Első nyugtalan éjszakánk a tengerparton. Nem jön álom a szemünkre. Fel vagyunk zaklatva. A hideg sem hagy nyugodni, pedig nagyon rászolgáltunk a pihenésre. Minduntalan felugrálnuk a kegyetlen hidegben, hogy föl-alá futkossunk és tagjainkat fölmelengessük. Ingadozunk, mitevők legyünk: St. Michaelbe igyekezzünk-e eljutni, Alaszkába, vagy pedig a környékbeli bennszülötteket keressük föl.

Beható mérlegelés után világossá vált előttünk, hogy csónakjainkkal lehetetlen elvergődni St. Michaelbe, 600 kilométernél messzebb a jéglepte tengeren. Akkor tehát

53

gyerünk a bennszülöttekhez! Igen ám, de hogy fognak fogadni bennünket? Ezidáig nem jutottunk még bizalmas érintkezésbe ezzel a félvad népséggel, nem ítélhetjük meg, milyen érzelmekkel viseltetnek irányunkban. Akárhogy is, próbát kell tennünk velük.

Az éj folyamán a jeget elűzte a szél a part közeléből. Reggelre vízre bocsátjuk a csónakokat és elindulunk az öböl északi foka felé. Csakhamar észrevesszük azonban, hogy a jég elzárja visszatérő utunkat. A múltakon okulva, takarodót fújunk, partra vontatjuk a csónakokat, sátor-tábort ütünk, hogy hóvihar esetére védve legyünk.

Kevéssel utóbb bennszülöttek érkeznek szánon a tanyánkra és meghívnak minket, hajótörötteket a falvaikba.

Hálásan fogadjuk a felszólítást, mert bizony eleségkészletünk meglehetős siralmasan fest: 22 dekagramm pemikán a napi adagunk egy kis kenyérrel. Mihelyt elül a vihar, több csoportban fölkerekedünk gyalogszerrel a csukcsok telepére.

Kimerültségünkben kínos lassúsággal szedegetjük a mély hóban lábaiukat. Egész napi fárasztó menet után elvergődünk a 10–12 km-re fekvő faluba.

Nyomban bevonulunk a bennszülöttek knnyhóiba. Mindegyikben ketten-ketten helyezkedünk el. Itt kötjük első ismeretségünket a halzsírral és a nyers rozmárhússal.

Négy-öt napra rá egy csoportunkat visszaküldjük tanyánkra. Időközben fölszakadt a jég, úgy hogy most már el lehet hozni a megrakott csónakokat új lakóhelyünkre.

Keserves hidegben járjuk meg az utat. Szerencsésen megérkezve, kötelekkel megerősítjük a csónakokat télire a parton. Azután legelső és legszükségesebb teendőnk a prémruhák vásárlása. Az égő hajóról megmentett különféle árucikkekért cserébe Berry kapitány hamarosan szerez elegendő meleg ruhát hajótörött társainak. A meg-

54

mentett kevés élelmiszert félretesszük, és valamennyien a csukcsok élelmére szorítkozunk.

Jóétvágyú legénységünk három nap alatt olyan pusztítást visz végbe a bennszülöttek eledelkészletében, hogy Berry kapitány elhatározza, nem tartja együtt az egész társaságot. Szerencsére más falvak lakói is fölajánlották, hogy szállást adnak télire. Így azután három csoportra oszlunk és három faluban telepszünk meg.

El akarok egyet-mást mondani az egyik csoport sorsáról.

Putnam főhadnagy, Zane hadnagy, dr. Castillo és Hunt alhadnagy néhány emberükkel és bennszülöttel négy kutyafogattal január 10-én elindultak az egyik parti falu felé. Erre az utazásra a túlélők örökké emlékezni fognak.

Déltájban beborult az ég s a heves északi szélből rettentő hóvihar kerekedett. Az út minden nyomát befútta a hó. Vitézül szembeszálltak a förgeteggel. Délután hat óra felé a bennszülöttek kijelentették, hogy most azonban meg kell állni éjszakára, a kutyák sem bírják tovább az iramot. Olyan vadul kavargott a hó, hogy a tulajdon szánjuk elé fogott kutyákat nem látták. Borzalmas volt ez az éjszaka. Hol a szánon kucorogtak, hol ide-oda futkostak, hogy valamennyire fölmelegedjenek. A hőmérő 35 Celsius fokot mutatott a fagypont alatt. Ebben a hasogató fagyban gyötrődtek ott egy helyben minden védelem nélkül a viharsöpörte hósivatagban reggel nyolc óráig.

Reggel felé enyhült a förgeteg. Elhatározták, hogy visszatérnek a St. Lawrence-öbölbe és ott várják meg a kedvezőbb időjárást az utazásra. A szél ugyan ismét növekvőben volt, de most már hátukba fújt.

Az északi hegyfokon levő faluban nem találtak elég eleséget a kutyáknak; akarva – nem akarva bele kellett törődniök, hogy átmennek az öböl déli partjára.

55

Szerencsésen átkeltek a szilárdra fagyott öblön. Megérkezvén a déli partra, már csak két kilométeres út volt hátra a faluig, ahol meg akartak pihenni.

