TIZENKETTEDIK FEJEZET.
VII. Edward király földjének felkutatása.
Irta: K. Prestrud.
Amundsen útrakelése után, 1911 október 20-án már csak négyen maradtunk Framheim-ben: Johansen, Stubberud, Lindström és én.
Parancsnokunk azzal bízott meg, kutassam fel VII. Edward király földjét, készítsem el a Bálnák öblének és környékének tereprajzát és tartsam jókarban állomásunkat, egy második telelés eshetőségére számítva. Kelet felé való előnyomulásunkat úgy kell beosztauunk, hogy még a Fram megérkezése előtt hazatérjünk. Tavaly Nilsen hadnagy úgy nyilatkozott, hogy Framheim-be karácsonytájt vagy ujévkor visszaérkezik.
Ha semmi akadály nem merült föl és ha a hajó Buenos-Airest a megbeszélt időben, 1911 október 1-én hagyta el, minden valószínűség szerint 1912 január közepetájt fog megérkezni. Ehhez képes elhatározom, hogy még karácsony előtt felkutatjnk Edward király földjét, januárra hagyom az állomás körüli topográfiai felvéte-
222
leket. Minthogy azonban most az öböl jege szilárd, ezt a kedvező alkalmat felhasználom az előkészítő fölvételekre a téliszállás körül.
Az időjárás nem igen kedvez ezeknek a műveleteknek. Az Amundsen elutazását követő két hét alatt csak három-négy tűrhetően világos napünk volt; legtöbbször alighogy munkához fogtunk, beállt a havazás.
Amellett, hogy a vihar hátráltatja térképező munkálatainiat, még egy oly munkatöbbletet is ró ránk, a melyről nagyon szívesen lemondanánk.
A havazások kényszerítenek bennünket, hogy állandóan lapátoljuk a havat a kutyaólak és saját barlanglakásunk előtt. A fal, amelyet a telelés idején a bejáró ajtótól keletre emeltünk, teljesen be van temetve és a házhoz vezető gádort eltorlaszolja a szél. Hogy birkózik meg Lindström ezekkel a nehézségekkel, ha mi elmegyünk, bajos elképzelni is.
Az állandó hólapátolás mellett utazási előkészületeinket is meg kell tennünk; a szó szoros értelmében nyakig ülünk a munkában. Az élelmiszerek szállítására csak két szánunk van, ezeken kell szállítanunk 3 ember és 16 kutya minden élelmét és felszerelését. Raktárak az útban nincsenek. Mindezt számbavéve hat hétig maradhatunk oda. Hogy karácsonyra visszaérkezhessünk, november közepe előtt kell útnak indulnunk.
Az expedició élelmezésére szánt készleteket s a fölszerelés és műszerek nagy részét még szeptemberben elszállítottuk a 80. szélességi foknál levő raktárba, előbb kénytelenek vagyunk tekintélyes kerülővel ezt a "rejteket" keresni fel. Onnan fogjuk útunkat VII. Edward király földje felé venni.
Framheimtől délre 50-60 km.-re a helyes útirány közelében repedésekkel teli horpadás terül el. Ez a veszélyes terület állandóan valóságos vonzóerőt gyakorol ránk; – többször megesett, hogy karavánjaink odatévedtek. Hogy magam is így ne járjak s valami balesettel ne kezdjem sarkutazói pályafutásomat, elhatároztam, hogy Framheimet derült, világos időben hagyjuk el.
223
November elején az idő kissé megjavult; legalább is nem minden nap hoz újabb hóvihart.
Utrakelésünk előtt megtöltjük Lindström éléskamráját friss fókapecsenyével. Ártatlan sport a fókavadászat, de Lindström egyedül mégis nehezen boldogult volna a súlyos állatokkal.
November 8-án útnak indulunk. Hárman vagyunk: Johansen, Stubberud és én; az állomás egyedüli őrzője Lindström maradt. Én mint előörs vezetem a kis csapatot, utánam két társam jön a két szánnal, amelyekbe hét-hét kutya van befogva. A 80. foknál levő raktárig könnyű teherrel haladunk.
