SZIKRATÁVIRATOK AZ ANTARKTISZON KERESZTÜL
A világháború után kutatóexpedíció dróttalan távíró és repülőgép nélkül alig képzelhető el. Ketten együtt teszik az embert tulajdonképpen ismeretlen világok urává. A repülő olyan, mint Asmodi ördög, aki leemeli a tetőket és belát a házak belsejébe; észreveszi azt, ami titok a közönséges embernek. Egészen fölöslegesekké ugyan nem válnak az emberek, a tudományos részletmunka megmarad számukra továbbra is, de a repülőgép mutatja meg igazi útjukat, és ami azelőtt sivatagban és vadonban bizonytalan végzetének volt átengedve, most mint valami telefonközpont révén összeköttetésbe kerül egymással. Hetek és hónapok fáradságos munkája órákká zsugorodik
289
össze, a repülőgép lehetővé teszi a filmről való felfedezést. A sarkvidék kísérleti tereppé alakult át. Amundsen 1925-ös első előretörése után az amerikai Richard Evelyn Byrd ezredes 1926. május 9-én eléri az Északi-sarkot, és 15 órai repülés után a Spitzbergára érkeznek. Ott vár rájuk Amundsen és Nobile, kik a "Norge" léghajóval május 11—13 közt bejárják az egész sarki medencét Alaszkáig. "Nos, Byrd, mi következik most?"‚ kérdi a norvég felfedező King-öböli rövid találkozásuk alatt. "Természetesen a Déli-sark!", hangzik a felelet, inkább tréfából, mint komolyan. A Déli-sark első legyőzője helyeslően bólint. "Hatalmas munka, de keresztülvihető. Az idők változnak. A jövő a repülőközlekedésé. Csak vele lehet az Antarktiszt igazán meghódítani. " És a gyakran olyan szófukar száj szinte túlárad a jó tanácsoktól, Amundsen rögtön tud megfelelő hajót is, a norvég vitorlást, a "Samson"-t.
Byrd tengernagy
Egy év múlva a tréfából komoly valóság lett. A fából való "Samson"-t átkeresztelik "City of New-York"-ra. De repülőgépek szállítására nem elégséges; egy második hajó is szükséges, az "Ellinor Bolling". A kettő együtt 300 ezer dollárba kerül. Byrd "megvágja" az Egyesült Államok valamennyi milliárdosát. 1928 nyarán 500 ezer dollárt gyűjt össze. Amerika még úszik a pénzben. Az újságok ökölnyi vastag sorokban hozzák: "A dollármilliók expedíciója", s egypáran már hallatlan pazarlásról mekegnek. Nyolc nappal az elutazás előtt Byrd intézője némi hiányt jelent, 300 ezer dollárt. Ez a biztos csőd! A csapás lesújtó, mert Byrd ezalatt versenytársat kapott. Az ausztráliai George Hubert Wilkins, Shackleton kísérője a szerencsétlen 1914—17-es délsarki úton, április 16-án Eielson hadnaggyal az egész északi sarkmedencét 22 óra alatt átrepülte egy kis Fokker egyfedelűn. Ezek az emberek gyorsan határoznak. 1928 őszén ők is az Arttarktiszra akarnak menni, már el is indultak. – Öt nap alatt Byrd még 180 ezer dollárt kapar elő – csak 120 ezer dollárnyi hiány marad. Erre majd találnak fedezetet, ha a vállalkozás jól sikerül. Byrd nyolcéves fiacskája, aki figyelmesen hallgatta a drótnélküli táviratokat és izgatott telefonbeszélgetéseket, az apának búcsúzóra elhozza perselye tartalmát: 4 dollár 35 centet, és vigasztalóan mondja neki: "Nemsokára többet keresek és utánad küldöm". Hogyan lehetnének hát gondjai!
Ekkora felkészültségű délsarki expedíciót még nem látott a világ. 82 ember, köztük kipróbált pilóták, mint a norvég Bernt Balchen, az amerikai Harald June és Dean C. Smith, ismert tudósok, mint a geológus dr. Laurence M. Gould tanár, a fizikus Frank D. Davies és a híres repülőgépes földmérő, Ashley C. McKinley. A Harward Egyetem három növendéke, a "Három muskétás"‚ kettő közülük milliomosfi, a New Hampshire-i hegyekben kutyaszánvezetővé képezte ki magát, hogy eljöhessen az útra. A sajtót Russell Owen, a "New York Times" tudósítója képviseli, ő tájékoztatja állandóan a világot szikratáviratokkal. Még Amundsen 68 éves öreg vitorlakészítője,
290
Martin Rönne is ott van, aki a kis selyemsátrat varrta, amely 1911. december 17-e óta valószínűleg a Déli-sarkon áll. Kalandortípusok nem hiányzanak, mint az ír McGuinness, a "City" kormányosa, egyszer német, egyszer angol katona, közben fegyvercsempész és hirtelen tábornok Írországban. A parancsnok alig ismer valakit munkatársai tarka tömegében, és egymás közt is majdnem mindegyik idegen a másiknak. A rendi előítéleteket eleve kikapcsolték, csak a teljesítmény számít. Szénlapátolásnál, vitorlafelrakásnál, teherhordásnál kivétel nélkül valamennyire rákerül a sor. 1928 októberének második hetében négy hajó úszik a Csendes-óceánon, amelyek Byrdöt, munkatársait, továbbá poggyászok, élelmiszerek és a három évre való felszerelés tömegeit, továbbá az expedíció 84 grönlandi kutyáját viszik az új-zélandi Dunedinbe különböző utakon. A parancsnok, négy repülőgépével, a légi legénység és a benzin- és olajkészletek egy részével a nagy cethalászhajó "C. A. Larsen" fedélzetén, a másik három hajóval állandó drótnélküli távíró-összeköttetésben áll, tud mindent, vezet mindent. A "City" szikratáviratai súlyos gondokat okoznak, ellenszéllel és szélcsenddel kell küzdenie. Ha túl későn érkezik, egy év elveszett! A 17 ezer tonnás "Larsen" 8 ezer lóerejű gépével elvontatja majd őket meghatározott időpontra a jégrajon át a Ross-tengerhez. Minden napi késlekedés 20 ezer dollárba kerül. Szikratávíró-összeköttetés nélkül az egész terv lehetetlen lenne.
