Második világútján, 1772-1775-ben James Cook első ízben hajózza körül az egész délsarki medencét. Az antarktikus kontinenst, amely két évezred fantasztikus elképzelése szerint polip módjára terpeszkedik el a Föld egész
190
déli félgömbjén, természetes határaira zsugorítja össze, amelyeket a sarkkör jelez. Miután sikerült előrehatolnia a 71. szélességi fokon túl, kijelenti: "Nálam tovább sohasem fog eljutni senki sem." A túlságosan büszke kijelentést, amely a jövő vakmerőségét és tudásszomját elképesztően lebecsüli, Cook saját honfitársa cáfolja meg, Weddell, amikor 1823-ban eléri a 74°-ot. Egy harmadik angol, James Ross, bebizonyítja 1841-ben, hogy jó teljesítőképességű hajók a 78°-ig is eljutnak azon az úton, melyet választott. Ott mindenesetre legyőzhetetlen akadályt találnak, egy óriási jégkorlátot, amely nyilvánvalóan befedi az Antarktisz egész magvát, földet és tengert. Hajók számára legyőzhetetlen! De nem erősebb-e az ember, mint a hajó? Nem áll elég közlekedő eszköz rendelkezésére, ahol szilárd talajt érez a lába alatt? Mindenesetre kérdéses, hogy van-e tovább délre szilárd talaj. Több mint egy fél század telik bele, míg az első kutató feleletet keres erre. A norvég Borchgrevink Ross nyomait követi. Hajójának van vitorlája és gőzgépe, és így közelebbről át tudja kutatni a titokzatos jégkorlátot. A magas, egyébként mindenütt megközelíthetetlen jégparton talál egy öblöt, melynek partja olyan mélyre süllyed, hogy fáradság nélkül megmászható. Ott partra mert szállni, és 1900. február 17-én először sietnek emberek dél felé, a végtelen jégpályán, Borchgrevink, Colbeck és a lapp Savio, egy kutyaszán kíséretében. Ez csak sietős, egynapi felderítő-osztag, az ellenség villámgyors rászedése, aki minden pillanatban felébredhet és egyetlen lélekzetvételével megsemmisíthet hajót és embereket. A vakmerő kísérlet sikerül, és a 78°50' elért szélességgel olyan rekordot állít fel, amely a sarki kutatást mostantól fogva nem hagyja megnyugodni. A rekordot akarja megtörni az angol expedíció, amely a német Drygalski-expedíció előtt öt nappal, 1901. augusztus 6-án hagyja el Európát.
Tehát a "Discovery"-vel, amennyire csak lehetséges, előre kell törnie délre, és valahol ott lent, szárazföldön át kell telelnie, hogy a rövid sarki nyár előnyeit, a világosságot és a jobb időjárást felhasználja a sark felé törő szánutazásra. A hajó számára ezért csak a Mac Murdo-öböl jöhet számba célnak, az Erebus-vulkán nyugati partján. Talán messzebb lehet hatolni valamivel, mint ahogyan az Ross-nak 60 évvel azelőtt sikerült.
December 21-én hagyja el a "Discovery" a új-zélandi Lyttleton kikötőt, ahol hasztalanul próbálta meg betömni lékét. Karácsony napján, Port Chalmersben felveszi az utolsó szenet, és ezzel három évre elbúcsúzik a civilizációtól. Az első jégheggyel 1902. január 2-án találkozik és, a jégrajövön át meglepően sima az útja. Január 8-án már a Robertson-öbölben cirkál. Scott és törzskara Bernacchi vezetése alatt partra száll a Ridley-parton, ahol Borchgrevink kunyhója még jó állapotban áll. Bernacchi meglátogatja társa és Hanson sírját az Adare-fok magányos magaslatán. A továbbutazás a Viktória királyné-föld partja mentén, veszélyes jégrajon át valamivel nehezebben alakul, de január 21-én az expedíció már a Mac Murdo-öbölben keres megfelelő
191
téli szállást. Mielőtt itt megállapodnának, kirándulást tesznek a nagy jégbarrierhez. Mint Borchgrevink, Scott is a Terror-vulkán lábánál száll partra a Crozier-fok mellett, sőt 405 méterig megmássza a hegy lejtőjét, és ismertetőjelet állíttat fel az expedíció eddigi útjának leírásával, hogy szükség esetén egy mentőexpedíció megtudhassa, hol keressék a "Discovery"-embereket. A kilátás a magasból a jégkorlát szürkéskék síkságán át a legdélibb láthatárig valamennyiükre mély benyomást tesz. Scott a hajóval amennyire csak lehet, a jégkorlát mellett tartózkodik és pontos mérésekkel megállapítja, hogy széle sokkal szabálytalanabb, mint ahogyan Ross rajzolta, aki vitorlás hajóival nem merészkedhetett hozzá olyan közel. Az állandóan változó jégfal magassága 84 és 3 méter közt ingadozik. Ott, ahol Boss a ny. h. l62°án földjeleket vélt látni, Scottnak semmi ilyesmi nem tűnik szemébe, pedig nagyon tiszta az idő. Azonban, amikor január 29-én du. a 158°-ig hatol előre, a barrier északnyugatra és innen élesen északra kanyarodik, és itt alig pár méterig lealacsonyodó területe mind jellegzetesebb külsőt nyer. Hódombok emelkednek fel nagy hullámokban 6-900 m magas taréjokban. És a mélységmérés csak 180 m-t mutat. 30-án az éppen ebédnél ülők hirtelenül hómentes, fekete sziklákat látnak. Nem kétséges többé, hogy a jégtakaró alatt szárazföld van. De valamennyi megközelítési kísérlet hajótörést szenved a magas jéghegyek óriási tömegén, amelyek a part vízalatti lábánál megrekedtek, és nyilvánvalóan már régóta itt feküsznek, ugyanis eredeti táblaformájuk a nap és a viharok hófúvása miatt púposan lekerekedett. Drygalski is látott ilyen jéghegyformákat a Vilmos császár-föld partján, és kékjégnek nevezte őket. Scott az antarktikus kontinens most már újonnan felfedezett részének a VII. Edward király-föld nevet adja.
A vadul feléje törő jégraj elől a hajónak a ny. h 152°-án február 1-én meg kell fordulnia. És még örülhet, hogy a hirtelenül leszakadó ködben kapitánya fölényes ügyessége megszabadítja a fenyegető átkarolástól és szétzúzástól a mozgékony jéghegyek tömkelegében. 4-én reggel Scott behajóz egy kikötőbe, amely fjordszerűen húzódik nyugatra és itt-ott elágazik. Itt nyilvánvalóan hatalmas darabok szakadnak le a jégfalról a Borchgrevinktől meglátogatott öbölig, amely alig 15 km-nyire nyugatra bevág a jégszegélybe. Scott is talál kikötőhelyet, majdnem ugyanabban a magasságban, mint a tenger. Ő és Shackleton fel mer egyszer szállni a kötött léggömbön 240 m magasságig. Onnan kitűnik, hogy a korlátfelszín nem olyan egyenletes, ahogyan a távolból látszik, hanem hullámszerű lépcsőkben megy felfelé. Armitage hadnagy eközben Bernacchival, az egyetlennel, aki itt már nem kezdő és még más négy társával szánkirándulást tesz délre, mégsem jut olyan messze, mint két év előtt Borchgrevink. Február 8-án a "Discovery" újra befut a Mac Murdo-öbölbe, és sikerül az Erebus nyugati lejtőjén egy hatalmas előhegységig, a Royds-fokig elvergődnie. Emögött másik, tág öböl nyílik, mely-
192
nek közepéből a jeges Erebus lejtőjéről lefelé hatalmas gleccsernyelv ugrik elő messzire. A gleccsernyelv mögött a vulkán tömege hosszan elnyúló alacsony előhegységben végződik délen, ahol egy kis öböl kitűnő téli szállást ígér. A hajó szorosan a part mellett mély vízben vethet horgonyt. A gleccsernyelv bástya módjára védi meg az északi veszélyes jégnyomásoktól. Tehát a hajó itt maradhat az expedícióval, és nem kell Új-Zélandra visszatérnie, ami szükséges lenne, ha nem akadt volna itt biztos kikötő. Az áttelelés ezáltal a legénység számára sokkal egyszerűbb és kényelmesebb. Az obszervatóriumokat a szárazföldön állítják fel, a magukkal hozott téli kunyhót is ott ütik fel, és odaszállítják az élelmiszer egy részét is szükség esetére. Azonban az expedíció tulajdonképpeni lakóhelye a hajó marad. A "Kunyhó-csúcs", ahogyan az előhegységet elnevezik, az elgondolható legjobb kiindulópont a sark felé való szánutakra. Délkeletre szabad kilátás nyílik a látóhatárig a barrieren át, amely nem mutat semmiféle feltűnő akadályt, amennyire a hőn sóvárgott cél felé át lehet tekinteni. A "Kunyhó-csúcstól" könnyű összeköttetést rendeznek a Crozier-fok levelesládájával, az Erebus és a Terror keleti lejtője mentén. Az összeköttetésnek döntő jelentősége lehet, minthogy a "Discovery" itt marad. Délnyugaton a Viktória-föld magas hegypartja meredek csúcsaival és óriási gleccsereivel még beláthatatlanul folytatódik tovább. A vidék egyenesen húzódik délre: zűrzavaros dombvidék, hótakarta kúpokkal és kimeredő sziklacsúcsokkal. Kiindulópontnak a szános utazásra nem alkalmas, közelsége miatt azonban nagyszerű szángyakorlótér a tapasztalatlanoknak – és ők valamennyien azok Bernacchin kívül. Kedvezőbb helyet alig lehet találni. Tehát Scott rögtön elhatározza, hogy itt marad, és néhány hét alatt a gazdag felszerelés segítségével mindent a legjobban berendeznek az elkövetkező télre. A hajó megtartásának gondja is enyhül. Március 24-én, hála az óriási hidegnek, amely meghaladja a 40°-ot, körös-körül méter vastag a jég, a félelmes jégnyomások nem hatnak el idáig, a Mac Murdo-öböl derekasan védett szögletébe. A "Discovery" itt olyan biztosan nyugszik, mint a szárazföldön, még jobban megvédve a viharoktól, mint a "Kunyhó-csúcs" házacskája, amely alig 200 méterre van.
Scott téli szállása, a "Discovery" a Mac Murdo-öbölben
A parancsnoknak az első naptól fogva nehéz gondot okoz, hogy Bernacchin kívül az angol expedíció valamennyi tagja tökéletes újonc. Neki magának is, mint jóformán valamennyi kísérőjének, minden tapasztalata hiányzik az olyan természeti erők ellen való harchoz, amelyekhez fogható a földgömbön alig akad. Az örök jég közt való tartózkodás egész különös életfeltételeket szab meg. Ezt olvashatták Nansennél és más sarkutazóknál.
193
Ha majd rákerül a sor, megállják a helyüket. De amíg a hajó otthoni kényelme a megszokás valamennyi szükségletét kielégíti, miért mondjanak le róla? Kétszer egy héten fókapecsenye már kemény próba, és csak úgy viselhető el, ha az egyéb ételrend kárpótol a rossz fogásért. Pingvinhústól remélhetőleg meg lesznek kímélve. A "Discovery" ládái és szekrényei gyapjú-, daróc- és prémruhákkal bőségesen meg vannak töltve. De hogyan védekezik az ember a szabadban való hosszabb tartózkodásnál 30-45°-os hideg ellen, ezt még az orvos, dr. Koettlitz és Armitage hadnagy is alig tudja, ámbár három évig voltak a Jackson-Harmsworth-expedícióval a Ferenc József-földön. Olyan fenevadakkal, mint a szánkutyák, amelyek minden óvatlan pillanatot gyilkos testvérháborúra használnak fel, egyik sem tud bánni. Armitage a szigorú, Bernacchi az enyhe bánásmód mellett van. Bernacchinak adnak igazat. De az első utazási kísérletek, amelyeket sportszórakozásból vállalnak, áldatlan zűrzavarral végződnek. A társaság ugyan kacag, de a parancsnok komolyan nyugtalankodik. Ha egyszer életre-halálra megy, a kutyákat olyan biztosan kell a kezükben tartaniok, mint a gépeket. Meg lehet tanulni ezt a pár világos hét alatt a sarki éjszaka kezdetéig, amely majd lehetetlenné tesz ilyesfajta gyakorlatokat? Minden összefügg egymással! Sítalpakon is még a legtöbben csak tanulnak, és lábtörés és hasonló sérülések nélkül ez nem megy. Maga Scott is kificamítja egyik térdét az első kísérleteknél. Hogyan ütnek fel egy sátrat, azt előkelő londoni klubok piknikjein elég gyakran megfigyelték. Ők maguk is segítettek. A primuszforralót sem olyan túl nehéz működésbe hozni. De hogyan megy ez majd, ha saját, fagytól megdermedt kezükre lesznek utalva, ha a hóvihar a sátorvásznat, mint valami korbácsot pattantja a levegőbe, és amikor a gyufával való próbálkozás esztelen gyermekjáték lesz? Scott maga mintaképe a fajtiszta, jólápolt angolnak. Átszellemült arcáról inkább költőre, vagy művészre lehetne következtetni, mint valami világhódítóra. Finom társasági formái nem felületes kultúra máza, hanem előkelő jellem és nemes szív valódi kifejezői. Az ilyen emberi előnyök nem inkább akadályok-e a vállalkozásban, amely kérlelhetetlenül megköveteli a nyers erő teljes kifejtését? Scott stílusa, ahogyan szép naplóiban megjelenik, elárulja az ember Achilles-sarkát: mélabúra, majdnem érzelmességre hajlik. Eléggé angol ahhoz hogy magáról és valamennyi kisportolt társáról feltételezze a legmagasabb munkateljesítményt, de a sötét aggodalmakat nem tudja elűzni. Heroizmusának tragikus vonása van, és szeméből nem nevet a győzelem derűs bizonyossága. A lyttletoni elutazásnál egy rettenetes eset erős hatást tett rá: amikor a hajó a sok ezer néző ujjongása közt a kikötőparttól elindul, egy pajkos fiatal matróz felkapaszkodik az árboc csúcsára, hogy megmutassa gyakran kipróbált tornásztehetségét, elveszti egyensúlyát, és a következő pillanatban szétzúzott koponyával terül el a fedélzeten. Rossz előjel!
194
Scott elkészült arra, hogy az Antarktisz-sárkánnyal való harc drága tandíjba kerül. Legrosszabb aggodalmait is felülmúlja a valóság, mielőtt még a hajó körös-körül befagyott. A sarki nyár maradékát szorgalmasan kihasználják a legközelebbi környezet átkutatására, amely sokkal úttalanabb és alattomosabb, mint azt eleinte Scott gondolta. Mint lassankint kiviláglik, a két vulkán, az Erebus és Terror, szigetet alkot, melynek szetlyuggatott keleti partjához támaszkodik a jégkorlát. A Kunyhó-csúcs déli vidéke egyáltalában nem szárazföld, hanem sziklaszigetek egész szigettengere. A befagyott tengerágak, hegyzugok, szakadékok és csalóka hólejtők pokoli zűrzavarát alkotják, amelyeken át óriási fáradsággal lépésről-lépésre kell megbízható utat keresniök. A vidéket egyszerűen megkerülni nem lehet, mert mielőtt Scott felkerekedik a Déli sark felé, amilyen távol csak lehetséges, meghatározott közökben élelmiszerkészleteket kell elhelyezniök. Ilyen raktárt tágas hópályán feltalálhatatlanul elboríthat a hó. A legbiztosabb, ha jellegzetes, könnyen újra felismerhető földjeleket választanak, mint ezek a sziklaszigetek részben hómentes csúcsaikkal és előreugró fokaikkal. Azonkívül magától értetődik, hogy a téli állomás közvetlen környezetét nyomozzák ki előbb földrajzilag, mielőtt kutatásaikat tovább kiterjesztik. Az utóbbit többször megkísérlik, nem mindig Scott megelégedésére. Március 4-én mernek először nagyobb utat határozott cél felé, mégpedig keletre az Erebus és Terror lejtőjén végig a Crozier-fokhoz, hogy az ottani levelesládát pontos adatokkal lássák el a "Discovery" állomáshelyéről. Scott maga akarta vezetni a szánexpedíciót, azonban megrándult térde kíméletre kényszeríti. Royds, az első tiszt helyettesíti. Dr. Koettlitz, Skelton, a főmechanikus, Barne hadnagy és nyolc ember kíséri két szánnal és nyolc kutyával. Az út majd megmutatja, vajon az emberek a kutyák és szánok vezetésében, az élelmiszer és poggyász kiválasztásában és elrakásában, a sátrak és főzőszerszámok kezelésében szereztek-e már némi ügyességet, és eléggé kitartóak-e a hideg és a vihar elviselésében, hogy nehezebb feladatokra vállalkozhassanak. A szánút kimenetelét tehát Scott érthető feszültséggel várja.
Mély hóban a Crozier-fokhoz
Az indulás után való első napokon a Kunyhó-csúcson kitűnő az idő. Március 11-én reggel azonban rettenetes hóvihar tör ki, és akinek nincs éppen dolga a szárazföldön, örül, hogy szép melegen és szárazon a hajón lehet. Estefelé Scott legnagyobb meglepetésére jelenti a szárazföldi őr, hogy látja a szánexpedíciót. Ilyen korán senki sem várta vissza. De a rettenetes időben ma már aligha éri el a hajót, tehát a sátorban kell táborozniok, ami a célhoz olyan közel nagyon keserves lehet. 1/2 9-kor, amikor kint már régen szuroksötét
van, betoppan az őrség a hírrel: "Négy ember jön gyalog a hajó felé!" "Négy ember? Szán nélkül? Mit jelentsen ez? Scott és a többiek izgatottan a fedélzetre sietnek. Itt valami nincs rendben! A hófúvásban négy fekete, még felismerhetetlen alak rajzolódik ki. Megmagyarázhatatlanul lassan közeled-
195
nek és végre a fedélzetre másznak. Az élelmiszerkezelők, Frank Wild és Weller, Heald és Plumley matrózok, teljesen kimerülve és szinte megzavarodva, kuszáltan, össze-vissza dadognak érthetetlen szavakat. Scott félrevonja a legnyugodtabbat, Wildet, és beható kérdezősködés után lassan és csak tökéletlenül megtudja, mi történt.
A kilenc ember Barne hadnagy vezetése alatt parancsszerűen visszamenetel a Kunyhó-csúcshoz. Ma reggel érték el az utolsó dombtaréjokat, amelyek elválasztják őket a téli szállástól, amikor hirtelenül kitört a hóvihar. Azt hiszik, hogy egészen közel vannak a hajóhoz, tehát cserbenhagyják sátraikat, hogy a fedélzetre siessenek. Egyszerre érzik, hogy a talaj enged lábuk alatt. Egészen váratlanul egy meredek lejtőre kerültek. Ösztönszerűen egymásba kapaszkodnak. Mégis Hare bajtársuk talányos módon eltűnik, néhány perc múlva egy második is, Evans. Barne hadnagy és de Quartley matróz keresni megy őket, de ők sem térnek vissza. Hosszú várakozás után a többi öt megpróbálja elérni a hajót. Hirtelenül egy meredek part szélén állanak magasan a tomboló tenger fölött. Bajtársuk, Vince nem tudja magát tartani és lezuhan. A többieknek sikerül kétségbeesett erőfeszítéssel újra megállaniok. Lépésről-lépésre tapogatóznak előre a hajó felé. Ha egy mentőexpedíció rögtön felkerekedhetne, mondja Wild, a négy közül egyet talán meg lehetne menteni. Vince-nél nincs mit remélniök.
Fél óra múlva múlva elindul a mentőexpedíció: tíz ember Armitage hadnagy vezetésével, szánokkal, hálózsákokkal, meleg ruhadarabokkal és gyógyszertárral.Velük megy Wild mint kalauz. A legközelebbi órák a legrettenetesebbek, amelyeket Scott valaha átélt. Öt bajtárs eltévedt a hóviharban – talán menthetetlenül elveszett! Ő maga nem siethet segítségükre, és hiába töri fejét, hogy mit lehetne tenni. Környezetének egyik tagja azt tanácsolja, hogy állítsák fel a szirénát – jó gondolat, amelyet azonnal végrehajtanak. A gőzsíp harsogó füttye mindig újabb lökésekben próbálja túlkiáltani a vihar zúgását, és a várók idegeit lázas izgalomba hozza. Egy másik matróz azt gondolja, hogy Vince talán meg tudott kapaszkodni a meredek part lábánál. Nem küldene-e oda a parancsnok egy csónakot? Magától értetődik, ha akadnak emberek – ki akar menni? Valamennyien akarnak! Tíz perc múlva a csónakot felszerelik a szükséges segélyeszközökkel, hat ember beleugrik, Shackleton hadnagy tartja kezében a kormányt. Eltűnnek a viharban és az éjszakában. A sziréna üvöltése felkorbáesolja az izmokat, hogy adják oda végső erejüket.
A hajó majdnem egészen néptelen. Milyen kétségbeesetten hosszú tud lenni egy perc – egy óra egész örökkévalóság! Egy elmúlt – a második is tovacsúszik. Még mindig nem lehet semmit sem látni? Semmit sem, csak az örvénylő hó fehér óriásfüggönyeinek vad lobogását és harsogását. Még mindig nem lehet semmit sem hallani? Csak a vihar bömbölését, megszakítva a sziréna segélykiáltásaitól. Nem akar véget érni ez a kínszenvedés? A mentőexpedíció
196
három órája elment. Megálljunk csak – nem kiáltott valaki? Egy pillanatig hallgat a sziréna. De hiszen ezek emberi hangok! Valaki lépked a feljárólépcsőn! Hozzatok világosságot, világosságot! Ferrar az a segélyexpedícióból‚ utána három ember, Barne hadnagy, Evans és de Quartley – hárman az eltűntek közül! Ők tehát megmenekültek! A mentőexpedíció először egy szánt talált, aztán két, hóba temetett kutyát és nemsokára rá a három eltévedt embert. Ferrar, aki jól ismeri geológiai kirándulásaiból a vidéket, azonnal visszavezette őket. Itt vannak! Mind a hármat fel lehet ismerni, akármennyire is eltorzította arcukat a fagy. A fagydaganatok meggyógyulnak, az orvos könnyen segíthet. Barne hadnagy keze azonban, úgy látszik, tönkrement. Az amputáció alig kerülhető el.
Egy óra múlva visszatér az egész mentőexpedíció. Minden emberileg lehetőt megtett, azonban a negyedik bajtárs nyomát nem tudta felfedezni. Kizárt dolog, hogy még éljen. Ha a vihar lecsillapodik, Armitage megpróbálja Hare holttestét megtalálni. Nemsokára a csónak is megérkezik. Amíg a part oltalma alatt tudta magát tartani, minden jól sikerült. Azután a vihar elragadta, és minden védekezés hiábavaló volt. Nagy üggyel-bajjal tudott csak visszatalálni a hajóhoz. A viharban a szerencsétlenség helyét nem lehet elérni.
Barne-től tudja csak meg Scott, hogyan történt minden. Az Erebus déli lejtőjének vidéke gyalázatos és olyan mélyen behavazott, hogy a kutyákkal nem lehetett előrejutni. Royds hadnagy tehát 9-én visszaküldte a legénységet, ő maga pedig Koettlitz-cel és Skeltonnal egyedül elindult hótalpakon a Crozier-fokra. A szakasznak csak három pár hótalpa volt. "Ma reggel," jelenti Barne, "már a Várszikla előtt voltunk és én az egyenes utat tartottam jobbnak. Megparancsoltam tehát embereimnek, hogy prémcsizmájuk helyett bőrcsizmájukat húzzák fel. De Vince és Hare prémcsizmái annyira megfagytak, hogy nem tudták őket levetni, és kénytelenek voltak abban maradni. A primuszlámpákkal semmit sem tudtunk kezdeni, valami elromlott rajtuk.
A poggyászt a szánokra köttettem, amilyen erősen csak lehetett, hogy semmi se vesszen el, ha a szánok felfordulnának, és 9 óra 40 perckor elindultunk. Cikkcakk-vonalban mentünk fölfelé és 1 órakor a hegytaréjon voltunk, körülbelül 800 méterre délnyugatra a Vársziklától. Ebben a pillanatban rettenetes délkeleti hóvihar támadt ránk, amely feldöntötte szánjainkat. De sikerült embereimet a közeli krátersziklák alatt biztonságba helyezni. Valamennyien borzasztóan szenvedtünk a hidegtől és erőnk végére jutottunk. Egy csésze tea, vagy kakaó megint lábraállított volna, de a főzőgépek nem égtek, még a havat sem tudtuk megolvasztani. A sátorban nemsokára nem lehetett kibírni. Minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy elrepül. A hideg áthatolt a ruhán és csizmán és alig bírtuk már megdermedt karjainkat dörzsöléssel újra feléleszteni. Azt hittük, hogy a hajóig legföljebb 1 1/2 km lehet, összegöngyölí-
197
tettük tehát a sátrakat, kifogtuk a kutyákat, és otthagytuk a szánokat. Az elindulás előtt kérve kértem az embereket, hogy maradjanak szorosan egymás mellett, mert közben szuroksötét lett. A kettőt, akik prémcsizmában mentek és folytonosan botladoztak, középre vettük. Így mentünk lassan előre. Hirtelen azonban a lejtő olyan meredek lett, hogy majdnem mindegyikünk csúszni kezdett, a hóvihar pedig olyan sűrű, hogy csak éppen azt láthattuk, aki mellettünk volt. "Hol van Hare?" – hangzott egyszerre. Hare eltűnt! Rögtön láncot alkottam embereimmel, és átkutattam utunkat. Kiabáltunk és fütyültünk. Evans egy darab síkos jégre merészkedik, elcsúszik és ugyancsak eltűnik szemünk elől. Megparancsoltam az embereknek, hegy maradjanak egy helyben, és Evans után mászom. Meredeken lejt hegynek le. Elkezdek csúszni. Megpróbálom késemet befúrni valahová. A penge eltörik. Lesüvítek és szerencsésen egy hóhalomban kötök ki. Amikor újra lábamon állok, Evans áll mellettem pár lépésre. Alig váltottunk egy pár szót, már gurul le valami mögöttem, mint valami fekete sziklatömb. Félreugrom – de Quartly az, aki engem keresett, és aki ugyanúgy lecsúszott. A lejtőn felmászni teljesen lehetetlen volt. Megpróbálunk tehát mélyebbre csúszni, azonban néhány lépés után örvény nyílik meg előttünk, amely előtt a keskeny hóhalom csodálatos módon felfogott bennünket. Abban a pillanatban, amikor visszahátrálunk a széltől, egy kutya jön felülről nyílsebesen, elsüvít mellettünk, és eltűnik a fekete mélységben. Nem mertünk mozdulni sem többé, és egymásba fogódzkodva feküdtünk. De végül is tovább kellett menni, mert féltünk, hogy megfagyunk. Óvatosan csúszunk tovább a szakadék szélén, észrevesszük, hogy lassan ereszkedünk és hirtelen magunk előtt a mélyben megpillantjuk a tengert. A halálos lezuhanástól megmentett a hóhalom. Amikor a vihar néhány pillanatra engedett, megismertük magunk felett a Vársziklát, egy köves lejtőn felmásztunk és egyelőre biztonságban voltunk. A sziklafal alatt összekuporodtunk, és vártunk. Mielőtt itt lehetne a segítség, már régen jégdarabokká fagyunk. Ekkor hallottuk meg hirtelen a sziréna üvöltését. Ez újra feltüzelte életkedvünket. Görcsösen kezdtünk hadonászni, és így találtak meg minket a pajtások – Wild matróz csodálatraméltó energiája nélkül a kilenc férfi közül senki sem menekült volna meg. A négy ember eltűnése után Wild és kísérői a veszélyes lejtőn lógnak, és nem mernek mozdulni. Minthogy senki sem tér vissza, hadnagyuk som, nekik kell segíteniök magukon. Wild átveszi a vezetést. Leveti megfagyott csizmáját, hogy lábával jobban megkapaszkodhassék, és előretapogatózik. A többiek egymás sarkában haladnak. Így mennek kb. 500 méternyire egyre lefelé, ekkor Wild egyszerre meglátja maga alatt a mély tengert. "Megállj! Egymásnak feszülni!"‚ kiáltja. Valamennyien megállnak, csak a szegény Vince nem tud olyan gyorsan fékezni megfagyott prémcipőjében – karja hasztalanul kapkod a levegőben – eltűnik fejjel lefelé a mélységben. A halálfélelem megsokszorozza a többiek erejét. Hogyan
198
sikerül nekik a mélység szélétől eltávolodniok és továbbmászniok a veszélyes lejtőn végig, amíg kevésbbé meredek lesz és itt-ott valami törmelék jobb támaszt ad nekik, maguk sem tudják többé. De végre sziklatömbök tűnnek fel baljukon, és szilárd talajon állnak. Most hová? Minden irányt elvesztettek, látni semmit sem lehet – fekete sötétség körös-körül. "Mindenki tartsa magát olyan szorosan a sziklák mellett, amennyire csak lehetséges!"‚ parancsolja Wild. És most eltapogatóznak a sziklafal mellett órák hosszat, míg egyszerre felmerül előttük a hajó árnyvonala. Az öröm, hogy bajtársait megmentette, a bátor Wildnek rövid pihenés után még arra is erőt ad, hogy útmutatónak csatlakozzék a mentőexpedíoióhoz, és ezáltal a másik három megmentésáhez is hozzájáruljon. A derék Wild meg is érdemli a dicséretet!
Március 12-én a vihar még mindig nem csillapodott le. Csak a hó kevésbé sűrű. Egy második segélyszakasz megy Wilson vezetése alatt a Vársziklához, és két félig éhenhalt kutyával és a szánokkal tár vissza. A fiatal pajtást, Hare-t, nem tudták megtalálni. A keresésnek nincs értelme többé. Legfeljebb holttestét tudnák eltakarítani. Két áldozatba került a tegnapi nap. Amellett még csoda volt, hogy nem kilencen pusztultak el. Csak ne történjék a három tiszttel ilyesmi vakmerő gyalogútjukon a Crozier-fokhoz!
13-án reggel kiderül az idő. Csak a vihar üvölt még mindig. 10 óra felé az őr egy matrózt lát a Vársziklán alul a dombokon mászkálni. "Furcsa élvezet!"‚ gondolja, "ki végezheti ott reggeli sétáját? Ugyancsak veszélyes a helyzete: hiszen úgy botorkál ide-oda!" Egy pillanat múlva az őr lármát csap: hiszen ez Hare, akit már holtnak hittek! Mindenki feléje rohan, öt perc múlva a fedélzetre ér. Nem tud a lábán állni és őrületesen éhes, viszont még tiszta eszméleténél van, és hevesen tiltakozik a tejdiéta ellen, amit az orvos előír. Közben elalszik. Amikor felébred, elmondja, min ment keresztül. Amikor észrevette, hogy prámcipőjében szerencsétlenül kell járnia, odakiáltott barátainak, hogy egy pár bőrcipőt hoz, várjanak. A vihar lármájában senki sem hallott egy szót sem. Harc tehát keresi a szánokat, nem találja őket, keresztül-kasul tévelyeg, és végre megadja magát sorsának. Egy szikla oltalmában lefekszik és elalszik – alszik egész éjszaka. Másnap reggel alig tudja tagjait megmozdítani. A térdén sikerül valahogyan elhemperegni. Négykézláb csúszik tovább. Lassan elmúlik tagjai dermedtsége, fel tud egyenesedni, tájékozódik és majdnem egészen a hajóig vonszolja magát. Maga sem akarja hinni, hogy 30 órán keresztül volt a hóviharban. 60 órája semmi meleget, 40 órája egyáltalában semmit sem evett! A fickó 18 éves és bizonyára vas-szervezete van! Sem arca, sem keze nem fagyott meg. Az elsőt meg tudta védeni sapkájával és kezét vastag gyapjútrikójába dugta. A trikó fölött teljes viaszosvászon ruhát hordott. Ez mentette meg!
