Németh Ferenc

Hodász András római katolikus pap és hitvédő egy videójában (https://www.youtube.com/watch?v=fXU0YxUE054) megpróbálta a maga módján megvédeni a r.k. Mária-tiszteletet, a képtiszteletet és a hagyományfelfogást. Ennek során előkereste felekezete tárházából a legvásáribb blöfföket, amelyeket most sorra veszünk, és jóleső érzéssel, az Isten dicsőségére megerőtlenítünk. Ezen kívül a Hodász által figyelmen kívül hagyott protestáns érvek némelyikét is felvonultatjuk álláspontjának további cáfolata végett.

1. Mária imádása ugyan szövegszerűen nem része a r.k. teológiának, sőt ezt ők verbálisan tagadják is. Csakhogy mikor vitapartner hiányában szabadon vágtázhattak, olyan címeket aggattak Máriára, amik kiemelik őt az emberek világából, és az Isten magasságába helyezik. Például sokkal magasztosabbnak tartják az angyaloknál, a menny királynőjének, a tenger csillagának, minden kegyelem közvetítőjének, bűnösök menedékének, az egyház anyjának és Isten anyjának nevezik, és azt is állítják: amiképpen az Atyához csak Jézus által mehetünk, úgy Jézushoz is csak Mária által. (Bővebben pl. http://www.catholictradition.org/Mary/mary18a.htm és https://www.roman-catholic-saints.com/titles-of-mary.html) Amikor az ember ilyen fennen zengő szózatokat hall Máriáról, bizony nevetni fog, ha Hodász András azzal próbálja mindezt aládúcolni, hogy Jézus is tisztelte a szüleit, tehát mikor a római katolikusok Máriát tisztelik, csak Jézust utánozzák.

Csak a rend kedvéért: ahogy Jézus tisztelte szüleit, mi is tiszteljük a saját szüleinket, mert erre utasít bennünket a tízparancsolat - de nem másvalaki szüleinek a tiszteletére. És főleg nem úgy, ahogy fentebb láttuk.

Az imádás és a tisztelet közti r.k. különbségtétel is elenyészik a fent említett máriás titulusokkal ütköztetve. Egyedül az a különbség áll meg, hogy Máriának nem visznek (engesztelő) miseáldozatot. Viszont a hódolat, dicséret, tisztelet, szolgálat az áldozati tevékenység egy bibliailag igazolható formája, és ezekben a római katolikusok igenis részesítik Máriát. Tehát ez a különbség sem áll fenn olyan egyértelműen, ahogy azt Hodász András állítja.

Mária tiszteletének egy elterjedt, de harmatgyenge igazolási kísérlete a Jelenések könyve 12. fejezetének előhurcolása, melyben a Napba öltözött asszony szerepel, aki Jézust szülte. Lába alatt a Hold, és feje körül tizenkét csillagból álló korona. Hodász András szerint ez az asszony Mária, és a 12,17-ből azt is le akarja vezetni, hogy aki megőrzi Isten parancsolatát és Jézus tanúságtételét, az Mária gyermeke. (Tehát minden kereszténynek "tisztelnie" kell Máriát - már amúgy leborulással.)

Erre felelve mindenekelőtt fel kell hívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy Máriát Jézus mennybemenetele után nem üldözte senki, pedig a Jel 12,6.13 szerint az asszonynak ez lett a sorsa.

A Bibliának az elemit meghaladó szintű ismerete azt is azonnal világossá teszi, hogy az asszony az Istenhez hűnek maradt Izrael, illetve annak testületileg egységes folytatása, az egyház. Izrael mint Isten jegyese közismert kép az Ószövetségben, őbelőle származott Jézus. A Nap, Hold és a tizenkét csillag szimbolikája József álmából köszön vissza (1Móz 37,9-10), és amott kifejezetten azonosítva is vannak mint Jákób, a felesége és a tizenkét pátriárka. A Jel 12 asszonya tehát a hűséges Izrael, a máriás értelmezés pedig ennélfogva erőltetett és lehetetlen.

