Néhány órára sikerült Cooknak és Pearynek a világ örök titkáról a fátyolt fellebbenteni. A miriád jégkristály sziporkázásában, – a szakadatlanul körülöttük keringő napgolyó fényében – a talányosan vándorló árnyak csodájában az eddig megközelíthetetlen Rejtelem levetette előttük álarcát. Az Észak Szfinxének szemébe néztek. A szfinx Medusa-fejéből a halál vigyorgott rájuk. Az Arktisz Hárpiái, a hóvihar és a köd, a hideg és az éhség a vakmerőket délre korbácsolták. Nyomaik elmosódnak. A sark szfinxe újra sűrű jég- és hófátylába burkolódzik, és a tehetetlen embereket kineveti. A nyomorult férgek a titka mögé akarnak hatolni. Egy rövid emberélet kicsiny hajszájában meg akarják hódítani örök titkát. De a Föld ura, az ember nem nyugszik. Nincs lehetetlen! Andrée még felderítetlen végzete a vakmerőket és kalandorokat nem rettenti vissza. Igaz, egyelőre senki sem száll föl. De a repülők sarki ugródeszkája azóta a Spitzbergák maradt. Zeppelin gróf megkísérelte, hogy repülőkikötőt rendez be ott. A "merev" rendszer követői még mindig arra számítanak, hogy követői megvalósítják merész terveit.
Amundsen és Ellsworth kényszerleszállása a zajló tengerjégen (1925)
Tulajdonképpen a világháború teremti meg a mai repülőgépet, az ég mindennapos búgó vándorát, mely már a gyereknek is megszokott jelenség. A távolságok mindig jobban összezsugorodnak. A dróttalan távíró hullámai ellepik a földet, csak a sarkokat kerüljék el? Egy repülőgép odafent, azokon a szélességeken, amint szinte a szikratávíró fonalán lóg, gyerekkézbe való játékszer. A sarki út minden borzalmát legyőzték már. Az Észak Szfinxének többé nem hoznak új emberáldozatot.
1925 májusban Roald Amundsen, az északnyugati átjáró és a Déli-sark felfedezője, két kis hidroplánon a Spitzbergákon tartózkodik. Mindegyik repülőladiknak legénysége csak 3 emberből áll. Ezzel nem indulnak mindjárt a sarkhoz. A repülőgép először mutassa be, hogyan boldogul az arktikus éghajlattal, hogyan ér partot a jégszirtek közt. A két Dornier-Wal-gép május 21-én elindul, és 10 óra alatt átszáguld 8 szélességi fokot. A 88. fokon – a sarktól két foknyira! – egy tengeri csatornában le kell ereszkedniök, benzinjüket félig elhasználták. Az egyik repülőgép halálos sebet kap. Fel kell áldozni. A hat ember a másikba mászik, bár a kétszeres terhet alig bírja majd. Vissza most, amilyen gyorsan csak lehet! De hogyan szállnak fel? Hol a sima pálya a starthoz? Először meg kell csinálniok, pedig minden eszközük hiányzik. Három tőrkéssel, egy cserkészbaltával, egy jéghorgonnyal és két falapáttal a hat ember a göröngyös tengerjeget szilárd és tágas síkká gyalulja. Három nap alatt elkészítik a pályát. De a mindent belepő puha hóban a gép nem tud nekifutni. A síkot előbb meg-
222
tisztítják, mégpedig elég fogyatékos szerszámmal, puszta kezükkel. Már vizsgálódnak és mérik a pálya hosszúságát, ekkor az idő megváltozik és új hófúvás szakad rájuk, – a jégtakarót ropogás rázza meg – csatornák nyílnak fel, jéghátak tornyosulnak egymásra. A fáradságos munkát elölről kezdhetik. Hó helyett most eső korbácsolja végig őket. A startpálya nedves, nyálkás, használhatatlan lesz. Nap nap után múlik a majdnem kilátástalan küzdelemben. Az élelmiszer a vége felé jár. Ilyen hosszú tartózkodásra nem rendezkedtek be. Magát a gépet is menthetetlenül a befagyás fenyegeti. Június 15-én végre egy szelíd fagy a 200 méter hosszú pályát elsimítja. Két új hasadék tátong ugyan fel, – de ezen remélhetőleg csak túljutnak – meg kell kockáztatniok, vagy pedig a hat ember repülőgépével együtt úgy pusztul el, mint Andrée! Minden valamennyire is nélkülözhetőt kidobálnak, a teher nem lehet elég könnyű. A sok hasztalan kísérlet alapos eret vág a benzinen. Sima repülésnél is alig futja a Spitzbergákig. A felszállás délelőtt tízkor sikerült. Délre! Hacsak ellenkező szél nem támad és kényszerleszállásra nem szorítja őket! A 84. fokon úgy látszik, hogy minden ködbe fullad. A köd elvonul – elérték a 82. fokot. Nemsokára fel kell tűnniük a Spitzbergáknak. Új köd nyomul elébük, a csónak nem ereszkedhetik mélyebbre, ha nem akar szirteken szétzúzódni. Ekkor a ködtakaró a nagy nyílt tenger felett szakad föl. A szükségleszállás sikerül a vízen. Nem messze szárazföld. Egy órával később, este nyolc órakor, a repülőgépet szerencsésen megerősítették a partjégen. Ide az utolsó élelmiszerrel! Három keksz egy embernek és egy csésze csokoládé.
Mitévők legyenek most? Kint a tengeren kis halászvitorlás tűnik fel, de sem nem lát, sem nem hall. A motort tehát még egyszer begyújtják. Az utolsó csöpp benzint pufogtatják ki. Éppen a hajóig futja. A hajólegénység elképed a rajtaütéstől, de azért büszke, hogy megmentette a repülőket. A kis hajó a repülőcsónakot vontatókötélen a King-öbölhöz viszi. Itt már két pótgép áll készen, és a partot ágyúnaszádok kutatják. A repülés sikerült – téli sport, félig a technika próbacsatározása. Most már tudják, mit élhetnek át a repülőgéppel a sarki jégen, mit élnek majd át, – mindenekelőtt tudják, hogy sarki sétautazásról még sokáig nem lehet szó.
De az Észak Szfinxe résen legyen! 1926 májusában félelmes sürgés-forgás támad a levegőben. Az amerikai repülő, Byrd commander a King-öbölben felrepül, eléri a sarkot, megkerüli, és 15 órai ragyogó légi út után szerencsésen visszatér a King-öbölbe. Ott tavalyi két kísérőjével, Riiser-Larsennel és Omdallal és még öt norvéggel Amundsen várja. A sarkon át az egész sarki medencén keresztül akarnak repülni a Spitzbergáktól Alaszkáig. De most nem repülőgéppel, hanem léghajóval.
Kipróbálják, a léghajó mennyire használható az Arktiszban. A King-öbölben fedetlen csarnokban horgonyoz
223
az olasz félmerev léghajó, a "Norge". Amundsen amerikai mecénása, Ellsworth pénzén vette. A milliárdos a vállalkozásban maga is részt akar venni. A léghajó, N. I. (Nobile I.) már két éve szolgál. Most maga az építő, Umberto Nobile ezredes vezette pompás repülőúton Rómától Leningrádon át a Spitzbergákhoz. Nobilét a Dél Zeppelinjének tekintik. 1919 óta – 34 éves korától – a római léghajógyár igazgatója, tíz különböző típusú félmerev léghajót szerkesztett. Olaszországnak és a külföldnek körülbelül 50 léghajót épített, és most Amundsen hívását lelkesen követi. Sarkallja a becsvágy, hogy egyik léghajóját az Arktiszon próbálja ki. A repülés összes mesterségbeli előkészületeit a legkisebb részletig maga hajtotta végre.
A "Norge" északsarki útján
(1926. május 12.)
Amundsen ezekhez a dolgokhoz semmit sem ért, csak be kell szállnia és az út kezdődhetik. Május 11-én, déli 10 órakor a "Norge" a csarnokból felemelkedik, éjjel egy órakor, a legragyogóbb napfényben eléri a sarkot, amennyire csak lehetséges, lereszkedik, de partra szállni nem tud. A köddel, a viharral és hófúvással két napig elkeseredett harcot vív és azután Alaszkában, a Nomé-foktól 90 kilométerre leszáll. A légcsavarok teljesen befagytak, a hajó burkolata megrongálódott. Második útra nem vállalkozik, leszerelik, ládákba pakolják és Rómába visszaküldik; a visszavásárlás jogát Olaszország fenntartotta magának. De ez az első sarki repülés léghajón várakozáson felül sikerült. Beszámítva a többszörös irányeltéréseket, 71 órát tartott az út, és ezalatt a "Norge" 5300 kilométert tett meg. De már előbb Rómától a Spitzbergákig 98 óráig 7300 kilométert repült. Egy 18500 köbméter gáztartalmú léghajónak és általában első ilyesfajta kísérletnek rendkívüli teljesítmény. Az egész világon elismerték, hogy ez a repülés a léghajózás fejlődésének fontos útjelzője. De egyéb tudományos eredménye nem volt. Amundsen becsvágyát különösen sértette, hogy a közönséges utas szerepére korlátozták. Annál inkább, mert ő volt a vállalkozás ösztönzője. Elvakult féltékenységében éppen olyan mértéktelen és végzetes hajszát kezdeményezett Nobile ellen, mint azelőtt Peary Cook ellen.
Az Észak Szfinxe felijedt néma tépelődéséből és álomittasan hunyorgatott a nyári csillogásba. Micsoda száll ott lefelé és ereszkedik fehér fátylára, mint valami tarka levél? Byrd csillagos lobogója. És ezeknek az idegen madaraknak kattogása két nap múlva újra felhangzik, és színek tündökölnek a napfényben: Amundsen norvég, Ellsworth amerikai, Nobile olasz lobogója! Azután megint hallgatás, sötét magány. A nap eltűnt, a színek nem ragyognak többé, az égből örvénylő pelyhek szállnak alá, és a Szfinx fátylán eltűnik a tarka csecsebecse. A legközelebbi napsütés megint miriád jégkristályban csillog vissza a mérhetetlen hósíkon, és az Északi Fény földöntúli színpompában lángoló függönyeit oltalmazóan leereszti az északi Szfinx birodalma körül.
De ott fent a nyugalomnak, úgy látszik, egyszer s mindenkorra vége. A vicclapok már az első északsarki közlekedési rendőrt ábrázolják. 1928 tava-
224
szán a világ megint egy kutató varázsa alá került, aki a nemzetközi sajtót nagyszerűen tudja vezényelni. Nobile, a "Norge" 1926. évi sikeres vezetője a színpadra lép, és az izgalomtól mindenki visszafojtja lélegzetét. Ő az északsarki kutatás Carusója! Mussolini érdemei elismeréséül tábornokká nevezte ki, ámbár sohasem volt katona, és pályáját mint egyszerű mérnök kezdte. Honfitársai ujjongásától körülzsibongva, április 14-ről 15-re virradó éjjel Milánóból elindul az "Italiá"-val. A léghajó a "Norge" testvérhajója: ezt is ő építette. Április 16-án a pomerániai Stolpban partraszáll. A német Léghajózási Társaság átengedte neki csarnokát. Apró javítások szükségesek. Amikor az Alpokon átrepült, az egyik egyensúlyozó felület megsérült, és a léghajó a sziléziai hegyek fölött kemény zivatarba került. 14 munkatársból álló törzskar veszi körül a vezért és a modern technika minden csodája egyesül az "Italiá"-n. Három dróttalan távírókészülék, egy rövid, egy hosszú hullámok számára, és egy leadó, hozzá két adóantenna gondoskodik róla, hogy a világgal és valamennyi ország időjárás-megfigyelő állomásaival sohase szakadjon meg az összeköttetés. Három tudós tartózkodik a fedélzeten, köztük egy svéd, aki a "Norge" útján jól megállta helyét: dr. Finn Malmgren meteorológus. Azonkívül két mérnök, egy rádiótiszt, négy motorvezető, két olasz tengerésztiszt és Mariano kapitány mint hajózási tiszt. Nobile öt olasz kísérője a "Norge"-útról mind vele tart. Végül két újságíró, a "Giornale d'Italia" és a "Popolo d'Italia" munkatársai. Milánó hatóságai az újságírók kiküldéséhez határozottan ragaszkodtak. Megtehették: az expedíció összes költségeinek negyed részét ők vállalták magukra.
Az új eszközök természetesen egészen új harcmodort kívántak, új veszélyeket, új viszontagságokat rejtettek. A sarki kutató típusa ezzel teljesen megváltozott. Ezt az új harcmodort, ezeket az új viszontagságokat meg kell ismernünk: a következő évek valószínűleg már csak ezt az újfajta kutatást fogják feltüntetni.
Míg a világot Nobile lármás, nagyigényű előkészületei foglalják el, azalatt egy angol kutató sokkal szerényebb méretekben, sokkal elvonultabban dolgozik. George Hubert Wilkins kapitány nem ért ahhoz, hogy érdeklődést tudjon kelteni munkája iránt. A hangos reklám, az újságírók hajszája, az anyagi eszközök megkaparintása idegenkedést, szinte undort vált ki belőle.
Már régóta foglalkozik azzal a gondolattal, hogy a sarkvidékeket pontosan fel kell kutatni. Szívós természete a sarkvidék rettenetes próbáit éppen úgy le tudja győzni, mint Pearyé. A veszéllyel, a bizonytalansággal is szívesen száll szembe és a felfedezés vágya őt is magával ragadja. De nem kalan-
225
dor. Határozott tudományos és gyakorlati célokkal indul útjára. Elmondja a célja iránt érdeklődőknek, hogy az emberek boldogulása igen nagy mértékben az időjárástól függ. Ha az időjárás látszólagos szeszélyeit mélyebben meg tudnánk érteni, akkor a föld állandóan növekvő lakosságát könnyebben lehetne táplálni. A Föld időjárásbeli viszonyai azonban döntő módon függnek a sarki időjárási viszonyoktól. Tehát elsőrendű gyakorlati és tudományos feladat, hegy a sarki időjárási viszonyokra világosságot derítsünk. Wilkins kutató útját repülőgépen akarta megtenni. Bizonyosra vette, hogy útjai a légi közlekedést tovább fogják fejleszteni. Rövid idő múlva a közlekedés ki fogja használni a föld gömbölyűségét. Nem hitte, hogy a sarkokat majd rendszeres légi utak szelik át. De a Sarkkörön túl a távolságok rövidülnek, és így nagy távolságokat, nagy időt és nagy költséget takaríthatnak meg. Eleinte a Déli-sarkot akarta átkutatni. Különböző akadályok térítették figyelmét az Arktiszra. 1925-ben alakultak ki annyira tervei, hogy komolyabb megvalósításukra gondolhatott. Az első természetesen a pénzkérdés. Neki magának is volt kevés pénze, angliai és ausztráliai barátai is segítették. Így összesen 15000 dollárt össze tudott gyűjteni. Az összeg nem volt elegendő. A többit egy New York-i újságvállalattól kapta meg. A vállalat a tudósítások első megjelenési jogáért a táviratköltségeken kívül 25000 dollárt adott. Az újságvállalat révén Detroit város vezető köreivel is érintkezésbe tudott lépni. A pénzemberek szívesen segítették. De ők Peary-féle expedícióra gondoltak, sok bizottsággal, sok emberrel, nagy reklámmal, nagy méretekkel. Wilkinsnek az előkészületek sehogyan sem voltak ínyére. Csak az volt a szerencséje, hogy a különféle bizottságok a dologhoz nem sokat értettek, és végül minden szál az ő kezében futott össze. A legfontosabb, hogy kitűnő pilótát talált, Ben Eielson tábori repülőt, akivel mindvégig teljes harmóniában dolgozott együtt.
Wilkins és Eielson eszkimó-ruhában
A vállalkozás elég szerencsétlenül indult. Az egyik próbarepülésnél, 1925 telén, a kanadai Sewardban egy szerencsétlen újságíró a gép kerekei alá került, és rögtön meghalt. Anyagi akadályok, az alkalmazottakkal való egyenetlenkedés, a pénzemberek szűkmarkúsága, a rossz repülőgép nagyon hátráltatta Wilkins terveit. Végre 1927-ben készen állt minden. Wilkins Eielson pilótával Barrow-ból 1000 kilométert akart repülni, egyszer északnyugatra és egyszer északkeletre. Ha nem talál földet, akkor leszáll a jégre és mélységmérést hajt végre.
"Barrow-ban az időjárás hosszú idő óta csodálatos volt. A tapasztalat ugyan azt mutatta, hegy március 25-e és április 5-e közt hóvihar jön, mégis reméltem, hogy az északnyugati repülést előbb végrehajthatom. Két nap előkészületekben telt el az indulásra a legközelebbi reggelt, március 29-ét jelöltem ki. Csak éjfélkor tértünk nyugovóra. Már két órakor ébren voltam és megvizsgáltam az időjárást. Valamivel hidegebb lett, a hőmérő
226
mínusz 41° Celsiust mutatott. A szél északnyugatról fújt és a légsúlymérő könnyen esett. Már amióta Barrow-ba érkeztünk, növekedett a légnyomás, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy komolyan nyugtalanított volna. Három órakor a szél majdnem elállt, az ég felhőtlen volt, úgyhogy alacsony hőmérsékletnél derült és majdnem nyugodt nappal számolhattam. Négy óra 30 perckor felkeltettük a többieket, a motor alá melegítőnek még egy további benzinkályhát állítottunk, az olajat megmelegítettük a konyhatűzhelyen."
"Minden ember keményen dolgozott. Az előkészületek simán folytak le. Fél hat körül mindenki a repülőgép körül gyűlt össze. Még egyszer a konyhába mentem, hogy a légsúlymérőre utolsó pillantást vessek. Itt egy tévedést kell bevallanom. A légsúlymérőt egy év óta minden reggel leolvastam és megállapítottam, hogy kicsit emelkedett, ha a konyhatűzhely egy darabig égett. Ezen a reggelen nem gondoltam arra, máskülönben észrevettem volna, hogy a légnyomás az utolsó órákban jelentékenyen esett. Egyébként nem hiszem, hogy ha a légsúlymérőt pontosan olvasom le, a repülést elhalasztottam volna."
Eszkimók kutyafogattal Wilkins és Eielson repülőgépét
az indulás helyére vontatják
"Amikor a repülőgéphez visszajöttem, a motor egészen egyenletesen búgott. Graham és Eielson a gépet indulásra késznek nyilvánította. Nem vettem szabályos búcsút, csak felmásztam a kabinba. Eielson gázt adott, lassan a szélbe siklottunk és néhány 100 méter után felemelkedtünk – levegőben voltunk."
A gép egy ideig simán engedelmeskedett, és ők megindultak a sarki medence felé. A part közelében néhány párhuzamosan haladó vízcsatorna tűnt fel, azután hókupacokat és nagy jégmezőket láttak, ahol szükség esetén le tudtak volna szállni. Tíz óra után a motor makrancoskodni kezdett. Visszafordulásra nem gondoltak. A motort majd kijavítják. Meg kell állapítaniok, van-e szárazföld a sark körül, és ebből a célból mélységmérést kell végezniük. Ezért vállalkoztak a repülésre. Amint leszállásra alkalmas helyet pillantottak meg, kikötöttek. 11 óra 15 perckor a földön voltunk, piszkosszürke, sík jégen. Nem láttunk sem szakadékokat, sem hókupacokat. A jég, mint valami virágos rét, kristályokkal telerajzolva; öt centiméter magas, mint az acél, olyan éles és merev jégkristályok fedték be a felületet és bevágódtak dúralumínium hótalpainkba. A hőmérséklet mínusz 34° Celsius."
"A repülőgép csakhamar megállt. Első gondolatom a mélységmérés volt. Eielson gyorsan kiugrott, hogy a motort rendbehozza. Körülbelül nyolc percig tartott, amíg a majdnem méter vastag jégen lyukat tudtam vágni. Munka közben eltört a jégcsákány. Néhány, a kabinban lévő csavarral össze, és körülbelül 30 méternyire a mélységméréshez szükséges második lyukat is bevertem. Ezzel hosszabb ideig vesződtem."
"A mérés 5000 métert eredményezett. – Jóval azután, hogy szerencsésen hazaérkeztünk, Eielson nevetve mesélte el, mit gondolt akkor, amikor
227
mondtam neki, hogy állítsa le a motort. "Csak rajta, csináld a méréseket. A motor egyáltalában nem indul meg újra, és akkor a jó Istenen, rajtad és rajtam kívül soha senki sem tudja meg a mérés eredményét."
A tréfás szavak nem is sejtetik a leszállás és mélységmérés vakmerőségét és tudományos jelentőségét. Wilkins ott szállt le, ahol Peary, Cook és más kutatók hegyes földet véltek látni. A mélységmérés megmutatta, hogy nyoma sincs a sark körül szárazföldnek. Egy sikertelen út mellékes "epizódja", de ellentétben a sportrekordokkal, maradandó lesz, amíg csak az emberiség földrajzzal foglalkozik.