Délután maga a hajó is elindul, hogy megkeresse az elkallódott bajtársak közül az utolsót. Eléri a szerencsétlenség helyét, de
199
Vince nyomát sehol sem találja. Vince a Mac Murdo-öböl hullámai közt lelte sírját.
Március 19-én végre visszatér a három tiszt is. Először Skelton jön egyedül, és Scott már elkészült az újabb szerencsétlenségre. Azonban Skelton csak a gyorsabb előőrs, a másik kettő is hamarosan megérkezik könnyű szánjával. Nekik sem volt sokkal jobb dolguk, mint az expedíció főrészének. Eljutottak a jégkorlát széléig, azonban a levélszekrényt a Terror lejtőjén nem érhették el, rettenetes fáradalmakat álltak ki, és ugyancsak azt a rossz tapasztalatot tették, hogy sem ruházatuk, sem felszerelésük, sem gyakorlatuk nem felel meg egy hosszú szánút követelményeinek. Éjjeleken keresztül nem aludtak a hidegtől, és csak primuszforralójuknak köszönhették, hogy nem fagytak meg. Még sokat kell tanulniok az angoloknak, míg elindulhatnak a sark felé!
SCOTT ELSŐ ELŐRETÖRÉSE A DÉLI-SARK FELÉ
A nap visszatérése után, 1902. augusztus 21-án új buzgalommal folytatják az előkészületeket a Déli-sark ellen való első komoly támadásra. A hajó a d. sz. 77°54'-e alatt horgonyoz, a célig eszerint több mint 12 szélességi fokot kell átmetszenie, legalább 1350 km-t, körülbelül annyit, mint Stockholmtól Münchenig. Ha a szánokkal, a kutyákkal és magukkal a kísérőkkel minden terv szerint megy, 30 km már fényes napi teljesítmény lenne. 46 ilyen szerencsés nap kellene hozzá, hogy a sarkot elérjék. De ez a szám csak mérték. Az út nem lesz sem egyenes, sem sík. Már a szigetvidéket a "Kunyhó-csúcs"-tól délre nagy ívben meg kell kerülniök, és senki sem tudja, micsoda akadályokkal találkoznak majd tovább, amelyek talán minden reményt meghiúsítanak. Még senki sem ismeri az erődítményeket, melyek mögött az ellenfél elsáncolta magát. Csak kikémlelni őket olyan tett, amely a pionír nevét megörökíti a történelem emléktábláin. A legkedvezőbb esetben is, ha talán a nagy jégkorlát, mint sík híd fut a sarkig, 30 km-es szabályos napi teljesítményre egyáltalában nem lehet gondolni, erről majd gondoskodnak a hóviharok és hidegek. Hogy egyetlen percig sem lehetnek biztosak a következményekkel terhés meglepetésektől, arra megtanítja őket a környékre tett minden kirándulás. Lehetetlen felállítaniok sarki útitervet, a számadás nagyon sok ismeretlen tényezőt tartalmazna. A döntő az, ami minden tényező közül a legbizonytalanabb: a szerencse! Az utat fokonként szakaszokra kell osztaniok, és minden új szakasz előtt meg kell maguktól kérdezniök: le tudják-e még győzni? Ennél a valószínűségi számításnál mindenekelőtt sohasem szabad elfelejteniök, hogy minden szakasznál a visszatérés megfelelően hosszabb lesz. Élelmiszerekben és tüzelőanyagban egy expedíció sem vihet magával annyit, amennyi egy bizonytalan tartamú utazás számára szükséges.
200
Élelmiszernek stb. a visszatérésre az úton kell maradnia. Mennél több útszakaszon állítottak már fel raktárakat, annál könnyebb lesz a végleges szánteher. Egy kutyának félannyi eleség kell, mint egy embernek. Neki nincs csomagja, a hó az ő kályhája, sátra és hátizsákja.. Nyersen fogyasztja el kosztját, és még azonfelül eleven eleség pajtásai számára, melyek semmiféle kannibalizmustól sem riadnak vissza, még akkor sem, ha erre nincs szükségük. Ebből a tapasztalt sarkkutató kiszámíthatja azt a legkisebb mennyiséget, amit élelmiszerből magukkal kell vinniök, ha az út időtartama és a kutyák teljesítőképessége némileg ismeretes. Scott 23 szibériai szánkutyát hozott magával.
Ebből már csak 18 él, azok is különböző fajtájúak és különböző korúak, nagy hátrány, amely válságos pillanatokban mindig kellemetlenül érezhető. Scottnak nemsokára számolnia kell azzal, hogy a kutyákban nincs megfelelő segítsége.
Szeptember 17-én teszi az első kísérletet, hogy az elkövetkező sarki utazásra raktárt állítson fel. Azonban a köd, a vihar és a 44°C-os hideg harmadnap visszakergeti a téli szállásra. Öt nappal később újra felkerekedik Shackleton és egy matróz kíséretében, és nagy fáradalmak közt veszélyes, szakadékoktól átjárt jégen eljut a 78°50'-ig, ahol a nyugati hegyektől egy hosszan elnyúló előhegység, a Minna Bluff nyomul előre messze a jégkorlát síkságába. Néhány mérfölddel az előhegység csúcsa előtt október 1-jén helyezi el az A raktárt, 3-án a kis karaván újra a fedélzetre ér.
Itt a parancsnokot nagyon aggasztó hír várja. Egy szakasz Armitage hadnagy vezetésével egy hete a Nyugat-hegyekre rándult ki, és onnan olyan állapotban tért vissza, amely a legnagyobb aggodalomra ad okot. Ferrar geológus egy bajtárs önfeláldozó segítsége nélkül menthetetlenül az úton maradt volna. Dr. Koettlitz fél tucat pácienst kezel és nem akar beszélni. Azonban nem lehet eltitkolni: minden tengerjáró réme, a skorbut tört ki! A nyavalya ellen való óvintézkedések már régóta ismeretesek, csak nem alkalmazták őket idejében és a szükséges határozottsággal! Most végre Armitage, mint Scott helyettese, megfenyegeti a szakácsot, hogy az árbocfa csúcsára kötteti, ha naponta nem ad az asztalra friss fókahúst és több befőtt gyümölcsöt. A parancs szigorú keresztülvitele már érezteti hatását: a betegek a javulás útján vannak. Scott azonban nem nyugszik meg. Az egész hajót alaposan kitisztíttatja és fertőtlenítteti, és a legénységet csapatonként szállásolja ki a szárazföldre a téli kunyhóba. 16-án Wilson és Barne négy emberrel és valamennyi kutyával fókavadászatra megy észak felé. Majdnem 1000 kg húst hoznak magukkal, de még sokkal többet kellett otthagyniok. A Vársziklán‚ alul kb. 5 km-re a hajótól egész fóka-kolóniát fedeztek fel. Friss táplálékban tehát nem lesz hiány, és a húskonzerveket, amelyek a szerencsétlenséget kétségkívül előidézték, egyszer s mindenkorra száműzik a napi étlapról. Október 20-án az orvosok kijelentik, hogy a ragály [!] megszűnt. 12 nappal később Scott megkezdi útját a Déli-sark felé. Wilson és Shackleton kísérik, hozzá a 18
201
kutya és mint 19-edik, Bernacchi privátkutyája, Joe, a barátságtalan föld egyetlen bennszülöttje; ő a Borchgrevink-expedíció alatt jött a napvilágra 1900-ban az Adare-fok mellett.
A kutyák az első nap nagyszerűen húznak, és már délután beérik a segélyexpedíciót, amely 12 emberrel, Barne hadnagy vezetése alatt s néhány élelmiszerszánnal előrement, és amelynek a főszakaszt az A raktárnál kell megtalálnia. A segélyszakasz pusztán saját erejére utalva, a kedvezőtlen időjárás mellett, alig tett meg óránként egy km-t. A hóvihar és a köd azonban most a főszakasz tempóját is nagyon késlelteti. Csak november 10-én éri el az A raktárt. Másnap odaér a segélyszakasz is és 12-én a kutyák átveszik az egész terhet, 945 kg-ot, amelyet látszólag minden nehézség nélkül győznek. Este az expedíció röviddel a 79° előtt táboroz, tehát már túlszárnyalta Borchgrevink rekordját. Itt a segélyszakasz fele megfordul, mialatt Barne és öt ember még két napos útra délre megy a főszakasszal. 15-én megírják az utolsó búcsúleveleket, és délután a három délsarkvándor egyedül halad kutyafalkájával a tág síkságon. Minden lépés, amelyet most tesznek, új felfedezés. Minden nap meghódítanak egy darabot az ismeretlen világból, és szilárdan eltökélték, hogy semmiféle balszerencsétől sem riadnak vissza. Ha nem is érik el talán a Déli-sarkot mindjárt az első rohamra, azt remélik, hogy odáig mégis eljutnak, hogy bebizonyítják: a Déli-sark elérhető, bolygónk legnagyobb földrajzi problémája közvetlenül a megoldás előtt áll. A kutyáknak mindenesetre többet kell dolgozniok, mint ma. Öt óra alatt csak 5 1/2 km-t haladtak előre. A hó mind mélyebb és lazább lesz, és nagyon megnehezíti munkájukat. Másnap a kutyák rövid menetelés után teljesen kimerültek. Szemrehányó tekintettel néznek uraikra, mintha lehetetlent kívánnának tőlük. Hiszen túl nehéz a teher! Scott megosztatja; először a felét viszik el a legközelebbi raktárhelyig, azután utánaviszik a maradékot. Ez megháromszorozza az utat, és éppenséggel semmit sem segít. A kutyák a félterhet nem húzzák olyan gyorsan, mint az egészet! Így megy ez pár napig, fáradságos szakaszokban elrémítő lassan. November 18-án kilenc, 19-én csak nyolc km-t jutnak előre. A három ember már hozzászokott, hogy segít húzni. Az egyébként olyan élénk állatok egészen eltompulnak. Vidám csaholásuk az első reggeli üdvözletnél elnémult. Buzgalmuk a felkerekedésnél teljesen eltűnik. Ellenkezve indulnak el, és a korbácsnak szakadatlanul hajtania kell őket. Az út vigasztalan egyhangúsága megőrli őket. Változatossága van szükségük, valamilyen célra, ha csak egy sötét pont is az a távolban. De szemük semmi mást nem lát, mint végtelen fehér síkságot, melynek puha hótakaróján át kell vájniok magukat, gyakran a vihar ellen, amely mindig új hótömegeket zúdít le rájuk. De erejük talányos fogyásának valami más oka is lehet. Napi táplálékuk norvég tőkehal, amivel északon állandóan etetik a kutyákat. Minden szakértő ezt tanácsolta Scottnak. A hal nyilvánvalóan megromlott az út trópusi szakaszán. Minthogy egész-
202
ségesnek látszott, senki sem vizsgálta meg olyan gondosan, mint az emberek eleségénél ez magától értetődő kötelesség. A hanyagság rettenetesen megbosszulja magát. Kényszeríteni fogja a sarki osztagot, hogy a félúton, ha ugyan nem előbb, visszaforduljon, és a szegény állatok közül alig egy marad majd életben. A megtörteknek eleségül kell szolgálniok a még munkaképesek számára. Kegyetlenség, amelyet Scott szívesen elkerült volna. Ha azonban a kutyák tömegestől elpusztulnak, akkor a következmények beláthatatlanok. Hogy milyen keveset ér az emberi erő az elemekkel való harcban, ha csak saját magára számíthat, megmutatta a segélyosztag szánalmas teljesítménye a raktárig. Hogy az igavonó állatok olyan hamar összetörnek, minden számítást halomra dönt. Az azonnali visszafordulás nem menti meg a kutyákat, lehetetlen tehát a sarki nyárban még egyszer előretörni dél felé. Visszafordulni, amikor a csata alig kezdődött meg? Szégyen lenne az egész világ előtt! Nemcsak az expedícióvezető fiatal dicsősege – Anglia becsülete forog kockán a nemzetek sarki versenyében. Még élnek a kutyák, és talán megjavul az idő és az út. Eddig a sarki osztag alig jutott túl a norvég Borchgrevink 78°50'-én. Mielőtt említésre méltó rekordot el nem értek, szó sem lehet a visszatérésről!
Amikor 19-én reggel a nap rövid időre áttöri a havat és a ködöt, távol délnyugaton új partot észlelnek. 21-én tiszta időben kitűnik, hogy a Viktória királyné-föld hegyvonulatai tovább folytatódnak dél felé. Biztosan a szem csalódása, hogy az újonnan felfedezett hegytaréjok olyan közelinek látszanak. Mégis elhatározza Scott, hogy feléjük tart, hogy ott jól látható helyen állítsa fel a második raktárt, és hogy a kutyák terhét megkönnyítse. Az utolsó kísérlet, hogy a kutyákkal teljes terhüket húzatja, csak a kutyák tehetetlenségét mutatja meg. Hiába erőltetik meg magukat a legbecsületesebben, egyszerűen nem jutnak előre. Az emberek állapota is nagyon leromlott a hidegtől és a vihartól. Az arcokat fagydaganatok fedik, a szemek gyullladtak. Csak a farkaséhség növekedik aggodalmat keltően, úgy, hogy még a pemmikánt is megeszik minden undor nélkül, amely pedig a kiszivárgó petróleumtól megromlott. Az olajkanna léke duplán kellemetlen meglepetés: nemsokára arra kényszeríti őket, hogy a naponkénti egyik meleg étkezésről lemondjanak. Wilson reumában szenved. A hegyvonulat nyugaton hatalmas taréjaival, gleccsereivel és hócsúcsaival mind tüneményesebben bontakozik ki, azonban mint valami álomkép, mindig továbbhúzódik előlük. Ha nem érik el hamarosan a partot, akkor az expedíció helyzete kétségbeejtő. A kutyák nem sokáig bírják. December 6-án hirtelen eltűnik egy kutya; egy fókahúsos zsák mögött találják meg, a kiéhezett állat felszakította, és elevett egy egész heti porciót a három ember elől. Ha Scott a tőkehal helyett a kutyáknak is ebből a tápláló húsból vitt volna, akkor az egész expedíció másként alakul! Most csak úgy mászik előre a menet a fehér hómezőn, mint valami picike fekete hernyó. December 8-án hét,
203
10-én csak alig valamivel több, mint három km utat tesznek meg. A mentő partok legelső nyúlványai nem lehetnek messzebb 18 km-nél, és mégis úgy látszik, a sors azt határozta, hogy a kis karaván sohase érje el őket. December 16-án 30 m mély szakadék vágja el az utat, a leromlott kutyákkal itt lehetetlen átjutni! Az egyik kutya megdöglik – lakoma, amit a többi boldogan fogad. Scott akarva, nem akarva, kénytelen a B raktárt a szakadék szélén elhelyezni. Ennek mentén valamivel gyorsabban haladnak dél felé. Egyszer csak véget kell érnie a szakadéknak! Az egyik kutyát leölik – alig kapnak többet, mint a csontokat. 18-án Scott a kutyákat fókahússal eteti meg. Mintha kicserélték volna őket. De a készlet a pompás élelmiszerből alig futja egy fontnál többre minden emberre és minden napra. Öngyilkosság lenne még többet adni belőle a kutyáknak. Enni – enni, majdnem az egyetlen, ami a gondolatokat foglalkoztatja. Két pipa dohánnyal naponként nem lehet elkábítani a kínzó éhséget. December 20-án már a dohányzacskó is üres. Scott tealeveleket füstöl – utálatos szemét. Előző nap végre elérte a partot. A part öblökbe, völgyekbe és hatalmas fekete sziklaszirtekbe tagozódik, amelyek lezuhanó gleccserekből törnek elő. Újra leölnek egy kutyát. Az éhező falka a szegényes eleségtől csak délig lakik jól, és többet, mint 15 km-t a korbács sem vesz ki belőlük. Dr. Wilson 21-én félrevonja a vezetőt: Shackleton foghúsa gyanusan vörös, ami a skorbut biztos jele. Ha még több kutya elpusztul, az emberek közül sem tér vissza élve senki. A beteg maga még nem tud semmit sem. Nem is szabad még csak sejtenie sem, máskülönben még hamarább összeomlik. Talán összeszedi magát. Ha fókákat találnának – szabadulás lenne! Shackleton 23-án azt hiszi, hogy a part jéglábánál nyílt vizet látott, a kutyák is feltűnően szimatolnak. Tehát még egy pár napig előre! A hegyvidék folytatása dél felé, talán a sarkig, sokkal jelentősebb felfedezés, semhogy máris cserben hagyják. Nyílt víznek, fókáknak semmi nyomuk. Shackleton állapota rosszabbodik. Kezdi sejteni az igazságot. Scott mégsem tud elszakadni tervétől. A karácsonynak csak egyetlen jelentősége van: egyszer végre jobb és kiadósabb étkezést szánnak maguknak. Shackleton egy darab angol pudingot hozott magával hátizsákjában, és boldogan lepi meg vele a két pajtást. A bátor fickó még tartja magát, akármilyen nehezére esik is. A felfedező-láz őt is magával ragadta. Az evés gondolata mániává tesz – a lépéseket számlálják egyik étkezéstől a másikig. A hajóra való emlékezések, az ottani ellátás és kényelem mint búgó, zümmögő csavarok kínozzák az agyvelőket. Wilson hóvak lesz, azonban összeszedi magát és rajzolja és festi csuggedetlenul a fölemelő képeket, amelyeket a még emberszem által sohasem látott hegyvilág eléjük tár. December 28-án az expedíció a 82°11'-re jut el. Egy hóvihar megállítja őket. A nyugalom valamennyiüknek jót tesz. Amikor a vihar kidühöngte magát, tovább menetelnek. Egy óra, azután Shackletonnak egy kissé pihennie kell. Scott és Wilson közben hótalpakon egy fjordba megy, amely magas hegyek közt
204
délnyugatra tart. 112 km-nél messzebb mégsem mernek eltávolodni a tábortól, és Wilson végre meggyőzi Scottot, hogy minden kísérlet, hogy még tovább menjenek, a biztos halált jelenti. Az élelmiszerek még csak 14 napig futják. Az út a raktárhoz napi 18 km legkisebb teljesítményt kíván meg. Egyáltalában lehetséges ez? A csontvázzá soványodott kutyákkal és a beteg emberrel, kinek ereje letagadhatatlanul fogy, akármilyen buzgón próbálja is elrejteni. Ha nem kezdik meg azonnal a visszatérést, akkor legjobb lesz, ha mindjárt megássák sírjukat, ahelyett, hogy hazafelé valahol egyenként nyomorultan felforduljanak. Mindenesetre a sarki osztag eljutott a 87°12'-ig, 300 km-rel messzebbre, mint előtte valaha is bárki! Ezzel meg kell elégedniök, máskülönben a világ még a szerény eredményt sem tudja meg sohasem!
December 31-én indulnak el visszafelé. Máskor a kutyák rögtön vígak, amint visszafelé mennek. Ez alkalommal nem hallani az öröm hangját, annyira eltompultak. Pár napig kedvező szél fúj. A szánokra vitorlát feszítenek, és várakozáson felül gyorsan mennek előre. De 1903. január 3-án egyszerre három állat döglik meg. Most már csak hét kutyájuk marad, és ezek is alig állnak a lábukon. Az időjárás bámulatosan enyhe, a hó esővé lesz. Január 7-én 10°C meleg van! A nedvesség egyáltalában nem örvendetes, nem mehetnek többé hótalpakon. Az emberek felszántják a nehéz szánokkal a puha havat, és a kutyákat hagyják szabadon maguk mellett futni. Éjszaka újra fagy, a hótakaró azonban nem bírja el őket, a vándorok minden lépésnél bezuhannak, és egy óra alatt két km-nél többet nem tesznek meg. Az élelmiszer legfeljebb egy hétre futja, – a B raktárig még legalább 90 km-t kell megtenniök – hanem történik csoda, nem sikerülhet a számadás. Ma Bernacchi Joe-ja tapasztalta ezt. Ha az egyik kutyát a vágóhídra viszik, a többiek rögtön tisztában vannak a dologgal, felélénkülnek, és az elkövetkező véres lakoma örömében üvöltenek és csaholnak. Csak az áldozat maga nem sejt soha semmit, buzgón ugrál és csóválja farkát a várakozásban, hogy a többiek háta mögött valami nagyszerű falatot kap. 10-én olyan vadul dühöng a hóvihar, hogy a primuszforraló nem akar meggyulladni, az embert és a szánt azonban maga előtt hajtja a vihar. Egyike a legszörnyűbb napoknak, melyeket átéltek. Alig 20 m-nyire lehet látni, és az iránytű szerint betartani az irányt majdnem lehetetlen. Ha Scott eltéveszti a raktárt, akkor mindennek vége. Még két napra futja az enaivalójuk. 12-én és 13-án vastag ködben tapogatóznak. Előre! Előre! Ha az utat nem hibázták el, a raktár már nem lehet messze. Csak jobban lenne a szegény Shackleton! 13-án este a köd átlátszóbb lesz, éjfél körül előtör a nap, – csak rövid pillanatokra – Scott előragadja a látcsövet, percekig tartó, aggodalmas hallgatás – hirtelen örömkiáltás: Fiúk, itt a raktár! Még csak egy átkozott menet odáig, azonban a zászló pontosan látható és nem lehet elhibázni. A gazdag étkezés gondolata mindenkit
205
felvillanyoz, egyikük sem fáradt, újra feléled a vidám társalgás, amely régóta hallgatott. Pár óra múlva megérkeznek, és rácsapnak a lakomára, nem kevésbé mohón, mint a két utolsó kutya. Aludni – enni – aludni a kínzó gond nélkül: nem halunk-e holnap éhen?
Scott, Shackleton és Wilson visszatérőben a B raktárnál
Az új nap világában az örömmámor komoly fontolgatásnak ad helyet. Három heti élelmiszer – az A raktárig 240 km – 178 kg szánteher. A kutyák megkapják siralomházi lakomájukat, 15-én lelövik őket. Dolgozni semmit sem tudnak már, agyonéheztetni nem akarja őket senki. Shackleton állapota rosszabbodott: vért köp. A legnehezebb pillanat a vezető számára, amikor közölnie kell a drága pajtással, hogy semmiféle munkára nem szabad vállalkoznia, csak arról gondoskodjék, hogy a lába bírja. 178 kg szánteher két embernek sok, még jó hóúton is, és akkor is, ha a két ember egészséges. De már a skorbut előjelei mutatkoznak mind a kettőn. Wilson ráadásul hóvak lesz, Scott is érzi, hogy gyöngül a látóereje. Azt remélte, hogy ívben a hegylánc mentén mehet az A raktárig, hogy itt-ott egy tekintetet vessen ebbe a még teljesen ismeretlen világba. Wilson azonban megmagyarázza neki, hogy minden késlekedés halálukat okozhatja. Így vándorolnak tehát a legegyenesebb úton a raktár felé. Shackletont előreviszik, aztán visszamennek a poggyászért.Néha a szél jóindulatúan kapaszkodik vitorláikba, és a beteg is mehet egy darabot. Most jobban egyezik a számítás. Scott megnagyobbíthatja az élelmiszeradagokat, gyorsabban haladnak előre, mint remélhette. A növekedő biztonság kettőjüket már majdnem egészségessé teszi. Január 25-e az ujjongás napja: távol a látóhatár fölött megjelennek az Erebus felhői. Valahol előtte balra rejtőzködik a hajó. Ott a segítség, ott a szabadulás. Már 28-án elérik a raktárt, melynek bőséges felszereléséről közben gondoskodtak a "Diseovery" bajtársai. Még látni a nyomukat, körülbelül négy napja itt kellett lennie Barne badnagynak néhány emberrel. Híreket találnak a társaktól, pompás ennivalót rakásra – és dohányt! Könnyelműen úgy teletömik a hasukat, hogy 29-én mind a hárman egészen nyomorultul érzik magukat. Shackleton borzasztóan köhög, nem tud aludni, még a szánutat sem bírja ki, és annyra levert, mint még azelőtt soha. Minden késlekedés életébe kerülhet. Tehát előre! Még túlságosan messze a hajó, hogy az egyik előresiethetne és segítséget hozhatna. Scott és Wilson mindketten érzik, hogyan hatalmasodik el rajtuk is a skorbut. Már nem merik megnézni dagadt lábukat. Csak egy az orvosság, egy a mentség: a lehető leggyorsabban előre! Február 2-án mér csak 22 kilométernyire vannak a Kunyhó-csúcstól. Wilson sántít. Scott is alig, úgy tántorog. 22 kilométer – összesen 1500 km-nél többet jártak be – az átkozott utolsó 22 kilométernél szenvedjen az egész vállalkozás hajótörést? Senki sem jut a pajtások közül arra a gondolatra, hogy egyszer megint feléjük nézzen? Gyalázatos balszerencse, hogy Barne hadnagy éppen néhány napja látogatta meg a raktárt.
206
Szerencsére az idő egyenesen pompás, a nap süt, az ég ragyogóan tiszta. Délután már látják az előhegység körvonalait, amely mögött a hajó fekszik. Még mindig nem mutatkozik senki sem? 3-án reggel két órája menetelnek, – ekkor két fekete pont bukkan fel előttük – bizonyára pingvuinek, vagy talán emberek? Valóban emberek, két bajtárs hótalpon; egyenesen a hazatérők felé sietnek, akik szinte megbénulva az örömtől, várják be őket. Este a "Discovery" fedélzetére ér a sarki osztag.
Scott "Discovery"-je többé nem az egyetlen hajó a Murdo-öbölben. Mindjárt, amint az expedíció elindult Angliából, a londoni Földrajzi Társaság elhatározta egy segélyhajó kiküldését. Az elnök, Clement Markham makacs energiájának sikerül erre is felhajtani a szükséges pénzt, 40.000 fontot. Az összeg éppen arra futotta, hogy egy norvég cetvadászhajót vásároljauak, felszereljék és rogyásig megrakják élelmiszerekkel és azokkal a baráti adományokkal, amelyeket a "Discovery" legénysége számára gyűjtöttek. A segélyexpedició vezetését Colbeck hadnagy vállalta magára, aki Borchgrevinket elkísérte, és jól ismeri az utat a barrier felé. 1902. július 9-én a "Morning"-gal elindul Londonból és december 6-án Lyttletonból, hogy megkeresse a sark-utazókat. Borchgrevink kunyhójában, az Adare-fokon 1903. január 8-án találja róluk az első hírt és azután végigcirkál a Viktória királynő-föld partja mentén, miközben nehéz harcokat vív a jégrajjal. De a Scott-tal megbeszélt helyeken az eltűntek legcsekélyebb nyomát sem leli, amíg végre a Crozier-fok előtt, amikor Colbeck már kiadja a parancsot a továbbhajózásra, egy éles szem a Terror lejtőjén észreveszi a jelzőrudat, amelyet Scott 1902. január 22-én állíttatott fel. A sarki osztag útja alatt a "Discovery" emberei a Crozier-foki levélszekrényt pontos hírrel látták el, hol állomásozik a hajó, és 1903. január 24-e óta a "Morning" a Mac Murdo-öbölben fekszik kb. 12 kilométerre északra a "Discovery"-től. De nem lehet közelebb jutni, mert innen a Kunyhó-csúcsig a jég olyan szilárd, mintha ezen a nyáron nem is akarna felengedni. Colbeck parancsnok véletlenül akkor teszi első látogatását az expedíciós hajó fedélzetén, mikor Scott két társával halálos fáradtan piszkosan és rongyosan visszatér szerencsétlen sarki vándorútjáról, és a "Discovery" emberei óriási lelkesedéssel fogadják. Shackleton súlyos beteg, az orvos aggódik életéért. Scottnak és Wilsonnak is hetekre van szüksége, míg megint biztosan állnak a lábukon. Míg távol voltak, a tudományos törzskar, dr. Koettlitz, Ferrar, Hodgson és Bernacchi gondosan átkutatták a Kunyhó-csúcs környékét, a Ross-szigetet és a déli, nehezen megközelíthető vidéket, a Fehér, Fekete és Barna szigeteket. Mindenekelőtt Armitage hadnagynak Sceltonnal és tíz
207
emberrel sikerült a Mac Murdo-szoros nyugati oldalán megmászni a 2700 méter magas Ferrar-gleccsert, amely mögött nyugatra és délre mérhetetlen fennsík terül el.
Az angol expedíció tehát megoldottnak tekintheti feladatát. Már Scott visszatérése előtt a "Discovery" parancsszerűen útra készen állott, amikor hirtelen, a legénység legnagyobb meglepetésére és örömére, megjelent a felszabadító hajó, a "Morning", hogy hazavigye őket. Azonban meglehetős távolságban kellett horgonyt vetnie és most mindkét oldalon érthető türelmetlenséggel várják, hogy a jég a Mac Murdo-öböltől délre mozgásba jöjjön, és a "Discovery"-t szabadon bocsássa. De még addig jó idő telik el. Hetek múlnak el, semmi sem mozdul. A "Morning"-nak azonban nem szabad késnie, nem elég ellenállóképes, hogy az őszi jégrajjal felvegye a nehéz harcot. A nagy tömeg rakományt, amelyet a "Morning" az expedíció számára hozott, a jégen át a "Discovery"-re szállítják, fáradságos munka, amely két hétig eltart. Robbantani próbálják a jeget, hogy a "Discovery"-t kiszabadítsák börtönéből, de a kísérletek teljesen céltalanoknak bizonyulnak. Nem marad más hátra, a "Morning" sorsára bízza az expedíciót. Elhatározott dolog, hogy Shackleton a "Morning"-gal hazamegy. Az orvosok biztosítják, hogy a második áttelelést nem bírja ki – súlyos csapás a fiatal tisztre, aki azt hitte, hogy tulajdonképpeni életfeladatát a sarkkutatásban találta meg. Helyére a "Morning"-ról Colbeck engedélyével Mullock megy át a "Discovery"-re, amely nem nélkülözhet tisztet. Scott az ő személyében kitűnő térképrajzolót nyer, ez nagyon hiányzott eddig. Önként jelentkezik nyolc ember, aki haza akar menni, éppen az a része a legénységnek, amely gyöngének bizonyult és már a parancsnok feketelistáján állott. Március 2-án szedi fel a "Morning" a horgonyt. Scott még két hétig útra készen tartja hajóját. Akkor végleg fel kell adnia a reményt, hogy ezen a nyáron elszabaduljon. Rögtön elkezdődik az előkészület a második télre, amely kalandos események nélkül, szorgalmas tudományos munkában telik el.