----

2. A faragott képek előtti leborulás megvédelmezése végett Hodász András felhozza a frigyládát, melynek fedelére két kerubot kellett készíteni magának az Istennek a parancsára. Ezzel a példával próbálja megcáfolni a kultuszkép tilalmának protestáns hangoztatását. De ezt a hivatkozást nem nehéz helyretenni, hiszen a protestánsok nem egy, hanem két cselekvés együttesét nyilvánítják tiltottnak: a képmás elkészítéséét és az előtte való leborulásét. Ezeket a Tízparancsolat szövege is együtt említi.

Tehát nem elég olyan példát hozni a Bibliából, ahol az Isten elrendelte egy képmás elkészítését, hanem olyan példa kellene, ahol ezt a képmást Isten leborulással tisztelendőnek nyilvánítja. A frigyláda kerubjait azonban nem "tisztelte" senki (már amúgy r.k. módra, leborulással).

A Jahvéről készített kultuszkép mindenkor Isten haragját váltotta ki. Ilyen volt a kivonulás közben készített aranyborjú, és ennek későbbi változata is:

2Móz 32,4
"És elvevé kezükből, és alakítá azt vésővel; így csinála abból öntött borjút. És szóltak: Ezek a te isteneid Izráel, akik kihoztak téged Egyiptom földéről."

1Kir 12,28-29
"Tanácsot tartván azért a király, csináltata két arany borjút, és monda nékik: Sok néktek Jeruzsálembe felmennetek: Ímhol vannak a te isteneid, óh Izráel, akik téged kihoztak Égyiptomnak földéből. És az egyiket helyhezteté Béthelbe, a másikat pedig Dánba."

Hodász András azt a megkülönböztetést is felhozza, hogy a római katolikusokkal szemben a pogányok a kezükben lévő ötkilós fa- és bronzszobrokat tartották isteneknek. Ez nyilvánvalóan nem igaz: ők e szobrokat az isteneik képmásának, vagy akár csak szimbólumainak tartották. Elég itt a sakálfejű egyiptomi Anubiszra utalnunk, amely nyilvánvalóan nem akart valós képmásnak mutatkozni.

De a görögök sem képzelték, hogy Zeusz márványból van, és ott ül a templomban éjjel-nappal, hanem őt a maga valójában a Olümposzra képzelték. A Mithrász-hívők sem gondolták azt, hogy annyi Mithrász van, ahány (őt bikaölő ifjúként ábrázoló) szobra, és hogy mikor egy újabb szobrot megformálnak, azzal megteremtenek egy újabb Mithrászt, aki ott helyben meg is öl egy újabb bikát.

Ez a terelési kísérlet tehát kudarcot vallott, és tartanunk kell magunkat ahhoz, hogy nemcsak az a szobor bálvány, amelyet a maga fizikai valójában azonosítanak az istenséggel, hanem az is, amely az istenséget képviseli, és feléje a tiszteletet valamiképpen továbbítja.

És ezzel meg is érkeztünk a r.k. teológia szokásos verbális bűvésztrükkjéhez, mely szerint a képnek mutatott tisztelet áthárul a kép eredetijére, tehát a r.k. képtisztelet nem bálványimádás. Ezzel az erővel tehát a pogányok szobrok előtti hajlongása sem volt bálványimádás, és a próféták tévedtek, mikor ezt mégis annak nevezték. Nem kétséges, hogy melyik vonalat követi Hodász András: a prófétákét vagy a bálványimádó pogányokét.

Hozzátehetjük, hogy ez az áthárulásos magyarázat azon a körülményen is megbukik, hogy a szobornak a r.k. teológia szerint nem jár imádat, az Istent azonban imádni kell. De hogyan lehetne egy Istenről készíteni vélt képmást úgy "tisztelni," hogy az e "tiszteletet" imádattá változtatva továbbítsa az Istennek? Fogas kérdések ezek, és a r.k. teológia soha nem nézett szembe velük.