Türelmetlen várakozás után a "City" november 26-án megérkezik Dunedinbe. December 2-án a "Bolling", az első vasból való expedíciós hajó, amely az Antarktiszba merészkedik, a "City" elé fogja magát, hogy a "City"-t a jégrajhatárig vonszolja, s így a másik gőzös szenet takarítson meg. Ugyanaz a veszélyes kísérlet, melyre Shackleton 1908-ban először vállalkozott. Mindkét hajó a megengedettnél mélyebben merül a víz alá, és a fedélzeten éppen olyan kellemetlenül érzik magukat, mint azelőtt a "Nimród"-on: a tenger tombolása, a kutyák üvöltése, hullámok a fedélzeten, káromkodó emberek a magasan felhalmozott poggyász szorosai közt; a vihart túlbömböló vezényszavak – és mindezzel mitsem törődve, a szikratávíró csicsergése: napi újságok, időjárásjelentések, jelentés a "Larsen" helyéről, stb. Amikor a hajók december 9-én viharos időben elérik az első jeget, a "Larsen" 60 km távolságból küld szikratáviratot. "Nemsokára látjuk majd!"‚ gondolja Melville kapitány. De az iránytű a Mágneses Déli-sark közelében megbomlik, és a vastag köd lehetetlenné teszi a napfigyelést. A rádió menti meg a helyzetet: a "City" egyszerűen a "Larsen"-tól kiküldött hullámok felé veszi irányát. A szeszélyes éterhullámok fonalát megtartani és amellett viharban és ködben jéghegyeket kikerülni két hajóval átkozottull nehéz munka, de sikerül, és egy nagy jégmező szélmentes oldalán nyugodtabb tengeren a a "Bolling" nélkülőzhető szénkészletét a legnagyobb sietséggel átrakják a "City"-re. December 11-én a "Bolling" visszaindul Dunedinbe, hogy elhozza az expediciós felszerelés
291
hátralévő részét; a "Larsen" pedig óriási orrával utat tör a "City"-nek a jégrajon át. A valaha annyira rettegett jégrajöv többé nem legyőzhetetlen. December 23-án a Ross-tenger ez alkalommal teljesen jégmentesen, simán fekszik előttük, mint valami belföldi tó. A "City" délre siet, ahogyan csak a gép engedi, míg a "Larsen" cetvadászhajó megy a dolgára. Három nap múlva már a "City" a Ross-barrier előtt horgonyoz a Cethal-öböl bejáratánál, amelyet azonban mindenütt nehéz jég borít. Más kikötőhely nincs. 14 km göröngyös, bizonytalan öböljég a barrierig, ezen menjenek át? A rengeteg poggyász terhével? Ha a kutyák nem avatkoznak idején bele, az expedíció mehet haza. A kutyák tudják, miről van szó, és bebizonyítják, hogy úgy mint azelőtt, most is nélkülözhetetlenek az Antarktiszon. A nehéz szánok csak úgy repülnek. Az öböljég darabjai letörnek, ami megkönnyíti az utat. A hajó végül csak 3 km-nyire fekszik a barriertől. Izgalmas órákat élnek át, ha az erősen megjárt szánúton hirtelenül feltátong egy szakadék, és rögtön méternyi szélessé lesz. "Az üres szánokat visszatartani!" – szikratáviratoznak át a hajóról a partraszálló helyre. Minden szán elindulását, és megérkezését mindkét oldalról jelentik. Olyan nagy üzem ez, amilyent még az Antarktisz nem látott. December 20-a óta a "Bolling" megint Új-Zélandban horgonyoz. Minthogy azonban az ottani intéző nem boldogul a rakodási munkával, Byrdnek kell a "City" fedélzetéről háromezer km távolságból ezt is vezetnie. A "Land"-en, a jegbarrieren már áll a szikratávíró-torony. Melléje építik a "Kis-Amerika"-telepítvényt, közel Amundsen "Fram-otthon"-ához, amelynek azonban már nyomát sem lehet megtalálni. A hó, amely elborította, 18 év alatt gleccserjéggé vált, a norvégok házát úgy tokba zárta, mint ahogy a borostyán betokozza az odatévedt legyeket. A rakodómunkát még be sem fejezték, már sustorognak az első repülőgépek a jégbarrier fölött – már nem az első az Antarktiszon, mert a Déli-Shetland-szigetek legdélebbikéről, a kis Deception-szigetről Wilkins és Eielson két jól sikerült próbaút után 1928. december 20-án az egész Graham-földet átrepülte, és 10 óra alatt háromezer méter magasságból mindent látó kamerájuk szemével végtelenül többet észleltek, mint amit másfél évszázados vesződséges kutatás ki tudott szimatolni a múlt szegényes eszközeivel. Hogy milyen a Graham-föld eddig megközelíthetetlen belseje, azt most megmutatja a film: meredek sziklahátak és hegyzugok tömkelege. Megoldottnak tekinthető az a kérdés is, mely az Antarktisz első részének felfedezése óta foglalkoztatta a kutatókat: a Graham-föld a Déli-sark-kontinens előreugró darabja-e, vagy pedig szigettenger? A fényképezőgép megmutatja, hogy ott, ahol a francia Charcot második útján 1911-ben a Loubet-földtől délre mély öblöt talált, befagyott tengerszoros választja el a Graham—földet a kontinenstől.