A Jégperemen friss déli szél fogad. Kárpótlásul ragyogó az idő; könnyűszerrel követjük a kijelölt utat.
Mióta a Jégperemen letelepedtünk, vagyis 1911 január óta állandóan vártuk azokat a heves ágyúdörgésszerű hangokat, melyeket a jégtömegek megmozdulása hoz létre. Az egész tél elmult azonban anélkül, hogy egyetlen dörgést hallottunk volna. Ez is arra mutat, hogy téli szállásunk körzetében a jég teljesen mozdulatlan. Szánkirándulásainkon sem észleltünk ilyenfajta zajt. Most azonban, november 9-i táborozásunk alatt, csaknem szakadatlan dübörög a jég. A kutyákat nagy izgalomban tartja az örökös "ágyúmoraj", minket is zavar alvásunkban. Másnap a kutyák alig várják az indulás idejét, hangos örömnyilvánítások közepette engedik magukat befogatni, hogy aztán gyors iramban hagyják el ezt a nyugtalanító helyet.
A szép időben és könnyű terhünkkel, minden megerőltetés nélkül teszünk meg nyolc óra alatt 34 kilométert. Hellyel-közzel még láthatók az előző karavánok nyomai és egész nap pontosan követjük a hóbabák által kijelölt útvonalat; eltévedéstől nincs mit tartanunk.
November 10. Délután elérkezünk a feldúlt zónához, ahol a harmadik útiraktárt felállító expedició annak idején oly aggodalmas perceket élt át.
Csakugyan belekeveredünk a repedések útvesztőjébe,
224
de jószerencsénkre hamar kikászálódunk belőle. Ski nélkül nem lett volna tanácsos ezt az útat megkockáztatni.
November 11. A hőmérő csak -20 fokot mutat; valóságos tavaszi időjárás ez, ha visszagondolnnk azokra az -50 fokos hidegekre, amelyeket ezen a vidéken már átszenvedtünk.
Két órai út után, két hókunyhót pillantottunk meg. Gyorsan arra kanyarodunk, hátba Amundsenről találunk ott valamilyen tudósítást. Egy-két kilométerrel odább meglepetten állunk meg.
– Nini emberek! – kiált fel Stubberud.
Japánok, vagy angolok volnának? Nem. Csupán a déli expediciónak egy szökevénye az, egy – kutya. Nevén szólítjuk; hozzánk sompolyog. Valósággal rejtelyes, miből tartotta fenn magát ilyen sokáig. Bizonyosan két társát is felfalta azóta. Mintha csak hízókúrát tartott volna, olyan kövér. Befogjuk Stubberud szánjába.
November 12. Megérkeztünk a 80. fokon levő raktárhoz. Amundsentől találunk ott értesítést: "Ezidáig minden rendben".
Bár a déli expedició kutyái jócskán leapasztották a mult áprilisban itt elhelyezett fókahúskészletet, maradt még elég, hogy bőséges lakomában részesítsük állatainkat. Étvágyukat a négynapos út meglehetősen felfokozta, de a mienket is és így mi is alaposan nekilátunk a fókapecsenyének. Azután szánjainkra rakjuk az öt hétig szükséges élelmiszereket: három láda pemmikánt a kutyáknak, egy ládát magunk számára; 9 kg. tejet poralakban, 25 kg. zabkétszersültet és három edény malátás tejet. Tüzelőszerkészletünk 30 liter petróleum két kannában. Műszereket, hegymászó köteleket és ruhadarabokat is találtunk itt.
Tudományos műszereiuk a következők: Egy teodolit, egy hipszométer, két aneroid, két hőmérő, egy zsebkronometer, egy zsebóra és egy fényképező készülék. Egészségügyi felszerelésképpen nem viszünk egyebet magunkkal, mint egy doboz hashajtó pilulát, három kis tekercs sebkötő gaze-t és egy ollót
225
szakálnyirás céljából. Teljes felszerelésünk összsúlya 270 kg. Amig a többiek rakodnak, én méréseket végzek, megirom rövid jelentésemet, hogy megállapithassam a követendő útirányt. Kutyáink reményen felüli kitünő erőbeli állapota programmunk megváltoztatására bír rá bennünket. Ahelyett hogy az Amundsen által kijelölt észak-keleti irányt követnők, egyenesen keletnek indulunk, hogy minél hamarabb érjük el a földet, melyet ebben az irányban vélünk feltalálhatni. Igy legalább szélesebb zónában kutathatjuk át a kérdéses területet.
