Mióta Mac Clure a Walesi Herceg-szorosban áttelelt, a gyakorlatilag értéktelen északnyugati átjáró csupán a földrajzban szerepelt. De az északkeleti átjáró majdnem olyan régi kérdését, Európa északi csúcsától a Bering-szoros felé, még nem oldották meg. A probléma most is foglalkoztatta a nemzetközi kereskedelmi politikát. Szibéria mint valami óriási, újonnan felfedezett világrész terült el, és a világrész gazdasági megnyitása mérhetetlen jelentőségű feladatot tűzött különösen az európai világ elé. Félvad lakosainak száma sokmillió volt, és általuk az egész világ számára fogyasztópiac nyílt volna meg. De maga Szibéria mesés kiterjedésű nyersanyagterület is. Szárazföldön nem lehet hozzáférni ezekhez az északi régiokhoz. Így csak az északi hajóút maradt.
A svéd "Vega"-expedíció feladata volt, hogy az évszázadok óta keresett utat végre megtalálja. Az expedíciót Adolf Erik Nordenskjöld vezette, a híres sarkutazó, aki 1858 óta Grönland és a Spitzbergák kikutatásában nagy érdemeket szerzett. Öt sarki útján nemcsak lángeszű tudósnak, hanem vakmerő vezetőnek is bizonyult, aki minden helyzetben meg tudja állni a helyét. 1878. július 4-én indult el a "Vega" Göteborgból, és a világ nagy feszültséggel várta, vajon sikerül-e áthatolnia a Bering-szorosig.
Ázsiai sarki terület
Az év elmúlt. A "Vegá"-ról nem érkezett hír. 1879 tavaszán a nyilvánosság nyugtalankodni kezdett az expedíció sorsa miatt. Ha a hajó Szibéria északi partján telelt át, akkor a nomádok a csodálatos esemény hírét vándorútjaikon délre hozták volna. A sztyeppéken futótűzként terjed a hír, és Orosz-
124
országon át bizonyosan Európába jutott volna. A hajó megfeneklett? A legénység elpusztult a Jeges-tengeren?
1871-ben Gordon Bennett, amerikai újságkirály megkerestette Belső-Afrikában az elveszett David Livingstone-t. Henry Stanley, a szerencsés megmentő azóta a modern felfedező-utazó típusának számított. Egy északsarki út nem csekélyebb szenzációt ígért. Gordon Bennett tehát felszerelt egy hajót, a "Jeannette"-et és kiküldte azzal a feladattal, hogy San Franciscótól a Bering-szoroson felfelé vitorlázzon. Meg kellett keresnie az elveszett "Vegá"-t. Így majd megoldja az északkeleti átjáró problémáját kelet felől. Végül meg kell próbálnia elérni az Északi-sarkot. A tengeri áramlat megfigyelései régóta megmutatták, hogy a Bering-szorostól a jég erős vonulása húzódik északra, talán a sarkon túl. A "Jeannette" a jégvonulatra bízza rá magát. Már a gondolat egyszerűsége elképesztette az embereket: megint a Kolumbusz tojása!
125
Augusztus elején a "Jeannette" a Bering-szorosban cirkált és átkutatta a partot a "Vega" elveszett emberei után. Már két nap múlva megtudta, hogy Nordenskjöld két hete itt haladt el, és nem messze északnyugatra, a Koljucsin-öböl közelében telelt át. A "Vega" útja tényleg nagyszerűen sikerült, de közvetlenül a cél előtt, 1878 szeptember végén befagyott, és csak 1879. július 18-án szabadult meg. Szíves bennszülöttek a "Jeannette" kapitányát Nordenskjöld téli táborához vezették, és nem lehetett többé kétség: a "Vega" megmenekült, az északkeleti átjárót megtalálták – az útiprogramnak csak harmadik részét nem valósították meg: az Északi-sark elérését. A "Jeannette" északra vette irányát, augusztus végén észlelte a Wrangel-földet, mely kétségtelenül sziget volt, nem pedig, mint néhány földrajztudós eddig állította, Grönland módjára az Északi-sarkig felnyúló nagy kontinensnek déli csücske. A hajó szeptember 6-án a jégrajba bevitorlázott, mely tényleg észak felé vonult. Már szeptember közepén rendkívül korán, teljesen befagyott a hajó, és most az alattomos jégrajnak kényre-kedvre ki volt szolgáltatva.
A "Jeannette" derekas, gőzerővel megerősített vitorlás volt, évekkel ezelőtt résztvett egy Franklint kereső expedícióban. Nagyszerűen felszerelték három évre. Kapitánya De Long, az amerikai tengerészet egyik legkiválóbb emberének számított. Öt derék tiszt és két tudós kísérte el, és a 24 főnyi legénységet gondosan válogatták össze. A szánkutyákra két indián – két kipróbált vadász – felügyelt. A konyháról két kínai gondoskodott.
A hajó lassan-lassan északnyugatra vonult a jéggel. A fedélzeten szorgalmasan és jókedvűen dolgoztak. Jegesmedvéket és rozmárokat ejtettek el. A hajószolgálat is elég időt vett igénybe. A vízgödrök a jégen ragyogó korcsolyapályákká fagytak. De a mérések, mélytengerkutatások, meteorológiai és csillagászati megfigyelések legjobban a tudósokat foglalták el. Egy jégtáblán a legújabb műszerekkel teljes obszervatóriumot rendeztek be. Még telefon-összeköttetést is létesítettek a hajóval, és este a kivilágított kabinnyílásokból kacagás és zene hangzott ki a néma sarki éjszakába.
De november elején a jég félelmes mozgásba jött, mintha a könnyelmű és gondtalan betolakodóknak csak most akarná megmutatni félelmes hatalmát. Két méter vastag jégtáblák könnyű palalemezek módjára tolultak egymásra, és a "Jeannette" faerődítményének úgy mentek neki, mint a középkori ostromló szerszámok. A legénységnek ég felé meredt a haja, és a kutyák üvöltve és vonítva bújtak meg, úgy dörgött, ropogott és harsogott az elemek rohama. Hasadékok és csatornák szakadtak föl, és a "Jeannette" néhány napig az össze-vissza vándorló jégtömegek közt, magas hullámokon himbálódzott. A jégtábla az obszervatóriummal és négy kutyával elsodródott, és a könyörtelen sarki éjszakában az állatok üvöltése még sokáig hangzott. November 10-én nyugalom állt be. A jég összezárult és a téli élet két hónapig a maga szabályos rendjében folyt.
126
1880 januárban a jég új támadásra indult, és léket ütött a "Jeannette" orrán. A víz emelkedett az előrészen, a léket nem lehetett megtalálni, a szivattyúk működésbe léptek, és ettől a naptól fogva 18 hónapon át szakadatlanul dolgoztak! A jég nem eresztette el a hajót, átkulcsolta biztos zsákmányát. A tavaszi viharok rombolták a jégvárat, a "Jeannette"-et azonban nem szakították el, és a robbantási kísérletek a torpedókkal olyan hatástalanok voltak, mint a gyerekjáték. A nyarat magán a jégen nem tehetett megérezni, ámbár a nap hevesen tűzött le. Egy óriási medve jelent meg hirtelen a fedélzeten: úgy hatott, mint valami borzasztó szerencsétlenség előhírnöke. A medve keresztültört a dühöngő kutyák falanxán, tátott szájjal és felemelt talpakkal rohant a menekülő matrózokra. Az utolsó pillanatban találta szíven egy golyó. Egy másik alkalommal De Long kapitány került váratlanul szembe a jégsivatag királyával. Keményen szembenéztek egymással – azután a fegyvertelen De Long elővigyázatosan visszavonult. A bestia valószínűleg kiadós lakomáról jött, és csak pillantásával követte, mintha mondani akarná: Úgysem szabadulsz előlem!
Egy szeptemberi napon az egyik indiánus a legnagyobb izgalomban tért vissza kirándulásáról a hajóhoz. "Én találni két emberház!" dadogta elborzadva. Vajon belenézett-e és látott-e embereket benne? "Nem, én egészen megijedni" – felelte a derék rézbőrű. Chip hadnagy azonnal odavezettette magát a titokzatos helyhez: ott állt a jégen sértetlenül az obszervatórium, melyet 10 hónap előtt magával ragadott az ár!
Leszállt a második téli éjszaka. A szivattyúk szakadatlanul dolgoztak, a nedvesség elviselhetetlen lett a hajóban. A jég nem mozdult. Lassan, kínzó lassúsággal haladt a jégvonulat északnyugatra. 1881. május 18-án először kiáltott a hajókalauz a megfigyelőhordóból: "Föld a látóhatáron!" Egy kis sziget partja volt, mely a felfedező hajó nevét kapta meg. Néhány nap múlva egy második part tűnt fel, a Henriette-sziget, azután megint egy: a Gordon Bennett-föld – az újszibériai szigetcsoport legészakibb nyúlványai.