Rögtön a nap visszatérése után, augusztus 31-én, az egész tudományos törzskar új szánutakra készülődik, melyeken most már kutyák nélkül kell előrehaladniok. Royds, Wilson és Bernacchi délkeleti irányban megvizsgálja a jégkorlátot a 79°40'-ig. Scelton, Darley és három ember megmássza a Ferrar-gleccsert új, jóval rövidebb úton, mint az, amelyet Armitage talált, és élelmiszereket helyeznek el fent a belföldi jégen egy nagyobb kirándulás számára, melyet Scott tervez oda. Barne és Mullock térképre veszi a sarki úton felfedezett, nagyon szakadékos hegységet és majdnem a B raktárig jutnak el. Október 12-én azután Scott kerekedik fel tizenegy emberrel három csoportban. A Ferrar-gleccser lábánál vajkészletet helyeznek biztonságba, ami ennek a zugnak a "Vaj-csúcs" nevet szerzi meg. Azután harmadszor is megmásszák a gleccsert. Ferrar a harmadik számú csoporttal a geológiailag
208
nagyon érdekes területen marad, hogy pontosabban átkutassa. Tíz nap múlva, november 21-én, a második számú csoport visszafordult, nem bírja ki az út rettenetes fáradalmait, és megmaradt erőit megfeszítve, nagy üggyel-bajjal vergődik vissza a hajóhoz. Scott, csak Evans és Lashley kíséretében az újonnan felfedezett jég- és hófelföldön át erőltetett menetekben messze nyugatra hatol, a k. h. l46°33'-ig, olyan siker, amely az ő és két pajtása rettenthetetlenségét és teljesítőképességét a legragyogóbb fényben tünteti fel. Amikor egy csomó veszélyes kaland után december 24-én szerencsésen a hajóhoz érnek, 50 menetnap alatt 1340 kilométert tettek meg a legmegerőltetőbb úton. Az egész kutató munka eredményei változatosak és jelentősek. Hőmérsékletet 57°C hidegig mértek! Barne és Mullock egészen véletlenül felfedezte, hogy az A raktár, amelyet Scott a d. sz. 78°47'-én egy hosszú előhegység (Minna Bluff) csúcsa előtt állított fel a korlátnál, azóta, tehát 13 hónap alatt, 556 méternyire eltolódott észak felé. Ennyit tesz ki eszerint a jégkorlát rengeteg gleccsertömegeinek előrehaladása is. És a pingvinek életéről megállapította Royds és Wilson, hogy a nagy császárpingvinek a Terror lejtőin már télen költenek, októberben, amint a jég kezd lemorzsolódni, kicsinyeikkel a jégkorlát szélére tolakodnak, és a leszakadó jéghegyeken északra vitetik magukat, míg a kis adélie-pingvinek a szárazföldön maradnak, megszállják a császárpingvinek fészekhelyeit, és most ők kezdik el a költési munkát.
December végén a "Discovery" egész legénysége feszülten és türelmetlenül várja a fedélzeten a végleges megszabadulás óráját. De ez alkalommal a szilárd jég határa még sokkal messzebb nyúlik északra, mint tavaly nyáron, és ha nem történik csuda, a hajó most sem fogja jégbörtöne falait áttörni. Scott a legénység egy részét a Sátor-szigethez küldi. Ott telepedjenek le, nagy jégfűrészeikkel siessenek a természet segítségére és törjenek csatornát a nyílt tengerig. A tisztek és a legénység fejüket csóválják a parancsra, és pár nap múlva belátja a parancsnok is, hogy a munkának csak nevetségesen csekély eredménye lehet, amely egyáltalában nem áll arányban a ráfordított fáradsággal. A munkásokat megint a fedélzetre küldi, és 1904. január 4-én Wilsonnal a Royds-fok északi lejtőjére vándorol, ahonnan látható a nyílt tenger, még zúgását is lehet hallani. A harmadik áttelelés kilátásától senki sincs elragadtatva, de ha a hajó nem szabadul ki, akkor magától értetődően ki kell tartaniok, még akkor is, ha a "Morning" megint eljön értük. A "Discovery" nélkül az expedíciónak nem lehet otthon becsülete. Élelmiszerben nincs hiány. Fóka is van elég. A Royds-fok mellett óriási pingvintelepet találtak, ahol néhány matróz máris vérfürdőt rendez, mert friss hússzükségletről nem lehet elég jókor gondoskodni. Ezt megmutatta az első év tapasztalata. Csak a szén körül lennének bajok abban az esetben, ha újra kemény harcot kell vívniok a jégrajjal és a hajónak sok gőzerőt kell elhasználnia.
209
Ötödikén reggel Scott és Wilson a sátorban fekszik és bosszúsan néz ki a tükörsima tengerre. A hajóút észak felé olyan jégmentes, mint soha azelőtt. Pár hét alatt Új-Zélandban lehetnének! Scott hirtelenül felugrik: "Hajó! Hajó!" Ugyanabban a pillanatban Wilson egy másodikat fedez fel. Két hajó halad kb. 10 kilométernyire nyugatra lassan a jéghatár mentén. Az egyik biztosan a "Morning." De a második? Új expedíció indult el a Déli sark felé? De mindenek előtt csónakot kell küldeni a "Discovery"-nek. Scott körülnéz – a pingvinvadászok jó messze vannak. Amikor végre eléri őket, egész nyugodtan jönnek ki sátrukból. Igen, ők már látták a hajókat, de ez nem hozza ki őket nyugalmukból. "Az ördögbe is!"‚ kiáltja Scott, "Ti nem örültök postátoknak?" – "De igen, kapitány", felelik, "de előbb vagy utóbb úgyis megkapjuk!" De azért mint az őrültek rohannak el, hogy a fedélzeti bajtársakat fellármázzák, mialatt Scott és Wilson a nyugati jégszegélyre siet, hogy észrevétessék magukat a hajóval. Nemsokára észreveszik őket, csónakokat küldenek le, partraszállnak és a bent ülők ujjongva rohannak feléjük. Az egyik hajó csakugyan a "Morning" Colbeck parancsnoksága alatt. A másiknak szintén angol a lobogója: egy derekas cetvadászhajó, név szerint "Terra Nova", a parancsnokban Scott bámulattal és örömmel ismeri fel régi bajtársát, Mac Kay kapitányt. De két angol hajó? Ez a kétszeres felmentés, úgy látszik, semmi jót sem jelent.
Colbeck-től megtudja Scott, hogy mi történt.
A "Morning" múlt év április végén Mac Murdo-szorosi látogatása után szerenesesen beállított Új-Zélandra, és onnan rögtön hírt adott Angliába. Már a nyilván ügyetlen vagy megcsonkított sürgöny is nagy nyugtalanságot keltett otthon. Amikor azután június elején a lyttletoni postagyorsgőzössel megérkezett Scott saját jelentése, olvastak abban skorbutjárványról és mindarról, hogy mit hozzon magával a "Morning", ha másodszor is eljönne. Scott ugyan biztosította az otthoniakat, hogy további skorbutesetektől nem kell tartaniok. De a barátok mindebből csak azt hallották ki: a felmentésre sürgős szükség van. Minthogy azonban a barátok anyagi eszközei kimerültek, és a gyűjtések túl sokáig tartottak, a kormányhoz fordultak. Ezáltal a magánügyből hivatalos ügy lett, az admiralitás beavatkozott. Kockázatosnak látszott még egyszer egyedül a kis "Morning"-ot elküldeni. Szerencsétlenül járhatna, vagy valahol megrekedhetne a jégben. Ezért az admiralitás a legsürgősebben felszereltette a "Terra Nova" cetvadászhajót, és a legrövidebb úton, a Szuezi-csatornán át Lyttletonba küldte, ahol a "Terra Nova" már novemberben megtalálta a "Morning"-ot. Egyidejűleg azonban az admiralitás megparancsolja az expedíció vezetőjének, hogy azonnal térjen vissza, és hogy a "Discovery"-t adja fel, ha a hajó nem szabadulna ki idejében a jégből.
Ez a kevésbé örvendetes hír, amelyet Mac Kay kapitánynak át kell adnia.
210
Minden kapitánynak a legnehezebb elhatározásba kerül, hogy cserbenhagyja hajóját. Az admiralitás parancsa ellen azonban nincs fellebbezés. Tehát csak a remény marad hátra, hogy a nyár talán eltisztogatja a Mac Murdo-öböl jegét.
Hat hét ideje marad a nyárnak, de nem nagyon iparkodik. Január végén némi mozgásba jönnek a tömegek. A jégtakaró első kilométerei északra úsznak, de azután megint megkövesedett nyugalomba süllyed minden. Csak február 11-én támad újra élénkség, és 14-ér olyan erős a zsibongás, hogy a két felmentő hajó hirtelen a "Discovery" közvetlen közelében tud horgonyt vetni. Csak a jégmező, amelybe a "Discovery" ékelődött be, áll rendületlenül. Most ki kell kényszeríteniök a döntést. A "Morning" legkésőbb február 25-ig maradhat, az erősebb "Terra Nova" talán még egy héttel tovább. Minden rendelkezésükre álló robbantóeszközzel próbát tesznek, hogy az utolsó bilincset is elszakítsák. A Mac Murdo-öböl dörög, mintha nehéz lőfegyver dolgoznék, és 16-án bekövetkezik a döntő csapás: a jég megoldódik a hajó körül, a "Discovery" újra a vízben úszik. De a fellázadt elemek nem akarják odaadni biztos zsákmányukat. A felszabadult hullámverés egymásra hajítja a nehéz jégdarabokat, és egy dühöngő délivihar a hajót a Kunyhó-csúcs víz alatti szirtjeire dobja. A gép a legrosszabbkor mondja fel a szolgálatot, és 24 órán át úgy látszik, hogy Scott "Diseovery"-je ott fog nyomorultul zátonyra jutni, ahol két évig biztonságban pihent. 17-én este mintha minden el lenne veszve. Ekkor hirtelen lecsillapodik a vihar, a hajó még párszor a sziklákba ütközik, de az erős áramlat visszahajtja a nyílt tengerre. A gépész megragadja a pillanatot, és a "Discovery" teljes gőzzel menekül a veszélyes hajótörésből. Hogy komoly kár nélkül szabadult, a legénység és a kapitány számára megfoghatatlan csoda.
Scott most megint ura a hajónak. Kihajózik a Ross-tengerbe. A "Morning" rögtön visszatér az Auckland-szigetekre, ahol várnia kell Scottra. A két másik hajó a Viktória királyné-föld partja mellett hajózik, mert Scott útja utolsó heteit még egy felfedezésre akarja kihasználni az Észak-fokig. Elhajózik a Robertson-öböl mellett, de csak a Smith-fjordig jut el, és azután ki kell térnie az északi jégraj elől. A 67°30'-en azonban szabad utat talál nyugat felé, és majdnem a 154. hosszúsági fokig halad előre. Az út eredménye a három Balleny-sziget pontos térképfelvétele és az a megállapítás, hogy azok a szigetek vagy partrészletek, amelyeket Wilkes 1841-ben az Adélie-földtől keletre a 164. és a 154. hosszúsági fok közt észlelt, a Ringgold-Knoll stb. nem léteznek.
A "Terra Nova" február 28-án eltűnt a jégrajban, és nagy kerülője mellett is, Scott ér elsőnek a találkozási helyre "Discorvery"-jével. Minthogy csak 10 tonna szene van, amivel nem juthat el Új-Zélandig, akarva, nem akarva, várnia kell. Öt nap múlva, március 19-én, megérkezik a "Terra Nova", és 20-án Colbeck is a "Morning"-gal, melyet a jégraj alaposan helybenhagyott. Április 1-én mind a hárman befutnak a lyttletoni kikötőbe, és szeptember 10-én,
211
majdnem három évi távollét után, Scott partraszáll a portsmouthi révparton. Anglia megérdemelt lelkesedéssel ünnepli délsark-hősét. Scott maga előlegnek tekinti babérjait a jövőre. Az első kísérlet, hogy a Déli-sarkot elérje, nem sikerült. De másodszor nem ereszti ki kezéből a jutalmat!
SHACKLETON MEGJELENIK A CSATATÉREN
Scott első kísérlete óta, hogy elérje a Déli-sarkot, az Antarktisz céltábla, ahol a feketébe kell lőni. A gyűrűk eltalálása már nem jelent sokat. Szegély-expedíciók nem keltenek többé szenzációt, még ha olyan értékesek is, mint dr. William S. Bruce skót és dr. Jean-Baptiste Charcot francia expedíciója. Bruce a Falkland-szigetektől kiindulva, délkelet felé tör előre és 1903. február 22-én a d. sz. 70°25'-ig jut el. Nyolc napig hasztalanul küzd a jégrajjal, akkor megfordul és áttelel az egyik Déli-Orkney-szigeten. A második előretörésnél, 1904. március 3-án, magas jégkorlátot fedez fel a d. sz. 72°18'-én és a ny. h. 17°59'-én, amely északkeletről délnyugatra terül el. De az állójég és a jéghegyek annyira elbarikádozzák, hogy a "Scotia" csak 4-5 km-re közelítheti meg. Bruce a jégfal mellett hatol délnyugatra. a d. sz. 74°l'-ig. A fal dombszerű felemelkedése több helyen, a mélységmérés (március 6-án csak 300 m), a háló tartalma, a mindenfelől körülrajzó madarak tömege – minden szárazföld közvetlen közelét hirdeti, és kétségtelen, hogy Bruce megtalálta az antarktikus kontinens első részletét az amerikai negyeden belül. Coats-földnek nevezi el expedíciója mecénásáról. Dr. Charcot a belga Gerlache nyomain halad hajójával, a "Francçais"-val, a Palmer-szigettenger térképét tökéletesíti, 1904-ben áttelel a Booth- vagy Wandel-szigeten és a d. sz. 65°-tól a 67°-ig a Graham-föld jelentékeny partdarabjait deríti fel. A legdélibbet Loubet-földnek nevezi el. Második expedícióján, 1908-1910-ig hajójával, a "Pourquoi pas?"-val nagy gonddal folytatja kutatásait. A Loubet-föld partja 190 km-nyire egy kis tengeröbölig nyúlik el, amely keletre átmenő szoros benyomását teszi. Úgy látszik, a Graham-föld mégis csak nagy sziget. A Graham-földet nem tudja átmetszeni, megakadályozza ebben a sziget meredek gránithegysége. Charcot megtalálja Bellingshausen Péter-szigetét és véglegesen megállapítja, hogy az orosz kutató Sándor-földje nem függ össze a szárazfölddel, hanem sziget, vagy szigettenger.
Állójég a Weddell-tengerben
Miután Charcot visszatért 1905 nyarán, úgy látszik, hogy általános támadás készül a Déli-sark ellen. Az egész világ sarkkutatói a belgiumi Mons-ban gyűlnek össze a nemzetközi világgazdasági kongresszusra. Indítványukra a kongresszus azt javasolja, hogy alapítsanak egy nemzetközi egyesületet a sarkvidékek átkutatására, melynek fő feladatául azt tűzzék ki, hogy "egyesült erővel kíséreljék meg a föld sarkainak elérését". Henryk Arctowski,
212
Gerlache kísérője azonnal nagyvonalú tervet készít a délsarki kontinens rendszeres kikutatására, amelyet már lehetőleg 1906-ban kell kezdeni egy csomó elő- és főexpedícióval. De mielőtt csak el is kezdenék megvitatni a terjedelmes tervezetet, jelentkezik egy vakmerő, aki saját felelősségére, saját erejéből akar elutazni, és elhatározottan kijelenti: "Nem pusztán rekordot akarok hajhászni a tudományos munka kárára. Minden erőmet rászánom, hogy a Déli-sarkot elérjem." Aki így beszél, az Ernst Shackleton tartalékos tengerészhadnagy, a "Discovery"-expedíció beteg embere.
"Shackleton?" – bámul el a világ, "aki a Scott-féle sarki úton úgy összeesett? Aki megégette magát, annak óvakodnia kellene a tűztől!" "Ellenkezőleg!"‚ mondja maga Shackleton: "tapasztalatokat gyűjtöttem, és most már tudom, mi van ott lent. Másodszor nem történik meg velem!" Aggodalmas fejcsóválással hallgatják és háta mögött vállukat vonogatják. Tulajdonképpen kár az élénk, erős fickóért! Győzelmi biztonsága majdnem ragadós! Barátai esküsznek rá, de még sokáig ők az egyetlenek, akik pár ezer fontot rá mernek szánni a vállalkozásra, Csak amikor az angol kormány is ad 20000 fontot, akkor válik komollyá a dolog, és csak akkor valósul meg az expedíció, amikor Ausztrália is Shackleton mellé áll, és éppen olyan nagy összeget bocsát rendelkezésére. Természetesen Shackletonnak megközelítőleg sincs olyan felszerelése, mint Scottnak volt. Meg kell elégednie egy 40 éves fókavadász-hajóval, a "Nimród"-dal. Semmiféle tisztogatás és duggatás nem tudja kivenni a dögletes zsírbűzt, de a megnyúzott skatulya még mindig tengerre való. És az expedíciós csapatnak legfeljebb 15 emberből szabad állnia. Ez nagyon megnehezíti a résztvevők kiválogatását. Mindenkinek egész embernek kell lennie, egészségesnek, bátornak, nagyszerűen kell értenie dolgát, és nem utolsósorban összeférhetőnek. Hárman szívesen jönnek, akik Scott alatt beváltak: Joyce hadnagy, mint raktárkezelő, Adams, a meteorológus és Frank Wild élelmiszermester, akinek anyai őseihez tartozik Cook, a híres világutazó. A többi résztvevők: David professzor a melbourne-i egyetemről, Raymond Priestley és Sir Brocklehurst geológusok, Murray geológus, Bernard Day technikus, egy Marsten nevű festő, Bertram Armitage ausztráliai tüzér-hadnagy és két orvos, dr. Mackay és dr. Marshal, az utóbbi egyúttal térképész. A "Nimród" kapitánya Rupert England, azelőtt a "Morning" első tisztje, amely kétszer látogatta meg a Mac Murdo-öblöt a "Discovery" felmentésére. Öt válogatott derék tiszt áll tehát Shackleton mellett.
A szánkutyákról Shackleton-nak éppen olyan rossz a véleménye, mint előbbi gazdájának, Scottnak. Csak kilencet visz magával. Igavonó állatoknak először [ő] akar használni mandzsúriai pónikat; ezekből tízet szállít a fedélzetre. Nem olyan igénytelenek, mint a kutyák. Mindegyikük istállót kíván, és az Antarktisz nem szolgáltat élelmet számukra. Magukkal kell tehát vinniök 20000 kiló tengerit, 10000 kiló szénát, hozzá korpát és 500 kg maujee-t;
213
keveréket füstölthúsból, murokrépából, tejből, cukorból és mazsolából, ezt a keveréket különösen szeretik. Azonkívül Shackleton kísérletet akar tenni a legmodernebb közlekedési eszközzel; felszereléséhez tartozik egy automobil is. A pónik és az autó sok drága helyet vesznek el, amelyet a szénkészlet korlátozásával kell megnyerniök. Ezért a "Koonya" gőzös vontatja majd a jégrajövig a "Nimród"-ot, olyan szállítási mód, amely máskülönben csak nyugodt vízben szokásos, viharos tengeren azonban vakmerőség, amiért tulajdonképpen csak szükség esetében lehet vállalni a felelősséget. Amikor a "Nimród" 1908. január 1-jén elhagyja a új-zélandi kikötőt, annyira megterhelt, hogy fedélzete alig emelkedik egy méterre a víz színe fölé, és az utolsó szakértő látogatók mindenféle balszerencsét jövendölnek.
A hallatlanul vakmerő vontatóhajózás csakugyan kalandos élmény lesz. Már a második naptól a hullámok végigsöpörnek a fedélzeten és az ott felhalmozott poggyászon. Amit nem szögeztek oda, az össze-vissza csúszkál. Biztos mentőkötél nélkül senkinek sem szabad a poggyász közt mozogni. A hajófar-nyílásokon és a mosólyukakon át előtör a víz. A testeken nincs egy száraz pont sem, és a tengeribetegség a legénységi helyiségeket kórházzá változtatja át. Aki még tud enni, az nem tud leülni melléje. A szűk őrhelyiségben állva fogyasztják el az ételeket. A pónik szenvednek a legtöbbet; akármilyen szűkek is boxaik, nem bírnak állva maradni. A leglehetetlenebb helyzetekben feküsznek a földön. A tenger elragadta alóluk gyékényüket. A síkos palánkokon a patkók nem találnak támaszt. A nyöszörgő állatok halálfélelmükben rugdalóznak, és a csupa tudósból álló istállóőrség csak keveset tud rajtuk segíteni. Két póni olyan szerencsétlenül esik el, hogy le kell őket lőni. A kabinokban minden fölfordul. Ott alusznak, ahol száraz szögletet találnak, és úgy ébrednek föl, hogy lezuhannak a padlóra, bele egy víztócsa kellős közepébe. Ez a büntetés – legalábbis ezt mondják a tapasztalt matrózok -, hogy az egyik tudós a második nap megölt egy albatroszt a tudományos gyűjtemények számára. Olyan korán nem szabad fölingerelni a tengeri isteneket.
Január 13-án végre lecsillapodik a vihar. Két nap múlva feltűnnek az első jéghegyek, és a vontatóhajózásnak ezzel vége szakad. A "Nimród"-nak most már önállóan kell utat törnie dél felé. A "Koonya" átveszi az utolsó postát. Kötélpályán szénkészletet szállítanak a "Nimród"-ra. Ugyanúgy viszik a hajóra az utolsó friss húst, levágott ürüt, amelyből azonban egy rész a kötele elszakadása miatt elvész. Azután a "Koonya" megfordul, és egy nap múlva a "Nimród" vastag állójégen hajózik át. Ez azonban készségesen nyit utat és a hajónak a Ross-jégkorlátig csak kevés gondot okoz.
Shackletonnak az a terve, hogy az Eduard király-földön, magán a jégkorláton üti fel téliszállását, ott, ahol a Borchgrevink-öböl és Scott Léggömb-
214
öble partraszállási lehetőségeket nyújtanak. Amikor azonban odáig ér, látja, hogy a két öböl egyetlen nagy öböllé egyesült, melyben vígan úszkálnak a cethalak. A két partraszálló hely közt tehát a jégkorlát hatalmas tömegei törtek ki. Általában, amint a mérések megadják, olyan nagy változások történtek, hogy az áttelelés a jégszegélyhez közel felelőtlen könnyelműség lenne.
A szállás egy szép nap észak felé vándorolhatna egy frissen borjadzott tábla-jéghegyen és természetesen sohasem látnák többé. De az Edward király-földet lehetetlen megközelíteniök. Az állójég és a hóvihar kényszeríti a "Nimród"-ot, hogy biztonságba helyezze magát. Sokat nem szabad keresgélnie a vezetőnek, mert a partraszállás után a hajó azonnal visszatér Új-Zélandra. Az egyetlen biztos menedékhely eszerint a Mac Murdo-öböl, melyet Shackleton éppen el akart kerülni, mert még a legdélibb rész is egy szélességi fokkal északabbra van, minta Cethal-öböl a jégkorlát mellett. A sarki út ezáltal több, mint 100 km-rel lesz hosszabb, és Shackleton még jól emlékszik a vidék nehézségeire. Azonkívül megígérte Scottnak, hogy semmi esetre sem telepszik le a Kunyhó-csúcson, és a megegyezést nem akarja megszegni, akármilyen kényelmes is lenne az ottani menedékház. De amint most behajózik a Mac Murdo-öbölbe, egyáltalában csak a Royds-fok közeléig tud eljutni. Onnan kezdve mindent vastag jég torlaszol el. Hat napig fekszik a hajó gőz alatt, és várakozik egy rendes déli viharra, amely végezne az öböljéggel. Közben a fele legénység hótalpakon felderítő utakat tesz. Adams, Joyce és Wild még a "Discovery"-kunyhóig is elhatol, és elég jó állapotban találja. Shackleton a Royds-fok mellett egy sziklataréj mögött vulkánikus eredetű földdel fedett völgyet fedez fel; ideális hely téli szállásra, jól megvédve a déli viharok ellen, és közel egy kis édesvizű tóhoz. Egy nagy pingvin-fészkelőhely sincs messze. Minthogy a "Nimród" nem várhat tovább, február 5-én megkezdődik a kirakodás nagyon nehéz munkája. Az egész poggyászt egy jó darabon a jégen át kell szállítaniok a part felé, és a póniknak meg kell mutatniok, hogy mit tudnak. Amint egy kis boksz és egy daru segítségével szerencsésen leereszkedtek a hajóból a jégre, otthon érzik magukat, a havat kaparják, ahogyan megszokták, és jó tempóval húzzák a szánokat a szárazföld felé. Éjjel-nappal dolgozik minden kéz. Amíg nem helyeztek mindent biztonságba, Shackletonnak nincs egy nyugodt órája sem. Többször összetörik a jégperem, amelyhez a hajót odakötötték. A hajónak a legsürgősebben el kell távolodnia, mialatt attól kell félni, hogy a jégdarabok elúsznak a poggyászdarabokkal. Néhány póni is veszélybe kerül. Az egyik közülük, Chinamann nevű, hideg fürdőt vesz, csak nagy üggyel-bajjal tudják megmenteni, és a hideg rémülettől fél palack brandyvel gyógyítják meg, melyet a torkába öntenek. A szabadjára engedett kutyák ezalatt pingvinvadászatra mennek, ahonnan egyikük nem tér vissza. Az ács nagy sietve építi meg a télikunyhót és a póniistállót. A rakomány egy részét a hajó a part különböző helyein szórja el, ahová éppen
215
oda tud állni. Február 22-én kész minden. A "Nimród" visszaindul észak felé, és most Shackleton 14 kísérőjével együtt egy évre el van zárva az egész világtól. Mi lesz belőlük, mire a hajó visszatér, hogy hazavigye őket!
A nyár hátralévő része a szokásos foglalatosságok között múlik el: a téli kunyhó és a tudományos állomások berendezése, a málha elhelyezése és biztosítása, a műszerek felállítása és megfigyelése stb. A kunyhó csak egy helyiségből áll, l0 m hosszú, 5 3/4 m széles, 2 1/2 mmagas és konyha, lakó- és hálószoba egyszerre. Kis, vitorlavászon-falakkal elválasztott nyoszolyák futnak végig a falakon két-két ember számára. Itt mindenki úgy rendezkedik be, ahogyan tud. Ágyukat üres ládákon, vagy bambuszrudakon építik fel. Külön munkaszerszámjukat, könyveiket és más dolgaikat többé-kevésbé festőien halmozzák fel ágyuk körül. A közös étkezőasztalt ebéd után felvonják a tetőre, hogy helyük maradjon foglalatoskodni a szánokkal, a hálózsákokkal és mindazzal, amit a házi használat, vagy a későbbi kirándulások számára meg kell csinálniok, vagy ki kell javítaniok. Kint hamarosan megdermedne a kéz, míg bent a kályha szénpazarlás nélkül kedélyes egyenletes meleget terjeszt, mert a kunyhó fafalait parafalapok által jól elszigetelték. A konyháról Roberts szakács maga gondoskodik és legfeljebb kenyérsütésnél vesz igénybe segítséget. A ház, az istálló és a szabad tér többi munkájában testvériesen osztozkodnak; aki éppen az éjjeli őr szerepét játssza, annak kell éjszaka a tízről gondoskodnia és a reggelit előkészítenie. Kárpótlásul meleg fürdőt kap, olyan élvezet, amely eszerint mindegyikre csak minden 15 napban derül fel.
Már az első napokban veszteség éri az expedíciót. A költözködés összevisszaságában elfelejtettek sót adni a póniknak. Az állatok maguk indultak keresesre, és felfedezték, hogy a vulkanikus hamu, a völgy talaja az odafröccsenő tengervízből sóalkatrészeket tartott vissza. Erre homokkal annyira teleették magukat, hogy három közülük megdöglött. Kettőt agyon kellett lőni a viharos utazás alatt. A döntő tétel Shackleton menetelési terveiben tehát tízről ötre olvadt le. És a többiek gondozása a bosszúság és komoly gond kimeríthetetlen forrása. Engedetlenek és mérgesek. Ravaszul minden alkalmat felhasználnak, hogy elszökjenek és kóborogjanak. És ilyenkor mindent megesznek, ami szájuk elé kerül: mindenféle hulladékot, kenderfonalakat, ládamaradékokat. Semmi sem biztos előttük, és a vak falánkság az öt megmaradott közül egynek végzetévé lesz. Megeszi a fagyapotot, amelybe a kémiai eszközöket csomagolták, és mérgezésben megdöglik. Ha ez így megy tovább, akkor aggasztóan áll a délsarki út jövője – a kutyák ellenben, melyek az üres lóboxokban laknak, úgy szaporodnak, mint a nyulak, nyilván
216
azzal a szándékkal, hogy annyira lenézett fajtájuknak becsületet szerezzenek.
Nagyobb vállalkozásokat nem terveznek a jövő tavasz előtt, minden előkészület a fő feladatot szolgálja, a délsarki utat. Odáig nem szabad elpazarolni erejüket. Csak kis kirándulást határoznak el, amelyre a kutatási buzgalom és a sportbecsvágy egyaránt hajtja őket, az Erebus-vulkán megmászását, melynek nyugati lejtőjén telepedett le az expedíció. Három ember vállalkozik ra: David professzor, Douglas Mawson és dr. Mackay. Hárman kísérik el őket egy darabon, mint segélyosztag: Adams, dr. Marshall és Brocklehurst. A felszállásnak nem szabad sok időt igénybe vennie: a napok már rövidülnek, bizonyára nem lesz nagyon barátságos ott fent és még elég jó erőben kell a csúcs alá érniök, hogy a krátermagaslatot egy erőltetett menetben bevehessék.
Erebus tűzhányó. Az előtérben víztől szétrombolt jéghegy.