November 13. Délelőtt 11 órakor elhagyjuk a legszélső keleti útjelző lobogót és ezzel merőben szűz területre lépünk. Köröskörül hóborította síkság, amelyen tűrhetően haladunk előre. A hó ugyan egy kevéssé puha, úgy hogy szánjaink egy kissé besüppednek; mi ellenben ski-jeinken pompásan repülünk.
Négy napja haladunk már, – a keresett földnek semmi nyoma.
November 16-án átszeljük a 158. délkört, amelyen az Edward földjét sejtettük. Amerre a szem ellát, ugyanaz a végeláthatatlan hósivatag! Fölvetjük a kérdést, helyesen cselekszünk-e, ha továbbra is kelet felé haladunk?
Utasításaink értelmében északnak fordulunk.
Fölvéve a pontot, ahol irányt változtatunk, hóbabát rakunk s eddigi felderítő útunkról szóló rövid jelentést helyezünk el benne.
Utunk a Jégperemen kétségbeejtően egyhangú. Mindamellett az idő gyorsan múlik és társaim hangulata kitűnő. Napi útunk végeztével bekapjuk porciónkat, rágyujtunk pipáinkra és – boldogok vagyunk. Étlapunk mindig ugyanaz, de sebaj, csak legyen mit harapni.
Hét napi menetelés után a tenger már nem lehet messze. November 23-áról a következő feljegyzést találom naplómban:
"Ma már mást is fogunk látni, mint eget és havat. Reggel két hófecskét, később egypár sirályt pillantunk meg. Framheim óta az első élő lények! A napok
226
óta észlelt mind szélesebb tenger-ég *) már jelezte a tenger közellétét; a madarak feltünte most megerősít föltevésünkben.
Elővigyázattal haladunk a Jégperem széle felé, hogy meglepetés ne érjen. Négy órakor megpillantani vélem a jégár szélét jelző meredélyt. Megfelelő távolságban megállunk, én pedig felderítés céljából egyedül haladok előre. A nyilt tenger egész a jégfal aljáig ér és észak felé a szemhatárba olvad bele. Mi pedig meg voltunk győződve, hogy a jégfal mentén befagyott tengert találunk. A hómezőn megtett 550 kilométer után jól esik tengert látnunk.
A Jégperem itt egy 30 méter magas meredek falban végződik, melyet alul a tenger árja mos. Nyomasztóan nagyszerű látvány!
November 24. Néhány kilométerrel odább keletre befagyott öböl terül el. A jégen fókák heverésznek. A jégfal alkalmas pontján leereszkedünk és pár pillanat alatt három nagy és egy fiatal, de igen kövér fókát ejtünk. Mialatt zsákmányunkat a hegymászó kötéllel fölvonszoljuk, Stubberud éles kiáltást hallatva eltűnik a jégár belsejében. Hóhíd szakadt le alatta. Szerencséje, hogy egy kiugróban meg tudott kapaszkodni és a kötelet erősen a csuklójára csavarta. Percek alatt felhúzzuk.
Az öböl jegének a repedésein keresztül megmérjük a tenger mélységét. 134 méteren érünk feneket. A fenék-talajból mintát felszínre hoznunk nem sikerül.
Másnap annyi fókahúst rakunk szánjainkra, amennyit csak tudunk. A többit hóbarejtve, raktáron hagyjuk itt. Délután útnak indulunk.
Az öböltől délre a jégár felületét számos kiemelkedés és torlódás szántja.
Keletre szembetűnő magas gerinc mutatkozik, mely a földség belsejében délkeleti irányban folytatódik. Ugy látszik ez az a kiemelkedés, amely Scott kapitány térképén, mint hegyhát szerepel.
*) Nagyobb vízfelület fölött az ég sötétebb színeződésű. A tengerészek erről ismerik meg, hogy immár közel a tenger.