Június 6-án éppen visszatért egy szánexpedíció az Henriette-szigetről, amikor a jégraj megkezdte utolsó rohamát a "Jeannette" ellen. 10-én, úgy látszott, sorsa meg volt pecsételve. De Long kapitány már minden készletet, sátrakat, szánakat és csónakokat a jégre rakatott, mely minden irányban félelmes mozgásban volt. Egyszerre azonban valamennyiük meglepetésére a jég szabadon akarja engedni a hajót. Tüstént befűtik a gőzkazánokat, a kormányt beigazítják és 11-én a "Jeannette" kék tengeren úszik. Úgy látszott, legyőzték a veszélyt. De ez csak a macska játéka volt az egérrel. 12-én újból bezáródott a jég. A hajóbordák ropogtak, a felső fedélzet meghajlott, a parancsnokhoz vezető lépcsők összetörtek. "A jég behatol a szénraktárba!" Ez volt a jel a süllyedő hajó elhagyására. A kapitány utolsónak ugrott le. 13-án éjjel a hajótörzs és a kémények eltűntek a hullámnok közt. Az árbocok
127
a jégdarahok közt recsegve törtek szét, a bóják és a gerendák a vizen hányódtak – azután a félelmetes örvény fölé jégtömegek nyomultak. Gordon Bennett büszke "Jeannette"-je nem volt többé.
Már sok sarki expedíciónak kellett menekülnie az elhagyott hajóról a zajló jégre. Miért ne sikerülne ez az elsüllyedt "Jeannette" derekasan felszerelt legénységének?
De Long kapitány nem hagyott időt embereinek, hogy az előttük lejátszódott megrázó katasztrófán tépelődjenek s elcsüggedjenek sorsukon. Egyetlen kezet sem nélkülözhettek a munkában, hogy a vadon összedobált poggyászt rendezzék és kiválogassák, minden feleslegeset kiselejtezzenek, az élelmiszert 60 napra beosszák és vízhatlan zsákokba bevarrják. A hálózsákokat súlyuk miatt átvarrták kisebbre, a menetelésre tartalékruhákat csináltak, a szánokat a három mentőcsónak felvételére készítették elő, és végül minden poggyászt a csónakokba tömtek. Június 17-én a legénység készen állott és megkezdődött a visszavonulás.
Olyan tapasztalt sarkutazó, mint De Long, ilyen menetelésre a jégen át szabad elhatározásából bizonyára nem vállalkozik. Az évszak túlságosan előrehaladt. A nap hóból és jégből sarat gyúrt, melyben a 750-750 kilónyi szánterhek minden pár lépésnél megrekedtek. A 23 kutyának és a 28 embernek – a többiek betegek voltak – legvégső erőfeszítésükre volt szüksége, hogy csak pár métert is előre tudjanak haladni. Lapáttal és csákánnyal kellett előbb utat egyengetni. Reggel az éjjeli fagy csalóka jégtakarót terített az útra, mely már az emberek léptei alatt beszakadt. Délben az emberek térdig gázoltak a jeges iszapban, ahová a szánok éjszaka befagytak. Emellett a jég erős mozgása és a gyakran egészen hirtelen feltátongó rettenetes szakadékok vágták el az utat. A szakadékok a jégvonulás következtében mindig keletről északnyugatra futottak, sohasem dél felé, amerre annyira sóvárgott hajóutat nyitottak volna. Szeszélyesen szűkültek és tágultak. A vándoroknak jégtáblákat kellett odavontatniok, és ezeken az ingadozó hidakon végtelen elővigyázatossággal átszállítaniok a csónakokat, szánokat és embereket. Néha havas eső esett – és teljesen lehetetlen volt, hogy a nedves sátrakban éjszaka megszárítsák az átázott ruhákat.
A legrettenetesebbet azonban De Long eltitkolta emberei elől, hogy ne kergesse őket egészen a kétségbeesésbe. Egy hete minden erejük megfeszítésével, nehéz teherszíjakkal a mellükön, botladozva és el-elcsúszva zneneteltek. Ekkor a kapitány helymeghatározása azt mutatta, hogy 50 kilométerrel északabbra voltak, mint azelőtt! A jégvonulás kiinduló pontjuknál távolabb
128
lökte őket vissza. Ha a jégfelszín nem áll meg, akkor nem lesz elég 60 nap, hogy a déli úton elterülő valamelyik szigethez elérjenek. És a legénység a poggyász- és élelmiszer-szállításban már most agyondolgozta magát. Egyik a másik után esett össze és növelte a szánok terhét, legalább is apasztotta a munkáserőt. Amellett napról-napra mind súlyosabb akadályok tették próbára az emberek türelmét és ellenállóképességét. 10-12 órát dolgoztak, mint az igáslovak. És az eredmény? Egy vagy két kilométerrel tényleg délebbre jutott a karaván, és azt hitte, hogy sok kilométernyi utat tett meg. A jég vonulása csúffá tette fáradságukat és eredményük legnagyobb részét elrabolta.
A 60 nap már végére járt, amikor De Long augusztus 31-én először lépett szilárd földre. Elérték a Fagyejev-szigetot és ezzel valamit nyertek: a halálos jégvonulatot maguk mögött hagyták. Most a kimerült, az emberfeletti megerőltetéstől és éhségtől lefogyott matrózok a tengerszorosok jéglabirintusán keresztül az újszibériai szigetek közt vánszorogtak. Végre a Szemjonovszkij-szigetnél elérték a jégszegélyt és úgy látszott, túljutottak a legnehezebben. A csónakokat vízre bocsátották, hogy délre evezzenek a szibériai partokhoz, ahol talán a nyári vadászataikon elkésett nomádoknál segítséget találnak. A veszély nagy volt: a készletek már csak nyolc napig futották, akármennyire csökkentették az adagokat.
A "Jeannette" legénysége szeptember 12-én, 92 napi menetelés után tovahajózott a Léna-torkolat irányában. Az egyárbocost maga De Long vezette. Dr. Ambler orvos, Collins, a "New-York Herald" levelezője és 11 ember ment vele. A második csónakot Chip hadnagy vezette; a legénység hét emberből állt. A harmadikat Dannenhauer hadnagy; Melville főmérnök, Newcomb természetbúvár és nyolc ember kísérte.
A szél derekasan a vitorlákba kapott, és mindenki fellélegzett. Jól haladtak előre, – néhány nap múlva biztosan feltűnik a part – ott vár rájuk a menekülés. Lőszerük volt bőven. A rettegett Észak-Szibéria talán nem egészen kihalt; valami ember és vad biztosan kerül elébük. Ha életre-halálra kell küzdeni, a két indián szimata megteszi a magáét.
Éjszaka dühöngő északi vihar rohanta meg a három csónakot, szétkergette őket, és most a végső katasztrófa ugyanazzal a rettenetes hirtelenséggel teljesedett be, mint a "Jeannette" pusztulásánál. Chip csónakjából és hét emberéből sohasem merült fel semmi nyom. A harmadik csónak Melville mérnök vezetése alatt – Dannenhauer hadnagy hóvakság miatt kénytelen volt átadni a parancsnokságot – szeptember 16-án elérte a Lena egyik sekély torkolati ágát és egy elhagyott kunyhót talált. Alig volt embere, akinek ne fagyott volna meg valamelyik testrésze. Egy matróz a kiállott rémülettől megőrült. Melville csapatát a szárazföld belseje felé vezette, és olyan szerencséje volt, hogy bennszülötteket talált; igaz, hogy csak Bulun telepítvény-
129
ben, amely a parttól 250 kilométer távolságban volt. Melville maga előre sietett, hogy segítséget hozzon, és valamennyi kísérője Melville elszántságának köszönhette szabadulását.
Mi történt az első csónakkal? Hol volt a kapitány? Melville a kérdésekre Bulunban kapott feleletet. Éppen szerencsésen együtt voltak valamennyien, amikor De Long szakaszából két matróz érkezett, Nindemann és Noros. Ők voltak a legerősebbek, és a kapitány előre küldte őket, hogy segítséget hozzanak. Amit jelentettek, meghaladta Melville leggonoszabb aggodalmait is.
De Long csónakja a szeptember 13-i éjszakai viharban elvesztette árbocát és vitorláját. Az evezők segítségével három nap múlva elért egy sekély partot, és zátonyra futott rajta. A legénység több száz méteren a vízben gázolva holmijaival a száraz partra menekült. Két napig pihentek. Uszadékfa tűzrakáshoz volt elég. Az élelmiszerek azonban legfeljebb öt napra futották. A 40 kutya közül már csak egy élt. Amikor felkerekedtek, a teher az elgyöngült legénységnek túl nehéz volt: sátrak, fegyverek, lőszerládák és élelmiszer – Erikson matróz az egyik szánon gyámoltalanul hevert: mindkét lába elfagyott. Az indiánusok öt nap múlva két rénszarvast lőttek. Kilenc napig vánszorgott tovább a halálmenet. Egy széles folyóág megállást parancsolt. Erikson állapota is pihenést kívánt. Október 7-én meghalt, és matrózszokás szerint egy léken át a folyó jegében temették el. Egy hóvihar lehetetlenné tette a továbbhaladást. De Long és emberei még két napig küszködtek előre. Leölték az utolsó kutyát. Alexia, a hűséges indiánus hosszú vadászatról egy nyomorúságos jégfajdot hozott haza. Tea és alkohol volt az utolsó szer, amivel elkábíthatták az éhség kínjait.