Egy 3 1/2 méteres szánt jól megraknak hálózsákokkal, tudományos műszerekkel, jégfejszékkel, élelmiszerrel stb., és március 5-én reggel elindul a kis karaván. Félóra múlva egy moréna zárja el az utat, a szánt hómentes törmeléken kell átvinniök. Még kegyetlenebb a gleccserhez való felmászás. Végtelenül lassan cepelik, húzzák és vonják fel a nehéz terhet a sík lejtőn; a gleccser felszínén át nem kevésbé megerőltető az üt. A puha hó nagy hullámokban átfagyott, és ahol a kéreg nem törik össze, mint az üveg, a szánt minden hullámhegyre úgy kell felhúzni és a legközelebbi völgybe óvatosan leereszteni. Amikor hatan késő délután 835 m magasságban sátrat ütnek, mindegyik megtapogathatja csontjait; mert ilyen talajon szánt húzni igazán nem a mesterségük. A következő nap majdnem 900 m-rel viszi őket magasabbra, és már vulkanikus törmelékeken táboroznak. Ezen David professzor friss láva nyomait állapítja meg, melynek az Erebus egy röviddel ezelőtt való kitöréséből kell származnia. Innen a kisegítő legénységnek tulajdonképpen haza kellene térnie, a három másik azonban nem érzi magát elég erősnek a további felszállás és mindenekelőtt a leszállás óriási nehézségeire. Tehát mind a hatan együtt maradnak, ámbár a három segítőnek nincs mászóbotja, és csak egy közös hálózsákot hoztak. A szánt és a két napra nélkülözhető málhát otthagyják, a többit 18-18 kg-os terhekre osztják szét, amelyeket hordozószíjakkal hátukra csatolnak, és így jutnak március 7-én 2670 m magasra. Ott tábort ütnek 230 hidegnél egy szakadék közelében. Az éjszaka hóvihar kerekedik, amely 1 1/2 napig tartja őket a veszélyes szomszédságban. Amikor Brocklehurst egy pillanatra elhagyja a sátrat, a szél elragadja egyik prémkesztyűjét. Meg akarja kaparintani, megcsúszik, és lezuhan a szakadékba. Adams, aki barátját eltűnni látja, utána akar sietni, és hasonló sorsra jut. Dr. Marshall kétségbeesetten küzd, hogy a megkönnyebbült hálózsákot és a sátrat megtartsa a vihar ellen, és amikor ketten négykézláb újra felmásznak, komoly sérülés nélkül, a védőhálózsák annyira be van havazva és meg van fagyva, hogy órákig tartó munkát követel, míg újra puhára verik és megtisztítják.
217
A másik sátorból nem látnak semmit sem. Senki sem merészkedik többé ki. A primuszforraló nem akar égni. Aki szomjas, annak havat kell szétolvasztania szájában. Éhségüket plasmon-kétszersülttel és csokoládéval csillapítják. 9-én reggel végre megint derült a levegő. Meredek törmeléklejtőkön át, melyek azonban biztos járást adnak, és széles hódombokon keresztül, amikbe a jégfejsze vág ösvényt, a hat ember délután eléri a régi kráter karimáját. Mackay rövidebb útra vállalkozott, éppen a cél előtt azonban segítségért kell kiáltania. A többiek kötélen húzzák fel, és abban a pillanatban, amint felérkezik, ájultan esik össze. Brocklehurst is hegyibetegség-rohamot kap. A kialudt krátert a tudósok meglepetésére nem tölti meg a jég és a hó. Tátongó lejtő ez, fekete kőzetből. Peremét óriási, különös jégképződmények koronázzák meg, amelyek párkányokhoz, tornyokhoz, házmagasságú méhkasokhoz és fantasztikus állatokhoz hasonlítanak. Itt azelőtt puhára széthasadozott lávából fumarolák szálltak fel: forró gőzsugarak, melyek a szabad levegőben rögtön kis jégkráterekké és jégcsövekké meredtek, magasabbra és magasabbra nőttek, és göröngyeik és oszlopait körül a hó beláthatatlan idők óta gyakorolta szobrászművészetét. A kráter torkán túl egy elég sík gleccser húzódik kb. 600 méternyire. Déli vége felett áll a Ross-sziget ismertető jele, a még működő főkráter füstlobogója, melyet a kráter belsejének tűzfénye sugároz be alulról. Arra kell felmászniok a vándoroknak; akkor érik el a hegyi út célját.
De Brocklehurst nem mehet velük tovább. Egy pár lábujja fekete a fagytól, és a dörzsölés nem sokat segít. Nincs veszteni való idejük. Melegen becsomagolják, és egyedül kell maradnia a sátorhan. A másik öt egymáshoz köti magát, és a nap többi részét a régi kráterszegély átkutatására használja fel, amely alkalommal Marshall és Mackay többször bezuhan az azelőtti fumarolák alattomosan elrejtett csöveibe.
Másnap korán reggel megindul a végső menet. Minden csomagot, amit valahogyan nélkülözni tudnak, Brocklehurstnál hagynak a sátorban. A légsúlymérő kedvezően áll, a nap ragyogóan kel fel; ha nem szakad rájuk villámgyorsan egy hóvihar, a vakmerő vállalatnak sikerülnie kell. Erőltetett menetben haladnak felfelé a gleccseren és délelőtt 10 órakor 1908. március 10-én, az Erebus csúcsán állnak az első emberek, 4077 m magasan. A kilátás innen felülről lenyűgöző. A vulkán alacsonyabb lejtői körül felhőtenger gomolyog, amely felett az Erebus óriási árnyéka a Viktória-föld nyugati hegyláncáig ér, túl a Mac Murdo-szoroson. A gleccserjég körös-körül kénsárga. A kráteröblöt fehér ködfelhők töltik meg, amelyeken át sötétebb füstoszlopok sziszegve lövellnek fel körülbelül 325 m magasságig. Rövid pillanatokra egy-egy északi szélroham leleplezi az öböl belsejét. Átmérője kb. 800 m, mélysége 275. Az üst fenekén pontosan három nyílás ismerhető fel. A kráterfal horzsakőből épült, amelybe jég- és hóhegyek márványszerűen vannak elhintve.
218
Pár percnyi tartózkodással meg kell elégedniök. A kráter mélyéből tompa zúgás hallatszik. Hatalmas, golyóalakú gőztömegek bombák módjára repülnek fel. A geológusok gyorsan felragadnak egy pár jellegzetes kőzet- és kénmintát, megolvasztanak egy kevés havat a napon, hogy borzasztó szomjúságukat lecsillapítsák és azután a legsürgősebben lefelé indulnak. A büszkeség, hogy céljukat szerencsésen elérték, minden fáradságukat elfeledteti. Nemsokára leérnek a beteg bajtárshoz, batyuba csomagolják holmijukat, és szakaszról-szakaszra leeresztik. Az emberek nadrágfenekükön csúsznak le utánuk, a jégbalták szolgálnak fékül. 7-én este, már fél úton, szánjuknál kötnek ki, teát főznek, esznek és alusznak. Öt órakor reggel újra felkerekednek és a hajsza kezdődik elölről, mert a légsúlymérő erősen esett. De a szánnal nem megy olyan simán és könnyen lefelé, mint a kézipoggyászokkal. Minden pár percben kifordul és vezetője, aki a szántalpakon áll, nagy ívben elrepül fölötte. Csúszkálva, nagyokat esve, fáradságosan ereszkedve, húzva a nagy szánt, érik el az első táborhelyet. De egyelőre nem állhatnak a lábukon, annyira össze-vissza zúzódtak minden tagjukban. Pár órát pihenniük kell. Amint megint kikuporodnak sátrukból, a levegő szürke, leszáll az este. Innen a Royds-fokig még 9 1/2 km nehéz utat kel! megtenniük. A szánnal ezt ma bizonyára nem teszik meg. Minden pillanatban rájuk csaphat egy hóvihar, és naphosszat idekötheti őket. Akkor éhen kell halniok, mert élelmiszerük elfogyott. Gyors elhatározással a szánt, sátrat és málhát otthagyják, hogy egy utolsó erőltetett menetben elérjék a téli kunyhót. A derengő éjszaka bizonytalan fényében és a beteg baráttal átkozottul lassan mennek előre. Mindegyikük ereje végére jutott, már csak tántorog, megbotlik, elesik, és pár pillanatig pihen a hóban, míg a többiek biztatására összeszedi magát. Az egész út nem tűnt fel ilyen végtelenül hosszúnak, mint a rongyos utolsó 9 1/2 km.
Másnap reggel 9 órakor Shackleton, amikor az időt vizsgálja, hat alakot lát lemászní a lejtőn a kunyhóvölgy felé. "Elértétek a csúcsot!" kiáltja feléjük. Senki sem felel. A második sürgetőbb kérdésre Adams fel próbálja emelni karját és csak harmadszorra hangzik egy rekedt "igen!" Majdnem úgy esnek be a kunyhóba. Egy palack pezsgőtől kicsit új erőre kapnak, azután Roberts egy nagy fazék zabdarát tesz eléjük, amely pár perc alatt elfogy. A sonka, kenyér és vaj majdnem hamarább eltűnik, mintsem feltálalják őket. Amikor nyugovóra térnek, kint elkezd havazni, kitört a régóta rettegett hóvihar, és naphosszat egyikük sem tudja elhagyni a kunyhót. Az éjszakai erőltetett menekülés megóvta a hat embert a biztos haláltól. Brocklehurst maradandó emléket kap: két nagylábujját nem lehet megmenteni, az orvosoknak le kell vágniuk, és amellett még nem is jutott el az Erebus legmagasabb csúcsáig!
219
180 KILOMÉTERRE A DÉLI SARKTÓL
Szép tavaszi nap az Antarktiszon. Pompás napfény, felhőtlen ég, friss északi szél, olyan meleg van, hogy még a vasat is meg lehet fogai puszta kézzel anélkül, hogy "elégetnék magukat". Ma, 1908. október 29-én, indul el Shackleton a Déli-sarkra. David professzor, Mawson és dr. Mackay október 5-e óta haladnak északnyugat felé, hogy a mágneses Déli-sarkot, melynek fekvéséről majdnem egy század óta vitatkoznak a tudósok, megkeressék a Viktória-föld belsejében. A visszatérő hajó valahol a parton gyűjti őket össze, és a Royds-foknál várja majd meg a déli különítményt. Az utolsó időpont a veszélyes jégzajlás miatt március elseje. Ha odáig nem jön meg a déli különítmény, akarva, nem akarva még egy évet itt lent kell töltenie.
Shackleton kísérői Adams, dr. Marshall és Frank Wild a négy pónival, Chinamann-nal, Grisivel, Socksszal és Quannal és ugyanannyi 3 1/2 méteres szánnal. A kutyák segítségéről Shackleton egészen lemondott, és a szép automobil teljes csalódást keltett. A Mac Murdo-szoroson sima tengerjégen néha pár kilométert jól futott, amint azonban a vidék nehezebb lett, megrekedt, vagy defektet kapott. A jégkorlátra egyáltalán nem megy fel, a puha hóban meg éppen nem lehet vele semmit sem kezdeni. A "Discovery"-kunyhóban bőségesen felhalmoztak élelmiszert, éppen úgy a korláton a Bluff-előhegység közelében a 79°36'-en, kb. 85 km-rel délebbre, mint Scott raktára. Minden további a póniktól függ. Gondosan kipróbálták teljesítőképességüket. Tűrhető úton mindegyik könnyen elhúz egy szánt 295 kg teherrel. De nemcsak igavonó állatok ők, hanem eleven élelmiszerek. Ha megtették kötelességüket, vagy nem tudnak tovább futni, akkor húsuk fontos tétel az egész élelmiszer-számadásban. Ha a pónik nem váltják be, amit Shackleton vár tőlük, bajosan jutnak el a sarkig.
Másnap este eléri az expedíció, egy négy embert számláló segélyosztagtól támogatva, a Kunyhó-csúcsot. Innen Shackleton még egyszer visszatér a Royds-fokhoz, hogy minden elfelejtett, nélkülözhetetlen kicsiséget elhozzon. Mindenekelőtt egy sodronykötelet, mert Quan póni minden kötelet átharap, és aztán gyilkosan dühöng a drága eleségben. Amit nem tud felfalni, azt lába alá tapossa. Általában a pónik rögtön az út kezdetén, alaposan megrémítették Shackletont. Socks rosszul lépett és sántít, Grisi kirúg, és Adamst olyan szerencsétlenül találja térden, hogy a csont majdnem csupaszon áll. Az egész vállalkozás hirtelen kérdésessé válik. Már ezért is kikerülhetetlen a "Discovery"-kunyhóban való tartózkodás.
Amint Shackleton visszaérkczik, a sérülések meggyógyultak, és november 2-án a karaván az Armitage-fokot megkerülve, felmegy a jégbarrierre, elő-
220
ször kicsit délkeletre, hogy a Fehér-sziget alattomos vidéke elől kitérjen. A hó olyan magas, hogy emberek és lovak térdükig besüppednek. 4-én friss hó esik hozzá és a vándorok arcába söpör. Az utat 3 méterre sem lehet látni. Marshall Grisivel mély szakadékba zuhan, de a szán szerszámába akadnak és megmenekülnek. Negyedóra múlva egy csalóka hóhíd omlik össze újból Marshall alatt, és Wild és Adams ugyanúgy jár. Mára elég volt a bajból, gondolja a vezető és megállást parancsol, ámbár alig tettek meg 15 km-t. Sokkal tovább nem is juthattak volna, mert hóvihar tört ki, amely két napig feltartja őket. A sátrak sűrű anyagból vannak, az emberek kényelmes melegen feküsznek hálózsákjukban és írnak vagy olvasnak. Shackleton Shakespeare "Sok hűhó semmiért"-jében gyönyörködik. De ilyen szüneteknek nem szabad megismétlődniök, haszontalanul eszik fel élelmiszerüket, amelyet 91 napra számítottak. A kisegítő-különítmény ezért lemond étkezéseiről, hogy ne fogyassza ő is a készleteket, és 7-én megfordul, míg a sarki különítmény tovább menetei dél felé. A vihar lecsillapodott, azonban az ég szürke, a látóhatár rossz, a szakadékok nem akarnak véget érni, mindig szélesebbek és veszélyesebbek lesznek. Újra sűrű új hó és két napi tartózkodás. 9-én végre derűs és szép az idő. Azonban a gleccserszakadékok tömkelegéből még mindig nem jutottak ki. Chinamann hangos csattanással keresztülesik egy jéghídon és méternyi széles szakadékban vergődik, amely lefelé kékesfekete hegyzuggá tágul ki. Ha nem tartja a nehéz szán, akkor minden a feneketlen mélységbe zuhan, és a szánnal együtt az egész főzőszerszám, minden kétszersült (a kenyérpótlék) és a tüzelőolaj fele. Akkor már itt véget ért volna a menetelés. Innen kezdve azonban megjavul a jégterület, és amikorra az emberek este tábort ütnek, ezen a napon 23 km-t tettek meg. Ez jó átlagszám lenne. A nap süt, szellőcske sem mozdul. A sziklaszigetek kupoláit és gerinceit a Kunyhó-csúcstól délre Shackleton sohasem látta ilyen tisztán. Az Erebust és a nyugati hegyeket könnyű kis felhők burkolják be. 12°C hideg mellett a szabadban majdnem meleg van. Csak a tompa zúgás félelmes, amely néha megremegteti a levegőt és a jégterületet. Kétségkívül a barrier északi végétől származik, amely hatalmasan borjadzik. Talán most úszik éppen az a darab északra táblajéghegynek, amelyen Shackleton eredetileg fel akarta építeni téli szállását.
Öt napig nagyszerűen haladnak előre, és amikor 15-én a 79°36'-en megpillantják az A raktárt, túláradó ujjongásban törnek ki. Itt lerakják az élelmiszer egy részét, helyette azonban magukhoz veszik az egész pónieleséget, mert visszafelé már nem lesz több póni. A szánok most nehezek, mégis november 16-án Shackleton 27 1/2 km-rel rekordteljesítményt könyvelhet el. Jó út mellett a hófúvás is csak kevéssé lassítja a tempót. Quan póni különösen fényes fickó. Csak étvágya közveszélyes és emésztése egyenesen csodálatos. A kátrányos kötélvéget jobban szereti a tengerinél, sőt még a finoman feláztatott maujee-nél is. Az utolsó napokban másfél méter kötelet,
221
egy pár bőrrongyot, majdnem egy teljes lótakarót, sőt egy élelmiszerzsák vaskapcsait is elnyelte és amellett jobb kedvű, mint valaha. Socks éppen ilyen nagyevő, és perverz vágyat mutat bajtársa, Quan farkvége iránt, amelyet nyilvánvalóan neki szánt extrakolbásznak tekint. Csak Chinamann nem állja meg jól a helyét. Ő a legöregebb a négy közül, és térde napról-napra merevebb lesz. Neki kell tehát elsőnek áldozatul esnie. November 21-én agyonlövik és művésziesen levágják. 150 font hússal nagyon is megadja a várt pótlékot az élelmiszerhez. Az egyik részt felpakolják, és mostantól fogva a pónipecsenye mindennapi élelmükhoz tartozik. A maradékot más élelmiszerrel és egy kanna olajjal itt hagyják, a már fölöslegessé vált szánt odaállítják melléje, és a B raktár fölé fekete zászlót húznak. November 15-e óta már minden pihenőnél egy-két méter magas hódombot építenek: útmutató a visszatéréshez.
22-e nagy nap. A délnyugati magas hegyek, a Mount Longstaff, a Mount Markham stb. Shackleton számára nem újak. Már látta őket, amikor Scott-tal menetelt. De ami most délen, a látóhatáron felbukkan, teljesen ismeretlen hegyvonulat, amely a Déli Viktória-földről lehúzódó hegylánc folytatása délkelet felé és bizonyosan a mögötte rejtőzködő Déli-sark utolsó bástyafalát alkotja. Scott legdélibb szélességét (87°17') november 26-án túlszárnyalják. A rekordot egy kicsike palack curaçao-likőrrel – két teáskanál emberenként – ünneplik meg.
Sajnos a pónik nem teljesítik, amit Shackleton várt tőlük. November 28-án agyonlövik Grisit, és a C raktár lesz a sírja. Egyenlőtlen úton már a négy embernek is be kell magát fognia, hogy derekasan jussanak előbbre, és három nap múlva, a 85°15'-én kivégzik a vidám Quant is. Ő is csak 450 km-t tartott ki. Alig több ez, mint az út egyharmada, mert a sarkig még 800 km-t kell megtenniök, de többé nem a jégkorlát síkfelszínén, mint eddig. A Déli-sark utolsó bástyája közeledéskor hatalmas jeges felföldnek bizonyul, melynek ormai a felhőkben vesznek el, és amely messze terül el délre és délkeletre, míg jobbra szorosan odanyomulnak a nyugati hegyek. Megkerülni tehát nem lehet. Akármilyen nagy és örvendetes is ez a felfedezés a földrajztudós számára, egy hegyi út kilátása sohasem járt hegyvilágon át, ahol csalóka hóhidakon feneketlen gleccserszakadékok fölött minden lépés küzdelem életre-halálra, igazán nem kelthet lelkesedést. Shackleton nem számított ilyen óriási útakadályra. Hogyan győzze le a négy ember és egyetlen igavonó állat feladata legnehezebb részét és meddig tart ki az utolsó póni?
Shackleton és bajtársai mégsem vesztik el bátorságukat. Kitartanak, amíg csak tudnak. Úgysem számítottak arra, hogy könnyű sétájuk lesz a Sarkig. Útnak csak azt a hatalmas gleccsert választhatják, amely a jobb- és baloldali hegyláncot elválasztó szorost kitölti és mint valami fehér, széles út megy felfelé. Milyen magasra? Nem lehet kitalálni. Shackleton pártfogó-
222
járól és barátjáról elnevezi Beardmore-gleccsernek, és a jobb felől levő hegyeket Alexandra királyné-hegyláncnak.
Már a gleccserhez való felmászás december 4-én minden félelmet felülmúlóan veszélyes. Az előhegység csupasz, szabadonálló gránitsziklái, amelyek mellett a karaván lassan felfelé tapogatózik, annyira töredezettek, hogy a legkisebb taszításnál hatalmas darabok válnak le és zuhannak a völgybe. Nem próbálhatják meg, hogy a sziklák oltalmában meneteljenek, vagy táborozzanak, hanem a hófelületeken kell tartózkodniok, amelyek a két szán terhe alatt minden pillanatban üvegtetők módjára összetörhetnek. A szán, amelyet a három ember felfelé cibál, 310 kg-ot nyom. A póni szánja még nehezebb. Hárman gályarabok módjára dolgoznak. Ingujjban mennek, mert a nap melegen süt. Csak a láb fázik a jeges cipőben. Shackleton hóvakságot kapott. Adams és Marshall minden előretett lépést kipróbálnak, mert mindenütt szakadékok fenyegetnek.
Három nap múlva eléri őket a döntő szerencsétlenség. A három ember ködös időben megy előre, ami az út megválasztását rendkívül megnehezíti. Wild a pónival követi őket, pontosan nyomukban. A hó gyakran olyan mély, hogy állat és emberek hasukig süppednek belé. Hirtelen egy roppanás és egy hangos kiáltás: Wild és pónija eltűnt, szánjnk egy gleccserszakadék felett himbálózik! A hóhíd elbírta hármukat a nehéz szánnal, a lópata átszakította! A bajtársak segítségül rohannak. Míg ketten a szerencsétlent kiemelik, aki egy kézzel megkapaszkodott egy jégkampóban, a harmadik a szánt helyezi biztonságba, amely két hálózsákjukat szállítja; nélkülük valamennyien megfagynának. Még szerencse, hogy a vonókampó letört, máskülönben a szán eltűnt volna. De hol van Socks? Az emberek leborulnak a tátongó szakadék szélére, szemük aggodalmasan kutat a sötét mélységben valami után, ami mozog. Kiabálnak és csalogatják a szerencsétlenül járt állatot – nem hallatszik semmi hang! Elveszett az utolsó póni, az utolsó igavonó állat – vele együtt 150 font szükséges élelmiszer, vele együtt maga a Déli-sark! Mert arra már nem gondolhat Shackleton komolyan, hogy elérhesse, ha pár napig optimista számításokkal csalja és vidám bizalommal sarkantyúzza is magát és a többieket a legnagyobb teljesítményre. A négy férfi kitartása minden dicséretet meghalad. Amikor a szerencsétlenség bekövetkezik, a d. sz. 84°2'-én vannak, 700 m magasságban. Mindegyikükre 113 kg teher jut, két szánra elosztva. Az út rettenetes. Tagjaik fájnak, kezüket és térdüket véraláfutások borítják. Az óriási megerőltetés erősebb étkezést kíván. Az élelmiszer rohamosan fogy. Már most az éhségnek mintegy delíriumában vonszolják magukat tovább. Éhségük elkábítására nyers lóhúsdarabkákat rágnak bonbonnak, és a póniélelem tengeri-maradékát. Társalgásuk majdnem mindig csak az evés körül forog, zsíros evésről beszélnek, fantáziájuk dúskál a zsírban. December 14-én 1200 m magasra másznak fel, és még mindig felfelé megy az út. A levegő ritkul
223
és megnehezíti a lélegzést, a hideg keservesebb. Gyakran csak 4 km-t tesznek meg naponta, az út olyan meredek és veszélyes, hogy két ember nem tud egy szánt előrehúzni, mind a négynek be kell fogatnia magát, a másik szánért visszajönnek, így ugyanazt a darabot háromszor teszik meg. Még egyszer megkönnyítik terhüket, és tartalékruhákból, kőzetmintákból (köztük egy darab szén, az első lelet az Antarktiszon) és mindenből, amit a legközelebbi hetekben valahogy nélkülözhetnek, felállítják a D raktárt. Minden körülmények között még jó darabon tovább akarnak menni. Egyszer csak véget kell érnie az emelkedésnek. Az expedíciónak legalább arról tudósítania kell a világot, milyen a Déli-sark vidéke. Egyelőre minden gleccserhullám mögött egy másik, magasabb bukkan fel. December 21-én a négy ember 2500 m magasságban még mindig bizonytalan gleccserjégen vándorol. A karácsonyt kiadós étkezéssel ünneplik meg 34° fagyban és metsző déli viharban 2896 m magasságban a 85°55'-én. És az átkozott gleccserút még mindig felfelé vezet, azonban három napja fennsíkszerűen kiszélesedett és az emelkedés csökkent. December 29-én a mérőszerszámok 3149 m-t és a d. sz. 86°4l'-ét mutatják. Még 400 km a célig – ha mégis sikerülne! Másnap reggel hóvihar csap le rájuk, és egy időre sátorfoglyokká teszi őket. Megérdemlik a pihenést. Testhőmérsékletük a normális alá száll, szédülnek és fáj a fejük. Az ajkuk felhasad és vérzik. 31-én erőltetett menetben haladnak tovább. 1909. Január 1-jén túllépik a 87°-ot. Már csak 68 kg a cipelnivalójuk egyenként, de nehezebb ez nekik, mint előbb a kétszeres teher. Erejük fogyni kezd. Amellett déli vihar és hófúvás és éhség, maró, telhetetlen éhség. 4-én egy utolsó raktárt állítanak fel, olyan kicsiny, hogy már félóra múlva nem látható. Megtalálják-e újra? 7-én nem tudnak többé a vihar ellenében előre hatolni. 9-én még egyszer összeszedik erejüket, otthagynak sátrat és szánt, és egy utolsó menetre, a 30 km-re vállalkoznak. Elérték a magaslatot, most sík pályán megy előre az út az Edward király-platón, amint Shackleton elnievezi a Déli-sark fennsíkját. A fennsík fehér és sivár és holt, a nagy barrierre emlékeztető emelkedés nélkül, néha hullámos. A távolban, a Déli sark felé még süllyedni is látszik. A rettenetes felszállás után most már csak 4-5 napi séta lenne a sóvárgott célig – és most forduljanak vissza? A három ember kérdőn nez a vezetore: "Már csak 180 km és mienk a győzelem! Shackleton éppen megmérte az elért szélességet: 88°23', és sötéten gondolkodva mered a távolba. Akkor elhangzik a döntés: A sarkot még elérhetnénk, de egyikünk sem térne többé vissza! Felszakítja hátizsákját, kiveszi belőle a lobogót, amelyet az angol királyné adott át neki a búcsúzáskor, és míg dermedt ujjaival néhány adatot kapar papírra a sarki menetelés lefolyásáról, a többiek magas hóemléket építenek, melyben sárgaréz-tokban elrejtik Shackleton okmányát. Felvonják a lobogót, és régi szokás szerint a király nevében birtokba veszik a Déli-sark birodalmát. Háromszoros hurrá! – egy utolsó pillantás a távcsővel délre – aztán a
224
négy ember csöndben összeszedi holmiját, hátat fordít a sarknak, és siet, a jeges széltől kergetve, északra. Ha nem érik el még ma védősátrukat, valamennyien elvesztek.
Az éhség kergeti a négy kimerült embert, mint valami ragadozó farkas, amely csak a gyöngeség pillanatát várja, hogy rávesse magát védtelen áldozatára. Fenyegető morgása kíséri őket, még a vihar szárnyain régi nyomukon hóemléktől hóemlékhez száguldanak. Vicsorgatja fogát és ugrásra kuporodik, ha a fáradt emberek gyulladt szemükkel a legközelebbi élelmiszerraktárt kémlelik a vakító, könyörtelen örök fehérségben, ha kétség fogja el őket az útirány helyessége felől és ha az utolsó morzsákat, tengeriszemeket és kétszersültet, mint valami pompás aranyport osztják szét maguk közt. Gúnyosan üvölt a távolból, ha rácsapnak a megtalált élelmiszerekre, ha falánkságukat erőszakkal fékezik, és elővigyázatból, be nem vallott aggodalomhól dühös lemondással újra becsomagolják a megtakarított élelmet. Alig tengetik életüket egyik raktártól a másikig. Ha egyet eltévesztenek, akkor mindennek vége. Az utolsó kis raktár egy széles, fehér síkságon van. Aligha találják meg, ha a szánnyomok nem vezetik őket a raktár közelébe. A vihar szerencsére nem fújta még el a nyomokat és segítően kapaszkodik bele a kifeszített vitorlákba. 1908. január 11-én állnak az utolsó raktár előtt. Néhány órára újra fellélegezhetnek. Két nappal később Shackleton kiszámítja: "Még csak 9 1/2 kg kétszersültünk van, a legközelebbi raktárig 225 km, akkor még csak egy raktár marad hátra, egész kicsiny készlettel a gleccserfőnél, – félek, nem segít már semmi sem." A legközelebbi pihenőnél ugyanazok a gondok: "élelmiszer csak hat napra – 193 km út számára." Napi 33 km a legkevesebb, amit meg kell tenniök. Shackleton lábán feltörnek a fagydaganatok, elharapja fájdalmát és fokozza az iramot: 14-én 33 km, 15-én 32, egyszerre azonban nem találják az egyetlen mérőkereket. Letört a szánról. A megtett távolságokat most találomra kell felbecsülniök, amíg újra leérnek a jéglaphoz; ott egy másodikat hagytak hátra. Csak pontosan tudnák, hol! A hideg nem olyan gonosz, 22-25°, mégis rettenetesen fáznak a munkánál, sőt még a sátorban is, mert megközelítőleg sem laknak jól. Ismét szűkítik az élelmiszeradagokat. Jobb ma éhezni, mint holnap éhenhalni! Hegynek lefelé, erős hátszélnél 42 km-ig viszik, sőt 19-én 47-ig – ha becsléseik helyesek, holnap a legközelebbi raktárnál kell lenniök. Shackleton csak úgy tántorog fájós lábán, szakadatlanul belebotlik jéglyukakba és gleccserhasadékokba, és csúnyán megsérül a vállán. De mindig újra összeszedi magát, vasenergiája mindent legyőz. "Nem tudom, hogyan bírja ki Shackleton," írja Frank Wild naplójába, "bokáján négy vagy öt he-
225
lyen nyílt seb, lábszára sebesre súrolva. Ma heves főfájása volt, kétszer súlyosan elesett." De a "Boss" – így hívják a bajtársak vezetőjüket – amellett megőrzi ragyogó jókedvét, és ez megóvja a többieket a bénító szomorúságtól, a halálos csüggedéstől.
Agyonnyúzva és minden tagjukat fájlalva, valóban elérik 20-án a hőn áhított raktárat.
2300 métert mennek, csúsznak, zuhannak lefelé. Shackleton nem bír húzni, de a szánok olyan könnyűek, hogy szükség esetén egy ember elkormányozza mind a kettőt. 24-én újra jobban érzi magát, de nevetségesen gyöngének. Ezen a napon reggel 6 órától este 9-ig egész rövid szünetekkel szakadatlanul talpon vannak. Ha majd megint a sík jégbarrieren állnak, akkor már nem érheti őket semmi baj. De az utolsó leszállás átkozottul nehéz, az út gyalázatos, és a napi teljesítmény csak 25 km; nyugtalanító. Két napra elég az élelmiszer, kétszersült csak egy napra. Az egyik szánkó már csak fél szántalpon csúszik. Másnap ugyanaz a kínlódás. S hozzá egy csésze tea a reggelijük, két darab kétszersült és két kanál vaj teával az ebédjük, egy kis bögre meleg étel és kétszersült a vacsorájuk. Az élelmiszerzsákok teljesen üresek. 26-án a kis tea- és kakaómaradékokból táplálkoznak, miközben rejtett gleccserszakadékokon másznak át, szakadatlanul életveszélyben. Számtalanszor bezuhannak a szakadékokba. Szánszerszámaikon és gleccserszíjaikon himbálóznak és segítségükkel kapaszkodnak fel újra. Az egész utazás legrosszabb napjai. "Az utolsó 48 óra fizikai és szellemi kínjait megközelítően sem tudom az igazsághoz híven rajzolni", mondja maga Shackleton. Éjszakán át menetelnek. Adams és Wild a szánhúzás közben a szánszerszám előtt összeroppannak. Hadd fújják ki egy kicsit magukat – csak ne maradjanak hátra! Ez a halál lenne. "Előre! Előre, bajtársak! Nemsokára a gleccser lábánál vagyunk, már látom a jéglapot ott lent – ott kipihenhetjük magunkat!" Félóra múlva azonban nem megy tovább, lábuk nem viszi őket. Kétségbeesett pillanat. Dr. Marshall azt hiszi, hogy egyedül vállalkozhat a raktár elérésére. Felkerekedik és visszatér a megmentő élelmiszerrel. Csak enni – enni! és aludni!