Wilkins és Eielson viszontagságai csak most kezdődtek. "Rövid 30 perc múlva hozzáfogtunk a motor kijavításához. Két óra hosszat kerestük a baj gyökerét, és a motort újra meg újra megindítottuk, hogy meleg maradjon. A javítás mínusz 34 foknál nem tartozott a legnagyobb gyönyörűségek közé. Amikor a motort megint összeillesztettük, tűrhetően dolgozott. Öt hasztalan kísérlet után felemelkedtünk a jégről, és Barrow irányában visszarepültünk."
"Míg a motorral bajlódtunk, nem vettük észre, hogy a szél ereje és a felhőképződés megnövekedett. Alig emelkedtünk a levegőbe, ködfátyol borult ránk. 10 perccel később a motor újra rendetlenül kezdett működni. Nem maradt más hátra, mint partraszállni. Háromszor ereszkedtünk le közvetlenül a földig, míg biztos leszállási teret találtunk. A nap most egészen elborult, alig láttunk."
"A rettenetes jégsivatagban az aprólékos munka kétszeresen nehéz volt. Az éles szél megmerevítette ujjainkat, az olajat megkeményítette. Anélkül, hogy észrevettem volna, Eielsonnak négy ujjhegye lefagyott. Később még sokat kellett szenvednie a fagyástól."
"Egy órai nehéz, fájdalmas munka után a motor végre rendbejött. De akkor olyan nyugodtan szaladt, hogy egészen jókedvünk támadt tőle. Közben szelíden havazott, és amikor szél ellen fordultunk, a friss hó annyira akadályozott, hogy nem tudtunk felrepülni. Második kísérletünknél első nyomunkon haladtunk, és így nagyobb sebességet nyertünk. A nyílt jégsíkság vége előtt egy méterrel a levegőbe emelkedtünk."
"A kabinban mindenféle holmi hevert. A javítás alatt ezeket gyorsan előráncigáltam, és most néhány percbe telt, amíg úgy-ahogy mindent elrendeztem és megint megfigyeléseket tehettem."
"Délután 2 óra 20 perc volt. 8 órája utaztunk, és körülbelül további 8 órára volt üzemanyagunk. A nem egészen pontos megfigyelés 600 méter magasból azt mutatta, hogy sebességünk óránként 24 kilométerrel csökkent és 5 fokkal letért. Félórával később kicsit derültebb levegőrétegben repültünk. A szél egyre erősödött. Magasabbra emelkedtünk, hogy nyugodtabb áramlatba érjünk."
228
"Most végre gyomrunkra is gondolhattunk. Egy termosz-palackot részben kiürítettünk, kétszersültet és pemmikánt ettünk hozzá. Az idő nemsokára nagyon rosszra fordult. 6 órakor óránként 60 kilométeres oldalszelet állapítottam meg. Hogy irányunkat megtartsuk, a viharban kellett repülnünk. Az eltérés most már 30 fokot tett ki; nagynehezen Barrow felé utat küzdöttünk ki magunknak."
"6 óra 15 perckor az ég és a jég majdnem sötét volt. 7 órakor a talajmegfigyelés lehetetlenné vált, de a mélységben a sötét, árnyékszerű szalagok hasadékokat és nyílt vizet mutattak. Már csak a felső tartályokban volt tüzelőanyag. 3 órára futja."
"A leszállás túlságosan kockázatosnak látszott. Ha tovább repülünk, reméltük, hogy a partot még elérjük. Nemsokára annyira besötétedett, hogy Eielson a műszerek adatait nem tudta leolvasni. Én segítettem magamon; a gáztartályra támaszkodtam és az iránytűt zseblámpa segítségével olvastam le. Barátomnak hol a jobb, hol a bal karját fogtam meg és így mutattam neki az irányt. Köröskörül sötét felhők. Mélyen lent hellyel-közzel valamivel sötétebb szürke szalagot vettem észre, akkor tudtam, hogy megint hasadék felett repülünk."
"8 óra 40 perckor feketéllő nyílt vízsávhoz értünk. Körülbelül 6 kilométer széles lehetett, biztosan a parti áramlat. A sarki jég egyik legveszélyesebb területe felett repültünk. Ha most szükségleszállást kell végrehajtanunk és nem tudunk megint a levegőbe emelkedni, akkor 450 kilométert menetelhetünk a Wrangel-sziget felé. Úgy talán megmenekülhetünk."
"A motor egyhangú dalát zümmögte. Reméltük, hogy még egy óráig kibírja. De aztán minden pillanatban el lehetünk készülve, hogy gázhiány miatt kihagy. Egy óra múlva vagy a tundrák, vagy a zajló tengerjég felett fogunk lebegni. Mi a legjobb eshetőség az egyik esetben és mi a másikban?"
"Jóformán semmit sem láttunk, 1600 méter magasan repültünk. Most a felhőkön át halvány fény tört elő, mintha a téli éjszakában elborult hold lett volna. A fény a helyet mutatta, ahol a nap a távoli látóhatár alatt eltűnt. Helyzetét sebtében megbecsültem és egy cédulát írtam: "Mit gondolsz? Tovább repüljünk, amíg lehet és aztán egyenesen le?" Eielson lassan bólintott fejével, egyikünk sem szólt egy szót sem."
Ott voltak tehát a jégvadon közepén, 1600 méter magasban bizonytalanul működő motorral, kifogyó üzemanyaggal. De egyik sem vesztette el a fejét. "Órám előttem feküdt, az iránytű mellett. 9 óra 2 perckor a motor hirtelen kihagyott, mintha elvágták volna, minden előjel nélkül. Halotti csend körülöttünk, csak a szél zúgott a sodronyokon. Észrevettük, amint a repülőgép élesen lefelé zuhan. Eielson megőrizte hidegvérét. A gépet gyorsan hatalmába kerítette, és siklórepüléshez kezdett. Amikor körülbelül 100 méternyire voltunk a talajtól, kuszán csipkézett jéggörgeteget ismertünk
229
fel, de a magasságról és a távolságról nem volt semmi sejtelmünk. A jégfelszín fölött éles szél fújt, a repülőgép himbálódzott és reszketett, de Eielson nem vesztette el nyugalmát. és kormányzásával minden ingadozást kiegyenlített. A következő pillanatban a hóvihar kellős közepébe kerültünk. Most a kabinablakon kitekintve még egy halvány körvonalat sem tudtunk kivenni. Éreztem, amint Eielson az üres benzintartálynak feszül. Én magam hátammal a kabin választófalának támaszkodtam és vártam. Olyan egyenletesen kötöttünk ki, mint a legszebb sima repülőtéren. Eielson vállába kapaszkodtam és a kabinajtón keresztül kimásztam a szabadba. A vihar havat hajtott a szemembe. Körülöttünk gyönge jéggörgeteget ismertem fel, mely repülőgépünk magasságáig tornyosult fel. Leszálláskor kétségkívül súroltuk a jeget, az alsó hordószárny külső pereme mentén a foglalat elszakadt."
"A sötétben és a sűrű hófúvásban a géphibának és a partraszállás helyének megállapítására nem is gondolhattunk. Visszacsúsztunk a kabinba. Csak néhány szót váltottunk. Megpróbáltuk meghatározni az irányt, a szelet és a távolságot és röviden megtárgyaltuk helyzetünket."
"Noha szikratávírónkban nem bíztam, több ízben a következő jelentést küldtük: "900 kilométer messze repültünk. Motorhiba. Kényszerleszállás. Három óra tartózkodás. Mélységmérés: 5000 méter. Szükségleszállás gázhiány miatt, 100 kilométerre Barrow-tól északnyugatra. Később még a K. O. (Motorhiba) kódbetűket küldtem és pár percig forgattam, abban a halvány reményben, hogy meghallják adásunkat."
"Az utolsó két óra óriási erőfeszítései megviselték minden erőnket. Eielson hálózsákjában az üres benzintartályon nyújtózkodott ki, én a kabin sarkába kuporodtam és azután elaludtunk."
A következő két nap mozdulni sem tudnak a dühöngő hóviharban. Nem is bíznak abban, hogy a szikratávíró segítséget közvetít. Tudják, hogy a legközelebbi partig gyalog kell eljutniok. Számbaveszik készleteiket. Tüzelőanyagra volt legnagyobb szükségük. Öt tartályukból még körülbelül két liter gázolajat szedtek össze. Volt tíz font kekszük, húsz font csokoládéjuk és három font keverékük kekszből, csokoládéból és pemmikánból. Röviddel a partraszállás előtt 15 font élelmet kidobtak. A jégvadon állataiból akarták táplálékukat kiegészíteni. Körülbelül a 72°30'-en lehettek, 160 kilométerre Barrow-tól északkeleti irányban.
Március 31-én szálltak partra. Másnap arra ébredtek, hogy a szél a gép drótjai közt fütyül. A gép felágaskodott és reszketett a vihar rettenetes erejétől. A szél másnap éjszaka délnyugatra fordult, és április 2-án reggel a nap a szelíd légáramlat és az egészen finom hófúvás felett ragyogva sütött ki. A szánokat a vihar teljesen behavazta, és a repülőgépeket hóbástyák vették körül. A modern kutatók kénytelenek voltak a régi kor harcmodorához folyamodni: gyalogútra indultak a jégen. Itt is megállták helyüket.
230
A szánokat kiszabadították és a szárazföldi útra mindent becsomagoltak. Vasárnap, április 3-án, reggel 8 óra 15 perckor kerekedtek fel. Elhatározták, hogy délre tartanak. Beechey-Point kereskedőtelep lesz útjuk célja. A szél élesen fújt északnyugatról és védtelen arcbőrüket csúnyán kikészítette. Kemény, száraz havat söpört a jégen. Déli 1 óra körül a csípőjükig ért. A hóval 5 óra hosszat keményen harcoltak, és ez elég volt az első menetnapra. Alkalmas helyen megálltak és hóházat építettek. Eielson most először látott ilyet életében. Wilkins is 15 éve hált utoljára hókunyhóban. De az építés annyira egyszerű, hogy egyhamar nem lehet elfelejteni.
Csak most derült ki, hogy Eielson kézfagyása milyen súlyos. Sem kést, sem fűrészt nem tudott tartani, és alig bírta hordani a hótömböket. Jobb kezén négy ujjhegy elfagyott, a kis- és a gyűrűsujj megfeketedett és hólyagok borították, a bal kéz három ujja szintén beteg volt. Komoly veszély nem fenyegette, de rettenetes fájdalmakat állt ki. Hősiesen tűrte őket, anélkül, hogy arca megrándult volna. Csak azon lepődött meg, hogy a jégkunyhó milyen kényelmes. "Aki sohasem élte át, tényleg nem tudja elképzelni, milyen kellemes meleg lehet egy hóházban akkor is, ha nincs tüzelőanyagunk. Mert tüzelőanyagunk tényleg nem volt. Ami kevés még maradt, azt az ivóvíz felolvasztására kellett megtakarítani. Amint a víz megmelegedett, a főzőt leállítottuk."
"Eddigi sarki tapasztalatomban soha nem fordult még elő, hogy valakit rá tudtam volna venni arra, hogy zúgolódás nélkül megváljék megszokott ruházatától és úgy öltözzék, mint a bennszülöttek. Eielsonnak csak akkor adtam ezt a tanácsot, amikor két napon át drága lovaglónadrágjában, gyapjú alsóruhájában és finom gyapjúmellényében kényelmetlenül érezte magát. A harmadik nap tetőtől talpig eszkimókká vedlettünk, és Eielson nem győzött hálálkodni, hogy az új ruhában milyen biztos és könnyű a mozgás."
Csakhamar kezdetét vette az elkeseredett küzdelem. A jégen szakadékok és csatornák hasadtak fel. Rábízhatták volna magukat valamelyik jégtáblára, és az sem baj, ha egy nyílt szakadék naphosszat feltartóztatja őket. A tapasztalt Wilkins tudott volna fókát fogni. De Eielson állapota egyre rosszabbodott. Ujjai rettenetesen fájtak. Sietniök kellett.
"Öt napig vonszoltuk szánunkat a régi jégrajon és az alacsony jégtábla-torlaszokon át. Minden nap hókunyhót építettünk és minden este és reggel nagyon gondosan megtisztogattuk lábbelinket. Sarkvidéki gyalogutakon az első követelmény, hogy lába épségét megőrizze az ember. A menetelés alatt ruháink kellemes meleget tartanak. De a csizmák bélésén és a harisnya körül dér képződik; vigyáznunk kell, hogy egyetlen jégtömeggé ne fagyjanak össze."
"A csizmákat kiverjük és lekaparjuk, a harisnyákat kifordítjuk, kiverjük és megdörzsöljük, aztán úgy szárítjuk meg őket, hogy átcsavarjuk
231
mellünk körül és karunk közt. A csizma és a betéttalp tisztítása elég "hideg" foglalatosság, és a harisnyaszárítás saját mellünkön nem a legkellemesebb időtöltés, de a ruházkodás gondja a napi munka legfontosabb része."
"A jég egyre töredezettebb és roncsoltabb lett, sűrűn tornyosultak fel a széles jégtorlaszok. Ha ezen a terepen továbbhúzzuk a szánt, előbb-utóbb bizonyosan felborítjuk. Órák hosszat vágnunk kellett volna a jeget, hogy utat törjünk." A célponthoz, Beechey Pointhoz elég közel voltak. A szánokat otthagyták és csak a legszükségesebb holmit vitték magukkal két hátizsákban.
A terep rettenetes – magas peremű jégtömbök, köztük puha hó, melybe csípőjükig süllyedtek –, úgyhogy kezükön és térdükön csúszkáltak csak lassan előre. Nehéz hátizsákjuk nélkül talán az egyik éles peremű tömbről a másikra átugorhattak volna. De a teherrel sehogy sem tarthatták meg az egyensúlyt. Néha egy pillanatra kifújhatták magukat, ha valamely, épp az imént befagyott szakadékon keltek itt. De éppen ilyenkor kellett a legjobban vigyázni.
"Vasárnap, április 10-én nagy kiterjedésű friss jégre értünk. A nyílt víz helyenként még kisötétlett. Néhány fóka dugta ki fejét s felénk pislogott. Elég élelmünk volt, nem bántottuk őket."
"Hogy megkerülhessük a csatornát, hosszú kerülőt kellett tennünk a szilárd jég megközelítésére. Itt a kétes és veszedelmes terep 15 méter széles lehetett. Ha megfordul a szél, minden pillanatban kitágulhatott, és akkor pár napig várhattunk volna. Míg én a lehetőségeket mérlegeltem, Eielson a jégre lépett, hogy hordozóképességét megvizsgálja. Azonnal beszakadt a térdéig, de magas vízhatlan csizmája megóvta az átázástól. Gondos tapogatódzással megállapítottuk, hogy a kis vízben biztosan átjuthatunk.
A jeget puha hó fedte, és így erősségéről nem alkothattunk tiszta fogalmat. Ezért minden lépésünket biztosítanunk kellett. Begörbített lábbal és kinyújtott jégcsákánnyal a lehető leggyorsabban átevickéltünk. Az utolsó jégtábláktól alig választott el három méter. Ekkor megfordulok, hogy Eielsont magamhoz hívjam. A jég lábain alatt rögtön enged és csípőig süppedek. Eielson a rémülettől szótlanul állt. Szerencsére az ő helyénél a jég vastagabb volt. Egész súlyommal karomra és az előrenyújtott jégcsákányra nehezedtem, így még elbírt a jég. A vízből gyorsan kihúztam a lábamat és átmásztam a szilárdabb jég felé."
"Éppen a szegély előtt megint beszakadtam, de ez alkalommal elég közel a "part"-hoz, hogy a jégcsákány segítségével a biztos jégtáblára kapaszkodjam. Ruhám teljesen, majdnem az ujjnyílásokig átázott, magas vízhatlan csizmámban víz bugyborékolt. A 80 font nehéz hátizsákot ledob-
232
tam a vállamról, és Eielsonhoz kötelet dobtam, hogy a magáét megerősítse. Amikor a csomag szerencsésen odaát volt, Eielson kiterjesztett karral és lábbal követett. Sokat kockáztattunk, amikor megpróbáltuk elérni a partot. Igaz, a sietséget helyzetünk parancsolta, de azért mégis veszélyes volt. Az Arktiszban az események folyamát sohasem szabad siettetni. Ott sok időt kell engedni magunknak, hegy sokat elérhessünk, és a legnagyobb elővigyázatossággal kell dolgoznunk. A vízbebukás után rögtön meg kellett volna hengergőznöm egy mély, puha hókupacban. De puha hó a közelben nem akadt. Ruhám felülete szinte egy szempillantás alatt megfagyott, belül pedig kezem és lábam lassanként megmerevedett. Megragadtuk hátizsákjainkat és egy jégfal védelme alá siettünk. Egy másik pár csizma és két pár harisnya felül csomagomhoz volt fűzve: az ilyen baleseteket előre lehetett látni. Eielson hamar lehúzta csizmámat és harisnyámat. Egészen keményre fagytak. Alsónadrágomból sok vizet facsartunk ki, és azonnal száraz cipőbe bújtam. Prém alsóruhám rajtam is éppen úgy megszáradt, mint máshol, hátizsákjainkat vállunkra kaptuk, és a nyers jégen még két óra hosszat előreküzdöttük magunkat. Csak azután ütöttünk tábort éjszakára. A hőmérséklet körülbelül -27 fok Celsius volt."
"Egy egész hálózsákot és a másiknak felét hátrahagytuk. Éjszaka vitorlavászon hátizsákjainkon, ruhánkban aludtunk, lábunk a közös hálózsákban. Így melegebb és kényelmesebb volt, mint ha külön-külön hálózsákot használunk. Hosszabb meneteknél nem szabad ruhástul aludni, nemcsak egészségi okokból, hanem azért is, hogy ruhánkat kíméljük."
"A nedves holmikban álomról nem igen lehetett szó." Másnap újra megkezdődött a hajsza. Csak az volt a kellemes, hogy a küzdelemben ruhájuk egészen megszáradhatott. A fagyástól megviselt Eielson férfiasan kitartott. Végre április 14-én elérkeztek az utolsó akadályhoz: egy magas jégpárkányhoz. Wilkins tudta, hogy ez a parti jég pereme, a legnehezebben túljutottak.
"Másnap néhány perccel tíz óra előtt a távolban egy partmenti szigeten széltől ingatott karót vettem észre. Tíz órakor megpihentünk és távcsővel két palánkot és egy fából összerótt pajtafélét ismerhettünk fel. Jobbra sötét folt látszott; gyanúsan hasonlított egy kereskedőház tetejéhez. A sziget felé tartottunk, hagy pontosabban láthassunk, és alig mentünk 300 métert, amikor kutyanyomot fedeztünk fel. A nyom nyugatra, a sötét folt felé vezetett. Távcsövünkkel a házat és a raktárbódét most már pontosan felismerhettük. Beechey-Point kereskedő-állomás volt."
"A nehéz testi megerőltetés, a veszély, a bizonytalanság és a gond menet közben szinte megkötötte nyelvünket. Néha rövid tanácskozás, pár szó az irány pontosságáról, kérdezősködés sérüléseinkről, ha egyikünk csúnyán elvágódott, vagy ha lábunk acélkemény jégtáblák közé bokáig
233
belepréselődött és fájdalmunkat nem bírtuk szótlanul elviselni: ez volt egész társalgásunk."
"De ezekben a napokban hűséges barátság elszakíthatatlan köteléke fonódott köztünk. – Most, hogy a menekülés és az emberi lakás a látóhatáron volt, percig se állt be a szánk. Kivel találkozunk majd? Mit gondoltak barátaink, amikor nem tértünk vissza? Felfogták-e dróttalan híradásainkat? Találunk-e a házban valami közlekedési eszközt, vagy gyalog kell Barrow-ba mennünk? És még sok más kérdés, amikről naphosszat nem beszéltünk."
A telep kereskedője szívesen fogadta a vándorokat. A két ember csak most érezte, hogy mennyire fáradt és kimerült. A megerőltető testmozgás hirtelen megszűnésétől Wilkinsnek a lábszára és lábfeje annyira megdagadt, hogy öt napon itt fekvőhelyétől az asztalig is csak nehezen tudott odaugrándozni. Komolyabb volt Eielson állapota: jobb keze kisujja a szakértő kezelés mellett sem akart meggyógyulni.
A telepről egy eszkimó Barrow-ba vitte Wilkins levelét. Néhány nap múlva beállított az expedíció másik repülőgépe, és Barrow-ba szállította őket.