Október 9-én De Long utolsó kísérletnek előreküldte Nindemannt és Norost. Nindemann 1873-ban a "Polaris"-on volt. Kiállta a 196 napos jégtábla-utat Grönland partja mentén Jánossal és Józseffel, a két eszkimóval és tíz bajtársával. Tudta, mi forog kockán. A két matróznak egy puskája és 40 tölténye volt, takarójuk éjszakára és tápláléknak 40 gramm alkohol. Az örvénylő hóviharon át a Léna mentén haladtak előre. Éjszakára kezükkel és késükkel a hóba lyukakat vájtak. Fűzfalevelekből teát főztek: hozzá fókabőrt rágtak, amit nadrágjukról metszettek le. Tizenkilencedikén elértek néhány elhagyott kunyhót, Bulkur telepet. Ott kiszáradt penészes halak hevertek, – befalták őket és megpihentek. Hirtelen rénszarvasokat látnak kunyhójuk előtt. Ide a puskát és kifelé! Előttük állt egy tunguz, a rémülettől reszketve az előrohanó emberek és a felemelt fegyver láttára, és felemelt karral könyörgött életéért. Más bennszülöttek is odaszaladtak. A két matróz megmenekült, de nem értették a bennszülöttek nyelvét, és kéztördelésből és könnyekből a tunguzok nem sokat vettek ki. Megpróbálták ugyan, hogy északra magukkal viszik őket, ahol a kapitány és az utolsó élve maradottak
130
– mennyien lehettek még? – az éhhalállal viaskodtak. De minden kísérletük hiábavaló volt. A matrózok nem tehettek mást, mentek a bennszülöttekkel a szárazföld belsejébe. Így jutottak el Bulunba, és itt találták Melville-t.
A bátor ember rögtön ruhákat és élelmiszereket csomagolt össze, és szánokkal és bennszülöttekkel északra sietett. Megtalálta ugyan De Long néhány táborhelyét, amit Nindemann és Noros pontosan megjelölt. De a kapitánynak és embereinek se hírük, se hamvuk. A rettenetes hóviharok arra kényszerítették Melville-t, hagy visszatérjen Bulunba. Nem tehette kockára a maga és elsősorban társai életét.
Februárban az orosz kormány egy segélyexpedíciója hajózott le a Lena mentén Melville vezetése alatt. Nindemann mutatta az utat. Alaposan átkutatták a partokat. Mi mered elő a hóból? Egy puskacső. Hogyan került ide? Ellapátolták a havat – két hulla került felszínre. Nindemann és Melville rájuk ismert: Boyd és Görtz matrózok voltak. Hát a többiek? Tovább kerestek és minden hókupacot felástak. A folyón lefelé kissé délebbre egy tábori üstöt találtak: itt tűzhely volt. Melville lábával egyszer csak valami ke,énybe ütődött: egy hullának a hóból kimeredő keze volt, – mintha segítséget kérne. Magának a kapitánynak keze volt; holttestét itt temette el a hó. Néhány lépéssel távolabb feküdtek a többiek, egypáran sátorvászonnal és takarókkal leterítve. Szorosan De Long mellett naplója, melyet utolsó világos pillanatáig írt, és a ceruza, amint elerőtlenedett kezéből kihullott – a kézből, mely még a halálmerevségben is jelt adott a közeledő megmentőknek.
Hogy mit állhattak ki a szerencsétlenek, arról tanúskodjanak De Long naplójából az utolsó lapok.
DE LONG KAPITÁNY UTOLSÓ NAPLÓJA
Péntek, 1881. október 7. – Reggelink az utolsó fél font kutyahús és tea. Ma az utolsó kis teát tettük a fazékba. És ezzel menjünk 40 kilométert? De bízom Istenben: megoltalmazott eddig is. Most sem engedi, hogy éhen haljunk!
Az egyik Winchester-puska nincs rendben, ezért hátrahagytuk. A következő sorokat helyeztem el a kunyhóban, ahol az éjszakát töltöttük:
"A szerencsétlenül járt "Jeannette" U. S. A. gőzös alulírott tisztjei és legénysége ma reggel elhagyják ezt a kunyhót, és a Léna mentén erőltetett menetben Kumak-Szurka, vagy egy másik telepítvény felé haladnak. Kedden, október 4-én értünk ide egy beteg bajtárssal, Erikson matrózzal. Tegnap reggel meghalt és délben a folyóban eltemettük. Rosszindulatú fagybántalom és a teljes kimerültség ölte meg, amit a rossz időjárásban való vontatás okozott.
131
Mi többiek egészségesek vagyunk, de rettenetesen éhezünk. Ma reggel fogyasztottuk el utolsó élelmiszerünket."
Nyolc órakor indultunk el és három óra alatt öt kilométert tettünk meg. Akkor erőnk végére jutottunk, és már csak támolyogtunk. Egy halom uszadékfa, melyet az árvíz mosott oda, alkalmas táborhely volt. Elkészíttettem az ebédet: 20 gramm alkoholt és egy fazék teát. Azután egy befagyott folyóágig tovább meneteltünk, négy ember megpróbálta az átkelést és beszakadt. Hogy egy tagjuk se fagyjon el, a nyugati parton tüzet rakattam, és míg száradtunk, elküldtem Alexia indiánust, hogy valami ennivalót hajszoljon fel. Megparancsoltam neki, hogy ne menjen messze és hogy ne maradjon el soká. De két órakor még nem tért vissza és még nyoma sincs.
Könnyű délnyugati szél, köd. A déli látóhatáron hegyek tűnnek fel. Öt Órakor Alexia egy jégfajddal jött meg. Azonnal levest főztünk belőle, és azután takaróink alá bújtunk. Holdtölte, az ég csillagos, nincs nagyon hideg. Alexia mérföldnyi messzeségben jégmentesnek látta a folyót.
Szombat, október 8. – Reggeli: 20 gramm alkohol 0,3 liter forró vízben. Tizenegy órakor egy nagy folyóhoz értünk. Tovább mentünk. Rettenetes hófúvások, meg kell fordulnunk. Balszerencse. Hó. Délkeleti szél. Hideg. Csak kevés fa. Tíz gramm alkohol.
Az orvos hozzátoldása: "Az alkohol kitűnően hat. Elnyomja a farkaséhséget, a gyomor marcangoló fájdalmát, és meglehetősen jó erőben tartja az embereket, pedig kis mennyiségeket adunk nekik."
Vasárnap, október 9. – Istentiszteletet tartottam. Nindemannt és Norost előreküldöm, hogy segítséget keressenek. Takarót, puskát, 40 töltényt és 40 gramm alkoholt visznek magukkal. Maradjanak a folyó nyugati partján, míg el nem érnek egy telephez. Hét órakor kerekedtek fel, "hurráé-kiáltásunk kísérte őket. Nyolc órakor elindultunk. A folyón való átkelésnél beszakad-tunk, pihentiink, tüzet raktunk és megszárítottuk ruháinkat. Tíz órakor újra úton. Lee összesik. Ebédre 20gramm alkohol. Alexia három jégfajdot lő. Levest főzünk. Követjük Nindemann és Noros nyomait: ők már régen eltűntek a látóhatárról. Három órakor tovább megyünk. Magas meredek part. A jég a folyón gyorsan északra vonul. Öt órakor nagy tömeg uszadékfánál megállapodunk. Csónakot találunk. Fejünket belefúrjuk és alszunk. Tíz gramm alkohol.
Hétfő, október 10. – Elküldöm Alexiát, hogy jégfajdokat lőjön. Rettenetes éhség. Rénszarvasbőrt eszünk. Könnyű délkeleti szél. Nincs nagyon hideg. Miközben egy patakon átkelünk, hárman beszakadunk. Tüzet rakuuk és megszárítkozunk. Tizenegy óráig előre vánszorogtunk. Teljesen kimerültünk. Az alkoholos palackban maradt tealevelekből teát főzünk. Délben megint előre. Friss szél dél-délnyugatról. Hófúvás. A járás nagyon nehéz lett. Lee könyörög, hogy hagyjuk hátra. Nem hagyjuk. Követjük Ninde-
132
mann útját. Három órakor pihenés. Nem bírjuk tovább. Egy partmélyedésbe bújunk, fát szedünk és tüzet rakunk. Alexia vadaszatra indul. Vacsorának egy kanál glicerin. Minden ember gyönge és erőtlen. Isten, segíts!
Kedd, október 11. – Délnyugati vihar hóval. Nem tudunk mozdulni. Semmi vad. Egy teáskanál glicerin és forró víz. Nincs tűzifa a közelben.
Szerda, október 12. – Az utolsó teáskanál glicerin forró vízzel. Délben egy pár tenyérnyi fűzfaágat főzünk és megisszuk a felöntést. Valamennyien egyre jobban gyöngülünk. Alig van erőnk tűzifát szedni. Délnyugati vihar hóval.
Csütörtök, október 13. – Tea fűzfalevelekből. Erős délnyugati szél. Nindemannról semmi hír. Isten kezében vagyunk. Ha nem könyörül rajtunk, elvesztünk. A vihar ellen semmit sem tehetünk, az ittmaradás pedig az éhenhalást jelenti.