Hodász András a mai életből is hoz példákat: a kedvenc sportolónkat ábrázoló poszter a falon, a gyermeke fényképét megcsókoló édesanya, kedvesünk képmása a telefonképernyőnk hátterén. De ezek sem igazolják azt a bizánci stílusú hajbókolást, amit r.k. hívők tömegei művelnek bizonyos szobrok előtt. A sportolót és a többi példabeli személyt nem ruházzuk fel az imameghallgatás és a "hatékony közbenjárás" képességével. Mindaz a változás, ami a rájuk nézéskor megvalósul, a rájuk tekintő személy lelkében játszódik le, és ennek során nem hárul át semmiféle kvázi-materiális "tisztelet" az ábrázolt személyre.

----

3. A hagyomány r.k. tanfogalmát Hodász András elfelejti idézni a tridenti zsinattól, úgy fog a védelmezésébe. Ezért ezt most pótoljuk. A zsinat a 4. ülésen, a Szentírásról szóló határozatában kimondta (kivonatosan idézzük), hogy Jézus az ő tanítását először a maga, majd apostolainak szája által hirdette, és e tanítás az írott bibliai könyvekben és az íratlan hagyományokban található. Ezek a Szentlélek diktálása útján, kézről kézre adva jutottak el hozzánk, és őket egyenlő tisztelettel kell illetni.

Tehát ha ezt a definíciót komolyan vesszük, akkor a hagyomány mint apostolinak mondott hitletétemény csak akkor ér valamit, ha 1. garantáltan hiteles, azaz a kezdetektől fogva nyomon követhető a megléte, 2. apostoli, azaz tévedhetetlen tekintélye van, továbbá 3. nélkülözhetetlen, vagyis csakugyan megold valami olyan hitkérdést, amit egyedül a Biblia nem dönt el. (A továbbiakban az e kritériumrendszert kielégítő tradíciót tridenti típusú hagyománynak fogjuk nevezni.)

A fenti ismérvek fényében azonnal elesik Hodásznak az a hivatkozása, hogy Pál egynémely útmutatását nem Jézustól, hanem saját magától eredeztette (1Kor 7), ilyenformán azt tanúsítva, hogy "nemcsak a Biblia létezik." Hiszen Pál a mondott helyen (25. vers) kifejezetten csak tanácsot ad, és ekként is sorolja be véleményét: "A hajadonok felől nincs ugyan parancsolatom az Úrtól, de tanácsot adok úgy, mint aki irgalmasságot nyertem az Úrtól, hogy hitelreméltó legyek." Hogy ez a szerény apostoli nyilatkozat mi módon igazolna egy tridenti típusú hagyományt, az nagy rejtély, bár Hodász András fészbukos követői nyilván nem törődnek ilyen apróságokkal.

Valamivel komolyabbnak tűnik a 2Thessz 2,15-re való hivatkozás: "Legyetek hát állhatatosak, testvérek, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben kaptatok." Ebből azonban legkésőbb a másodszori olvasásra kiderül, hogy egy konkrét gyülekezethez szól, akik nyilvánvalóan nem kaphatták meg a nekik írott két levélben a teljes keresztény tanítást. Tehát ez az idézet nem cáfolja meg a Sola Scriptura protestáns elvét, mert az nem úgy szól, hogy az isteni kijelentés benne foglaltatik a két thesszalonikai levélben. Komikus látvány, ahogy r.k. hitvédők egész sora elcsúszik ezen a banánhéjon.

A többi érvként előhozott példa nem alkalmas arra, hogy a tridenti hagyományfogalmat alátámassza. A "jobb adni, mint kapni" szövegű leíratlan Jézus-mondás csakugyan nem található meg az evangéliumokban - de vajon ez lenne az a nagy többlet, amit a tridenti típusú hagyomány fogalmával le akarnak nyomni a kereszténység torkán? Nem inkább a miseáldozat, a tisztítóhely, a fülbegyónás, és hasonló, a Bibliából nem igazolható tantételeik és hitgyakorlataik? Nekünk azonban, miután összevetettük a bizonyítandót a bizonyítással, jócskán maradt hiányérzetünk a utóbbinak a meggyőző ereje felől.