Éjjel felkelti őket a nyugtalanság. Félóra múlva a raktárnál: a hegység utolsó nyúlványainál vannak. Élelmiszert kaptak további hat napra; a legközelebbi raktár 80 km. Ha a hóvihar és köd nem késlelteti az előrehaladást, akkor a legrosszabbon túljutottak. 30-án alig töltöttek két órát úton és alig érték el a jéglap szélét, már rajtuk a hóvihar metsző keleti széllel. A sátorba kell kuporodniok, csak másnap kerekedhetnek fel újra. A jégkorlát felszíne rettenetes, mindenütt elrejtett szakadékok, térdig érő puha hó, csak 2-3 fok hideg, már majdnem olvadásos idő, a legrosszabb, ami érheti őket! Még veszélyesebb ellenség őrli fel erejüket: az utolsó raktár pónihúsa, egyetlen szilárd táplálékuk megromlott. Február 3-án valamennyien a leghevesebb has-
226
menésben szenvednek, halálos fáradtságukban csak pár kilométerre vonszolják magukat. 8-án Shackleton és Wild megint egészségesek, de annyira elcsigázottak, hogy nem tudnak tovább menni. És még mindig 111 km a Chinamann-raktárig, ahol talán újra romlott lóhús várja őket. De nincs más mentség. Csak az élelmiszerre gondolnak – valami szilárdra, hogy az éhséggörcsökben kínlódó gyomrot megnyugtassák. Mindegy, micsoda az, a kavicsokat is lenyelnék. Amikor 13-án odaérnek, egy falat élelmük sincs már. Alig vesznek arra időt, hogy megsüssék Chinamann máját, és kis húsdarabokat keresgélnek a hóban, amelyek a levágás napjának lakomájából visszamaradtak. Ekkor egy kemény vörös tömegre bukkannak, Chinamann vérére, amely egyetlen szilárd tömeggé fagyott – pompás lelet! Megfőzve nagyszerű íze van, olyan, mint a húsleves. Négy nappal később már megint fél bögrécske lóhúsra és kétszersültre csökkennek az adagok. Annyira gyöngék, hogy reggel nem tudják kivinni a hálózsákjukat. Csak magukra borítják a sátrat és így vonszolják a szánokra. Ha este nyugvóra akarnak térni, fagydaganatoktól borított kezükkel egyik lábukat a másik után kell átemelik a sátor bejáratán. Ha egyiknek élelmiszeradaga tovább tart, akkor a többiek olyan keserű irigységet éreznek, hogy el kell fordulniok. A nappal utolsó kétszersültjét Shackleton éjszakára tartogatja, mint altatószert.
A mondhatatlan kínszenvedés mellett is derekasan mennek előre -a halálfélelem hajtja őket. Február 18-án észlelik egyikét azoknak a hegyeknek, a Mac Murdo-szorostól délre, melyeket a téli kunyhóból is lehet látni, nemsokára látják az Erebust, és 20-án ujjongva rohanják meg a raktárt: zsíros pemmikánt találnak, amiben olyan régen nem volt részük, sőt kétszesültpuddingot és befőtt gyümölcsöt, amiket tulajdonképpen a karácsonyi ünnepre szántak, de itt hátra kellett hagyniok. A dohány és szivar – leírhatatlan élvezet! Most még csak a Bluff-raktárig – akkor túl vannak minden bajon! A Boyds-foki barátoknak megbízásuk volt, hogy egy tömeg élelmiszert szállítsanak oda. Csak nem akadályozta meg őket ebben valami szerencsétlenség? Ez lenne a vég! Még egyik sem lakott jól. Egyáltalában lehet-e valaha jóllakni? Ha a Bluff-raktár megcsalná őket! Félretenni a készletből! Takarékoskodni! Ki tudja, mit találnak ott. Azzal, amijük van, nem érnek el a Royds-fokig semmiesetre sem, és az iramot meg kell lassítaniok, az éjszakák már sötétek és hosszúak.
Mi az ott előttük? Kutya- és szánnyomok a hóban, még elég frissek, délről jönnek és újra délre mennek vissza! Egy kis szánosztag ment itt végig. És ott a széttaposott és széttúrt hely, papírrongyok, pléhszelencék szétszórva, cigarettacsutkák gondatlanul eldobva. Itt táboroztak a bajtársak, amikor a Bluff-raktárt élelmiszerrel látták el, és még továbbmentek egy darabon, hogy körülnézzenek a sarki osztag után. És mit látnak
227
a sóvár szemek? Három kis darab csokoládét és egy kétszersültet, ami a gazdagok megtömött asztaláról a hóba esett és elveszett. Mesés zsákmány! Három és egy, az négy. Sorsot húznak. Shackletonnak nincs szerencséje, ő kapja a kétszersültet, és ugyancsak bosszankodik rajta. "Milyen gyerekesek lettünk!"‚ írja bunbánóan naplójába. De ha a Bluff-raktár rendben lesz, ott találhat mindent bőséggel. Ma szabad pazarolniok valamit nyomorúságos élelmiszereikből. Ki az utolsó kétszersülttel! A négy ember annyira lesoványodott, hogy csontjaik rettenetesen fájnak, ha kemény havon fekszenek hálózsákjaikban, melyeknek prémbélése már régóta teljesen lekopott, és csak a csupasz, hideg bőr maradt meg.
24 óra múlva egy légtükrözésben megjelenik a Bluff-raktár, lobogóit vígan lengeti a szél. Elképzelhető ez az öröm? Mijük van még az élelmiszerzsákban? Csak ide vele az utolsó maradékig. És aztán előre. Az ígéretes látvány felvillanyozza őket. Az út elhúzódik óráról-órára, a raktár magasan fekszik, ezért csalatkoznak a távolságban. De varázs sugárzik a raktárból, lobogó fény villámlik belőle, mint valami nagy, pislogó szem. A nap tükröződik egy pléhdobozban, amelyet a bajtársak gondoskodásukban felraktak, hogy mentő világítótorony legyen. Egyre jobban közelednek, és végül ott állnak a magas hóőrhelyen felhalmozott élelmiszerek előtt. Eldorádó tárul fel előttük. Van itt frissen főtt ürühús és egyik kétszersültszelence a másik mellett. Tojás és konzerv, tej és gyömbérkenyér! És csokoládé és puding, cukrozott gyümölcsök, karlsbadi szilvák, hallatlan ínyencségek tárháza és még megvetésre méltó szánélelmiszer tömegben. És melléje egy közlemény a hazatérőkhöz: a hajó január 3-án megérkezett, a "Nimród" fedélzetén és a Royds-fok mellett minden rendben. Shackletonnak olyan jó kedve támad, mintha már megnyerte volna a játékot. Ma van február 23-a – kicsit késő – a hajónak az a parancsa, hogy március 1-jén utazzék el, ha a Mac Murdo-öböl nem teljesen jégmentes. De négy-öt nap múlva biztosan megérkeznek a Royds-fokhoz, és akkor megmenekültek.
Mennyire másként haladnak most előre újult erővel. Shackleton nem felejtette el első délsarki menetelésének kemény leckéjét: elővigyázatosság az étkezésben, a meggyöngült gyomor nem tud akkora munkát végezni! Adams ugyan eszik, amennyit csak bír, és nem lesz tőle baja. Micsoda mennyei gyönyörűség, ha annyi drágaság közt válogathat az ember. Csak Frank Wild nincsen renben. Napok óta új hasmenési rohamot kapott, és kétszeresen elővigyázatosnak kell lennie. Ma 24 km-t tesznek meg, ha tovább is így megy, akkor nem szalasztják el a hajót. Másnap reggel már korán, négy órakor felkerekednek, de dr. Marshall gyomorbénulással és súlyos hasmenéssel fekszik. Nem tud járni. Tehát holnapig várni kell! De ez a késlekedés végzetes. Ha a hajó nem vár még egy napot, akkor négyüknek még egy évet itt kell tölteniök. Ha Marshall holnap nem menetképes, akkor
228
Shackleton előremegy Wilddal, hogy még idejében elérjenek a Royds-fokhoz, és a hajót visszatartsák.
26-án négy órakor felkerekednek. Marshall ugyan nagyon szenved, de nem akar feküdni, és derekasan tartja magát majdnem 39 km-en át. 27-én azonban állapota olyan nyomorúságos, hogy képtelen járni. Nem marad más hátra, mint Adams védelme alatt hátrahagyni a beteget és a legsürgősebben segítséget hozni. Shackleton és Wild rögtön felkerekedik, szánjukon az egyik sátorral és két hálózsákkal, egy napra való élelemmel, heliográffal és iránytűvel. Egész napon át menetelnek és a kemény jégen hálnak. Hajnali két órakor tovább mennek. Szakadatlanul működtetik a heliográfot abban a reményben, hogy a Kunyhó-csúcshoz közel mentőszakasz jön feléjük, de csak a nyílt tengert látják az Armitage-foktól délre. Kezdenek kifáradni. Új hófúvás tör ki, és a tetejébe még köd is. Nem emberek azok? Biztosan a mentőszakasz. Csak egy pingvincsapat – és a két ember hirtelen a jégkorlát szélén áll a Mac Murdo-szoros nyílt vize előtt. Így nem jutnak tovább! Szárazföldet kell találniok, az Erebus lejtőjén át először a Vársziklára, ahol kilátásuk lesz északra. Wild lába rettenetesen fáj, élelmiszerük nincs több, a szán lent maradhat.
Gleccserszakadékokon és hólejtőkön át sietnek fel. Majdnem végtelennek látszó küzdelem után elérik a Vársziklát, de rémületükre mindenütt nyílt vizet látnak. Tehát a veszélyes és olyan nehezen járható lejtőn kell maradniok. Tovább sietnek és végre meglátják a téli kunyhót. De mi ez! Sehol semmi életjel, semmi füst, semmi világosság, és a "Nimród"-nak nyoma sincs. Rosszat sejtve érik el a kunyhót. Minden csöndes, elhagyott, hideg. A bajtársak elmentek. Az asztalon egy levél. Az áll benne, hogy a hajó február 26-ig a gleccsernyelvnél horgonyoz. Ma 28-a! Már elmentek volna északra?! De a csalódás túl kemény csapás. Hogy hozzák legalább a kunyhóig a két visszamaradottat? Ennivaló van itt, petróleum is főzésre, de hálózsákjaik a szánon feküsznek lent a víznél. Az egész elviselhetetlenül gyalázatos; az üres kunyhó olyan, mint valami sír. Beburkolóznak a köröskörül heverő fedéllemezekbe, és álmatlanul töltenek egy hideg, sötét, rettenetes éjszakát. Ők ketten itt vannak. A másik kettő a jégbarrieren. És hol a hajó? Már valóban elutazott? Miért? Hiszen elég nyílt a víz a Mac Murdo-szorosban!
Dereng a reggel. Mit csináljanak? Most kell eldőlnie sorsuknak. Ha a hajó talán még kint várakozik, hogyan vetessék magukat észre vele? A Royds-fok mellett szorosan a part közelében, messze láthatóan emelkedik az a kereszt, amelyet az első Scott-expedíció állított a szerencsétlenül járt Vince-nek. Zászlórúdnak használják, és felvonják rá az Union-Jack-ot. De ezt alig lehet meglátni a távolból. Erősen lobogó tüzet kellene gyújtaniuk. Csakhogy mivel? Itt van a mágneses kunyhó, most üres deszkaállvány. Sikerül nekik meggyújtani, szürke füst száll fel. Jó időbe tart, amíg a halvány lángok érvényesülnek a derengésben. Mindent összekapkodnak, ami a tüzet táplálhatná,
229
és a Royds-fok magaslatáról feszülten néznek az északi messzeségbe. Nem villog fel valami, mint tüzük visszfénye? Jeleket adnak a heliográffal – felelet jön! Itt a hajó! Lassan bontakozik ki a látóhatár szürke fátylából, és közelebb jön, egyre közelebb! 11 órakor megmenekültek – a "Nimród" fedélzetén vannak bajtársaik közt. Éppen ma kellett volna elindulnia egy mentőexpedíciónak. A sarki különítményt már elveszettnek tartották. A mentési expedíció azért még komoly feladat előtt áll: a két visszamaradottat vissza kell hoznia. Shackleton maga fáradhatatlan; a kis oszlop élére áll, amely dr. Mackay-ből, Mawsonból és McGillan-ból áll. Egész estig menetelnek, három órát alusznak, éjszaka újra felkerekednek, és délben elérik a tábort. Marshall állapota javult, a nyugalom jót tett neki. Újra a szán elé fogja magát. Erre feltámad a betegség, és mire a szakasz március 3-án megérkezik a Kunyhó-csúcsra, Marshall megint rohamot kap. Hátrahagynak egy szánt, és minthogy a Mac Murdo-szoros jege már átfagyott, túlságos nagy fáradság nélkül sikerül nekik a beteget a téli kunyhóhoz hozni, ahol rögtön bedugják hálózsákjába; ott összeszedheti magát. A hajó megint eltűnt, hogyne fagyjon be. Shackleton és Mackay Vince keresztjénél újra tüzet gyújt és őrt áll. A "Nimród"-on észreveszik a jelet éppen akkor, amikor hóvihar tör ki. Március 4-én délben végre valamennyien szerencsésen a fedélzeten vannak, és a "Nimród" felszedi a horgonyt észak felé.
Shackleton ugyan nem érte el a Déli sarkot, de olyan közel jutott hozzá, hogy a sarki plató jellege nem titok többé. Az Antarktisz középpontjának problémája alapjában véve megoldottnak tekinthető. Mellette elért az expedíció egy másik, nagyon jelentékeny eredményt. A sarki út alatt egy osztag David professzor, Douglas, Mawson és dr. Mackay részvételével nagyszerűen sikerült utat tett a Déli Viktória-földre. A Nansen- és a Bellinghausen-hegy közt mélyen benyomultak a belföldre, és olyan szerencsések voltak, hogy elérték azt a pontot, melynek északi megfelelőjénél felfedezője, Ross azt a nagy szót mondta: "Ez a pont olyon fontos a tudomány és az emberiség számára, hogy nem szegényes kőemléket, amilyent mi állítunk fel, hanem a Kheopsz-piramist kellene felette feltornyosítani." 1908. január 16-án felfedezték a mágneses Déli-sarkot a d. sz. 72°25'-én és a k. h. 155°16'-én és ezzel megoldották azt a problémát, amely 70 évvel ezelőtt az Antarktisz rendszeres kikutatására a tulajdonképpeni indítóokot szolgáltatta.
Shackleton maga azóta a született vezérnek számít, aki a személyes teljesítőképességet, kitartást, vakmerőséget, ügyességet és szakismeretet a mintaszerű önzetlenséggel, jósággal és bajtársi érzéssel párosítja. Kipróbált baráti kört szerzett magának, amely csak arra vár, hogy másodszor is harcba induljon vele, és nem felejti el, mit állt ki embereivel a kimondhatatlanul fáradságos sarki úton és hogy mit tett értük. Frank Wild naplójából elmondunk egy epizódot, amely elegendő, hogy Shackletont, az embert jellemezze:
230
"Shackleton ma egy darab kétszersültet csúsztatott a zsebembe, anélkül, hogy a másik kettő észrevette volna." "De Boss, mit jelentsen ez?" "Nagyobb szüksége van rá, mint nekem!" Shackleton titokban rámerőltette egyetlen darab reggeli kátszersültjét, ma éjszaka még egyet adott volna, ha engedem. Nem hiszem, hogy a világon valaki megértheti, mennyi nemességet és baráti érzést tanúsított ezáltal irántam. Én tudom és Istenemre mondom, nem fogom elfelejteni."
És Frank Wild megtartotta esküjét.
Aki Shackleton után jön, annak nincs könnyű dolga. Egy 2800 km-es szánút, ebből 2400 igavonó állatok nélkül, hóban és jégben a legnehezebb, életveszélyes vidéken, komoly szerencsétlenség nélkül, óriási teljesítmény, hőstett, amely Amundsen szavai szerint az antarktikus kutatás legbüszkébb fejezeteinek egyikét alkotja. Amundsen irigység nélkül ismeri el, hogy ritkán aratott ember olyan nagy diadalt, ritkán is érdemelte meg valaki jobban, mint Shackleton. Aki a diadalmas hős követője akar lenni, nem szabad elmaradnia teljesítménye mögött. Talán meg is könnyítheti az erőpróbát a segéderők ügyesebb felhasználásával, kutyákkal, lovakkal vagy még feltalálandó motorszánakkal, egyet azonban nem engednek el neki: magának a Déli sarknak elérését. Az előd követője tisztában lehet azzal: ha nem sikerül a feketébe találnia, akkor lövése rossz volt. A Déli sark ellen való támadás most döntő pillanathoz közeledik.
Shackleton elődje Robert Scott. Ugyanaz a Scott magához ragadja az utód veszélyes szerepét. Most nincs olyan jó véleménye a régi útitársról, mint egykor a "Discovery" fedélzetén. Shackleton kénytelen volt – eredeti szándéka ellenére – Scott vadászterületére behatolni, kénytelen volt ugyancsak a Mac Murdo-szorost választani hadjárata kiindulópontjául, ámbár magától Scott-tól tudta, hogy Scott második utazást és áttelelést tervez a Ross-sziget nyugati partján. Tulajdonképpen Scottnak ezért hálásnak kellene lennie. Ha Shackleton úgy, ahogyan tervezte, a jégbarrier északi pereme egyik pontjáról indult volna ki, kétségkívül maradéktalanul sikerült volna neki a Déli-sark meghódítása. A 180 km-t, amely a céltól elválasztotta, már az út elején behozza azáltal, hogy a jégkorláton levő téli szállás délebbre feküdt volna.
Amikor Shackleton hazaér, Scott javában készülődik második délsarki útjára. Ez alkalommal a "Terra Nova" az expedíciós hajó, amely 1904-ben a "Morning"-gal együtt a befagyott és már feladott "Discovery" segítségére jött. Amikor a régi nehézkes faskatulya 1910. június 15-én elhagyja az angol
231
kikötőt, Cardiffot, árbocaival, vitorláival és nyomorúságos gőzgépével a legújabb szerkezetű páncélos cirkálók és dreadnought-ok mellett egészen özönvíz előtti a külseje, de azért nem kevésbé érdemli meg a "Dreadnought" (vakmerő) nevet.
Győzelmesen kiállott sok vihart, és most másodszor kell felvennie a küzdelmet az Antarktisz jégtömegeivel, hogy kapitányát, Scottot Új-Zélandról elhozza délre, és a Ross-sziget partján valahol partra szállítsa. Ez alkalommal a "Terra Nova" sok gondot okoz vezetőjének. Amint eléri az új-zélandi Lyttleton kikötojét, három hétre a hajójavítóba kell mennie. Még mindig van egy kis léke, ami fahajóknál megszokott dolog. De amikor a nagyon viharos úton a jégrajszegélyig hatolnak, egy teljes napon át az a látszata, hogy a hajó és az egész nagy, talán túlságosan nagy expedíció számára (a hajólegénységgel együtt 65 ember) már itt elérkezett a vég. A szivattyúk bedugulnak, a víz olyan magasra emelkedik a gépházban, hogy a tüzet ki kell oltaniuk. Az utolsó órában sikerül a sérülést kijavítani. Azután a hajó majdnem három hétig fogságban vesztegel a jégrajban, de mégis szerencsésen megérkezik 1911. január 3-án a Ross-jégbarrierhez.
Scott sem szeretne megint a Ross-sziget nyugati partján áttelelni, hanem az Erebus keleti lejtőjén, a Crozier-foknál, ahol a jéglap síksága rögtön balra terülne el. Azonban nem talál partraszállási lehetőséget, és akarva, nem akarva, kénytelen régi törzshelyéhez visszatérni. De nem megy a Kunyhó-csúcsig, hanem csak az Evans-fokig, a Kunyhó-csúcstól 29 km-nyire északra, ahol lapos parton nagyszerű hely kínálkozik téli szállásra. Ez alkalommal a telepet különös kényelemmel és a legmodernebb tudományos műszerek kimeríthetetlen sokaságával szerelik fel. A partraszállás a szokásos, hirtelen jégmegmozdulásoktól több ízben megzavart sietséggel megy végbe, sok izgalommal és nem minden szerencsétlenség nélkül. Scott három drága, újonnan szerkesztett motoros szánt hozott magával, melyektől csodákat vár. A kirakásnál az egyik alatt beszakad a jég, és menthetetlenül a tenger fenekére süllyed. A másik kettő sík talajon jó előfogatnak bizonyul, később azonban teljesen csődöt mond. Shackleton mintájára most Scott is meg akar próbálkozni a mandzsúriai pónikkal. 19 ilyen igavonó állatot vitt magával, mert előbbi élményei megmutatták, hogy négy túl kevés volt. De a 19-ből kettő már az úton elpusztul. Amikor mindjárt a hajó eltávozása után, január végén elmegy egy 12 emberből álló szakasz Scott vezetése alatt, hogy minél nagyobb távolságban raktárt állítsanak fel a későbbi sarki útra, borzasztóan nő az igavonó állatok veszteséglistája. A makacs hóviharok tönkreteszik a megmaradottakat. A raktár-szakasz egyáltalában csak a 79° 29'-ig jut, és meg kell azzal elégednie, hogy itt egy tonna élelmiszert és takarmányt felhalmoz. A karaván visszatérése három külön szakaszban azonban olyan szerencsétlenül alakul, hogy Scott március 2-án naplóját a következő szavakkal kezdi: "Ha így
232
megy tovább, mint az utolsó 48 órában, expedíciónk elpusztul." A két nap élményei már megmutatják, hogy jóformán minden összeesküdött Scott vállalkozása ellen.
Scott naplóját írja téli szállásán az Evans-foknál
Scott, Oates százados és Tryggve Gran norvég alhadnagy, aki az utolsó órában, egyenesen az érettségi vizsgától csatlakozott az angol expedícióhoz, március 1-jén reggel egy pónieleség-raktárhoz húzzák szánjukat, amely nem egészen egy kilométer távol van a korlátszegélytől a Mac Murdo-szorosnál. A sötét éjszakában bizonytalanul tapogatóznak. Amikor a raktárhoz közelednek, lassanként óriási jégroncsmezők lesznek láthatóvá, melyek a jégbarrier széléről törtek le. Rettenetes meglepetés, mert három póni és a kutyafogatok kísérőikkel együtt ide mentek előre. Ha már a Kunyhó-csúcsnál lennének, akkor Bowers hadnagy azonnal hírnököt küldött volna a főszakaszhoz, hogy figyelmeztesse őket. Mindkét osztag tehát még az úton van. De hol? És a jég már mozogni kezd saját lábuk alatt is. Szakadékok hasadnak fel, és sietniök kell, hogy a szárazföld felé biztonságba helyezzék magukat. Mögöttük azonban Evans jön egy utolsó osztaggal, amely most szintén belekerült ebbe a boszorkányüstbe. Scott egy pár szót ír Evansnak, és Gran az értesítést a pónieleség-raktárhoz viszi. Eközben a másik kettő tanácstalanul áll a jégen. Ekkor a Kunyhó-csúcs irányából hirtelen két sötét pont jelenik meg. Közelebb jönnek, Scott feléjük siet: Dr. Wilson és Meares, a kutyavezető. Bámulnak és egyszersmind örülnek, hogy a vezetőt maguk előtt látják, mert szilárdul azt hitték, hogy ma korán reggel, az előre küldött pónikkal együtt elsodródott a tengerjéggel!
Wilson és Meares tegnap a kutyafogatokkal az Armitage-fokig ment, ahol már rianások mutatkoztak a jégben. A legközelebbi dagály, amelyet kb. fél óra múlva várnak, a felrepedt tömegeket okvetlenül veszélyes mozgásba hozza. A két ember azonnal megfordult és egy hegyszakadékba menekült a Vársziklán alul. Eközben este lett. Egyszerre meglátták a póniszakaszt (amint ők hitték, Scott vezetése alatt), alig 800 m távolságban. El kellett tehát fogadniok, hogy a többiek látták őket, észrevették az útról való letérésüket és hallották korbácsaik pattogását. Amúgy is úgy el voltak foglalva kutyáikkal, hogy nem törődhettek a póniszakasszal. Amikor sátort ütöttek a Kunyhó-csúcson, baltával és lapáttal visszatértek a jéglábhoz, hogy utat egyengessenek a póniszakasz számára, amelynek minden pillanatban meg kell érkeznie, De a póniknak hírük-hamvuk sem volt! Egyszerre felfedezték őket kint a tengerjégen, éppen ott, ahol minden 30 lépésnyi távolságban rianás tátongott. A távcsővel megfigyelték, hogy a póniszakasz vezetője is felismerte a fenyegető veszélyt. Megfordult – azonban nem dél felé a Vár-sziklához, hanem a jégkorlát-szegélyhez és a Fehér-szigethez. Ott mindenképp biztos jégre kellett találnia. Ők ketten a szárazföldön tehát megnyugodtak, és 11-12 óra közt lefeküdtek, miután Wilson még egyszer meg-
233
bizonyosodott róla, hogy a póniszakasz – ő így látta s hitte – itt szilárd barrierjégen táborozott. 5 órakor reggel felébredt. A nyugtalanság rögtön kihajtotta a sátorból. A látvány megrémítette: az egész tengerjég mozgásban volt, és az örvénylő jégdarabokon messze távolban sodródott tova a póniosztag! Wilson pontosan látta, hogyan keltek át a pónik és szánok egyik jégdarabról a másikra, hogy közeledjenek a szilárd korlátjéghez. Természetesen első gondolata az volt, hogy segít a póniosztagnak. Hátrahagyták a kutyákat, átmásztak a kráterdombon és délre siettek, ahol hirtelen megtalálták Scottot.
Wilson és Meares reggeli nélkül kerekedett fel. Scott hamar egy csésze kakaót készíttet nekik. De most mit kezdjenek? Ekkor Wilson hirtelen egy alakot lát, aki a katasztrófa színhelyéről a pónieleség-raktárhoz siet. Gran sítalpakun szalad oda, hogy elérje. Crean az. Teljesen kimerülve érkezik és jelenti a vezetőnek, hogy mi történt.
A pónik tegnap este a tengerjégen táboroztak. Éjszaka észreveszi Govers, hegy a jég körös-körül meghasadt. Egy póni eltűnik a rianásban! Hanyatt-homlok összecsomagolnak, és a három ember megpróbálja az állatokat egyik jégtábláról a másikra átugratni. A málhát maguk cipelik, rettenetes megerőltetés! Már a barrierszegélyig küzdötték magukat, amikor kiderül, hegy a szegély előtt mindenütt széles szakadékok tátonganak, amelyeken az állatokkal együtt lehetetlen áthatolni. A kétségbeesett helyzetben Crean ajánlkozik, hogy felkeresi a vezetőt. A tenger olyan, mint valami tajtékzó üst, és a jégdarabok közt mindenütt félelmetes kardcetek mutatkoznak. Darabról darabra ugrik, egy nagy darab utat a zajló jégen tesz meg, és végre szilárd jeget ér el, ahonnan hótalpbotja segítségével meg tudja mászni a barrier peremét.
Minthogy Scott szakasza csak három hálózsákkal rendelkezik, Scott visszaküldi Grant Wilsonnal és Mearesszel a Kunyhó-csúcs felé, hogy nézzék meg, mi van a kutyákkal. Ő maga Creannel és Oatesszal a szerencsétlenség helyére siet. A legnagyobb elővigyázattal közelednek a jégszegélyhez, felfedezik a szakaszt és megpróbálják megmenteni. A jég már nem zajlik, most elég nyugodtan pihen szorosan a korlátszegélynél. Egy kötél segítségével először Bowerst és kísérőjét, Cherry-Garrardot húzzák fel. Ez du. 1/2 9-kor történik. A munka hajnali négyig tart. A három póni megmentésére egyelőre gondolni sem lehet. A három állatnak, bőséges takarmánnyal ellátva, a jégdarabon kell maradnia. Amikor Scott pár órai alvás után utánuk néz, a pónik eltűntek! A jégdarabot megerősítették egy kötéllel, de elszabadult, és most valahol a tengerben hányódik. Rettenetes veszteség, amelyet nem lehet többé jóvátenni.
Scott összecsomagoltat és végigmegy a barrier szélén. Ekkor Bowers hirtelen megpillantja távcsövén a pónikat körülbelül két kilométerre észak-
234
nyugatra. A kegyes gondviselés az áramlatot a jégkorlát szélén hajtotta tovább. Félóra múlva az emberek elérték az állatokat. Scott utat keres, amelyen a pónikat fel lehetne húzni a barrierre. De bajtársai rosszul értik, és egyik állatot egy szakadékba ugratják. Az állat olyan szerencsétlenül esik bele, hogy meg kell ölni. Bowers és Oates a másik két pónit szerencsésen felhozza. Scott már azt hiszi, hogy a két állat megmenekült, ekkor az egyik elcsúszik és a vízbe zuhan. Felcibálják egy jégdarabra, ámbár kardcetek nyüzsögnek a legnagyobb izgalomban a férfiak körül. De a szegény állat nem tud fölemelkedni, az ő életének is véget kell vetniök.
Csak maga a raktár-út hat póni életébe került. Már most a 19-ből csak 11 maradt, és bajosan tudják valamennyit átteleltetni. Még egy ilyen szerencsétlen nap, és a Déli-sarkról le kell mondaniuk. Scott hírneve, mint expedícióvezetőé akkor végleg szét van zúzva. Senki sem bíz rá többet sem hajót, sem legénységet.
Nem lehet elfojtani az érzést: itt valami nem egyezik, itt hiányzik a tiszta áttekintés és a kemény gyeplőfogás. Az expedíció felépítése túl nagy, túl sokféle, túl bonyolult. Már az is nehéz mesterség, ha egyedül kutyákkal jutnának előbbre. Viszont ha háromféle közlekedési eszközt használnak egymás mellett, az a végtelenségig megsokszorozza a szerencsétlenség lehetőségeit. A vezető nem uralkodhat valamennyi részletben, túlságosan rá van szorulva az idegen segítségre. Itt nem talált egymásra egy tucat egymáshoz méltó bajtárs, hogy egyek legyenek szerencsében és pusztulásban. A tisztek parancsokat osztanak ki, a legénységnek végre kell ezeket hajtania, de a szándék és végrehajtás nem fedi egymást olyan hajszálpontosan, mint az ilyenfajta vállalatnál feltétlenül szükséges. A nagy szervezet fejére nőtt a vezetőnek. Mi több, egy kissé ő maga is elvesztette a fejét a végzetes napokban. Röviddel azelőtt, február 22-én, egy hír jutott hozzá, melynek elviseléséhez nem voltak elég erősek az idegei! A "Terra Nová"-nak az expedíció egyik szakaszát le kellett tennie Campbell vezetésével az Edward király-földön, vagy közelében. Az úton az osztagnak olyan találkozása volt, amely Campbellt arra ösztönözte, hogy még egyszer visszatérjen az Evans-fokra, és hogy a vezetőhöz gyorsfutárt küldjön azzal a leverő hírrel: a norvég Roald Amundsen a Cethal-öbölben ütötte fel téli szállását, és meg akarja hódítani a Déli-sarkot!