Dél felé két kilométerrel haladtunk előre, és átkeltünk egy új folyón, vagy a réginek egyik ágán. Amikor a másik partra értünk, láttuk, hogy hiányzik Lee. A partlejtőben gödröt ástunk és odafeküdtünk. Lee-ért küldtem: a hóba vájta magát és várta halálát. Valamennyien elimádkoztuk a Miatyánkot és a Hiszekegyet. A "vacsora" után erős vihar. Rettenetes éjszaka.
Péntek, október 14. – Reggeli: fűzfatea. Ebéd: fűzfatea. A déli vihar csillapult.
Szombat, október 15. – a 125. nap a "Jeannette" pusztulása óta. Reggeli: fűzfatea és két régi csizma. Elhatározzuk, hagy napkeltekor tovább megyünk. Alexia erőtlen. Egy üres gabonacsónakhoz értünk. Megállás és tábor. Alkonyatkor a déli látóhatáron füstöt láttunk.
Vasárnap, október 16., 126. nap. – Alexia egészen kimerült. Istentisztelet.
Hétfő, október 17., 127. nap. – Alexia haldoklik. Dr. Ambler megkeresztelte. Elmondtuk a "betegért való imádságot". Collins születésnapja, 40 éves. Napkeltekor meghalt Alexia. Éhségokozta végkimerülés. A csónakba tettük. Zászlóval takartuk le.
Kedd, október 18., 128. nap. – Csöndes szelíd levegő, hóesés. Délután eltemettük Alexiát, a folyó jegére tettük és jéglapokkal betakartuk.
Szerda, október 19., 129. nap. – Szétvágtuk a sátrat és cipőket csináltunk belőle. Dr. Ambler új táborhelyet keresett; besötétedéskor átköltöztünk.
Csütörtök, október 20., 130. nap. – Világos és napos idő, de nagyon hideg. Kaach teljesen kimerült.
Péntek, október 21., 131. nap. – Éjfélkor Kaach bajtárs a doktor közt és köztem holtan feküdt.
Szombat, október 22., 132. nap. – A doktor, Collins és én Lee-t és Kaach-ot a domb széléig vittük, akkor elájultam. Már a jégre se tudjuk tenni a hullákat.
133
Vasárnap, október 23., 133. nap. – Valamennyien egyre gyöngébbek vagyunk. A sötétség beállta előtt még valami fát kerestünk. Felolvastam egy szakasz vasárnapi ájtatosságot. Valamennyiünknek rettenetesen fáj a lábunk. Nincs cipőnk.
Hétfő, október 24., 134. nap. – Rettenetes éjszaka.
Kedd, október 25., 135. nap. – Vigasztalan.
Szerda, október 26., 136. nap. – Hideg, éhség. Betegek vagyunk.
Csütörtök, október 27., 137. nap. – Iverson egészen elgyengült.
Péntek, október 28., 138. nap. – Iverson hajnalban meghalt.
Szombat, október 29., 139. nap. – Ma éjszaka meghalt Dressler.
Vasárnap, október 30., 140. nap. – Boyd és Görtz az éjszaka meghalt. Collins haldoklik.
Nordenskiöld "Vegá"-jával az egész világ ujjongása közepette sértetlenül tért haza. Most a "Jeannette" veszett el, a "Vega" kutatója. Egyetlen cetvadász látta az amerikai hajót, amint a jégraj felé evezett; más senki sem. Ha az Északi-sark felé halad, akkor hamarosan nem lehetett hírre számítani. Igaz, még akkor nem rendelkeztiink pontos ismeretekkel az út hosszú tartamáról, a jégvonulat szabálytalanságáról és lassúságáról. Hiszen elsőnek a. "Jeannette" próbálta volna ki ezeket. De úgy látszik, a rettenetes szükség segélykiáltása titokzatos hullámokon tovább száll a mindenségben. Valami szerencsétlenség érzése reszkettctte a levegőt 1881 tavaszán, vad, sötét sejtelmekből született hírek kószáltak. Nyáron a sarki tenger felé öt mentőexpedíció indult el. Az egyik hajó a "Rodgers", ennek a fedélzetén is egy újságíró tartózkodott, William H. Gilder, Gordon Bennett "New-York Herald"-jától. A feladat ugyanaz, mint két év előtt: felkeresni az eltűnteket, és ha lehetséges, elérni az Északi-sarkot.
1881. augusztns 25-én a "Rodgers" érintette a Wrangel-földet és 16 napig a környéken cirkált anélkül, hogy a "Jeannette" nyomára akadt volna. A szárazföld partján sem láttak semmiféle hajóroncsot. A bennszülöttek amúgy is vadásznak az ilyen parti jószágra – megbecsülhetetlen drágaság az, a távoli művelt világból. Az észak-szibériai parton tehát a „Jeannette" nem szenvedett hajótörést. A Wrangel-földi csukcsok – kis telep hét bőrsátorral – éppen olyan keveset tudtak. Kettő közülük a "Rodgers" fedélzetére jött kalauznak. A legénység rozmárokra vadászott. Medvéket és vadkacsákat is tömegestül lőttek – úgy látszott, itt nyüzsög a vad. Ugyanekkor, nem túlságosan messze az áldott vadászterületektől, De Long és hűséges emberei utolsó harcukat vívták az éhhalállal.
134
Szeptember 14-én kötötte a "Rodgers" első ismeretségét a jégrajjal és néhány napig megpróbált északra átfurakodni. Minthogy azonban a "Jeannette" embereinek szánexpedícióiról semmit sem tudott meg, és nem akarta mozgási szabadságát eljátszani, – a hajó a jégbe fagyott volna – megelégedett azzal, hogy olyan szélességet ért el, ameddig egy hajó sem hatolt előre 70°44’ – s hogy Berry kapitány hajóját a veszélyes jégfelszín-siklásból szerencsésen kivezette és a szibériai parton horgonyt vetett. A kis Idlidlja-szigeten élelmiszerraktárt állítottak fel arra az esetre, ha az eltűntek erre vennék útjukat. Azután a "Rodgers" a Szent Lőrinc-öbölbe ment téli szállásra. Két hónap múlva a hajó, mely a "Jeannette"-nek segítséget akart vinni, már csak emlék, már csak puszta nev.
1881. november 30-a volt, meséli a szemtanú Gilder. A derengés szürke, hideg fátylain át mogorván tekint át a fiatal nap. "Ott, ott! Nem látjátok? Segítség!" Sűrű füst tör fel a hajó előrészéből. Tűz a fedélzeten! "Mindenki a fedélzetre!" Vastag füstcsomók gomolyognak a "Rodgers" fölött, a hajótörzsből mind erősebben pöfög elő a fekete gőz.
A tűz sistergésén, ropogásán kívül csak a tisztek vezényszava hangzik. A rend és nyugalom mintaszerű, minden ember a helyén. "A lyukakat beborítani!" – "Szivattyúkat megindítani!" Valamennyi kéz dolgozik. Egy nyomószivattyú a fedélzeten hatalmas vízsugarat köp az örvénylő füstbe.
"Fejszét ragadni!" A fedélzetet felhasítják, hogy a tűz gócpontjához hozzáférjenek. A mélységből egyre sűrűbb füsttömegek rajzanak elő, az előfedélzet olyan, mint valami hirtelen megnyílt kráter. Sárgászöld szalagok fonódnak most át a fekete gomolyagokon.
A fűtő a koromtól feketén a fedélzetre tántorog – el akarja mesélni, hogy mit élt át a kazánházban. De összeszorul a torka.
"Önkéntesek, előre!" Három-négy ember ugrik le a keskeny lépcsőn, hogy a kazánházat tömítsék. A többiek az előfedélzeten a nyílást kitágítják, hogy a tűznek szabad teret engedjenek. A fedélzeten éles szél söpör végig; csak arra várt, hogy az izzó parazsat lánggá élessze.
"A kazánokat befűteni!" A hajót el kell szabadítani, meg kell fordítani, hogy orrát a szél karmaiból kiragadják. Kemény matrózkáromkodás hangzik föl. Hogy a befagyást megakadályozzák, hetekkel előbb szétvágták a csöveket – most először össze kell forrasztani és aztán meg kell szegecselni őket. "Nyugalom! Nyugalom!" intenek a tisztek. A sietésnek nem szabad ideges kapkodássá fajulnia. A kalapácsok, harapófogók csengenek, a fejszék zuhognak, csepeg az izzadság. A vízsugár, melyet a nyomószivattyú lövell a forrongó kráterbe, elgőzölög, mint egy csepp a forró kövön. A tűz új és jó táplálékot talált: világos lángok törnek elő. A füstoszlop gigászi formákban hömpölyög az ég felé. Vezényszavak röpködnek szájról-szájra. A kazánok
135
dolgoznak. A hajó fardeszkájával fordul a szélnek; talán az előrészre korlátozhatják a tüzet.
Új vezényszavak harsogják túl a lázasan siető legénység zsibongását. Az olajat és puskaport a tűz közeléből a fedélzetre hozzák. Új rémhírek a mélységből: a szénkamrák és a fűtőház tele füsttel. Odalent tüdő nem lélegezhet, szem nem láthat. A tűz már a hajó szívét, a gépházat támadja meg. A legénység arca sötét és merev. Tudják már: elveszett a hajó. A készleteket ki kell dobni a hajófarból! Néhány ember engedelmeskedik a parancsnak, és üres kézzel tér vissza: a készletkamrák tele vannak mérges gázokkal. Itt nem lehet semmit som megmenteni!
