán emberi törekvés szerkesztette volna és utólag, saját tekintélye által helyben hagyta volna; és nem csupán azért, mert a kinyilatkoztatást minden tévedéstől mentesen tartalmazzák; hanem azért, mert a Szentlélek sugalmazására írták, Isten a szerzőjük, és mint ilyenek vannak átadva az Egyháznak."Vagyis Ágoston fenti kijelentése legfeljebb egy vitai testcselnek tekinthető, de dogmatikusan átértelmezve ellentmond úgy a józan észnek, mint a r.k. és a prot. teológia ama közös tételének, hogy a Biblia tekintélyét a szerzőjük, Isten szavatolja, és az egyház ennek csak tanúja, nem pedig a tekintély ráruházója. Ezzel analóg módon az Ószövetség hitelességét ugyancsak egy emberi közösség, a zsidóság tanúsítja, akiknek a tekintélyét mindazonáltal Ön sem akarja maga fölött elismerni e jogcímen. Tehát e hitelesség-tanúsításnak nincs köze a tekintélyhez, és aki ezt amazzal összeköti, az elemi logikai hibát követ el.
Ebből a részletesen levezetett cáfolatból ismét az derül ki fényesen, hogy a puszta felekezeti melldüllesztés, amit Ön itt szakmányban művel, mit sem ér a konkrét érvekkel szemben. Ahelyett, hogy Ön az alapoknál megcélozva egy lövéssel "lerombolt" volna valamiféle protestáns "kártyavárat", csak tetten kapatott felületes olvasásban, a szövegkörnyezet mellőzésében, és saját felekezetének egy dogmatikus kijelentéséről való tragikomikus tudatlanságban.
"Következésképpen a Biblia nem lehet kizárólagos teológiai igazságforrás és egyedüli döntőbíró hitbéli és erkölcsi kérdésekben." - Ezt protestánsok sem állítják, hanem csak azt, hogy a Szentírás az egyetlen végső igazságforrás és megfellebbezhetetlen döntőbíró hitkérdésekben, amely fölött vagy mellett más dokumentum vagy hagyomány nem állhat. A Második Helvét Hitvallás kijelenti:
"II.2. (Az egyházatyák magyarázatai.) "A görög és latin egyházatyák magyarázatait nem vetjük meg, és a szent dolgokról szóló vitairataikat és értekezéseiket nem utasítjuk vissza, ha azok megegyeznek a Szentírással. Ám illő tisztelettel elfordulunk tőlük, amikor észrevesszük, hogy az Írásoktól idegen vagy azokkal ellentétes dolgokat tanítanak."
"Krisztus soha semmit nem említett apostolainak az írással kapcsolatban." - Aha, egy Sola Scriptura típusú érv!
"Nem írni küldte tanítványait, hanem az evangéliumot hirdetni, méghozzá élő szóban." - Akkor nyilván az evangéliumokat Krisztus parancsa ellenében írták le! Valójában az a helyzet, hogy csak ez az eljárás hitelesíthette a szóbeli, s egyre követhetetlenebb változatokban terjedő evangélium-elbeszéléseket.
Lk 1,1-4
"Mivelhogy sokan kezdették rendszerint megírni azoknak a dolgoknak az elbeszélését, amelyek minálunk beteljesedtek, amint nékünk előnkbe adták, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az ígének: tetszék énnékem is, ki eleitől fogva mindeneknek szorgalmasan végére jártam, hogy azokról rendszerint írjak néked, jó Theofilus, hogy megtudhasd azoknak a dolgoknak bizonyosságát, amelyekre taníttatál."Egy másik helyen a szerző (vagy a szerkesztő) kijelenti, hogy írása Jézusról szóló tanúságtétel, és az olvasók üdvösségére szolgál:
Jn 20,30-31 "Sok más jelt is mívelt ugyan Jézus az ő tanítványai előtt, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben; ezek pedig azért irattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy [ezt] hívén, életetek legyen az ő nevében."
Az ön logikáját követve ez csak afféle egyéni kezdeményezés volt az ő részéről, mert valójában Jézus ilyen parancsot nem adott neki. És mint ilyen, ihletett sem lehet, hiszen a puszta emberi kezdeményezésből származó írások a Biblia szerint nem ihletettek.
"Már múltkor is leírtam, (s Ön nem is tudott rá semmit mondani) de megismétlem: Krisztus mennybemenetel után volt min. 25-30 év, amikor még nem létezett egyetlen újszövetségi könyv sem, de az Egyház élt, működött és növekedett." - Tévedés, nagyon is feleltem rá. Az apostoli igehirdetés nagy mértékben támaszkodott az Ószövetségre, azt tekintélyként és bizonyítékként használta, ezekben az években nagy hangsúllyal a zsidómisszióban, de a pogánymisszióban is.
"Az Ószövetség csak arra volt jó, hogy a zsidókkal folytatott polémiában bizonyításként lehetett rá hivatkozni, de a pogánymisszióban az Ószövetség használata szükségtelen, hasztalan és felesleges volt." - Ez súlyos tévedés, amelyet nem menthet az Ön ellenérdekelt elfogultsága sem. Még a második századi apologéták is sűrűn hivatkoztak az Ószövetségre annak igazolásául, hogy az ő igehirdetésük nem ma született, hanem egy ősi, a pogányoktól is széltében ismert vallás tanúsága is mellette szól.
Just. I. Apol. XXIII.1.
"De hogy ti is világosan lássátok azt, amiről azt állítjuk, hogy Krisztustól és az előtte élő prófétáktól tanultuk, meg hogy tanításunk egyedül igaz, és minden írásba foglalt tannál ősibb, és benne mi is ugyanazt mondjuk, mint ők..."Az ősiség egy járulékos vonatkozása az volt, párhuzamokat kerestek a nemesebb görög filozófusok és az Ószövetség között, és igyekeztek kimutatni, hogy amazok Mózestől és a prófétáktól merítettek:
Just. I. Apol. XLIV. 8-9.
"Ahogyan Platón is mondotta: "A bűn azé, aki választotta, Isten nem vádolható, ő Mózes prófétától vette ezt, Mózes ugyanis előbb élt bárkinél, aki valaha is írt a görögök között. És mindent, amit a lélek halhatatlanságáról, a halál utáni büntetésről, a mennyei dolgok szemléléséről, meg más hasonló nézeteket, amelyekről a filozófusok és a költők beszéltek, alapjában véve mind a prófétáktól vették, amit ők csak megfogalmazni és továbbadni voltak képesek."Just. I. Apol. XLV. 1.
"Halljátok most azt, hogy mit mondott Dávid próféta által arról, hogy az Isten, a mindenség Atyja, Krisztust a halottak közül való feltámadása után az égbe felvezette..."Jusztinusz ezt az érvelést sokáig folytatja, de ennyi is elég az ön magabiztos blöffjének leszerelésére és szarvas tudatlanságának kimutatására.
De nem is kell ilyen messzire mennünk. Ön szerint Timótheus nyilván csak a zsidómisszióban használhatta az Ószövetséget:
2Tim 3-15-17
"És hogy gyermekségedtől fogva tudod a szent írásokat, melyek téged bölccsé tehetnek az idvességre a Krisztus Jézusban való hit által. A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített."----
Ez a vitaszál tehát szintén azt mutatta ki, hogy a szóbeli hagyományozás egy nemzedék elteltével már megbízhatatlannak bizonyult, az írott hagyományozás pedig nála sokkal megbízhatóbbnak. Létszükségletté vált az egyház számára, hogy a szemtanúk ismeretanyagát mihamarabb írásban rögzítsék. Hát ennyit az egyháznak Ön által hánytorgatott első 25-30 évéről.
Innen kivágom az Ön általánosságban mozgó bizonykodását felekezetének jézusi alapítása és mindvégig tartó önazonossága mellett, mert ezek csak a fent általam szóvá tett dzsókerlengetésre szolgáló példák, a konkrét vitaszálakon (Mária-kultusz, képtisztelet) semmi súlyuk nincs. Még abban a hipotetikus esetben sem, ha elfogadnám a Szentírás elvi szükségtelenségét az egyház életének berendezésében, akkor sem hozna semmit az Ön konyhájára az a tétel, hogy az egyháznak kezdettől fogva ugyanazok voltak a tanai, szakramentumai és felépítése. (Ha belemennék most ezeknek ellenpéldák általi cáfolásába, írásom elviselhetetlen méretűvé duzzadna, ráadásul ezek a témák a prot. polemikai irodalomban bőségesen ki vannak már fejtve.)
Jellemző, hogy Ön elővételezett válasz gyanánt újra előhozakodik a szerves tanfejlődés eszméjével, amelyet John Henry Newman a protestáns ellenvetések nyomán dolgozott ki. De az közismert tény, hogy az óegyházban számtalan teológiai áramlat és irányzat élt együtt párhuzamosan, s ezek némelyike a tanviták során kívül került az egyház látható szervezetén, vagy ha benn maradt is, elvesztette hangsúlyosságát, és búvópatakká vékonyodott. Ezeknek részletezésébe most nem ereszkedem bele, csak rámutatok, hogy bármelyik efféle, bibliailag vagy patrisztikusan megalapozható keresztény irányzat (tehát amit egyházatya, zsinat vagy pápa valaha is képviselt) ugyanolyan hihetőséggel állíthatja, hogy ő az igazi, mint Róma jelenlegi tanainak többsége - ha tudniillik csak a puszta tekintélyelv merül fel döntőbíróként, és mellőzzük a szentírási és logikai érveket.
A hagyomány nagyon sok kérdésben kétértelmű, és a zsinatokon vagy pápai döntésekben felülkerekedett értelmezést nagyon sokszor a nép hiedelmeihez való igazodás, vagy éppen a katonai erő vitte győzelemre. Az, hogy mindezek szerves tanfejlődés termékei volnának, tételes vita nélkül nem dönthető el, a (mindkét oldali) tekintélyérvek pedig, mint mondtam, éppen a vita tárgyát képezik, tehát döntőbíróként nem jöhetnek számításba.
"azok a dogmák (pl. Mária mennybevétele, pápai tévedhetetlenség), amik csak később kerültek kihirdetésre, kezdettől fogva benne voltak az egyház hitében, csak nem kifejezett, hanem implicit módon, tehát csíraszerűen." - No persze! Mária mennybevételéről Szalamiszi Epifániusz azt írja: senki nem tudja, milyen volt Mária életének vége. Aztán eltelt ezerhatszáz év, és a pápa a mennybevételt máris ki tudta ókumlálni (formálisan a Szentlélek megvilágosító kegyelme folytán, valójában pedig a népies hiedelmeket magában összpontosító Transitus-iratoktól, khmmm, nem egészen függetlenül), hogy Mária felvétetett a mennybe. De azt még így sem tudta kideríteni, hogy Mária egyáltalán meghalt-e ezen esemény előtt. Tehát ez a tan nem volt része az egyház hitének (lásd Epifániusz szavát), hanem gyanús apokrif iratok oldalvizén úszott be oda az ötödik században.
A pápai tévedhetetlenség ügyében ádáz vita folyt az első vatikáni zsinaton (de már a tridentin is). Tehát kimondhatjuk: ez a tan a r.k. püspökök egész testületének tanúsága szerint szabadon vitatható maradt egészen 1869-ig. Ebből szépen látszik, hogy ez a két tanítás csak úgy "volt része" a kezdettől fogva kézről kézre adott hitletéteménynek, ahogy a gyökeres ellentéte is része volt neki.
----
Ezután Ön kényelmesen hátradől, és újra ismerteti felekezete tridenti hagyományideálját, és nem is veszi észre, hogy éppen egy körkörös hivatkozásba bonyolódik. Ezt most sorjában ki is mutatom.
Ön ad egy felsorolást arról, hogy mi minden tartozott a "Katolikus Egyház" hitéhez a II-III., vagy éppen az V. században, és említi a keresztény írók, atyák és egyháztanítók írásai, a "tanítóhivatal megnyilatkozásait", és az egyház hitét tükröző liturgikus könyveket. És diadalittasan hozzáteszi: "Ezekre a tanúkra a protestánsok nem mernek hivatkozni, azokból idézni nem szoktak, mivelhogy azokból nem a protestáns hit szűrődik ki" stb. - Pedig a protestánsok nagyon sok ponton hivatkoznak egyházi írókra, zsinatokra, mert azok jórészt tanúsítják azt a hitet, amely a protestánsoknál és a római katolikusoknál közös. Viszont nem elhanyagolható azon hivatkozások száma sem, ahol a protestáns nézeteket igazolják a római katolikussal szemben. Ilyen például Tertulliánusz gyermekkeresztség-ellenes álláspontja, Cipriánusz pápaság-ellenes támadásai, Ágoston predestinációtana, úrvacsoratana, Epifániusznak és az elvirai zsinatnak a képtisztelettől való viszolygása, vagy a keleti, sőt némely nyugati zsinatoknak a pápai követelésekkel kapcsolatos elutasító álláspontja. Ezekre persze a római katolikus polemika azonnal készen van a válasszal, mondván: azok nem a hiteles apostoli hagyományt őrzik, hanem eltévelyedtek, kisebbségben maradtak, a tanfejlődés ellenük döntött, stb.
