A SARKVIDÉKI NAGY JÉGMEZŐK KIKUTATÁSA
A régibb sarkvidéki utazók többnyire vagy a tengeren vagy a partok mentén jártak és ritkán hatoltak be az általuk fölfedezett szigetek belsejébe, kivált ott, a hol szárazföldi jégtömegek állták útjukat. NORDENSKIÖLD volt az első, a ki alaposan megvizsgálta a Grönland és Spitzbergák belsejében elterülő nagyszerű jégmezőket. Ő előtte csak megpróbálkoztak ezzel a feladattal, és csak HAYES kísérleteinek van némi jelentősége.
NORDENSKIÖLD 1870-ben főképen azért utazott Grönlandba (43. ábra), hogy tapasztalatokat és adatokat gyűjtsön arra nézve, vajjon használhat-e kutyákat azon a szánutazáson, a melyet a Spitzbergák északi végétől a sark felé tervezett. Minthogy e mellett tudományos kutatásokra is elég ideje maradt, az összes szakértők tanácsa ellenére elhatározta, hogy megkisérli a behatolást abba a nagy jégsivatagba, a mely Grönland belsejét borítja és a melyet mindaddig csak igen hiányosan ismertek. Az Egedesminde gyarmattól délre levő
290
Aulaitsivik fjordot választotta kiindulópontúl.-Kíséretével a fjord belső végén szállt partra, a hol több kis iszapos folyó szakadt a tengerbe. E folyók a belső vidéken elterülő jégmezőből eredtek, amely a part közelében egy-két száz láb magas jéghomlokzattal végződik. A jéghomlokzat részint függélyes, részint kerekre olvadt, úgy hogy a legtöbb helyen lehetetlen volt megmászni. De sok helyen merőleges hasadékok szeldelték a jeget és ezek egyikén hatolt föl NORDENSKIÖLD a jégmező
291
tetejére, a mely a parttól befelé szeliden, de folytonosan emelkedett. Eleinte egyenetlen jégre jutottak, a melynek halmai alig emelkedtek tíz méternél magasabbra; mégis igen megnehezítették a szánon utazást azzal, hogy folyton föl-alá kellett rajtok menni. Ezért a szánokat utazásuk másod napján elhagyták és a legszükségesebb holmit hátukra véve folytatták útjukat. Gyorsabban haladtak ekkor, de még sokáig tartott, míg sík jeget találtak. Csakhogy ebben sem volt köszönet. Feneketlen nagy hasadékok (44. ábra) barázdálták a jeget, a melyeken életük koczkáztatásával kellett átugorniok, vagy nagy kerülőket kellett tenniök. Tovább keletre a jég fölszíne mindenütt olyan volt, mintha a hullámzó tenger színe hirtelen jéggé fagyott volna. Csak néha-néha értek megint hasadékos helyekre vagy medencze-alakú
292
sekély mélyedésbe, a melynek fenekét egy vagy több tó foglalta el. A tavaknak nem volt látható lefolyásuk, pedig mindenfelől számtalan folyó szakadt beléjük.
44. ábra. Egyközü hasadékok a jégen.
A míg a jégen jártak, folyton derült idő volt és elég melegen sütött a Nap. A jég közelében ugyan árnyékban nem volt sokkal több zérus foknál; de valamivel fölebb árnyékban –+7–8°,a napon +25 sőt 30°C. is volt. (Július 19-étől 26-áig tartott jégi utazásuk.) Mégis naponként csak néhány órát alhattak, mert testük alsó oldalát igen lehűtötte a jég, a melyre csak firnájszos [viaszos, olajos] vitorlavásznat terítettek, mikor hálózsákjukban lefeküdtek.
Köveket csak a jég szélén találtak. Befelé gombostűfejnyit sem láttak sehol sem. De mindenütt 1–2 lábnyi mély függélyes hengeres lyukak vannak a jégben, a melyek átmérője néhány vonalnyitól két lábnyiig mindenféle nagyságban váltakozik. Egy talpalatnyi helyet sem lehetett látni, a melyen ilyen hengeres lyukak ne lettek volna. E vízzel telt lyukak nincsenek egymással kapcsolatban és a fenekükön néhány milliméternyi vastagságú, szürke porréteg van, a melyet NORDENSKIÖLD kryokonit (= jégpor) néven ismertetett. Ő a kryokonitot előfordulási módja miatt, valamint chemiai és fizikai vizsgálati alapján földi eredetű és a világtérből aláhullott por keverékének tartja.