1929. január 27-én teszi meg Byrd első nagyobb repülését, mégpedig keletre, az Edward király-föld felé, ahol mindjárt teljesen ismeretlen hegyvilág
292
jut láttávolba, és mint "Rockefeller-hegyek" kerül a térképre. Egy hóvihar elmossa a megkapó látványt, és amikor a "Fairchild" (így hívják a repülőgépet) ezer méter magasan tejszerű űrben úszik, egyszerre jön a szikratávíró jelentése: "A Bolling láttávolban", és nemsokkal rá egy második: "A Bolling a "City"-hez erősítve." Byrd rögtön megfordul, mert a "Bolling" hozza a jövendő sarki repülőgépet, a "Floyd Bennett"-et és egy Fokkert. Ha a hajó kirakja pompás rakományát, ő nem hiányozhat. Ez öt izgalmas napot vesz igénybe. A két hajó most szorosan a barrier mellett horgonyoz, egy jégfeljárónál, mely nem látszik éppen szilárdnak, és a munka közben le is törik. A "Bolling" egy roppant jéglavina körletébe ér, és mindkét hajó csak nagy üggyel-bajjal szabadul a borjadzó gleccsertömegek elől. A "Bolling" rakományát részben a "City" veszi át, mert a vashajó még február 2-án újra visszatér Dunedinbe, hogy elhozza az útipoggyász maradékát.
Új hegység keleten! A geológusoknak nincs többé nyugságuk, míg Haines, a meteorológus nem jósol pár napi csöndet a levegőben. Március 7-én a Fokker útra kész. Gould professzor felszáll két repülővel, Balchennel és June-nal a Rockefeller-hegyek felé. Kéthónapi élelmiszert visznek magukkal, mert ki tudja, hogyan végződik a kaland. Magukkal viszik a szokásos mérőszerszámokat és a nélkülözhetetlen szikratávíró-szerszámot is, mely szükség esetén megmentőjük lehet. Két óra múlva jelentik, hogy megérkeztek a "Chip" hegy lábához. Itt gazdálkodnak most, egészen úgy, minta régebbi idők kutatói, sátortábort rendeznek be és elkészülnek hosszabb tartózkodásra. De a hóviharok minden külső munkát lehetetlenné tesznek. Március 11-én szikratáviratoznak Kis-Amerikába: "Ma visszatérünk". Egy új hóvihar felforgatja az útitervet. Ilyen mély légsúlymérő-állást még nem mért Kis-Amerikában a meteorológus, és minden oldalról izgató jelentések jönnek: a "City" február 21-én visszaindult Dunedinbe. Március 14-én ezt sürgönyzi a hajó távírásza, Berkner: Ma kis híja és a "City of New-York" nem létezik többé. A szél 24 órán keresztül dühöngött 120 kilométeres sebességgel. Este a hullámok a derékvitorláig csaptak fel. Egyikünk sem ért meg sohasem ilyesfélét. A hajó rettenetesen dülöngélt, kétszer hajlott oldalra 60 foknyi szögben, vagy még erősebben. Valamennyi akkumulátor felfordult. Minden nagy cső három kivételével tönkrement. Egy hullám betört és kárt okozott. A jobboldali mentőcsónak összezúzódott, amikor megpróbálta, hogy engem ablakomon keresztül meglátogasson. A hajóperem mindkét oldalról víz alá került. Lehetetlen a fedélzeten állni. Az evezőrajost megkötöztük, miután a kormányos már egyszer átrepült az árbocon. Könnyen megsérült. A kazán egy kicsit eltolódott. Sikerült az akkumulátorokat megerősíteni. A fedélzet-építmények erősen megrongálódtak.
A "Bolling" sem jár jobban. Léket kapott, és visszatérésre december előtt nem lehet gondolni.