A r.k. hivatkozás körkörössége abban rejlik, hogy e válaszok a mindenkori dogmatörténeti többséget azonosítják az apostoli hagyománnyal, holott az apostoli hagyományt ugyanők egyszer már a kezdeteknél vélték megtalálni, s nem a későbbi tanfejlődésben. Kilóg a lóláb: ahol a r.k. nézet tanúsítása a korai tanúknál hézagos vagy ellenséges, ott azonnal hivatkozni kell vagy a pápai tekintélyre vagy a későbbi korok "eszmélődésére"; ahol pedig a r.k. nézet az ősibb tanúknál is megtalálható, ott ezek tanúságát fölerősítve kell világgá trombitálni. Ön a "nekünk van igazunk, mert mi vagyunk az egyház" alapelvet kongatja unásig, amit Sola Ecclesia néven is emleget a polemikai szakirodalom.
"A Szenthagyomány terjedelme időben és szerzőség tekintetében is viszonylag jól körülhatárolható." - Amit Ön ennek tanúsítására felhoz (apostoli atyák, apologéták, egyházi írók és egyházatyák), az éppen nem a "szenthagyományra," hanem a patrisztikus írások valamiféle (válogatott) korpuszára mutat. Ennek cáfolatára most elég egyetlen példát hoznom. Alexandriai Cirill 430 körül, a nesztorioszi vitákban, valamint liturgiájában és kommentárjaiban következetesen "egy természetben" vallotta a megtestesült Krisztust, holott a később megszilárdult terminológiával "egy személyről" kellett volna beszélnie. (Kimutatható, hogy az "egy természet" kifejezést ő apollinarista munkákból vette át, melyeket Atanáziuszéinak fogadott el.)
Ez a szóhasználat a következő évtizedekben óriási zűrzavart okozott, és nagyban hozzájárult a monofizitizmus kialakulásához. Holott Cirill az ortodoxia bajnoka volt életében, és annak tartották halála után is. E ponton mégis hibás terminológiát használt, úgyhogy azt halála után az ortodox irányzatnak is korrigálnia kellett. (Leó pápa tomoszában képtelen, kifordult, istentelen, bolond és istenkáromló kifejezésként ítélte el, mikor Eutükhész egyszerűen utánamondta Cirillnek, hogy Krisztus megtestesülésekor a két természet egy természetben egyesült.)
Ha önmagukban tekintjük e korrekciókat, mint valamely világi törvényhozás utólagos önkorrekcióját egy joghézag körül, akkor nincs is velük baj, hiszen tévedni emberi dolog - még akkor is, ha a tévedőnek alapjában igaza van a vitában. De itt arról van szó, hogy a római katolikusok Cirillt valamiféle apostoli hagyomány birtokában lévőnek próbálják feltüntetni. Hát lehetséges-e ilyen lényegi ponton korrigálni az apostoli hagyományt? Vagy az apostoli hagyomány valami olyan letétemény volna, amely Cirill munkásságában úgy működött volna, hogy ő azt holmi eretnek forrásból átvett hibás szavakkal próbálta kifejezni? És ez nem holmi kis súlyú tévedés volt, hiszen egész felekezetek nőttek ki Cirill hibás szóhasználatából, melyekkel a kalcedoni egyházaknak csak a XX. században sikerült olyan-amilyen teológiai egyetértési formulákat összetákolni.
"Az sem igaz, hogy a szenthagyományt sokféleképpen lehet értelmezni." - De bizony, hogy igaz. Az előző példánál maradva: amíg meg nem született a kalcedoni döntés, még Cirill követői is úgy vélték, hogy a "mia füszisz" (egy természet) szavak a megtestesült Krisztus létállapotát kifogástalanul írják le, hiszen ők az előző (efézusi) zsinat bajnokának hagyományát követték. A belőlük kinőtt miafizita egyházak máig így tartják, és még az egységformulák is meghagyják nekik e hagyományos szóhasználatot, habár kalcedoni értelmezéssel körítve.
Ha komolyan vesszük a 430-451 közti helyzetet, azt kell mondanunk, hogy az utólag egyetemesnek kikiáltott zsinatok egymás után ítéltek el két krisztológiai szélsőséget: azt, hogy Krisztusban két személy lakozik, és hogy Krisztusban egy természet lakozik. De amíg ezek az elítélő végzések meg nem születtek, jószerivel egyetlen hívő sem tudhatta az apostoli hagyományhoz méltó bizonyossággal, hogy mi az igazság. Cirill követői 431 után joggal hihették, hogy az "egy természet" tana apostoli hagyomány, hiszen ők azt attól a Cirilltől kapták örökül, aki az efézusi zsinaton diadalmaskodott. Aztán húsz év múlva azzal szembesültek, hogy Cirilljük szavai eutükhiánus eretnek tévelygést tartalmaznak. Nem csoda, hogy elvetették magát a kalcedoni zsinatot is, hiszen ők azzal ellentétes tanítást képzeltek apostoli hagyománynak. De a kalcedoni ortodoxia híveinek is okozhatott álmatlan éjszakákat az a tény, hogy zsinatuk elítélte az előző zsinat bajnokának szavait. A zűrzavar tehát fennmaradt, csak éppen a birodalmon kívül, hiszen a kalcedoni zsinaton kiátkozott mono- illetve miafiziták oda menekültek a császár bosszuló kardja elől.
"Ha az egyházatyák egyöntetűen tanítanak valamit, akkor tanításuk megfelel az igaz hitnek, és kinyilatkoztatott igazságról van szó, amely a Bibliában is jelen van explicit vagy implicit módon." - Ez nagyon hangzatos szöveg, de a gyakorlatban semmi hasznát nem lehet venni. Ugyanis nagyon kevésszer mutatható ki teljes egyöntetűség az egyházatyáknál olyan témákban, amik az ő korukban vitatottak vagy még eldöntetlenek voltak. Például az eukharisztikus jelenlét módját illetően voltak olyan egyházatyák, akik a szentelt kenyeret és bort csak jelképeknek tartották, mások átváltozást vallottak; s ez utóbbiak között is akadtak olyanok, akik tovább vallották a kenyér és bor jelenlétét, mások viszont tagadták ezt. Ágoston úrvacsoratana egy személy hagyatékáben tartalmazza a jelképes és a valóságos jelenlét tanának jegyeit.
"A Bibliából magából nem lehet előrángatni olyan levezetést, amely akár explicit, akár implicit módon cáfolna bármilyen katolikus hitigazságot (dogmát)." - De bizony, hogy lehet. Én is több ilyet idéztem. Mindenesetre jól látszik az Ön intellektuális tohonyasága, mellyel vita nélkül akar győzelmet aratni.
"egy dolog a Biblia szövege, és egy másik dolog annak értelmezése. Az Egyház nincs a Biblia felett, de a konkrét szövegek értelmezésében bizony a Katolikus Egyház élő tanítóhivatala a döntőbíró." - Ugyan már. Miért nem az ortodoxoké, a mormonoké vagy Jehova tanúié? Önökön kívül ezek is azt állítják, hogy övék a hiteles hagyomány ill. tanítóhivatal. Az ortodoxoké még az Önökénél is régebbről való.
Másrészt ugyan hol jelentett ki az Önök tanítóhivatala részletekbe menő "tévedhetetlen" értelmezést az összes olyan igehely kapcsán, amelyet valaha pl. protestánsok felhoztak az Önök tanítása ellen? Ha pedig nem "tévedhetetlen" ez az értelmezés, akkor mit sem ér a vitában - még az Ön logikája szerint sem.
"Amikor az Egyház eme döntőbírói szerepét gyakorolja, akkor a 2000 éves hagyományra támaszkodik" - Ugyan már. Az első századokban éppen nem volt szokás Róma döntésére apellálni, mert pápaság még nem létezett, és a római egyház sem rendelkezett a mai befolyásával. "nem pedig önkényes döntéseket hoz." - Aha, akkor nyilván az is ide tartozik, hogy a pápai szentírásbizottság XX. század eleji döntvényeiből alig maradt mára érvényben valami. Fenn az ernyő, nincsen kas.
"az Egyház a hagyomány alapján mindig is úgy értelmezte a Jézus testvéreire utaló bibliai kijelentéseket, hogy azok valójában Jézus unokatestvérei" - E nézet a Biblia alaposabb elemzésével valószínűsíthető is, nem kell ide semmiféle hagyomány.
"A Biblia értelmezése nem lehet önkényes, mert ha önkényesen értelmezzük a bibliai szövegeket, akkor azonnal belefutunk a szubjektivizmus zsákutcájába, mint ahogy az a protestáns egyházakban meg is történt." - A protestáns exegézis nem önkényes, hanem előre lefektetett, plauzibilis elvek mentén történik. Ezen elvek nem tévedhetetlenek, és olykor egymással is feszültségben állnak, de még így is jobbak, mint Róma alapelve, a Sola Ecclesia.
Másrészt a patrisztikus magyarázatok is igencsak széttartók. Elég itt példaként arra utalnom, hogy hányféleképp értelmezték bizonyos egyházi írók a 2Tesz 2,7-et: "Működik ugyan már a törvényszegés titkos [bűne:] csakhogy annak, aki [azt] még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia." Ahelyett, hogy valami konkrét hagyományforrásra hivatkoznának, parttalanul spekulálnak és találgatnak a Szentlélektől Isten rendelkezésén át a római birodalomig. Pedig ez egy igazi "hic Rhodus, hic salta" alkalom volna, hiszen Pál a törvényszegés titkáról beszél, és ugyan mire volna jó a hagyomány, ha nem egy ilyen titok feltárására?
"A Biblia nem minden esetben magyarázza önmagát." - De bizony. Néha egyértelműen, néha homályosabban - ilyenkor ezzel kell beérnünk. Máskor úgy magyarázza magát, hogy explicite nem szól valamely témáról, és ilyenkor a válaszunk sem lehet biztos, hanem következtetésekre vagyunk utalva, és ekkor szabad a vélemény a kérdésben. Ez nem szégyen, mert a protestánsok is elfogadják a tanfejlődést, csakhogy nem tévedhetetlen jellegűként.
"A Biblia szövege önmagában holt betű. "Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít" (2Kor 3,6)" - Sajnálom, ez az Ön részéről egy hitgyülekezetés színvonalú szarvashiba. A vonatkozó igehely nem a Biblia szövegét nevezi betűnek, hanem Mózes törvényét:
2Kor 3,3.6.7.13-15
"Akik felől nyilvánvaló, hogy Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, nem tentával, hanem az élő Isten Lelkével írva; nem kőtáblákra, hanem a szívnek hústábláira. [...]
Aki alkalmatosokká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem léleké; mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít. Ha pedig a halálnak betűkkel kövekbe vésett szolgálata dicsőséges vala, úgyhogy Izráel fiai nem is nézhettek orcájára arczának elmúló dicsősége miatt [...]
És nem, miként Mózes, [aki] leplet borított az orcájára, hogy ne lássák Izráel fiai az elmulandónak végét. De megtompultak az ő elméik. Mert ugyanaz a lepel mind e mai napig ott van az ószövetség olvasásánál felfedetlenül, mivelhogy a Krisztusban tűnik el; Sőt mindmáig, amikor csak olvassák Mózest, lepel borul az ő szívükre."Ebből nagyon szépen látszik, hogy itt a megölő betű Mózes törvényét jelenti, amely nem adhatott megigazulást, nem pedig a Bibliát úgy általában. De megelégedve látom az Ön kétségbeesett kapálózását, mellyel ezt a kozmikus távlatú szembeállítást a r.k. felekezet hagyományaira zsugorítja rá, amelyek Ön szerint elengedhetetlenek ahhoz, hogy a Bibliát megelevenítsék. Micsoda kontár exegézis!
"Ha csak a holt betű áll a rendelkezésemre, akkor azonnal nyitva a kapu a legkülönbözőbb értelmezései lehetőségek előtt." - Ugyan már. A hagyományban számos téren állnak fenn egymásnak ellentmondó nézetek. Abelardus egy szép csokrot szedett össze ezen "sic et non"-okból, de Gratianus is "Concordantia discordantium canonum"-nak nevezte a maga egyházjogi gyűjteményét, amivel beismerte, hogy a régi korokból származó kijelentések az utókor részéről összehangolásra szorulnak.