Jégi utazásának negyed napján a kíséretében levő két grönlandi visszafordult és NORDENSKIÖLD csak másodmagával ment tovább. Mikor a grönlandiaktól búcsut vettek, két holló repült el fölöttük; más állatot egész útjukon nem láttak. De azért korántsem volt
293
körülöttük teljes csendesség. Ha a jég felé hajolva hallgatództak, mindenfelől földalatti zúgás hallatszott, a mi a jég belsejében folyó vizektől származott, és néha-néha ágyúdörgésszerű ropogás jelezte, hogy a jégben új hasadék támadt. A grönlandiaktól való elválásuk napján távolról nagy ködoszlopot pillantottak meg. A mint közeledtek, látták, hogy feneketlen mély örvényből [szakadékból] száll föl, e melybe a jégsíkról hatalmas folyó (45. ábra) zuhant alá. E jégi folyó zúgó víztömege függélyes lyukat fúrt magának a jégbe le egészen a sziklaalapig, a mely talán ezer lábnyira volt a jég fölszíne alatt.
45. ábra. Örvénybe szakadó jégfolyó.
Minthogy élelmük már fogytán volt, vissza kellett fordulniok, miután a jégmező szélétől 56 kilométernyire jutottak. Visszaindulásuk előtt a jégmező kiemelkedő pontjára mentek, a honnan köröskörül messzire láthattak. Keletre, északra és délre végtelennek látszott a jégmező, melyet sehol sem szakítottak meg hegyek. Déli pihenőjük alkalmával messziről nagyobb gőzoszlopot láttak, mint első ízben. Odamentek abban a hiszemben, hogy nagyobbszerű vízesést fognak látni. De csalódtak. Kisebb, bővizű folyó zuhant ott alá az égszínű kék örvénybe, a melynek mélyéből nem feccsent föl a hab a nyílásig. Azonban az örvény közelében a jégnek egy kisebb nyílásából néha-néha levegővel vegyest vízoszlop szökött föl, a mely a széltől korbácsoltatva köröskörül megöntözte a jégsziklákat. A jégsivatag közepén tehát az izlandi geysirhoz hasonló időszakos szökő forrást találtak. (46. ábra) Visszafelé sokkal jobb úton jártak és gyorsan érték el a jég szélét. De
294
mikor a glecserről lejutottak és a sátruk felé igyekeztek, minduntalan át kellett gázolniok a jégből eredő folyókat, úgy hogy sokszor térdig vízben jártak. Sátruk közelében pedig olyan nagy, iszapos folyó állta útjukat, hogy újra föl kellett mászniok a jégre és a túlsó oldalon rossz úton leereszkedni, míg végre várakozó embereikhez juthattak.
46. ábra. Szökőforrás a jégmezőn.
E kirándulásuk után Jakobshavn jégfjordjában is megnézték a glecser szélét, a melyről rettenetes dübörgéssel és robajjal válnak le a jéghegyek. Nagyobb számmal úsznak ki onnan a tengerre a jéghegyek, mint
295
nyugati Grönland más fjordjaiból és így e tekintetben a fjordnak alig van párja az északi sarkvidéken.
Az 1872–73-diki svéd sarkvidéki expediczió, melynek előkészítésére NORDENSKIÖLD 1870-diki grönlandi utazását tette, meghiusult. NORDENSKIÖLD, hogy a veszett fejszének legalább a nyele maradjon, téli kikötőjéből, a Mussel-öbölből elindulva, 1873. nyarán PALANDER társaságában tizenegyedmagával szánutazást tett azon a nagy jégmezőn keresztül, a mely a Spitzbergák Északkeleti-szigetének legnagyobb részét borítja. A sziget északi oldalán hatoltak föl a jégmezőre, a mely ott szelid lejtőjű és könnyebben járható, mint hitték. De alig
296
voltak a jégen ezer lépésnyire, a szánvonó legények egyike eltűnt a sík jég alatt (47. ábra), és pedig olyan hirtelen, hogy még kiáltani sem ért rá. Hasadékba esett, a melyet kemény hóboltozat borított. Többen baj nélkül jutottak már át, mikor a hó beszakadt. Néhány pillanat alatt kihúzták társukat, a ki alig menekült volna meg, ha szerencséjére függve nem marad a vonókötélen. Semmi baja sem esett; még meg sem ijedt, csak csodálkozott kalandján, mert nem is sejtette, hogy milyen veszedelmes vermek fölött jár. Jégi utazásuk alkalmával többször szakadt be alattuk a hó, de egyszer sem érte őket szerencsétlenség, mert az első eset után óvatosabban jártak.