Fürgén haladtak dél felé, mindvégig a part közelében. A szánok egymás nyomában haladtak. Elől dr. Castillo, utána Putnam, majd Zane, s kissé távolabb mögötte Hunt alhadnagy. Szerencsésen eljutottak az útkanyarodóig, amely közvetlen a falu alatt jobbra fordul. Itt már szembe érte őket a nyugat felől dühöngő vihar. Már csak mintegy két-háromszáz lépés választotta el őket céljuktól, Nutapinuin falutól. Az első szán annak rendje-módja szerint már el is kanyarodott jobbra a falu felé. Putnam szánját, amely valamivel hátrább haladt, ezen a ponton utolérte Zane. Ellhaladtában odaszólt hozzá:

– No Putnam, úgy látszik, végül mégis csak célhoz érünk.
– Remélem – kiáltotta utána Putnam.

Zane tovább hajtott, nem sejtvén, hogy utoljára látta társát és utoljára hallotta a hangját... Küzdelmesen hajszolta előre kutyáit az őrjöngő viharban. Nem is jutott eszébe, hogy hátranézzen. Biztosra vette, hogy Putnam, akivel csak az imént beszélt, nyomában jár.

De nem így volt. Putnam nem követte a fordulónál. A hófúvásban alighanem elvesztette szem elől a szánt, amelyet követnie kellett volna. Vagy talán nem sikerült neki jobbra kanyarítani a kutyáit a falu felé. A régi irányban hajtott tovább, s mint később kiderült, a parti jégperemre jutott. Az is meglehet, hogy oldalvást ült a szánján, hogy kissé védve legyen a szél ellen, és az egyre fékevesztettebben tomboló viharban és hóförgetegben valahogy letért az ösvényről, és így hajtott rá a szomszédos jégperemre. Föltehető, hogy csakhamar észrevette eltévedését, és kiáltozott társai után, de a vihar túllharsogta a szavát. Talán elhatározta, hogy a jégen tölti az éjjelt, és

56

megvárja az idő jobbrafordultát; arra is számíthatott, hogy társai majd keresésére indulnak, ha észreveszik elmaradását, és nem nyugosznak, míg rá nem találnak.

Alig öt percre rá, hogy Putnammel utoljára beszélt, Zane megérkezett a faluba. Félig megdermedve tüstént fedél alá sietett. A többi szánok vezetői észrevették az egyik szán rejtélyes elmaradását, és nem tudták elgondolni, mi történhetett vele. Lesiettek a tengerpartra, kutatták, kiáltoztak. Sehol egyetlen hang! Az eltűntnek semmi nyoma.

Hunt és szibériai vezetője, akik éppen érkezóben voltak, azt hitték, a kiáltások őnekik szólnak, tájékozásul, hogy merre tartsanak. A faluban hallották azután rémülten, hogy Putnam még nem érkezett meg. Hunt nyomban elsietett Zane-hez, hogy megbeszéljék a további tennivalót.

Meglepetésére Zane még mit sem tudott a nyugtalanító balesetről. A bennszülöttek a maguk egykedvű halvérűségükben nem is gondoltak rá, hogy a szán elmaradásáról értesítsék. Tervszerűtlen össze-vissza keresésükkel sok értékes idő veszendőbe ment.

Kínos balsejtelemtől gyötörtetve Zane és Hunt nyomban lesiettek a tengerpartra. Hiába ajánlottak föl a bennszülötteknek bármekkora jutalmat, hiába kérlelték, biztatták őket és parancsoltak rájuk, hiába ígértek kincseket nekik: nem lehetett rábírni őket, hogy befogják kutyáikat és elinduljanak velük az elveszettek keresésére. Makacsul megmaradtak amellett, hogy ilyen időben sem maguk ki nem mennek, sem pedig fogataikat nem engedik át az idegeneknek. A hóvihar nagyon alattomos, gonosz dolog – mondották – azután meg az orrukig sem látnak a förgetegben.

– Majd holnap – tették hozzá – holnapra valószínűleg kiderül az idő, akkor szívesen elmegyünk veletek.

57

Konokságukon megtörött minden fenyegetés. Nem tehetett mást tenni, meg kellett várni a másnapot. Pillanatról-pillanatra fokozódott a vihar. Már a lábáról is leverte az embert. Az éj folyamán az orkán elszakította a parti jégperemet és messze kiűzte a tengerbe.

Reggel megkezdődött a kutatás. A szél valamicskét alábbhagyott, de még mindig megnehezítette az előrejutást. Az ég kiderült. Messzire elláthattak. Hunt és Zane a part mentén keresték az elveszettek nyomát. A beláthatatlan messzeségbe benyúló parti jég helyén nyílt tenger hullámzott. Óraszámra elbolyongtak, de sehol semmi nyomára nem bukkantak Putnam szánjának. A bennszülöttek is eredménytelenül tértek vissza cirkálásukból.

Mindegyre valószínűbbé vált, hogy Putnam a jégen töltötte az éjszakát, és a vihar a jégtáblával együtt kiűzte a tengerbe. Két eshetőség volt megmenekülésére: az egyik, hogy megfordul a szél és visszakergeti a jeget a szárazföldre; a másik, hogy végre-valahára elül a szél, és a régi jég és a part között friss jég keletkezik és ezen a hídon át menekülnek a szerencsétlenek.