Ebben persze nincs semmi elítélendő, mert úgy a Biblia, mint az egyház kebelén hosszú idő folyamán született írások együttese szükségképpen tartalmaz belső feszültségeket, és akár ellentmondásokat is. Az is érthető, hogy az olvasó szeretne ezekben tisztán látni. A probléma inkább az, hogy a hagyományban mint nem-tévedhetetlen és széttartó íráskorpuszban szükségképpen fel kell tételeznünk konkrét tévedéseket is, így az önmagában nem szolgálhat biztos mértékként.
Erre egy lehetséges megoldás az volna, ha a pápa a maga állítólagos tévedhetetlenségét felhasználva sorjában kijelentené, hogy a hagyományban mely állítások igazak, és melyek nem. De ő ilyet a legritkább esetben tett. (Amikor V. Sixtus pápa a Biblia latin szövegének kiadásakor mégis vállalkozott valami effélére, csúfos kudarcot vallott, úgyhogy utódának alig sikerült elfedeznie az ő gyalázatát.) Tehát a pápa nem lehet a hagyomány rendbeszedője. Így hát ez a feladat alacsonyabb rangú munkásokra hárul, akik nem tudnak kezeskedni arról, hogy amit leírnak, az az utolsó mondatig igaz. Az egyházi hatóság jóváhagyása sem kezeskedik ilyen részletességű igazság-hamisság dolgában.
"Ennek aztán szükségszerű következménye az a jelenség, hogy a reformáció óra több ezer protestáns felekezet jött létre. Bibliaértelmezéseik sok esetben ellentétesek." - Nem. Ez annak a következménye, hogy a prot. felekezetek fölött nem őrködött a világi hatalom a maga hóhérbárdjával, és nem szavatolta katonai erővel a zsinati döntvények kikényszerítését, mint pl. az ókorban. Emellett a protestánsok nem kívánnak a tévedhetetlenség mezében tetszelegni, és sok esetben a hipotéziseikről vitatkoznak. Azokról pedig lehet vitatkozni, hiszen ezeket ők maguk is visszavonhatónak jelentették ki.
"A Bibliát abban a Szentlélekben kell értelmezni, akinek fényénél írták, márpedig a Szentlélek csak a Katolikus Egyháznak garantálja a hiteles bibliaértelmezést." - Aha, és az ortodoxok öklüket rágva elbújhatnak szégyenükben. Így tényleg könnyű a vita, Pindúr Pandúr.
Az ünneptartás kérdése az Ön beállításával ellentétben tényleg mellékes dolog a keresztény egyházban. Pál maga mondja ezt közömbös dolognak, amiben szabad az egyéni vélemény. Az, hogy az adventisták ebből üdvösségi kérdést csinálnak, csak az ő Pál iránti tiszteletlenségükről árulkodik, de nem szolgáltat érvet álláspontom ellen. Hiszen az ő bibliai érvelésük kimerül abban, hogy Mózest idézik orrvérzésig, de hogy Pál ezeket a hivatkozásokat egyetlen kijelentésével zárójelbe tette, arra nincs értelmes feleletük.
Idéztem két igehelyet:
Rm 14,5-6a
"Emez az egyik napot különbnek tartja a másiknál: amaz pedig minden napot [egyformának] tart. Ki-ki a maga értelme felől legyen meggyőződve. Aki ügyel a napra, az Úrért ügyel: és aki nem ügyel a napra, az Úrért nem ügyel."Kol 2,16-17
"Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért, vagy ivásért, avagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában, melyek [csak] árnyékai a következendő dolgoknak, de a valóság a Krisztusé."Ezek egyértelműen kimondják, hogy az ünneptartás vagy nem tartás közömbös dolog, szabadon gyakorolható vagy elhagyható. Ezen nem segít az, ha Ön a zsidó ünnepek meglétére hivatkozik, hiszen az apostol éppen azokról mondta ki, hogy megtartásuk immár nem kötelező.
És nem holmi egyházilag kötelezően bevezetett újhúsvét kedvéért lettek kivezetve (ez az egyháztörténetben jóval később történt meg), hanem deklaráltan az egyén lelkiismeretére hagyott ünneptartás vagy nem tartás kedvéért. Ezek az apostoli kijelentések egyértelműek, és Ön sem tud kikászálódni alóluk. Jellemző, hogy nem is meri kimondani, hogy Ön szerint miről szólnak Pál e szavai.
"Ha az beidézett páli szövegeket az Ön értelmezése szerint vennénk, akkor teljes káosz alakulna ki a keresztény egyházakban az ünnepnapokat illetően." - A csudát. Hiszen ha nincsenek kötelező ünnepek, akkor semmiféle káosz nem alakulhat ki. Akárki ünnepelheti Jézus feltámadását a zsidó húsvéttal együtt, vagy más időpontban. Ez meg is történt, egyes helyi egyházak szokásának megfelelően, és a naptárváltozás miatt ez még tovább differenciálódott. És Ön is jól tudja, hogy amikor Viktor pápa a második század végén megpróbálta a kisázsiaiakat kiátkozni az ő saját húsvét-időpontjuk miatt, Ireneusz megfeddte őt, és Viktor meg is hátrált. Ezt a jó példát a későbbiekben Rómának sikerült a háta mögé hajítania.
"És akkor melyik napot kellene az Úr napjának tekinteni? Vagy akkor mindenki szabadon választhatná meg, hogy a hét melyik napját szenteli meg?" - Nem kell egyik napot sem központilag az Úr napjának tekinteni és megszentelni, mert erre nincs sem jézusi, sem apostoli parancs. Egyes helyi egyházak kialakíthatnak saját istentiszteleti napokat (akár a vasárnapot vagy a szombatot is), de ennek nincs lelkismeretet kötelező ereje, csak a polgári értelemben vett rendtartási jellege.
----
"Ha a Biblia világosan beszél erről, akkor a nagy történelmi protestáns egyházak miért ragaszkodnak a csecsemő- vagy gyermekkereszteléshez?" - A Biblia nem beszél semmiféle csecsemőkeresztségről. Háznépek keresztségéről beszél, de egy kivételével csak azután, hogy konkrétan megemlítette: "Az egész háznép hitt." Tehát a Bibliából vett történeti példák nem meggyőzők a csecsemőkeresztség mellett. Ezt Barth és Jeremias vitájából a nagyegyházi protestánsok már hatvan éve leszűrték.
A csecsemőkeresztelők szoktak hivatkozni a körülmetélés példájára, de hiába, mert annak újszövetségi megfelelője nem a keresztség, hanem az újjászületés (a "szív körülmetélése"), ami erkölcsi vonzatú esemény, és a megtéréshez köthető. Tehát a csecsemők erre alkalmatlanok.
Kálvinista körökben szokták használni a levezetés eszközeként a "kegyelmi szövetséget", de ez egy igencsak elvont teológiai elmélet, így biblikus vitát eldöntő ereje nincs. A vezéreszméje az, hogy az üdvösségre a gyermekek a felnőtt családtagok oldalvizén ugyanúgy meg vannak hívva.
"Luther és Kálvin nem láttak semmi kivetnivalót és bibliaelleneset a csecsemőkeresztelésben, és ebben az esetben ők is a hagyományra támaszkodtak." - Ez utóbbi súlyos tévedés. Institutiójában Kálvin egy fia érvet nem vett a hagyományból a csecsemőkeresztelés mellett. (Miért is vett volna? Hiszen ellenfelei itt nem római katolikusok voltak!) A Bibliából próbált érvelni, de látványosan zűrzavaros és erőltetett módon: párhuzamokkal, illendőségi meggondolásokkal, dogmatikus dedukciókkal.
"De ha tényleg csak a Bibliára támaszkodom, akkor nem lehet dűlőre jutni a felnőttkeresztelés contra csecsemőkeresztelés vitában." - De igen. Visszaidézem azt az érvemet, amire még egyetlen csecsemőkeresztelő ellenfelem sem tudott válaszolni, és Ön is elhullajtotta a vitában: a Biblia "a keresztséget "jó lelkiismeret kérésének" nevezi (1Pt 3,21), amire nyilván csak épelméjű és eszüket tudó emberek képesek, csecsemők nem." Ez a keresztség apostoli definíciója, megszorítást nem tartalmaz, tehát alóla kivételnek helye nincs. Ergo.
"igen, Isten népének csodálatos ígéretei voltak, csakhogy ezekhez az ígéretekhez mindig hozzá volt kötve egy-egy feltétel. [...] Jézus viszont nem tett feltételeket az apostolainak átadott ígéretekhez. Nem azt mondta: "Veletek leszek minden nap, ha..." "A Szentlélek elvezet titeket a teljes igazságra, ha..." "A pokol kapui nem vesznek erőt rajta, ha..."" - Ez a biankó csekk nagyon csábító zsákmány, és érthető is, hogy Ön ilyet keresgél felekezetének. De mesterkedése szerencsére megbukik azon, hogy Isten igenis hozzákötötte ígéretét bizonyos feltételekhez. Ezek közül a legösszefüggőbbet, leghosszabbat teljességében idézem, és a kulcshelyeket kiemelem.
Jn 15,1-10
"1 Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. 2 Minden szőlővesszőt, amely énbennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen. 3 Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek. 4 Maradjatok énbennem, és én is tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanemha énbennem maradtok. 5 Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. 6 Ha valaki nem marad énbennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybegyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek. 7 Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek. 8 Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek; és legyetek nékem tanítványaim. 9 Amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket: maradjatok meg ebben az én szeretetemben. 10 Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében."Ezt nem kell sokáig magyarázni. Eszerint az apostolok csak akkor számíthatnak Jézus ígéreteinek tartós rajtuk maradására, ha Jézusban maradnak. Ez pedig nem holmi puszta szertartási szabályosság kötelme akart lenni, hanem bensőséges közösség Jézussal, az ő tanításával és erkölcsiségével. Nagyjából a donatista szakadás idején vált el a kettő egymástól, amikor a fent vázolt eszmény kezdett elcsúszni az egyházi valóságtól. De még ekkor sem merték azt mondani a püspökök, hogy ők akkor is az egyház jogosult kormányzói maradnak, ha történetesen megtagadják az Urat az üldözések idején. Csak annyit foglaltak új szabályba, hogy az ilyen méltatlan püspökök papszentelései, valamint az általuk szentelt papok keresztelései nem válnak érvénytelenné az ő bukásuk ténye által. Ez az adott történeti helyzetben afféle zűrzavart eloszlató szükségszabály lehetett, de idővel kinőtt belőle egy valóságos tanszörnyeteg, ti. hogy az erkölcsileg méltatlan püspökök, pápák továbbra is érvényesen szolgáltatják ki a szentségeket, mert azoknak ex opere operato, azaz önnön végrehajtásukból fakadó hatékonyságuk van. Ezt persze úgy magyarázták, hogy Krisztus elvégzett munkája nyomán van meg ez az önhatékonyságuk, de a gyakorlatban ez csak azt jelentette, hogy a szentségek mágikus eljárásokká züllöttek.
És bizony az Ön által felhozott ígéretekhez is csatolt Jézus feltételeket. Érdekes, hogy Ön csak a "ha" szócskát tudta hiányolni mint a feltétel kifejezésének eszközét, de szerencsére ennél a mi nyelvünk sokkal gazdagabb.
"Nem azt mondta: "Veletek leszek minden nap, ha..."" - Itt a közvetlen szövegelőzményben szerepel a feltétel:
Mt 28,19-20
"Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek: és ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig."Tehát csak akkor számíthatnak Jézus segítő jelenlétére, ha ténylegesen azt tanítják, amit Jézustól hallottak. - Hasonló szövegezéssel más feltételt ad Jézus az ő jelenlétére tanítványai mellett (Jn 14,15): "Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok. És én kérem az Atyát, és más vígasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké."
"A Szentlélek elvezet titeket a teljes igazságra, ha..." - Ez a mondat ideális értelemben az üdvösségre rendeltekről szól. Jn 17,9: "Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál, mert a tiéid." Tehát Isten az ő választottait vezeti el a teljes igazságra, de nem feltétlenül egy felekezet hierarchiáját.
"A pokol kapui nem vesznek erőt rajta, ha..." - Ha nem válik sátánná, aki téveszméket hirdet akár jó szándékból is, amint az hamarosan meg is történt (Mt 16,23): "Ő pedig megfordulván, monda Péternek: Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra."
Hát ennyit a szövegből kiragadott fenti félmondatokról, melyeket Ön az erkölcsi épségre és a Jézusban maradásra, az ő tanításához való hűségre való minden vonatkozástól igyekszik megfosztani, és felekezete hierarchiájára ráönteni, mint valami siegfriedi sárkányvért, melytől amazok örökre sérthetetlenek és igazhitűek lesznek. De hány püspököt és pápát (Liberius, Zosimus, Vigilius, Honorius) láttunk eretnekség vétkében fogva maradni, nem is beszélve azon társaikról, akik erkölcsi vétkekben buktak el! Vajon rájuk is szeretné Ön vonatkoztatni azt a biankó ígéretet, hogy a Szentlélek elvezeti őket minden igazságra, velük van a világ végezetéig, és a pokol kapui nem diadalmaskodnak fölöttük? Ha nem, miért nem? És ha nem, akkor mi biztosítja az Önök hierarchiája többi tagjának az isteni segedelmet minden feltétel nélkül?