227
Legelőször is nagy kanyarodóval kikerüljük a turolásokat, aztán kelet-észak-keleti irányt véve, a gerinc felé haladunk. A lejtő meglehetősen meredek. Kutyáinkat kímélendő, a legelső szilárdnak látszó helyen táborozunk.
November 26. Hóviharra ébredünk, mely észak-keleti irányból tör ránk. Az ég, valamint a Jégperem teljesen hóba vész; lehetetlen tovább haladni. Ma van Maud királyné születésnapja. Mozdulatlanságra kárhoztatva, teljes pompával ünnepeljük meg.
November 27. A hóvihar tovább dühöng; egész nap ki se moccanunk a sátorból.
November 28. Ámbár a szél még igen heves, útnak indulunk észak-kelet felé. Néhány órai út után Stubberud hirtelen megállást vezényel. Kutyafogatának fele szakadékba zuhant és csak az istráng tartja fenn a szerencsétlen állatokat. Nagy kínnal kihalásszuk őket.
November 28. Ma végre elérjük az emelkedés csúcsát. Pompás napfény ragyog. Messze észak-nyugatnak fölismerjük a tengert. Az utóbbi napok viharai nagy mennyiségű úszójeget sodortak dél felé. Uszó jégyhegyet is szépszámmal láttunk. Kilátópontunk magassága körülbelül 300 méter.
November 29. Pompás idővel és kitűnő úton indulunk neki az előttünk elterülő fensíknak, amely semmi akadállyal sem látszik fenyegetni. Este az észlelt szélesség 77 fok 32 perc. A Jégperem szélétől 37 kilométernyire délre lehetünk. Tehát meglehetősen messzire haladtunk elő azon a félszigeten, amelynek a legészakibb fokát Colbeck-foknak nevezte el Scott kapitány, keletre attól a délkörtől, amelyen Scott térképe hegyhátat jelez. Az a viszonylagosan jelentős magasság, amelyen vagyunk, mutatja, hogy szilárd talaj van a lábunk alatt. Mindjobban kételkedni kezdek, hogy jég- és hómentes földre találhassunk errefelé. A következő napi menetelésünk – keletnek – csak fokozza kételyeimet. Megfigyeléseink szerint november 30-án az Alexandra-hegyek nyugati nyúlványait kellene elérnünk, ennek pedig semmi
228
nyoma. Mindamellett korai volna föladni minden reményt. Az angol térkép sokkal kisebb léptékű, semhogy teljesen pontos útmutatással szolgálhatna. A mi hosszusúg felvételünk pedig aligha megbízható.
December 1. Délkelet felé folytatjuk útunkat. Ha a térkép pontos, hamarosan ismét tengerre kell bukkannunk. Valóban meg is pillantjuk a tengert, egyenesen észak felé. Keleti irányban két hóborította hegykúp ötlik szemünkbe. Északi meredek lejtőjükön fekete foltok tarkítják a környezet fehérségét. A nagy távolság miatt még nem tudjuk megállapítani, vajjon e sötét felületek sziklák-e vagy pedig szakadéknyilások. A kúpok alakja teljesen megfelel Scott kapitány leírásának, aki 1902-ben a Discovery fedélzetéről pillantotta meg elsőnek ezeket a csúcsokat.*) Az angol kutató a hóból kiemelkedő sziklafalakról beszél; látni fogjuk, hogy Scottnak igaza volt.
Mindenekelőtt meg akartunk győződni arról, hogy a Jégperem meredekben végződik-e itt, vagy pedig szelíd lejtőben olvad-e a jégmezőbe. Kötclen ereszkedünk lefelé, míg csak egy sor hatalmas jégrepedés meg nem állít. Amennyire meg tudjuk állapítani, es az összeszabdalt jégtömeg jelzi a határt a szárazföld és tenger jege között. Kelet felé fordulunk, hogy az előbb említett csúcsokat közelebbről megszemléljük. Mint rendesen, most is elől haladok. Abban a hiszemben vagyok, hogy a térszín sík. Csakhamar kiderül, hogy alaposan tévedtem. Ski-talpaim neki lódulnak és csudálatos sebességgel száguldok lefelé. Botom segítségével sikerül megfékezni az iramot. De nem úgy ám a kutyák. Hátukban érezvén a nekilódult szánokat, eszeveszett vágtatásba fognak. Bármily különösnek tünjék is a dolog, a térszínt állandóan vízszintesnek látom magam előtt. E szétfolyó, bizonytalan világítás mellett teljesen lehetetlen a térszín változását szemmel tartani. Hó, ég és messzeség, minden egybeolvad a bizonytalan fehérségben. Szerencsénkre a
*) Angolok a déli sarkvidéken. A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára.