47. ábra. Beszakadás.
Utazásuk első napjaiban meglehetős tiszta volt a levegő. Messzire láthattak a jégmezőn, a mely beláthatatlan távolságig terjedt délre és nyugatra és lassanként 2–3000 lábnyi magas síkká emelkedett. Sehol sem látszott ki belőle hegy vagy halom. A szellő porzó havat kavart föl rajta, a mely úgy behatolt az utazók ruhájába, mint a por a Szahara-sivatagon. E szél sodorta finom hó a jégmező fölszínét, a mely nem jégből, hanem vakító fehérségű tömött hórétegből állt, olyan símára csiszolta, hogy hibátlan és szeplőtlen fehér márványpadlózathoz vagy talán inkább bársonyszőnyeghez hasonlított. Majd minden pihenőnél gödröt ástak, hogy szél ellen védett helyen főzhessenek; ez úton jól megismerték a jégmező fölső rétegeinek a szerkezetét. 2–3 rőfnyi hóréteg alatt szép nagy jégkristályokból álló jégréteg, azután szemecskés jég következett, a melyet végre az osztatlan glecserjég váltott föl.
297
Sok más tekintetben is különbözött a jégmező a grönlanditól. E különbségeknek valószínűleg az volt a főoka, hogy a jégmezőnek tőlük látott részét nyáron sem olvadó hóréteg borítja. Olyan tavaknak, folyóknak, vízeséseknek és szökőforrásoknak, mint a grönlandiak, itt nyomát sem látták. A grönlandi jégmező hasadékai nagyobbak, de kevésbbé veszedelmesek voltak, mert nem borította őket csalékony hóboltozat, legalább akkor, mikor NORDENSKIÖLD ott járt. A jégmező középső vidékén hosszú, többnyire egyenes csatornaszerü mélyedésekre bukkantak (49. ábra), a
298
melyek miatt még sokkal nagyobb kerülőket kellett tenniök, mint a már többször említett hasadékok miatt. E többnyire egyközű [párhuzamos] csatornák mélysége 40 láb, szélessége 30–100 láb volt és néhol csak 300 lábnyi köz választotta el őket egymástól. Nem is mehettek volna át rajtok megterhelt szánnal, ha néhol egészen be nem töltötte volna a mélységet a hó. De még igy is veszedelmes volt az út, mert a csatornák oldalfalának tövében, a csatornafenék két oldalán két egyközű mély hasadékot rejtett a hó. Egy helyen a csalékony hóboltozat eppen akkor szakadt be, mikor rá akartak lépni és olyan nagy hasadék tárult föl előttük, a melybe szánostul, mindenestül belevesztek volna. A csatornák szerkezetéből (48. ábra) és előfordulásuk módjából NORDENSKIÖLD arra a következtetésre jutott, hogy azok nem folyóvizektől vájt árkok, hanem a föld szilárd rétegeiben sok helyen előforduló vetődésekhez hasonló jelenségek. Valószínűnek tartja, hogy a csatornák a hőmérsékleti változások következtében összehúzódó és kitáguló jégtömegnek szabályos sülyedései. Két hétig tartott, míg a jégmezőn keresztül a sziget északi oldaláról délnyugati irányban haladva újra tengerhez jutott. NORDENSKIÖLD ez utazásával kétségtelenné lett, hogy az Északkeleti-szigetet csaknem egész terjedelmében szakadatlan óriási jégmező borítja, a mit már azelőtt is valószínűnek tartottak.
48. ábra. A jégmező hasadékainak szelvénye.
a - nyilt glecser-csatorna. b - hóval telt csatorna. c - hóboltozat fedte csatorna. d - glecserszakadék.
1878-ban a dán kormány expedicziót küldött a Grönland belsejében elterülő nagy jégmező tanulmányozására. Az expediczió JENSEN vezetése alatt Frederikshaabtól északra hatolt a jégmezőre,
299
olyan vidéken, a hol a hatalmas jégtömegből kisded szigetekként egyes hegycsúcsok emelkednek ki. Az expediczió megfigyelései csaknem teljesen megegyeztek NORDENSKIÖLD tapasztalataival. Tizenegy napi utazás után a jégmező szélétől körülbelül 70 kilométernyire érték el a legutolsó hegyet, utazásuk czélpontját. Nagyszerű látvány tárult eléjök, mikor a hegy csúcsáról körültekintettek. Körülöttük a jégből tágas ívben egy sor nagy és sötét sziklatető emelkedett. A nyugatra nyomuló jég a hegyek keleti oldalán olyan magasra torlódott, hogy csaknem a csúcsukig elborította őket; a közöttük nyiló réseken pedig óriási fagyott vízesésként meredeken tódult alá a mélyebben fekvő nyugati jégre és a meredekség tövében elterülő nagy tónak egy részét egészen elfoglalták az alázuhanó jéghegyek.