Mozgás a hajó közepén; három ember a mélyből egy kötelet húz föl, abba kapaszkodik Morgan tűzmester. Lent kezelte a fecskendőcsövet, pedig a füst és a tűz óriási volt – lélegzetet akar venni – azután megint lemegy. A többiek erőszakkal tartják vissza: lent a biztos halál leselkedik.
Az egyik kajütből nyöszörgés és vinnyogás hallatszik: két kutya – tisztán lehet hallani. Bezárták őket és halálfélelmükben vonaglanak. A matrózok be akarnak menni értük a füstbe – néhány lépés, és visszatántorodnak. Az egyik kutya elhallgat. Csak a kis Reley, a félszemű, a legénység kedvence nyöszörög még. Aztán az is elcsendesedik.
Az előfedélzet örvénylő tűztenger. A gerendákba mohón falják be magukat a lángok. A szél bátorítja a lángokat, hogy pusztító munkájukat a hátulsó fedélzetre is kiterjesszék. Az olajat és a puskaport kidobják.
"A gőzcsöveket átvágni!" Az egész hajóhelyiséget meg kell tölteni gőzzel – utolsó kísérlet a tűz elfojtására. Az elvágott csövekből és tömlőkből fütyülve tódul ki a gőz. Diadal! a láng eltűnik. Reménysugár csillan fel mindenki szemében. Fél perccel később a tűz kétszeres erővel tör elő. A harc reménytelen, az erők nagyon egyenlőtlenek. A tisztek kiadják a parancsot a menekülésre. – Menekülni? Körös-körül új pusztulás leselkedik. Az öblöt jégiszap tölti meg, amely nem bírja el az embert s nem engedi át a csónakot. Még egy utolsó kísérlet: a hajó teljes erővel fusson zátonyra. A matrózok mindent elkövetnek, hogy a koromtól merev, félig megpörkölt vitorlákat kifeszítsék. Az alattomos végzet ezt a kísérletet is meghiúsítja. Negyed órával ezelőtt a szél még élesztette a tüzet, most egyszerre ellankad. A hajó a jégiszapban csigalassúsággal vánszorog. A kormánynak többé nem engedelmeskedik. Sekély vízben fenékre kerül.
Még egy mód van a menekülésre: a gőzlecsapató csapját megnyitni, és a hajót víz alá meríteni! De a gőzlecsapató útját füstfalak zárják el. A mérgeszöld lángkígyók nem engednek a közelébe embert.
Három-négy heves hullámlökés – a hajó a zátonyon át mély vízbe siklik. A tisztek és a legénység a hajóorrnál gyülekeznek. Lánghalál vagy
136
menekülés a csónakokba! A tűz egyre közeledik. A csónakokhoz köteleket engednek le, egyik a másik után ereszkedik le rajtuk. A földnyelv csak fél kilométer ugyan, de a szívós, mozgó jégiszapban az evezők hiába dolgoznak, a csónakok nem mozdulnak. És most a hajótörzs minden ablaknyílásából, az összes eresztékekből türelmetlenül csapnak ki a lángok. Lángtakaró burkolja be a "Rodgers"-t – félelmesen szép látvány! Égő hajó a jégsivatagban. Aki látta, haláláig nem felejti el.
A matrózok a kétségbeesés erejével eveznek. Végre éjjel két óra körül holtra fáradtan a parthoz érnek, de egyik sem száll partra. A csónakban guggolnak, szinte megbénultan a rettenetes élménytől, elvarázsoltan a borzasztó színjátéktól. A tűztengerből a sötét éjben most rakéta száll fel. Két lövés dördül el – az utolsó üdvlövés a "Rodgers" sírja fölött. A hajó orrában felejtett két puskacső sült el. A hajó lassan elsüllyed. Csak a füstfelhő áll még egy darabig mozdulatlanul, aztán az is elhalványodik.
A legénység, mely a "Jeannette" megmentésére indult, most maga is idegen segítségre szoruló hajótöröttek nyomorult falkája. Segítséget találtak a bennszülötteknél, akik minden oldalról elősiettek és felajánlották vendégbarátságukat. De a vendégek a néhány szűk csukcs kunyhó számára túl sokan voltak. Ezért szét kellett osztani őket és távolabbi telepítvényeken elhelyezni. Az egyes csoportok kutyaszánokon mentek lakóhelyeikhez. Négy szán utazott a parti jégen egy közeli faluba. Az egyik a hóviharban eltévedt. Az elöl haladó a szerencsétlenség előtt beszélt a legközelebbi szán vezetőjével, Putnam hadnaggyal – öt perccel később, egy útkanyarulat után, néhány percre a falu előtt Putnam megmagyarázhatatlan módon eltűnt. A bennszülöttek semmiképpen sem vállalták, hogy megkeressék a rettenetes viharban. Haszontalanul tennék kockára a maguk és a kutyák életét. Várni kell holnapig. Másnap reggel ott, ahol tegnap a szánok haladtak, nyílt víz hullámzott, a vihar a partjeget a tengerbe hajtotta. A partot átkutatták és a bennszülöttek segítségével a szerencsétlenek megmentésére mindent elkövettek. A partról egy jégtáblán három napig látták Putnamot. Ma öt, holnap tíz, két nap múlva 14 kilométerre úszott a parttól. A zajló jég nem engedett hozzá csónakot. A hideg 30-40 fokra süllyedt éjszakánként. Élelmiszere Putnamnak nem volt. Hulláját nem találták meg. De kutyáit a partra mosták a hullámok, először hármat, azután a negyediket is. Az utolsónak seb tátongott a nyakán, nyilvánvalóan pisztolylövéstől. Az éhező a jégtáblán le akarta lőni, hogy őrjöngő éhségét csillapítsa. Elgyöngült keze reszketett, az állat csak megsebesült, a vízbe ugrott és megfulladt.
A "Rodgers"" többi legénysége a csukcsok segítségével egészségesen úszta meg a telet. De Gilder, a sarki riporter, nem nyugodott. Kalandos út után sikerült Verhojanszkot elérnie. Itt megtudta a "Jeannette" és legénysége
137
végzetét, és további útján, 1882. április 2-án Irkutszk előtt megtalálta Melville egyik futárát, De Long kapitány papírjaival és naplójával. Így értesült a világ a "Jeannette" és a "Rodgers" kettős tragédiájáról.
A Német Természetvizsgálók 48. gyűlésén Karl Weyprecht, ama "Tegetthoff" parancsnoka, amely 1874-ben ott maradt a Ferenc József-föld jegében, kijelentette: "A sark felé való nemzetközi versenyfutás botrány. A kalandozások hiába pusztítják az emberéletet és a pénzt, és ellenőrizhetetlen eredményeikkel a tudománynak nagyon kevés hasznot hajtanak. Szilárd, az egész sarki területet behálózó megfigyelőállomásokra van szükség."
Weyprecht és Wilczek gróf programot dolgozott ki. A Nemzetközi Sarki Konferencia Hamburgban, 1873 októberében, ennek alapján határozta el, hogy fel fognak állítani ilyen állomásokat. Amerika kettőt vállalt magára: az egyiket az alaszkai Point Barrow-n, az amerikai szárazföld legészakibb csúcsán, a 71. szélességi fokon, a másikat Grinnell-földön, a Lady Franklin-öböl mellett, a 81. szélességi fokon. A kongresszus a vállalkozásra nem sokat áldozott. Az odaajándékozott 25000 dollár háromnegyedrészben a "Proteus" szállítógőzös bérére fogyott el. A maradékkal, 6000 dollárral alig lehetett a legszükségesebb felszerelést beszerezni. A Kennedy-csatorna felé indított expedíció vezetője A. W. Greely hadnagy lett, és az egész legénység csupa katonából állott.
1881. június 13-án elérte a "Proteus" a Davis-szorost, és észak felé való útján felkereste a legtöbb vidéket, ami 300 éve a térképen lassanként kirajzolódott. A "Polaris"-házból már csak a főzőkályha maradt. A Dobbin-öbölben az angol Nares-expedíció 1875-ben élelmiszerraktárt állított fel, amely most a "Proteus" aggasztóan szűkös élelmiszerkamráit hét hordó kenyérrel, burgonyával, Mixed Pickles-szel, sztearinnal és két hordócska rummal gazdagította. Pompás lelet volt egy ladik, amely a rosszul felszerelt amerikaiaknak nagyon is elkelt. A különböző fokokon átvizsgálták a kőemlékeket, az okmányokat kivették, és magukról szóló hírekkel együtt másolatokat helyeztek el bennük. Augusztus 4-én elérték a célt, a Lady Franklin-öblöt. A "Proteus" a Dutch-szigettől északra kiürítette rakományát és augusztus 25-én visszatért. Két tiszt is velük utazott, minthogy a túlhajtott katonai fegyelem már akkor nézeteltérésekre vezetett. Egy harmadik, Kislingbury hadnagy, túl későn gondolta meg magát – nem is látta többé viszont hazáját.