Minden szerencsétlenséggel számolhatott Scott – de verseny lehetőségével nem! Szabályszerű megrohanás! Amundsen a "Fram"-mal észak-sarki útra vállalkozik: így tudták a világban egy éve. Scott elutazása előtt pár nappal Amundsen felkerekedett északra! És most felmerül itt váratlanal az Antarktiszon, hogy az angol expedíció kezéből kitépje a győzelmi pálmát. Ezzel Scott teljesen váratlanul kétfrontos harcba került. Nemcsak korábbi utódját és mostani elődjét, Shackletont kell túlszárnyalnia – egyidejűleg versenyeznie kell olyan veszélyes ellenféllel, mint amilyen kétség-
235
kívül ez a norvég. "Terveim nagyon komoly megzavarása!"‚ áll Scott naplójában. "110 km-rel közelebb van a sarkhoz, mint én, és sohasem gondoltam volna, hogy olyan sok kutyát tud hozni a jégkorlátra. Mindenekelőtt már korán megkezdheti útját a kutyákkal; pónikkal ez lehetetlen. Mát most alig tudom, hogyan helyezzem biztonságba a pónikat. Mindegy: nem szabad, hogy Amundsen eljárása megtévesszen, és eredeti tervem mellett kitartok, mintha semmit sem tudnék Amundsenről. Előre tehát, habozás és félelem nélkül és legjobb erőnket oda kell adnunk hazánk becsületéért!"
Scott biztos hite megrendült a győzelemben! Aki azonban nem tud hinni, az okosabban teszi, ha nem veszi fel a végső küzdelmet! És mégsincs visszatérés – Anglia becsülete forog kockán! Többé már nem ura elhatározásának – a végzet vezeti útjára.
A madeirai Funchal kikötő partján 1910 szeptember eleje óta egy esetlen, vastagfalú, túlságosan megrakott vitorláshajó horgonyoz, amelyen napról-napra szakadatlanul pokoli színjáték kavarog. A fedélzeten 91 félvad sarki kutya tartózkodik, amelyek közt a legénység, 19 ember, alig tud mozogni. Ez a jelenkor leghíresebb hajója, Nansen és Sverdrup "Fram"-ja, amely az Arktisz örök éjszakáján és jegén keresztül két győzelmes hadjáratot állott ki. Mostani vezetője a harmadik csillag a norvég sarki kutatás egén, Roald Amundsen, aki megjárta az északnyugati átjárót Grönlandtól Alaszkáig.
Roald Amundsen, a Déli-sark meghódítója
Mit akar a "Fram" itt lent? A világsajtó régóta jelentette, hogy Amundsen a "Fram"-on észak-sarki útra vállalkozik. Az Északi-sarkot ugyan a múlt nyáron felfedezte állítólag két amerikai, Peary és Cook, de sok még ott a talány. Madeira egyszerre az észak-sarki útra került?
A "Fram" Funchalban nagy mennyiségű húst, főzeléket, gyümölcsöt és friss vizet vesz lel. Kis segélygép-csavarját felhozzák és megtisztogatják. Eközben a legénység egy része a szárazföldön kószál, és Funchal kíváncsi újságírói csiklandós kérdések pergőtüzét zúdítják rájuk. "Az Északi sarkra készültök? Talán Amundsen eltévesztette az irányt? Az Északi-sark ott van, ahonnan jöttök! Erre a Déli-sark felé vezet az út!" A norvégek fölényesen mosolyognak. "Amundsen tudja, mit akar. A "Fram" Alaszkából megy majd az Északi-sarkra. Amundsennek megvannak a maga okai. Csak kis kerülőt tesz a Hoorn-fok körül, mert az északnyugati átjárót még egyszer nem akarja megkockáztatni; megint három évig eltarthat. Közben fontos óceanográfiai kutatásokat végzünk."
Az újságírók ravaszul hunyorgatnak. "Érdekes! Óceanográfiai kutatások – úgy, úgy! Nem körülményes egy kicsit? Hiszen tudjátok, hogy Scott
236
kapitány három hónapja elindult a Déli-sarkra. Most már Új-Zélandon kell lennie. Csak nem csinál neki Amundsen konkurenciát egy kis déli-sarki kirándulással? Észak-sarki út a Hoorn-fok megkerülésével; bizony a legújabb! Remélhetőleg szerencsésen áthozzátok kutyáitokat mind a kétszer az Egyenlítőn!
A norvégok felhevülnek: "A "Fram" északsarki hajó, és Amundsen képviselőházunktól csak északsarki útra kapta meg. Hiszen a terv minden részletével együtt bent állt az újságokban – de ti egy kicsit távol vagytok a világtól, máskülönben nem kérdeznétek ilyen ostobákat."
Hogy az újságírók mindent jobban tudnak, és még a fű növését is meg akarják hallani! De kérdéseik mégis nagyon kényelmetlenek! Néhányan a legénységből már régóta csodálkoztak a parancsnok különös makacsságán. Minden laikus tudja, hogy a sarki kutyák a trópusi utat nehezen bírják ki. Alaszkában vannak a legjobb kutyák – miért nem veszi meg őket ott? Minek ez a fölösleges kínlódás a fedélzeten ezekkel a dögökkel? Egyébként is a felszerelés nagy részével még ráértek volna. Minek már most mindent magukkal vonszolni? Minek a nagy tömeg szén, amelynek sehol sincs helye? Amerika nyugati partján is laknak emberek, amerre majd észak felé tartanak! Furcsa lesz az a megfigyelőház is, melynek építési anyaga olyan félelmesen nagy halmot alkot. Ilyen házacska, melyet a jégrajon állítanak fel, sohasem szokott más lenni, mint deszkakunyhó, amely szegényes védelmet ad szél és rossz idő ellen, és minden pillanatban elveszhet az Arktisz viharaiban és a zajló jégen. Kunyhó helyett Amundsen Stubberud áccsal egész palotát építtetett, amely valóságos lakóházhoz hasonlít, háromszoros falakkal, dupla tetővel, dupla padlóval, tíz rekesszel, amelyek csak hálórekeszek lehetnek, egy tűzhellyel, sőt asztallal, melynek tábláját vadonatúj viaszosvászonnal vonták be. Amundsen bunde-fjordi kertjében fel kellett állítani a házat Stubberudnak, aztán megint szétszednie és minden kis szögletet pontosan megszámoznia. Zajló jégre nem építenek villát! Amikor az expedíció jégkalauza, Hellner Hanssen látta a házat a Bunde-fjord mellett, nem tudta elharapni a megjegyzést: "Meg tudom érteni, hogy ön északsarki tudományos megfigyeléseit kényelmesen és melegben akarja megtenni, de hogy mire kell az asztalon a viaszosvászon, teljesen érthetetlen." Amundsen, aki amúgy sem nagyon beszédes, úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.
A funchali megérkezés után két nappal a "Fram" készen áll a továbbutazásra. Valamennyi ember a fedélzetre jön, az utolsó kereskedők és ügynökök éppen most hagyták el a hajót. Csak Amundsen öccse, Leonhard, aki innen visszautazik Norvégiába, járkál nyugtalanul ide-oda a fedélzeten, aggodalmas távolságban a mindenüvé odakötözött ugató és csaholó kutyáktól, melyek a lába felé pislognak. A hajóharang az egész legénységet a fedélzetre szólította. Még Lindström szakácsnak sem szabad hiányoznia. Mi történt?
237
Nilsen kapitány nagy összehajtott térképpel jelenik meg, mögötte Amundsen, aki ládára ugrik, és körülnéz, mintha beszédet akarna tartani. Már kezd is beszélni:
"Bajtársak! Nem szokásom sok szót vesztegetni. Ami mondanivalóm van, az a következo: a "Fram" nem az Északi-sarkra megy, hanem a Déli-sarkra. "Miért?" – kérdezitek. Eredetileg az Északi-sarkra akartam menni, de ott megelőzött Peary. Cook-ban nem hiszek. Mindegy – az Északi-sarkot felfedezték, nem csábít többé, és bizonyára benneteket sem. Mit csináljunk mi ott a második helyen? "De expedíciónkat mégiscsak az Északi-sarkra szánták", mondjátok majd! Erre adták a hajót, erre adták a pénzt. Éppen ezért változtattam meg tervemet. Nekünk nem ajándékozták a pénzt; újból elő kell majd teremtenem. Egy északsarki expedícióval a jelen pillanatban nem aratunk nagy elismerést a világ előtt. A világnak ebből elég volt. De ha azt mondják: a "Fram" a Déli-sarkra megy!" – erre hegyezik majd a fülüket. A programváltozás az egyetlen eszköz, hogy otthoni barátainkat, akik odaadták jó pénzüket, megóvjuk a túlságos nagy veszteségektől. Otthon nem beszélhettem erről – máskülönben az idén biztosan nem engedtek volna el idejekorán, és a meglepetés elpárolgott volna. Természetesen kígyót és békát kiáltanak majd ránk, ha megtudják, hogy mi történt velünk. De ebből hál'Istennek nem hallunk semmit sem, mert mi többé egy kikötőben sem fogunk partra szállni. Ha szerencsénk van, és elsőnek érjük el a Déli-sarkot, akkor Norvégia, a mi szeretett hazánk, újra nagy tekintélyben áll a világ előtt, és senkinek sem fog eszébe jutni, hogy a megrohanást rossz néven vegye tőlünk. Még mindig elmehetünk késobb az Északi-sarkra! Előttetek sem beszélhettem semmit sem. Tervemnek a legszigorúbb titokban kellett maradnia, és amit húszan tudnak, az már nem titok. Az újságíró urak itt Funchalban kitaposták a lelket belőletek, és elárultátok volna magatokat. Most azonban felégettük az utolsó hidat, amely összeköt a világgal, és elérhetetlenül eltűnik legalább másfél évre. Természetesen közületek mindenki ura elhatározásának. Egy óra múlva testvérem a szárazföldre megy, hogy hazautazzon. Aki nem akar a Déli-sarkra menni, az hozzácsatlakozhatik. Leonhardnak teljhatalmat adtam, hogy minden üzleti ügyet elintézzen azokkal, akik haza akarnak térni. Senkinek se legyen ebből kára. Mindenkit külön kérdezek, vajon készen van-e, hogy elkísérjen a Déli-sarkra. Még egyikőtök sem volt az Antarktiszon. Egyedül én vettem részt 1899-ben az elsó áttelelésben, mint a "Belgica" fiatal hadnagya. Nézzétek csak meg a térképet, melyet Nilsen kapitány kiterít előttetek. Tervem az, hogy a nagy jégkorláton, a Ross-tenger végén nyolc emberrel közületek kitelelek, és míg a "Fram" a szubantarktikus tengereken cirkáló utakat tesz tudományos célokból, addig én elérem a Déli-sarkot. Úgy gondolom, sikerülni fog. Még egy: bizonyára hallottátok, hogy az angol Scott elindult oda. Északon amerikaiak akadtak utunkba. Délen az ango-
238
loktól veressük meg magunkat? Scott kapitány megint a Mac Murdo-szoroshoz megy, és expedíciójának annyi a feladata, hogy nem számít, ha programja egy pontjában becsületesen versenyre kelünk vele. A tudományban nincsenek fenntartott helyek. Scott sem sejt semmit tervemről. Talán azt fogják mondani: idejekorán tudatnom kellett volna vele! De Scott kapitány kicsit érzékeny úr, valószínűleg kellemetlen vitáink támadtak volna, és terveim titkából akkor nem lett volna semmi sem. – Így most tudjátok az újságot, amit közölni akartam. Aki a "Fram"-on akar maradni, kap egy óra időt, hogy otthoni hozzátartozóinak rövid hírt adjon, hogy tudják, hol keressenek benneteket lelkükben, míg újra közöttük nem vagytok. Fivérem elviszi a leveleket. Tehát mindenkit kérdezek és mindenkinek kezét kell rá adnia, vajon szívesen követ-e engem. Vagy valamennyien követni akartok?"
Ujjongó üdvrivalgás tör ki. "Valamennyien követni akarunk!" És tizennyolc kéz tolong a vezető keze körül. Aztán mindegyik gyorsan kabinjába ugrik, hogy megfogalmazza az utolsó üdvözleteket szülőhöz és testvérhez, asszonyhoz és gyermekhez. Csak néhányan járkálnak megfontoltan, azon rágódnak egy kicsit, hogy úgy becsapatták magukat. "Hogy olyan ostoba voltam, és nem gondoltam erre," morogja Andreas Beck hajós maga elé, és kiköpi a friss bagót a hajóperemre. "Tulajdonképpen egészen magától értetődő volt! Az orrunk előtt valamennyi kutya, a finom megfigyelőház nagy tűzhellyel, a csinos vitorlavászon az asztalon és még tudja Isten, micsoda! Hogyan is mehetünk máshová, mint a Déli-sarkra!" Egy óra múlva hajó indul el a "Fram"-tól, Leonhard Amundsen a szárazföldre evez. Vidám kiáltások, üdvözletek és kívánságok kísérik. A hajó azonban továbbhalad, és nemsokára eltűnik a déli látóhatárról.
FRAM-OTTHON A CETHAL-ÖBÖL MELLETT
Saját tapasztalataiból Amundsen nem ismeri sem a Ross-tengert, sem azt a magas jéglapot, amely délen határolja és mint lassan emelkedő síkság terül el a sark felé. De a legnagyobb gonddal tanulmányozta át valamennyi útleírást. 1911. január 11-én éppen azon a helyen éri el a jégkorlátot, amelyet jó előre lángeszű biztonsággal partraszálló helynek szemelt ki. A 104. és 105. hosszúsági fok közt hajózott be Borchgrevink a róla elnevezett öbölbe, és az öböl déli peremét olyan alacsonynak találta, mint valami kikötőrakpartot. Nem messze tőle Scottnak sikerül ugyanaz a kísérlet a Léghajó-öbölben. Erre vágott neki Shackleton a vakmerő tervnek, hogy ott magán a jéglapon üti fel téli szállását. De elvesztette bátorságát, amikor látta, hogy nagy darabok törtek le a jég pereméről, és hogy ezáltal a két öböl a nagy Cethal-öböllé egyesült. Ide nyilvánvalóan kellemetlen volna kunyhókat építeni. Éppen ellen-
239
kezőleg! gondolja Amundsen. Ha a jégperemnek ez a pontja állandóan változik, – már az öreg Ross öblöt látott itt – akkor a gleccser roppant előretolódásának a tenger felé valami akadály állja útját, amely az előrenyomuló tömegeket eke módjára felszántja, és a jégárban úgy áll, mint valami szikla az örvénylő tengerben. A jéglap nyilvánvalóan egy földtalapzaton nyugszik, ha csak kis szigeten is, melynek mindenesetre olyan magasnak kell lennie, hogy a gleccsertömeg nem tud rajta tovahömpölyögni. Aki a Déli-sarkhoz akar jutni, annak csak szilárd pontra van szüksége a jéglap északi peremén, és ez a pont éppen ott lesz, ahol az eddigi látogatók tapasztalatai szerint a legfeltűnobb a mozgás. Ha Shackleton nem riadt volna vissza ettől a ponttól, akkor a Déli-sark-problémát játszva megoldotta volna, mert ez a legkedvezőbb kiinduláspont. A hajó minden nehézség nélkül jut oda, míg a Mac Murdo-szorosban állandóan az a veszély fenyegeti, hogy a jégraj feltartja, vagy bezárja. A Cethal-öbölben nyüzsög a fóka, a pingvin és a hal, élelmiszerekben tehát sohasem lesz hiány. Azonfelül innen az út a sarkig egy egész szélességi fokkal rövidebb, ez pedig 100 km. Magától értetődően az ember nem telepszik le a jéglapnak éppen a legszélén, hanem 10-20 km-nyi távolságban, ahol a szárazföld-talapzat szétforgácsoló hatása még nem érvényesül. Csak az egész készlet odaszállítása lesz nehéz, de mindenesetre meg kell kockáztatni, ha el akarják érni, hogy a délsarki útra mintegy a szobaajtóból induljanak, és ez nagyon fontos.
Amundsen vakmerő számítása beválik. A Cethal-öböl keleti partja a keresett szilárd pontnak bizonyul, amely teljesen megfelel várakozásainak. Alig négy kilométerre a jégen befelé dombos vidék terül el, amely nyilvánvalóan földalatti talapzaton nyugszik. Régi jégréteg, amelynek a jobbról és balról előrecsúszó gleccser nem árthat semmit sem. Egy 30-40 m magas, hegyszerű jégtarajokkal szegett völgyteknőt választ Amundsen a téli szállás építéshelyéül. A jégtalajt 120 cm mélyre ássák ki, és a gödörben állítják fel a magukkal hozott faházat. Január 28-án már beköltözhető. A konyhán kívül csak egy lakó- és egy hálószobája van. Tehát 8 m hosszúsággal és 6 m szélességgel kilenc ember számára nem mondható nagyon tágasnak. De tulajdonképpen a magva egy kiterjedt földalatti telepítvénynek, amely csakhamar három irányba fúródik hódombokon és jégen keresztül. Egész véletlenül jutottak a szerencsés ötletre. Bármilyen körültekintően készített is el Amundsen mindent – egyet megmagyarázhatatlan módon egészen elfelejtettek: egyetlen ásó sincs a házban. Mielőtt Jaaland, a kovács, újakat készítene, a hódombok úgy megnőnének a ház körül, hogy hegyeket kellene elmozdítaniok. Ekkor egyikük arra a nagyszerű gondolatra jut, hogy a hódombokat vájják ki. Így tárnákat fúrnak beléjük, és pincehelyiségeket ásnak ki, amelyek végül is mindent magukba foglalnak, amit csak egy elkényeztetett sarki utazó szíve kíván: raktárhelyiségeket húsnak, olajnak, fának és szénnek,
240
tudományos laboratóriumokat, egy kovácsműhelyt és asztalosműhelyt két hóból kivágott és deszkával bevont gyalupaddal, ruhakamrát (az "Intendatúra"), mellette a varrószobával egy "Kristálypalotát," amelyben hótalpak és szánládák állnak, és ahol művésziesen becsomagolják a szánokat, külön mosdótermet, WC-t, sőt amerikai gőzfürdőt, amelyet két petróleumforralóval fűtenek. Így egyik sem terheli és zavarja a másikat munkaszerszámával és munkalármájával, ami máskülönben az egyetlenegy szűk szobába való összepréselést kínszenvedéssé tenné. Amint a "Fram" február 10-én hazaindult, és hazatért az a három szánexpedíció, amelyek még a tél kezdete előtt a 80., 81., 82. szélességi fokon hatalmas raktárakat halmoznak fel, a Fram-otthon minden műhelyében teljes gőzzel dolgozni kezdenek. A szánutak ugyanis egyúttal próbautak voltak a legénység, a kutyák és az egész felszerelés munkateljesítő képességére. És végtelenül sok a javítani és változtatni való.
Mindenekelőtt a szánok túlságosan nehezek. Stubberudnak és Bjaalandnak a tél folyamán újakat kell készítenie, amelyeknek 76 kg helyett csak 28 kg a súlyuk, és amelyek késobb pompásan beválnak. Ugyanez érvényes a szánládákra is, melyeknek négyszögű hasát addig gyalulják, míg egyharmaddal könnyebbek lesznek, mint azelőtt. Annál több felszerelést és élelmiszert vihet a szán magával. Azonkívül olyan feketére mázolják be, mint a koporsókat, hegy a hóban fel lehessen őket ismerni. A sítalpakban, prémes csizmákban, eszkimóruhákban, hálózsákokban és sátrakban hiányok mutatkoztak, amelyeket Wisting altisztnek kell eltüntetnie varrógépén. A kutyaszerszám komoly utakra egészen használhatatlan. A szegény állatok csontjait sebesre súrolja és mindig összebonyolódik. Rönne nyergesnek újakat kell gyártania, amelyek az Alaszka- és a Grönland-modellek kombinációi. Tartós ostornyelek készítésében elkeseredett verseny fejlődik ki Stubberud és Hanssen közt, amelyet végül szabályos ostorpárbaj dönt el az első javára. A sátorverés és felszedés, a szánok megrakása, a kutyák ki- és befogása túl sokáig tartott a raktárutakon. A felkerekedés előkészületei legtöbbnyire négy órát vettek igénybe! Mint a kaszárnyai istállószolgálatnál, minden fogást kérlelhetetlenül addig kell gyakorolniok, míg csak feleannyi ideig tart, és míg bundától megnehezített ököllel is úgy nem megy minden, mintha zsinóron rángatnák. Az élelmiszert már pontosan lemért és megjelölt csomagokban hozták magukkal. Minden kis részletet, amit Amundsen Bunde-fjordban otthon pontosan megfontolt, a döntő csata megkezdése előtt újra vizsgálat alá vesznek. Ha kiszámíthatatlan balesetek nem okoznak zavarokat, akkor a sarki útnak egyeznie kell, mint valami számtaní egyenletnek. A tudományos munka is folyik, mindenesetre háttérbe szorul a fő feladat mellett. Éjszaka szünetel, hogy mindenkinek meg legyen jól megérdemelt nyugalma. A buzgó fókavadászat 60 ezer kg friss húst szerez a jégpincébe. Az új telepesek erős étvágya tehát nem okoz gondot, és egészségi állapotuk az erős es változatos
241
táplálék segítségével, amelyben Lindström szakács egyenesen művésznek bizonyul, az egész hadjárat utolsó napjáig annyira változatlanul jó, hogy az orvosnak akkor sem akadna dolga, ha Amundsen egyáltalán hozott volna orvost magával! De nem akadt alkalmas személyiség. Az egyetlen orvos a "Fram"-otthonban a gazdagon felszerelt gyógyszertár, amelyben kipróbált sarkkutatók, mint Amundsen, vagy Helmer Hanssen, aki – régebben vámhivatalnok – már az 1903-1906-i Gjöa-úton, Amundsen híres északnyugati expedíciójában is részt vett, jól kiismerik magukat.
A főtétel Amundsen számításában a kutyák. Azok a tapasztalatok, amelyeket Shackleton a pónikkal szerzett, nem győzték meg a pónik használhatóságáról. A motoros szánokról, amilyeneket Scott állítólag magával vitt, éppen nem tart semmit sem. Ebben a tekintetben egészen régi ízlésű. Számára a kutyák az Antarktisz egyedüli használható igavonóállatai, mert könnyűek és gyorsak, és átsurrannak olyan hóhidakon, amelyek nem tartanak fenn pónikat, az automobilról nem is beszélve. Okosak és gyorsak, tudnak magukon segíteni, azonkívül egyszerű a táplálásuk, szükség esetén beteg pajtásaik húsával. Bebizonyították a raktárutakon, hogy mit tudnak: hat-hat kutya a maga 400 kg nehéz szánját minden nehézség nélkül húzta 15-20 km-re naponként, visszafelé 50, 70, sőt egyszer 100 km-t is megtettek. Ezzel még csak lépést sem tud tartani sem a póni, sem az autó. Igaz, hogy nyolc kutya már a próbautakon megdöglött; a hideg 45°C-ig süllyedt. Az ilyen áldozatok azonban elkerülhetetlenek, és nem számítanak semmit sem. Amundsen 97 pompás grönlandi kutyát hozott magával. Amikor a "Fram"-otthonban nyolc, széltől és hidegtől jól védett sátorban elosztják őket, már 116-an vannak, olyan derekasan szaporodnak. Mindenesetre okosan kell bánni a kutyákkal, amihez az angolok nyilvánvalóan nem értenek. Ezeket a félfarkasokat nem lehet olyan könnyen megszelídíteni, de ha egy párszor derekas verést kóstoltak, amikor az ostornyelek halomszámra mennek tönkre, mert a zsinórral szemben csak fejükön érzékenyek, beadják derekukat. Munkakedvük egyenesen lázas, mintha előléptetést várnának. Olyan kitartóak, hogy kirohanják a lelküket.
Augusztus 23-án készen vannak az előkészületekkel. Amikor a nap 24-én először pislog a látóhatáron, az első készen álló szánokat az "Indulás-domb"-hoz hozzák. Elég vad az iram, mert a kutyák gyomrát szúrja a zab. Majd hamarosan megszabadulnak felhizlalt hasuktól, Még túlságos hideg az idő, hogy komolyan fölkerekedésre gondoljanak. A hőmérő 52, 50, 47°-on áll. A 82. szélességi fokig gyerekjáték lesz az út. A raktárakban már 3000 kg élelmiszert halmoztak fel embernek és kutyának, és az utat olyan jól megjelölték, hogy a vak is megtalálhatja. Minden 500 m-en áll egy útmutató: egy zászlórúd vagy fekete ládafedél. Ahol ilyen anyag nem futotta, szárított tőkehalat állítottak fel a pálya mellett, mint mérföldköveket; olyanok, mint a feldíszített hóemberek. A raktárakat különösen biztosították. Négy méter magasak, tehát
242
messziről felismerhetőek, azonkívül jelzővonalat húztak keresztbe az úton, minden egyes alkalommal 20 számozott zászlórudat, tízet balról, tízet jobbról, úgyhogy ha eltévesztik is az egyenes pályát, rögtön tudják, hol keressék a depót. Amint enyhül a hideg, elindulhatnak – és Amundsen a legnagyobb türelmetlenséggel várja döntő útja kezdetét. Nyolc társa nem kevésbé izgatott, hogy mit fog átélni, mert még február elején látogatójuk volt "Fram"-otthonban, ami nem megy ki fejükből. Egy reggel a "Fram" mellett egy másik hajó ringatózott: Scott "Terra Nová"-ja, amely Campbell hadnagy vezetése alatt haszontalan előretörést tett az Edward király-földhöz, és most visszatért a Mac Murdo-szoroshoz, ahonnan Scott – ez már biztos – ugyancsak a Déli-sarkhoz indult. Tehát szabályos versenyfutás kezdődik, mint az Északi-sarkon Cook és Peary közt! Csak nem engedik át az angolnak az elsőbbséget! Átkozottul fontos tehát, hogy olyan korán, ahogyan csak lehet, elinduljanak, és mennél inkább közelednek a döntő nyárhoz, annál inkább erre a pontra központosul a "Fram"-otthon lakóinak társalgása.
"Szeretném tudni, milyen messze van ma Scott" – kezdi az egyik.
"Ah, az még nincs is kint! Még túl nagy a hideg pónijainak, ebben biztos lehetsz!"
"De ki mondhatja meg," válaszolja hevesen a másik, "hogy azoknál éppen olyan hideg-e az idő, mint nálunk? Ott a hegyfal mellett valószínűleg melegebb van, és mérget vehetsz, hogy nem lustálkodnak. A fickók valóban megmutatták, hogy mire képesek. Ha nem erőltetjük meg magunkat..." – és ezzel a szemek várakozásteljesen néznek a vezetőre. Nem mondja-e végre: "Holnap rajta"?
Amundsen eltökélt szándéka, hogy olyan korán elindul, amennyire csak lehetséges, mert ő sem tudja fékezni türelmetlenségét. Ha már versenyfutásról van szó, semmi esetre sem akar második lenni. Amikor szeptember 7-én csak 22°os tavaszi szellőcske fúj, felhangzik parancsa: "Holnap indulunk!" És 8-án délben hat szán hagyja el 12 kutyával "Fram"-otthont a Déli-sark irányában. Csak Lindström szakács marad otthon, mint házgondozó. De ez alkalommal a vezető mégis elszámította magát. A hideg növekedik, ahelyett, hogy csökkenne, a hőmérő 56°-ig száll le. A hadjáratot túl korán kezdették meg. A 80°-nál levő raktárnál Amundsen visszavonulót fúvat. A makacsság öngyilkosság lenne. 17-én valamennyien megérkeznek, két ember megfagyott sarokkal. Az elsietett kísérlet négy kutyába került. A nem túlságosan drágán vásárolt leckének az volt az eredménye: így nem megy! Egy 72 tagból álló kutyafalkát sík pályán nem lehet rendben tartani. Hát még ha nehéz vidéken
243
kerülnének bajba, amit sohasem lehet egészen elkerülni. Minek is olyan sok? Nem a tömeg számít. Amundsen idejekorán felforgatja haditervét. Csak négy ember kíséri el a Sarkhoz, négy szánnal. Öt embernek csak egy sátorra van szüksége. Ez jelentékenyen megkönnyíti a táborütés még mindig túl hosszú munkáját. Ezalatt Prestrud hadnagy Stubberuddal és Johanssennel kirándulhat az Edward király-földre, amelyet még sohasem látogattak meg. Az expedíció földrajzi zsákmánya jelentékenyen megnövekedik ezáltal, és a megkisebbedett sarki szakasznak pompásan javára válik az élelmiszerfölösleg a három raktárban. Ez csak fokozhatja teljesítőképességüket. Így legyen és nem másként!
Minek egyáltalában ez az ideges sietség? Scott első kísérleténél 1902-ben csak november 2-án indult el, követője, Shackleton csak október 29-én. Az Erebus nyugati lejtőjén, ahol az angolok téli szállása volt, többé-kevésbé mindig függenek a Mac Murdo-szoros jégviszonyaitól. Még ha Scott új kísérletére rendkívül kedvezőek is a jégviszonyok, a jégbarrierig való útja akkor is 20 km-rel hosszabb, mert ez alkalommal nem a régi "Discovery"-kunyhóban telel át, hanem az Evans-foknál a Royds-fok és a Kunyhó-csúcs közt, tehát északabbra. Amundsen már téli szállása délebbi fekvésénél fogva egy teljes fok előnyben van vele szemben. Hogy a hegységzugból felküzdjék magukat a barrier csak félig sima és biztos talajára, Scott és Shackleton tapasztalata szerint komisz munka. Már a raktárfelállítás aránytalanul sok időt és erőt vesz igénybe. Ezért Shackleton csak a 79°36'-ig tudja előretolni élelmiszerraktárait, Scott meg éppen csak a 78°50'-ig, és a 82°17'-nél semmivel nem jutott tovább. De Amundsen sarki útja tulajdonképpen csak a 82°-nál kezdodik. Ott ez utolsó nagy élelmiszerraktár. És végül nem a Beardmore-gleccseren száll fel a sarki fennsíkra, mint azelőtt Shackleton és most bizonyára Scott is, hanem valahol a fennsík keleti lejtoin, melyek erősen délre hajlanak. Tehát ha Shackleton sarki térképe nem csal, legalább még egy további szélességi fokkal maradhat a jégbarrieren, és kihasználhatja legdélibb csücskéig. Ez mindenesetre megrövidíti útját, és nem lesz rosszabb ott lenn sem a felszállás, mint ahol Shackleton hajtotta végre. Ez derül ki Shackleton leírásából. Amundsen tehát annyi jó ütőkártyát tart a kezében, hogy egy pár nap ide vagy oda, nem számít. Csak semmi veszélyes kapkodás!