Másnap Zane és Hunt három bennszülöttel átment az északi hegyfokon levő telepre. Dr. Castillo Nutapiuninban maradt, hogy Putnamnek, ha mégis visszakerülne, segítséget nyújthasson.

1882. január 13-án délután Zane azt a hírt kapta, hogy reggel látták Putnamet a parttól öt kilométerre levő jégtömbön, de semmiképpen nem lehetett rábeszélni a bennszülötteket, hogy megmentésére segítséget nyújtsanak. Rettegtek a közbeeső kásaszerű jégtől.

A rákövetkező délután az a hír érkezett egy távolabbi faluból, hogy Putnam mintegy 15 km-nyire van kinn a jégen, és a bennszülöttek hozzáfogtak, hogy megmentsék. Bajtársai tüstént elindultak az úton a tíz kilométerre levő faluba. Ott tudták meg, hogy az előző nap a Rodgers négy

58

embere két bennszülöttel csakugyan megkísérlette a mentést, de fele útig se juthattak a parttól, vissza kellett fordulniok. A jég annyira megrongálta csónakjukat, hogy alig bírtak vele partra kecmeregni.

Most megint a part felől fújt a szél, és a jégtáblát olyan messzire kergette, hogy eltűnt szem elől. Minthogy azonban a bennszülöttek szilárdul meg voltak róla győződve, hogy a jégtábla egy kiugró földnyelvnél partot fog érni, azonnal intézkedés történt, hogy mihelyt kitisztul az idő, siessenek arra a helyre és nyújtsanak segítséget. Újabb nehézség! A bennszülöttek a part menti falvak lakóival viszálykodásban voltak és vonakodtak maguk odamenni vagy fogataikat az idegenek rendelkezésére bocsátani. Szerintük a partvidékiek valamennyiüket kutyástul legyilkolnák. Végre sikerült ötven-hatvan kilométernyi körben szétszórt négy faluból egy nyolcas kutyafogatot összeállítani. A hatodik faluig eljutottak a part mentén, sehol semmi hír az elveszettről.

Putnam társai a part környékét is átkutatták kilométerekre befelé. Semmi eredmény. Január 26-án híre járt, hogy a jégről kutyák úsztak a partra Luora faluban, 50 km-re a déli foktól. Tomboló vihar miatt várniok kellett, és csak 29-én indulhattak kemény hidegben, hogy megnézzék a kutyákat. Megállapították, hogy csakugyan Putnam kutyafogatából valók.

Egy másik faluban, Enguortban is partra verődött egy kutya. Nyakán pisztolylövésből eredő seb. Nyilván az éhhalállal küzdő szegény gazdája akarta leteríteni, hogy táplálékhoz jusson, de a kutya elmenekült előle. Putnam fogatában kilenc kutya volt. Hatot megtaláltak belőlük.

Több mint egy hónapig tartó nyomozás után akkor hagyták csak abba a kutatást, amikor már semmi kétség nem lehetett többé, hogy Putnam menthetetlenül elveszett. A parti falvak közül több helyütt leveleket hagytak

59

hátra a tavaszra várható bálnavadászok részére; fölszólították őket egyúttal, siessenek segítséget vinni a Rodgers hajótöröttjeinek.

Bizonyos, hogy Putnam a szerencsétlen eset után harmadnap még életben volt. Hogy mennyi ideig nézett farkasszemet a halállal az úszó jégtáblán, nem deríthető ki soha többé. Ha mégoly melegen volt is öltözve, szörnyű sokat szenvedhetett a 30–40 fokos fagyban és a velőkig hasogató szélviharban. Valószínű, hogy egy vagy több kutyáját is megölte, és így föltehető, hogy nem éhen veszett el. A jelek arra vallanak, hogy a jégtábla darabokra töredezett a viharban, és ő a jegesvízben lelte halálát.

A legkedvezőtlenebb évszakban kerekedtem föl Idlidlya szigetéről, Ázsia legkeletibb foka közeléből, hogy Szibéria északi partvidéke mentén eljussak Nizsnij-Kolimszkba, a legközelebbi távíróállomásra. Haladéktalanul hírt akartam küldeni haza a Rodgers pusztulásáról és Putnam főhadnagy szomorú sorsáról.

Egy hozzánk vetődő nizsnij-kolimszki orosz, bizonyos Vanker nevű, ajánlkozott, hogy 50 rubelért elszállít szülővárosába. Az ember külseje első perctől fogva bizalmatlanná tett. Gyanús volt nekem ravasz, sunyi tekintete, a szemei is nagyon közel ültek egymáshoz – sehogy sem tetszett nekem ez a fickó.

Hogy milyen hazudozó, első nap rájöttem. Azt mondta, tud olvasni. Kezébe adtam erre a San Francisco-i orosz konzul orosz levelét. Érdeklődő, elégedett ábrázattal "olvasta el" magában a levelet, egyszer-egyszer megállt, szeméhez tartotta az írást, hogy egy-egy nehezen olvasható szót kibetűzzön – akkor láttam, hogy egész idő alatt fordítva tartotta a levelet!

60

Kivettem a kezéből, megfordítottam az írást, és úgy nyomtam a markába. Ő erre megint körülfordította a papírlapot, és eközben olyan pillantást vetett rám, mintha ezt akarná mondani:
– Én mindig így olvasom a leveleimet.