Nordenskiöld újabb grönlandi expedicziója.
1883-ban NORDENSKIÖLD ujabb expedicziót vezetett Grönlandba, és ezuttal jó fölszereléssel, gondosan előkészülve indult neki a belföldi jégnek ugyanazon a helyen, a hol tizenhárom év előtt először tett kísérletet. Július 4-én lépett a jégre az expediczió, a mely NORDENSKIÖLD-del együtt tíz emberből állt. Kezdetben a
300
jég egyenetlensége miatt igen fáradságos volt utazásuk, mégis fönnakadás nélkül nyomultak előre és ugyanazon jelenségeket látták, a melyeket NORDENSKIÖLD már első utazása alatt észrevett. Mikor a jég szélétől 50 kilométernyire voltak, még látták a nyugati part magas hegytetőit, melyek között itt-ott átcsillogott a tenger fényes tükre. De miután a jég legközelebbi emelkedésén áthaladtak, nyugaton is eltűntek a hegyek és a jégmező köröskörül egészen a szem határig terjedt. Ezentúl optikai csalódás következtében, a melyet a szemhatár fölötti légtükrözés okozott, csaknem folyton úgy tetszett nekik, mintha tányéralakú sekély mélyedés fenekén járnának. Gyakran vitatkoztak azon, hogy föl-
301
felé mennek-e vagy lefelé és csak a barométer állásából tudták meg, hogy útjuk kelet felé még mindig emelkedik.
Mindeddig pompás idejük volt. Az égen egy felhő sem mutatkozott és a hőmérséklet egy méterrel a jég fölött +2°–8°, sőt a napon néha +20° is volt. Éjlel-nappal mindig sütött a Nap, és a jégről visszaverődő sugaraitól a hóvakság tünetei kezdtek jelentkezni az utazók szemén, mivel mindjárt kezdetben elmulasztották a sötét szemüveg használatát. A száraz, tiszta és ritka levegőben még más fájdalmat is okozott a napsütés. A Nap sugaraitól a meztelen arczbőrön élénk vörösség, erős viszketés és égési hólyagok támadtak. Ezek ugyan csakhamar megszáradtak, de a fölöttük levő bőr lehámlott. A reggeli csípős hidegnek a vékony bőrre való hatása még fokozta a fájdalmat.
Utazásuk kilenczed napján eső, majd hó kezdett esni, és többé-kevésbbé mindnyájuk ruhája megázott. A kryokonit-lyukak is egyre alkalmatlanabbakká váltak. Sokszor süppedt lábuk a hó alatt rejtező 2–3 láb mélységű lyukakba és NORDENSKIÖLD csodálatosnak tartja, hogy egyikük sem járt szerencsétlenül, holott két napig (oda és visszautaztukban együttvéve) jártak olyan területen, a hol nagy lyukak is sűrűbben voltak, mint a legsűrűbb erdőben a fák. A jég szélétől körülbelül 100 kilométernyire olyan területre jutottak, a hol a friss hóval az elmult télnek félig elolvadt hava összeelegyedve vizes hókását alkotott, a melybe minduntalan bevágódtak a szántalpak, hogy négyen is alig bírták elindítani. Végre nem találtak talpalatnyi száraz helyet
302
sem és a vizes havon kellett sátrukat fölállítaniok. Fölfujható kaucsuk matraczaiknak köszönhették, hogy legalább száraz fekvőhelyük volt. Két lapp ember is volt NORDENSKIÖLD kíséretében, a kik igen ügyesen és gyorsan tudtak a havon is járni a Norvégiában használatos hóczipővel vagy hókorcsolyával, a mely szántalphoz hasonló, méternyi hosszú, keskeny falécz korcsolya módjára a czipőhöz erősítve. E lappok egyikét előreküldte körülnézni, hogy nem lehetne-e jobb utat találni; azzal a hirrel tért vissza, hogy mindenfelé vizes hókása környezi őket. Minthogy szánnal tovább menni lehetetlen volt, NORDENSKIÖLD elhatározta, hogy visszafordul.