Hodász azt a tényállítást is felhozza, hogy "az első három században az egyháznak nem volt Bibliája." Nagyobbat nem is tévedhetne, mert igenis volt, mégpedig az Ószövetség, melynek kánonját és szövegét a zsidóságtól vette át. Pál így ír erről (Rm 3,1-2): "Mi tekintetben különb hát a zsidó? vagy micsoda haszna van a körülmetélkedésnek? Minden tekintetben sok. Mindenekelőtt, hogy az Isten reájuk bízta az ő beszédeit." És ez volt az ősegyház Bibliája is. Csak később, a gnosztikus tanviták felerősödésekor ("valódi ember volt-e Jézus, vagy csak az emberség látszatát vette magára?") kristályosodott ki a helyi egyházakban a hitelesen apostolinak elismert könyvek listája. Ez a kanonizálási folyamat azonban történetileg annyira nélkülözte a tridenti hagyományfogalom minden ismérvét (egyenrangúság magával a Szentírással, tévedhetetlenség, hiteles kézről kézre adás), hogy kár Hodásznak egyáltalán megpróbálkoznia azzal, hogy ezt a hagyomány melletti példaként hozza fel.

Ennek igazolása végett elég Euszebiosz Egyháztörténetére hivatkoznunk, aki a IV. század elején többek között megpróbálta összeszedni az újszövetségi kánonról az ő korára kialakított egyházi véleményeket. Ebből csak a kulcshelyet idézzük:

"A vitatott írások között, melyeket mindazonáltal sokan elfogadnak, található az ún. Jakab-levél és a Júdás-levél, továbbá Péter második levele, valamint János második és harmadik levele - akár az evangélista, akár egy ugyanilyen nevű másik ember írta őket."

(Ld. még pl. http://www.bible-researcher.com/eusebius.html)

Ez a felosztás derékba töri a bibliai kánon kialakulását mint a r.k.hagyományfogalmat aládúcolni akaró példát. Mert ha ez a (történeti) hagyomány csakugyan apostoli eredetű volna, és igaz volna rá a tridenti hagyománydefiníció, akkor a kánon egyházi tanúsításának az apostoli időkhöz legközelebb kellene a legvilágosabbnak lennie. Tehát a IV. század elejére nem maradhatott volna semmi vita az újszövetségi kánon kérdésében, mert ekkor az egyházat már nem üldözték, és anyagi eszközei is kerültek az újszövetségi kéziratok másolására, terjesztésére.

Ehelyett Euszebiosznál találunk egy elég terjedelmes "vitatott" csoportot, amelyet ő mindazonáltal az elfogadandók közé sorol, mégpedig a korabeli egyházak és a régibb írók tanúságtételének mérlegelése után. Ez tehát az ő számára egy gondolkodásra ösztönző történettudományi szakkérdés volt, nem pedig egy mérlegelés nélkül elfogadandó dogmatikai tétel. És mint ilyen, teljesen alkalmatlan a tridenti értelemben vett apostoli hagyomány létének igazolására. (Az első tekintéllyel fellépő újszövetségi kánonlista köztudomásúlag 367-ből maradt ránk, Athanasziosz húsvéti levelében.)

Hodász ezt az érvet úgy is megismétli, hogy ha nem létezne hagyomány, akkor nem tudnánk eldönteni, hogy Tamás, Péter és Júdás evangéliuma benne van-e a Szentírásban. Ez az érv azonban nagyon könnyen megfordítható. Ha az egyházi irodalom olyan jó ismerője, mint Euszebiosz 325-ben kétségesként (ellentmondásokkal illetettként) említette Jakab levelét és másokat, abból ezek szerint az következik, hogy akkoriban nem létezett a kánonról szóló apostoli hagyomány.

A puszta riposzton túl hozzátehetjük: tridenti értelemben csakugyan nem létezett. De igenis megvolt az egyház köztudatában egy ennél alacsonyabb dogmatikai súlyú történeti tanúságtétel e könyvek helyzetéről. Ennek nem kell tévedhetetlennek lennie, tehát a protestánsok vidáman elfogadhatják - de másfelől csúnyán cserbenhagyja Hodász Andrást, aki e hagyományt a Biblia mellé szeretné állítani mint annak tévedhetetlen értelmezőjét - és a gyakorlatban fölébe is helyezi. A legszomorúbb az, hogy videófelvételében következetesen elhallgatja a hagyomány körüli vita igazi sarkpontjait, amiket most a cáfolóinak kell visszailleszteniük a vitába.