293
Byrd két hajóját mintha óriási távcsövön keresztül figyelné, olyan szabályosan érkeznek a szikratávíró-jelentések. Csak a Rockefeller-hegyekből nem lehet egy hangot sem hallani! Amellett Gouldnak két adó is rendelkezésére áll: egy hordozható és egy nehézadó, amelyet a Fokkerbe szereltek bele. Valami szerencsétlenség történt! Segítségükre repülni lehetetlen, az idő egészen alkalmatlan; sötet felhők, köd és hófúvás. Március 17-én még mindig nincs hír! A szánvezetők segélyexpedícióra készülnek fel. Közben szabályosan kisürgönyzik az időjárásjelentést, és óráról-órára jelentik a távollevőknek, hogy azonnal jön a felmentés, amint az időjárás lehetővé teszi. Talán a Fokker-embereknek csak az adója rongálódott meg, és venni még tudnak. 19-én egyszerre kiderül. A meteorológus még csóválja ugyan a fejét, de Byrdnek nincs többé nyugta. Motort fűteni! Forró olajat bele! A csavar forog. Délután 5 órakor felrepül a "Fairchild". Csak lehetne tudni, hol keresse az eltűnteket! Byrd a Rockefeller-hegyek legdélibb csúcsai felé veszi irányát. Mélyen járnak a felhők; repülőnek félelmes ég. Egy óra múlva elérik az első hegyet, a repülőgép megkerüli, a távcsövek átkutatják a völgyeket és a hegyzugokat. Három ember és a bizonyosan behavazott Fokker – hogyan ismerjék fel ezeket ilyen magasságból, ilyen nyomorúságos légköri viszonyok mellett? A dolog mára reménytelen. "Megfordulni!" Megállj, – valami villámlik – egy vihartól szétrongyolt füstoszlop leng a fehér talaj felett. "Hála Istennek, legalább egy él még!" Byrd lefelé csavartatja a gépet. A "Fairchild" fehér völgymedence fölött lebeg. Egy zászlókkal letűzött kikötő lesz látható! De a felszín veszélyes kiemelkedéseket és púpokat mutat.
"Partraszálljak?" kérdi Smith. Byrd int. Balchen és June nem csalja a mentőrepülőgépet lehetetlen terepre. A "Fairchild" meglehetős hevesen szilárd földet ér, átugrik egy pár hópúpon és megáll. Hátul fekszik a szép Fokker – nyomorult roncs, de a három ember sértetlen. Smith Balchent és June-t rögtön visszaviszi a "Fairchild"-dal Kis-Amerikába, mert másfél óra múlva itt az éjszaka. Byrd és Hanson szikratávírász Gould mellett marad a sátorban, és meghallják most, hogy mi történt. Egy őrjöngő, 200 km-es sebességű vihar elszakította a Fokker horgonyát, a levegőbe ragadta és 800 m magasságból újra lehajította. A repülőgép inkább romhalmaz. A szikratávíró felvevője még működik, adója nem. A három nélkülözött tehát nem maradt megnyugtató hír nélkül. Gould szerencsésen kivetette a Fokkerből az élelmiszereket még a katasztrófa előtt.
De három ember még mindig a Rockefeller-hegyekben vár a felmentésre egy jégsíkon, amely közelebbi vizsgálatra befagyott tónak bizonyul. Byrdnek sikerül a szikratávíró-készüléket újra jó karba helyezni, és minthogy Kis-Amerika állandóan rossz időt jelez, kéri McKinley-t, hogy mindenesetre küldje el a kutyaszánokat árboccal és vitorlával, és természetesen szikratávíró-készülékkel felszerelve. Még két napig akar Goulddal és Hansonnal
294
várni, azután a kéziszánnal és négy hétre való élelmiszerrel útra indul. Egyelőre Byrd az elhagyott magányban érintkezhetik az egész világgal, Kis-Amerikával, dunedini hajóival, szánvezetőivel, akik a havon keresztül végtelenül lassan kúsznak előre, sőt New York-i intézőjével is.
A tervezett felkerekedés napján Haines jobb időjárást jelent, és 22-én reggel már megint odasustorog a "Fairchild". Smith a letűzött pályán köt ki, és odakiáltja a másik háromnak: "Beszállni! Van hely mindenki számára! A legközelebbi vonat hat hónap múlva indul!" June vele jött; Byrd a legszigorúbban megtiltotta, hogy egyedül utazzék. Öt ember kissé nagy megterhelés, de merni kell. A "Fairchild" újra felszáll. Nemsokára mélyen lent látják a szánexpedíciót a havon kúszni, mint valami kicsike hernyót. Smith mélyebbre megy és körben kering – a megbeszélt jel: "Térjetek vissza!" Egy óra múlva valamennyien hazaértek, és Russell Owen rögtön megszikratáviratozza a szerencsésen kiállt kalandot a "New York Times" szerkesztőségének.
Kis-Amerika, a Byrd-expedíció tábora
Kis-Amerika, az amerikai—brit-norvég telep három szikratávíró-toronnyal, egy nagy intézőségi épülettel, egy gépházzal, fény- és erőforrással, egy vágóhíddal, egy külön villával a norvégok számára, élelmiszerraktárakkal, három főúttal és egy 3000 kötetes könyvtárral rendelkezik. A tél leteltével a telep mindennapi beszédtárgya a közelálló sarki repülés. Az olvasószobában ugyancsak nagy a lárma, ha a sarki bizottság ülésezik, amelynek hat tagja és néhány tanácsadója van.