A lappok azonban arra kérték, hogy bocsássa el őket, hadd kutassák ki a jégmezőt kelet felé, a mennyire lehet. Nagy kérésükre megengedte, hogy négy napra távozzanak és kötelezte magát, hogy hat napig vár rájuk; ha addig vissza nem érkeznének, egy szánt fog számukra hátrahagyni a szükséges fölszereléssel és élelmiszerekkel. A lappok váltig állították, hogy nem lesz semmi baj, és némi élelemmel, két iránytűvel, aneroid barométerrel és zsebórával fölszerelve útnak eredtek.
NORDENSKIÖLD-öt már harmadnap aggasztani kezdte a lappok utazása és azért igen megörült, mikor 57 órai távollét után visszaérkeztek. Ivóvíz hiánya miatt jöttek ilyen hamar vissza, mert nem volt tüzelőanyagjok, a mivel havat olvaszthattak volna. A hópálya a lehető legjobb volt és a fordulópontjukig megtett utat 230 kilométerre becsülték. NORDENSKIÖLD több ízben tett ki
303
50. ábra. A Tyndall-glecser.
304
sérletet a hóczipővel elérhető gyorsaság kimutatására és meggyőződött, hogy a lappok adatai ebben a tekintetben teljesen megbízhatók. Barométeren tett megfigyelésükből kitünt, hogy fordulópontjúk 1947 méter magasságban van a tenger színe fölött.
NORDENSKIÖLD végső pontjától (a jég szélétől 120 km.) 50 kilométernyire már nem találtak vizet. Azontúl a jégmező egészen síma és csaknem teljesen sík volt, úgy hogy igen könnyen haladhattak előre. De folyton szomjuságot szenvedtek. Fordulópontjukon a velük levő jelzőpóznából raktak tüzet és pléhdobozban olvasztottak havat. A lappok leirása szerint a jégmező legbelsőbb vidéke minden tekintetben ahhoz a jégmezőhöz hasonlított, a melyet NORDENSKIÖLD a Spitzbergák északkeleti szigetén utazott át.
A lappok visszaérkezte után hidegre, ködösre vált az időjárás, azért haladéktalanul vissza indultak a tenger felé. Utazásuk szerencsésen és gyorsan folyt le. Éppen egy hónapig tartott jégi utazásuk. A jégmező szélén nagy örömmel fogadták őket a rájuk várakozó eszkimók, a kik már azt hitték, hogy oda vesztek.
Az 50. ábra. egy grönlandi glecser képét mutatja be a tenger felől.
A legújabb nevezetes utazást ezen a vidéken a norvég NANSEN tette, a ki 1888. nyarán hatodmagával szállt ki Grönland keleti partján és onnan a nagy jégmezőn át hat hét alatt elérte a nyugati partot.
NANSEN-t és társait a "Jason" nevű fókavadászhajó vitte be a kelet-grönlandi jégzajlásba. Az utazók 1888. julius 17-én hagyták el a hajót és utikészlettel megra-
305
kott két csónakjukon indultak a part felé. Eleinte elég gyorsan haladtak a jégmezők közt nyiladozó csatornákban. De minél inkább közeledtek a parthoz, annál gyakrabban kellett a nehéz csónakokat a vizből a jégre húzni, majd onnan vissza a vizbe ereszteni és végre olyan sürű és töredezett jégre jutottak, hogy sem a vizen sem a jégen nem mehettek tovább. Azonfölül zuhogni kezdett az eső. Nem tehettek tehát egyebet, mint hogy fölütötték egy jégtáblán sátrukat és várták, hogy jobb jég közé jussanak. A jégzajlás azonban messzire elvitte őket dél felé és mire a partig vergődtek és a part mentén északra fordulva, alkalmas kiinduló pontot találtak, a rövid sarkvidéki nyárnak drága 24 napja telt el.
Kiindulópontul NANSEN a keleti partnak olyan helyét választotta, a hol a belföldi jég szeliden ereszkedett alá. Azt remélte, hogy ott kevésbbé hasadékos a jég széle, mint az olyan helyeken, a hol meredeken végződik. Nem is csalódott. Augusztus 15-én este indultak el, miután némi tartalék utikészletet a fölfordított csónakkal egy sziklaszakadékba rejtettek. Eleinte nagyon óvatosan kellett járniok, hogy a hóboltozatokon át szánjaikkal együtt az utjokat szegő feneketlen hasadékokba ne szakadjanak. Nem is esett semmi bajuk. Ha egyikük-másikuk néhol hónaljig a hóba süppedt, a többiek hamar kisegítették veszedelmes helyzetéből.