""Efezusban is felütötte fejét az eretnekség." Úgy látszik elkerülte a figyelmét, amit korábban írtam: Krisztus ígérete alapján arra van biztosíték, hogy az Egyház egésze (globálisan) nem fog eretnekségbe süllyedni." - No és ha Efézusban támadhattak tévtanítók, akkor vajon Rómában nem? Arról pedig, hogy az egyháznak mekkora része süllyedhet eretnekségbe, hogy Krisztus ígérete meg ne semmisüljön, elég Jeromos szavát idéznem (Contra Lucif. 19.): "A niceai hitet közfelkiáltással elítélték. Az egész világ feljajdult, és döbbenten látta, hogy ariánussá lett." Tehát itt a túlnyomó többségről van szó, akik közé még Liberius római püspök is odasodródott, mikor a császár által száműzetvén elítélte Atanáziuszt, és aláírta a félariánus második sirmiumi hitvallást.
"Ha Krisztus egyetlen igaz Egyháza teljes egészében félrecsúszna és eretnekké válna, akkor az Jézus és a Szentlélek csődje lenne és Isten mindenhatóságának kudarca." - Csakugyan, a teljes egyház sosem vált eretnekké. Mindig van maradék a kegyelemből való választás szerint, amint Pál mondja. De ahogy a IV. század derekán, mikor a niceai zsinat tekintélye még nem ragyogott olyan fényesen, mint pár száz évvel később, egyre újabb zsinatok sorakoztak, melyeken az ariánus püspökök rendre többségben voltak, és ellenfeleiket ahol lehet, kitették, és a császárral száműzették. (Hozzáteszem: ezekben az időkben az egyházban fel sem merült, hogy Róma püspökétől várják a mindent eldöntő, végső ítéletet abban a kérdésben, hogy az ariánusoknak igazuk van-e. Ezért hívtak össze rengeteg zsinatot.)
""Csakhogy afelől nincs semmi biztosíték, hogy ő mindig a hierarchiát fogja kitüntetni kegyelmi ajándékaival és az ortodoxia varázssüvegével." De igen, hisz Krisztus az ő ígéreteit az apostoloknak adta, és nem mondjuk Lázárnak, Mártának vagy Mária Magdolnának, de nem is Arimateai Józsefnek, sőt még Szűz Máriának sem." - Ez a magabiztos válasz egy sajátos optikai csalódáson alapul, ti. hogy az apostolok utódai a püspökök. De ez több okból is lehetetlen.
1. Az apostolok nem alkottak állandó hierarchiát. Tisztségük ideiglenes és egyszeri volt, és a szemtanú voltukon alapult. Ezért volt olyan fontos, hogy Júdás megürült helyére szemtanút válasszanak. Ennek megfelelően az apostoli testületet Jézus nem is szánta állandónak, hiszen nem lehet a világ végéig csupa szemtanút szerepeltetni egy testületben. Ugyanezért nem választottak új apostolt, mikor az egyikük vértanúságot szenvedett.
2. Az apostolok száma Izrael tizenkét törzsének számához volt igazítva:
Mt 10,1.5-6
"És előszólítván tizenkét tanítványát, hatalmat ada nékik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak minden betegséget és minden erőtelenséget. [...] Ezt a tizenkettőt küldé ki Jézus, és megparancsolá nékik, mondván: Pogányok útjára ne menjetek, és Samaritánusok városába ne menjetek be; hanem menjetek inkább Izráel házának eltévelyedett juhaihoz."Lk 22,29-30
"Én azért adok néktek, miképpen az én Atyám adott nékem, országot, hogy egyetek és igyatok az én asztalomon az én országomban, és üljetek királyi székeken, ítélvén az Izráelnek tizenkét nemzetségét." Apcs 1,21-22
"Szükség azért, hogy azok közül a férfiak közül, akik velünk együtt jártak minden időben, míg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, a János keresztségétől kezdve mind a napig, melyen fölviteték tőlünk, azok közül egy az ő feltámadásának bizonysága legyen mivelünk egyetemben."3. Viszont az apostolok tizenkettes száma nem őrződött meg a püspökök összességének valamiféle területi vagy utódlási felosztásában. (Az apostolok többségének missziós működése igen ingatagon van tanúsítva, jobbára több száz évvel az ő koruk után.) Ebből is következik, hogy a püspökök nem apostolutódok.
4. Azért sem lehetnek azok, mert ha azok volnának, akkor minden apostolnak rendelnie kellett volna saját maga után egy tulajdonképpeni utódot, akinek a kezébe a küldetését leteszi. Az csak késői mese, hogy Péter saját életében kinevezte utódjául akár Linuszt, akár Klétuszt. Ráadásul Római Kelemen a hiteles ("első") levelében éppenséggel nem nevezi meg magát, hanem e levélben mi-formában írnak Korinthusba a római presbiterek.
5. Azért sem lehetnek a püspökök apostolutódok, mert a püspökség kezdetben köztudomásúlag azonos volt a presbiterséggel, és a monepiszkopátus csak jóval később alakult ki. Rómában is többes vezetés volt az első században, amint azt a Kelemen-levél nyelvtani formája mutatja. Ugyanezt bizonyítja, hogy Pál hosszan beszél az efézusi vénekhez, és őket püspököknek nevezi, - talán mindet kinevezte volna utódjává? Főleg úgy, hogy megjósolta, hogy közülük is támadnak majd tévtanítók. Szépen állnak a római katolikusok, ha ilyen mintákban kell keresgélniük a püspökök apostolutódságát!
6. A Mt 28,20 ("veletek vagyok minden napon a világ végezetéig") nem tartalmaz ígéretet az örökké tartó igazhitűségre és tévedhetetlenségre, mivel az az apostoloknak csak a missziós munkájára vonatkozik, melyet a Szentlélek jelekkel és csodákkal kísért. Erre utalnak a "veletek vagyok" szavak, hasonlóan a következő helyekhez:
Apcs 1,8
"Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig."Apcs 5,32
"És mi vagyunk néki bizonyságai ezen beszédek felől, és a Szent Lélek is, kit Isten adott azoknak, akik néki engednek."Ehhez képest a r.k. felekezet misszionáriusai igen szerény helyet foglalnak el a hierarchiában, és igen távol vannak attól, hogy apostolutódnak neveztessenek. Mégis a misszionáriusok az apostolok valódi utódai abban a tisztségben, amelyben nekik utódaik lehetnek.
7. Az apostoli tisztségben egyesült a misszionárius, a tanító, a próféta, a pásztor és az egyházkormányzó (presbiter) hivatala, melyek nemsokára szétváltak, ahogy a növekvő egyház igényei követelték. És ahogy az egyház növekedett, ez utóbbi hivatalok viselői szaporodtak - de új apostolok nem képződtek rendes kinevezés útján - csak Pál, a személyes tanítványságot pótló külön isteni kijelentés által. Ennek oka a pogánymisszió bevezetése volt, és apostolutóda nem lett neki sem.
8. Az apostolok (Tit 1,5) városonként presbitereket (azaz püspököket) jelöltek ki, akik a helyi egyházat vezették és kormányozták. Működésük szűk körű volt, ezért nem is lehettek apostoli funkciójú utódaik az apostoloknak.
A püspökök közül kivált metropoliták, pátriárkák tisztsége igen késői fejlemény, és elsősorban a városuk nagyságával volt magyarázható, nem pedig az apostoli alapításukkal.
Azt jól tudjuk, hogy sem Péter, sem Pál nem alapította a római gyülekezetet, hanem egy már beköltözés útján létrejött egyházat szenteltek meg vértanúhalálukkal. Az, hogy Péter püspöke volt Rómának, csak késői pápás érdekből született ráfogás; a püspöklisták sorszámozásából világosan látszik, hogy az alapító apostolokat sehol nem számították a püspökök közé.
----
""Ez a dolog nem tehető hitbeli választóvonallá, mert a prot. teológia szerint nem a zsinatok képezik a hit zsinórmértékét, hanem a Szentírás. A zsinatokat a Szentírás mérlegére kell tenni." Tévedésben van, ugyanis ezen a téren nagyon erős dogmatikai választóvonalak vannak." - Természetesen vannak, de egyetlen protestáns felekezet sem azért ítél el valamely másikat, mert az nem írja alá az első öt század zsinatait, hanem mert szerinte az nem vallja a Szentírás tanúságát valamely vitatott kérdésben. Hogy a Szentírást ki-ki mennyire értelmezi helyesen, az persze más kérdés, de erre is vannak kézenfekvő és logikus kritériumok, amiket a teológiailag művelt vitázók általában el is fogadnak. Bár itt nincs teljes konszenzus, még ezek a kritériumok is hasznosabbak, mint az Ön felekezetének melldöngető bizonykodása, hogy nekik van igazuk, és csak őket tanácsolja a Szentlélek.
"A Jehova Tanúi és az unitáriusok tagadják Jézus istenségét, más protestáns felekezetek elfogadják. Ugyanakkor mindannyian vallják a sola scriptura elvet." - Jehova tanúinak nagyon masszív tanítóhivataluk van (a "hű és bölcs szolga"-osztály), tehát ők semmiképpen nem állnak a Sola Scriptura alapján. Az unitáriusok pedig már kezdetektől fogva igyekeztek kilúgozni a Szentírás természetfeletti tartalmát, tehát róluk is ez mondható.
"Ha a zsinatokat a Szentírás mérlegére teszem, akkor azonnal bele is futottam a szubjektivizmusba. Jehova Tanúi és az unitáriusok is a Szentírás mérlegére tették mondjuk a niceai zsinatot, de náluk az jött ki, hogy a zsinat tévedett" - Mindkettőjük módszertana téves, a fenti okokból. Jehova tanúi még a Biblia szövegét is meghamisítják, hogy Jézus istenségére vonatkozó bizonyítékokat eltüntessenek. Az unitáriusok szentírása is olyan, hogy racionalista megközelítésük miatt bizonyos rétegeket elavultnak tartanak belőle, és igyekszenek háttérbe tolni. Így János evangéliumából a vonakozó részeket nem teszik teológiájuk látható helyeire. Ezért az Ön példái igencsak gyöngék.
De ha Önnek patrisztikus bizonyíték kell, hát álljon itt Ágoston, aki manicheus ellenfelének azt mondta (Felelet Maximinusnak II.14.3): "Nekem mégsem kell a niceai zsinatot felhoznom, hogy a vitát a magam javára döntsem el, és neked sem kell ugyanilyen módon felhoznod az ariminumi zsinatot. Engem nem köt Ariminum tekintélye, téged nem köt Niceáé. Hát vívjon meg egyik álláspont a másikkal, egyik ügy a másikkal, egyik értelem a másikkal a Szentírás tekintélye alapján, amely egyikünknek sem tulajdona, de egyformán tanúskodik mindkettőnknek."
Vagyis Ágoston, aki a niceai hitet vallotta, nem átallott e zsinat latba vetéséről lemondani egy olyan ellenfelével szemben, aki azt nem fogadta el, hanem bátran belevágott a vitába a kettejük közti közös alap, a Biblia tekintélye alapján. Ágoston itt nagyfokú intellektuális tisztességről és igényességről tett bizonyságot, és lényegében Pál apostolt követte, aki pusztán az Ószövetség alapján vállalta a vitát a Krisztust tagadó zsidókkal. Ágoston nem kezdte azon a gyáva és igénytelen szinten a vitát, mint Ön, aki konkrét szentírási bizonyítékokkal megszoríttatván azt kezdte hajtogatni, hogy a Szentírást mindenki másféleképpen értelmezi, ezért a helyes értelmezést letéteményként őrző pápaság nélkül nincs is értelme rá hivatkozni. A párhuzam annyira hátrányos Önre, hogy nem is kell több szót vesztegetnem rá.
"Az hogyan lehet, hogy az efezusi zsinat tévedett, amikor Máriának megadta az istenszülő titulust, de amikor a nesztorianizmust vetette el, akkor meg igaza volt?" - Hát úgy, hogy a zsinat nem tévedhetetlen, ezért tud egy szájból igazat és téveset is fújni. Mi ebben a meglepő?
"Vagy a Szentlélek ilyen szeszélyes és kiszámíthatatlan lenne?" - Ön nincs valami jó formában, ha ilyen magas labdákat ad nekem. A zsinatot nem ihlette a Szentlélek, tehát a kérdés okafogyott.