Miután még alaposan szemügyre vette a papiros víznyomatát, azzal a kijelentéssel adta vissza az írást, hogy "minden rendben van"; módfelett hálás voltam a megnyugtató ítéletért.

Kamcsadálunkkal, Konstantinnal folyékonyan beszélgetett. Arra kért, vigyük magunkkal ezt az embert kutyahajcsárként és tolmácsként Nizsnij-Kolimszkba. Ami a tolmácsolást illeti, ment is az pompásan – amíg tudniillik kettejükrő1 volt szó. Én azonban Konstantin beszédéből ugyanannyit értettem, mint ő az enyémből.

Hogy az orosz túl ne járjon az eszemen, feltettem magamban, hogy megtanulok egy kicsit oroszul. Azzal kezdtem, hogy Konstantintól megkérdeztem, hogy mondják oroszul ezt a szót, hogy igen.
– Úgy mondják, hogy igen – felelte a tolmács.

Ezt könnyű volt megjegyeznem, áttértem tehát mindjárt a legközelebbi szóra.
– És hogyan mondják azt, hogy nem?
– Úgy mondják: nem.

Csodálatos egyezés a két nyelv között, gondoltam magamban, de annál kellemesebb. Lássunk csak egy nehezebb kérdést.
– Konstantin, mit mond az orosz, ha éhes és enni szeretne?
– Ó, uram, azt mondja: éhes vagyok, adjatok enni.

Ez a felelet annyira megdöbbentett a butaságával, hogy abbahagytam a további kérdezősködést. Látnivaló volt, hogy ez a tökfilkó nem fordítja le a szavakat, hanem szajkó módjára mindent utána mond, amit hall; szajkónak

61

mindenesetre elég tehetséges volt, mert három hónap alatt annyira megtanult angolul, hogy hasznosítani tudta magát a hajón való szolgálatban.

Konstantin lett tehát a kocsisunk a szánon. Sajnos azonban nagyon lassan haladtunk fogatunkkal, mert hirtelenjében összeszedett kutyáinkból szörnyű siralmas kutyafogat kerekedett. Kiderült, hogy a bennszülöttek legsilányabb, leghitványabb kutyáikat igyekeztek a nyakamba sózni. Ha akadt köztük egy-egy használható, ez nyilván csak azért keveredett közéjük, mert a csukcs kutyakereskedőnek véletlenül nem volt göthösebb kutyája.

Konstantin szenvedélyes kedvelője volt a vezérkutyáknak. A kutyakereskedőtől mindig azt firtatta legelőbb, be van-e tanítva az állat vezérkutyának. Máig nem tudom megfejteni, ki is húzta volna hát a szánunkat, ha sikerül neki annyi vezérkutyát összevásárolni, amennyit szeretett volna.

Kétes kocsis-erényei között volt neki még egy nem föltétlenül szükséges tulajdonsága: sorra-rendre a kutyaszerszám minden darabját – elvesztette. Minden faluban örökösen kellett valamit vásárolni, hol egy szíjat, hol egy hevedert, hol meg egy ostort. Amikor félórán belül már a második ostort követelte, véget vetettem a virágzó álkereskedelemnek. A fickó azzal védekezett, hogy tartalékul akarta megvásárolni az ostort, hogy kéznél legyen arra a lehetséges esetre, ha el találná veszteni a másikat.

Második este megérkeztünk Jinretlen faluba, amelynek közelében volt 1878 telén a Vega hajó téli szállása. A főnök házában, a legnagyobb sátorban, amit valaha láttam, telepedtünk meg. Vendégszeretettel fogadtak, pedig a viharos idő négy nap, négy éjjel ideszorított bennünket. Tiszta

62

jószerencse, hogy ha már így megnyúlt akaratlanul az itt-tartózkodásom, ilyen barátságos hajlékra találtam. Alkalmam nyílt itt a bennszülöttek mindennapos életét, szokásait közelebbről megfigyelni.

A ház népének tekintélyes készletei voltak rozmárhúsból és rénszarvashúsból, így tehát a csukcsok fogalmai szerint pompásan éltünk.

Akármilyen korán dörzsöli ki az ember szeméből az álmot a csukcsok sátorában, bizonyos, hogy a háziasszonyt már ébren találja. Mlihelyt észreveszi, hogy vendége fölébredt, hússal kínálja. Négy-öt deka húst etet meg vele – nem sok, de bőségesen elég az első éhség lecsillapítására. Aztán kimegy a ház asszonya a külső helyiségbe, egy istállószerű elkerített helyre, amely kamarául szolgál. Negyedórai buzgó és zajos tevékenység után, amelyből kihallszik, hogy vagdosnak és mozsárban törnek valamit, visszatér a reggelivel. Nagy lapos teknőt helyez a földre, és az egyik végéhez lekuporodik. A többi családtagok és a vendégek körülülik az asztalt, mármint valamennyien hasra feküsznek körülötte, fejükkel az eledel felé fordulva, lábukat messze kinyújtva. Madártávlatból úgy festhet az egész, mint valami óriási furcsa bogár.

A reggeli első fogása fagyott zöldség, fókazsírral. Ehhez apró darabokra vagdalt friss fókaszalonnát mellékelnek. A háziasszony vagdossa föl bárdszerű késsel falatnyi darabokra.