"Azt gondoljátok tehát, hogy nem tudunk egyszerre a sarkra repülni?"‚ kérdi Byrd a bizottsági tagokat.
"Nem", feleli Balchen egy felügyelőbizottsági elnök méltóságos komolyságával, "hacsak Mc Kinley nem megy gyalog. Hatalmas súlyán és a nehéz filmfelszerelésen fordul meg a dolog. Benzinnel kellene őt pótolnunk, akkor menne."
"Kedves Bernt", vág szavába McKinley éppen olyan tárgyilagosan,
"ha nem hallanék nagyot, már régen adtam volna neked [egy pofont]."
Byrd, mint elnök, közvetít. "McKinley felszerelésével együtt feltétlenül velünk jön. Felvétel nélkül az egész sarki utazásnak nincs értelme."
Balchen: "Ha a szorosan át akarunk repülni, amerre Amundsen ment a Déli-sarkig, és amely nyilvánvalóan a legalacsonyabb út, akkor legalább 3300 m-es legkisebb repülési magasságot kell elérnünk. 5600 kg repülési súllyal még kényelmesen repülhetünk az orom magasságáig. De ha 6500 kg-mal repülünk, akkor a 900 kg súlytöbbietet elhasználjuk, ha elérjük a hegyeket. Ha megterheljük a szükséges legkisebb súllyal emberek-
295
ben, tüzelőanyagban, műszerekben, készletekben, stb. a gépet, akkor kerek 2700 kilométernyi hatótávolságot nyerünk. De az egész távolságra, oda és vissza, nagyobb súllyal kell számolnunk. Ha a Maud királyné-hegyeknél benzint rakunk le, ott tankolhatnánk."
Smith: "Legalább 20% mozgási területünknek kell lennie a csúcsmagasságig. A szelek ott fent kiszámíthatatlanok. Megtörténhetik, hogy az oda- és visszautazásnál ellenszelet kapunk. Milyen messze tulajdonképpen a sarkig?"
Balchen: "1310 km."
Byrd: "Én azt hiszem, csak 1260. Ezt még pontosabban meg kell határoznunk, és tavasszal kísérleteket tennünk a benzinfogyasztás és az emelkedési képesség megállapítására. Egyelőre számoljunk ideiglenes számokkal. Mit tartasz te a legnagyobb raksúlynak?"
Balchen: "6500 kg-ot, talán valamivel többet".
Byrd: "Ez majdnem pontosan egyezik az én számításommal.
June: "Számításunk szerint az élelmiszer négy hétre elég, tehát kereken 35 kg fejenként."
Byrd: "Ez egyáltalában nem elég! Kevesebbel mint két hónapra való élelemmel elrepülni őrült merészség lenne. Legszívesebben három hónapra valót vinnék. Ha szükségleszállást kell végrehajtanunk a sark közelében, akkor legalább két hónapi út a hegyek lábáig. A szánhúzás a legutálatosabb tortúra, ami csak létezik. Minden rosszul mehet, akkor is ha mégoly sok élelmiszerünk van."
McKinley: "Két repülés lenne a helyes, egyik raktárak felállítására, a második a sarokhoz. Nekem így kétszer lenne alkalmam a Maud-hegyek megmérésére. Ha csak egyszer repülünk és rosszul lehet látni, mi történik akkor? Természetesen a pilóta uraknak nem ízlik a többszöri kikötés."
Byrd: "Én is azt gondolom, a többszöri kikötés kisebb kockázatát kell választanunk. Ha a hegyek lábánál találunk benzint és élelmiszert, akkor visszafelé keletre kiruccanhatunk Amundsen Carmen-földjáre. Ez két légy lenne egy csapásra. A könnyebb teher a sarki repülés számára feltétlenül kedvezőbb."
Parker: "Hol lenne a raktár?"
Smith: "600— 800 km-re innen; ha lehetséges, az Axel Heiberg-gleccser jégnyelvénél, ha akad ott sík hely."
Így tart a tanácskozás heteken át. Halomszámra írják az aktákat, mindig új számításokat és táblázatokat készítenek. Végre megegyeznek McKinley javaslatában: Kétszer repülnek, és benzint meg élelmiszert raknak le félúton. Augusztus 22-én a nap újra feltűnik. Csak látják, de nem érzik. A meteorológus 57° hideget jelent. De nincs veszteni való idejük. Szeptember 9-én a "Fairchild"-ot kilapátolják hósírjából. A kutyák kimásznak jégbörtönükből,
296
a tréning-szánutakat nem lehet elég korán kezdeni. Nemsokára mindenütt teljes gőzzel dolgoznak. A sarki repülésnek meg kell szereznie madártávlatból az átnézetet az egész Ross-barrierszakasz fölött. A tudományos munkát éppúgy, mint előbb, a földön csúszva kell végezni. Sőt Byrd a geológusok kutatásait tartja a legfontosabbnak. Nekik át kell vizsgálniok a Maud királyné-hegyeket. Nagy szánexpedícióval átkelniök a Ross-barrieren úgy, mint Amundsennek. Oda és vissza több, mint 2000 km; legalább három hónapi út. Október 15-én egy raktárszakasz megy előre. A tudósok próbaképpen hozzácsatlakoznak, de már két nap múlva nagyon lehangoltan térnek vissza. Akármilyen gondosan tanulmányozták is Amundsen és mások szánút-tudósításait, a gyakorlatban mégis egészen máshogyan fest. Egy motorszán teljes rakományát 120 km-re elszállítja, ott azonban eltört tengellyel lerogy. November 4-én a geológuscsoport végleg eltávozik: hat ember öt kutyafogattal. Az előőrs a 81°45’-én raktárt állít fel, a továbbiakról a tudós-szakasznak magának kell gondoskodnia. Így semmi sem marad el a fáradalmakból és veszélyekből, melyeket Shackletonnak, Scottnak, Amundsennek és az Antarktisz egyéb úttörőinek le kellett győzniök.