"Vannak mérsékeltebb protestáns körök, akik elfogadják az efezusi zsinat által kihirdetett istenanya címet, mások hevesen tiltakoznak ellene. Nagy az összevisszaság protestánsék háza táján." - Az Istenszülő cím apollinarista és monofizita eretnekség, mert egyetlen személy anyjából három személy anyjává teszi Máriát. Hiszen Isten Szentháromság, ezért ugyanolyan szillogisztikus logikával, ahogy az Istenszülő címet igazolni vélte, a zsinat azt is kénytelen lett volna megvallani, hogy Mária a Szentháromság anyja.
"Sajnos azt kell mondani, hogy amit a protestantizmus csinál, az megfelel az eretnekség klasszikus értelmének. A görög hairesis szó olyan személyt jelent, aki válogat a kinyilatkoztatott igazságok között: egyeseket elvet, másokat megtart. Ezt hívjuk eretnekségnek." - Ugyan már. Ön megint nagyon fáradt lehetett, mikor ezt leírta. Ugyan miért kellene aláírnom, hogy az efézusi zsinat csupa isteni kijelentést mondott ki? Sőt inkább vegyesen mondott igazat és hamisat. Erre pedig az az apostoli intés alkalmazandó, hogy "Mindent tegyetek próbára, a jót tartsátok meg!" Ilyen egyszerű a válasz az Ön kérdéseire.
"Ön szerint a Katolikus Egyház tévedésben van pl. a Mária-dogmák és a képtisztelet kérdését illetően, tagjai tehát bálványimádók. De ha ez így van, akkor kb. másfél évezrede katolikusok százmilliói a kárhozat útját járják és a pokol tüzén fognak sülni" - Ez így van. Miért kellene nekem ezen felháborodnom vagy megütköznöm? Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.
"Nos, ha ez így van, akkor a pokol kapui elnyelték az Egyházat, a sátán diadalt ülhet, s akkor az egyház-projekt totális csőd. Akkor Krisztus ígérete semmis, akkor a Szentlélek impotens." - Nem az egyházat, hanem a római katolikus felekezetet. Ez viszont nem kapott ígéretet arra, hogy sosem fog elbukni. Tehát a Szentlélek sem impotens, mert ő sosem láncolta magát a pápás felekezethez.
"Ha Isten megengedi, hogy katolikusok százmilliói kárhozzanak el 1500-1800 év óta, a vélt vagy valós bálványimádásuk miatt, akkor Ő egy irgalmatlan és kegyetlen Isten." - Cseréljük ki a "katolikus"-t protestánsra vagy ortodoxra, és a mondat ugyanolyan (hamis) lesz, mint az Öné. Merő érzelmi hatáskeltés az, amit Ön művel.
"Nem inkább az a logikus Isten részéről, hogy megóvja Egyházát a totális tévedéstől és a téveszméktől?" - Egyházát igen, de a r.k. felekezetet miért is? A felfuvalkodottság nyomában bukás jár, mondja az Írás, és ez teljesen igazságos.
"A Szentlélek nem úgy vezet el a teljes igazságra, hogy időnként teret ad a tévelygéseknek az Egyházban a hitbéli dolgokat illetően." - De bizony. Például Péternek megengedte, hogy olyan súlyos tévelygésbe merüljön, ami miatt sátánnak kellett őt neveznie. Péter azon a helyen ex cathedra (az egész egyház színe előtt, a rá éppen akkor ruházott kőszikla-szerep birtokában, magát Jézust is megfeddve) nyilatkoztatta ki, hogy Jézus nem halhat meg, és ezzel tagadta a megváltás lehetségességét.
De egy másik helyen, Pünkösd után is súlyosan tévelygett Péter: Antiókhiában Jakab küldötteinek nyomására elszakította magát a pogánykeresztények asztaltársaságától, azt tanítva az egész egyháznak, hogy zsidó és pogány ismét két külön népet képez az egyházban, és hogy a zsidóknak továbbra is meg kell tartaniuk az étkezési előírásokat.
De említhetem itt Zosimus pápát is, aki a hozzá folyamodó Coelestius eretnekvezért az afrikai egyházak döntését felülbírálva fölmentette az eretnekség vádja alól. Döntését Pelagiusnak egy hozzá benyújtott irományára is alapozta, ami azonban magában foglalta az áteredő bűn tagadását. Zosimus csak az afrikaiak határozott ellenállása nyomán állt el ettől az álláspontjától.
"Ha ez így lenne, akkor állandó bizonytalanságban élnénk, hogy vajon nem járunk-e tévutakon." - Bezzeg mennyivel jobb abban a hiszemben beleszédülni a tévelygés örvényébe, hogy végig a jó úton járunk!
"Akkor az Egyház nem lenne az igazság hordozója. Pedig írva van: "Az élő Isten egyháza az igazság oszlopa és erős alapja"" - Az egyház csak annyiban hordozza az igazságot, amennyiben hű marad Jézushoz, az ő Urához. Valamely felekezet még kevésbé képzelheti, hogy minden lépésével az igazságot képviseli. Ezen igehely előzménye világosan utal arra, hogy az egyház csak akkor marad az igazság oszlopa, ha az elöljárók helyesen forgolódnak benne, és hűek maradnak az apostol útmutatásaihoz.
1Tim 3,14-15
"Ezeket írom néked, remélvén, hogy nem sokára hozzád megyek; de ha késném, hogy tudd meg, mimódon kell forgolódni az Isten házában, mely az élő Istennek egyháza, az igazságnak oszlopa és erőssége.""De amikor megtörténik egy dogma formális kihirdetése, akkor az Egyház végérvényesen definiál egy kinyilatkoztatott igazságot. Többé nincs apelláta." - Hát ez nagyon nagy tévedés. VIII. Bonifác dogmáját mára sikerült teljesen visszavonnia a r.k. felekezetnek. Ő azt mondta az Unam Sanctam bulla elején ill. végén:
[Denz 870] "Hitünk sürgetése arra késztet minket, hogy higgyük és valljuk az egy, szent, katolikus és ezenkívül apostoli Egyházat; mi ebben szilárdan hiszünk, és kertelés nélkül megvalljuk; rajta kívül sem üdvösség nincs, sem bűnbocsánat..."
[Denz. 875] "Továbbá kinyilvánítjuk, kijelentjük, meghatározzuk, hogy az üdvösségre mindenképpen szükséges, hogy minden emberi teremtmény legyen alávetve a római pápának."
Hogy ezt miként kell érteni, azt Bonifác ugyanott példákkal érzékeltette:
[Denz 870 folytatása:] "egy titokzatos testet jelenít meg, amely testnek Krisztus a feje, Krisztusnak pedig az Isten. Az Egyházban "egy az Úr, egy a hit és egy a keresztség" (Ef 4,5). Mert a vízözön idején egy volt Noé bárkája, amely az egy Egyháznak volt az előképe; a bárka egyetlen méret alapján lett elkészítve, valamint egy kormányosa és parancsnoka volt, ti. Noé; azt olvassuk, hogy a bárkán kívüli összes földi élőlények elpusztultak."
[Denz 872] "Az egy és egyetlen Egyháznak tehát egy teste van, egy feje, nem két feje mint egy torzszülöttnek, ti. Krisztus és Péter, Krisztus helytartója, ill. Péter utódja, mivel az Úr magának Péternek mondta: "Legeltesd juhaimat" (Jn 21,17). Az "enyéimet", mondta, éspedig általánosan, nem egyedileg ezt vagy amazt: ezen azt értjük, hogy az összeset rábízta. Tehát akár a görögök, akár mások mondják azt, hogy nincsenek Péterre és utódaira bízva, akkor ezzel bevallják, hogy ők nem lehetnek Krisztus juhai közül valók, mert az Úr azt mondja Jánosnál: "egy az akol, egy és egyetlen a pásztor" (Jn 10,16)."
----
A visszavonás pedig így hangzott:
A katolikus egyház katekizmusa (https://www.katolikus.hu/cikk/a-katolikus-egyhaz-katekizmusa)
"KI TARTOZIK A KATOLIKUS EGYHÁZHOZ?
836. "Isten népének e katolikus egységébe (...) minden ember meg van híva, és különféle módon hozzátartoznak vagy hozzá vannak rendelve mind a katolikus hívők, mind a többi Krisztusban hívő, mind pedig általában az emberek, akiket Isten kegyelme meghívott az üdvösségre." [326]
[326] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 13.
838. "Azokkal a megkereszteltekkel, akik a keresztény nevet viselik, de nem vallják a teljes hitet, vagy nem őrzik a teljes közösséget Péter utóda alatt, az Egyház sokféle kapcsolatban tudja magát." [328]
[328] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 15.
"Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos - jóllehet nem tökéletes - közösségben vannak a katolikus Egyházzal." [329]
[329] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis redintegratio határozat, 3."
----
És egy másik helyen:
""AZ EGYHÁZON KÍVÜL NINCS ÜDVÖSSÉG"
846. Hogyan kell érteni ezt az egyházatyák által gyakran ismételt kijelentést? Pozitívan fogalmazva azt jelenti, hogy minden üdvösség Krisztustól, a Főtől jön az Egyház által, ami az ő teste:
"A Szentírás és a hagyomány alapján a zsinat azt tanítja, hogy ez a földön vándorló Egyház szükséges az üdvösséghez. Mert egyedül Krisztus a közvetítő és az üdvösség útja, aki az Ő testében, ami az Egyház, jelenik meg számunkra; Ő maga pedig kifejezetten hangsúlyozva a hit és a keresztség szükséges voltát, egyúttal az Egyház szükségességét is megerősítette, melybe a keresztségen mint ajtón át lépnek be az emberek. Ezért nem üdvözülhetnek azok az emberek, akik tudják ugyan, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus Egyházat, mégsem akarnak belépni oda vagy megmaradni benne." [341]
[341] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 14.
847. Ez a megállapítás nem vonatkozik azokra, akik saját hibájukon kívül nem ismerik Krisztust és Egyházát:
"Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget." [342]
[342] II. Vatikáni Zsinat: Lumen Gentium dogmatikus konstitúció, 16; vö. Szent Officium: Epistula ad Archiepiscopum Bostoniensem, 1949. aug. 8.: DS 3866-3872."
----
Vagyis az idézett elv nem gátol egyetlen protestánst sem az üdvözülésben, mert ugyan melyikük "tudná, hogy Isten Jézus Krisztus által az üdvösség szükséges intézményének alapította meg a katolikus Egyházat"? Sőt inkább tagadják ezt. Vagyis a protestánsok e tagadásuk által kiiktatják Bonifác dogmáját a maguk útjából.
"Dogmákat nem von vissza az Egyház, mert az igazság változatlan és változhatatlan." - A fenti idézetek olvastán valamivel szerényebben kellene Önnek fogalmaznia.
"Ha időnként dogmákat kellene visszavonni - mert úgymond tévedett az Egyház -, akkor totális összevisszaság és bizonytalanság uralkodna Krisztus Egyházában" - Hát csakugyan, a r.k. felekezetben már egy ideje (a II. Vatikáni Zsinat óta) fergeteges zűrzavar uralkodik.
"Ha dogmákat kell visszavonni, akkor esetleg valamikor a jövőben jön majd egy felismerés, hogy pl. Jézus mégsem valóságos Isten, és bocsi, a niceai zsinat tévedett" - A niceai zsinatnak nem azért van igaza, mert a r.k. felekezet tévedhetetlen, hanem mert tanítása e téren megegyezik a Szentíráséval.
"Ön azt állítja, hogy a tridenti zsinat határozatáig bizonytalanság volt az Egyházban a bibliai kánont illetően." - Csakugyan az volt. Részletes igazolás helyett utalok a Katolikus Enciklopédia cikkére: (https://www.newadvent.org/cathen/03267a.htm), melyben a "The canon of the Old Testament during the Middle Ages" és azon belül a "The Latin Church" címek alatt többek között ez áll (saját fordításomban):
"A latin egyházban a középkor egész folyamán ingadozás jeleit találjuk a deuterokanonikusok jellegét illetően. Létezett egy nekik kedvező irányzat, és egy másik, amely kifejezetten ellenezte tekintélyüket és szent voltukat, míg számos író a kettő között ingadozott, akik tisztelték ugyan e könyveket, de ezt mérsékelte bizonyos zavarodottság a tekintetben, hogy mi is e könyvek pontos besorolása - közülük megemlítjük Aquinói Szent Tamást. Kevesen voltak, akik egyértelműen elismerték e könyvek kánoni voltát."
Ennek okaként a cikk szerzője helyesen említi Jeromos tekintélyét, akinek az előszóiban kimondott lebecsülő ítéletei bekerültek a Glossa Ordinariába, a hittudományi szövegek jelentős középkori gyűjteményébe. E tudományos ellenkezés dacára a mondott könyveket széltében olvasták és használták a nyugati egyházakban.