Régi szokás szerint ezt a fogást a következőképpen fogyasztják: mindenki fogja a maga szalonnáját, a közös teknőben levő rengeteg zöldség tetejébe nyomja és a hüvelykujjával meg másik három ujjával fölcsippent vele annyi "főzeléket", amennyit csak tud. Zsákmányát aztán merész lendülettel a szájához emelinti. Legjobban jár persze az, akinek legnagyobb a hüvelykujja.

A második fogás a rozmárhús. Ezt a ház asszonya

63

osztja ki bőkezűen. Ennél a fogásnál az van fölényben, aki a leggyorsabban nyeli le a legnagyobb darabokat rágás nélkül. Aki nem akar éhen maradni ebben a falánk társaságban, jól teszi, ha hozzászokik, hogy addig is, amíg sikerül legyűrni a falatját, két márkában készenlétben tartja a következőt.

A húsétel után lenyúzott rozmárbőr következik, amelyen rajta hagytak még egy vékony réteg szalonnát.

Külső oldaláról le kell kaparni a szőrt. Ha a hús állott egy kicsit, könnyű lekaparni róla a szőrt; ha nem jön le róla, szőröstül-bőröstül eszik, bárha a bőr vastagsága harmadfél centiméter, és olyan szívós, hogy még a kutyák is naphosszat elrágódnak rajta. Ennek az eledelnek az a fontos szerepe, hogy a gyomornak dolgot adjon a következő étkezésig.

1882. január 13-án koromsötét hajnalban fölkerekedtünk egy onmani házaspár kíséretében a szomszéd falu felé. Déltájban érkeztünk meg. A faluba érve a házaspár bement egy házba. A férfi csakhamar azzal tért vissza hozzám a szánhoz, hogy a falubeliek nem tudnak ennivalót adni a kutyáinknak. A helyzet úgy festett tehát, hogy rövid pihenő után folytatnunk kell az utat Onmanba.

Minket magunkat rozmárpecsenyével vendégeltek meg. Falatozás közben elhatároztam, hogy a jószándékkal adott tanács ellenére ott maradok éjszakára. Célszerűbbnek látszott nem hajszolni tovább a kutyákat; ha már éhezniök kell, legalább pihenjék ki magukat. Titokban reméltem, hogy jó üzetségért végül mégis kapok eleséget a kutyák számára.

Várakozásomban nem csalódtam meg. Jámbor csel volt az egész, ezzel szokták az idevalók a nem kívánatos vendéget lerázni a nyakukról.

Meglepett, hogy Ázsia keleti foka és Nizsnij-Kolimszk között meglehetős élénk a forgalom. A bennszülöttek nem riadnak vissza a több ezer kilométeres utazástól, hogy útközben itt is, ott is különféle árucikket szerezzenek be. A keleti fokon vadászzsákmányuk fejében fegyvert,

65

töltényt, amerikai kést, gyapotszövetet kapnak, Nizsnij-Kolimszkban erős kaukázusi dohányt, apró fapipát sárgarézből. Itt szerzik be szigonyaikat a medvevadászathoz és egyéb hasznos tárgyakat. Az árukészleteket a keleti fokon az amerikai bálnavadászok halmozzák föl; Nizsnij-Kolimszkban orosz kereskedőknek vannak raktáraik. Évente február második felében nagy, népes vásárt tartanak a város közelében.

Szállást, ellátást a tengerparti falvakban mindig ingyen kap a bennszülött utasember. Az idegeneket aztán annál jobban megsarcolják a vendégszerető atyafiak. Tekintélyes költségbe került az utazás a nizsnij-kolimszki postaállomáshoz.

Kínos érzés volt, hogy egész idő alatt két olyan gyanús gazfickóra voltam utalva, mint ez a hazudozó Vanker meg Konstantin, a másik betyár. Sok faluban, ha csak tehették, óva intettek a bennszülöttek Vankertől. Figyelmeztettek, legyek résen, mert rosszban sántikál. Azt tanácsolták, térjek inkább vissza a keleti fokra, sőt ajánlkoztak, hogy elkísérnek. A legrosszabb, amitől félhettem, az volt, hogy éjnek idején észrevétlen "kereket" oldanak a szánfogattal és faképnél hagynak a vadonban.

Nyitva kellett tartanom a szememet. Nappal szemmel tartották öt bennszülött házigazdáim; éjszakánkint egy szobában háltam vele, és hozzászoktattam magamat, hogy a legkisebb neszre fölriadjak. Egész úton nem esett meg, hogy egy kőhajításnyinál messzebbre engedjem magamtól. Észre is vette, hogy fél szemem mindig rajta van. Eleinte megvolt az a szokása, hogy a csukcsok nyelvében való járatlanságomat fölhasználva igyekezett nevetségessé tenni a bennszülöttek előtt. Egy nap megtette, hogy arcátlan hányivetiséggel rám ordított. De erre aztán meg is mondtam neki a magamét, amúgy magyarán – egészséges angolsággal. Ha nem is értette, amit mondtam neki, meg

66

kellett, hogy értse, amit gondoltam. Meghunyászkodva makogta, hogy csak a – cipőzsinóromat akarta megkötni.

Ettől a naptól kezdve határozottan óvatosabban viselkedett velem szemben.