Közben a "Floyd Bennett"-et is kilapátolják a téli hóból, november 13-án 5900 kg súlyban megtöltik hótömegekkel, és próbára a levegőbe küldik. Három motorja van. Csak egy motorral, bonyolult fizikai törvények szerint, majdnem ugyanakkora megterheléssel magasabbra emelkedhetne és gyorsabban mehetne. De Byrd hármat biztosabbnak tart. Ha az egyetlen motor felmondja a szolgálatot, akkor mindennek vége. Ha a három közül egy sérül meg, akkor a másik kettővel még mindig előbbrejuthatnak, ha lassabban is. Ha a második is kihagy, a harmadik még mindig elégséges az enyhe leszállásra. A próbaútnál a "Floyd Bennett" nem emelkedik 3000 m magasság fölé. Új karburátort építenek be. A második vizsgálat 3700 m-t eredményez. Byrd a legszívesebben rögtön megkezdené az előrepülést a szoros legmagasabb pontjához, ahol fel kell állítaniok a raktárt. De a szikratávíró-felvevő hirtelen egészen beszünteti a munkát. 18-án újra működik és a meteorológus nagyszerű napot ígér: "Jobbra talán egy évig is várhatnának! Tehát rajta! 300 m-es siklóút után a motorok a 6500 kg-ot simán felemelik a hóról. Smith ül a kormánynál és délre veszi az irányt. McKinley felvevőgépét lövésre készen tartja. June és Byrd keresi lent a mélyben a szánutasokat. Mögöttük fekszik a Ross-tenger fekete síkja, jéghegyekkel, mint fehér pelyhekkel bepontozva.
Smith egyelőre 400 m magasban tartózkodik. McKinley Byrdöt megrántja kabátujjánál, és vigyorogva mutat lefelé: fekete pont a hóban, a motorosszán roncsa. Itt feketéllenek a szakadékok is, melyek azelőtt Amundsennek és még legutóbb is az előőrsnek olyan kemény munkát adtak, felfakadt jégdaganatok, megfagyott sellők, befagyott örvények. Kelet felé a
297
szakadékok legyezőszerűen kitágulnak. A veszélyes terep legföljebb 50 km-t tesz ki, és kelet felé meg lehetne kerülni. Ezt előbb is megállapíthatták volna, akkor a szánutasoknak, az embereknek és a kutyáknak megtakarítják az életveszélyt és a megerőltetéseket. "Itt vannak!"‚ kiáltja Mc. Kinley, mert a motorok fülsiketítő lármájánál társalgás alig lehetséges. Úgy értekeznek, mint a süketnémák, vagy cédulákat írnak egymásnak. Smith lemegy 300 m-re. Ott lent még semmit sem hallanak, úgy bebugyolálták fejüket bundával. Öt fogat, felszerszámozott emberek, meggörbült hátak, néhány sereghajtó – és milyen lassan mennek előre! "Átkozott hideg lehet ott lent!"‚ mondja Mc. Kinley. Smith üdvözletet lóbál – fehér arcok fordulnak felfelé. "Ne kiáltsatok hurrát", tanácsolja June, "a szegény fickók már úgyis alig győzik!" Egy zsákot dobnak le a földi rabszolgáknak levelekkel és apró figyelmességekkel. Az új idő fölényesen köszönti a régit, de még mindig nélkülözhetetlent.
Már láthatók délen a hegyek és gleccserek fehér árnyvonalai, melyek a sarki fennsíkhoz vezetnek fel. Byrd Amundsen térképeit és képeit tanulmányozza, hogy eligazodjék, de Amundsen hegyei nagyon nehezen ismerhetőkl fel. Felülről minden más. Végre egyezik a térkép adata azzal, amit maguk alatt látnak. Az ott a Ruth Gade-hegy, az meg ott a Nansen-hegy, és amaz bizonyára az Axel-Heiberg-gleceser, ezen azonban nincs kedvező leszálláshely. Smith lassan leereszkedik. Sík talajt keres, és hozzá földjelet, mely felülről újra felismerhető. A "Nansen" előhegyein mutatkoznak sík foltok. Füstbombákat dobnak le, hogy megbecsüljék a mélységet, és hogy megismerjék az alsó széljárást. És aztán lassan leszáll a repülőgép, talpaival óvatosan tapogatózik a havon, egy lökés: recseg és ropog minden eresztékében és megáll. Smith a gépen marad és hagyja a motorokat tovább futni. A másik három kiugrik, és úgy dolgoznak, mint a zsákhordók: felhalmozzák a benzintartályokat és élelmiszerzsákokat a sarkutazók és geológusok számára embermagasságon felüli nagy rakásokba. "Ezzel megvagyunk", kiáltja Jnne; "Gyerekek, micsoda vidék! " De körültekintésre nincs idő. Smith már kikukucskál az ablakból és figyelmezteti társait: "Gyertek! Ne mászkáljatok olyan soká! " Három óra körül jár, négy óráig tartott a repülés. A "Floyd Bennett" újra a levegőbe emelkedik. McKinley fel akarja venni a Maud-hegyek oldalát, Byrd az Amundsen által észlelt Carmen-földet keresi, de nyoma sincs. A felszín alacsony halmai a rossz megvilágítás mellett gyakran óriási hegységeknek látszanak – Amundsen valószínűleg tévedett. A Ross-fensík beláthatatlanul terül el keletre, legalább 160 km messze. Ami most a repülőgép orra előtt elterül, teljesen ismeretlen föld. Mit akar June? A fiú aggódó arcot vág: furcsa apadás a benzintartályokban! "Hogyan lehetséges? Hiszen legalább hét repülőórára számíthattunk!"