REPÜLŐGÉPEN ALASZKÁTÓL A SPITZBERGÁKIG
A következő évben, 1928-ban végre sor került rá, hogy Wilkins eredeti tervét megvalósíthassa. Az alaszkai Barrow-ból Svalbardra, a Spitzbergákra akart repülni. Az átrepülendő terület nagy részét még nem kutatták itt: jóformán egészen ismeretlen volt. Egyes kutatók, mint például Peary azt gondolták, hogy a sarki tengerben itt szárazföldet lehet találni. Wilkins most is a legnagyobb gondossággal előre kitervezett mindent. Az útirányt részletesen meghatározta, az időjárási viszonyokkal nagyon lelkiismeretesen foglalkozott, úgyhogy meglepetés nem érhette. Egészen kedvére való repülőgépet is szerzett, egy Lockhood-gépet. Most már csak a felszállás maradt hátra. De ez annál nehezebb volt. A kegyetlen hidegben, a hóban és jégben siklópályát kellett építeni a felszállás számára. Csak eszkimók álltak rendelkezésre, és az eszkimók nagyon rossz munkások. Négy napig dolgoztak, mint a rabszolgák. De a két kilométer hosszú pályát végre befejezték. Április 11-én útnak indultak. Eielson minden ügyességére szükség volt, hogy az alig négy és fél méter széles pályán tarthassa a repülőgépet. A pilóta azonban legyőzte a nehézséget és simán felszálltak. Az idő derült volt és Wilkins kedvére vizsgálhatta a jégviszonyokat. De nem sokáig!
"Már egy órája feszülten figyeltem, hogyan sötétedik el az ég mögöttünk. Teljesen derűs időben repültünk át ezen a levegőrétegen, de most
234
köröskörül hosszú stratus-felhők képződtek. Gyorsan közeledtünk egy felhőzátonyhoz. Ezt mutatta a látóhatáron feltűnő különös szürke szín. Tiszta levegőnél az ég ott, ahol a földet érinti, acélkék."
A felhőréteg keserves csalódást keltett. Hiszen az expedíció tulajdonképpeni célja az volt, hogy ezt a területet áttanulmányozzák. Most ez a terv meghiúsult. "Ami a 185 kilométer széles felhősáv alatt terül el, még mindig titok. Természetesen itt-ott kivehettünk valami jeget, a befüggönyözött terület két oldalán láthattunk pár kilométert. Amikor a felhőréteg elvonult, alattunk megint régi, vastag jégraj hevert. Merem állítani, hogy a tekintetünk elől elvont terület, ahol esetleg föld lehet, legfeljebb 130 kilométer." Wilkins a tudós óvatosságával és szigorúságával beszél. Megállapítja, hogy a felhő nem olyan, amilyen szárazföld fölött szokott lebegni. De tekintete a felhőn keresztül nem hatolhatott és ezért ítéletet nem mer kockáztatni.
"Már 11 órája voltunk a levegőben. Éjfél elmúlt, de a pontosan északon álló nap egész idő alatt a látóhatár fölött maradt. Órahosszat megközelítően pontos szextáns-megfigyeléseket sem tehettem, valószínűleg a fénysugarak törése következtében. Éjfél körül 1000 méter magasságból úgy láttam, hogy a homályos vörös gömb táncol és ugrál, mint valami távoli, habokkal küszködő hajó árboclámpása."
A felhők közt pontos helymeghatározásról szó sem lehetett. Ezért Wilkins a Grant-földet mindenáron érinteni akarta: akkor tisztában lesz helyzetével. Arról meg volt győződve, hogy nem tévedt el, és a légi hajózás körülbelül megőrizte a helyes irányt. A jégről azt látta. hogy körülbelül 120 kilométerre szárazföldnek kell lennie. "Az előttünk feltornyosuló felhők is szárazföld közelségére mutattak. Egészen messze nagyon magas viharfelhők koszorúja lebegett a fakókék keleti ég alatt. Körülbelül 200-300 kilométerre voltak, és nem pillanthattuk volna meg őket, ha a levegő nem olyan átlátszó és ha nem 2000 méter magasságban repülünk. A viharfelhők alatt a látóhatár fölé szürkésfehér fény nyomult, és északról és délről hosszú, szürke stratus-felhők vonultak a vihar középpontjához."
"Nem volt többé kétség a grönlandi vihar jár előttünk. Kitérhettünk volna északra, hegy a magas felhőket elkerüljük. De nem adtam fel a reményt, hogy észlelem a Grant-földet és ezzel megbizonyosodom arról, hol vagyunk. A felhők miatt a távolból semmit sem láthattunk, és amikor Eielson, hogy a felhőtömegtől szabaduljon, délre kanyarodott, örültem. Pedig semmi okom nem volt rá. Hiszen tudhattam, hogy csak a Grant-földtől északra lehetek. A felhők alakjából arra következtettem, hogy hegyeket fedtek el. De az ember a dolgokról saját szemével akar meggyőződni. Sziklákat és hegyeket akartam látni."
235
"Dél felé a felhők egyre magasabbra szálltak. Eielson még erősebben jobbra kanyarodott. Míg végül cédulát írtam neki, hogy északra vagy keletre térjen ki. Erre ő rögtön északra fordult."
"Csak keveset láthattunk. Több felhőzátonyon kellett átküzdeni magunkat. Éppen írni akartam Eielsonnak, hogy a Grant-föld kedvéért nem kockáztathatjuk életünket. Ekkor hallom, amint hangosan kiált. Kinéztem az ablakon és mintegy 30 kilométerre jobb felé a Grant-föld égnek meredő széthasogatott hegycsúcsait pillantottam meg! Már tova is tűntek, de a látvány mély benyomást tett rám."
"Tulajdonképpeni kutatómunkám befejeződött. Nagy öröm töltött el és megbízható repülőgépünk iránt mély hálát éreztem. Lelkem mélyén elégedetlen, megragadtam a termoszpalackot, egy pohár kávét töltöttem, pemmikánt és kekszet vettem elő és átgondoltam helyzetünket."
"Egy kis helyi vihar fölött repültünk. Előttünk jobbra a grönlandi vihar tombolt, hátunkba erős szól fújt. Ha most tovább repülünk és közben a motorral nehézségeink támadnak, aligha jutunk vissza a Grant-földre. Barrowi idő szerint reggeli egy és két óra közt, a helyi idő szerint reggeli nyolc óra volt, és én semmit sem ettem, mióta 18 órával azelőtt megreggeliztem. De azért otthagytam a kávét, és Eielsonnak a következő cédulát írtam: "Vihar fölött repülünk. Két lehetőség van. Itt lent partra szállunk és megvárjuk, amíg elmúlik; de felrepülhetünk-e újra? Ha tovább repülünk, a Spitzbergák előtt vihart találunk, és a szárazföldet talán soha sem érjük el. Le akarsz most szállni?
"Alig egy perc múlva már válaszolt: "Továbbrepülök és magamra vállalom a veszélyt." Ez kívánságom szerint történt. 13 óra óta voltunk ugyan a levegőben, elég sokáig, hogy elfáradjunk és kimerüljünk. Az üzemanyag kezdetben erősebben fogyott, mint vártuk; közvetlenül a Spitzbergák előtt sok mérföld nyílt vizet kell átszelnünk, míg alkalmas leszállási terepet találunk. Még ha repülőgépünk szerencsétlenül jár is, az északi Grant-földön találunk élelmiszert, és gyalog el tudunk érni emberi telepítvényeket. De nem szálltunk le. Bíztunk egymásban és felszerelésünkben és kitartottunk."
A két vakmerő férfi tehát lemond a biztos menekülésről és kockára teszi életét. Pedig a küzdelem egyre hevesebb. A hideg mínusz 44 fok: Wilkins keze és lába megmerevedik. De tovább repülnek. Körülbelül 3 órányira a Grant-föld mögött, a délnyugati hegycsúcsokból magányos szirtfok meredt fel – Grönland legészakibb pontja. Wilkins tudta, hogy a Spitzbergák fölött vihar tombol. Az alacsony hőmérséklet és az erős északnyugati szél a Spitzbergák körüli melegebb levegővel összetalálkozott és vihart okozott; tehát egyenesen a viharba repülnek – és már látták is a látóhatáron az arktiszi vihar előjelét, a hamuszürke színt. Az északi szél
236
szárnyán gyorsan száguldottak a Spitzbergák felé. Néhány száz kilométeren még tiszta volt az útjuk. Azután kerek gomolyfelhők állták útjukat. Eielson megkísérelte, hogy túlröpülje őket. 3000 méterre csavarta fel a gépet, de a felhők még mindig fölöttük lebegtek. A tüzelőanyaggal takarékoskodniok kellett: nem tehettek mást, megpróbáltak a felhőmezőkön utat törni. A felhők között azután csak a pelyhes tömegeket látták. Néha szakadt csak meg a fátyol, s akkor vízfoltok tűntek fel és köztük széttöredezett jégtáblák. A napsugarak csak ritkán hatoltak át, a gyér pillanatokat arra használták, hogy az iránytűt megvizsgálják. De most az iránytűben sem bízhattak teljesen. Hiszen szeszélyesen röpültek, gyakran hirtelenül kellett fordulniok, hogy nagyobb felhőképződményeket kikerüljenek, és a mágnestű nem nyugodhatott meg. Csak érzékükre és a napra támaszkodhattak.
A Spitzbergák közelében kellett repülniök. De még a legmagasabb hegycsúcsok is a felhők mögé bújtak. Nem is ereszkedhettek le, mert a felhők sokszor egészen mélyre süllyedtek, úgyhogy egyenesen a hegyeknek rohanhattak volna. A kanyargó, utatpazarló repülést benzinkészletük sem nagyon bírta. Számolniok kellett azzal, hogy a motor nemsokára kihagy. Akkor leereszkedhettek a jeges vízbe; ha ehhez nem volt kedvük, próbálkozhattak szárazföldi kikötéssel. Ha ez sikerül, megerőltető gleccsergyaloglás és mély hó várt rájuk. A válságos pillanatokban egyszerre két éles, tűhegyes csúcs bukkant fel alattuk. Azonnal lejjebb szálltak. Most már megkockáztathatták: hiszen szárazföld volt előttük, és nyugodtan a partvonal mentében repülhettek.
"Ha a levegő a felhők felett is nyugtalan volt, a felhők alatt vad harcban kavargott. A vihar majdnem üres járművünket úgy dobálta, mint a hullámzó tenger a parafát. Ami a kabinban nem egészen szilárdan feküdt ‚ vagy állt, ide-oda csúszkált és gördült. Minthogy semmiben sem fogódzkodhattam meg, én is ingadoztam és táncoltam."
"Most nagyszerűen bevált Eielson repülőgépvezetői ügyessége, megrendíthetetlen hidegvére. A repülőgép ágaskodott, mint valami vad paripa, de a pilóta kezében tartotta, és a fenyegető hegycsúcsok körül biztosan átvezette. A jégtáblákkal teleszórt partmenti vizet néhány méterre közelítettük meg. A habokat dühöngő vihar korbácsolta fel. Sós permet töltötte meg a levegőt, a szárazföldön pedig sűrű hófúvás uralkodott, úgyhogy a távolságokat egyáltalán nem tudtuk megbecsülni."
"Üzemanyagunk fogytán volt. Ha egy felszállásra elegendő készletet vissza akartunk tartani, akkor hamarosan le kell ereszkednünk. Nem volt más választásunk: meg kellett kísérelnünk, hogy megtaláljuk azt a rövid sík partdarabkát, ami egy pillanatra felötlött előttünk. A szélvédő táblát Eielson előtt majdnem teljesen összefröcskölte a hólé és a megfagyott olaj. Csak
237
még a kis nyílt ablakokon át láthatott valamit; felváltva jobbra és balra hajladozott. A kabinablakokat a hó nem lepte el, tehát én egészen jól láttam."
"Vad kanyarulatokban repültünk. Alig írhattam elég gyorsan, hogy Eielsonnak céduláról cédulára utasításokat adjak: "Most jobbra!" – "Most balra !" – "Még valamivel jobbra !" – "Már túl vagyunk!" – "Megfordulni!" – "Amilyen szorosan csak lehet, a part mentén! – "Arra jobbra!"
"Eielsonnak alig volt ideje elolvasni a cédulákat. Csodáltam, hogy egyáltalában megértette, és hagy az utasítások szerint cselekedett; hiszen a kormányzás lekötötte minden figyelmét."
"Amikor felfedezte az általam megjelölt helyet, már majdnem el is hagytuk. Ezért még egyszer szűk kört írt le a tenger felé, és aztán a szélbe s az őrült hófúvásba fordult. Válságos pillanat mind a kettőnknek. Arcomat szorosan az ablaktáblához tapasztottam, és néztem, vajon a talaj sík, vagy jégdarabok szórják-e be. Eielson egyáltalában semmit sem látott, de leereszkedett. Végre megérintettük a talajt, és elnyelt a hófúvás. Egészen csöndesen álltunk meg. A heves szél miatt siklórepülésünk sebessége természetesen csekély volt, alig 30- 40 kilométer. A szél erősségét a vakító hó miatt még a talajon sem becsülhettük meg, de igen nagy lehetett, mert a gép azon a ponton túl, ahol a hótalpak a talajt érintették, alig tíz métert csúszott tovább. Itt lent talán egy méternyire láttunk. Megragadtam a motor védőburkolatait és egy üres olajtartályt, és a viharon átküzdöttem magam, hogy az olajat lefolyassam, mielőtt befagy."
"Nyisd ki a szelepet!" – kiáltottam Eielsonnak, és az olajos kannát a kifolyó szelep alá tartottam. De semmi sem történt. Még egyszer kiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam, de Eielson teljesen megsüketült: az állandó motorzúgás következménye volt ez. Egy szót sem hallott, és csak amikor jelekkel adtam értésére akaratomat, akkor kezdett bugyogni az olaj. A vihar lankadatlan erővel tombolt és a hókupacokat felkavarta. A havat a talpak körül keményre tapostuk, míg a repülőgép szilárdan állt."
"Amilyen gyorsan csak lehetett, mindkét takarót, először a vitorlavásznat, aztán a vízhatlant a motorra dobtuk és a lehető legszorosabban megerősítettük."
"Eleinte csak jelekkel értekezhettünk. De mint tavaly télen, amikor sötét hóviharon át a jégrajra estünk, pillanatnyilag semmi sürgős mondanivalónk nem volt. Hallgatagon másztunk a kabinba és a havat leporoltuk ruháinkról. "Hála Istennek, a gép rendben!" – kiáltottam Eielson fülébe. Ünnepélyesen bólintott. Mindkettőnk szíve sokkal jobban tele volt hálával, mintsem hogy beszélni tudtunk volna."
"A repülőgép felágaskodott és reszketett a viharban. Az élelmiszerzsákot megragadtam, és kekszet, csokoládét és pemmikánt kezdtünk majszolni. Termoszpalackomban mindkettőnknek maradt egy korty kávé. Eielson zse-
238
bében néhány cigaretta volt. Rágyújtottunk és nyugalomra tértünk. Testileg nem fáradtunk el, de az utolsó két óra izgalmai idegeinket nagyon megerőltették. Alvásra egyelőre nem lehetett gondolni."
"Néhány hónap távlatából érdemes mostani állapotunkat a tavalyi leszállás körülményeivel összehasonlítani. Akkor repülőgépünk csak éppen vánszorgott. Halvány reményünk volt, hogy a tüzelőanyag kitart visszafelé a partig. Azután a motor hirtelen kihagyott. 20 percig félelmes sötét éjszakában siklottunk lefelé. Mi terült el alattunk? Összetorlódó jég, ezt tudtuk, talán nyílt vízcsatorna is. Repülőgépünk megsérülése elkerülhetetlennek látszott, de nyugodtak voltunk. Semmit sem tehettünk, a Teremtőre bíztuk magunkat."
"A spitzbergai partraszállás egészen másként folyt le. Itt minden hüvelyknyi útért harcolnunk kellett, veszélyes játékot játszanunk rettenetes erejű hatalmakkal. Végül némi biztonsági állapotot értünk el nemcsak a mi számunkra, hanem repülőgépünk számára is. Nem tudom, hálaimánk melyik évben volt forróbb. Biztos, hogy mind a kétszer őszinte volt."
A két pilóta a távolságrepülést tulajdonképpen befejezte. 20 óráig és 20 percig tartózkodtak a levegőben. Most pihenhettek volna, de az izgalom egyelőre elűzte az álmot. Eielson hallása csakhamar visszatért, és beszélgetni kezdtek. "Közös barátainkra gondoltunk, és arra, hogyan örülnek majd teljesítményünknek. Egy ültőhelyünkben körülbelül a fél Földet átrepültük. Megpróbáltuk elképzelni, hogy barrow-i, alig 20 órával ezelőtt elhagyott barátaink most reggeliznek, míg a Spitzbergák lakosai vacsorájukat fogyasztják." De végül az idegek elcsendesedtek, és a két fáradt ember elaludt.
Másnap derült idő támadt, a nap a keleti égen magasan állt. Most pihent erővel nézhettek szembe a két nagy kérdéssel: hova jutottak és hogyan fognak elszabadulni innen? Azt tudták, hogy a Spitzbergákon ereszkedtek le. De a pontosabb mérések sehogy sem sikerültek. A környezet nem egyezett a térkép adataival. A bizonytalanság érzése a sarki tájakon igen súlyosan nehezedhetik a magányos tévelygőre. A sajátságos légköri viszonyokban az érzékszervek könnyen elvesztik biztonságukat és tévútra vezetik az embert. "A messzi távolban, egy öblön, vagy tengerszoroson túl – nem tudtuk eldönteni, melyik a kettő közül – láttunk valamit, ami egy falu házaihoz hasonlított. Többször megfordultam, hogy a táncoló ködön úszó sötét tárgyakat megfigyeljem. Az Arktiszban és máshol a légtükrözések elég sokszor megcsaltak, úgyhogy most nem fogott el izgalom. Palotákat, hajókat, pálmákat és óriási városokat láttam lebegni fátlan homokpusztákon, vagy sarki sivata-
239
gokon. Az ilyen légtükrözés körvonalai olyan dolgokat varázsolnak az utazó elé, amelyek egészen saját képzeletétől függenek. Nem hihettük, hogy a szerencse váratlanul egy nagyváros közvetlen közelébe hozott volna. A Spitzbergákon amúgy sincs nagyváros, így elfordultunk a csalóka árnyaktól." Wilkins nem egészen pontos számításai szerint a King-öböl és Green Harbour közt lehettek a Spitzbergákon.
Nehezebb a felelet a másik kérdésre : rendelkeznek-e elég tüzelőanyaggal, hogy egy második rövid repülést végrehajtsanak. Alig merték megnézni a kabintartályokat. De kellemes meglepetés várt rájuk. "Aggódó szívvel tettem egy benzinkannát a tartály alá, és aztán megcsavartam a szelepet. Nagy bámulatomra vastag benzinsugár ömlött ki. A 20 literes kanna nemsokára megtelt, és a készlet még mindig nem merült ki. 67 liter, ez nagyon örvendetes volt. De a csövet hogyan zárjuk el, míg a 20 literes kannát kiürítjük? Csak egy kannánk volt. És a sugarat csak a csövet egészen kitöltő puha tárgy tudta feltartóztatni. Az egyetlen rendelkezésre álló puha tárgy – a kezem volt. Lehúztam tehát kesztyűmet és hüvelykemet a csőre szorítottam. A benzin ingujjamba folyt, és az elpárolgás folytán nagyon lehűtötte karomat. Azt hittem, keményre fagy a kezem, míg Eielson kiüríti a kannát és megint a nyílás alá húzza. De nem vállalhattuk, hogy tüzelőanyagot veszítünk. Eielson sietett, ahogyan csak tudott, de rettenetes fájdalmakat álltam ki, mielőtt a kanna megint a nyílás alá került. Nem egészen két liter folyt csak ki, mindenképpen megérte a fájdalmakat. Kezemet és karomat megmelegítettem, azután a másik kabintartályra került a sor. Több mint 90 liter a felső tüzelőanyagtartályokban! Most már bíztunk a győzelemben, és nagyon örültünk, 90 literrel akárhová röpülhettünk a Spitzbergákon."
Most már csak starthelyet kell teremteni. Egész délután dolgoztak. A repülőgép előtt felhalmozott havat keményre taposták. Először cipővel verték szét, azután a hótalppal simára gyúrták. Körülbelül 30 méter hosszú nekifutó helyet nyertek. – Április 17-én, hétfőn érkeztek meg a Spitzbergákra. Csak szombaton hajnalban vállalkozhattak az első startkísérletre.
Hogy a gép megkönnyebbüljön, minden holmijukat a parton hagyták. Az egész teher tehát a két emberből és 90 liter benzinből állt. De a repülőgép így sem mozdult. Wilkins tehát kiszállt és a gép farkát tolta. "Megindultunk. A lépcsőbe kapaszkodtam és megpróbáltam felmászni, de csakhamar leestem. Eielson nem fordulhatott meg, azt gondolta, hogy bent vagyok, és gázt adott. De amikor az első fordulónál látta, hogy elhagyatva a jégen állok, azonnal megint kikötött."