Másnap hajnal előtt dühöngő hóvihar kerekedett. Soha nem éltem át ilyen tomboló időt. A második kutyánk farkáig sem láttunk a kavargó hóförgetegben. Öt kilométeres rövid utunk véget nem érő gyötrelmes szenvedés volt. Szembe fújt a szél. Alig-alig mertük nagy ritkán a szemünket kinyitni, hogy egy futó pillantást vessünk magunk elé. Végül is megtorpantak a kutyák, hiába hajszoltuk őket, erejükvesztetten elnyúltak a hóban. Nem volt más mit tennünk, a fogat elé álltunk, megragadtuk őket, és úgy húztuk magunk után a térden fölül érő hóban.

Dombtetőre értünk, amelyről a szél simára söpörte a havat. Szánnyomra találtunk. Vanker fölismerte, hogy az a helyes út. Föllélegzettünk. Vidáman kocogtunk előre.

Váratlan riadalom!

Egy kanyarodónál az orkán nagy hirtelen elkapta az egyik szánunkat és letaszította a mélységbe. Néhány pillanatra rá másik kísérőm is ott bukfencezett fogatával lefelé a domb éléről, és eltűnt a sustorgó hóban... Már vártam, hogy no most rajtam a sor. Behunytam a szemem, összeharaptam az ajkamat – és már röpültem is! Hogy hova ejtett le a szélvihar, nem tudtam. Szerencsére egyikünk se zuhant egyszerre nagyobbat hat méternél, és hófúvásba pottyantunk, onnan pedig szelíden hemperedtünk tovább le a mélység aljáig. Vanker, aki az esés előtt háttal ült a mélységnek, a másik oldal felől fejem fölött nagy ívben röpült le, és elsőnek érkezett meg odalenn.

Egyikünk sem sérült meg komolyan. Lágy és laza volt a hó. De olyan mélyen belefúródtunk a hóba, hogy fáradságba került kikecmeregni belőle. Szívből kacagnom kellett, amikor szegény Vanker gombóc módjára összezsugorodva

67

kétségbeesett ábrázattal röpült át a fejem fölött, botját szorongatva. Olyan volt, mint valami seprűnyélen lovagló boszorkány.

Mihelyt talpra álltunk valahogy, körülnéztünk, merre szabadulhatnánk a hóbarlangból. Magas sziklabércek és hófalak vettek körül. Csak egy irányban mutatkozott valami szurdokszerű mély út, amely fölvezetett a hegytetőig. Négykézláb kapaszkodtunk föl benne, a kutyákat magunk után ráncigálva. Kimondhatatlanul fáradalmas volt ez a mászás, minduntalan le kellett heverednünk a hóba, hogy kifújjuk magunkat.

Néhány órával később másodszor is lesöpört a szélvész a dombról, ezúttal egy völgybe, amelyben Vanker örömmel ismerte föl a faluba vivő utat.

Itt már fürgébben haladtunk. Csakhamar kiértünk a tengerpartra, jobbra tértünk és percek alatt benn voltunk a faluban. Homlokom, orrom, állam és arcom tele volt fagyás-sebekkel. Társaim se voltak szerencsésebbek. Három kutyánk belepusztult ebbe az útba.

Este egy lakatlan kunyhóba húzódtunk be az újból kitörő hóförgeteg elől. A kunyhót félig belepte a hó, de azért kellemesebb alvás esett benne, mint a szabad ég alatt. Kényelmes, barátságos, védett odú volt mégis. Vidáman pattogott a tűz, duruzsolt a szamovár, és mellette nagy fazékban ott párolgott egy jókora karéj rénszarvashús. A tető alatt egy rejtett zugban fagyasztott halat fedeztünk föl. Kitűnő étvágycsináló vált belőle. Amíg a teára vártunk, kísérőim rákezdtek egy kedves orosz dalra. Fölmelegített a meghitt otthon hangulata; édes álomba merültem – hazaálmodtam magamat az enyémek közé...

Végül is legyűrtem a szibériai távolságot, eljutottam Nizsnij-Kolimszkba és föladtam táviratomat.

Aztán hozzáláttam, hogy kitapogassam, tudnak-e valamit az odavalók a Jeannette sorsáról. Megtudtam egyet-

68

mást, amiből a Jeannette pusztulására és néhány ember megmentésére következtettem. De mert sem oroszul, sem a csukcsok nyelvén nem értettem, a szerencsétlenség részletei homályban maradtak előttem, annál is inkább, mert maguk a hírek is bizonytalanok és zavarosak voltak.

Vasárnap, március 5-én egy nizsnij-kolimszki kozák kíséretében megérkeztem Szrednij-Kolimszkba. Az utcán egy előkelő viseletű egyenruhás úr szólított meg franciául. Bemutatkozott, hogy ő a kerület rendőrfőnöke (Préfet de police.) Meghívott a házába. Rég nem élvezett gyönyörűség volt ismerős nyelven beszélni megint a vadak nyelvén való szüntelen keserves dadogás után.

A rendőrfőnök házában megismerkedtem a verhojanszki kerület eddigi rendőrfőnökével, Kocserovszkival. Nemrégiben került ide Verhojanszkból, hogy átvegye házigazdám, Varova úr, hivatalát Szrednij-Kolimszkban. Igyekeztem megtudni tőle valamit a Jeannette-ről. Emlékezett rá, hogy Verhojanszkban beszéltek a hajó szomorú sorsáról. Közelebbit azonban nem tudott róla. Házigazdám, Varova úr, éppen Verhojanszkba készült; szeretetreméltó előzékenységgel meghívott, menjek vele, Verhojanszkban biztosan fogok hallani további részleteket a szerencsétlenségről és a hajótöröttek sorsáról.