229
lejtő alján nem tátong szakadék – ellenkezőleg újabb domb következik.
Délután csak tapogatózva haladunk előre, dombsorról-dombsorra. Bár egy-két méternél messzebbre nem láthatunk, megállapíthatjuk, a térszín itt egészen megváltozott.
A két hegycsúcs eltűnt a ködben, de a térszín mind egyenlőtlenebb volta jelzi, hogy közeledünk feléjük. A homályban már továbbhaladni nem lévén tanácsos, tábort ütünk.
Másnap reggel a nap végre áthatol a felhők fátyolán és ekkor látjuk milyen bölcs dolog volt tegnap este megállnunk. Tanyánktól 500 méternyire előttünk őrülten meghasogatott térszín következik és odább, a két észak-nyugati oldalán a hóval borított lejtő meredeken száll alá. A szánokat itt hagyjuk és jókora kerülővel a nyugati csúcs lábához érünk, kb. 300 méter magasságban. Innen északra kezdődik a fentemlített lejtő; délre tőlünk ellenben sík a vidék. A keletre való kilátást a két csúcs teljesen elzárja. Első gondolatunk, hogy megmásszuk a csúcsokat, de hirtelen kerekedő hóförgeteg kényszerít, hogy sátrunkba meneküljünk. Hajnali négy órakor jégcsákánnyal és kötelekkel felszerelve, nekiindulunk a hozzánk közelebb eső lejtőnek.
A csúcs messzebb van és magasabb is, semmint gondoltuk. Magassága az aneroid jelzése szerint legalább 500 méter. Minél magasabbra hágunk, annál inkább megfogyatkoznak reményeink, hogy VII. Edward király földjéről csak egy csipetnyit is megláthassunk! Hó és hó mindenütt! És mi még magas szirtekről ábrándoztunk, pingvinek ezreivel és más csudálatos dolgokkal!
Egyszer csak, amikor legkevésbé vagyunk rá elkészülve, csupasz sziklák jöttek szemünkbe a szomszédos csúcs északi lejtőjén. Az első szárazföld, amióta a délsarki kontinens lakói vagyunk! Egyedüli gondunk most már, hogy minél hamarább ottlegyünk a sziklán
230
és belőle kőzeteket gyüjtsünk. Nekilátunk hát a második lejtőnek, mely az elsőnél valamivel meredekebb. De a lejtő kietlen, hatalmas hópárkánytól koronázottan, meredélyben végződik. Nincs más hátra, mint a sziklát alulról megmászni.
Hála a tiszta időnek, világosan szemügyre vehetjük a környéket. Északra a térszin lépcsőzetesen ereszkedik alá a körülbelül 9 kilométer távolságban levő tengerig és ott alacsony jégfalban végződik. Ezt a lejtőt a jégtakaró számtalan repedése járhatatlanná teszi.
Kelet felé körülbelül 35-40 kilométernyi hosszúságban sziklagerinc vonul: az Alexandra-hegység. Délen és dél-nyugaton nem látni egyebet, mint a Jégperem egyhangú, hullámos síkját. A Biscoe-öböl – ahogy Scott kapitány elnevezte, – jelenleg telve van úszó jéghegyekkel; ezek közül jó egynehány megfeneklettnek látszik. A keleti parton a jégfal északi irányában folytatódik, amint azt Scott térképe jelzi.