"Látszik, hogy végképp nincs tisztában a dogmafejlődés mibenlétével. A keresztény kánont a III. karthágói zsinat lezárta 397-ben. Igaz, hogy ez a tartományi zsinat nem dogmatikus definíció keretében hozta meg döntését, de ott és akkor, abban a történelmi szituációban ez elég volt." - A fentiek után Önnek legalábbis óvatosabban kellene fogalmaznia. A karthágói zsinat nem zárta le a szentírási kánont, úgyhogy egyetlen egyházatya tekintélye legalábbis ellensúlyozni tudta. Tehát az Ön kétségbeesett bizonykodásával ellentétben a zsinati döntés semmire nem volt elég.
"Ezt követően a keresztény közgondolkodásban 1200 évig általánosan elfogadott volt a lezárt kánon, azt komolyan senki sem vitatta." - Pöröljön csak Ön a Katolikus Enciklopédiával. Jó munkát!
"Ebben az 1200 éves időszakban senkinek sem jutott eszébe, hogy kihúzzon egy-egy sugalmazott iratot a Bibliából," - Elég itt Kajetán bíborosra utalnom, aki 1532-ben egészen jól beérte Jeromos sisakos előszavának követésével, és azt mondta, hogy a deuterokanonikusok nem a Szentírás részei, dogmák bizonyítására alkalmatlanok, és legfeljebb épületes olvasmánynak valók.
"Amikor formálisan kihirdetnek egy dogmát, akkor nem arról van szó, hogy a dogma a kihirdetés pillanatában keletkezik. Már a formális kihirdetés előtt is ott van az Egyház hitében materiálisan a dogma tartalma." - Mármint az egyház egy részének hitében. A másik rész hite a dogma kihirdetésekor eretnekséggé válik.
""A kánon "kérdését egy egyszerű történeti hagyomány (a helyi gyülekezeteknek az illető evangéliumot ismerő és elismerő nyilatkozata) tanúsította az első három században, és ezt foglalták aztán tételes formába az ismert kánonlisták, Atanáziusztól Hippóig." Amit Ön itt leírt, úgy hívják, hogy öngól. Akkor mégis csak kell a hagyomány, hisz hagyomány nélkül még azt sem tudjuk, mely könyvek alkotják a Bibliát." - Fölöttébb sajnálatos és egyben sokatmondó az a körülmény, ahogy Ön sokadszor elereszti a füle mellett az én sokszori, szájbarágós különbségtételemet a hagyomány tridenti és történelmi fogalma között. (Nagy Gergely a videójában is kifejtette ezt, tehát Ön kezdettől fogva tudhatott volna róla.) Mivel én az egyiknek a fennálltát tagadom a kánonra nézve, a másikat meg vallom, igencsak nevetséges az Ön itteni diadalittas öngól-kiabálása. Minek nevezzem ezt? Fafejű értetlenkedésnek? A vitapartner vérszívó fárasztásának? Vagy Ön tényleg ilyen kis képességű vitázó, hogy nem tud különbséget tenni egy történeti tanúságot adó, nem egyöntetű, nem tévedhetetlen hagyomány, illetve egy krisztusi tekintélyű, örökké igaz és tévedhetetlen hitletétemény között?
Íme, Ön egy árva szóval sem illeti azt, amit Euszebiosztól felhoztam amellett, hogy az egyháznak kezdetben csak az előbbi típusú hagyomány állt rendelkezésére az újszövetségi kánonról. És ameddig ezt nem ereszti be a tudatába, persze kolompolhat kedvére az én valamiféle """"öngólomról"""", de ténylegesen éppen Ön az, aki itt nyílt színen levitézlett mint az ellenfél által mondottakat felfogni sem hajlandó, vitaképtelen alak.
"Az ön által említett hagyomány nem volt "egyszerű", hisz nagyon komoly viták, huzavonák és kételyek voltak egy-egy könyv kanonicitását illetően." - De bizony, hogy egyszerű volt, mert nem kellett Isten különleges megvilágosító kegyelméért fohászkodnia Euszebiosznak arra nézve, hogy összegyűjtse az egyházak tanúságtételét az egyes könyvek valószínű kánoni helyéről.
"Végül valakinek mégis csak ki kellett mondani a végszót a kanonizáció kérdésében, valakinek pontot kellett tennie az ügy végére. Hát ez a valaki a Katolikus Egyház volt. Ezt tette meg a III. karthágói zsinaton, majd ismételten és végérvényesen a tridenti zsinaton." - Hogy a karthágói zsinat mennyire tett "pontot az ügyre," arról elegendő megtekinteni Jeromos ószövetségi kánonát és annak utóéletét. Legyen itt elég Ximenes bíborosra utalnom, aki a complutumi többnyelvű bibliakiadásában (1517, 1522) kijelentette, hogy az ún. deuterokanonikus könyvek nem kánoniak, és csak építő irodalomnak minősülnek. A tridenti zsinat kánonról szóló dekrétumát pedig negyvenöt püspök ülésén szavazták meg úgy, hogy harmaduk ellene voksolt. Ez a helyzet tehát éppen nem holmi egyöntetű, már végleg lezárt szentírási kánon megismétlése volt, hanem egy addig is tovább élő bizonytalanságnak hatalmi szóval való lezárása.
----
"Ön váltig állítja, hogy "Máriát a katolikusok kötelesek istennek tartani". Ez aljas rágalom, a katolikus hit totális kicsavarása." - Nem, ez a r.k. hit mérvadó kifejtéséből kiinduló vitai következtetés. Látni fogjuk, hogyan birkózik meg vele Ön most.
"Az idézett szövegrész csupán arról szól, hogy a szentek népes serege, élükön Szűz Máriával, hatalmas érdemkincstárat halmozott fel. Szó sincs itt végtelen érdemekről." - Szánalmas, gyáva kapálózás ez Öntől. Idéztem (KEK 1477), hogy ez a kincs "valóban mérhetetlen, megszámlálhatatlan, kimeríthetetlen és mindig új érték". Nos, a véges érték szükségképpen megszámlálható és kimeríthető, és csak a végtelen érték kimeríthetetlen. Tehát ez a kincstár a katekizmus szerint tényleg végtelen.
A Jel 7,9 nem bizonyít semmit ezellen, mert ott az áll: nagy sokaság, melyet senki nem tudott megszámlálni ("oxlos polus, on ariqmhsai auton oudeis edunato") - tehát egy nagy számú, de triviálisan véges sokaság. Attól, hogy őket János idejében egyetlen ember sem tudta megszámlálni, a sokaságuk még megszámlálható volt, hiszen triviálisan véges volt. (Ha egy ember mindenféle technikai segédeszköz nélkül, hatvan életéven keresztül napi nyolc órában számlál egy sokaságot, és másodpercenként egyet tud sorra keríteni, akkor hatszázharmincmillióig juthat el. Egymilliárdnál több üdvözülőt tehát senki nem tudott megszámlálni János idejében.)
Viszont Mária állítólagos érdemeinek kincstárát a katekizmus maga mondja "valóban" (tehát akár Isten számára is) mérhetetlennek és kimeríthetetlennek. Ebből következik, hogy az szerinte végtelen is.
"Ha ez így van, akkor a szentek által felhalmozott érdemkincstár szintén mérhetetlenül nagy, ami persze nem jelent matematikai vagy metafizikai végtelenséget." - De mivel nincs így, nyilvánvaló, hogy a mérhetetlenség és kimeríthetetlenség itt "valóban" végtelenséget jelent. Vagyis Önök még mindig istenként kötelesek tisztelni saját Máriájukat.
"Vajon a kánai menyegzőn kié volt az imameghallgatás? Mária szólt Jézusnak, hogy "nincs boruk", és Jézus éppen Mária közbenjárására tette első csodáját." - Ez máriás elfogultságból fakadó szarvashiba. Jézus maga jelentette ki, hogy a borügyben nem akar Máriára hallgatni: "Vajon kire tartozik ez, rád vagy rám, asszony?" Nyilván Jézus nem másította meg eredeti szándékát, vagyis csodát akart tenni, de nem olyat, amivel a világ előtt nyilvánítja ki messiási méltóságát, hanem olyat, aminek hatására a tanítványai jutottak benne való hitre (Jn 2,11).
"A kánai menyegző története őspéldája Mária közbenjáró tevékenysége hatékonyságának." - Ez elégtelen válasz. Önnek azt kellett volna bizonyítania, hogy Mária imákat hallgat meg, egyszerre milliónyit.
"A szentek közbenjárást kérni ugyanaz, mint amikor a földön imádkozunk egymásért, vagy amikor az egyik keresztény testvér közbenjár a másikért. Hisz a szentek élnek, és pont azért szentek, mert már látják az Istent a mennyországban." - Hehehe, ezek szerint Ön ugyanolyan virágos kifejezésekkel megy oda hittestvéréhez imát kérni, ahogyan a loretói litániában szokás Máriához esedezni! Kilóg a lóláb: itt az """"imakérés"""" példája csak szemérmetlen ürügy arra az emberimádatra, amit Ön a milliónyi imát egyszerre meghallgató Mária alakjában kénytelen elfogadni.
"Jézus is beszélgetett az ószövetség szentjeivel a színeváltozás alkalmával: "És íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg" (Lk 9,30-31). Ha Jézusnak szabad volt, egy Krisztus-követő tanítványnak miért ne szabadna?" - Ez egy epifánia volt, ahol a nevezett szentek a maguk személyében jelen voltak. Mária viszont nincs jelen, mikor hozzá imádkoznak. De vajon Jézus imádkozott más alkalommal Mózeshez vagy Illéshez?
"Hogy az üdvözült szenteket meg lehet szólítani, arra másik példa a dúsgazdag emberről és a szegény Lázárról szóló példabeszéd. Az elkárhozott gazdag megszólítja Ábrahámot, az Ószövetség egyik legnagyobb szentjét, és segítségét kéri (Lk 9, 24). Az más kérdés, hogy a gazdag könyörgése nem nyert meghallgatást, mivel szívtelensége miatt a kárhozatra jutott." - Ez a "megszólítás" éppen sikertelensége miatt intő lecke az Önhöz hasonló emberimádók számára. Isten nem akarta meghallgatni az elkárhozott gazdagot, s ő ekkor fordult Ábrahámhoz - és látjuk, hogy hiába. Ugyanígy fordult Saul is a halottlátóhoz, mikor az Isten elfordult tőle, és nem üzent már neki sem álomban, sem próféta által. Ő ekkor választott egy okkult és hatástalan utat - ahogyan a kárhozott gazdag is - ahhoz a Sámuelhez, aki őt még életében Istentől elvetettnek jelentette ki. Lám-lám, milyen alátámasztó példákra szorul rá az Ön emberimádó gyakorlata!
"Az idézett két bibliai eset is azt igazolja, hogy a szentek élnek, és dicsőségben vannak Isten közelségében." - De ne álljunk meg itt a párhuzammal. Ahogy nem minden élő ember hallja, amit mi nekik mondani próbálunk, úgy a mennyei szentek sem feltétlenül hallják, amit Önök nekik mondani próbálnak - főleg ha milliónyian egyszerre beszélnek hozzájuk.
""A Jelenések 6,10-beli vértanúk imája nem hallgattatott meg, immár kétezer éve" - Csakhogy itt a szentek bosszúért kiáltanak. Mi a szentekhez nem azért imádkozzunk, hogy Isten bosszúját vagy csapását kérjük bárki számára is, hanem kizárólag pozitív dolgokban kérjük a szentek közbenjárását" - Ez a válasz elégtelen. Ha a mennyei szentek is képesek ilyen melléfogásra, akkor közbenjárásuk sem mondható hatékonyabbnak, mint a földi hívőké, akik ugyanúgy képesek meghallgatott és meg nem hallgatott imákra, mint ők, az állítólag csudahatékony közbenjárók.
Emellett az illető holt szentek imájában nem az volt a hiba, hogy bosszúért imádkoztak, hanem hogy túl korai bosszúért imádkoztak. Tehát az Ön ellenvetése azon a ponton törik ketté, ahol a legvastagabb. Fennmarad a következtetésem: a mennyei szentek imája nem mondható hatékonyabbnak, mint a földön élőké. Ezért őtőlük "imát kérni" értelmetlen, mivel az sem biztos, hogy meghallják a kéréseinket.