"Most a kabinban lévő kötéllétrát akasztottam ki. De hajósinasi képességeimben nem volt nagy a bizalmam. Nem voltam meggyőződve róla, hogy kemény hidegben ingó kötélen visszamászom a kabinba. Meleg időben egész
240
csinos gyakorlat lenne, de a maró fagyban és a 160 kilométeres sebességgel tovasikló repülőgépen a dolognak egészen más a képe. Tehát semmi kedvem sem volt, hogy drótbaba módjára a levegőben lógjak, amíg keményre nem fagyok. Akkor szépen lepottyanok és összezúzódom a jégen. Pedig nem maradt más választásom."
Új kísérletet tettünk. Amint a gép megindult, a farkvégre kapaszkodtam és kétségbeesetten előreküzdöttem magam, hogy a kabint elérjem. Kesztyűmet eldobtam, hogy a kötéllétrát annál biztosabban foghassam. Ennek következtében kezem nemsokára megmerevedett és nem tudott elég gyorsan dolgozni. Ekkor fogaimmal próbálkoztam. Ez talán ostobaság volt, de nem láttam más lehetőséget, hogy fenntartsam magam. A repülőgép már nagyon gyorsan siklott. Eielson észrevette, hogy súlyom még a farkon nyugodott, azt gondolta, biztonságba jutottam, és gázt adott. Éppen mielőtt a talajról felemelkedtünk volna, láttam, hogy a levegőben aligha érem el a kabint, és lecsúsztam a törzsről. De a farkvég megütött és a hóba repültem. A hó azon a helyen szerencsére puha volt. Félig eltemetve a hóban maradtam, és a bukástól majdnem elvesztettem eszméletemet. Amikor a havat szájamból és szememből kitörültem, megállapítottam, hogy sértetlen vagyok: csak valamennyi fogam ingott. Vajon a zuhanás vagy a létrán való kapaszkodás következménye volt-e, nem tudom. Ma úgy tűnik fel nekem, inkább a létra volt a hibás."
"Eielson a levegőben észrevette, hogy lent maradtam. Erre a hó fölött keringett és megint leszállt. A hó egyáltalában nem volt sima, a szél keresztbefújt a kis csatornákkal, úgyhogy velük derékszögben kellett kikötni. Reszkettem a gondolatra, hogy az alváz vagy a hótalp összetörik. A gép egyenesen felém jött, és aggodalmam erősen növekedett, mert megérintette a havat, és úgy ugrált a kis csatornákon, mint a megriadt őz. A gumiszalagokkal megerősített hótalpak fenyegetően ingadoztak, mint a tintahal csápjai. Sok ilyen kikötést aligha bírnáak ki."
"Most mi történjék? Az eséstől zúgott a fejem, és vastag ruhámban a megerőltetéstől egészen megizzadtam. A motor majdnem egy órája működött, és drága tüzelőanyagunknak majdnem felét felemésztette. Ha a legközelebbi kísérlet sem sikerül, akkor a sátrat, egy fegyvert és valami élelmiszert kicsomagolok és Eielson egyedül repül el. Vagy a King-öbölbe, vagy Green Harbourba száll, és egy hajóval értem jön. Ez természetesen kétségbeesett lépés lett volna – a mi helyzetünkben két embernek elválni esztelenség. Egyikről sem lehetett volna megjósolni, mi lesz belőle. De a kétségbeesett helyzetből kiutat kellett találnunk. Megkísérelhettük, hogy a legközelebbi telepítvényt gyalog elérjük, de akkor a repülőgépet cserben kellett volna hagynunk, és bizonytalan, hogy vissza tudjuk-e hozni. Végül itt is várhattunk volna, amíg a véletlen egy fókavadászt közelünkbe vezet. De a vadászok
240
annyira sietnek munkájukkal, hogy vészjeleinket valószínűleg nem vették volna észre."
"Tehát csak egy harmadik kísérlet maradt hátra. Sikerül-e? A kabin bejáratnyílására ültem, egyik lábamat bennhagytam, másikkal a törzsre támaszkodtam, és testem minden erejével egy uszadékfadarab segítségével a gép farkát előre toltam. Elővigyázatosságból a farkot egy szilárd hótömbre emeltük, úgy hogy a repülőgép majdnem merőlegesen állt."
"Egy teljes percig lógtunk. Toltam, hogy izmaim majd szétszakadtak, a fark pár centiméterrel tovamozdult, de csak a hótalpak engedtek, és a jelek szerint a gép nem megy tovább. Akkor hirtelen egy lökés – és szabadok voltunk. A fadarabot elengedtem, kezemmel megragadtam a mellvédet, testemet utánahúztam, és össze-vissza horzsolva a kabin fenekére támolyogtam. Eielson odakiáltott, hogy biztonságban vagyok-e, de annyira kimerült voltam, hogy nem bírtam felelni. Már éppen keringeni akart, hogy szemlét tartson a havon utánam, amikor észrevétettem magam."
"Amilyen hamar csak lehet, áttekintést akartam szerezni arról, hol is vagyunk. De testem erős melege jéggel futtatta be az ablakokat. Megtisztításuk kilátástalan volt. Nekem azonban egy pillantást kellett vetnem, hogy meghatározhassam irányunkat. Tehát csak a felső kabinnyílás maradt. Éppen, amikor fejemet átdugtam, hallom Eielsont kiáltani: mi az ott balra az öbölben?"
"Közben a felszállóhelyünk mellett emelkedő magas hegy körül elrepültünk, és körülbelül 1000 méter magasságban lebegtünk. Az éles széltől könnyező szemmel néztem balra, és a távolban két magas adóárbocot és egy házcsoportot pillantottam meg. A King-öböl nem lehetett: a helynek más az alakja és mások a méretei. Leereszkedtem a kabinba, és Eielsonnak egy cédulát írtam: "Ez csak Green Harbour lehet; repülj át és ereszkedj le, ahol jónak látod."
"Egy körülbelül nyolc kilométer széles vízfolt, majd egy hegycsúcs fölött haladtunk el és közvetlenül a jégig ereszkedtünk. A hó felszíne a kikötő jegén sima volt. Az adóárbocok fölött óriási bányatelepeken át körülbelül két kilométert repültünk, azután megfordultunk és az adóárbocok előtt kikötöttünk. Az alaszkai Barrow-tól a Spitzbergák egy telepéig utaztunk, és ezzel expedíciónk véget ért."
Spitzbergák, King-öböl: Újabb sarki expedíciók főállomása.
Az öböl gleccserfala.
A King-öbölben, majdnem valamennyi újabb arktikus expedíció "ugródeszkáján" Wilkins Nobile expedíciójával találkozott. A "Città di Milano" expedíciós hajó – azelőtt egy német kábelgőzös – a befagyott öbölben vesztegelt. Az öbölhöz dinamitrobbantásokkal kellett utat törniök. Nobile az "Italiá"-val május 6-án érkezett meg. A tábornok elmondta, hogy a norvégiai Vadsőtől idáig több viszontagságon mentek keresztül, mint a "Norge" egész utazása alatt. De az "Italia" a viharban és hófúvásban
242
megállotta helyét. Wilkins és Nobile szembenállt egymással: az egyik a sikerült teljesítmény szerény öntudatában, amellett tárgyilagosan és szűkszavúan, a másik a nagy tervektől és bizakodó reményektől szinte túláradva.
Wilkins és Eielson a "Hobby" hajóval délre vitorlázott. Május 25-én Oslóban a megérdemelt hódolattal fogadták őket, május 30-án Berlinbe is diadallal vonultak be. Tempelhof, a világ legszebb repülőgépkikötője, nagy napra virradt – kihallgatás az államfőnél – lelkes fogadtatás az Aero Arctic Clubban. De az ünnepi terem falára láthatatlan kezek írták a súlyos szavakat: Nobile négy napja eltűnt az "Italiá"-val.
Az "Italia" május 6-án érkezett meg a King-öbölbe és május 11-én indult a sarki útra. Célja a II. Miklós- vagy Lenin-föld, egy szigetcsoport a Cseljuszkin-fok előtt, Szibéria északi partján. Ott pár órára leteszik a három tudóst, Malmgrent, a milánói Pontremoli tanárt és a prágai dr. Franz Behouneket, hogy oceanográfiai kutatásokat végezzenek. De a köd minden látást megakadályozott. Malmgren tanácsára ezért Nobile megfordult, és az "Italia" nyolc óra múlva horgonyt vetett a King-öbölben. Az első sikertelenség rossz előjel! És már katasztrófa fenyegetett: két egész napon át roppant hótömegek szállingóztak le. Terhük a léghajót nyílt csarnokában majdnem agyonnyomta. A legnagyobb erőfeszítéssel végre a burkolatot a veszélyes tehertől megszabadították. Lehetséges, hogy az "Italia" burkolata vagy ércarmatúrája már most megsérült, és hogy a sérülések idézték elő a döntő pillanatban a végzetes katasztrófát. De – sajnos – egyelőre nem mutatkoztak nyomai.
Az "Italia," Nobile kormányozható léghajója (1928)
Egy második, ez alkalommal 69 órás utat, május l5-től május 18-ig, a léghajó kitűnően megállott, pedig az időjárás egyáltalán nem kedvezett. Nobile most elérte Lenin-földet, és több órán itt cirkált az ismeretlen partok felett. De a partraszállás túlságosan kockázatosnak látszott. A köd a gömbburkolatot vastag jégkéreggel fedte be és a látást rendkívül megnehezítette. A Spitzbergáktól állítólag keletre elterülő mesés Gillis-földnek nyoma sem mutatkozott. Egyébként sem észleltek semmiféle szigetföldet. Pedig 48000 négyzetméter ki nem kutatott területet repültek át.
A 4000 repülőkilométeres teljesítmény méltán állítható a "Norge" útja mellé. A Ferenc József-föld fölött Franco Querini emlékére ledobták Velence lobogóját; Querini a Cagni-expedícióban 1900-ban két társával együtt ott lelte halálát. A szikratávíró-készülékek pompásan dolgoztak. Óránként sürgönyöket adtak fel, és a "Città di Milano" továbbította őket. Az "Italia" minden mozdulatát követhette a világ.
243
Május 23-án Nobile parancsot adott a sarkhoz való előretörésre. Úgy látszott, a nagy vállalkozás sikerül. Május 24-e első órájában 20 órai, rendkívül kedvező időjárásban megtett úton az "Italia" elérte a Sarkot, és három óra hosszat csekély magasságban cirkált fölötte. Szikratáviratok röpködtek minden félórában. A világ szinte szemtanúja volt a nagyszerű es izgató színjátéknak. Földreszállást nem kíséreltek meg. Az időjárást megfigyelő állomások jelentései túlságos bizonytalanul hangzottak. Nobile megelégedett azzal, hogy az olasz lobogót és a pápa vaskeresztjét ledobja.
Visszafelé az eddig annyira kedvező szél gyűlöletes ellenséggé változott. De a léghajó derekasan kitartott, és 25-én reggel Nobile megüzente a világnak, hogy kora délután a King-öbölbe érkezik. A készülékek kitűnően dolgoztak. A hajó és a tromsői geofizikai intézet rádióösszeköttetése 1/2 11-ig szakadatlanul működött! Egy szeles távírótiszt már az "Italia" szerencsés partraszállását sürgönyözte meg. A kultúrvilág mindenekelőtt az "Itáliá"-nak, a sark új legyőzőjének diadalünnepére készült. Wilkins és Eielson aznapi oslói ünneplése legföljebb nyitánya lehetett volna annak a diadalünnepnek, melyet Mussolini az ő Északsark-hősének kitervezett.
De a "Città di Milano" a motor berregésére hasztalanul várakozott, és a szikratávíró hirtelen elnémult. A nap elmúlt – az éjszaka is – még mindig semmi jelentés! A léghajó szikratávíró-készülékeit biztosan valami baleset némította el – és maga az "Italia"? A vihar talán keletre hajtotta? A levegőben hányódott, vagy leszállt? Jégrajra, szárazföldre vagy nyílt tengerre? Május 26-án nem lehetett többé eltitkolni: Nobile büszke léghajója nem tért vissza – 27-én egész legénységével együtt eltűntnek kellett nyilvánítani. A diadal zsivaja egyszerre elhalt – észak Szfinxe új borzasztó áldozatot követelt? 17 értékes ember – a képzelet talán nyomába sem érhet szenvedéseiknek!
A szakértők meghányták-vetették a tennivalókat: az "Italia" szükség esetén egy hétig a levegőben tartózkodhatik. De biztosan szükségleszállást kísérelt meg. A hó- és jégteher lenyomta – annál rosszabb! A legénység kutyaszánok nélkül sehová sem tud elvergődni. Ebben nincs is gyakorlatuk, az átteleléshez meg egyáltalában nem értenek. Ha a gép a szárazföldre került, akkor a rozmárvadászok kunyhóiban menedéket találnak – de vajon rendelkezik-e Nobile ezeknek a kunyhóknak a térképével? Egy német a King-öbölben úgy vélekedett, hogy robbanás zúzhatta szét a hajót, vagy partraszálláskor hegynek repült és elpusztult. Nobile utolsó szikrajelentéseiből meglehetős biztonsággal meg lehetett állapítani, hogy a szerencsétlenül jártakat az Északi-Spitzbergák mellett kell keresni.
A "Città di Milano" 27-én északra hajózott, de csak az Amsterdam-szigetig jutott, a zajló jég és a vihar a továbbhatolást lehetetlenné tette. 30-án visszaérkezett a King-öbölbe. A Spitzbergák tengermellékének rozmárvadá-
244
szait azonnal fellármázták. Néhány, az olasz alpesi csapatokhoz tartozó katona kutyaszánokkal a King-öbölből az északkeleti part felé indult. Norvégia kereső- és segélyexpedíciót szerelt fel. Lützow Holm és Riiser-Larsen a Spitzbergákra siettek. Svédország aeroplánokat és áttelelést kitartó hajókat ajánlott fel. A nemzetek versenyeztek a segítés szándékában. Egyesek Nansen után kiabáltak, mások Amundsent emlegették. A mentőmunkát nekik kellene egységesen vezetniök. Németország, Amerika, Angolország, Franciaország, mind részt kért magának az "Italia" megmentésében. Majdnem túl sokat "szerveztek".
Olaszország furcsán tétlen magatartása meglehetősen megbénította a nemzetek jóakaratát. Végre az olasz kormány is felrezzent sajátságos közömbösségéből. Tromsőben kibérelte a "Braganza" gőzöst. A hajó június 1-jén beállított a King-öbölbe, és olasz repülők jelezték megérkezésüket. Szovjet-Oroszország Arhangelszkben két legnagyobb jégtörőjét mozgósította.
A segítség végtelenül sürgős! A közeledő nyár a jégtömegeket mozgásba hozta – ha az eltűntek megfelelő felszerelés és élelmiszer nélkül a nyílt tengeren hányódnak, akkor Isten legyen nekik irgalmas! Leghamarabb a könnyű repülőgép találhatta meg őket, de a levegő hajótörötteit meg nem menthette. Legfeljebb élelmiszert és más holmit dobhatott le és mentésre alkalmas hidroplánokat vagy hajókat hívhatott oda. És ha Nobilét és társait a Spitzbergák közelében nem találják meg, akkor minden mentési kísérlet reménytelen, és csak a szerencsés véletlenben bízhatnak. A "Braganza" június 4-én a Mossel-öbölig hatolt előre. A "Hobby" negyedikén a King-öbölbe érkezett és követte a "Braganzá"-t. Maddalena őrnagy olasz vízirepülőgépével még nem tudott elindulni. Az időjárás a norvégek valamennyi kísérletét megbénította. A szárazföldi expedíciók nem mozdulhattak. Minden elveszett nap növelte az aggodalmat. Az északi időjárásjelentések a lehető legkedvezőtlenebbek. Az ideges feszültséget még fokozta, hogy valami félelmes lidércnyomás ülte meg a levegőt. Hol Oroszországban, hol Alaszkában álltak elő megcsonkított szikratáviratokkal. Nobile életjelei és segélykiáltásai a Ferenc József-föld vidékéről? Akadnának olyan gonosz rádióamatőrök, akik a világot megtévesztik, és a mentési munkát összezavarják? Róma és a "Città di Milano" hallgatott. A valóságban az expedíciós hajó már május 29-én felfogott egy ilyen megcsonkított szikratáviratot, de nem ismerte fel, hogy az Nobile S.O.S. kiáltása, pedig az "Italia" szót pontosan ki lehetett hallani! A jeleket egy egészen távoli gyarmatállomás értesítésének tartották! És a hajó szikratávíró-készülékét a magántáviratok teljesen igénybe vették. Nem maradt nyugalmuk és idejük, hogy fülüket az éter hangjaira hegyezzék. Nem maradt idejük, hogy minden figyelmükkel a nyilvánvalóan szerencsétlenül járt léghajósok híreit próbálják elcsípni! És Nobile szakadatlanul adta jeleit! Június 3-án Arhangelszk kormányzóságban Nobilétól 2500 kilométerre meghallotta
245
őket egy orosz diák. Fellármázta a világot: övé tehát az érdem, hogy a mentés művét lehetővé tette. Most végre az expedíciós hajó is elérkezettnek látta az időt, hogy figyeljen, és június 7-én a Nobilével való szikratávíró-összeköttetése helyreállott!
A nyilvánosság Nobile első szikratáviratáról június 8-án értesült. Az "Italia" 40 kilométerrel a Leigh Smith-foktól keletre (Északkeleti-föld) egy jégtáblán hajótörést szenvedett. – A legénység él! A szerencsétlenség helyét senki sem sejtette ilyen közel – csak 300-400 kilométernyire a hajótól! A megmenekülés tehát lehetséges! Mindenki fellélegzett. A repülőknek, a hajóknak végre határozott céljuk volt.
A legközelebbi sürgönyök ellentmondásai és homályosságai az általános nyugtalanságot csak fokozták. Mikor partraszálltak a jégen, a léghajó gondolája leszakadt, és Nobile vele és öt emberrel egy nagy jégtáblán hányódik – a Spitzbergák partjáig nyílt víz terül el. A gumicsónakok a második csoportnál maradtak; a csoport a léghajótól 30 kilométerre sodródott el. Három ember elindult a part felé! Nyílt vízen? Csónakok nélkül? Ki az a három? És mi történt a léghajóval és a hét emberrel? Honnan tudja Nobile, hegy élnek? Egy június 12-i jelentés a feszült izgalmat a tetőpontra csigázza: "Léghajó elveszett – élelmiszerek körülbelül 50 napra!" 13-án végre kimerítő hírt kap a nyilvánosság.
Ma már a szerencsétlenség minden részletét ismerjük. Az "Italia" 24-én déli két órakor elhagyta a sarkot. Egész idő alatt köd és egyre erősödő szél kísérte. A léghajó nagyon lassan haladt előre. A kormánynak csak rosszul engedelmeskedett és az iránytól szakadatlanul letért. Az utazók a sark óta egyszer sem tudtak napmagasság szerinti helymeghatározást végezni; a léghajó csak a sark közelében és ott is egészen rövid ideig repült a felhőtakaró fölé. Amikor a köd egyre magasabbra emelkedett, kénytelenek voltak lejjebb szállni, hogy a talajt ne veszítsék szemük elől. A sebességet csupán így állapíthatták meg. Ettől az időponttól kezdve 30 óra hosszat az "Italia" szakadatlanul erős széllel harcolt és ködben repült. Az utasok egyszer sem pillantották meg a napot vagy az égnek egy kis darabját.
Érthető tehát, hogy az utazókon bizonyos levertség lett úrrá, és hogy a hosszú álmatlan órák fáradtsága a szokottnál erősebben jelentkezett. De a legénység leküzdötte gyöngeségét, és május 24-én és a 24-ről 25-re virradó éjszaka a fedélzeten tökéletes volt a rend. Mindenki munkáját végezte és csak ritkán engedett meg magának néhány órai pihenést.
25-én az időjárási viszonyok egyáltalában nem javultak. Malmgren erősen aggódott. Azt ajánlotta, hogy fokozzák a sebességet, és a lehető leghamarabb térjenek vissza a King-öbölbe. Nobile tehát az egyébként működésen kívül lévő harmadik motort is bekapcsoltatta, és a másik két motor fordulatszámát növelte. Természetes, hogy az erőfeszítéstől a benzin nagy mértékben
246
fogyott. Tehát pontosan meg kellett határozni, hol vannak; a King-öbölig szükséges tüzelőanyagot pedig biztosítaniok. A számítások azt mutatták, hogy a Spitzbergák északi partja körül repülnek. Nemsokára kiderült, hogy a helymeghatározás helytelen – szárazföldnek nyoma sem mutatkozott.
Az "Italia" tovább folytatta útját. Nem tudták, merre repül a hajó és aggódtak a benzinfogyasztás miatt. A magassági kormány hirtelen felmondta a szolgálatot, és a léghajó süllyedni kezdett. A kormánykészülék sérülését a szerkezet belsejébe jutott jég okozta.
Amint Nobile észrevette a sérülést, kikapcsolta a motorokat; ez volt az egyetlen módja a lezuhanás elhárításának. Komolyabb aggodalomra egyelőre nem volt ok, minthogy a léghajónak még mindig elég felhajtóereje volt, és magától újra fel kellett emelkednie.