Augusztus végén berendezték az állomást: hosszan elnyúló faépítmény, minden tisztnek egy függőágy, a legénység tagjai közül egy ilyen zugban
138
többen helyezkednek el. Az állomást "Fort Conger"-nek nevezték el egy szenátorról, aki az expedíció körül érdemeket szerzett, és a legészakibb sarki állomás megkezdte tudományos működését: a légnyomás, a hőmérséklet, a szél irányának és gyorsaságának, a dagály magasságának és irányának mérését, mágneses és egyéb megfigyeléseket. Vadászatokon pár tucat pézsmatulkot lőttek, és a tervezett tavaszi expedíciók előkészítésére több szánutat hajtottak végre. Egyébként a legészakibb kaszárnyában, a 137 napos téli éjszakában, 17 fokosnál soha nem enyhébb hidegben a szolgálat egyenletesen járó órája éppen olyan kínosan pontos volt, mint odahaza. Ettek, aludtak, mosakodtak, foltoztak, tanultak és játszottak a parancsnok legaprólékosabb dolgokra kiterjedő előírásai szerint. Greely egyáltalában nem gondolta meg, hogy az előretolt őrhely egyszer majd teljesen elszakad a világtól. Hogy a puszta létért való küzdelem a 15 közlegénynek, hat altisztnek és négy tisztnek szigorúan fegyelmezett csapatát valaha egy csomó egyformán szerencsétlen, egyformán éhező emberré, vagy ha hiányzik a közösség érzése – ragadozó vadállatok címeket, rangokat nem ismerő falkájává változtatja át. Arra számított, hogy a következő évben a "Proteus" a meghatározott napon a készletekkel és felváltással beállít majd. Éppen úgy, mint a kaszárnyában.
Amint a nap megint az égen ragyogott, kirajzottak a szánexpedíciók Fort Congerből. Lockwood hadnagy követte a "Polaris" és Hall nyomait, a jéggel teli Kennedy-csatornán tovább hatolt előre, az angol Nares-expedíció legvégső pontjait is maga mögött hagyta, és térképre vette Északi-Grönland ismeretlen partjának 125 mérföldjét. A 60 napos menet nagyszerűen sikerült. Lockwoodot csak Brainard altiszt és egy dán eszkimó, Frederik Christiansen kísérte. Ő földijével, Jensszel útközben szállt fedélzetre. A legszívesebben a sarkig hatolt volna az erős mozgásban lévő jégen. De a 83°34'-en, a Washington-fok előtt, a kapitány utasításai értelmében vissza kellett fordulnia, minthogy az élelmiszer felét elhasználta.
Frederik-fok, Weyprecht-öböl, a Lockwood- és a Brainard-szigetek, Conger-öböl – mindezek a nevek az amerikaiak sikeres előretörését örökítették meg a térképen. Bizony nem volt séta. "Nem hisszük, hogy sarki utazótársaság ilyen fáradalmakat valaha is elviselt volna", írta később Brainard altiszt. Naphosszat szűk hóbarlangokban kellett feküdniök, amíg az orkánok kidühöngték magukat. A kis viharok a szánokat kétmázsás terhükkel a levegőbe hajigáltak. Megismerték a sarkvidék démoni erejét és kicsiny, előre nem látható ármányait, melyek pillanat alatt szerencsétlenséget idézhetnek elő. Egyszer 40 fok hidegben világosság és tűz nélkül ültek hókunyhójukban. A gyufa nem akart meggyulladni, pedig teljesen száraz volt. Fellángolt és rögtön megint elaludt, anélkül, hogy a fát akár csak megszenesítette volna. Mindig újra próbálkoztak, – mit sem használt – az emberek a rémülettől lélegezni sem mertek. Fort Congerig még négy hétig kellett menetelniök, – tűz és meleg élelem nélkül – nem is volt jó
139
rágondolni! Ekkor egyikük szerelmes levelet vett elő. A drága papirost mellényzsebében mindig magával hordta. A lapocska ezután a gyújtó tűnékeny lángjában tüzet fogott.
Lockwood távolléte alatt Greely nyugatra nem kevésbé sikeres előretörést hajtott végre, hogy átkutassa a Grinnell-föld, vagy amint most hívták, a Grand-föld északi részét. Egy mérföld széles és 25 láb magas jéggát mögött egy széles folyó a szárazföld felé kényelmes jégutat kínált. Mennél tovább jutottak, annál nyáriasabb lett az idő. A folyó tiszta hullámokat gyöngyözött, a vándoroknak a parti jég szélén kellett tartózkodniok. A föld hamvas tavaszi zöldben pompázott. Mindenfelé pézsmatulkok, nyulak és rókák nyomai mutatkoztak. Hegyláncok rajzolódtak ki, a Garfield-hegyek, túl rajtuk hatalmas hegyhát, melyet Greely United States-hegyeknek nevezett el. A magas alpesi vidék közepén egy nagy, még jéggel fedett belföldi tó terült el, ahová az óriási gleccserekről patakok és folyók szakadtak. Majdnem merőleges jégfalak zárták el a völgyeket. A sarki legelők friss barkákat termettek, a mák kis sárga virágokat tűzött fel. Hangos csicsergéssel madarak röpködtek. Egy szegény kis pillangó révedezett át a meleg levegőn. Nyitott sátorban aludtak és itt, a 82. szélességi fokon még a szúnyognak is örültek. Többször is meglátogatták a pompás Hazen-tavat, ahogyan Greely elnevezte. Dél felé is elindultak felderítő expedíciók. Az amerikai állomás mintaszerűen oldotta meg feladatát.
Közben előrehaladt a nyár, és a legénység szolgálati ideje lejárt. De a felváltás késett, és Greely kénytelen volt embereit a szokásos szertartások közt újra felesketni. Egy Lynn nevű altisztet tiszteletlen beszédek miatt lefokoztak. Az emberek összedugták fejüket. Dr. Pavy egy ilyen büntetést jobban megérdemelt volna, – az ellene való ingerültség általános volt – de Greely nem tudta volna őt pótolni. Még mindig remélte, hogy megjön a felmentő hajó, és hírszerzőket és segélylegénységet küldött elébe. De a "Proteus"-ból semmit sem lehetett látni. A nyár nagyon gyorsan elmúlt, a Robeson-öbölben és a Kennedy-csatornában új jég képződött – el kellett készülni egy második télre. Élelmiszerük volt még elég, a vadászatra kivezényelt katonák változatos húskészletet hoztak haza. De a legénység hangulata ingerült volt. A legtöbben szívesen hazamentek volna, hogy helyet adjanak az új sarki szakasznak, ahogyan megbeszélték. Az újdonság ingere kimerült. Egy második évi kemény szolgálat, négy hónap hosszú éjszakában és vad hidegben nem volt tréfa. Úgy látszik, a parancsnok nem értette, vagy nem tartotta szükségesnek, hogy azzal foglalkozzék, miként derítse fel a legénység hangulatát. Kíméletesebb bánásmóddal nem adta a legénység értésére, hogy nemsokára üthet az óra, amikor: egy valamennyiért – valamennyi egyért.
Így lopódzott el tőlük a második tél. A katonák egyre jobban elégedetlenkedtek. Új nyár virradt fel. Az elmúlt év expedícióit megismételték, és
140
kiterjesztették. A szép Hazen-tónál eszkimó-telepek maradványaira bukkantak: szánromokra, lámpatöredékekre, nagy tömeg megmunkált, faragott csontra. Greelynek sok gondot okozott, hogy a tágas föld most, amikor a vad szinte hemzsegett, teljesen lakatlan volt. Talan egyszer meg raszorulnak a bennszülöttek segítségére. Megjött a július, a felmentő hajóra most is hiába vártak. Az elégedetlen legénységgel még egy harmadik telet kiállani lehetetlen volt. A készletek csak pár hónapra futották. Valamire el kellett határozniuk magukat. Fort Conger nem volt tartható tovább. A legénységnek vissza kellett vonulnia délre – talán megtalálja őket a felmentő hajó, vagy elvergődhetnek a Littleton-szigetekig. Itt egy cetvadász rájuk találhat. Lockwood hadnagy a múlt év egyik expedícióján egy gőzbárkát fedezett fel; még Hall hagyta ott. A bárkának kellett Fort Conger legénységét délre szállítania. Az erődítmény közelében volt a szénraktár. 50 mázsát helyeznek el benne. Hozzá 40 napi eleséget, a műszereket, a naplókat, a tudományos anyagot és így tovább. Minden ember vihetett 8 font személyes poggyászt. A többi élelmiszert, sós húst, kétszersültet, teát és kávét, – a készleteket, melyek Pearyt nagy szükségből segítették ki 20 év múlva – meg az összes kutyákat hátrahagyták. Az állatok számára a gőzbárkában és a hozzákötött három csónakban nem volt hely. Az utolsó hordókból fókaszalonnát, disznó- és marhahúst dobtak ki nekik – ez hónapokra elég volt, aztán lássák maguk, hogyan boldogulnak.