A hegycsúcson hóbabát rakiunk s aztán skí-talpon leereszkedünk a hegy keleti lejtőjén és ez úton elérünk a sziklafal északi talapzatához. Onnan, alulról, szemlélve, valóban impozáns látványt nyújt a hegygerinc, 300 méteres függőleges sziklafalával. A sziklafal 30 méter magasságig jéggel van borítva, kőzetminták gyűjtésére tehát semmiképp sem alkalmas. Szerencsére a sziklafal előtt egy körülbelül 75 méter magas, könnyen megmászható nunatak*) emelkedik.
A nunatak a legkülönfélébb kőzetekből épült. Bőségesen ellátjuk magunkat mintákkal; a tüzetesebb geológiai vizsgálat feladata lesz, azokról végérvényes véleményt mondani. Azonban már most megállapíthatjuk, hogy egynémely minta súlya erős érctartalomra enged következtetni. Van olyan is, mely a mágneses tűre hatással van, bizonyítékául annak, hogy vasat tartalmaz.
*) Egyedülálló, magas kúpalakú sziklatömb. Ezt a nunatakot a norvég expedició Scott kapitányról nevezte el.
231
Kövületeket azonban a legszorosabb kutatással sem találunk. A délsarköv egyéb helyein talált növény-lenyomatok bizonyítják, hogy a Jura-korszakban buja növényzet borította e ma jégborította tájakat. Ezt az érdekes felfedezést a Graham-föld svéd fölkutatójármk, Otto Nordenskjöld doktornak és társának, Gunnar Andersson-nak köszönhetjük.
Ha a régebbi korszakok flórájának nyomára nem bukkantunk is rá, sikerült élő növényzetre találnunk. A sziklát több helyütt sűrű moha fedi. Honnan került ide ez a moha? Bizonnyal madarak hozták ide! A sziklák között fészkek maradványait fedezzük föl.
Éppen a sziklafal lefényképezéséhez láttam, midőn társaim figyelmessé tesznek a hirtelen beállott időváltozásra. A vöröslő ég és a nappt körülvevő udvar biztos jelei egy közelgő hóförgetegnek. Pedig egy jó órai út választ el sátranktól; ha útközben kapjuk a förgeteget, talán sohse vergődünk el odáig.
Sietve kapkodjuk holmiainkat és gyorsan útnak eredünk. Szerencsére reggeli skí-nyomaink még úgy, ahogy, jelzik útunkat; lassanként azokat is belepi a hó. Ha végleg eltűnnek, lehetetlen lesz sátrunkra találnunk. Életem legkínosabb negyedóráját éltem most át. Csak vaktában haladunk. Végre megpillantjuk a sátort. Ideje volt. Fékeveszett erővel tör ki az orkán. A mindent elborító hóförgetegben tíz lépésnyire sem látni.
Tizenkét órája, hogy nemi ettünk semmit. Hatalmas adag pemmikánnal és csokoládéval hozzuk helyre a mulasztottakat. Igy ünnepeljük meg a nap nagy eseményét: a szárazföld fölfedezését.
A napközben látott panoráma meggyőz bennünket arról, hogy VII. Edward király-földjén nem fogunk semmiféle érdekes fölfedezést sem tenni. A délsarkövnek ezt a régióját sokkal hatalmasabb jég és hóréteg borítja, semhogy figyelemreméltó észleléseket eszközölhetnénk. Mindazonáltal ez a negatív tény is új földrajzi megállapítást rejt magában. A magunkkal ho-
232
zott kőzetgyűjtemény kézzelfoghatólag bizonyítja, hogy itt szilárd talaj van a jégpáncél alatt, amely különben ugyanazokat a sajátosságokat mutatja, mint az úgynevezett Jégperem.
*
December 4. A hóvihar fokozott erővel dühöng. A förgeteg rendesen a hőmérséklet jelentékeny emelkedésével jár. Hőmérőnk délben -3 fokig emelkedik. Az alsó sátorlap ilyenkor átnedvesedik.
A hó hatalmas, kemény pelyhekben esik és jégesőhöz hasonló robajjal ütődik sátorunkhoz, úgy hogy alig értjük meg egymás szavát.