Így is történt; az "Italia" körülbelül két percig esett, aztán lassan újra emelkedni kezdett. Az első technikus, Cecioni éppen pihent. Nobile utasítást adott neki, hogy a kormánykészülék hibáját javítsa ki. Mialatt Cecioni dolgozott, a léghajó a ködön keresztül feljebb szállt. A köd fölfelé mindig világosabb lett, annak jeléül, hogy ritkult.
10 óra 25 perckor Nobile számításaiba mélyedve az elülső gondola nyitott ablaka mellett állott, amikor Cecioni hirtelenül figyelmeztette, hogy a léghajó nehezebb lett. A műszerek gyors süllyedést jeleztek, ámbár a léghajó súlypontja hátul feküdt. Nobile azonnal a veszély tudatára eszmélt, és parancsot adott, hogy mind a három motort a legnagyobb sebességre állítsák be, hogy a hajót a levegőben tartsák. Egyidejűleg Alessandrini kötélzetmestert a gömbburkolatra küldték, hogy vizsgálja felül a gázlégcsavart. De nemsokára meg kellett győződniök, hogy a dinamikus erő nem elegendő a süllyedés ellensúlyozására. A léggömb gyorsan tovább zuhant, pedig a sebesség megnövelése által heves lökést kapott felfelé, és most egészen csekély magasságban a föld felett lebegett. A katasztrófa kikerülhetetlen volt.
Nobile most már csak azon fáradozhatott, hogy a jégrecsapódás súlyát valahogyan meggyöngítse. A motorokat kikapcsolták, hogy a lezuhanásnál a gömbburkolat meggyulladását elhárítsák. Egyidejűleg Nobile parancsot adott Cecioninak, hogy a ballaszt szerepét játszó ólomgolyókkal megnehezített ércláncot dobja le. Cecioni helyét a magassági kormánynál Zappi foglalta el.
A léghajó tovább süllyedt. A jégfelszín rettenetes gyorsasággal közeledett. A vezetőkormánynál álló Malmgren visszalépett, s Nobiléhez fordult olyan arckifejezéssel: "Itt nem tehetünk semmit!" Nobile ösztönszerűen odaugrott, megragadta a kormányt, de már a következő pillanatban közvetlen közelből látta az éles peremű jégtömböket. Az összeütközés borzasztó csattanással következett be, a gondola darabokra szakadt, Valami tárgy Nobile
247
fejére esett, ő maga beszorult, belsejében valami szakadást érzett, de minden fájdalom nélkül. Akkor valami a földre döntötte. Egyetlen gondolata ez volt: "Mindennek vége!"
Amint felnyitotta a szemét, látta, hogy egy rettenetesen szétszaggatott jégtáblán fekszik. Mellette feküdt Malmgren, Zappi és Cecioni, míg Mariano, Viglieri, Behounek, Trojani és Biaggi talpon volt. Nobile egyik lábát és kezét eltörte, és fején horzsolt sebet kapott. Azt hitte, hogy legfeljebb 2-3 óráig élhet még. Bajtársaihoz fordult, és figyelmeztette őket, hogy térjenek Istenhez és gondoljanak a távoli hazára. Pomella mechanikus a középső motornál állt, és elsőnek esett a katasztrófa áldozatául, amikor a gondola a földhöz csapódott. Mi okozhatta a katasztrófát – Nobile két körülményt jelöl meg. Az egyik, hogy a léggömbre jég rakódott, valószínűleg akkor, amikor a hideg gömbtest melegebb és nedvesebb légövbe hatolt. A másik ok a majdnem egyidejű gázveszteség. Ezt a magától felnyílt zárószelep vagy a burkolat szakadása idézhette elő.
Amint a hajótöröttek magukhoz tértek a rémülettől, kiderült, hogy aránylag könnyen szabadultak. Cecioninak egyik lába törött el. Malmgren nagy fájdalmakról panaszkodott; egész bal oldala megdagadt. A többiek legfeljebb jelentéktelen horzsolásokat szenvedtek.
A léghajó a gondolától és az élelmiszer egy részétől megszabadult és körülbelül 5000 kilogrammal lett könnyebb. Lassan a magasba emelkedett és eltűnt kelet irányában. A többi résztvevő: Pontremoli professzor, Alessandrini, Arduino, Lago, Ciacco és Caratti elszállt a hajóval együtt. Nem sokkal utóbb a visszamaradottak körülbelül 30 kilométer távolságra 100 méter magas szürke füstoszlopot pillantottak meg; a füstfelhőt 1/4 óráig látták. Hogy vajon a füst a léggömb felrobbanásából származott-e vagy a bajtársak kísérleteztek füstjellel, nem lehetett eldönteni. A léghajóutasoknak azóta sem akadt a legcsekélyebb nyomuk sem. Bizonyos, hegy a füstoszlop a léghajó felrobbanását és az utasok halálát jelentette.
Malmgren tért magához elsőnek, és bajtársaival együtt szemlét tartott. Csakhamar felfedezték, hogy a léggömbből egy sátor, egy hálózsák, valami élelmiszer, rádiókészülék, akkumulátor, hajózási műszerek, revolver és töltények estek ki. A tárgyak egy része egy zsákban volt. Eredetileg úgy tervezték, hogy néhány ember leereszkedik az Északi-sarkra és tudományos kutatásokat végeznek. Számukra tették félre a zsákot.
Pomellát eltemették. Egy jegesmedve közeledett a hullához. Revolverlövésekkel kellett elriasztani.
248
Biaggi már a katasztrófa után pár órával rendbe hozta rádiókészülékét, és délután négy órakor világgá kiáltotta az első hangokat: S.O.S ... S.O.S ... De senki sem felelt, akármilyen feszülten figyeltek.
Körülbelül 170 kilogramm élelmiszerük volt. Ezt 80 napra oszthatták be. Egy jegesmedve 50 méterre közeledett a sátorhoz. Malmgren két revolverlövéssel végzett vele. A medvehús a szerencsétlenül jártak egyhangú és szűkös étkezéseibe pompás változatosságot hozott.
A napok teltek. Nem sikerült az éter útján kapcsolatot teremteniök a világgal, a felfogott jelentésekből azonban megállapíthatták, hogy keresik őket. Örömük csakhamar kétségbeeséssé változott, amikor meggyőződtek arról, hogy a kutatás rossz irányban halad, az Északkeleti-föld északnyugati partján nyomoznak utánuk. Néhányan a legkülönbözőbb terveket eszelték ki, hogy a jégtábláról szilárd földet érjenek. Zappi és Mariano gyalogszerrel az Észak-fokhoz akart menni, szándékuk az volt, hogy fókavadászokat hívnak segítségül a visszamaradottak megsegítésére. A társaságban a legtöbb sarki tapasztalattal Malmgren rendelkezett. Ő dolgozta ki a menettervet. Kiszámították, hogy – napi 10 mérföldnyi gyalogolás esetén – az Észak-fokot három hét alatt elérhetik. Később Nobilét tették felelőssé a társaság szétválásáért. Zappi elbeszéléséből kiderült, hogy Nobile a három ember vállalkozását mindvégig ellenezte. Célszerűbbnek találta, ha valamennyien együtt maradnak. Behounek tanár kifejtette társai előtt, hogy egy meteorológusnak és Biaggi szikratávírótisztnek mindenképen vissza kell maradnia. A javaslatot mély hallgatással fogadták. Ebből látnivaló volt, hogy minden ép ember Trojani és Behounek kivételével el volt szánva, hogy a halálos jégtáblát elhagyja és a tehetetlen sérülteket sorsukra bízza. Majd hoznak nekik segítséget. Az is igaz, hogy Malmgren készítette el a menet tervét, de a különböző tanácskozásokban nem vett részt, és az egészről alig tudott valamit. Az a terv is felmerült, hogy a léghajógondola roncsaiból szánt készítenek, és a megsérülteket szánon viszik magukkal. Cecioni össze is tákolta a járművet, de a próbaút rosszul sikerült. A szán a jégrajjal nem tudott szembeszállni. Május 30-án délnyugaton a Broch- és a Poyn-szigeteket észlelték, és akkor végleg elhatározták, hogy különválnak. Malmgren, Zappi és Mariano elbúcsúzott bajtársaitól, mindegyikük 18 kilogramm élelmiszert, főleg pemmikánt és csokoládét vitt magával, összesen tehát 54 kilogrammot. A revolvert a Nobile-csoport kapta, helyette azonban egy kis bárd, két vadászkés, azonkívül egy szextáns, térképek és táblázatok – a földrajzi fekvés meghatározó eszközei – a három embernél maradtak. Mariano még egy tartalék sarkiöltözetet és egy zsebiránytűt csomagolt be.
Az utolsó pillanatban Biaggi szikratávírótiszt is a csoporthoz akart csatlakozni. De Malmgren szilárdan elhatározta, hogy ebben az esetben vissza-
249
marad. Nobile is a leghevesebben ellenezte, hogy Biaggi elmenjen. Biaggi végül engedelmeskedett és a helyén maradt.
Nobiléék még néhány rövid levelet írtak Behounek menyasszonyának és nővérének; a sorokat Malmgrenre bízta. A többiek leveleit Zappi és Mariano vette magához. Később, amikor Behounek már a "Kraszin" fedélzetén volt, nagyon meglepődott, hogy a lelkiismeretes Malmgren a leveleket Zappinak vagy Marianónak nem adta át. A kis csapat tehát május 30-án körülbelül egy hónapi eleséggel elindult. Malmgren bal válla megsérült, az élelmiszernek csak kis részét tudta vinni, a nagyobb teher az olaszokra hárult. Mondhatatlan fáradalmak és megerőltetés közepette az erősen széttöredezett jégen a Broch-sziget felé meneteltek. De két hét múlva távolabb voltak céljuktól, mint az első nap. A mozgó jégmező az ellenkező irányba sodorta a vánszorgókat. Malmgrennek már a tizenkettedik napon kifogyott az ereje, a tizennegyediken tökéletesen összeroppant. Lerogyott a hóba és kijelentette, hogy nem tudja folytatni az utat.
"Menjetek tovább, mentsétek meg a többieket", mondta. "Engem hagyjatok itt nyugodtan meghalni".
Amint Zappi elmondta, Malmgren minden táplálékot visszautasított. "Amikor egy darab csokoládét adtam neki, undorral dobta el. Kabátját fejére húzta, és könyörgött, hogy egy fejszecsapással vessenek véget életének. De nem akarta, hogy a jegesmedvék egyék meg. Tehát bajtársaitól még azt kérte, hogy ássanak neki gödröt. Átadta iránytűjét Zappinak, hogy juttassa el édesanyjához. Azután elbúcsúzott az olaszoktól.
De Zappi és Mariano nem sokáig haladt. Lelkiismeretük nem volt tiszta, és visszafordultak. A fiatal svéd azonban mindkét kezével dühösen és kétségbeesetten hadonászva elküldte őket.
A "Kraszin"-expedíció tagjai később nem tudták megérteni, hogy – az életre-halálra egymásra utalt és egymásért felelős felfedező utazók íratlan erkölcsi törvénykódexének megszegésével – a beteg, gyámoltalan embert egyszerűen sorsára hagyták. Robert Scott másképpen viselkedett a halálos beteg Oates kapitánnyal. Az olaszok mentségére az hozható fel, hogy mindenáron segítséget akartak hozni bajtársaiknak. Mindenesetre az egész eset mutatja, hogy az olaszok, éppen Nobile kivételével, mennyire elvesztették fejüket. Sarkvidéki tapasztalatuk nem volt, a fehér halál rémeitől üldözve, elvesztették önfegyelmüket, és halálfélelmükben mindenről elfelejtkeztek. Később a két olaszt azzal is megvádolták, hogy halott bajtársukat elfogyasztották. Az orosz mentőexpedíció annyira megbízható és tapasztalt vezére, Szamojlovics éppen nem rejti el véleményét, hogy Zappi sok mindenben bűnös volt és hogy nagyon visszataszító jellemvonásokat árult el. De az emberhúsevést lehetetlennek tartja. Nem érzelmi és erkölcsi okokból, hanem, mert Behounek szerint egy hónapi eleséget vittek magukkal, Malmgren pedig
250
16 nap múlva maradt el tőlük, amikor még elég bőven volt élelmiszerük.
A két olasz tovább folytatta útját. Mariano hóvak lett. Szeme teljesen felmondta a szolgálatot, úgyhogy Zappi kénytelen volt a jégtömbökön és nyitott helyeken átvonszolni. Azután közel egy hét következett, amikor egy lépést sem tehettek, hanem mozdulatlanul a hóban hevertek és várták a halált.
Mariano időközben visszanyerte látóképességét, és június 20-án megpillantották a Broch-szigetet; ez alkalommal közelebb volt, mint ahogyan gyanították.
Hirtelen motorzúgást hallottak. Nagy vízirepülőgép száguldott el felettük, anélkül azonban, hogy észrevette volna őket. Először nagy csalódásnak, súlyos csapásnak fogták fel a repülőgép elszállását. De azután belenyugodtak, hogy keresik őket, tehát van remény a menekülésre. A kővetkező öt napban rettenetes fáradsággal menetelnek a jégen. Közben másik két repülőgépet pillantanak meg. Kiabálnak, jeleket adnak, hadonásznak – minden hiábavaló, nem veszik észre őket.
Egyszer egészen közel jutottak a parthoz, csak fél mérföld választotta el őket. Zappi bizonyosra vette, hogy most elérik. De Mariano újra hóvakságba esik. Zappiban átvillan a gondolat, hogy Marianót elhagyja. Mariano tudja, hogy a többieknek meg kell menekülniük, és hogy ezért legalább Zappinak el kell érnie célját. Minden erejéből rábeszéli Zappit, hogy menjen tovább és ne törődjék vele. Zappi saját előadása szerint tényleg otthagyta volna a tehetetlen embert. De a jégviszonyok nagyon súlyosak. A teher túlságosan nagy, és nem meri az utat egyedül folytatni. A megvakult Marianót egy nagyobb jégtáblára vonszolja, ahol a jégvonulat biztonságot ad. Amikor a szél a Leigh Smith-fok közelébe hajtja őket, Zappi újra arra gondol, hogy egyedül próbál szerencsét, és hogy a fokot mindenképpen eléri. De a jég már megint más irányba vonul, és a terv megvalósítását lehetetlenné teszi.
Július 4-én az utolsó élelmiszerkészleteket is elfogyasztják. A szél a jégtáblát a Broch-sziget közelébe, majd a Wrede-fokra hajtja.
Július 4-én Mariano újra könyörög bajtársának, hogy ne legyen rá tekintettel. Túl késő! Zappi is kimerült, az élelmiszer elfogyott, nem remélhet semmit sem. A két ember nem lát szabadulást. Felkészülnek a halálra és nyugodtan néznek a Szfinx dermedt arcába.
A legénység szerencsétlen kettészakadása rendkívül megnehezítette a mentési munkát. Az időjárási viszonyok is az olaszok ellen esküdtek. Maddalena őrnagy vízirepülőgépével Vadsőben vesztegel. 15-én a norvég repülők felderítő utakra indulnak, napról-napra felrepülnek, de az elveszettek nyomát sem lelik. És mit is csinálhattak? Segíteni legfeljebb léghajó tudott volna, olyan, mint az amerikai "Los Angeles". De nemsokára kiderült, hogy erre a feladatra ez sem alkalmas. Az orosz jégtörők? A "Maligin" már útban volt, a
251
másik, a világ legnagyobb jégtörője, a "Kraszin" június 15-én indult el Leningrádból. De amíg a Spitzbergákra érnek? – Németországnak elég sok ügyes pilótája volt – de egyik sem ismerős a sarki régióval. Olyan ember kellett volna, amilyen Amundsen. De őt amerikai barátai éppen most cserbenhagyták. Franciaország azonban odakölcsönözte a "Latham" vízirepülőgépet, és Amundsen nem tétovázott soká. Pedig gyűlölte Nobilét. Emlékirataiban, az "Egy felfedező életé"-ben szinte hisztérikusan szidja és gyalázza az olaszt. De június 10-én Guilbaud francia kapitánnyal, Dietrichson hadnaggyal és még három emberrel a Spitzbergákra repült. 19-én már megjött a hír: Nobilénél "simán kikötött" – egyike a számtalan hamis jelentésnek, melyek a mentési munkálatokat, a segítő expedíciók tevékenységet gyakran embertelen rosszhiszeműséggel annyira megnehezítették. A hír tévesnek bizonyult; Amundsenről nem érkezett jelentés. Hol lehetett? Áldozatkész, gyors elhatározása bizalmat keltett, úgyhogy mindenki gyors sikerre számított. A jéggel való küzdelemben őszült meg, és nem egyszer nézett szembe a Szfinx fátyoltalan arculatával. Tudták, hová tévedt Nobile, nem az ő megmentésük volt a legsürgősebb. Amundsen a léggömbön maradt emberek csoportját keresi. Oda akar jutni, ahol a veszély a legnagyobb, és ahol eddig a segítség a legcsekélyebb volt. A léggömbcsoport nem lehetett messze Nobile jégtáblájától. Már biztosan régen észlelték, vagy Nobile maga, vagy a repülők! De nap nap után múlik el, és Amundsenről semmi hír! Maddalena és a norvég repülők hasztalanul keresik. Új katasztrófa sötét sejtelme nehezedik a világra. És megint gyönge, érthetetlen szikratávíró-jelek, melyeket a "Maligin" jégtörő felfog. Amundsentől jönnek? Malmgrenről és kísérőiről sem érkezik életjel!
Miután Malmgren, Zappi és Mariano eltávozott, a visszamaradottakra nehéz napok következtek. A rádióösszeköttetés még mindig nem működött, és megmenekülési reményük napról-napra halványult. Csak június 6-án érkezett egy jelentés. Ez valamennyiüket a legnagyobb izgalomba hozta: kiderült, hogy szikratávírójeleiket június 3-án a Szovjetunió egyik rádióamatőre meghallotta. Igaz, hogy az orosz diák a jelzést nem egész tisztán értette. De eleget hallott ahhoz, hogy fellármázza a világot. Másnap már a "Città di Milano" is hallotta a vészjeleket. De annyi megtévesztő jelentést kaptak, hogy kételkedtek. Romagna parancsnok tehát először Biaggi katonai papirosainak számát kérdezte meg. Az értesítést rögtön megkapták, és ezzel az expedíció-hajóval az összeköttetést helyreállították. Csakhamar értesültek Nobiléék, hogy a "Hobby" és a "Braganza" vadászhajók is keresik őket. Arról is érkezett hír az éter útján, hogy a "Maligin" és a "Kraszin" elindult. De a
252
"Maligin" Arhangelszkből, a "Kraszin" pedig Leningrádból igyekszik feléjük. Nobiléék túl nagynak tartották a távolságot és kételkedtek benne, hogy a mentésben a két orosz hajó jelentékeny szerepet játszik majd. Annál jobban bíztak a két kitűnő norvég repülőben, Riiser Larsenben és Lützöv Holmban. Nyomott hangulatuk egészen felderült, amikor megtudták, hogy a repülők megkezdték munkájukat. Most már egyikük sem kételkedett, hogy a segítség valahonnét csak eléri őket.
Érthető, hogy a jégbörtönbe zárt emberek leginkább a repülőgépekben bíztak. De pár nap eltelt, míg végre június 17-én az első motorzúgást meghallották. Riiser-Larsen kereste őket, de hamis térképek miatt a sátrat nyugatabbra gyanította és ezért nem találta meg a csoportot. Másnap Larsen megismételte repülését, de most sem volt szerencséje. Maddalena első kísérlete sem sikerült. Június 20-án Maddalena visszajött, ez alkalommal rádiókészülékkel felszerelve. Biaggi buzgón adta a jeleket, de a hajótörötteken nem a rádió segített. Cecioni sztaniolból tükröt készített és a repülőgépnek fényjeleket adott. Ezeket vette észre Maddalena. Most az olasz pilóta megfordult, majdnem másfél órát keringett a jégmező fölött, és kis ejtőernyőkkel cipőt, fegyvereket, akkumulátorokat, egy gumicsónakot, narancsot, citromot és egyéb élelmiszereket eresztett le.
Másnap a három svéd repülőgép és Riiser-Larsen repülőgépe is megjelent, de a tábort nem vették észre. Június 22-én Maddalena Penzo kíséretében visszatért, és egy csomó szükséges tárgyat dobott le. – Aznap este Lundborg svéd repülő megmentette Nobilét.