Augusztus 8-án hajózott be Greely és legénysége. A Kennedy-csatorna jégmentes volt és jó utat ígért. De a törékeny hajócska már este megrekedt a jégben, és most minden foltnyi nyílt vízért reménytelen harc kezdődött. A dagállyal felhasadt a jégtakaró, az apály megint felszívta a jégtáblatömegeket, és az örvénylő folyamból a kis osztag kénytelen volt a parti jégperemre vagy a biztosnak látszó jéghegyek oltalma alá menekülni; ez az oltalom tulajdonképpen csak lappangó veszélyt jelentett. Az odatoluló jégen át naphosszat manővereztek anélkül, hogy sokkal előbbre jutottak volna. A gép haszontalanul emésztette fel az értékes szenet. Ezenfelül a gépész teleitta magát spiritusszal, "lázító és szemtelen" beszédeket tartott, és Frederik eszkimóval kellett pótolni. Augusztus 20-án Greely a Hawks-foknál egy kis angol élelmiszerraktárt talált, szárított burgonyát és penészes kenyeret, hozzá valami sztearint, segítséget a nagy szükségben. Mert a kis bárka 15 napig teljesen mozdulatlanul hevert a jégben. Szeptember 10-én Greelynek el kellett szánnia magát, hogy a járműveket feladja és legénységével a Grinnell-föld partjára meneküljön. Rettenetesen fárasztó és veszélyes jégtábla-vándorlás után a hajótöröttek 1883. szeptember 29-én elérték Eskimo-pointot. Valamennyi poggyászukat szerencsésen a szárazföldre vontatták, még a tudományos műszereket is megmentették. Lőszerük volt elég, és ha a "Proteus" legalább a Sabine-foknál elegendő élelmiszert helyezett el, akkor novemberben megpró-
141
bálhatják, hogy elmenjenek a Littleton-szigetekhez. Az etahi eszkimóknál biztosan kapnak majd segélyt. De a Sabine-fokról visszatérő kutatóosztag lesújtó hírt hozott: a várt élelmiszernek csak ötödrészét helyezték el. Amitől Greely tartott, bekövetkezett. A "Proteus" a jégben szerencsétlenül járt és elsüllyedt. Legénységét megmentette egy segélyhajó, de a kapitány meg sem kísérelte, hogy megkeresse Fort Conger legénységét. "Ezekkel a jeges vidékekkel nem jó tréfálni" – mondta, kitett valami élelmiszert, és a legsürgősebben visszafordult, honfitársait átengedte végzetüknek, úgy ahogyan Greelyék a kutyáikkal bántak.
Kilenc hónap múlva, 1884. június 22-én a "Thetis" cetvadászhajó a Pim-szigetnél kötött ki, közel a Sabine-fokhoz, az Ellesmere-föld Smith-szorosi előhegységéhez. Schley kapitány saját szakállára merészkedett ide, hogy a Fort Conger legénységét megkeresse. A "Jeannette" szerencsétlensége és De Long kapitány rettenetes vége a Léna-delta tundráiban felrázta némiképp Amerika lelkiismeretét. Új állami segélyhajót ugyan nem akart áldozni, de legalább jutalmat tűzött ki annak, aki megmenti Greely-t és embereit, vagy tartózkodási helyükről hírt ad.
Éjfélre járt az idő, de olyan világos volt, mint nappal. Schley kapitány a parancsnoki hídon állt és távcsövével alaposan átkutatta a partot. Ha, amint valószínű volt, Greely délfelé vonult, abban a reményben, hogy hajót talál, messziről látható helyeken biztosan vészjeleket állított fel. Máskülönben búvóhelyét a színtelen fekete-fehér vidéken nem lehetett felfedezni. Schley odakiáltott valamit a fűtőnek, aki éppen a fedélzetre jött. A fűtő megint leszállt, egy emeltyű megcsikordult, és a gőzsíp hangja kiharsogott a mérhetetlen magányba. Az előhegyságről halvány visszhang felelt – egyébként minden csöndes volt.
A legénység már partraszállt. Az egyik matróz hirtelen meglepetve kiáltott fel. Ott, a szigeten, egy hosszan elnyúló dombon, egy árboc tetejében valami zászlóféle lengett – embereket azonban nem lehetett látni. A kapitány azonnal odaküldte Colwell hadnagyot néhány emberrel. Valóban foszlott csillagos lobogó volt, sátorpóznán függött, mely mintegy végvonaglásban görbült meg, csak nagy üggyel-bajjal támaszthatták meg – a legközelebbi szélroham biztosan ledönti – csak az imént álllíthatták fel a vészjeletl "Greely! Greely!"‚ kiáltott Colwell, és kísérői ugyanezzel a kiáltással szóródtak szét a dombos terepen. Ekkor az egyik ember egy hosszúkás tárgyban megbotlott. Az ellapátolt hó alól ruhák kerültek felszínre – egy halott hevert itt. És 30 lépésnyire – talán egy sátor, mely összedűlt az olvadó hóban?
142
Valamennyien odarohannak – itt a bejárat -, felemelik a vásznat és visszahőkölnek a rémülettől.
Az ajtó mellett egy ember hevert. Halott volt, vagy már haldoklott. Alsó állkapcsa lecsüggött, nyitott szeme éppen a belépőkre meredt. Balra egy ember kéz és láb nélkül. Jobb karcsontjára kanalat kötöttek. Két másik alak úgy járkált, mintha álmodna. Egy kaucsuk-palackból egy pléhcsészébe akartak önteni valamit. Egy másik ember előttük feküdt, kezére és térdére támaszkodva, hosszú, fekete, gubancos szakállal és félelmesen csillogó szemmel. Piszkos, rongyos hálókabát volt a ruhája és fején vörös fezt viselt. Amikor az idegeneket meglátta, megpróbált kissé felemelkedni és ide-oda tapogatódzva szemüveget tett fel. Colwell hadnagy megragadta kezét. "Ön Greely parancsnok?"
"Igen", hangzott a felelet, megtörve, vontatottan, fáradt hangon. "Igen – még heten vagyunk életben – itt vagyunk mind – haldoklunk – mind férfiak. Megtettük, amit lehetett – engem küldtek ki – adjátok a legjobb bizonyítványt!" Azután a dadogó ember kimerülten visszahanyatlott.
A mentőexpedíció megtalálja Greeley megmaradt, éhhalállal küzdő embereit
Colwell emberei előráneigálták élelmiszerüket, és mindegyik szerencsétlenbe kis eleséget, pár falat kenyeret és egy késhegyni pemmikánt tömtek.
A sátorlakók nem tudtak felállni. Térdükön feküdtek, kezüket kinyujtották‚ és úgy könyörögtek: "Még! Még!" Ha egy falattal többet adnak a kelleténél, megölhetik a kiéhezetteket. Colwell próbálta megnyugtatni őket. Ekkor Greely szemében felvillant valami, egy pléhszelence után nyúlt, ahonnan valami fókabőrfőzetet akart kikapa.rni. "Ebből vehetek – ez az enyém!" – nyögte. A dobozt erővel kellett elszedni tőle. Amint Colwell egy pillanatra félrenézett és az összedűlt sátorkarót segített újra felállítani, hat-nyolc kézcsontváz kapott a pemmikán-szelence után és mohón üresre kaparták.
A sátor közelében egy katona hevert, agyonlőve. Ötven lépésre tíz halott a hóban elásva. Az halt meg utoljára, akit a földhát lábánál temetetlenül találtak. A haldokló bajtársak már csak egy darabig tudták vonszolni. Négy halottat a partra tettek. A hullámok a tengerbe mosták őket. Amikor a hullákat alkoholba akarták áztatni, hogy hazavigyék őket, kiderült, hogy – hatról a hús egy részét levágták!...
A hét élvemaradottból hat meggyógyult. A hetediken, a nyomorék Elisonon nem lehetett segíteni. Rettenetes sebei az éhség következtében felszakadtak. Új amputációt kellett végrehajtani rajta, és négy hét múlva meghalt. Ő roppant össze először. Keze és lába elfagyott, jajgatott fájdalmában és éhségében. Az orvosnak le kellett vágnia tagjait – a gyámoltalan törzs felépült, és a bajtársak óriási áldozatokkal hét hónapon át ápolták. Az elvadult kedélyeket is megrázta, ha a lázbeteg lábfájdaimairól panaszkodott: az orvos kése már régen eltávolította lábát. De nemcsak a végtelenül szomorú sors keltette fel a többiek részvétét. A nyomorult roncs hős módjára nyugo-
143
dott bele vigasztalan sorsába; kimeríthetetlen életkedvével és elpusztíthatatlan bizalmával megóvta az utolsó élőket a teljes kétségbeeséstől! És most lassanként a hat életbenmaradott akadozó tudósításaiból kibontakozott a legrettenetesebb tragédia, amely az örök jég birodalmában valaha lejátszódott. A főbelőtt katona a sátor mellett – mi történt itt?