Így vallott hát kudarcot az a vásári színvonalú érvkísérlet, hogy "A Biblia egyetlen könyve sem közli a bibliai könyvek listáját, tehát azt csak a hagyomány alapján lehet megírni." Valójában nincs olyan tridenti típusú hagyomány, ami alapján meg lehetne írni. A történeti és egyházirodalmi hagyomány alapján azonban egy egyszerű történész vagy filológus is jó közelítéssel meg tudja mondani, mely könyvek hitelesek és elfogadandók. Aztán ezt a listát egy egyszerű nyomdász is ki tudja szedni, és oda tudja illeszteni a két szövetség iratainak elejére. Így cselekedett a maga idejében Euszebiosz, és így tesznek a mai bibliakiadók is.

Hodász szerint a Sola Scriptura is egy protestáns hagyomány, tehát éppen a hagyományt elvető keresztény irányzatok tanúsítanák általa a hagyomány szükségességét. Erre is könnyű a felelet. A Sola Scripturát maga Isten parancsolta meg Mózesnek, amikor könyvet íratott vele, és lelkére kötötte neki és utódainak, hogy ahhoz hűek maradjanak.

5Móz 4,2
"Semmit se tegyetek az ígéhez, amelyet én parancsolok néktek, se el ne vegyetek abból [...]"

Józsué 1,7-8
"mindent ama törvény szerint cselekedjél, amelyet Mózes, az én szolgám szabott elődbe; attól se jobbra, se balra ne hajolj [...] és mindent úgy cselekedjél, amint írva van abban [...]"

Péld 30,5-6
"Az Istennek teljes beszéde igen tiszta, és pajzs az ahhoz folyamodóknak. Ne tégy az ő beszédéhez, hogy meg ne feddjen téged, és hazug ne légy."

Ezzel Isten nem zárta ki, hogy ő maga új szavakat, vagy akár könyveket tehessen az ő beszédéhez. A r.k. vitázók persze hajlamosak ezt a két hozzátevést összezavarni, mert nekik voltaképpen édesmindegy, hogy Isten vagy ember beszél, ha egyszer az ő sajátos felekezeti tanaik hangzanak fel e beszédben, Mária "tiszteletétől" a purgatóriumon át az egy szín alatti "áldozásig."

A Sola Scripturát nyomon követhetjük az Újszövetségben is:

1Kor 4,6
"Ezeket pedig, atyámfiai, példában szabtam magamra és Apollósra tiérettetek, hogy rajtunk tanuljátok meg, hogy annak felette, ami írva van, nem kell [bölcselkedni]; hogy senki se fuvalkodjék fel az egyikért a másik ellen."

A legősibb kéziratok a "bölcselkedni" szót kihagyják. A szöveg egy rögzült tételként (jelmondatként, szólásként) említi az előtte lévő szerkezetet. Betű szerint fordítva: "Hogy bennünk tanuljátok meg a "ne túl a megírtakon"-t" (hina en hémín mathéte to mé hüper ha gegraptai). Ez tehát Pál számára is alapvető fontosságú elv volt. A mindenkori Írásban - akár az Ószövetségben, akár az Újnak addig leírt részeiben - a leíratlan tanításoknál és vélekedéseknél olyan mértékben töményebb hitelességű és megbízhatóságú tanítás foglaltatik, hogy az mérceként mindenkor az íratlan hagyományok fölébe helyezendő. Ezek a hagyományok a szóban forgó esetben elég nagyhangúak lehettek, mert ezekre hivatkozva próbáltak néhányan Péter-pártot, Apollós-pártot, Pál-pártot vagy Krisztus-pártot alapítani a korinthusi gyülekezetben. Itt tehát az írás elsőségének elvét látjuk működni - és éppen az apostoli bennfentességgel tüntető, de annál kétesebb hagyományok leküzdésében.