A King-öbölből Nobile segítségére induló
svéd repülőexpedíció legénysége
Nobile hagyta el elsőnek a haláltáblát. Ez a tény nagy megütközést és felháborodást keltett. Nobile a következőképpen adja elő megmentését:
"Június 22-én a közép-európai időszámítás szerint 1/2 8-kor rabságunk egyhangúságát nagy és váratlan esemény szakította meg. Két svéd hidroplán, nemzeti színeikkel ékesítve, közeledett a sátorhoz; rakétajeleink révén most gyorsan megtaláltak és némi készletet dobtak le. Egy nehezékhez kötött sárga csomagolópapirosra a következő szavakat írták: "A svéd expedíciótól: Ha hótalpakkal felszerelt repülőgépeknek kikötőhelyet találhattok (legalább 250 méter), akkor a szél irányában vörös ejtőernyőket feszítsetek ki."
"A kikötőhelyet természetesen rögtön elkészítettük."
"Gondolataim szakadatlanul a svédekkel foglalkoztak. Nem tartottam kétségesnek, hogy elsősorban a nehezen megsebesült Cecionit kell biztonságba. helyezni. Ami engem illet, távozásra én gondoltam a legkevésbé. Csak bajtársaimmal foglalkoztam. Ha Cecioni egyszer megmenekült, akkor természetesen a többiek megmentésének nem állnék útjába. A jégtáblán töltött száműzetésünk első napjától fogva barátaimnak szakadatlanul ismételtem: "Velem ne
253
törődjetek, én semmi esetre sem leszek terhetekre. Ha Cecioni nem sérült volna meg olyan súlyosan, már most megszabadulnátok tőlem".
"Eltökéltem magam, hogyha a végsőkre kerül a sor, gumicsónakjainkat indulásra kész állapotba hozom, élelmiszerrel és ruhával megrakom, és amint a jég meglazul, a jégrajon át a legközelebbi partig evezünk. Ha egyszer szilárd talajra jutottunk, akkor megmenekültünk. Az áttelelés gondolata nem rémített meg, éppen ellenkezőleg. Az a titkos remény tartotta bennem a lelket, hogy a téli évszakban megkezdhetjük szárazföldi visszavonulásunkat a jégen át."
"Míg én ezekről a dolgokról gondolkoztam és vacsoránk befejezésére vártam, hogy barátaimmal megbeszéljem terveimet, hirtelen halk berregés hatolt fülünkbe. Osszerezzentünk."
"Viglieri és Biaggi kirohan a sátorból és feszülten figyel. A berregés nem szűnik meg és egyre hangosabb lesz. Egészen pontosan halljuk most a jól ismert zúgást. – "A repülők jönnek!"
"Valamennyien a legnagyobb izgalomban vagyunk. Rögtön tudjuk valamennyien – ezek csak a svéd repülőgépek lehetnek."
"Cecionival négykézláb kimászunk a sátorból. A motor hangos lármája olyan örömmel tölti el szívünket, mint a leggyengédebb zene. Körülnézek, megpróbálom felfedezni a repülőgépeket, de a táborunkat körülvevő magas jégtömbök elrejtik őket szemünk elől. Viglieri, Biaggi és Behounek a jégtömbökön áll és figyeli a repülők közeledését."
"Lélekszakadva várom kikötésüket. Közben Cecionit sürgetem, hogy készülődjék az elutazásra. Végre a jégtömbök közt feltűnik a repülőgépvezető Lundborg magas, karcsú alakja. Mély meghatottsággal valamennyiünk nevében köszönetet mondok és engedelmet kérek tőle, hogy megölelhessem. A puszta szavakat hálám kifejezésére szegényeseknek érzem."
"‚Tábornok,' kezdi Lundborg ‚azért jöttünk, hogy Önöket valamennyiüket visszavigyük. Ez ma meg fog történni. Először Önt kell elszállítanom' ‚Lehetetlen,' felelem. Cecionira, mutatok és hozzáteszem: ‚Először őt vigyék magukkal, így határoztam'. Lundborg szilárdan feleli: ‚Nem' parancsot kaptam, hogy először Önt vigyem el, minthogy utasításait a többi csoport kutatásában nem nélkülözhetjük'. A gondolat, hogy előbb leszek biztonságban, mint bajtársaim, megzavart és lesújtott, pedig csak pár óráról volt szó, és biztosra vettem, hogy a többieket is elviszik. Ezer érzelmi okból velük együtt és semmi esetre sem előttük akartam eltávozni. Teljes határozottsággal ismeteltem tehát kérésemet: ‚Kérem Önt, mentse meg őt először, én így határoztam!' ‚Nem, Tábornok,' felelte Lundborg, ‚ne ragaszkodjék ehhez'. És minthogy én megmaradtam kívánságom mellett, Lundborg röviden és határozottan félbeszakított, Cecionira mutatott és így szólt: ‚Pillanatnyilag őt nem tudom magammal vinni, túl nehéz, akkor itt kellene hagynom bajtársamat, és
254
ezt nem tehetem. Azonkívül nem veszthetek annyi időt, amíg Cecionit a repülőgéphez szállítják. De még ma visszatérek és magammal viszem őt is'. Megkérdeztem bajtársaimat, mit gondolnak. Viglieri és Behounek rábeszélt. Biaggi azt mondta: ‚Jobb, ha Ön elsőnek röpül el, mi akkor nyugodtabbak leszünk!' Megkérdeztem Cecionit. Ő ezt felelte: ‚Menjen! Akármi is történik, legalább gondoskodik valaki családjainkról.' Még egy pillanatnyi határozatlanság. Nem akartam elmenni, azonban a repülő idejét haszontalan vitákkal nem foglalhattam el tovább. A sátorba másztam és megkérdeztem Trojanit. ‚Igen, jobb, ha ön megy.' Erre elhatároztam magam."
"Megöleltem három bajtársamat és elbúcsúztam tőlük. Azután Viglieri és Baggi óvatosan az indulás helyére vitt. Lundborg és Schyberg közben kipróbálta a motort és odaintett minket. A repülőgépre hoztak és letettek a fedélzetre. Azután Viglierinek és Biagginak kiadtam az utolsó utasításokat: Cecionit hozzák a táborba és készítsék el az elutazásra. A többieket a következő sorrendben szállítsák el: Behounek, Trojani, Viglieri, Biaggi. Egyelőre Viglieri veszi át a vezetést."
"A repülőgépet a szél ellen fordították, aztán gázt adtak, és a következő pillanatban éreztem, hogy a levegőbe emelkedtünk. Tekintetemmel a sátrat kerestem, de nem fedezhettem fel, amíg Schyberg nem figyelmeztetett rá. Éreztem, hogyan szorul össze szívem a gondolatra, hogy bajtársaim a kis jégtáblán maradtak. Csak a szikratávíró árboc üdvözlő lobogói mutatták, hogy még nem halt ki ott az élet. Néhány perc, azután minden eltűnt és átengedhettem magam tépelődéseimnek. Hideg volt, metsző szél fújt arcomba, és a léghajó lezuhanását és a megelőző aggodalmas, izgató perceket idézte emlékezetembe. Gondolataimba süllyedve, kis, hű társamat, Titinát magamhoz szorítottam. Veszélyben forgott, hogy a villanyosvezeték-sodronyokba bonyolódik. Egy jó óra múlva észrevettem, hogy a gázt kiengedik, aztán lökést éreztem, és a havon csúszó talpak csoszogó lármáját hallottam: kikötöttünk. A kabinból kihoztak, vállam alatt megfogtak és mintegy fél kilométerre, a tengerpartra vittek. Itt két vízirepülőgép horgonyzott. Tornberg üdvözölt, megmentésemhez szerencsét kívánt. Lundborg nemsokára felszállt második útjára."
"Vártam visszatérésére, vártam kimondhatatlan nyugtalansággal. Hirtelen felijedek: egy motor mély zümmögése hatol fülemhez. Christel repülőt felkeltem. Feltápászkodik és a hálózsákból kidugja fejét. Az égen egy vízirepülőgép tűnt fel. Christel figyelmesen nézi és aztán egész nyugodtan azt mondja: ‚A Fokkerrel baj történt, de Lundborg sértetlen.' Azután másik oldalára fordul és megint elalszik. Rettenetes csapás. Azt jelentette, hogy embereimtől elváltam, és nekik a jégtáblán még tovább kell várniok. Ki tudja még meddig. És Lundborg velük: ő is a jégbörtön rabja. Az öröm egy csapásra szomorúsággá változott. Leírhatatlan bánat fogott el."
255
"Tornberg megkérdezte, vajon a "Quest" érkezését meg akarom-e várni. A repülőgépnek már meg kellett volna jönnie, de csak pár órán belül lesz itt. ‚Nem, csak semmi időt se vesztegessünk.' Rögtön a "Città di Milano"-ra akartam menni. Tornberg és Christel egy vízirepülőgépen a Virgo-öbölbe hozott." "A Virgo-öböli tartózkodásból csak a kis öblöt körülvevő szürke, helyenként hóval borított hegyek vigasztalan látványa maradt meg emlékezetemben."
"Szívemben mély bánattal gondoltam társaimra, akiktől Isten tudja, milyen hosszú időre elváltam."
"Mondhatatlan elkeseredés fogott el, olyan mély embergyűlölet, hogy legszívesebben azonnal visszatértem volna jégtáblámra."
"Egy finn repülőgép rövid időn belül indulóban volt. Magamhoz kérettem Sarkót, a megfigyelőtisztet, és érdeklődtem, hány személyt vihetne magával. ‚Négy-öt embert', kaptam feleletül. Megkértem, hogy amint a repülőgép indulásra készen áll, rögtön tudassa velem, hogy helyet kapjak rajta és a sátorhoz irányítsam. Ott akartam maradni, és a repülőgépen elfoglalt helyemet majd átveszik társaim. Pedig akkor még sejtelmem sem volt a gyanúsításokról, melyekkel később elhalmoztak. Csak amikor az első külföldi lapokat kézhezkaptam, akkor láttam, hogyan magyarázták eljárásomat, és nagy keserűség fogott el."
"... Mi célja volt akkor, hogy bajtársaimat 30 napon át jó hangulatban tartottam, mindig megvigasztaltam az elcsüggedőket, végül még rábeszéltem őket, hogy távozzanak és engem és megsérült barátomat a jégsivatagban bízzanak sorsunkra'? Most Lundborggal való repülésem miatt rágalmaznak és bárki a leggyalázatosabb vádakat szabadon vághatja arcomba?"
"Hadd mondjam meg egyszer és mindenkorra: mint az expedíció vezetőjének, helyem a "Città di Milano" fedélzetén volt, bajtársaim megmentését nekem kellett vezetnem. Nem volt keresnivalóm a jégen. Itt sérüléseim miatt bajtársaimnak semmi tekintetben sem használhattam. Személyem csak akadályozta őket és növelte életveszélyüket."
Nobile elrepülése után Viglieri vette át a vezetést. Az olasz tengerészeti minisztérium dróttalan távirata "állásában" megerősítette.
Lundborg második repülése teljes kudarcot vallott. A repülőgép a jégmező közepén szállott le és a jégtömböknek ütközött. Lundborg ugyan csak pár horzsolást kapott a zuhanásnál, de most már ő maga ig fogoly volt.
A tábort most a jégmezőre helyezték: itt hevert a szerencsétlenül járt repülőgép. A csoport égő türelmetlenséggel várta a repülőgépek megérkezését, hiszen Nobile egy szikratávirata megígérte, hogy eljönnek értük. De egyik nap a másik után telt el, anélkül, hogy az égen valami feltűnt volna. Lundborg már a jégen való élettől és a hosszú hiábavaló várakozástól nagyon ideges lett és azt indítványozta, hogy a beteg Cecionit minden szükségessel lássák el,
256
hagyják hátra, ők maguk pedig a jégen át próbáljanak átvergődni a szigeteken. A javaslatot elvetették. Akkor azt gondolták, hogy talpakkal felszerelt gumicsónakon elindulnak és Cecionit is magukkal viszik. Viglieri ennek a javaslatnak is ellenszegült. Közben a svéd expedíció a Viglieri-esoporthoz közelebb helyezte állomását, és Schyberg hadnagy az időközben kapitánnyá előléptetett Lundborgot elvitte kis sportrepülőgépével. Lundborg tehát megmenekült, de a jégen míg mindég öt ember tanyázott. Most már minden reménységüket a "Kraszin"-ba helyezték, és nem is csalódtak várakozásukban.
Az óriás orosz jégtörő, a "Kraszin" minden akadályon keresztül nyugodtan és ellenállhatatlanul tört előre. A hajó nagyszerűen bevált; a jégraj, mely a többi hajót visszaűzte, megverten engedett utat az új vállalkozónak.
A hajó legénységét elsősorban a Malmgren-csoport helyzete foglalkoztatta. A Viglieri-csoportot már megtalálták, élelmiszerekkel látták el. Igaz, beteg is akadt köztük, de helyzetük nem volt reménytelen. A Malmgren-csoport azonban teljesen elveszett, és tudták, hogy a három ember nagyon hiányos felszereléssel, csekély élelmiszerrel, fegyver nélkül tévelyeg a zajló jégen. Akkor még azt hitték, hogy hárman vannak. Ezért a "Kraszint-expedíció vezetője, Szamojlovics tanár első célnak Malmgren és társai megtalálását tűzte ki.
Zappi július 10-én motorzúgást hall. Mint az őrült, ugrik fel fekhelyéről, megragadja a keze ügyébe kerülő első vászonrongyot, egy jégtorlaszra mászik és torkaszakadtából kiabál és integet. Csoda történik! – A repülőgép észreveszi őket, köröket ír le fölöttük és azután tovarepül. A repülőgép a "Kraszin"-hoz tartozott és Csuhnovszkij vezette.
Zappi és Mariano izgatottan vitatkozik, mennyi idő alatt repül el a gép a King-öbölbe és onnan vissza. Természetesnek tartják, hogy a gép odaszáll, aztán visszarepül és élelmiszert dob le nekik. De óra óra után múlik el, a repülőgép nem tűnik fel újra. Átadják magukat a kétségbeesésnek!
12-én Zappi hirtelen felfigyel, egy sziréna elnyújtott hangja üti meg a fülét.
"Hajószirénát hallok," mondta Mariano-nak.
"Lehetetlen", válaszolja Mariano közönyösen és gyönge hangon."
"Hallucinálsz."
257
Zappi a jégtorlasz legmagasabb csúcsára mászik és onnan hajófüstöt pillant meg. Mint az őrült, hadonászik és kiabál. A sziréna átható hangja elnémítja – a hajó feléjük tart!
"Megmenekültünk, Mariano, nem tévedtem, egy nagy gőzös jön értünk" – ujjong Zappi, és szinte megbűvölten áll jégtömbjén. A hajó a "Kraszin" volt.
A "Kraszin" utat tör a jégrajon
A "Kraszin" egyre közelebb ért a Malmgren-csoport jégcellájához. Az őrszemek egymásután másztak fel a nagy árbocra és a kilátóhordóból, a "szarkafészekből" a jég minden sötét pontját figyelmesen szemlélték. É5 ha egy matróz szellős helyéről leszállott, már készen állott a másik és a lehető leggyorsabban igyekezett felfelé.
A fűtőkön és gépészeken kívül a szó szoros értelmében az egész legénység a fedélzetre özönlik. A tisztek és az újságírók a hajóhídon állnak, a többiek a hajó elülső részében tolonganak. A jégtörő most éppen ott halad, ahol a szerencsétleneket meg kell találniok.
Valamennyien feszülten néznek a távolba, szemükkel a fehér jégtömegeket kutatják. Az expedíció vezetője pénzjutalmat tűzött ki annak, aki a három embert először pillantja meg. De a jutalom semmi szerepet nem játszott. Valamennyien emelkedett hangulatban voltak. Az egész legénységet annyira tüzelte a kívánság, hogy a szerencsétleneket felfedezze, hogy majd az egyik, majd a másik kezdett el hadonászni, és állította, hogy látott valamit. De ha a megjelölt helyhez közeledtek, akkor vagy olvadóban lévő jégtömb, vagy mocskos jégtábla maradt a keresett emberek helyén.
Időről időre szirénajeleket adnak. A sziréna újra meg újra felüvölt: hangja messze harsog a jégsivatagban. Így haladnak egyre tovább a jégtáblákon át. A hajó vagy oldalra, vagy hátra nyomja őket. A "Kraszin" útját széles fekete szalag jelzi.
A "Kraszin" útja a jégben.
A hasított lék percek alatt ismét összezárul.
"Ember! Ember! Látom!"‚ kiáltja hirtelen a máskor olyan nyugodt Breinkopf kormányos egészen vörösen az izgalomtól.
Mint az elektromos szikra villanyozza fel a hír a fedélzeten összegyűlt embertömeget. A távcsövek a messzeségbe merednek, a többiek szeme feszülten figyeli a megadott irányt. Igen, a jégtáblákon lassan egy alak mozog, megáll és integet, karjai különös mozdulatokkal, szinte gépszerűen fel- és lefelé mozognak. Még nagy a távolság, de már nem lehet kétséges, hogy ez alkalommal tényleg emberi lényről van szó.
A hajó egész legénységét az öröm és lelkesedés leírhatatlan érzése fogja el. Csak egy kis erőfeszítés, és a "Kraszin" fáradozásait siker koronázza. Most már senki sem kételkedik benne, hogy a mentési munka sikerült.
A sötét pontot a jégen először 5 óra 20 perckor észlelték. Azonnal arra vették irányukat és 6 óra 40 perckor a kis jégtáblát 300 méterre megközelítették.
258
De bármennyire is erőltették szemüket, csak két alakot fedezhettek fel: az egyik fejvesztetten rohant körül a jégtáblán, fel és le ugrált a jégtorlaszokon és két kezével hadonászott. Mutatta, hogy a "Kraszin" ne jöjjön közelebb, mert a jégtábla ezer darabra törik. A másik ember a jégen feküdt. Feje és válla néha felemelkedett, azután erőtlenül visszahanyatlott. Karjait a magasba nyújtotta, mintha mondani akarta volna: "Én is élek. Itt vagyok a jégtáblán. Engem is vigyetek magatokkal!"
Azután a két ember meredten bámulta az óriás "Kraszin"-t. A hajó, mint valami isteni beavatkozás, bukkant fel előttük, és most némi távolságban mozdulatlanul állt. Észrevették, amint a jégtömbön álló alak a távcsövet szeméhez emeli, azután két kezét a szájához teszi és hallják, amint kiált: "Kraszin! Welcome!" A nyugodt, egyébként egykedvű kormányos, Breinkopf, az expedíció titkára, Ivanov, dr. Szrednyevszkij és a legénység több embere gyorsan leszáll a jégre. Rudakat, köteleket és létrát visznek magukkal, hogy a nyílt helyeken és jégtömbökön átjussanak, meg egy hordágyat a nyilvánvalóan sérült ember számára. De ezek csak nagyon lassan haladhattak előre, minthogy a jégmező már erősen meglazult és mindenütt csatornák és hasadások szaggatták meg. Végre, amikor az alig nyolc négyzetméternyi jégtáblát elérték, csak két embert találtak rajta. Ivanov rohant elől, ő érte el elsőnek a jégen álló embert.
"Malmgren?" – kérdezte.
"Nem, Zappi kapitány."
"És hol van Malmgren?"
Zappi olaszul mondott valamit és kezével lefelé, a tábla alá mutatott.
Zappi nagy, erős ember volt, ütött-kopott sarki öltözetben; sűrű szakállt viselt. A másik egy jégteknőben rongyos takarón feküdt, és később Mariano kapitánynak bizonyult. A gyöngeségtől nem tudott beszélni, csak szeme csillogott ki lázasan a keskeny, lesoványodott, vörös szakálltól övezett arcából.
Marianót a hordágyra tették és a jégtömegeken és csatornákon át óvatosan a hajóra szállították. Valóban nem volt könnyű munka, minthogy a nyílt helyeket mindig át kellett hidalniok, a magas jégtömböket a létrával meg kellett mászniok. Zappi azt állította, hogy elég erős és lemondott az idegen segítségről.
A karaván lassan és óvatosan haladt a hajó irányában. Amint ideérkeztek, a hordágyat Marianóval a fedélzetre vitték, Zappi pedig erősen megkapaszkodva a tartókötélben, segély nélkül ment fel a feljáró lépcsőn.
A "Kraszin"-expedíció vezetője, Szamojlovics professzor a következőképpen írja le a találkozást: "Amint valaki megmondta Zappinak, hogy én vagyok az expedíció parancsnoka, hozzám rohant, mindkét kezével megragadta kezemet és sokáig szorongatta, miközben őszinte, belső hálával nézett szemembe. Mariano hord-
259
ágya a fedélzeten mögöttem állott. A beteg balkezével átkarolta lábamat, mintha legalább ilyen módon akarna hálájának kifejezést adni. Megfordultam és Mariano arcába pillantottam. Kifejezését soha sem fogom elfelejteni. Szeméből mély öröm fénylett, és rokonszenves, elkínzott arca olyan ember gyermekesen boldog mosolygásában ragyogott, aki most váratlanul visszatér az életbe. Szenvedései véget értek, és barátai és megmentői körében lassan öntudatára ébred. Megsimogattam kezét és ha a körülöttem álló embertömeg előtt nem szégyenkeztem volna, ráhajoltam és a boldog embert megcsókoltam volna. Mintha összeszorították volna torkomat és izgalmamban nem szólhattam egy szót sem. Valamennyien a legmélyebb emberi öröm feledhetetlen pillanatait éltük, és most értettem meg, hogy az ember legnagyobb boldogsága, ha másvalakit megmenthet a haláltól".