June leveti kesztyűjét, felemeli négy ujját és feleli: "Nagyon erős fogyasz-
298
tás. Nem tudom, miért". Már rögtön az indulás után lék mutatkozott a kéziszivattyúnál. Betömték ugyan kóccal és rágógumival, de azért vígan szivárog tovább. A keleti felfedezőrepülésnek vége. "Rögtön vissza – ha még egyáltalán haza akarunk kerülni! És olyan gyorsan, ahogyan csak lehet!" Röviddel hét óra előtt a barrier veszélyes szakadéka fölött lebegnek, 240 km-re Kis-Amerikától. 80 km-rel tovább a motorok kezdenek kihagyni. Hiába nyúlkál Smith a gázemeltyűkhöz. A három motor egyszerre megáll. "Nincs több benzin!"‚ kiált June. Siklórepüléssel Smith akkora hosszúságot vesz, amekkorát csak tud, és hibátlanul kiköt. Segélykiáltás Kis-Amerikába. Felelet nem jön. Rejtélyes! Ugyancsak hideg éjszakájuk lesz. Ha hóvihar jön, akkor a repülőgép valószínűleg ugyanarra a sorsra jut, mint a Fokker a Rockefeller-hegyekben. 11 óra körül sustorgás hallatszik, – segítség közeleg – a "Fairchild" zúg feléjük. Balchen 400 liter benzint hoz! A kis-amerikai szikratávírászok nem hallottak segélykérést, viszont állandó készenlétben figyelve hallották, hogy a motorok nem futottak többé. Balchen Petersen kíséretében megint elszáll. A "Floyd Bennett" motorjait megmelegíteni és megindítani átkozottul nehéz munka. Az egyik működésbe jön, a másik nem akar dolgozni – befagyott. Semmit sem lehet csinálni! June egész éjszakán át a szikratávírógép megjavításával kínlódik. A másik nap estéjén csatlakozást kap. A "Fairchild" már újra közeledik, és néhány perc múlva meg is érkezik még több tüzelőanyaggal. Éjfélkor a repülők végre Kis-Amerikába érnek.
Byrd türelmetlenül várja, hogy a geológus-szakasz végre elérje a hegyek lábát. 27-én megjön Gould jelentése: "megérkeztünk, ragyogó idő". Még este 10 órakor ismétli: "Változatlanul szép". Holnap is így marad? Haines meteorológus int. 28-án délben derűs látóhatár, felhők sehol sincsenek. Haines Byrdöt kiviszi az olvasószobából: "Most itt az idő. Ilyen alkalom talán soha sem lesz!"