Nemcsak pár napot vár, hanem egy hónapnál tovább marad a "Fram"-otthonban. Amikor október 20-a délelőttje végre derült időt ígér, elég a vezető egy intése, és a sarki osztag indulásra készen áll. A futólagos búcsú semmit sem árul el abból, hogy nem mindennapos esemény történik. Még a pocakos szakács sem integet az ajtó előtt. Csak Prestrud felvevőgépének szeme kíséri el őket jó darabon. Prestrud forgatja a Déli-sarki hadjárat első mozgófényképfelvételeit. Mióta Shackleton elkezdte, mozgófénykép nélkül
244
nincs többé felfedező- és kutatóút, mert filmmel sokkal több pénzt lehet keresni, mint a legszebb könyvvel.
Ez alkalommal a felkerekedés végleges, és most már nincs többé "vissza," ámbár éppen az első menetelési napok minden várakozás ellenére nagyon kedvezőtlenek.
Négy szán megy 13-13 kutyával. Hanssen, Wisting, Bjaaland és Hassel kíséri őket. Amundsen hótalpakon halad vontatókötélen. Mindjárt első nap a ködben eltévesztik az utat és, egyszer csak egy szakadék szélén találják magukat, mely hajszál híján az egész sarki utazásnak tragikus véget vetett volna. Eltalálnak ugyan legközelebbi útjelükhöz, és megtesznek 37 km-t, de a kutyák még nincsenek egészen formában. Néhányuk annyira kövér, hogy nemsokára munkaképtelen lesz. Amint szabadon engedik őket, az egyik egészen eltűnik, másik kettő csak később kerül elő. A második nap az egész utazás legkalandosabb napja. Hófúvásban áthaladnak a Disznó-lyukon, – a nevet már a raktár-utazáson kapta – a vidék tele repedésekkel, hasadékokkal, szakadékokkal, melyek kúp alakú, vékony jéghólyagok alatt rejtőzködnek. Bjaaland szánja hirtelen elsüllyed. Ő maga leugrik és a gyeplőhöz kap. A szán pár pillanatig ferde helyzetben marad, aztán egyre mélyebben süllyed a földbe, végre egészen eltűnik. Bjaaland erősen megállt a havon, a kutyák lábukat feszítik, de a szán tovább süllyed. "Nem bírom tovább!" nyögi már lélegzet nélkül Bjaaland. Amundsen és Wisting tüstént mellette terem. Bjaaland görcsösen tartja a gyeplőt, a kutyák kinyúlva feküsznek a havon, begörbítik lábujjukat, és teljes erejükből védekeznek, de ők is kezdenek süllyedni. Hanssen és Hassel egy gleccserszíjjal odarohan, odakötözik a gyeplőhöz, és sikerül a szánt legalább függő helyzetben tartani. Míg a kutyákat óvatosan kifogják, Hanssen és Hassel szánt hoznak, és keresztben hídnak állítják a szakadék egy szilárd része fölé. Egyesült erővel felhúzzák egy darabon a szerencsétlenül járt szánt és a másikra erősítik. De hogyan húzzák fel egészen a nehéz terhet? Egy embernek le kell mennie és lerakodnia! Mind a négy verseng a feladatért. Wisting kötelet köt maga köré, és leereszkedik. Amundsen és Bjaaland a horgony szerepét tölti be. Wisting a mélyből odakiáltja: "A főzőszekrény már majdnem egészen kilóg – még éppen elkaptam!" Felnyújtja, Hassel és Hanssen megkapja. "Vigyázzatok!" – figyelmeztet Wisting. "A talaj csak pár centiméter vastag alattatok!" Magát Amundsent is elfogja a borzalom, a többiek azonban olyan zavartalanul tesznek-vesznek, mintha szilárd talajon állnának. Feljön a legközelebbi láda. – "Disznó szerencsénk volt", mondja Wisting mély megelégedéssel. "Ez itt éppen az egyetlen hely, ahol egy szánt át lehet tolni a szakadékon. Egy lépéssel tovább balra egyikünk sem lenne életben. A felület csak papírvékony kéreg. Lent egyébként nem valami barátságos. Rengeteg jégcsap mered az ember elé; szabályosan felnyársaltak volna minket." Hanssen nem tudja megállni, hogy
245
előre ne menjen a megadott irányban. Egyenesen sajnálja, hogy elszalasztott egy ilyen romantikus vidéket.
Amikor a ládák fent vannak, utánuk mászik Wisting. "Hála Istennek, hogy újra itt vagy!"‚ üdvözli Amundsen. – Wisting vállat von. "Semmi se volt az egész", mondja, és nevet, "jól éreztem magam ott lent." A kiürített szánt most gyorsan biztonságba helyezik. "Ha itt tovább akarunk jutni", mondja Hassel megfontoltan, "valamennyire elővigyázatosaknak kell lennünk. Amikor előbb új szánt hoztunk, én is majdnem beszakadtam."
Amíg a hófúvás nem szűnik meg, továbbhaladásra nem lehet gondolni. Amundsen biztosnak látszó helyen felüti a sátrat. A horgonyköteleket minden irányban szakadékok fölé kell kifeszíteniök. A kutyák felszerszámozva maradnak. Amikor Wisting szánjához megy – egy darab út, amelyet már megtett néhányszor -, egyszerre csak feje és karja látszik ki belőle a havon, de meg tud kapaszkodni, és a többiek felhúzzák. Egyelőre mind az öt a sátorban marad és főz.
Délután kiderül. Körös-körül mindenütt félelmes jégkupolák merednek eléjük, alattuk fekete mélységek ásítanak. Hassel tréfát csinál abból, hogy a szénakazalszerű képződményeket botjával beveri, és jóleső borzongással hallgatja, hogyan csörömpölnek le a jégcserepek a mélybe. Hosszú keresés után kiutat találnak a veszélyes tömkelegből, és a kutyák nemsokára régi nyomukon vágtatnak tova. De a "Disznólyuk" egy nyúlványa még egyszer keresztezi pályájukat. Amundsen ki szeretne térni. "Ha egyenesen átvágunk, jókora időt takarítunk meg", mondja Hanssen könyörögve. "Legalább megpróbálhatjuk – ha nem megy, na, akkor nem!" Amundsen enged, és Hanssen ragyog az örömtől az új kaland miatt. Eleinte minden simán megy. De akkor hirtelen eltűnik Hanssen három kutyája – a többi hirtelen megáll. A három kutya egy feneketlen szakadék fölött lóg. Még idejében megmentik őket. Néhány lépés múlva újra beszakad egy pár kutya.
Amundsennek most már elég volt. Bátorság és halálmegvetés – megmutatni lesz még elég alkalmuk – nem kell a veszélyt pajkosan felkeresni. "Rögtön vissza", hangzik parancsa.
"De miért?" – kérdezi Hanssen mélyen csalódva, "hiszen mindjárt odaát vagyunk!" Nem tud belenyugodni, hogy a vezér megmarad akarata mellett, és kerülőt tesznek, ami őket nemsokára unalmasan biztos talajra vezeti, ahol állnak hóőrhelyeik és ahol az utat többé nem téveszthetik el. Amundsennek csak nagy üggyel-bajjal sikerül, hogy megfékezze a vakmerő fickók könnyelmű pajkosságát, és csodálnia kell rettenthetetlenségüket. A megfelelő embereket választotta ki. Valóságos gyönyörűség, hogy milyen biztosan dolgoznak! Felhozzák az ördögöt is a pokolból, ha szükséges! Általában minden kitűnően sikerül egy pár balesettől eltekintve. A negyedik nap vad hófúvás támad délnyugati viharral. De semmi ok a lustálkodásra! Az iránytű
246
megmutatja az utat. Délután Wisting megállítja szánját, megvizsgálja a mérőkereket és jelenti: "160 km-re vagyunk a "Fram"-otthontól! Itt vagyunk!" Itt – hol? Semmit sem lehet látni, csak örvénylő havat. De amikor egy darabig várnak, kiderül egy pillanatra, és pár lépésre tőlük megjelenik az élelmiszerraktár. A ködös levegoben olyan, mint valami hatalmas hópalota. Négy nap alatt menetrendszerűen megtették a 160 km-t a téli kunyhótól a 80. szélességi fokig.
Két napot töltenek itt. Most rakják meg igazán a szánokat; hadd faljanak erőt maguknak a kutyák a felhalmozott fókahúsból. Most tűnik majd ki, mit tudnak. Amundsen követelménye: 28 km naponként. Nem kevesebb, de nem is több. A legközelebbi élelmiszerraktárnál megint két nap szünetet tartanak, és ugyanebben az iramban érik el a harmadikat, ahol a tulajdonképpeni sarki út elkezdődik. Minden szán 400 kg-t nyom, azonban minthogy az út mind jobb lesz, a kutyák játszva győzik le feladatukat. Még az öt sítalpas embert is húzzák, és november 4-én már elérték a 82. szélességi fokot, az utolsó élelmiszerraktárt. Igaz, hogy túl kegyes bánásmódban nincs részük. Amelyik lustálkodik vagy ellankad, eljátszotta életét. Kidobják a holttestét, és tartalékeleségnek a jégre teszik, egy hóőrhelyre, amelyek rendkívül jól beválnak, és ezért a 82°-tól minden öt kilométerre felállítanak ilyeneket. Mint Shackletonnál, két méter magasak, gondosan építik fel hótömbökből, őrtornyok módjára, hogy a vihar ne romboltassa le őket. Mindegyiknek számot adnak, mindegyikbe adatokat helyeznek földrajzi fekvéséről és a legközelebbi északi őrhely irányáról. 150 ilyen hóőrhelyet építenek fel a sarkig, 9000 hótömböt vágnak ki erre a célra nagy hókésekkel. Felépítésük mindenesetre szívesen látott pihenés a kutyák számára.
A 82°-tól kezdve az iramot napi 37 km-re gyorsítják. A kutyák munkateljesítménye felülmúl minden várakozást, ámbár számuk kissé ritkul, és a 83°-on a három legjobb állat elszökik. Az út majdnem megszakítás nélkül tükörsima, az idő pompás, a teher fogy, mert minden szélességi foknál élelmiszerraktárt állítanak fel. Hanssen, az első szánvezető is nagyszerűen végzi dolgát. Amundsen hótalpakon utazik a kutyáktól vonva, az egész jégbarrier mentén, nyílegyenes vonalon, a "Fram"-otthon délkörén, a ny. h. 164°40'-én, egészen a 85. szélességi fokon túl, amelyet november 16-án lépnek át! Még a máskor olyan nyaktörő átmenet is a jégsíkról a hegységbe, amely méltóságos ormok hatalmas láncaként épül ki előttük, majdnem észrevétlenül megy végbe! Ennyi szerencséről Amundsen nem álmodott sohasem, pedig el volt telve ragyogó győzelmi hittel.
247
AMUNDSEN AZ ELSŐ A DÉLI-SARKON
Igaz, a 85 szélességi fokon túl a kéjutazásnak vége. Ezen a ponton Amundsen négy pajtásával sokáig ül a sátorban és számol. 720 km-t tettek meg 20 nap alatt, ez 27 km-nyi nagyszerű átlagteljesítményt ad, beleszámítva a pihenési szüneteket. A sarkig még légvonalban 550 km, oda-vissza tehát 1100. Olyan gyorsan nem mehetnek, mint eddig, de a felmászás időveszteségét behozzák majd a leszállásnál. Váratlan megakadsokkal is számolniuk kell, és ha Shackleton nem túlzott leírásában, akkor az előttük álló gleccservándorút sok barátságtalan meglepetést tartogat. 30 nap: többre nincs szükségük, hogy elérjék a célt. Tehát 60 nap múlva megint lent lesznek. 42 kutyájuk van még, 30-at fel kell áldozniuk a sarkig. 12 elég lesz visszafelé. Poggyászt csak keveset visznek magukkal; a szükséges élelmiszert megtalálják az úton az élelmiszerraktárakban. Tehát megrostálják a felszerelést és az élelmiszert. Minden, csak valamennyire nélkülözhetőnek itt lent kell maradnia. Magukra öltik egyetlen tartaléköltözetüket, a másikat itt hagyják, hogy szellőzzön. A bundákat eddig nem használták, fent majd szükség lesz rájuk. A cipőfélét valamennyit magukkal kell vinniük: ha lábuk meleg marad, már sokat nyertek. És ajánlatos a döntés előtt egy kis végrendeletet csinálni: Amundsen a 85°7'-i élelmiszerraktárba jelentést helyez el. 19 év múlva a Byrd-expedíció geológusai találják meg. 18-án kezdenek felhágni az Axel Heiberg-gleccserre amely az előttük fekvő vad hegyvilágba vezet fel, a Maud királyné-hegyláncba, ahogyan Amundsen elnevezi. A hegylánc délkeletről megy fel és tovább fut délnyugatra Shackleton Beardmore-gleccseréig. És Shackleton valóban nem túlzott. Az egyik gleecser hatalmasabb, mint a másik. Minden útszakaszt először gondosan ki kell kémlelniök. De Amundsennek megvan a 42 kutyája, amelyek szánjaikat rögtön az első nap 18,5 km-re húzzák fel 700 m-es emelkedés mellett, sőt 21-én 31 km-t tesznek meg, ámbár 1600 m-t kell magukat felfelé dolgozniok, olyan kitartással, mintha ok is megkapták volna a kutatólázat. Pedig romlásukba rohannak, mert amint elérték a fennsíkot (3220 m) – négy nap alatt a megállapított tíz helyett! – 24-nek meg kell halnia. 18 kutya elég a sarkig. A megmaradtaknak most több élelem kell, ugyanis növekvő farkaséhségükben mindent megesznek, amit az úton találnak, még saját piszkukat is, és ez megárthat nekik. Az embereknek ugyan szintén korog a gyomruk, de élelmiszerüket pontosan beosztották, és akármilyen utálatos is a véres munka a "vágóhídon," amikor a kutya-kottlettek a fazékban pörkölődnek, folyik a nyáluk, és aki ötöt megkaparintott, még többet akar enni.
Egy szán itt marad a kis élelmiszerraktárnál a 85°36'-en. A többi hárommal november 26-án tovább mennek, ámbár valóságos kutyaidő fogadta
248
őket fent. De a sátorban való heverés most nehezebb, mint egynapi menet, és az izgalom még aludni sem hagyja őket. Ők lesznek-e az elsők, akik elérik a sarkot, vagy Scott módot talált rá, hogy megelőzze őket? Több szerencséje nem lehet, mint nekik volt – de ki tudja?
Olyan könnyen mégsem veszik be a fensíkot. Az időjárás jobb, mint Shackletonnál, olyan meleg, hogy a 86°-on hátrahagyják bundájukat. Egyébként Amundsen úgy jár, mint elődje. Amint megmászták az egyik jeges hegyhullámot, már a másik emelkedik fel, és a szakadékoktól vadul átlyuggatott Ördög-gleccser megszégyeníti a Disznó-lyuk minden rémségét. De pajkosságuk nem lohadt le. Amundsen egyszer rajtakapja Wistinget és Hasselt, amint hevesen dolgoznak, hogy besüppedt és fölfordult szánjukat egy szakadékból előcibálják. És Bjaaland rögtön felállítja felvevőgépét, és nagyban csettintget. Amundsen azt gondolja: ez biztosan nem veszélyes, a két ember természetesen szilárd talajon áll. Még ő maga is nevet a kísérlethez, és csak úgy odaszól: "No, mi az?"
"Ó, minden rendben van!‚" hangzik a felelet. "Rögtön készen
vagyunk!"
"Milyen a szakadék?"
"Mint rendesen – feneketlen."
A két fickó feneketlen mélység fölött fekszik, tesz-vesz, és tréfa és nevetés közt fényképezteti le magát a legnagyobb lelki nyugalommal ebben az életveszélyes helyzetben!
Amikor elhagyták az Ördög-gleccsert nyúlványaival együtt, már csak a sarki síkság van előttük, melynek pompás hótakarója semmiféle mélységet és akadályt nem rejt. A biztonság, hogy elérik céljukat, megkettőzi erejüket, és mintha a kutyák is észrevennék, hogy most nemsokára történik valami. December 6-án 40 km-t vágtatnak előre, ámbár a ritka levegő 3225 m tengerszint feletti magasságban megnehezíti a lélegzést. 8-án átlépik Shackleton legdélibb szélességét, a 88°23'-et. Nagy győzelem! A hideg ugyan most gyalázatos, és a jeges keleti szél az öt ember arcát egyetlen, meggyűlt sebbé változtatta át, amely csak három hónapra gyógyul meg teljesen. Ha nem lenne olyan átkozottul ködös idő, már régen maguk előtt kellene látniok céljukat. 10-én kiszámftja Amundsen: "Öt nap múlva ott vagyunk!" Igaz, különös érdekességeket nem találnak a sarkon: végtelen, lapos síkság, melyet azonban addig nem látott emberszem, nem taposott emberi láb. Vagy talán valami mást is találnak – valami emberi nyomot? Esztelenség! Biztos, hogy Scott még nem lehet ilyen messze. "Mit szimatolnak akkor a kutyák?" – kérdi hirtelen Bjaaland, amint Amundsen szánja mellett megy. "Dél felé szimatolnak! Nem lehetséges...?" A kutyák furcsán nyugtalanok, orrukat pontosan déli irányban előre nyújtják, mint mindig, ha távolban látnak valamit, amit mint célt szívesen vesznek, és ami felébreszti kíváncsiságukat.
249
Nyugtalanságuk átragad az emberekre. De ez alkalommal az állatok nyilvánvalóan csalatkoztak, visszaesnek közönyükbe és gépiesen futnak tovább. Amundsennek nagy kő esik le szívéről, de a nyugtalanság mégsem hagyja el.
14-én este a sátorban olyan hangulat uralkodik, mint valami ünnep előestéjén. 89°45' holnap – holnap a célnál vannak – és sehol sem mutatkozik semmi, ami keresztülhúzná számításaikat. 15-e pompás napsütéssel virrad fel. Alig hagynak maguknak időt, hogy megreggelizzenek. A szánok megrakása sohasem ment ilyen gyorsan. A hideg csak 25°, a Napot lassankint kissé eltakarja a felhőfátyol. A szánút egy ideig kitűnő. A kutyák nyílsebesen vágtatnak előre. Az utolsó hóőrhelyeket csak félmagasan és kevésbé gondosan építik, ezeket úgyis már rövidesen viszontlátják. Délben a számítás 89°53'-et ad meg – még 12 km! Alig valamit beszélnek, a feszültség mindegyiknek fojtogatja a torkát. Hanssen nyaka kétszer olyan hosszú, mint máskor – olyan feszülten néz délre. A szánvezetőknek egyik szeme mindig a mérőkeréken nyugszik, vajon nem érték-e el a kiszámított távolságot? És olyan pontosan működnek a kilométermérők, hogy délután 3 órakor háromszoros "Megállj!" hangzik fel, s a vad hajsza egy csapásra bevégződik. A célt elérték! Erős kézszorítás a vezetőnek, és mindegyik bajtársnak, rövid szerencsekívánat – és elő a zászlóval! Öt, fagytól csúnyán felsebzett ököl nyúl a rúd után, felemelik a lengő lobogét, az elsőt és egyetlent a földrajzi Déli-sarkon, és Amundsen ezeket az egyszerű szavakat mondja: "Feltűzünk téged, te kedves lobogó, a Déli-sarkra, és annak a síkságnak, amelyen a Déli-sark fekszik, a VII. Haakon király-föld nevet adjuk!" A zászlót befúrják a talajba és megerősítik. A szertartásnak vége. Csillogó szemek, örömtől ragyogó arcok, büszke nevetés: Norvégia a Déli-sark ura, Amundsen négy emberrel meghódította az erődítményt. Milyen csodálatosan és tréfásan játszik az élet: kisgyerekkorától az volt a vágya, hogy elérje az Északi-sarkot – helyette most elvezette az élet a Déli-sarkra!
Ünnepélyes este ereszkedik az öt ember sátrára! Ünnepi pecsenyének egy darab fókahúst tálalnak fel, és a szánba és minden holmijukba késsel bekarcolják a feliratot: "Déli-sark, 1911. december 15." Ezt Wistingnek kell csinálnia, aki ért a faragáshoz. És amikor a vezér régóta nem használt pipáját művésziesen kivéste, a vezér visszaadja neki néhány csipet keservesen nélkülözött dohánnyal, melyet titokban vont meg magától a nagy pillanatra.
De valóban a sarkon vannak? Minthogy a nap elbújt, magasságát délben nem lehetett megállapítani. Az éjféli számítás azonban 89°56'-et ad meg, ez még mindig 6-7 km a döntő ponttól, bár azok a muszerek, melyek Amundsen rendelkezésére állanak, a centiméterre való kiszámítást nem teszik lehetővé. De ne piszkálódjék azután senki se, és ne mondja, hogy a valóságos sarkot tulajdonképpen nem is érték el! Holnapra marad tehát a feladat, hogy a sarkot "bekerítsék," miközben a három ember, mindegyik különböző
250
irányban, még 10 km-t megy előre, hogy a számítás kisebb tévedéseit is kiegyenlítsék.
Holnap? Amikor megint a sátorban ülnek, egy csésze pompás, forró csokoládé mellett, Bjaaland hirtelen azt mondja: "Nagy kedvem lenne a bekerítést rögtön megkezdeni. Ki tudja, milyen idő lesz holnap. Kialhatjuk magunkat, ha visszatérünk." A két másik, akiket Amundsen az utolsó, veszélyes feladattal megbízott, Hassel és Wisting, rögtön ajánlkozik, ámbár ezen a napon 30 km-t tettek meg. Gyors előkészület után kimennek, az egyik egyenesen délre, a másik kettő jobbra és balra, mindegyik felfegyverkezve egy barna, a hóban könnyebben felismerhető zászlóval, és egy ráerősített kis nádvászon-zacskóval. A zacskóban adat a sátorhely fekvéséről és 30 darab kétszersült. De nincs iránytűjük, mert a nehéz szániránytűket nem vihetik magukkal. Mindegyik nagyon jól tudja, hogy az úton életüket kockáztatják – most, az utolsó pillanatban, amikor céljukat tulajdonképpen elérték! De ha az angolok megjelennek itt, és rafinált műszereikkel bebizonyítják, hogy a pontos sark még egy pár hitvány kilométerre délre, nyugatra vagy keletre terül el, markukba nevetnének! Ennek nem szabad megtörténnie! És ámbár ők hárman nem éppen tudósok, hisznek vezetőjüknek, hogy az utolsó áldozattól függ az egész expedíció elvitathatatlan sikere, amelyért mindegyik egyenként felelősnek érzi magát.
Ilyen aggodalmas órákat Amundsen aligha élt át. A három nyaktörő vándor csak a nap szerint igazodhatik. Ha a nap eltűnnék! Ha hóvihar jön, elmossa nyomukat és ők abban a szempillantásban elvesztenek minden tájékozódást. 20 km oda, még 20 km vissza! Legalább nyolc óra, ha valami kiszámíthatatlan baleset nem történik a három pajtással! Amundsen óráról-órára méri a napmagasságot, és számításainak ez a döntő (mert összefüggő) sorozata megadja, hogy a sarktól még mindig elválasztja valami távolság: az utolsó nap a szánok pontos déli irányuktól eltértek kissé, és most a 89°54'30''-en állnak. Amint a három ember visszaérkezik, nem marad más hátra, mint újra felkerekedni délre, hogy ezt a különbséget kiegyenlítsék.
Az időjárás szép marad, és délelőtt 10 órakor Hanssen távcsővel fekete pontot fedez fel a látóhatáron, nemsokára megjelenik a második és azután a harmadik is. A várakozók megkönnyebbülten fellélegzenek, és amikor mind az öten együtt ülnek, akkor kiadják a jelszót: aludni, aludni másnap reggelig!
17-én kora délelőtt kezdődik, most már a legutolsó menet, 10 km. Élelmiszerük még maradt 18 napra. Az egyik kutyát levágták, az egyik, teljesen kimerülten valahová félreosont, hogy nyugodtan pusztuljon el. Van 16 kutyájuk, amelyet két szánra osztanak el, s a csomagot ugyanúgy. A harmadik szánt függőlegesen felállítják a hóba. Maradjon itt egy pár üres élelmiszerládával. Aztán az öt ember pontosan délre irányuló vonalba rendezodik. Bjaaland
251
biztosan vezet, mint az alvajáró. Amundsen mint utolsó, szigorúan vigyáz rá, hogy az útnyom nyílegyenes maradjon. Így teszik meg libasorban a 10 km-t, azntán felütik sátrukat, és egy napra berendezkednek. A napot pontos óránkénti mérésekkel töltik. Olyan közel vannak a sarkhoz, amennyire csak műszereikkel megközelíthetik. Mindenesetre Bjaaland és Hanssen további hét km-t megy az eddig betartott vonalon előre. Ezzel végre befejezték munkájukat és a december 18-ai ebédet senki sem fogja elfelejteni. Bjaaland jól elkészített beszédhez emelkedik fel, és átnyújt a vezetőnek legmagasabb győzelmi jutalmul egy vastagon megtöltött szivartárcát! Szivar a sarkon! Annak a jobb világnak első hírnöke, amely felé mennek mától kezdve. Mindegyik számára egy – a maradék Amundsen őrizetében marad a legközelebbi karácsonyestéig.
Szánjukról most levesznek egy kis sátrat, melyet magukkal vittek arra az esetre, ha kétfelé kell válniok. Itt a sarkon felállítják; fölötte leng a norvég lobogó. Szürkésbarna nádvászonból varrták a sátrat és látható messziről. Felesleges holmijukat ebben a "Sarki otthon"-ban helyezik el, legfölül egy jelentést Haakon norvég királyhoz, és hozzá egy levelet Scotthoz, az előrelátható legközelebbi látogatóhoz, amiben Amundsen kéri, hogy vigye magával a jelentést és küldje el a címzetthez. A világ így megtudja majd, hogy mi történt, abban az esetben, ha a "Fram" expedíciót a hazautazáson valami szerencsétlenség érné. És aztán felpakolják a szánokat, és vissza északra, a "Fram"-otthonhoz, a világhoz és a hazához!
Nappal és széllel hátukban, könnyű teherrel naponként 28 km-t húznak jóval többet tehetnének meg, de túlerőltetésük szükségtelen és veszélyes. A magaslaton még négy kutyát vágnak le. A hóőrhelyek olyanok, mint a rózsafüzér gyöngyszemei, amelyek mellett a feltétlen biztonság érzetével tapogatóznak előre, élelmiszerraktártól élelmiszerraktárig. Annyi az élelmük, hogy a napi adagokat megnövelhetik, és amikor a december 29-én megkezdett ereszkedés után a legveszélyesebb vidéken át jobb utat fedeznek fel, egy élelmiszerraktárt érintetlenül hagynak balra. Bjaalandnak és Hanssennek ez azonban mégis túl pazarlónak látszik, és ezért egy kis 48 km-es kirándulást tesznek 10 óra alatt, hogy a legértékesebbet a raktárból magukkal vigyék. A kutyák ugyanolyan egészségesek, mint az emberek, és őrült sietségüket fékezni kell. Sokszor órák hosszat vágtatnak, és a 28 km napi teljesítményt messze túlszárnyalják. Január 8-án a karaván szerencsésen kiköt az Axel Heiberg-gleccser lábánál, menetrendszerűen, 12 kutyával. Csak egy pontban számította el magát Amundsen: 8 nappal korábban érkezik le, mint feltette magában! Most azonban ide a levetett, jól kiszellőztetett ruhákkal, amelyek újaknak látszanak! A rongyos sarki ruhák örök emlékül itt maradnak. És aztán rohamlépésben vissza, át a jégbarrieren, melynek furfangjai és csínyjei a kiállottak után gyerekjátéknak tűnnek fel a sarki vándorok szemében.
252
Január 26-án hajnalban két szán áll meg a "Fram"-otthon előtt. Még mélyen alszik mindenki. Az öt ember nagy zajjal ront be a kunyhóba. Olyanok, mint a csavargók, és fagyási sebekkel borított arcuk alig ismerhető fel. Stubberud rémülten ugrik ki meleg nyoszolyájából, és úgy mered rájuk, mint valami kísértetekre. Aztán kitör az ujjongás a bajtársak szerencsés hazatérésén. De olyan váratlanul korán jönnek! Csak egy idő múlva meri az egyik bizonytalanul megkérdezni: "És hogyan álltok a sarkkal? Valóban voltatok a sarkon?"
"Természetesen! Máskülönben alig láttatok volna bennünket viszont!"
Lindström szakács közben hatalmas fazék kávét főzött, és a konyhából már gőzölögnek a friss kalácsok, melyekkel a "Fram"-otthon lakóit minden reggel megvendégelik. És aztán elkezdenek mesélni. 99 napig tartott az út, a megtett távolság körülbelül 3000 km-t tesz ki!
De a hátramaradottak is csak jót jelenthetnek. Prestrud hadnagy Johansennel és Strubberuddal meglátogatta a VII. Edzard király-földet, és elsőként járt a Scott-tól a "Discovery"-ről észlelt sziklaparton. Egy hóvihar nyolc napon át majdnem eltemette őket sátrukban. December 15-én, a sark felfedezésének napján szabadultak meg jégbörtönükből, és hat heti távollét után jó állapotban tértek vissza. A közbeeső időt arra használták fel, hogy a Cethal-öböl környékét átkutassák. Amundsen gyanítása bebizonyosodik: kis szigetek és sziklaszirtek mintegy nyitott sebet ütnek ezen a ponton a jégbarrier peremén. A "Fram" már 9-én megérkezett. A rossz idő arra kényszerítette tegnap, hogy kimenjen a nyílt tengerre. 27-én azonban a hajó újra horgonyt vet a "Fram"-otthonnál, és Amundsen rögtön a fedélzetre száll. Valamennyi bajtárs egészséges, és viharosan üdvözli vezetőjét. A sarkról azonban itt sem kérdezősködik senki! Végre Gjertsen hadnagy nem tudja fékezni kíváncsiságát, és titokban odasúgja: "Ott volt?" És aztán hatalmasan felzúg a lelkesedés.
Január 30-án a "Fram" útra készen áll, és az egész legénység a 39 kutyával együtt a fedélzeten tartózkodik. Viharos, köd és jégraj által több ízben feltartóztatott utazás után 1912. március 7-én partra szállnak Tasmaniában, Hobartban, és még aznap megtudja a világ, hogy a Déli-sark megtalálta urát és parancsolóját.
Nemsokára egy éve lesz, hogy Amundsen, a Déli-sark meghódítója, győzelemmel koszorúzva visszatér hazájába. Norvégia szívesen megbocsátotta a ravasz Odüsszeusznak, hogy nem az Északi-sarkot kereste fel. A siker igazolja. De vetélytársa, Scott sorsára még a délsarki éjszaka sötétsége borul, s honfitársai és barátai nagyon aggódnak érte. A "Terra
253
Nova" 1912 február elején megjelent az Evans-fok előtt, hogy az expedíciót új élelmiszerekkel lássa el, és hogy a tagok egy részét, akik megtették munkájukat, hazavigye, köztük Scott parancsnokot is, aki remélte, hogy márciusban visszatér délsarki útjáról. A 12 emberből azonban, akik a sarki osztaghoz tartoztak, csak hét érkezett meg két csoportban, részben betegen, részben halálra csigázva, és amit a hallatlanul ellenséges időről, a hidegről és a szakadatlan orkánokról meséltek, elég nyugtalanítóan hangzott. De Scott és négy utolsó bajtársa kipróbált sarki vándorok, és könnyen lehetséges, hogy a viharok, amelyek a Déli-sarkot körültombolják, visszatérésüket napokkal, vagy akár hetekkel késleltetik. Addig azonban nem várhatott a hajó, ha nem akarta, hogy a jég elvágja útját. Tehát az expedíciónak néhány tagjával visszatért Új-Zélandra, hogy jövő nyáron diadalútban vigye haza a többieket és a közben bizonyára megérkezett sarki különítményt.