"Egyik fűtőnk hozzám lépett, kiizzadtan, arca szénporral borítva, úgy, ahogyan a fűtőhelyiségből jött".
"Tehát mégis megmenekültek", mondta mosolyogva, és egyáltalában nem csodálkoztam a két világos barázdán, amit széntől fekete arcán a lepergő örömkönnyek hagytak hátra."
Mariano Szrednyevszkij doktor felügyelete alatt a kórházfülkébe szállítottak. Zappi lement a társalgóba, elgyöngült lábaival nehézkesen botorkált végig a fedélzeten és lebotladozott a lépcsőn, olyan ember módjára, aki a hosszú betegség következtében elfelejtette a járást. Amint leért, egy kényelmes székbe vetette magát és lázasan és idegesen fészkelődött. Szamojlovics melléje ült, és az olasz most sebesen beszélni kezdett. (Zappi jól beszélt angolul és franciául.) Elmondta, mennyit nélkülöztek, és hogy már 13 napja táplálék nélkül voltak.
Szamojlovics félbeszakította: "És Malmgren, hová lett Malmgren?"
"C'était un homme!" – mondta Zappi. "Egy hónappal ezelőtt meghalt" – tette hozzá kis idő múlva. "Adjon valami ennivalót, nagyon éhes vagyok."
Szrednyevszkij eleinte csak némi kávét és kétszersültet engedélyezett. Néhány perc múlva minden az asztalon állott. Zappi azonnal nekiesett, és pár pillanat alatt mindent elfogyasztott. Azután még kért. Pár kétszersültet adtak neki, de a kiéhezett embernek túl kevés volt. Szilárdabb táplálékot kívánt. De Szrednyevszkij beavatkozott és megtiltotta, hogy többet egyék.
"Hogyan", tréfált Zappi, "Önök megmentettek az éhhaláltól és most nem adnak enni?"
Ezután Zappi két sürgönyt fogalmazott, egyiket anyjának, a másikat az olasz tengerészeti minisztériumnak.
A két megmenekültet a fürdőhelyiségbe vitték. Itt Ivanov titkár és Scsukin inas levetkőztette és megfürdette Őket, végül tiszta fehérneműt és ruhát adott rájuk.
260
A ruhavizsgálatnál kitűnt, hogy Zappinak hasonlíthatatlanul gazdagabb a felszerelése, mint a beteg Marianóé. Zappi vászonnadrágot, felette posztónadrágot és efölött még bőrnadrágot hordott, Marianónak csak posztónadrágja volt. Zappi két pár, Mariano egy pár harisnyát viselt. A különbség annyira szembetűnő volt, hogy Szamojlovics az egyes ruhadarabokról kimutatást készíttetett, lefényképeztette őket, és a ruhákat a leningrádi Északi Múzeumba küldte.
Egészségi állapotuk ugyanezt a különbséget mutatta. Mariano teljesen elgyengült, láza volt, jobb talpa megfagyott. A doktor azt állította, hogy Marianót nem találják életben, ha 10-12 órával később érkeznek. Zappi a fürdőteremben ugyan mutogatta, hogy mennyire lesoványodott, de Ivanov különös elgyengülést nem állapíthatott meg.
A két ember ruházatának különbsége a hajó egész legénységénél nagy megütközést keltett. A matrózok rokonszenve éppen nem Zappi mellé szegődött. Valóban, két embernek mentették meg életét, két bajtársnak, akik életre és halálra egyesültek. Az emberek nem térhettek magukhoz bámulatukból, hogy az egyik a körülményekhez képest jól érezte magát, a másik pedig egészen nyomorult állapotban volt. Zappi erős és egészséges, Mariano pedig fagyási bántalmak miatt a halállal küszködött. A hajó legénysége meg volt róla győződve, hogy Zappi rászedte bajtársát az élelmiszer adagolásánál. A hajóorvos véleménye szerint Zappi csak 5 napig, Mariano ellenben sokkal tovább éhezett. A doktor határozott véleményt egyelőre nem kockáztatott meg, minthogy a két ember eredeti testi állapotát nem ismerte. A gyanúnak élénk tápot adott, hogy az erős és egészséges Zappi sokkal jobban és melegebben öltözködött fel, mint halálnak kiszolgáltatott barátja. A későbbi behatóbb orvosi vizsgálat is furcsa eredménnyel járt. A béltartalomból arra lehetett következtetni, hogy Mariano jó ideig éhezett. Zappinál ennek nyoma sem volt. Az is feltűnt, hagy Zappi igen jól bírta magát, fekhelyén percig sem maradt nyugodtan, hol felegyenesedett, hol futkosott, sokat és hangosan beszélt, úgy hogy Mariano súlyos állapota miatt kénytelenek voltak csendre inteni. Mariano betegsége pedig egyre rosszabbodott, a jobb talp menthetetlennek látszott, és a hajóorvos operációt tartott szükségesnek.
Most már megindulhattak a Viglieri-csoporthoz a "Smith Leigh"-fok felé. A "Città di Milano", az olasz expedíciós hajó állandó rádióérintkezést tartott fenn a hajótöröttekkel, de a jégrajtól nem tudott hozzájuk férni. A hatalmas jégtörő könnyen győzte az akadályokat és az "Città di Milano" jelzései alapján pontosan rátalált Viglieriék jégtáblájára. De közben Zappi nem nyugodott. Többet foglalkoztatta a rádiótisztet, mint az összes hivatalos hajójelentések együttvéve. Egyszer Szamojlovicsnak ingerült hangon panaszkodott, hogy a tiszt táviratai elküldését "egy egész óra alatt" nem tudta befejezni.
261
Még aznap, július 12-én Viglieriéket is megmentették. Cecioni törött lába rosszul forrt össze, úgyhogy nem tudott járni. Két fűtő segítségével egész vidáman sántikált fül a "Kraszin"-ra. A hajó orvosa azután szakszerű kezelésben részesítette. A többi "hajótörött" egészségi állapota kielégítő volt, csak valamennyien reumában szenvedtek. Egyedül Trojani betegeskedett komolyan.
Az oroszok öt új embert vettek a hajóra, és most azon gondolkodtak, hogyan helyezzék el a jövevényeket. A tanácskozás közben megjelent Szrednyevszkij doktor, és meghozta Zappi üzenetét: figyelmeztette Szamojlovicsot, hogy tiszteket és altiszteket nem helyezhetnek el közös teremben. Fontos, hogy a két altiszt, Cecioni és Biaggi más helyiséget kapjon. Szamojlovics elképedt. Előtte való nap mind a hét ember a fehér halált várta. Most, amikor rendes viszonyok közé kerültek, már választófal emelkedett közéjük. Azt válaszolta, hagy ők ilyenfajta különbségeket nem szoktak tenni. Cecioni mechanikus, az "altiszt", a legjobb kajütök egyikét kapja.
Másnap, 13-án, az összes jégtáblán talált tárgyakat átvizsgálták. A "Kraszin" legénysége a megmentettek holmijából szeretett volna emlékül valami csekélységet magával vinni. Szamojlovics nem engedte. A hajó előfedélzete zsibárus-bódéhoz hasonlított. Viglieri és Petrov, mint két ószeres, vájkált a nedves ingek, alsónadrágok, műszerek, iránytűk rendetlen tömegében. És a piszkos, nedves dolgok közt szembetűnik egy kis kék szövetrongy, rajta pontosan olvasható: "Ubi nec aquila". (Amerre a sas sem jár.) Mariano a keblén viselte a kis zászlót, míg az "Italiá"-val repült és míg az átlyuggatott jégmezőkön rettenetes szenvedések közt vergődött előre. Mennyi bizalom, mennyi remény fűződött a büszke jelszóhoz. Piszkos ruhák, foltozott cipők, szétszakadt, maszatos térképek és összetört műszerek – ez maradt meg a büszke "Italiá"-ból. És mennyi emberéletbe került a kísérlet... Ubi nec aquila... igen, Mariano lelke már ott repül, ahol a sas sem érheti utol!
A "Kraszin" még előbb tisztázni akarta, milyen intézkedéseket tesznek a teljesen elveszett Alessandrini-csoport felkutatására. Szamojlovics megkérdezte a "Città di Milanó"-t, hogy akarnak-e vízi repülőgépekkel dolgozni. Ha az olaszok vállalkoznak a keresésre, akkor a "Kraszin" a Viglieri-csoport táborhelyénél marad.
A köd megsűrűsödött és a fedélzeten egyre kellemetlenebb lett a tartózkodás. Este valamennyien összegyűltek a közös teremben. Az első órákban az új ismerősök nehezen melegedtek össze. Most már szívélyesen és barátságosan érintkeztek. A hajó legénysége mindenféle szívességgel halmozta el a megmentetteket. Az egyszerű emberek bámulatraméltó finomsággal megérezték, hagy a vendégeket szenvedéseik helye kínozza és gyötri, és a lehető leghamarabb el akarnak szabadulni. Elhatározták tehát, hogy a maguk módján szórakoztatják őket. Teljes létszámú balalajka-zenekar és énekkórus lépett
262
be a közös terembe. Bánatos, majd vidám orosz dalok csendültek föl, aztán a legények egyre tüzesebb táncokra perdültek. Az olaszok hangtalanul, gondolataikba mélyedve figyelték az orosz zene pompás dallamait. Szamojlovics a hat ember szomorú sorsára gondolt, akiket a léggömbburkolat magával vitt. Vajon visszaadhatják-e őket valaha az életnek?
Az ének és tánc tetőpontját érte el, amikor megérkezett a "Città di Milano" sürgönye. Az expedíciós hajó utasítást kapott, hogy az Alessandrini-csoportot ne kutassa tovább. Repülőgépük nincs. Rendelkezésre álló eszközeikkel nem érhetnek el eredményt.
Az oroszok egyáltalában nem értették meg a feleletet. Hiszen annyi repülőgépet kaphattak, amennyit csak akartak. Az idegen államok repülőgépet és vízirepülőgépet készségesen bocsátottak rendelkezésükre. Annál érthetetlenebb volt a dolog, mert Nobile már több táviratában közölte terveit az Alessandrini-csoport felkutatására. Azt sem tudták megérteni, hogy az olasz táviratokat csak ritkán írja alá Nobile. A legtöbbet a "Città di Milano jegyzi.
A "Kraszin" nem tehetett egyebet, megindult az olasz expedícióshajó felé a King-öbölhöz. A megmenekültek egyre jobban magukhoz tértek, és boldogak voltak, hogy nemsokára olasz hajóra és olasz földre juthatnak. Csak Mariano állapota rosszabbodott. A hajón mindenki szerette. Hálás és csöndes volt. Amikor Szamojlovics meglátogatta a King-öbölbe érkezés előtt, arcán vörös foltok ültek, szemét lehunyta és nyugtalanul lélegzett. Amikor a komoly, becsületes orosz tudós megsimogatta láztól fehér kezét, lassan felnyitotta szemét. Az oroszra ismerve, gyönge, izzón forró kezével megragadta a másik kezet és halkan, gyermekes mosolygással suttogta: "My dear professor, my dear professor!" Láza 40 fokra emelkedett és az üszkösödés felső lábrészeire is átterjedt... Dr. Szrednyevszkij a láb gyors amputálását tartotta szükségesnek, de a felelősséget egyedül nem akarta vállalni, és azt kívánta, hogy olasz orvos is véleményt mondjon. Egy nap késedelem már nem számított, másnap pedig befutottak a King-öbölbe.
Július 21-én találkozott a két hajó és az olaszokat átszállították a "Città di Milanó"-ra. A két nemzet fiai nagyon megszerették egymást, és különösen Marianótól váltak meg nehezen. Az olaszok déli hőmérsékletük bőbeszédűségével, élénk mozdulataikkal, túláradó érzelmeikkel vettek búcsút a komoly és meghatott oroszoktól. Szamojlovics találkozni kívánt Nobilével, meg akarta beszélni régi ismerősével az Alessandrini-csoport sorsát.
Amikor Szamojlovics belépett Nobile kajütjébe, a tábornok kissé felemelkedett székéről, nagynehezen törött lábára támaszkodott, megölelte és megcsókolta a tanárt. Rendkívül izgatott volt, de mindent elkövetett, hogy nyugalmát külsőleg megőrizze. Nagyon megváltozott – lesoványodott és haja megfehéredett.
263
Nobile elmondta, hogy mindenáron résztvesz az Alessandrini-csoport felkutatásában. "Nem akarok és nem tudok előbb Olaszországba visszatérni, amíg csak halvány reményem is van, hogy az embereket megtaláljam" – mondta Nobile, és hozzátette, hogy a "Kraszin" további tevékenységében részt akar venni.
Szamojlovics azt felelte, hogy az orosz kormánytól már utasításokat kért ebben az ügyben, és a tábornok közreműködésének semmi akadálya sincs. A tervből azonban semmi sem lett. Az olasz kormány parancsot küldött, hogy Nobile haladéktalanul térjen vissza.
Szamojlovics csakhamar megtudta, hogy Nobile az expedíciós hajón nem volt többé ura elhatározásainak. Fogolyként kezelték. Kajütjét csak rövid időre hagyhatta el, és másokkal akkor sem érintkezhetett. Kajütjében étkezett, levelezését szigorú cenzúrának vetették alá – egyszóval egy csapásra kiközösítették és Romagna kapitány parancsnokságának rendelték alá: Romagna azelőtt Nobile alárendeltje volt. A következő napon az oroszok tiszteletére a "Città di Milanó"-ban reggelit adott Romagna, Nobile a reggelin nem vett részt.
Az olaszok azután egészen furcsa körülmények közt megvizsgálták Nobile ügyét. A bizottság elnöke Cagni tengernagy volt. Tudjuk, hogy kiváló sarkkutató – de teljesen járatlan a sarki előretörés új harcmodorának, a repülésnek problémáiban. Az öt tengerésztisztből és csak egyetlen szakértőből álló bizottság 1929. március 4-én, hónapokig tartó vizsgálat után meghozta döntésüket. Az ítélet Nobile ellen szólt. Egyedül őt nyilvánították bűnösnek az expedíció tragikus kimenetelében. Nobile hamis parancsokat adott, a legénységet célszerűtlen módon állította össze és az egész vállalatot hiányosan készítette elő. Ez volt az oka az "Italia" pusztulásának. A bizottság éppen így egyhangúlag helytelenítette, hagy a tábornok elsőnek menekült el. De a gyanúsítottnak a védekezés lehetőségét nem adták meg. Amikor a bizottság terjedelmes tudósítása nyilvánosságra került, kitűnt, hogy a Nobilére nézve kedvező vallomásokat jobb ügyhöz méltó buzgalommal agyonhallgattak. A bizottság Zappit és Marianót minden vád alól felmentette.
És a közvélemény? A közvéleményt már felingerelte Amundsen eltűnése... A norvég felfedező irodalmi végrendelete, emlékiratai Nobile ellen szóltak. A feledékeny világ nem gondolt rá, hogy ugyanez az Amundsen a közös "Norge"-útról jelentéseket tett közzé, itt szinte előre megcáfolja a későbbi támadásokat és a "Norge"-utat a "világtörténelem legcsodálatosabb repülésének" magasztalja. Később fejetlen és tudatlan ember kontárkodásának bélyegezte a vállalkozást. Arra nem gondoltak, hogy a norvég felfedező, az új harcmodor bátor kalandora szintén teljesen járatlan volt a repülés kérdéseiben. De Nobile tekintélyét semmi sem támadta meg annyira végze-
264
tesen, mint a puritán, különösen norvég tengerészektől hangoztatott összehasonlítás a kapitánnyal, aki süllyedő hajóját utolsónak hagyja el. A fogalmak ez összezavarásának az egész világ áldozatául esett. Bizonyos, hogy a hajóskapitánynak a parancsnoki hídon kell maradnia, hogy a mentési munkálatokat vezesse. De éppen ezért egy már három részre szakadt legénység tábornokának nem a jégtáblán volt a helye. A jégtábla tehetetlenül sodródott fel és alá a tengerben, 20-30 kilométert úszott a jégvonulással naponta, és a szerencsétlenül jártaknak még biztos rádióösszeköttetésük sem volt. A parancsnoknak igenis az expedíciós hajóra kellett mennie, ahol a mentés minden szála összefutott. Lundborg ezért kapta elöljáróitól a parancsot, hogy először Nobilét vegye fel. Neki parancsnoki teendőit újra át kellett vennie, és Nobilétől csupán megfontolatlan hősies gesztus volt, amikor ragaszkodott hozzá, hogy csak negyediknek menekül. Utolsónak minden körülmények közt a rádiós tisztnek kellett maradnia, utolsóelőttinek pedig annak, aki a távírótisztnek a helymeghatározásokat szolgáltatta. Hogy Nobile később nem vezethette a legénység megmentését, nem az ő hibája volt. Ő a vezetésbe csak egyszer avatkozott, amikor Romagna a jégtábla embereinek azt a parancsot akarta közvetíteni, hogy meneküljenek a gyakran csábítóan közel jövő partra és a megsebesült Cecionit bízzák sorsára.
Azóta a tanúk és szakértők serege Nobile mellett döntött, és a római ítéletet a közvélemény megváltoztatta. Csak Itália ragaszkodik véleményéhez. Tudjuk, hogy elkeseredett harc dúlt a léghajó és a repülőgép közt, és a harc a repülőgép teljes győzelmével végződött. A repülőgépgyártó Olaszország nem akarja, hogy Nobile rehabilitálásával a harc újra. fellángoljon. Inkább sorsára hagyják a léghajóépítő és "civil" Nobilét. Roma locuta, causa finita – Róma beszélt és azzal vége! Még akkor is, ha egy kiváló ember becsülete esik áldozatul! – De Nobile Oroszországban új tevékenységi teret talált. A haza mindent elvett tőle, becsületet, állást, családi boldogságot, de még biztosan hallani fog róla. És Olaszországgal együtt az egész világ!
Mi történt Amundsennel? Az emberek nem ringathatták magukat sokáig illúziókban; csakhamar számolniok kellett a bizonyossággal, hogy Amundsen elpusztult. Valószínűleg gyors halált talált kedves csatamezején, olyan halált, amilyenről mindig álmodott. Repülőgépe már a Spitzbergák felé a Medve-szigetnél lezuhanhatott. Egy norvég hajó utasai azt állították, hogy azon a környéken nagy távolságból valami fehér tárgyat láttak a vízen. A dátum egyezett a "Latham" útjával. Augusztus 31-én a repülőcsónak egy úszóját kihalászták – mást nem találtak. Hogyan halt meg Amundsen és öt társa, valószínűleg örökre titok marad, titok, melynek egyedül az Észak elfátyolozott Szfinxe a megmondhatója.
265
Nobilének és "Italiá"-jának szerencsétlensége a német léghajósok bizalmát nem rendítette meg. Zeppelin, a lángeszű feltaláló küzdelmes életén át kitartó makacssággal dolgozott nagyszerű tervei megvalósításán. Gróf Zeppelin halála után (1917) a friedrichshafeni Zeppelin-művek tovább fejlesztették az alapító életművét. A technika hallatlan fejlődése a legvakmerőbb remények megvalósítását minden téren egyre előbbre vitte. A tudomány türelmetlen sürgetésével a világközlekedés rendezőiben hatalmas szövetségesekre talált. Ezek az emberek a földtől és terhes akadályaitól el akarnak szabadulni. A kis angol "R-34" vakmerő ötnapos szálláscsináló útja 1919 júliusában bebizonyította, hogy az Atlanti-óceánt át lehet repülni. 1924 októberében a 70000 köbméteres nagy német reparációs léggömbnek, az "L. Z. 126"-nak is sikerült alig 81 óra alatt az amerikai út. Miért ne hatolhatnának az Arktiszon át? A csábítóan rövid vonalon 5-6 nap alatt Japánba érkeznének! Óriási jelentőségű világközlekedési kérdés! Tehát a nemzetközi léghajózás 1925-ben megszervezi az "Aeroarctic"-társaságot. Az elnök Nansen. 1928-ban elkészül egy új Zeppelin, az "L. Z. 127", de az Arktisz-út veszélyes mestermű: előbb gondos segédmunkákat kell végrehajtani. 1928 októberében Amerikába utaznak és 1929 augusztusban körülrepülik a Földet. A gép a biztonsági próbákat nagyszerűen kiállotta, de dr. Eckener nem tudott megbarátkozni az arktiszi tervvel. Németország egyetlen teljesítőképes léghajóját az őrült vakmerő vállalkozás kedvéért kockára tegye? Többévi előkészület nélkül nem vállalhat felelősséget. Ismeretlen jégterületen a legtapasztaltabb és legügyesebb pilóta sem dolgozhatott 100 százalékos biztonsággal – itt végül is a szerencse dönt. De egy ilyen légi "roham" természetes irama a tudományos feladatok megvalósítására egészen új előfeltételeket teremtett. Ezek a madártávlatban – az eddigi szűklátókörű békatávlat helyett – igen nagy mértékben megsokszorozódtak. Hiszen a nagy befektetés gyümölcseit – a régebben "éjszakában és jégen" eltöltött évek helyett most néhány napi repülés tartama alatt akarták leszakasztani. De még többre törekedtek! Itt az emberi érzékek ereje teljesen csütörtököt mond – a gép pótolja őket. Ő lát, ő hall, ő érez az ember számára. A fényképezőlencse látóképessége fáradhatatlan, mérhetetlen. A lajstromozó- és egyéb készülékek sokszoros agyvelők. De ha az ingadozó léggömbben használják őket, szerkezetük és működésük bonyolultsága a végtelenbe nő. Minden órában, sőt minden percben ki kell őket szolgálni, ápolni és megfigyelni. Mind e technikai csodák feltalálója már előre elvégezte főművét. Az úton meg kell elégednie a gépész szerepével. A mesterember nem állíthat fel többé kérdéseket, csak óriási tömegeredményt söpör be. A munka néhány napra szorul össze, de a rövid
266
idő kitartásban és szakadatlan munkában a legmagasabb követelményeket szabja. Egy rakéta az éjszakai égen 1000 szikrára pattan szét, és mégis előre kiszámított képeket rajzol le. Éppen így kell az előkészületi munka minden gondolatszikrájának az utazáson önmagától felvillannia. És az előkészítő munka alatt a technika olyan meglepően tökéletesedett, hogy minden késlekedés új nyereséget ígért. Egy rádiótelep például 1928-ban 2000 kg-ot nyomott, 1930-ban már csak 200 kilogrammnyi megterhelést okozott.