Ki beszélhetné el örömömet? Természetesen elfogadtam ajánlatát, már csak azért is, mert reméltem, hogy az ő kíséretében gyorsabban utazhatok, mint idáig. Jólesett erre gondolnom a tömérdek veszteglés és időpocsékolás után.

Még volt néhány óra időm indulásig, hogy körülnézzek Szrednij-Kolimszkban.

Mint minden kis orosz városban, itt is a templom a leg-

69

kimagaslóbb épület. Díszítésekkel meglehetősen túlterhelt orientális stílusú templom, kupolája fölött magas aranyos kereszt. Mellette, a kerítésen belül, kis torony emelkedik. Az első telepesek építették ezt védelmül a vad jakutok és csukcsok támadásai ellen. A kormányzósági épület messze félreesik a telep középpontjától. A "kormányzósági épület" elnevezés a gabona- és kenyérraktárt jelenti itt, meg azokat a tárházakat, amelyekben az adóként behajtott állatbőröket őrzik. Hatalmas gerendavárak ezek, nehéz ajtókkal, rajtuk akkora lakatokkal, mint egy-egy jókora láda. A kulcsaik arányosak velük. Ha volna Oroszországban "császári orosz kulcstartó," – ennek ugyancsak erőteljes atlétának kellene itt lennie.

Ellátogattam a tárházakba és tanúja voltam, amint az új rendőrfőnök ünnepélyesen átveszi az árukat. Egész sereg munkás, súlyos állatbőrbe öltözve, sürög-forog. Óriási kötegeket cipelnek a vállukon, és terhüket belehajítják egy egyszerű szerkezetű durva kétkarú mérleg asztallapnagyságú serpenyőjébe. Egyik serpenyőben óriási állatbőrkötegek és tehénbőrből varrott gabonászsákok halmozódnak föl, a másik serpenyőben vassúlyok, egészen föl a métermázsásig. Nem méricskélik sokat. Ha a két serpenyő körülbelül kiegyensúlyozódik, leveszik a terheket, és a vassúlyok összegét nagyjából megbecsülik. Első ízben pillantottam itt bele az orosz kormányzás kulisszatitkaiba.

Rendkívüli látványt nyújtott egy kozák, aki vállára vetett fegyverrel föl-alá járt a nagy mérlegserpenyők előtt. A mérleg mellett állt az új rendőrfőnök, prémes bundába bugyolálva, amelyből csak a szeme kukucskált ki. Nem ítélhettem el érte, hogy így beburkolózott, mert hiszen soha életemben nem dideregtem annyit, mint ezekben a napokban Szrednij-Kolimszkban.

Itt az előkelőségek is főleg halon, rozskenyéren és teán élnek. Minden tóban és folyóban tömérdek a kitűnő hal.

70

A szegényebbek napról-napra csaknem állandóan halon élnek. Megfigyeléseim a táplálkozás és az értelmi fok összefüggéséről arra a gondolatra vezettek, hogy ide kellene hozni államköltségen mindazokat az orvosokat, akik azt állítják, hogy a haltáplálék foszfortartalmánál fogva agyfejlesztő. Tudom, majd visszavonnák ünnepélyesen állításukat. Mert nincs az egész világon nép, amely szellemileg olyan szerény fokon állana, mint a kelet-szibériai.

Aki győzi pénzzel, az elmaradhatatlan hal mellett rénszarvashúst fogyaszt vagy a még kedveltebb marhahúst.

Hogy miért szeretik jobban a marhahúst a rénszarvasnál, megfoghatatlan előttem, mert emennek a húsa jóval puhább és omlósabb, és ezenkívül egészen különösen kellemes íze van, amelyet nyilván állandó táplálékának, a zamatos mohának köszön. És a mellett valóban olyan olcsó a rénszarvashús, hogy a legszerényebb háztartás is megbírhatná. Egy szép hízott fiatal állat – három rubelbe került!

Hal, rozskenyér, tea! Hogy mit csinálnának itt az emberek tea nélkül, el sem tudom képzelni. A tea az egyetemes italuk. Minden étkezésükkor isszák, sohsem kevesebbet négy csészénél, sokszor azonban jóval többet, egészen húsz csészéig, hol tejjel, hol cukorral. A cukor roppant drága, azért nagyon gazdaságosan bánnak vele. Nem teszik bele a csészébe, hanem mindenki kap belőle egyetlen szemet, s azzal kell beérnie, akárhány csésze teát iszik is meg.

Szrednij-Kolimszkban láttam politikai számkivetetteket, akiket mint kényelmetlen szocialistákat száműztek ide. Nizsnij-Kolimszkban is találkoztam két száműzöttel, egyik szocialista volt, a másik egy varsói lengyel. A lengyelt eredetileg Nyugat-Szibériába száműzték 25 évre; ott esett meg vele, hogy elkeseredésében a cárnak a képét összetépte. Akkor továbbították Szibéria határszélére.