"Csak egy egyik igehelyre reflektálnék: Jer 7,18, ég királynője. "Abban a pillanatban, amikor a római katolikusok Máriát az ég királynőjévé tették, saját maguk vették a nyakukba a próféta eme feddését" - Ön megint csak elsiklik a helyes bibliaértelmezés egyik fontos szabálya mellett, hogy ti. a Bibliai helyes értelmezéséhez a szentíró eredeti szándékát, az adott történelmi hátteret, a vallási és kulturális közeget és a címzettek kilétét kell figyelembe venni." - Hogy oda ne rohanjak! Egy római katolikus helyes exegézisre oktat egy protestánst! Semmiképpen nem tagadtam az igehely kortárs beteljesedését Jeremiás kortársai körében. Azt állítottam, hogy a nekik kijutott isteni rosszallás elkíséri az égkirálynő-kultuszt minden későbbi formájában is, amint a modern bálványimádást is utoléri az az átok, amit erre Isten Mózesnél kimondott, függetlenül attól, hogy Mózes idején nem léteztek pl. a média által kreált személyi vagy fogyasztási jellegű bálványok.
"Jeremiás próféta a Kr.e. 6. században élt, tehát az ő kijelentései nem Máriára vagy a Mária-tiszteletre vonatkoznak. Amit ön csinál, az anakronizmus: utólag visz bele a szövegbe olyan értelmet, ami a szöveg keletkezésének idején nem volt benne." - No hiszen, ezek szerint a "menny királynője" titulus nem azért tévelygés, mert az Isten mint király tiszteletét részben egy másik személyre hárítja, hanem mert az a személy rosszul lett megválasztva! Jeremiásnak eszerint nem lett volna szabad azért feddenie kortársait, hogy az ég királynőjének béleseket készítettek, hanem azért, mert nem ismerték fel a valódi égkirálynőt, Máriát! Hasonlóképpen le lehetne vezetni az Ön logikájából, hogy a bálványimádás tilalma sem hozható át az Ószövetségből, mert ott mások voltak a hamis istenek, mint ma. Hát ide vezet az Ön kibúvója.
"Az eszmélődés azt jelenti, hogy az Egyház képessé válik explicit módon kimondani azt, ami - igen - kezdettől fogva implicit módon (csíraszerűen) jelen volt az Egyház hitében." - Ezek szerint a képek előtti leborulás lehetősége apostoli hagyomány volt, noha a IV. században az elvirai zsinat és Epifániusz azt a keresztény kultuszképekre nézve is megtiltotta, és további négyszáz év "eszmélődésre" volt szükség, míg az "Egyház" rájött arra, hogy a zsinat és a püspök tévedett, és immár szabad a képek előtt hajlongani.
"A Szentháromság szó nincs benne a bibliában, és a Katolikus Egyház csak a 4. század elején jutott el az eszmélődésben és teológiai reflexióban odáig, hogy képes volt tűpontos dogmatikai definíciókban kifejezni a szentháromságos egy Istenbe vetett hitét." - Az ám, de Jézus és a Szentlélek istensége kereken kimondva benne van a Bibliában, és az egyháznak csak egymás mellé kellett tennie az erre vonatkozó kijelentéseket, hogy belőlük dogmát alkothasson. (A dogma megfogalmazásának filozófiai nyelvezete időhöz kötött, és dogmatikai szempontból mellékes.) Viszont a Bibliában nincs benne sem Mária mennybevételének, sem a szentképek előtti leborulásnak a lehetősége. Tehát ez a párhuzam elégtelen.
"történelmi tény, hogy az összes felsorolt felekezet vagy egyház a Katolikus Egyház szervezetéből szakadt ki eretnekségek vagy egyházpolitikai, ill. egyházfegyelmi okok miatt." - Tévedés: az ortodoxok soha nem szakadtak ki az ún. "katolikus egyházból." A pápa követe közösítette ki őket néhány másodlagos kérdésben, jóformán indulatból.
"kimutattam már, hogy mindaz, amit Krisztus elgondolt az egyházról a tanítás, a szentségek és a szervezeti felépítés terén, az teljességében a Katolikus Egyházban található meg." - Tévedés: Ön ezt nem mutatta ki, hanem csak dogmatikusan posztulálta, és sokszor elismételte. Jézus nem rendelt pápát az egyház fölé, nem rendelt fülbegyónást, és nem rendelt miseáldozatot sem.
"És ma, amikor a tanítóhivatalra egyre kevesebben hallgatnak a névlegesen még r.k. tömegek közül, bizony Ön is fölteheti a kérdést magának: nem hagyta-e el a r.k. felekezetet az Isten?" - "[...] Én is elmondhatom magukról: a protestáns hívek egyre kevésbé hallgatnak a Bibliára" - Ez nem elégséges válasz, mert a protestánsok nem akarják az egyházat és virágzását külső jegyekhez kötni. A Biblia akkor is az Isten Igéje marad, ha a látható egyház nagy része tévelygésbe merül, és alig páran maradnak hűek hozzá. De a r.k. tanítóhivatal azt az ígéretet vindikálja magának, hogy a pokol kapui sem döntik meg soha. Így hát ha a r.k. értelemben vett hűségesek kevesebben lesznek, az azt fogja jelenteni, hogy Róma nem tudta őket megtartani.
----
"Ön szerint a vasárnap megszentelését az apostoli zsinat nem tette kötelezővé. Hát az apostoli zsinat a képek tiszteletét sem tiltotta meg, tehát akkor miről beszélünk?" - Az Ön eredeti felvetése az volt, hogy "Miért a vasárnapot szentelik meg, hiszen a tízparancsban az van, hogy szenteld meg a szombatot?" Erre feleltem én azt, hogy "Ezt a parancsot a pogánykeresztényekre nézve az apostoli zsinat nem tette kötelezővé, Pál apostol pedig egyenesen mindenkire nézve eltörölte a kötelező érvényét." Ön ezt a másodikat mellőzi, és csak az elsőt érinti. Ráadásul a bálványimádás tilalmának hiányát hánytorgatja az apostoli zsinaton, noha erre apostoli engedély nincs, további apostoli tiltás azonban igen. A szombat tárgyában ellenkező a helyzet. Az Ön ellenvetése tehát kicsorbult.
"Pál apostol sehol nem ír olyat, amiből azt a következtetést lehetne levonni, hogy szabad választás tárgya, a hét melyik napját szentelem meg, ill. hogy melyiket tartom a nyugalom napjának." - Bizony, Pál szava szigorúan véve csak arra hatalmaz fel, hogy vagy a szombatot tartsa meg valaki, vagy minden napot egyformának tartson. Én ennek megfelelően nem is vagyok vasárnapista (ahogy pl. Kálvin sem volt az), így számomra a nap megválasztása csak egy teljesen esetleges, szinte már csak polgári jellegű megegyezés tárgya.
"Ezt a szombat contra vasárnap ügyet csak azért hoztam elő, hogy rámutassak a protestantizmus következetlenségére." - És Ön ezzel nagyot hibázott, mert Pál egyrészt felszabadította az egyházat a szombattörvény alól, de a képek előtti leborulást továbbra is tiltotta. Ezért az Ön kibúvója vakjáratba futott, és a rá pazarolt betűtömkelege fölöslegesen íratott le.
"Nyilvánvaló, hogy az ön által beidézett Kol 2,16-17 nem akar bátorítás lenni a szombatok megszentségtelenítésére. Pál nem mondhat ellent Ezekielnek." - Pál szava azt bizonyítja, hogy a pogánykeresztényeket már nem kötik a zsidó (mózesi és ezékieli) szombattörvények, és aki ellenkezőképpen tanítja őket, az tévelyeg.
"A fiatal Egyház - az ószövetségi Izraelhez hasonlóan - megalkotta a maga Szentírását (Újszövetség), létrehozta saját ünnepeit, meghatározta a nyugalom új szent napját (vasárnap)" - Ugyan már. Az egyház semmiféle új nyugalomnapot nem alkotott. Ezt Ön csak a későbbi fejlemények alapján állítja, holott az apostoli időkben volt ugyan emlékeztető szerepe a szombat utáni napnak, de nem vette át a szombat szerepét. Az efféle összekötési kísérletek megfeneklenek a Kol 2,16-17-en, mely szerint a szombati nyugalom csak árnyék, és Krisztusra mutat. Ha tehát a szombat mint árnyék kiúszik a képből, akkor nincs ott helye holmi vasárnapi, kötelező újszombatnak sem, hanem csak egy polgári megegyezés alapján bevezetett, bármikor megváltoztatható istentiszteleti napnak.
"Jézus azt mondta, hogy az új bor új tömlőbe való (Mk 2,22). A keresztény tanítást (az új bort) nem az ószövetségi vallás régi tömlőjébe kell beleerőszakolni." - Aha, tehát az új tömlő nem abban állna, hogy a külső vallási gyakorlatok a szív átalakulásának adják át a helyüket, hanem abban, hogy a zsidók iránti megvetésből a szombatot vasárnapra cseréltük, holott erre nincs isteni parancs, míg amarra legalább megvolt.
"Az Ószövetség világának eszmei, vallási és kulturális környezetében indokolt volt a faragott képek tilalmának forszírozása. Egyrészt azért, mert Izrael népe politeista közegben élt, tehát óriási volt a pogány vallások vonzereje" - Mintha ugyan a római birodalomban ne politeista közeg vette volna körül az egyházat! És mintha az újkori hittérítők ne olyan közegekbe nyomultak volna be, ahol a pogányoknak több istenük volt! Ez a kifogás tehát hamar kipukkadt.
"Deutero-Izajás végleg szakított a henoteista felfogással, leszámolt annak minden maradványával, elvetette a monolátriát is, és a vegytiszta elméleti monoteizmust hirdette, amiben nemcsak hogy nincs helye más istenek kultuszának, hanem a próféta egyenesen kijelenti, hogy nem is létezik más Isten." - Már csak ezért is nagyon sokatmondó, hogy ugyanő fölteszi a kérdést (Ésa 40,18): "És kihez hasonlítjátok az Istent, és minő képet készítetek Őróla?" Az Ön logikája szerint azt kellett volna inkább mondania: "Nincs más isten, csak Jahve! Tehát róla immár szabad képet készíteni, hiszen az nem lesz őrá sérelmes mint más isten tisztelete." Az Önök logikája alapján már ekkor meg kellett volna hirdetnie a fél képtisztelő teológiát.
"Az aranyborjúk felállítása azért volt szörnyűséges bűn az igaz Isten imádata ellen, mert materialista módon képzelte el a láthatatlan, anyagtalan élő Istent. Az aranyborjúk látványa egy torz istenképet hozott létre az izraeliták lelkében." - Ahogyan a galamb alakú Szentlélek, meg az öregemberforma Atya képe is. Ahogy az aranyborjú kultusza materialista volt, úgy a pléhkrisztusé meg az összes szentháromságos oltárképé is, mert mindkettő odaáll az Isten és a hívők közé, és arról mesél nekik, hogy az Isten így és így néz ki.
"Az aranyborjúk felállítása a Baal-kultusz felé sodorta az izraelitákat, ill. hozzájárult a szinkretizmus térhódításához Izraelben. A katolikusok kép- és szobortiszteletben ilyenről szó sincs. A Katolikus Egyházban meghonosodott kép- és szobortiszteletet egy lapon említeni az ószövetségi zsidók vallási tévelygéseivel merő botorság." - De bizony, a római katolikusok képtiszteletében az az indoklásszerű meggyőződés van jelen, hogy a képnek juttatott tisztelet az eredetire hárul át. Nomármost, mivel a képet soha nem illetik imádattal, hanem csak relatív tisztelettel (vagyis amivel pl. a szenteket vagy az angyalokat illetik), ebből az következik, hogy az Istent a képek közvetítésével lehet úgy tisztelni, mintha csak ember volna. Vagyis a r.k. képtisztelet lehetetlenné teszi, hogy az igazi Istent ennek során méltóképpen tiszteljék, azaz Istenként imádják.
"Mi katolikusok soha nem képzeltük, hogy Isten valamilyen állati vagy emberi lényhez lenne hasonló, tehát hamis az a vád, hogy tilalmas módon tiszteljük az igaz és élő Istent." - De bizony, a képtisztelet másik kulcsérve úgy szól, hogy mivel a Fiú megtestesült, emberi mivolta szerint igenis ábrázolható. Nyilván ez az érv arra akar kilyukadni, hogy Jézus a mennyben is hasonlít az őt ábrázoló festményhez vagy szoborhoz.
"Istenszobrokat nem készítünk. Ilyenek nincsenek a katolikus templomokban." - De festett istenképek mégiscsak vannak, sőt a második niceai zsinat megengedte a márványból és más anyagból készült szobrok készítését, és leborulással, csókolással, térdhajtással való "tiszteletét" is. Tehát ez a kifogás is erőtlennek bizonyult.
"épp a megtestesülés teszi megengedetté a Jézust ábrázoló képek és szobrok tiszteletét, de a tisztelet az élő Jézusnak szól. Annak a Jézusnak, akiben a láthatatlan és anyagtalan Isten láthatóvá és tapinthatóvá lett." - Ugyanez az indoklás lehetségessé tenné a pléhkrisztus imádatát is, hiszen a képtisztelő ideológia szerint a képnek juttatott tisztelet az eredetire hárul át.