Hogy az előmunkálatokat milyen gondosan hajtották végre, bebizonyította a siker. Nansen nem érhette meg. De halála után fél évvel a "Graf Zeppelin" útra készen állott és az 1931. év nyara elsőrangú arktikus világszenzációnak ígérkezett. Mert a sarkot átrepülő Wilkins kapitány közben hatalmas tervvel lépett elő. Igaz, a tervet már egyik őse 300 évvel ezelőtt elgondolta: a harmadik úton akart az Északi-sarkra törni, a "Nautilus" tengeralattjáró naszáddal a jég alatt akarta a célt megközelíteni. A hajót az amerikai tengerészeti kormányzat kölcsönözte. Azonkívül az egyik orosz jégtörő, a "Maligin" felfedező- és egyúttal turistaútra készülődött. Meg kívánta látogatni a Ferenc József-földet, a Hocker-szigetet. Itt egy orosz obszervatóriumban több tudós dolgozott, köztük egy német-orosz nő, "Miss Északisark". Tehát koncentrikus támadás. Az állandó együttdolgozás a jól működő rádióösszeköttetés mellett lehetségesnek látszott. A "műsor" egyik száma, hogy a "Maligin" és a "Graf Zeppelin" valahol találkozik – kicserélik postájukat és a bélyeggyűjtőket példátlan csemegével ajándékozzák meg. Csapongó fantáziájú kortársak már látták, amint a "Graf Zeppelin" pontosan az Északi-sarkon kiköt, dr. Eckener a gondolából kiszáll, kinyújtja az ülésben elgémberedett lábát, és kérdően órájára néz. A "Nautilus" az expresszvonat pontosságával a jégtengerből egy léken át rozmár módjára kiszuszog, vagy az újonnan feltalált jégfúró segítségével dörmögve keresztültör a jégtakarón. Wilkins kíséretével mesterséges északi fényben a léghajó fedélzetén megreggelizik, és Eckener az tengeralattjáró szűk közös termében megkávézik.
Az északsarki idillből sajnos semmi sem lett. A "Nautilus" ócska, kiszolgált skatulya volt. Mennél többet javítgatták és toldozták-foldozták, annál több sérülés mutatkozott rajta. Amikor Wilkins végre megkockáztatta az atlanti-óceáni utat, hajótörést szenvedett és kénytelen volt egy hadihajón Angliába menni. Ott a "Nautilus"-t megint összefoltozták. Bergenből indult volna ki az északsarki út – egyenes irányban csekély 4300 kilométer! Amikor Wilkins augusztus 1-jén odaérkezett, már túl későn volt. Egy tengeralattjárónak az akkumulátorok megtöltésére bizonyos időközökben a víz színére kell jönnie. De jégcsatornákra, vagy jégvízre csak a nyár zajló jegében számíthatnak. Wilkins el is jutott szerencsésen a Spitzbergákhoz és legalább bukókísérletekre készült. De a "Nautilus" a jégtáblákkal való harcban mélységi kormányát elvesztette. Csak annyit tehetett meg, hogy
267
a jégtakaró alá furakodott és legénységét a szokatlan környezethez hozzászoktatta. A jégfúrók jól beváltak. A világosság meglepő volt, a vízhelyeket világosan felismerhették, sőt mesterséges fény nélkül is fényképezhettek. Csak szikratáviratokat nem küldhettek. Ezért a "Nautilus" öt napig elveszettnek számított. Egyébként meg kellett elégednie, hogy a jéghatár mentén Grönlandig mindenféle tudományos munkát végezzen el. De a kísérlet nem veszett kárba. Külön az északsarki kutatás céljaira, Wilkins eredményeinek felhasználásával új tengeralattjárót építenek, s ez majd megkísérli, hogy a "harmadik úton" meghódítsa az elfátyolozott istennőt és birodalmát.
Közben a "Graf Zeppelin" a Bodeni-tavon végrehajtotta első vízreszállását. A kísérlet nagyszerűen sikerült. A gondolát repülő laboratóriummá építették át. A szokásos "komfortot" a lehető legcsekélyebbre korlátozták. Sarki vándorok számára eddig a nyár volt a legalkalmatlanabb idő. A léghajósok tudományos feladatainak megoldására a nyári időszak a legkedvezőbb: kevesebb hó a szárazföldön (térképfelvételek számára igen nagy fontosságú!)‚ enyhébb hőmérséklet. A nyáron gyakori felhőképződések elől magasrepüléssel kitérhettek, ha a vezető a léghajót szilárdan és biztosan kezében tartotta, és ha egy hatodik meteorológiai érzékkel olyan kivételes mértékben van megáldva, mint dr. Eckener. De éppen ezért az útirendnek a lehető legrugalmasabbnak kellett lennie. Nem követhetnek előre megállapított útvonalat, mint a szánt használó kutatók. A levegőben kivételes törvények uralkodnak; ezeknek engedelmeskedniök kell, ezeket ki kell használniok. Egyébként az összes lehetőségeket előre kiszámították, még az áttelelésre is felkészültek. Körülbelül fél évre való élelmiszert vittek magukkal, szánokat és minden szükséges felszerelést, hogy kényszerleszállásnál elérhessék a legközelebbi partot. De szánkutyák nem kísérték őket. Ha a "Graf Zeppelin"-t utoléri az "Italia" sorsa, akkor ilyen nagy expedíció az előrelátható távolságok mellett gyalogos visszatérésre nem gondolhatott. Ezt a kockázatot minden résztvevőnek vállalnia kellett.
Július 24-én a léghajó elhagyta Friedrichshafent. A legénység 46 emberből állt, köztük Amerika, Oroszország, Svédország és Németország 12 kiváló tudósa. Az expedíció vezetője Szamojlovics tanár, a Kraszin mentőútjának irányítója. 24-én este Staakenben partraszálltak, és a légi színjáték a rádióval felfegyverkezett világ szeme előtt a filmszalag biztonságával pergett le. 25-én kikötnek Leningrádban, az újonnan felépített horgonyárbocon. 26-án Archangelszken és a Fehér-tengeren át a Barents-tengerhez repülnek. Köd akadályozza a látást. Novaja Zemlja meglátogatását ezért egyelőre feladják. Egyenesen északra! 27-én észlelik a Ferenc József-földet. A Hocker-szigetnél már vár a "Maligin." Hol találunk a közelben jégmentes vizet? Rövid repülés, azután a "Graf Zeppelin" hirtelen lecsap. A motorok hallgatnak, a gömb a víz színén nyugszik. A "Maligin"-ről csónak siklik át,
268
Nobile tábornok ül benne. Gyors üdvözlés, – ide a postazsákokkal! Egy perc veszteni való idejük sincs, az áramlat veszélyes jégtömböket sodor fenyegető közelségbe. Csak negyed óra, akkor a legénység hátrasiet a gépbárkába, hogy a léghajó "orra" könnyebben felemelkedhessék. És már a "Maligin" legénységének ujjongásától kísérve és a szirénák üvöltése közben elszakad a víztől és elszáll a Ferenc József-föld felett. A sziget nyugati részét nagy szalagban átrepülik. Azután északra a Fligely-fokig mennek (81°50': az utazás legészakibb pontja) 28-án 1000 méter magasban a mesés "Észak-föld" felé keletre szállnak (Miklós- vagy Lenin-föld, most Szevernaja Zemlja). Végül a Cseljuszkin-fok mentén a Tajmir-félsziget felé haladnak. Tovább keletre sűrű köd kavarog, az újszibériai szigetek meglátogatásának nincs értelme. Tehát vissza nyugatra a Tajmir-félszigeten át. A Dickson-szigetre biztos kézzel élelmiszert dobnak le Urzanyev tanárnak, aki néhány társával a ködtől elfátyolozott Kamenyev-szigeten dolgozik. Azután Novaja Zemlja északi csúcsa felé repülnek és a szigetet egész hosszúságában átrepülik. 29-én a "Graf Zeppelin" megint Arhangelszk felett lebeg, 30-án Leningrád fölött halad el, délután Berlinben köt ki, 31-én hajnalban hazatér Friedrichshafenbe. Az egész út vakmerő, példátlanul szerencsés huszárcsíny, amely új utat tört az örökké nyugtalan és előretörő emberiség számára.
A Zeppelin légiútja tehát merész huszárcsíny, felderítőút, de semmiképp sem jelzi a fehér régió anyagi és szellemi birtokbavételét a fehér emberiség részéről. A szellemi hódítás művét mégis csak olyan expedíciók teljesíthetik be, amelyek huzamos kapcsolatba kerülnek a sarkvidéki földdel, a sarki tengerrel, a sarki jéggel, felderítik és megszüntetik az északi sark térképének még mindig ijesztően nagy fehér foltját, kiegészítik hiányos ismereteinket a sarkvidék légköri, földtani, óceánográfiai, mágnességi viszonyairól. Az anyagi hódítás a maga szétágazó s gyakran be nem vallott feladataival csak a szellemi birtokbavétel után következhet.
A sarkvidék kettős, szellemi és anyagi meghódításának művét az utóbbi években a szovjet sajátította ki magának. Megfigyelő- és segítőállomások, hajó- és repülőbázisok létesítése tekintetében a legkedvezőbb helyzetben van a sarki területeken "érdekelt" államok közül. Magára vállalt feladatának megvalósítása érdekében nem riad vissza komoly áldozatoktól. Áldozatkészségében bizonyos eszmei cél is irányítja. A sarki vidéket, nyugtalanító roppant fehér foltjával ahhoz az uralma alá tartozó orosz területhez számítja, melyet egészen be kell kebeleznie, fel kell szívnia. De ez az eszmei szempont csak kerete bizonyos anyagi törekvéseknek és szükségleteknek. A szovjet külkereskedelmében fontos szerepet játszik a sarkvidéki állatok prémjének és bőrének kivitele. A hatalmas orosz jégtörők, a "Gedov", a "Szibirjakov", a "Maligin", a "Russzanov" minden tavasszal fóka- és prémesállat-vadászatra indulnak, és ezeken a vadászutakon nagyszerű sarki hajó- és repülőlegénységet
269
neveltek fel. Távolabbi gazdasági érdek: legészakibb Szibéria és a részben még ismeretlen sarki szigetek valószínűleg nem jelentéktelen ásványi kincseinek kiaknázása. A még távolabbi, átfogóbb és sokkal fontosabb gazdasági szempontokról alább lesz szó.
A szovjet 1919-ben, mindjárt győzelme után megszervezte az ún. Kara-expedíciókat. Körülbelül 40 orosz és idegen hajó vett részt bennük. Utat törtek a Kara-tengeren keresztül és elhatoltak a nagy szibériai folyók torkolatáig. Először működött együtt rendszeresen repülőgép és hajó olyan sikerrel, ami egészen átalakította úgy a tudományos sarkkutatás, mint a sarki vadászat technikáját.
1929-ben alkalmazták először rendszeresen a hatalmas jégtörőflottát. S. Kamenyev elnöklete alatt sarki bizottságot alakítottak. Tagjai tudósok, tengerészek és repülők voltak, és közreműködésük szigorúan tervszerű, a tengerre, a szárazföldre és a levegőre egyaránt kiterjedő munkát eredményezett. Ebben az évben határozta el az orosz kormány, hogy a Ferenc József-földön meteorológiai megfigyelőt és rádióállomást állíttat fel. O. Schmidt, az orosz sarkkutatás egyik büszkesége vezette az expedíciót a "Szedov" jégtörőn. A hajóskapitány V. Voronyin volt. Július végén érték el a Ferenc József-földet, és a Szélcsend-öbölben felállították a rádióállomást. Behajózták a Ferenc József-föld egész szigettengerét, elhatoltak az é. sz. 82° és 4'-ig, és ezzel az eurázsiai félgömbön hajózási rekordot állítottak fel. Mélységméréseket végeztek, kutatták a víz kémiai összetételét, élettani, földtani és egyéb vizsgálatokat hajtottak végre. Minden évben tovább jutottak keletre, és mindenfelé meteorológiai megfigyelőket és rádióállomásokat építettek.
1930-ban Schmidt a "Szedov"-val újra expedíciót vezetett a Ferenc József-földre, első ízben hajózott át a Kara-tenger északi részén, felfedezte Vizé-szigetet és az Északi-földig hatolt. Ucsakov és két társa két évig itt maradt. Áttanulmányozták és térképre vették az egész szigettengert. 1931-ben a Vágy-fokon, 1932-ben pedig a Cseljuszkin-fokon alakult egy-egy megfigyelőállomás.
Az új intézmények jelentősége beláthatatlan. Először is a meteorológiában. A modern tudomány megállapította, hogy a Szovjetunió időjárásviszonyainak előre való meghatározására szükségesek az északi meteorológiai megfigyelések. Az északi megfigyelőállomások naponta jelentéseket küldenek a moszkvai Meteorológiai Központi Irodának. Azonkívül hasznos ásványokat tárnak föl, megállapítják a prémes állatok jelenlétét, a tengeri növényzetet kutatják. Az expedíciós hajók munkáját is nagymértékben elősegítik. Értesítik őket a várható időjárási viszonyokról, a jéghegyek helyzetéről és a rádió segítségével összekötik őket a kontinenssel. Újabb időben az állomásokat repülőgépekkel szerelték föl, ami jelentőségüket csak növeli. 1933 végén 22 orosz állomás dolgozott a sarkvidéken több száz főnyi személyzettel.
270
1932-ben az orosz kormány elhatározta, hogy végére jár az északkeleti átjáró problémájának. Fel lehet-e használni az útvonalat kereskedelmi célokra? Expedíciót indít el; a hajó Murmanszktól és Arhangelszktől északra a Rehring-szorosig hatol és azután Petropavlovszk, Kamcsatka és Vlagyivosztok felé halad. Először Nordenskjöld hatolt át az északkeleti átjárón 1878-79-ben. Az expedíció tudományos jelentősége igen nagy volt, gazdasági fontossága annál csekélyebb. Nordenskjöld kénytelen volt áttelelni, márpedig a két évig tartó hajóút kereskedelmi szempontból haszontalan. Még kétszer hatoltak át az északkeleti átjárón: 1914-15-ben Vilkitzky és 1918-20-ban Amundsen. Vilkitzky egy, Amundsen pedig két telet töltött a jégben.
Schmidt most ezt a feladatot tűzte maga elé, hogy áttelelés nélkül hatol keresztül, és ezáltal az átjárót kereskedelmi útvonallá avatja. Az orosz kormány a "Szibirjakov" jégtörőt bocsátotta Schmidt rendelkezésére, V. Voronyin vezetésével. Az expedíció nagyszerűen megoldotta feladatát: a "Szibirjakov" egyetlen nyáron, áttelelés nélkül, két hónap és négy nap alatt elérte a Behring-szorost.
A nagyszerű eredményt a következő évben teljes mértékben ki akarták aknázni. A sarkkutatás történetében először rakományt akartak szállítani az átjárón keresztül a Léna torkolatához. Ki akarták próbálni, mennyiben oldható meg az áruszállítás ezeken a tengereken és hogyan lehetne megszervezni a gőzősök és jégtörők együttműködését az átjáró egész vonalán. Ez volt a feladata a "Cseljuszkin" hajónak. Az expedíciót újra Schmidt vezette, a hajót V. Voronyin. 112 ember szállt a "Cseljuszkin" fedélzetére. A tudomány képviselőin kívül újságírók, művészek, fényképészek is elkísérték az expedíciót. Az út nem ment olyan simán, mint tavaly; a jégviszonyok sokkal kedvezőtlenebbül alakultak és a "Cseljuszkin" nem volt jégtörő. 1933. augusztus 10-én indultak el Murmanszk-ból. Áthajóztak a Barents-tengeren, elhaladtak Novaja Zemlja mellett, érintették a Magány-szigetet és az Andrejev-földet és november 1-én eljutottak a Behring-szoros bejáratához. De néhány nap múlva úgy alakultak a jégviszonyok, hogy a "Cseljuszkin" nem tudott továbbhatolni. Az áttelelést a nem túlságosan erős hajóval nem kockáztathatták meg. Szikratávírón kérték a "Litke" jégtörő segítségét. De a "Litke" rossz állapotban volt és nem jöhetett értük. Novemberben kénytelen-kelletlen megkezdték az áttelelést a hajón. A rettenetes jégnyomás február 13-án végzett a "Cseljuszkin"-nal, a legénység a jégrajra menekült, és itt tűrte el a téli éjszaka viszontagságait, amíg az orosz kormány repülőgépei áprilisban nem mentették meg őket. A tudományos munkák a jégtáblán sem szüneteltek egy pillanatra sem. A "Cseljuszkin" hajótöröttjei a legtávolabbról sem voltak úgy elzárva a világtól, mint akár a Nobile-expedíció jégtáblán meghúzódó száműzöttjei, és képzelhető, hogy az az állandó közvetlen kapcsolat a világgal milyen lélektani hatóerő. Egy New York-i nagy kiadóvállalat rádió útján ajánl
271
fel Schmidt tanárnak szerződést a "Cseljuszkin" útjáról megírandó könyvre. "Minden rendben. Kézirat szállítása a jégtábláról" – válaszolja a megmentésre várakozó Schmidt tanár.
A "Szibirjakov" és a "Cseljuszkin" utasait azonban kiváló teljesítményeikre nyilván nem kizárólag a kelet-szibériai és kelet-ázsiai kereskedelmi összeköttetés megkönnyítésének fontos célkitűzése hevítette. A békés gazdasági célok karöltve járnak a háborús előretörés vagy védekezés leplezett szempontjaival és szükségleteivel. Az északsarki régióknak, északabbra fokozatosan rövidülő légi útjain egy hadi repülőgépflotta sokkal hamarabb éri el a kelet-ázsiai területeket, mintha kénytelen lenne átszelni az eurázsiai kontinens törzsét. Talán ezért is fontos a szovjetkormányzat számára a legészakibb régiók légköri viszonyainak tanulmányozása. De az északkeleti átjáró szerepe is, a gazdasági célok mellett, egyéb értelmet nyer ebben az összefüggésben. Az európai Oroszország kikötőjében állomásozó orosz hadiflotta el van zárva a kelet-ázsiai partoktól és tengerektől. Ha bebizonyosodik, hogy az északkeleti átjáró valóban rendszeresen hajózható, úgy Oroszország mérhetetlen jelentőségű utat nyer a világtengerekhez, elsősorban a kelet-ázsiai vizekhez, a jövő egyik sorsdöntő haditerületéhez.
Keleten, Ázsia fölött a néma sarki birodalom bekerül a Világ háborús készülődéseinek zsivajába, Nyugaton, Grönlandon pedig az aranyat hajszoló világ forgatagába. Az észak-grönlandi hegyekben hatalmas aranyelőfordulásokat fedeztek fel, és máris nagy vállalatok alakulnak, a tőzsde élénken felfigyel, megindul az új népvándorlás az arany felé; rendszeres légi járatokat építenek ki északi Grönland és Dánia között.
Így tépi le, kíméletlenül és diadalmasan az idegen hódító a fátylat Észak Szfinxének, a fehér birodalom úrnőjének arcáról, hogy a teremtő és romboló természetnek embertől addig elzárt régióját a maga romboló és építő szenvedélyeinek színterévé avassa.