71

Szeretetreméltó öreg úr volt; műveltségével és modorával messze túlszárnyalta környezetét.

Társalgásunk nehézkesen döcögött. Franciául csaknem teljesen elfelejtett már; németül folyékonyan beszélt, de ebben a nyelvben meg én voltam gyönge. Vakmerően összezagyváltuk az angolt, franciát, németet, oroszt, lengyelt és a csukcsot s így valahogy elboldogultunk.

Szibériában egyetlen vallásfelekezet uralkodik megvíhatatlannl: az orosz orthodox. Nekem amerikainak szokatlan volt ez a tökéletes hitbeli egység. Nemcsak az oroszok, az orosz telepek közelében élő jakutok, tunguzok, lamutok és csukcsok is kivétel nélkül ennek a hitnek hódolnak. Érthető is ez, mert kényelmesebb vallás alig képzelhető. Amennyire megfigyelhettem, ennek a vallásnak előírásai jórészt kimerülnek a mentől gyakoribb keresztvetésben, a szentképek előtt való bókolásban és a tömérdek böjti nap betartásában, amikor is csak halat szabad enni. Olyan országban, ahol halon kívül alig van egyéb enmvaló, ennek a böjti szabálynak a követése nem is olyan nehéz.

Hamarosan megvilágosodott előttem, hogy a külsőséges vallási formák mögött nem mindig rejtőzik valami mélyebb áhítatos elmerülés. Megfigyeltem egyszer egy különösképpen istenfélő hírében álló jámbor öreget imája közben. Alig bírta türtőztetni bosszús haragját egy alárendeltjével szemben addig, amíg imáját végigmormolta. Az ima utolsó áhítatos szavai még az ajkán lebegtek, már nekitámadt a másiknak, és a nagyon is keresztényietlen káromkodó szavak olyan áradatát zúdította keresztény embertársa bűnös fejére, hogy csak úgy mennydörgött a ház.

Lomha embereknek különösen kedvére való lehet az orthodox vallás, mert hiszen az évnek csaknem minden napján van valami "búcsú", templomi ünnep, miegymás

72

és ilyenkor jó keresztény nem dolgozik, hanem "böjtől" és ünnepel. Ha nem volna errefelé olyan töméntelen sok hal, félek, ezek a jámbor lusta emberek hamarosan éhen vesznének.

De ennek a vallásos kultusznak megvannak a maga nagy és egyedülálló szépségei! Ide tartozik mindjárt az a sok kedves, meleg üdvözlő szólás és forma, amit előír. Ima után mindenki megcsókolja arcán és száján a mellette állót. Ebben nincs semmi kivétel és megkülönböztetés: férfi, nő, gyermek, úr és szolga, katona és tiszt – valamennyien megcsókolják egymást. És ez nem afféle vallási elragadtatásban "elkövetett" csók, sem nem holmi odalehelt színházi csók – igazi belső áhítat nyilvánul meg benne. A szentek tarka képei előtt, akiknek arcát nagyon is realisztikus módon csillogó bádogdicsfény övezi, az egész ház népe együtt imádkozik, egyformán keresztet vet és térdet hajt mindenki. Olykor egy-egy rajongó földre veti magát, hogy lelkesült áhítatában a szentkép fülkéjének a padlóját megcsókolja.

Emlékezetemben maradt egy szép, fölvidámító, mondhatnám megragadó kép; egy ezüstöshajú öreg kézen fogva vezeti kicsi unokáját a házi oltár elé, megállanak és együtt imádkoznak. Ima után a lányka összekulcsolja kezét és esdőleg nyújtja az öreg nagyapó felé, az pedig keresztet vet fölötte, és érdes öreg kezét gyöngéden a lányka fejére teszi. A gyermek ajkához vonja a nagyapja kezét és megcsókolja.

Ezzel ért véget mindannyiszor a csöndes, bensőséges házi istentisztelet.

*

Szrednij-Kolimszkban többször is meghívtak vendégségbe különböző családokhoz. A bőkezű házigazda ilyenkor mindig szigorúan ügyelt rá, és világért el nem engedte, hogy ötpercenkint fölhajtsak egy-egy pohár vodkát.

73

Eleinte azt hittem, múlhatlanul meg kell hajolnom ez előtt a helyi szokás előtt. A magam kárán okulva, később már csak apránkint szürcsöltem az itókát. A vendégek figyelmeztettek rá nyomatékosan, hogy föltétlenül alkalmazkodni illik az idevaló illemszabályokhoz, máskülönben a házigazda megneheztel. Nekigyürkőztem tehát és halált megvető bátorsággal döntögettem magamba az italt. Hősiesen tartottam magamat, amíg csak bírtam, de mire fölkeltem az asztaltól, elfelejtettem, mit ettem ebédre, és ettem-e egyáltalán, azt azonban világosan éreztem a járásomból, hogy inni igenis ittam valamit.

Lassan-lassan megtanultam a kelet-szibériai ivás reguláját; "egy pohár vodka ebéd előtt, egy pohár minden fogás előtt, egy pohár minden fogáshoz, egy pohár minden fogás után és egy pohár az ebéd után" – kezdők számára bizonyára emberfölötti feladat! De lassankint mindent megszokik az ember ... ördög tudja, a vétkezésbe beleszokni nem is olyan nehéz, mint hinné az ember.