"Jézus "a láthatatlan Isten képmása" (Kol 1, 15). Az eredeti görögben ott van az "ikon" szó, tehát olyan képmásról van szó, amit látni lehet. Jézus tehát maga is ikon volt. Az Atyaisten ikonja." - Már csak az a kérdés, hogy hogyan merészeli a r.k. képtisztelő teológia felcserélni ezt az "ikont," vagyis az Istenembert egy fa- vagy kődarabbal. Mert Jézusban az Isten valósággal jelen van, míg az őt ábrázoló képen vagy szoborban nincs. Isten egy valóságos képmást juttatott nekünk önmagából, míg a r.k. képtisztelet egy farab fát vagy követ. Mondhatom, sokra vitték Önök ezzel a cserével!
""Ha Jézus megtestesült, akkor miért nem adott parancsot arra, hogy őt a maga testi valójában ábrázolják?" - kérdi ön. Itt burkoltan a sola scriptura elv köszön vissza, amit nem fogadok el." - Hát persze, és nem véletlenül, mert egy ilyen fajsúlyos kérdésben igencsak elkelt volna a szentírási tanúsítás. Ez mégsem olyan kérdés, mint az, hogy milyen színű volt Jézus szeme, vagy milyen ruhát hordott. Ezért írja Pál (2Kor 5,16): "Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük." A r.k. képteológia azt állítja, hogy helyes, megbízható képet rajzol hívei elé Jézusról, és hogy ebben ő többet ad nekik, mint a protestánsok a Bibliával. De e többletet Pál lényegtelennek nevezi.
"Éppen így a későbbiekben az Egyház a maga tekintélyével odaállt a képtisztelet mellé, szuverén módon átértelmezte a 2. parancsot, időszerűtlennek minősítette a faragott képek készítésének ószövetségi tilalmát a fentebb leírtak miatt." - Erre a """"szuverén átértelmezésre"""" már az Ésaiás 40-ben sor kerülhetett volna, hiszen ha korábban nem, a zsidók akkor mindenképp megtudták, hogy csak Jahve az Isten, és nincs más isten. Ha viszont a megtestesülést is számításba vesszük, akkor legkésőbb az apostoli kor végén esedékes lett volna ez a """"szuverén átértelmezés."""" De ez nem történt meg, és nyilván amiatt, mert Isten nem a r.k. logika szerint bánik az emberekkel, és amit ő maga nem változtatott meg a megtestesülés okán, arra az egyházat sem hatalmazta fel.
""Akinek a megtestesült Krisztussal van közössége, annak mit tud adni még egy faragott kép?" Lehet, hogy a protestáns fül számára hihetetlenül hangzik, de a szent képek és szobrok szemlélése tud hatni a lélekre." - Hát persze, hogy az általuk tisztelt képek szemlélése tud hatni a hívekre! Konkrétan: abba a meggyőződésbe lovalja bele őket, hogy a megtestesült Isten kőhöz és fához hasonló. Ezzel a pogányságot nevelgeti híveiben (Apcs 17,29): "Mivelhogy azért az Istennek nemzetsége vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy aranyhoz, vagy ezüsthöz, vagy kőhöz, emberi mesterség és kitalálás faragványához hasonlatos az istenség."
"A János 12,21-ben is arról olvasunk, hogy a görögök látni akarták Jézust, és ez a vágyuk nem volt valami bűnös és elvetemült dolog." - Csakhogy a következő vers rögtön így szól: "Jézus pedig felele nékik, mondván: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia." Vagyis ez a "látás" nem egyszerű megtekintés volt, hanem ők kérdezni akartak Jézustól valamit. Hát ha a mai r.k. hívek ugyanígy akarnak kérdezni valamit a Jézust ábrázoló szentképektől, akkor finoman szólva nem normálisak.
"Az ember a testén és az anyagi dolgokon keresztül fejez ki eszméket, gondolatok és érzéseket. Miért fogunk kezet, vagy miért öleljük meg egymást, ha találkozunk? Nem lenne elég a rideg verbális üdvözlés?" - Ezen tevékenységek egyike sem fejez ki valamiféle képmásnak szóló tiszteletet, hanem az eredeti személy jelenlétében zajlik le. De ha valaki az eredeti személy jelenlétében az illetőt ábrázoló festményt kezdi csókolgatni vagy ölelgetni, az az eredeti személyre nézve sérelmes. Márpedig Jézus nagyon is jelen van ott, ahol őt (akár kép nélkül) tisztelik, hiszen ő ezt ígérte (Mt 18,20): "Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." Hát ennyit ér az Ön banális hasonlata.
"Miért tesszük ki szeretteink fényképét?" - Aki ilyet tesz, az sem képzeli, hogy az illető képet leborulással, csókkal vagy hasonló módon tisztelnie kellene. Ilyenkor csak az emlékeztető funkció van jelen. Jézus viszont nem képeket rendelt e célra, hanem a Szentlelket.
"A szent képek és szobrok anyagi valóságok, amiket mi katolikusok istenfélelmünk, istentiszteletünk és istenszeretetünk szolgálatába állítunk, következésképpen a szent képek és szobrok alkalmasak arra, hogy növeljék a hívő ember lelkében az istenfélelmet, az istenszeretetet, továbbá hogy a hívő ember lelkét nagyobb áhítatra, összeszedettségre és elmélyültebb imára vezessék." - Az efféle képek sokkal inkább azt a meggyőződést szolgálják, mely szerint az Isten hatékonyabban tisztelhető a képek által, mint azok nélkül. A kép általi tisztelet pedig a r.k. képtisztelő gyakorlat szerint nem imádat. Tehát Önök egy olyan új formát tettek hozzá a bibliai istentisztelethez, amelyben Isten embernek vagy angyalnak járó tisztelettel (dúliával) illethető. Hát ennyit az anyagtalan, tisztán szellemi Isten igazi, szellemben és valóságban (Jn 4,23) való tiszteletéről.
"Aki ennél többet magyaráz bele a képek és szobrok tiszteletébe, vagy bálványimádást kiállt, az rágalmaz, csúsztat és félrevezet." - Maga a képtisztelő ideológia teszi ezt, mikor azt állítja, hogy a képeknek tisztelet jár, illetve hogy a képeket tisztelni kell. Így fogalmazott a második niceai zsinat, és kiátkozta azokat, akik nem tisztelik a szentképeket. Tehát az Ön saját felekezete megy túl azon az indokláson, amit Ön itt minimalista módon elém tolt.
"Az anyagi dolgokat (képeket és szobrokat) segédeszközként beépítjük istenkapcsolatunkba. Tehát a képek és a szobrok csupán eszközök, és nem célok, ha célok lennének, akkor valóban bálványimádók lennénk. Az anyag szolgálja az embert, nem az ember az anyagot. Majd amikor a mennyben eljutunk Isten látására, nem lesz szükség semmiféle eszközre." - Hát idáig hátrált vissza Ön attól a kincstári bizonykodástól, hogy a r.k. istentisztelet magasabbrendű, mint a korai ószövetségi, mert ez monoteista, amaz viszont potenciálisan még csak henoteista. Íme, Ön azt az álláspontot kénytelen elfoglalni, miszerint Mózes kortársait Isten abban a kegyben részesítette, hogy - minden korlátozottságukkal együtt - nem kellett képeket használniuk az istentisztelethez, míg a mai római katolikusokat - minden felvilágosodottságuk dacára - meghagyja abban a szükségükben, hogy kénytelenek ezt tenni. Vagyis a henoteista mózesi vallás jobban hasonlít a mennyei istentiszteletre, mint a monoteista római katolicizmus. Mondhatom, ez igazán dicső eredmény a vitában!
"És végül a leboruláshoz. A leborulás és a térdelés nem fejez ki szükségszerűen imádást, hanem csak egyszerűen a tisztelet jele." - Annál érdekesebb, hogy Mózesnél általános tilalom volt érvényben a képek előtti leborulásra. Mintha Mózes nem tudta volna, hogy a leborulás mi mindent jelenthet! Holott az Ön által hozott összes példa ószövetségi jellegű, amikor pedig tiltva volt a képek előtti leborulás.
"Hogy éppen csak tiszteletről vagy imádásról van szó, azt eldönti a kulturális, eszmei és vallási környezet, amiben a leborulás és a letérdelés történik." - Valóban, és elsőrenden az a körülmény, hogy aki így tesz, az Istent akarja-e tisztelni ezáltal (latria), vagy csak egy ember nagysága, tekintélye előtt hódol meg (dúlia). Az előbbi tiltva volt, a második nem.
"A "bizánci stílusú hajlongást" szintén a maga kulturális és vallási hátterében kell értelmezni, és akkor nem lesz bálványimádás." - De bizony, éppen attól lesz ez istenkáromlás vagy bálványimádás. Hiszen a második niceai zsinat azt állította, hogy így (képek előtti "dúliával") Istent is lehet tisztelni. Vagyis feltalálta az Istennek jutó dúliát, ekképp Istent emberré vagy angyallá minősítette le. De ha Ön ezt tagadja, akkor (mivel Önök szerint a dúlia és a latria lényegileg különbözik egymástól) csak az a lehetőség maradt Ön előtt, hogy a zsinat olyan kultuszt hagyott jóvá, melyben Istenhez az imádat (latria) egy része a képek közvetítésével jut el, ilyenformán a zsinat a kegytárgyakat imádtatta Önökkel. Önön a sor, válasszon.
----
A tételes cáfolat végeztével már megengedhetem magamnak a keményebb minősítéseket is. Ön először (igen hosszú leckéztető szóáradatban) egyháztani alapon próbálta kihúzni a protestáns álláspont alól a szőnyeget, ami lényegében azt az "érvet" jelentette, hogy Önöknek azért van igazuk, mert az Önök felekezete azonos Krisztus Egyházával, és emiatt mindig igazuk van. Érthető, hogy ez az eljárás eleve kudarcra volt ítélve, mert ezt az előfeltevést a Bibliából nem lehet bebizonyítani (hiszen a Biblia nem szól semmit a r.k. felekezetről), és az egyháztörténetet is sajátos r.k. szemüvegen át kell nézni hozzá. Ezen érvelési stádiumban az Ön minden próbálkozása körben forgó érvelésbe torkollott: először dogmatikusan posztulálta, hogy Önöknek Isten megadta, hogy mindig igazuk legyen, aztán ebből "bebizonyította," hogy Önöknek minden vitaszálon igazuk van.
Az én állításaimra való tételes reagálásai során Ön számos alkalommal visszazuhant az előbbi szakaszon művelt felekezeti melldöngetésbe. Viszont e folyamat hosszúsága és összetett volta miatt nagyon sokszor kibukott Önből a vitázói képesség súlyos fogyatékossága: a blöffök bevetésére való hajlam, a tudatlanság a klasszikus reformátori álláspontot támogató érvek felől, a felületes érvelés, a logikai hibák, a tohonya szövegértelmezés, a dialektikai gyatraság. Ezeknek a felmerült eseteit az előbbiekben tételesen kimutattam, s most már csak az van hátra, hogy kijelentsem: ön egy erőtakarékos üzemmódban működő, tertulliánuszi "pergátló kifogásokba" menekülő, közepes képességű r.k. vitázó, aki így kívánja magának a vitai munka dandárját megtakarítani.
A tételes vitának Önre nézve kedvezőtlen állása egy további érdekes következtetésre is lehetőséget ad. Ha az Ön felekezete tényleg rendelkezik a helyes és tévedhetetlen bibliaértelmezéssel, és Ön tényleg olyan avatottan forgatja ezt, amilyen nagyhangúan nyilatkozik az én tájékozottságomról és vitaképességemről, akkor ennek valamiképpen tükröződnie kellene a vita kimenetelében. Azaz Önnek a tételes vitában ezen tévedhetetlen értelmezés segítségével el kellett volna söpörnie az érveimet. Ez azonban nem történt meg. Tehát úgy tűnik, hogy az Önök tévedhetetlen hagyománya és bibliaértelmezése csak a polcon tárolva őrzi meg szavatosságát, de vitában nem használható. Ez azt is jelenti, hogy a r.k. értelemben vett tévedhetetlenségnek csak annyi haszna van, hogy az ezt elfogadó ellenfélre szájkosarat tesz, de az igazság kiderítéséhez nincs semmi köze.
Két év után vettem elő ezt a cáfolatot, és nagyjából egy hét alatt érdemben befejeztem. Nem került sok fáradságomba, hogy az Ön által keltett füstöt szétfújjam, és két éve is csak a gépeléshez és a szövegek megkereséséhez szükséges időt találtam túl soknak. Ha ezután szintén hosszabb szünetet kell tartanom a folytatáshoz (feltéve, hogy Ön még megkísérel valamit lendíteni érvelésének sárba ragadt szekerén), az ugyanígy csak időhiánynak lesz betudható.
A folytatás itt olvasható.