19l2. december 14-én felkerekedik a "Terra Nova" dél felé, most már negyedszer. 29-én eléri a jól ismert jégrajövet, melynek átszelése ez alkalommal 16 napig tart. 1913. január 18-án végre behajózik a Mac Murdo-szorosba és egyenesen az Evans-fokra megy. A fedélzeten lázas izgalom uralkodik. Mi történt a bajtársakkal? Valamennyien szerencsésen hazatértek; vagy az Antarktisz Molochja megkövetelte a maga áldozatát? És ki lesz az áldozat? Micsoda ujjongás, ha Scott is elérte a sarkot, és ha csak második győztes is lett az Amundsennel való versenyben. Mert hogy a norvég megelőzte, arról nem lehet kétség, minthogy a szerencse minden kedvezése mellett végrehajtott délsarki huszárroham leírását olvassa már az egész művelt világ. Amikor 1911. december 17-én felvonta lobogóját az Antarktisz középpontjára. Ő és társai sehol sem látták semmiféle előd nyomait. Scott – ezt régóta tudják az expedíció visszatért tagjainak leírásából – csak 1911. november 1-jén indult el délre. Ezen a napon Amundsen már túl volt a 81. szélességi fokon. Az ellenfél ekkora előnye mellett Scott nem nyerhette meg a versenyt.
Az utolsó napokban barátságos kezek a "Terra Nova" szűk helyiségeit előkészítették és feldíszítették a 24 bajtárs fogadására. A magukkal hozott derekas postacsomagokat elrendezték, a leveleket mindenki számára elbújtatták a vánkoshuzatokba, amelyeken büszkén áll a címzett neve. A hajó valamennyi távcsövét a téli kunyhóra szegezik, amikor az Evans-fok végre láttávolba ér az előtte fekvő Barne-gleccser mögött. A gőzsíp élesen és hangosan ujjong, hogy csak úgy visszhangzanak a part hegyei.
Már közeledik a hajó a parthoz, amennyire a partot szegélyező jégtömegek megengedik. A kunyhó lakói régen meghallották a jelzést, egyik részük integet a parton, a többiek éppen most rohannak ki lakóházuk ajtaján – öt, tizenöt, tizenkilenc – nem több, mint tizenkilenc? Senki sem jön még?
254
Mit jelentsen ez? Talán néhányan betegek? A partról most háromszoros "Hurrá!" hangzik át, amelyet a hajóról lelkesen viszonoznak. A kapitány a szócsövön kérdezi:
"Valamennyien egészségesek vagytok?"
Félelmes, hosszú hallgatás a parton – aztán jön a felelet : "A déli különítmény múlt év január 18-án elérte a sarkot, de visszafelé valamennyien elpusztultak. Itt vannak a jelentéseik!"
Elhallgatott a visszatérés ujjongása és öröme.
A kabinokból, melyek készen állottak az elveszett bajtársak fogadására, eltávolítják az ünnepi üdvözleteket és az ágyakat. A lobogot félárbocra vonják. A leveleket, melyeknek most már nincs többé gazdájuk, lepecsételik, hogy visszaküldjék az anyákhoz és feleségekhez, akiknek olyan sokat oda kellett adniok, hogy fiaik és férjeik elérjék a célt, amit maguk elé tűztek. Az expedíció vezetője, Scott kapitány négy utolsó társával nem tért vissza! Kettő közülük, Evans fedélzeti tiszt és Oates százados a sarktól visszafelé halt meg, a három utolsó megfagyott és éhenhalt sátrában, egyetlen nyomorult napi távolságra a raktártól, ahol találtak volna élelmiszereket és tüzelőanyagot! Egy felmentő expedíció megtalálta Scott, dr. Wilson és Bowers hadnagy holttestét és a jégbarrieren, eltemette őket egy hósírban. Nyolc hónapig állt a kis sátor a három holttest fölött a szabad jégsíkságon, az orkánok prédájára, míg elérte a segélyszakasz! Scott, amennyire következtetni lehet feljegyzéseiből, március 29-én a három közül utolsónak, magányosan halt meg. Az Evans-fokon napról-napra növekedő nyvgtalansággal vártak rá. A beálló tél minden keresést lehetetlenné tett. Csak novemberben indulhatott el a felmentő expedíció dél felé, hogy az elkallódottak sorsát felderítse.
Ezzel a borzasztó hírrel ér február 10-én a "Terra Nova" Új-Zélandra, és egy nap múlva az egész világot bejárja a megrendítő hír. Hogyan történhetett ilyen szerencsétlenség, amikor Amundsen alig néhány héttel korábban ugyanazokon a szélességi fokokon olyan kedvező szelet és időjárást talált? Scottot derekas és tapasztalt munkatársak törzskara kísérte, amilyent még egyetlen Déli-sark-expedíció sem mutathatott fel. Dr. Wilson, aki Scotttal együtt pusztult el, már az első délsarki úton Scott társa volt, és a mostanin a tudományos törzskar vezére. Scott olyan dúsgazdag felszerelést vitt magával, hogy Amundsené vele szemben szegényesnek tűnt fel, és balsikernek még csak lehetőségére sem gondolt senki, nem is beszélve ilyen katasztrófáról. Mindenféle pletykák merülnek fel a sajtóban a vezető megbocsáthatatlan könnyelműségéről, és arról, hogy az élelmiszerraktárakat bűnös módon kifosztották azok a bajtársak, akiknek a sark elérése előtt vissza kellett fordulniok, és akik szerencsésen ép bőrrel érték el az Evans-fokot.
Az expedíció hazatérő tagjait kérdésekkel ostromolják, ők azonban hallgatásba, burkolódznak és joggal – mert míg maga a halott vezér nem
255
beszél, ők is csak gyanításokat küldhetnek világgá. Hiszen egyik sem volt tanúja a rettenetes pusztulásnak. Világosságot csak Scott naplója deríthet, melyet átadtak özvegyének, aki Lyttletonban várta a "Terra Nova" és férje megérkezését. A napló nyilvánosságra hozatala nem késik soká. Egyidőben megjelennek a bajtársak tudósításai, akik az expedíció különféle vállalkozásaiban részt vettek, Scottot a délsarki útra egy darabon elkísérték, és akiknek végül újra el kellett menniök, hogy elveszett vezérüket megkeressék. Így a világ magától Scott-tól tudja meg, aki sokezer kilométer távol utolsó barátaival együtt nyugszik az örökös jégben, miért kellett megfizetnie az angol expedíciónak céljai és kivételes tudományos eredményei elérését legjobb emberei halálával. Mert ilyen felfedezőutazás mindig a legjobbak könyörtelen kiválogatával jár. Aki ellankad és nélkülözi a szükséges testi és szellemi erőt, annak vissza kell fordulnia, hogy megmenekedjen a biztos haláltól, és hogy ne döntse magával együtt a társakat is romlásba. Ha azonban a legbátrabbak csapata pár emberre olvadt le, akik, hogy végigküzdjék a harcot, most kétszeresen egymásra vannak utalva, és nem bírnak és nem tudnak már egymástól elválni, akkor együtt kell győzniök vagy meghalniok. Így fejlődött ki, mint az Arktiszon sokszor, most a Déli-sarkon is a legborzasztóbb tragédia; egy ember valamennyi végzetévé lesz. Ilyen tragédia okozta Scott kapitány és kísérői pusztulását.
Scott útja úgyanaz, amelyen Shackleton 1909 januárjában a 88. szélességi fokon túl hatolt előre. A két motorszán, amiben Scott annyira bízott, már néhány km után felmondja a szolgálatot és a jégbarrieren megáll. Amint megérkeznek a Beardmore-gleccser lábához december 9-én, agyon kell lőniük az utolsó pónikat. Közel sem tartottak ki olyan sokáig, mint kellett volna. A kutyák, melyeknek Amundsen sikerét köszönheti, sokkal jobban beválnak, de csak segédcsapatot alkotnak, amely számára Scott december 11-ig hozott magával élelmet, tehát vissza velük! Így a 12 embernek saját erejéből kell megtennie az út legnagyobb részét, maguknak kell megmászniok a Beardmore-gleccsert és a sarki fennsíkot. Amikor december 22-én szerencsésen felérkeztek, négy ember nem bírja tovább, és visszafordul. Másik három, Evans hadnagy, Crean fedélzeti tiszt és Lashly fűtő, aki 1903 végén Scott-tal és Evans fedélzeti tiszttel megmászta a Ferrar-gleccsert és olyan csodálatos dolgokat hajtott végre, amikor előrehatoltak a Déli-Viktória-föld hegyláncaitól nyugatra fekvő fennsíkra, január 4-én teljesen kimerült. Hazaküldik őket. Visszafelé a három ember elpusztult vohia a cél előtt 60 km-re, ha a bátor Crean nem szedi össze magát és egyedül előresietve, még az utolsó pillanatban nem hoz segítséget.
Scott második előretörése a Déli-sarkra, mint már az első, a balszerencse egyetlen vasláncolata. A szép idő helyett, amely Amundsennek pár héttel azelőtt annyira kedvezett, szinte soha sem kerül ki a legrettenetesebb orkánokból.
256
Többnyire a szél is szembe fújt. Az út a szakadékok és csalóka hidak miatt majdnem járhatatlan. Egyre hull a hó, és ahol éppen kívánatos lenne a hideg, hogy a talaj megszilárduljon, 0°-ra emelkedik a hőmérséklet. Pónik, kutyák és emberek majdnem belefulladnak a puha hóba. A szánok beleragadnak. Röviddel a Beardmore-gleecser előtt az expedíció négy napot tölt el a "kétségbeesés mocsarában," – ahogy maga Scott mondja. Hó és vihar lehetetlenné tesz minden kinntartózkodást. Az egy-egy napra megszabott menetszakaszokat megközelítően sem tudják betartani. Amundsen legfeljebb a maga javára téved, korábban jön később helyett. Talán a norvégek valóban szívósabbak, és mint az Északi-sark legközelebbi szomszédai, érzéketlenebbek a fagy, hó és vihar iránt. De egy angol sohasem nyugodhatik bele az ilyesmibe. Elismerjék vereségüket? És engedjék át harc nélkül a diadalt ellenfelüknek, Amundsennek, akinek a Déli-sarkterületre való betörését néhányan gyalázatos orvvadászatnak tartják? Ezt nem tűri Anglia becsülete!
Scott 1912. január 18-án megtalálja Amundsen sátrát a Déli-sarkon
Ámbár a fáradság hallatlan és embertelen, a sarki szakasz utolsó öt embere kitart, és 1912. január 18-án valóban eléri célját. De micsoda leverő csalódás várja őket! Megtalálják a norvég sátrat, és benne minden elgondolható bizonyítékot, hogy ők voltak az elsők, és hogy a Déli-sarkot már felfedezték. Amundsen levele Scotthoz, amelyben előre látható követőjét, vagy túl későn érkező sereghajtóját arra kéri, hogy juttassa el Haakon királynak a sátorban hagyott tudósítást, amelyben beszámol a királyról elnevezett sarki fennsík meghódításáról, majdnem gúnynak hangzik. Ez a csalódás a legsúlyosabb csapás, ami az angolokat érheti, és vezetőjük, Scott nem szedi magát többé össze. A tragédia rettenetes következetességgel folyik le. Az öt ember fáradtan vonszolja magát egyik raktártól a másikig. Az elszenvedett veszteségeket nem lehet többé pótolni, ellenkezőleg, minél inkább fogy a kilométerek száma, melyet napról-napra meg tudnak tenni, annál kevesebb lesz az élelmiszer, amely nem volt a folyton növekvő késlekedésekhez mérve. Végzetes lesz mindenekelőtt a petróleumhiány. Ha szerencsésen elérnek egy raktárt, megrémíti őket egy egészen megmagyarázhatatlan számítási hiba a mindennél fontosabb tüzelő- és fűtőanyag mennyiségében. A borzasztó erős fagy az olajtartókat szivárgóvá tette. Olyan körülmény ez, amelyet Scott nem vett számításba, ámbár már első délsarki útján ugyanezt átélte. Mindig csak egy liter kis töredékeiről van szó, de a töredékek halált hozó számokká nőnek, hogyha velük szemben megnagyobbodik a menetnapok száma. Ha nincs elég meleg a sátorban éjszaka, vagy étkezéskor, a vándoroknak előbb-utóbb össze kell törniök. Éppen a legerősebb omlik össze először: Evans fedélzeti tiszt február 17-én meghal. Orra és keze megfagyott, és a gleccserszakadékokba való gyakori beleesései agyrázkódást okoztak. Aztán Oates kapitány jön sorra; elfagy a lába, nem tud tovább menni. Hogy a bajtársakat megszabadítsa terhétől, maga ajánlja fel magát a halálnak. A sarki irodalom
257
alig ismer megrázóbb és hősiesebb epizódot, mint az a pillanat, amikor Oates kitámolyog a dühöngő hóviharba, hogy soha vissza ne térjen. Az a mentőosztag sem fedezhette fel hulláját, amely később megtalálta Scott sátrát, és addig a helyig hatolt előre, ahol Oates a magányos halálba indult. Természetes hósírban nyugszik valahol a nagy jégbarrieren emberöltőkőn át, míg valamikor talán egy jövő expedíció kutyái megszimatolják lábuk alatt csontjait.
Hősies áldozat: és annyira hiábavaló! A három másikat nem mentheti meg. Március 18-án a vezetőnek elfagy egyik lába, és egy rettenetes orkán minden menetelést lehetetlenné tesz. Csak 20 km-re vannak egy egytonnás raktártól, a 79°28'-en, ahol tüzelőanyag és élelmiszer vár rájuk, de ezt, ami egészségesnek csak egynapi menet, nem tudja többé Scott legyőzni. Örökre megmagyarázhatatlan marad, miért nem indult el Wilson és Bowers, akik valamennyire erejüknél vannak, még az orkánban is, hogy megkeressék a közeli raktárt, ami életüket pár nappal meghosszabbíthatta volna. Nem akarják elhagyni vezetőjüket. A vihar úgyis elfújta volna nyomukat, és lehetetlenné tette volna, hogy visszataláljanak. A szerencsétlenség egész útjukon olyan makacsul követte őket, hogy nem hisznek többé szerencsés véletlenekben. Leszámoltak az élettel, együtt akarnak meghalni. Az orkán napokon át dühöng: nagyszerű halotti dal, melyet a természet énekel azoknak, kik elestek az ellene vívott küzdelemben.
Nyolc hónap múlva az Evans-foki barátok a sátor előtt állnak, amely a három holttestet takarja. Wilson és Bowers hálózsákjában fekszik, melyet fejükre húztak, mint mindig, ha nyugalomra tértek. Scott a maga hálózsákja szelepeit visszavetette, és kitárta kabátját, hegy a gyilkos hideg gyorsabban befejezze művét. A kis táska a naplókkal válla és feje alatt fekszik, a kar átöleli dr. Wilsont. Halála órájáig írta naplóját. Utolsó lapjai, de Long kapitány naplója mellett a szerencsétlen északsarki Jeannette-expedícióról (1881), az egész sarki irodalom legmegrázóbb okmánya.
Az Erebus tűzhányó árnyéka a felhőkön.
Az előtérben a második Scott-expedíció tábora.
SCOTT UTOLSÓ NAPLÓFELJEGYZÉSEI
1912. március 1. Nyolc órakor indultunk útnak, és olyan helyre értünk, ahonnan már láthatjuk lengeni a raktárzászlót. Tegnap kegyetlenül nehezen ment a szánhúzás és ma még inkább! Máskülönben az idő csodaszép, felhőtlen nappalok és éjszakák, jelentéktelen szél. Csak az a szerencsétlenség, hogy a szél éppen északról fúj és rettenetesen átdermeszt.
Március 2. A szerencsétlenség ritkán jön egyedül. Tegnap délután elég kényelmesen meneteltünk a raktárhoz, és most három rettenetes csapás ért minket, melyek minden reményünket tönkretették. Először túl kevés olajat találtunk; még a legszigorúbb takarékosság mellett is alig lesz elég 131 km-re
258
a legközelebbi raktárig! Azután Oates megmutatta lábát: lábujjai szemmel láthatóan elfagytak. A harmadik csapás éjszaka jött: a hőmérő 40° alá szállt, és ma reggel lábbelink váltására 1 1/2 órára volt szükségünk. Azért 8 óra előtt mégis elindultunk, de az útjeleket és a nyomokat elvesztettük. És valamennyi közül a legrosszabb: a terep egyszerűen rettenetes! Az erős szél és a duzzadó vitorla mellett is csak 10 km-t tettünk meg. A feltétlenül szükséges meneteket nem hajthatjuk végre, és rettenetesen szenvedünk a hidegtől!
Március 3. Tegnap megtaláltuk a nyomokat, és majdnem 18 km-t tettünk meg. De ma egyenesen kétségbeejtő! Az első óra után, mely kedvező széllel gyorsan vitt előre, a terep kigúnyol minden leírást. A szél és minden ellenünk fordult: 4 1/2 óra múlva meg kellett állnunk; csak 8 1/2 km-t tettünk meg! Nem vagyunk hibásak – megtettük, amit tudtunk,- a terep ragadós havával túlságos erősen belénk akaszkodott, és gyakran olyan heves volt a vihar, hogy a szánt nem tudtuk meg sem mozdítani. Isten legyen velünk! De ezeket a megerőltetéseket nem bírjuk ki! Senki sem hisz többé közülünk, senki sem szól ugyan egy szót sem, és egymás előtt nagyon vidámak vagyunk, – de hogy szívében mit érez mindegyikünk, nem nehéz kitalálni.
Március 4. Mint mindig, tegnap este elfelejtettük gondjainkat, zsákjainkba kuporodtunk, jó étkezés után kitűnően aludtunk, felébredtünk, megint ettünk, és aztán elkezdtük utunkat. Egész reggel erőnk minden megfeszítésével csak 6 1/2 km-t tettünk meg! Egyetlen reményünk: erős, száraz szél – de az évnek ebben a szakában? A legközelebbi raktár 78 km távolságban -élelmiszerünk futja egy hétre, de olajunk már csak 3-4 napra! – naponként egy meleg étkezést elvonni: ez öngyilkosságot jelentene. A menekülés csak egy esetben lehetséges, ha a legközelebbi raktárban talán még találunk extra készlet olajat! De ha ott megint túl kevés lenne? – és vajon egyáltalán eljutunk-e oda? Már régen kétségbe lennék esve, ha Wilson és Bowers nem volna olyan bátor.
Március 5. Oates lába siralmas. A szerencsétlen nagyon sántít. Ma reggel öt órát mentünk valamivel jobb terepen, amelyet magas, dombszerű hókupacok fednek. A szán kétszer felborult, gyalog húztuk és kb. 10 km-t tettünk meg. Még két pónimenet, és körülbelül 7 km a legközelebbi raktárig! Tüzelőanyagunk borzasztóan szűkös, és a szegény Oates majdnem egészen elgyengült. És semmit sem tudunk érte tenni! Közülünk, többiek közül, különösen Wilson szenved, főleg önfeláldozó odaadása következtében, amivel Oates beteg lábát kezeli. Nem tudunk egymáson segíteni, – mindegyiknek elég a dolga magával. "Isten segítsen!" – csak azt lehet mondani és aztán fázva és leverten tovább vonszolni magunkat az úton azzal a rettenetes tudattal, hogy nagyon, nagyon lassan megyünk előre. De ha együtt ülünk a sátorban, valamennyien derültnek és jókedvűnek látszunk, és össze-
259
vissza beszélünk mindent, az evésről most kevesebbet, mióta elhatároztuk, hogy teljes adagokat kockáztatunk; egyszerűen nem bírtunk tovább szaladgálni éhesen. Veszélyes játék, de bátorsággal végigjátsszuk.
Március 6. Ma reggel elviselhetetlen volt! Éjszaka meleg lett és – az egész úton először – több, mint egy órával elaludtam. Aztán összeszedtük minden erőnket, és mentünk – életünkért – és mégis alig jutottunk óránként két kilométerrel előbbre! Háromszor ki kellett magunkat fognunk a szánkóból, hogy a régi nyomokat megkeressük. Eközben a szegény Oates a szánon ül; húzni már nem tud, lába valószinüleg rettenetesen fáj, mégis csodálatosan bátor. Nem panaszkodik sohasem, de derült kedélye inkább csak menetelés közben jelentkezik; a sátorban mind hallgatagabb lesz. Ha csak 16 1/2 km-t tudtunk volna megtenni, – talán még az olaj elfogyása előtt a raktárig jutottunk volna. Most már semmi más nem segíthet, mint erős szél és jó terep. Ha valamennyien egészségesek lennénk, még remélhetnénk. A szegény Oates rettenetes akadály.
Március 7. Oates nagyon rosszul van, hősiességét nem tudom eléggé csodálni. Mi még arról beszélünk, mi mindent kell tennünk, ha egyszer otthon leszünk! – tegnap csak 12 km – ma reggel 4 1/2 Óra alatt alig valamivel több 7 1/2 km-nél – csak 30 km a raktárig! Ha ott bőséges készleteket találunk és a terep így marad, akkor még elvergődhetünk a legközelebbi raktárig, de az egytonnás táborig nem! Szegény Oateshez közeledik a vég. A nap ragyog, – a nyomok és útjelek messziről láthatóak. Csak valaki végig követhesse őket!
Március 8. Most reggel majdnem egy órát kell várnom az éjjeli csizmák-ban, míg a lábruha váltását megkezdhetem, pedig általában én készülök el elsőnek. Wilson lába is kezd fájni, minthogy éjszaka olyan gyakran szaladgál, hogy a többieknek segítsen. Még 16 km-re vagyunk a raktártól, – nevetséges kis távolság! De hogy csak feleannyit tudjunk megtenni, meg kell energiánkat kettőztetnünk. És mindenekelőtt az a kérdés: mit találunk a raktárban? Ha a kutyák hoztak oda olajat, még egy darabig tovább juthatunk, – de ha ott megint túl kevés tüzelőanyagot találunk, akkor Isten legyen nekünk irgalmas!
Március 10. Oates ma reggel megkérdezte Wilsont, vajon van-e lehetőség arra, hogy meggyógyuljon; Wilson természetesen biztosította, hogy nagyon is van. A valóságban azonban nincs. És hogy mi, többiek megmenekülünk-e? Legjobb esetben egy darabig eltengődünk, de többet mi sem tudunk. Ruháink annyira megfagytak, hogy alig tudjuk őket fel- és lehúzni. És a szegény Oates reggel olyan soká feltartott, hogy a reggeli melegítő befolyása már elveszett, mielőtt elindulhattunk volna. Szegény ember! Nagyon szomorú a helyzete; és mégis mindig újra meg kell próbálnunk, hogy felderítsük. – Tegnap elértük a raktárt a Mount Hoopernél. Gyenge vigasz! Min-
260
denből túlságosan keveset találtunk! De senki sem hibás. A kutyák szabadulásunk lehettek volna – nyilvánvalóan elmaradtak. Mearesnek rossz útja lehetett visszafelé. Minden csupa nyomorúságos zűrzavar! – Ma csak 1/2 órát tudtunk menetelni. Egy orkán arra kényszerített, hogy gyorsan tábort üssünk megint.
Március 11. Oates a végét járja. Mit fogunk tenni, – mit fog ő tenni, az Isten tudja. Bátor, jó ember, és tisztán látja helyzetét, de tőlünk kért tanácsot. Mit mondhattunk neki mást, minthogy kérve kérjük, hagy menjen velünk, amíg bír! Egy jó következménye azonban volt a tanácskozásnak: megparancsoltam Wilsonnak, hogy adja ki nekünk az eszközöket kínjaink bevégzésére, hogy mindenki tudja, hogy szükség esetén mi a tennivalója. Mindegyikünknek van 30 ópiumtablettája, Wilsonnak egy tubus morfiuma. A színjáték tragikusan végződik. Most teljesítőképességünk határa 11 km. Hét napra futja az eleségünk, és ma este körülbelül 102 km-re vagyunk az egytonnás tábortól. Hétszer tizenegy az hetvenhét, – tehát még mindig marad 25 km!
Március 14. De minden balul megy! Tegnap erős északi szélre ébredtünk 38° hidegnél, és ezért 2 óráig a sátorban kellett maradnunk. Azután még 9 1/2 km-t tettünk meg, és még szívesen tovább vonszoltuk volna magunkat, minthogy azonban a szél percre som szűnt meg, túlságosan szenvedtünk a hidegtől. És meddig tartott, míg a sötétben készen voltunk vacsoránkkal!
Ma reggel déli széllel kifeszített vitorlával indultunk, és jó gyorsasággal haladtunk el egy útjel mellett; amikor körülbelül a fele menetidőt megtettük, a szél hirtelen éles nyugati széllé változott, amely a szélvédő köpenyen és a vastag kesztyűn át is befújt. Szegény Wilson már annyira megdermedt, hogy jó darabig nem tudta lecsatolni hótalpát. Bowers és én egyedül ütöttünk tábort, és amikor végre a sátorban voltunk, reszkettünk a hidegtől. A déli hőmérséklet 42°. A vég közeledik, – csak legyen legalább kegyelmes vég. Szegény Oatesnek megint elfagyott a lába, borzadok, ha arra gondolok, mi lesz vele holnap.
Szombat, március 16-a, vagy vasárnap, március 7-e. Nem vagyok biztos a dátumban, azt hiszem azonban, az utóbbi lesz a helyes. – A tragédia javában folyik. Tegnapelőtt kijelentette szegény Oates, hogy nem bírja tovább, és azt javasolta nekünk, hogy hagyjuk őt hátra hálózsákjában. Erről természetesen szó sem lehetett, és rábeszéltük, hogy még kísérjen el minket a délutáni meneten. Rettenetes kínszenvedés lehetett neki. Éjszaka rosszabbul lett és láttuk, hogy közeledik a halál.
Ha megtalálják ezt a naplót, akkor kérem, tegyék közzé a következő tényeket: Oates utolsó gondolatai anyjának szóltak; közvetlenül azelőtt büszkeséggel beszélt arról. hagy ezrede örül majd a bátorságnak, mellyel szembeszállt a halállal. Mi hárman tanúsíthatjuk bátorságát. Heteken
261
át panasz nélkül tűrt el kimondhatatlan fájdalmakat, tevékeny volt, és segítségre kész utolsó pillanatáig. Haláláig nem adta fel a reményt, – nem akarta feladni. Bátor lélek volt, és ez volt a vége: Tegnapelőtt éjjel abban a reményben aludt el, hogy nem ébred fel többé – de mégis felébredt tegnap reggel! Kint tombolt az orkán. "Kimegyek" – mondta – "és talán kint maradok egy darabig." Azután kiment az orkánba – és nem láttuk többé viszont.
Március 17., vasárnap. Csak megszakításokkal írhatok. A hideg óriási, délben 40°! Bajtársaim vígak, de közel vagyunk hozzá, hogy megfagyjunk, és ámbár folyton arról beszélünk, hogy mégis csak átvergődünk, lelke mélyén egyikünk sem hisz benne. Tegnap az orkán miatt feküdnünk kellett, és ma borzasztó lassan megyünk előre. Csak két pónimenetre vagyunk az egytonnás raktártól. Itt hátrahagyjuk teodolitunkat, egy kamerát és Oates hálózsákját. A naplókat, továbbá a Wilson külön kívánságára magunkkal hozott kőzetmintákat nálunk, vagy szánjainkon találják meg.
Március 18. Ma a második reggelinél 39 km-nyire vagyunk a raktártól. A szerencsétlenség folytatódik. Tegnap újra ellenszelünk volt, ami arcunkba fújta a havat, félbe kellett szakítanunk a menetelést, a hőmérséklet 37°. Egyetlen emberi lény sem birna ilyen időjárással dacolni, és a mi erőnk majdnem egészen kimerült. Valamennyien összetörtünk. Én, szamár, egy kis kanál curry-port kevertem pemikánomba, – heves fájdalmakat okozott. Egész éjszaka fájdalmak közt hánykolódtam, és a menetben erőtlennek éreztem magam. Jobb lábam megfagyott, és én nem is vettem észre. Egy pillanatnyi hanyagság – és már olyan az ember lába, hogy nem is lehet ránézni. Bowers, ami az egészséget illeti, első közöttünk. A többiek még hiszik, hogy átvergődünk - vagy pedig csak úgy tettetik magukat! A primuszforralót még egyszer félig megtöltöttük, utoljára, – azután szomjan kell halnunk. A szél szemmel láthatóan kedvező, talán segít rajtunk. A legközelebbi raktárig való távolság odautazáskor nevetségesen kicsinynek tűnt volna.
Március 19. Tegnap este majdnem megdermedtünk, míg elfogyasztottuk vacsoránkat: kétszersültből állott, hideg pemmikánból és kis fél csésze kakaóból. Aztán várakozás ellenére, egészen melegek lettünk, és valamennyien jól aludtunk. Ma a szokásos vontatott lassú módon kerekedtünk lel. 29 km-nyire vagyunk a raktártól, és 3 nap alatt odajuthatnánk. Még 2 napra van élelmiszerünk, de csak egy napra tüzelőanyagunk. Wilson lába a legegészségesebb, az én jobb lábam a legrosszabb, csak bal lábam nem beteg. De hogyan kíméljük lábunkat, mielőtt elértük a raktárt, és míg a meleg étel újra nem ad erőt!
Március 21. Hétfőn este még 20 km-nyire voltunk a depótól. Tegnap a dühöngő orkán miatt nem tudtunk tovább menni. Ma újra elveszett egy remény – Wilson és Bowers a raktárhoz akar menni, hogy tüzelőanyagot hozzanak.
262
Március 22 és 23. Az orkán tovább dühöng – Wilson és Bowers nem merészkedhetett ki. Holnap az utolsó lehetőség. – Nincs több tüzelőanyag és egy, legfeljebb két napra való eleség. – A vég elérkezett. Elhatároztuk, hogy természetes halállal halunk meg. – Holminkkal együtt vagy nélkülük a raktárhoz akarunk menetelni és útközben akarunk összeesni.
Március 29. péntek. 21-e óta szakadatlanul délnyugati vihar volt. Minden nap készen álltunk, hogy elmegyünk a csak 20 km-nyire fekvő raktárunkig, de kint a sátorajtó előtt az egész vidék egyetlenegy kavargó hófúvás. Többé nem remélhetünk javulást. De kitartunk végig, a halál már nem lehet messze. Nyomorúság, de nem hiszem, hogy tovább írhatok.
R. Scott.
Isten nevében – gondoskodjatok hátramaradottainkról.
*
A hősies szenvedés sohasem értelmetlen, s ők öten az emberiség legnagyobb szenvedői és legnagyobb hősei közé tartoztak.
Scott és két utolsó társa, Wilson és Bowers sírja a 79°50'-én