Jel 22,18-19
"Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: [Hogy] ha valaki ezekhez hozzá tesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra; És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből, és a szent városból, és azokból, amik e könyvben megírattak."

A Mózesnek adott íráshűségi parancsot olvashatjuk újra itt, szövegszerűen a Jelenések könyvére vonatkoztatva. De hasonló pontosságigényt más apostoli írásokban is találunk:

2Thessz 3,17
"A köszöntést én, Pál [írom] a saját kezemmel, ami ismertető jegye minden levelemnek. Így írok."

Hodász állításával szemben a Biblia igenis állítja, hogy a Biblia minden hittétel mércéje:

2Tim 3,15-17
"És hogy gyermekségedtől fogva tudod a szent írásokat, melyek téged bölccsé tehetnek az idvességre a Krisztus Jézusban való hit által. A teljes írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített." Tehát a Biblia (éppen megírt) könyvei azok, amelyek a keresztény élet minden területén alkalmasak a tökéletesség kialakítására - és a hagyományhoz képest azzal az előnnyel is rendelkeznek, hogy ihletettek. A r.k. felekezet sok merészet elmondott már a maga hagyományáról, de a maga egészében ihletettnek nem merte nevezni. Ha tehát a kezünkben van egy ihletett mérce, miért kellene egy nem ihletettel kiegészítenünk?

Előkerül még pár eléggé elcsépelt példa protestáns hagyományokra. Ilyen a "fogadd el Jézust személyes Megváltódnak" mint tipikus újprotestáns fogalmazás. (Jó, hogy a jegygyűrűt nem hozta fel, holott az általa szemlátomást mintául vett amerikai r.k. apologéták egy szuszra szokták ezeket említeni.) Ez csakugyan egyfajta protestáns irányzat tradíciója, és ezzel addig nincs is baj, amíg megmarad ezen a szinten, és nem törekszik a Bibliával egyenlő szintre emelkedni, ahogy Róma apostolinak mondott hagyománya teszi. Hasonló példa a "(nem) egyedül hit által" szövegezés Luthernél és Jakabnál. Erre felelve csak azt kérdezzük Hodász Andrástól: ha szerinte Jakab itt Luthert cáfolja, akkor miért nem cáfolja egyben Pált is? A teljes szövegezések ugyanis így hangzanak Pálnál és Jakabnál:

Rm 3,28
"Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül."

Jak 2,24
"Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből."

Itt akkor is fennáll az ellentmondás, ha nem illesztjük be Lutherrel a "csak" szót a "hit által" elé. Tehát a Luther elleni r.k. kifogás sem segít az ellentmondáson. Csak az oldja meg a nehézséget, ha felismerjük a hit, a cselekedetek és a megigazulás kétféle felfogását e két apostol írásaiban. Ez azonban már meghaladja e cáfolat kereteit.

Hodász András eddigi, kávéházi színvonalú érveléséhez méltó az a triviális logikai bukfenc, amit a felvételének a végére hagy, mielőtt a Youtube-csatornájának követésére, kedvelésére és hozzászólásokra buzdítja hallgatóit. Azt mondja (kivonatosan idézve): "Azt a szenthagyományt, amit tévedhetetlennek tartunk, a protestánsok is tévedhetetlennek tartják - mert a Biblia a hagyomány része. Ha a Bibliát tévedhetetlennek tartod, akkor a hagyományt is tévedhetetlennek kell tartanod."

Erre elég annyit felelnünk: ugyanez a két mondat elhangozhatott volna egy mormon szájából is, aki a Biblia mellett saját külön bejáratú "szent" könyveit is odaértette volna a "hagyomány" körébe. Hogy ez a mulatságos melléfogás a közismert érvelési hibák közül melyikhez sorolható, azt meghagyjuk önálló utánagondolásra a figyelmes hallgatóknak. A halmazelméleti és logikai alapfogalmak ismerői előnyben vannak!

A vitába e ponton beszállt egy Pindúr Pandúr álnevű, eléggé tájékozott római katolikus vitázó. A vele való vita itt olvasható.