Greely embereivel elérte a Pim-szigetet, és itt, egy földhát oltalmában és egy kis édesvizű tó mellett, összehordott kövekből kunyhót épített. A kunyhóban alig fért el 25 ember. Ha valamennyien hálózsákjukban hevertek, a viskóban megmozdulni is alig lehetett. Egy csónakjukat az ár a partra vetette, a deszkáiból ácsoltak tetőt. A szomorú lyukat hideg és vihar ellen, amennyire lehetett, mohával és hóval biztosították. Az ajtóhoz hókorlát vezetett. Mellette volt a raktárház a szűkös élelmiszerekkel, melyek legfeljebb decemberig futhatták. Mi lesz azután? Hozzá még készleteket kellett megtakarítani, hogy akik életben maradnak, tavasszal a Smith-szoroson át a grönlandi partokra menekülést kíséreljenek meg. A vadászat teljesen csütörtököt mondott. Egyetlen rozmárt ejtettek el, az is elsüllyedt, mielőtt a zsákmányt szigonyokkal biztosíthatták volna. Az adagokat napról-napra csökkentették. A katonák belenyugodtak a változhatatlanba, csak dr. Pavy orvos szegült ellen önfejűen és ingerülten.
Október 27-én egy hordó penészes kutyakenyeret nyitottak fel. Brainard altiszt, a raktáros, 58 fontot vitt az éléskamrába, a maradékot eldobták. Eldobták? "Ma hajnalban", írja Lockwood hadnagy, "mint a kutya, felkapartam a helyet, ahol a kutyakenyér hevert. Még néhány morzsát megtaláltam és a penésszel együtt megettem. Csak negyedrészét kapjuk annak, amire szükségünk van, és még ezt is le kell szállítani, amint a szánutakon túl leszünk. A tudományos jelentéseket Greely Lockwooddal és 11 matrózzal az utolsó alkonyati fényben a Payer-kikötőbe szállíttatta és egy messziről látható kőpiramisban rejtette el. Egy kis osztagot az Isabella-fokhoz küldtek, ahol még volt némi élelmiszer. A szerencsétlen Elisont megfagyott végtagokkal hozták vissza. Két bajtársat, akik Elisont melengetni akarták, a teljesen megfagyott hálózsákból úgy kellett kivágni. A felrakott élelmiszert félúton ott kellett hagyniok. Útmutatónak puskájukat tűzték melléje, de amikor tavasszal a készletet el akarták vinni, eltűnt; biztosan egy jégtáblán kallódott el. A szörnyen csekély 70 uncia helyett most már csak húszat kaptak. Ha néha egy fókát vagy rókát zsákmányoltak, akkor a kiadósabb étkezés vágyátöl mindenki reszketett.
De ilyen napokat és heteket és hónapokat más sarkutazók is átéltek. Rosszabb volt, hegy Greely társaságában tolvaj garázdálkodott. A parancsnok mindenkit árgus szemekkel figyelt, és hirtelen azt a felfedezést tette, hogy dr. Pavy orvos ellopott pár uncia eleséget, amit a többiek a nyomorék Elison számára valóban testüktől vontak meg! "Mélyen megrázott", írja Greely, "hogy az expedíció orvosa képes volt kötelességét ennyire megszegni. De jól
144
láttam, hogy nyílt vád csak tagadást és vad dühöt idézett volna elő. Felfedezésemet csak Lockwooddal, előrelátható utódommal és Brainard raktárossai közöltem. Az orvos szolgálatait nem nélkülözhetjük. Hiszen majdnem mindegyikünk a kezelése alatt állott".
De a titkot nem lehetett megőrizni, és a hűtlenség úgy terjedt, mint a ragály. Mindenki ferdén nézett a társai adagjára, – senki sem bízott a másikban. Az étkezés órája jeladás volt a legutálatosabb veszekedésekre. Greely a végén kénytelen volt előttük kiadagoltatni az élelmet; így senki sem gondolhatta, hogy szándékosan megrövidítették. De a bizalom megrendült, és mennél gyöngébbek és ingerlékenyebbek lettek az emberek, annál félelmesebb lett a titkos és nyílt harc, ahol mindenki harcolt mindenki ellen. Ma Brainard raktáros egy feltört kenyereshordót talált, másnap az éléskamra fölött szétvágták a vitorlavásznat és disznóhúst loptak, – a tolvajt nem lehetett felfedezni. A közös félelem a bizalmatlanságot az elviselhetetlenségig fokozta. A menekülés reménye teljesen eloszlott. Az emberek már csak amolyan letargiában tengődtek. A csapat fele a beteglistára került. Ez a körülmény mindent megbénított, amit Greely rettenetes fejtörések közt a menekülésre kieszelt. A halál január 18-án jött el első áldozatáért. "Szívburok-vizenyő", jelentette ki az orvos. A katonák azt mondták, valamennyien ebben a betegségben halunk meg. Egy ostoba vagy csirkefogó a segélyhajó gyáván kereket oldott legénységéből a Sabine-foki élelmiszert olyan újságpapírba csomagolta, amelyről a "Jeannette" pusztulását olvashatták. A lap kézről-kézre járt. Mindenki saját halálos ítéletét olvasta ki a sorokból. Greely a Smith-szoroshoz februárban és márciusban hírszerzőket küldött ki; kétségbeesve tértek vissza: mindenütt nyílt víz, ahogyan máskor sohasem. És egyetlen csónakjukat kénytelenek voltak tűzifává darabolni, hegy meg ne fagyjanak. A vadászzsákmány tavasszal is olyan szegényes maradt, mint ősszel. Nagyritkán egy róka, egy jégfajd – mi jut egyre huszonnégyből! Márciusban az egyik katona a közeli tóban valami vízibolhát talált: most, aki csak mozgatni tudta tagjait, naponként "ollótlan rákokra" halászott, míg az erőszakos és egyre ingerültebbé váló orvos meg akarta tanítani őket a halászmesterségre, és összetörte a hálót. Amikor a tüzelőfát elhasználták és először főztek spirituszon, többen ájultan estek össze a gőztől és csak a szabadban tértek magukhoz.
Közben eltűnt a kis darab sonka, amit vacsorára szántak. Az egyik katona egy idő múlva hányni kezdett, – a tolvaj elárulta magát, a sietve legyűrt falatokat nem tudta magában tartani. Április 9-én ugyancsak szívburok-vizenyőben meghalt a második katona, néhány nap múlva a harmadik. Frederik eszkimó egy katonával az élelemért ment, amit novemberben az Elisonnal való kiránduláskor hátrahagytak. Egyedül jött vissza – élelmiszer és kísérő nélkül – a hű grönlandi csak a halott élelmiszeradagját hozta meg – érintetlenül.
145
Április 9-én meghalt Lockwood, 12-én megint halottat temettek el. Előtte való nap két ember medvét lőtt. A szabadulás reménye újra fellobbant. De a lopások nem akartak véget érni. Greely megint megfigyelte, hogyan cseni el az orvos az élelmiszeradag egy részét, mikor a gyámoltalan Elisont táplálta. Meleget csak ritkán ettek. A spirituszt már nem használhatták orvosságnak. A sonkatolvaj, egy Henry nevű katona, egy óvatlan pillanatot felhasznált és öntudatlanra itta magát belőle. A legügyesebb vadász, Jens eszkimó, a vadászaton szerencsétlenül járt. Kajakja léket kapott. Jens megpróbált szilárd jégre menekülni, elcsúszott és egyik bajtársa szeme előtt elsüllyedt. Május 3-án szétosztották az utolsó kenyeret. Greely maga közel volt a halálhoz. Minden rend és fegyelem felbomlott... Míg az emberek egyik része végrendeletét írta és a halálra készült, a többiek az éhségtől megzavarodva civakodtak és loptak, amit csak lehetett. Május 19-én az utolsó uncia élelmiszert is kiosztották. Már régóta kövi füveket ettek, mint azelőtt Franklin, és bőrmoszatokat kagylókkal utálatos folyadékká főztek össze. Minden pár napban egy halott. A holt hálótársa csak akkor hagyta el a közös hálózsákot, mikor a teljes megmerevedés beállt. A hóolvadás lakhatatlanná tette a téli házat. A sátorban kuporodtak össze – hiszen mindegy volt, hol halnak meg. Egyedül Brainard és egy Long nevű bajtárs volt képes, hogy bőrmoszatokat, ollótlan rákokat és kőrontó füvet gyűjtsön. Fókabőr-rongyok, szánszerszám – minden a főzőedénybe vándorolt. Dr. Pavy az orvosságos szekrényt fosztotta ki. Az erős kábítószerek néhány nap múlva végeztek vele. Henryt megint lopáson kapták – egyszer ollótlan rákokat és bőrmoszatokat lopott, máskor fókabőrdarabokat csent el a levesből. Végre Greely sem tűrhette tovább, és a katonai fegyelmet alkalmazta: a javíthatatlant június 6-án agyonlőtték.
Június 22-én hallották a gőzsíp harsogását – a menekülés közeledett. Bragnard és Long kimászott és felállította a jelzőrudat. Hajónak nyomát sem látták, valószínűleg hallucináltak. A közeledő hangokat, a "Greely, Greely!" kiáltásokat is csak úgy álmodhatják. De a megmentők nemsokára előttük álltak.
Ez a Greely-expedíció rettenetes krónikája. Vezetője maga írta le. 1844-ben született, 1887 óta a Signal and Meteorological Bureau-t vezette, és még ma [kb. 1935] is él, sőt élénk irodalmi és tudományos tevékenységet fejt ki!