1/2 4 órakor felszáll a "Floyd Bennett" és a 143. hosszúsági fok mentén délre süvít. Balchen a vezető helyén, szemét a motorra és a kapcsolótáblára szögezi, ahol egy tucat mutató reszket. June, feje körül sodronyokból font sugárkorona, kezeli a rádiót, a filmfelvevőt, a hat benzintartály bonyolult fogantyúit, és közben néha felváltja a kormánynál Balchent. McKinley felvételeket csinál, mérőképei az egész sarki utazás fő célja. Byrd – előtte térképek, tervek és képek – vezeti az utazást. Mindenki csak a "púpra", a legmagasabb emelkedésre gondol, vajon a repülőgép legyőzi-e a sarki fennsíkot. Magas hócsúcsok izzanak a napfényben, mint tűzokádó hegyek. 8 óra 15 perckor észlelik, 500 m magasról, a geológusok két sátrát. Az ejtőernyővel hegységtérképeket és egyéb üdvözleteket dobnak le Gouldnak és a többieknek. Aztán megkezdődik a futás felfelé. A magasságmérők ugrásszerűen szöknek fel. 900, 1000, 1200, 1400 m. A Liv-gleccser hágó legmagasabb pontja
299
szélesebb, mint az Axel Heiberg-gleccseré – tehát arra felfelé! Röviddel 9 óra után 3000 m magasságban elrepülnek raktáruk fölött, de nem látják. June az utolsó tüzelőanyagot tölti a főtartályokba. Az átlagfogyasztás 240 liter óránként, több, mint ahogyan Byrd várta, de még mindig marad fölöslegük. Mint valami megfagyott vízesés, buzog a Liv-gleccser a repülőgép elé. Felülről jövő esőszél reszketteti meg az óriásmadarat. Nem jut följebb? A levegő nagyon ritka. A kormány nem működik elég jól. Több felhajtóerőt! June a főtartály kibocsátó nyílására teszi kezét. – Egy nyomás, és 2500 liter benzin ömlik a szabadba. Balchen még mindig nincs megelégedve és azt bömböli: "Kidobni! Kidobni! 100 kg-ot". Egy zsák élelmiszert vonszolnak a csapóajtóhoz, 57 kg-ot; lehempereg a gleccserre. Ez segít, de az esőszél erősödik. Balchen káromkodik. "Még egy zsákot!" McKinley a másodikat is áttolja a lyukon, 114 kg élelmiszer, egy hónapi eleség négy embernek, szétzúzódik a gleecseren. Ez a szabadulás, – a repülőgép 100 m-t ugrik – máskülönben a két filmkamerát kellett volna feláldozni! A "púpot" legyőzték. Csak nyílegyenesen előre, alig 500 km, és ott a Déli-sark! A hómező roppant tálhoz hasonlít. 3250 m magasság. Hirtelen a rémület kiáltása: "A jobb oldali motor nem működik!" Balchen már siklórepülésre igazít, June a benzinkibocsátóhoz rohan, egy pár fogás, minden megint rendben. Byrd és McKinley a padlón térdel, figyeli az áramlatjelzőt és megadja az irányt. Közben reggeliznek valami fagyott vajaskenyeret és a termoszpalackból kávét – de ki érez ekkora izgalomban éhséget?
Röviddel éjfél után felkel a nap, – ez lehetővé teszi a helymeghatározást: d. sz. 89°4’ – még 103 km a sarktól. Egy óra 14 perckor elérték a célt, a Déli-sark – sivár hósíkság, viharoktól hullámosra fésülve, semmi földjel, semmi domb, semmi.
Byrd még 10 km-t ide-oda cirkál, hogy bekerítse a sarkot. Kiszámítja a közepét, és ledobja ide a csillagos lobogót egy kőnehezékkel – ezt barátja, Floyd Bennett sírjáról hozta, akivel az első Arktisz-repülést csinálta. 3 órakor Balchen újból teljes gázt ad, és 3600 m-re emelkedik, hogy McKinley még kiterjedtebb térképeket vehessen fel. 200 km-es sebességgel száguld a repülőgép északra a raktárhelyhez, melynek benzinkészlete most nélkülözhetetlen. A repülőgép a gleccserkaput veszi, és már a szabadban úszik. June benzinfölösleget számít ki – újra kelet felé, hogy bebizonyitsák a kamerával: a Carmen-föld nem létezik! És aztán a raktárhoz! De egyszerre milyen mások a hegyek! Byrd szédeleg – melyik most a csúcsok közt a Ruth-Gade-hegy? Pár rettenetes másodperc – végre eligazodik; itt a Nansen-hegy is előhegyeivel. Pár dugóhúzó lefelé – egy fekete pont lesz látható, a raktár. 4 óra 47 perckor June szelíden leszáll oda a géppel.
A bádogtartályokat kinyitni, June-hoz felnyújtani, a karok már alig bírják! Hat órakor mindent elvégeztek, a végső repülés megkezdődik.
300
Fekete viharfelhők ágaskodnak a hegybástya fölött, de a "Floyd Bennett"-et nem érik utol többé. 10 órakor láttávolba érnek Kis-Amerika szikratávíró-tornyai – pár perccel később a sarki repülést befejezték.
Egy másik repülőúton Byrd december elején a 160. hosszúsági fokon túl új földet fedez fel, melyet Mary—Byrd-földnek nevez el, és birtokba vesz Amerika számára. 1930. január 19-én a geológus-szakasz is egészségesen tér haza, és egy hónap múlva a "City" Byrd győzelmes expedícióját hazaviszi.
A Déli-sark-kutatás története tetőpontra jutott, melyet nemigen lehet felülmúlni. Maga a kutatás nem ér véget. Minden oldalról odafürkészik a tudomány, mert minél tágabb az áttekintés, annál több a probléma. A kérdés: vajon kontinens-e az Antarktisz, vagy nagy szigettömegek szigettengere, egyre jobban a gyújtópontba kerül. Filchner nagy terve, hogy az Antarktiszt átszelik a Ross-tengertől a Weddell-tengerig, új expedíciókat foglalkoztat. Byrd megint lent tartózkodik. Amundsen Fram-otthonát a jégtalaj elnyelte. Kis-Amerika még áll, rádiótornyai még fehér fogpiszkálók módjára emelkednek az ég felé, ha a vihar nem döntötte le őket, még ott pihennek repülőgépei, ha egy orkán szét nem zúzta valamennyit. A világ új hírt vár az Antarktiszról, amely az elhagyottan heverő Északi-sarkot régen túlszárnyalta. Ki oldja meg a hatodik földrész rejtélyét? A favoritok: Byrd, Wilkins és Ellsworth. Az antarktikus versenypálya irodájánál egymásra licitálnak a fogadók. Ki halad át elsőnek a célon?