Két napig gyorsan haladtak fölfelé. Azután három napig tartó nagy eső és szél a sátrukba szorította őket. Mikor tovább indultak, száraz hóra jutottak és azontul
306
nem találtak vizet; míg a jégen jártak, vagy főzőedényeikben olvasztottak havat, ha szomjasok voltak, vagy a ruha alá mellükhöz dugták hóval töltött bádogbutykosaikat.
Folyton hegynek mentek ugyan és egyenetlen volt a hó, de elég sima és kemény volt, és így jól haladhattak néhány napig Christianshaab irányában. Azután lazább hóra jutottak, a hol nem volt könnyű a szánhuzás, és hóförgeteg jött velük szembe, a mely mindinkább fokozódott. NANSEN belátta, hogy kitüzött czélját nehezen éri el jókor. Azért tervét megváltoztatva, Godthaab felé fordult, a merre különben is érdekesebb volt az út, mint Christianshaab felé, a hol NORDENSKIÖLD már messzire hatolt a jégre.
Augusztus 27-én a parttól tíz mérföldnyire voltak, mikor délibb irányba fordultak. Ekkor a szél is kissé oldalt érte őket és mivel vitorlákat csináltak a szánokra, ezzel előbbi ellenségüket szolgájukká tették. Három napig könnyítette meg ilyenformán a szél a szánhuzást. De azután a szél lecsendesült és olyan mély és laza hóra jutottak, hogy hóczipőt kellett a lábukra kötniök. Utóbb nagyon hidegre fordult az idő és olyan nehezen haladtak előre, mintha mély homokban jártak volna. A jégmező azonban sík volt; hasadékokat és kiemelkedő sziklacsúcsokat csak utazásuk első napjaiban láttak.
Utjuk legmagasabb pontján 3000 méter magas volt jégmező és olyan síknak meg végtelennek látszott, mint a jéggé dermedt tengér. A hideg néhány éjjel –50°C. körül lehetett. Egy éjjel NANSEN (51. ábra) vánkosa alá tette a minimum-hőmérőt. Reggel a kis mutatóoszlop a
307
hőmérő legmélyebb pontján, –35°C.-on állt, a borszesz pedig –40°C.-on alul mélyen a gömbbe huzódott. Pedig theát, csokoládét főztek és hatan aludtak a sátorban. Ezentúl egy ideig nem is próbálta az éjjeli hőmérsékletet megmérni. Érdekes, hogy egyszer délben a napon +31°C. meleg, árnyékban –11°C. hideg volt. Mikor a nyugati part felé közeledtek és –20°C-
308
ra szállt föl a higany, egészen nyáriasnak tetszett az időjárás.
51. ábra. Dr. Fridtjof Nansen.
Szeptember 17-én nagy förgeteg a sátrukba szorította őket. Másnap, mikor a förgeteg megszűnt, sátruknak csak a csúcsa látszott ki a fuvatagból, a melyen át utat kapartak. 17-én keleti szél kezdett fujni. Párosával kötötték össze négy szánjukat, fölhúzták a kis vitorlákat és csak úgy repültek a nyugati part felé. Nem is kellett a szánokat húzni, csak a hótalpon állva megfogódzkodni és a szánt kormányozni. Ekkor már lefelé mentek. Ugyanaz nap alkonyatkor a förgetegen át fekete pont tűnt föl előttük a jégen. Veszélyt nem sejtve, nekieresztették a szánokat. Már csak néhány lépésnyire voltak tőle, mikor NANSEN észrevette, hogy a fekete folt mély hasadék. Egy pillanat alatt fölfordították és megállították a szánokat, a melyekkel együtt néhány másodperczczel később a feneketlen örvénybe vesztek volna. Ez volt az első hasadék, a mely a nyugati part közelségét jelezte. Ezentúl NANSEN hótalpon a vitorlázó szánok előtt futott.
Mikor NANSEN látta, hogy nagyon hasadékos vidékre jutottak, délre fordult. Ott csakugyan jobb utat találtak és szeptember 24-én szerencsésen elérték a jég szélét. Vitorlavászonból és a part közelében talált törpefűz vesszőből meg egy velök levő bambuszrúdból csónakot csináltak, meg evezőket és a tengeren mentek tovább Godthaab felé, a melyet október 3-dikán értek el.