A kényszerű sátorfogság ugyancsak kemény próbára teszi türelmünket. Nem éppen a legkellemesebb dolog egy egész napot a hálózsákhan tölteni, különösen ha az is átnedvesedik. Élelmiszereink is aggasztóan fogynak. Ha útunkat kelet felé folytatni akarjuk, föltétlenül szükségünk lesz friss fókahúsra. Igaz, hogy végszükség esetén egy nehány kutyát is feláldozhatnánk, de ehhez a kisegítő eszközhöz nem szeretnénk folyamodni, mert hátha Amundsen megfogyatkozott falkával talál visszaérkezni és úgy esik, hogy második telelésre kerül a sor.
December 5. A vihar ma sem enged. Sátrunk hófutta oldalán valóságos hegy emelkedik. A szánok kutyáinkkal együtt valósággal el vannak temetve; úgy kell őket egyenként kiásnunk és mivel semmihez sem érhetnek hozzá, szabadjukra bocsátjuk őket.
A hőmérséklet állandóan magas. Délben – 2.7 fokot észleltünk.
Hogy az időt valahogy agyonüssük, én egy orosz nyelvtannak egypár magammal hozott lapját tanulmányozom, Johansen pedig egy norvég újságból kivágott novellát olvas, amely a Piros Rózsa és a Fehér Rózsa sokatmondó címét viseli. Sajnos, nagyon hamar végére is ér a két rózsa érdekes történetének. Az orosz
233
nyelvtannak megvan az az előnye, hogy lassabban halad benne az ember.
December 6. Minden a régiben. A szél ereje semmit sem csökkent.
Az utolsó 72 órában itt több hó esett, mint Framheimben tíz hónap alatt. Érdekes lesz meteorológiai észleleteinket Lindströmével egybevetni; bizonnyal őt is elérte a hóförgeteg és ugyancsak izzadhat míg magát a hó alól kiássa.
A nedvesség fokozódik. Ruháink már majdnem teljesen át vannak ázva és nemsokára hálózsákjaink is erre a sorsra jutnak. A hófúvás már a napvilágot is fölfogja előlünk. A teljes eltemettetés veszélye fenyeget.
Stubberud holnapra szép időt jósol. Én azonban nem bizom benne és fogadást ajánlok. A tét egy marék dohány. Leghőbb vágyam, hogy a fogadást én veszítsem el.
December 7. Reggel úgy látom, javul az idő.
– Nyertél! – jelentettem ki Stubberudnak.
Stubberud makacskodik.
– Az idő éppen olyan gyalázatos, mint volt! – állapítja meg.
Alapjában igaza van, de azért rábeszéltem, fogadja el a tétet. A helyzet tarthatatlan. Délben hozzá fogunk a hó eltakarításához, a legkülönfélébb eszközökkel: egy kis lapáttal, egy ócska kétszersültes dobozzal és egy fazékkal. Valósággal Penelope munkáját végezzük. Hat órai szakadatlan munkával sikerül sátrunkat szabaddá tenni és nehány méterrel odébb felállítani. Kétméteres lyuk tátong a helyén.
Sajnos, az ásás hevében többhelyütt beszakítottuk a sátrat, úgy hogy most vidáman beesik a hó. Eddig hólapátoló munkás voltam, most foltozó szabóvá kell alakulnom. Míg én foltozok, társaim a pemmikános ládát szabadítják ki, hogy falkánkat elláthassuk. Éjjel egyik gyomorfájós kutyánk keserves vonítása nem hagy aludni. Hajnal felé már-már elszenderedem, amikor napsugár dereng be a sátorba. Erre mindnyá-
234
jan talpon termünk. Míg társaim a szánokat ássák ki a másfélméteres hóból, én kiakasztom nedves ruháinkat a napra, majd pedig meghatározom a földrajzi hosszúságot és szélesságet és lefotografálom táborhelyünket. Mindent rendbe hozván, a délre eső magaslatok felé indulunk. A Scott-nunatak csúcsára kitűzzük a norvég zászlót, magas kőrakást hordunk össze és elhelyezzük benne híradásunkat. Végül lefényképezzük a sziklás hegycsúcsot. Még vissza sem térünk sátrunkhoz, már mindent sűrű köd borított.
A kénytelen hosszú táborozás alatt élelmiszereink ijesztően megfogyatkoztak. Egy heti készletünk van csak, éppen csak arra elég, hogy Framheimet elérjük. Elhatározzuk tehát, hogy másnap, december 9-én, reggel elindulunk hazafelé.
Három nap alatt hóviharral küzdve 90 kilométernyire vergődünk el délnyugatra. Negyednap végre, – 12-én napsütésre ébredünk. Nyomorúságainkat egy csapásra feledve, ezen a napon minden különösebb megerőltetés nélkül 46 kilométert futunk be és ettől fogva napjában 37 kilométert menetelünk.
15-én este kiosztjuk az utolsó adagokat; de már legfeljebb egy napi út választhat el Framheimtől.
December 16. Csendes, de borús idő. Nyugaton és észak-nyugaton "tenger ég" borul a Jégperem fölé, jeléül annak hogy a Bálnák-öble fölött szabad a tenger. Tíz óra 30 perckor messze észak-nyugatra megpillantjuk a Jégfal egy fokát, melyet az öböl nyugati végpontjának vélünk. Délután, mikor felbukkan a Framheim, távolságmérőnk 36 kilométert jelez. Távcsövünkön át egy magányos sétálót pillantunk meg, amint lakóházunktól a "meteorológiai intézet" felé halad. Tehát Lindström él.
Eltávozásunkkor barátunk nem titkolta örömét, hogy tőlünk megszabadul. Erős a gyanum, hogy ma öt heti teljes egyedüllét után, nem kisebb örömmel lát viszont.
A Framheimben szintén dühöngött a vihar, hatal-
235
mas hótömeggel borította el a vidéket. Hogy kijuthasson, Lindström két napig túrta a ház előtt felhalmozódott havat. A förgeteg elmúltával a bejáró és az ablakok környékét szabaddá tette. A világosság most egy három méter mély aknán át szűrődik szobájába.
Visszaérkezésünkkor az állomás frisshús készlete teljesen fogytán volt; kutyáinknak éppen egy étkezésre futotta. Első dolgunk tehát, hogy egy pár fókatetemet hurcoltunk fel az állomásra. December 18-án újból útnak indulunk. Örülünk, hogy elhagyhatjuk nyirkos otthonunkat.
A Bálnák-öblének hosszú keleti partszegélyét kell most áttanulmányoznunk. Őszi ski-kirándulásainkból ismertük már ezt a tájékot, de sohase tudtuk megmagyarázni, mi okozza a Jégfal repedezettségét és megszabdaltságát. Az, hogy a Jégperem ezen a területen szilárd földön nyugszik, nem kétséges többé. Tény az, hogy tőlünk közvetlenül délre a térszín hirtelen 300 méter magasságra emelkedik. Reméljük, hogy a Jégfal aljában a turolások közt csupasz sziklatalajra bukkanunk. A Jégfalnak ezt a beszakadását – a Bálnák-öblét – kellett most követnünk az öböl legmélyéig, a téliszállástól mintegy 50 kilométerre kelet felé. Öt napig maradunk oda. Csupasz sziklatalajt ugyan nem találunk, de érdekes szemlélnünk a természeti erők hatalmas játékát, miképpen rombolta szét a szilárd jégpáncélt a még szilárdabb szikla.
Karácsonyt borotválkozással és – sirályragúval ünnepeljük.
Távollétünk alatt Lindström mindent elkövetett, hogy házunk táját rendbeszedje. Lakásunkba most már nem csurog be az eső, de a házunk körüli hókunyhók annál szánalmasabb látványt nyújtanak. Tetejük a nagy hótömeg súlya alatt annyira besüppedt, hogy csak hason csúszva lehet bennük mozogni. Minél jobban süpped a tető, annál nehezebben férkőzhetünk a holmiainkhoz. A két raktárt borító jégtakarót napokig tartó kemény munka árán eltávolítjuk s földalatti
236
labirintusunknak ezt a részét szépen rendbe szedjük megint.
Most már csak a Bálnák-öblének délnyugati zugát és annak környékét kell fölkutatnunk. Az újév első hetét erre szenteljük. A Jégperemnek ezen a szakaszán a jégfal apró szigetekre tagozódik, amelyeket aránylag széles vizi-utak választanak el egymástól. E jégtömegek teljesen mozdulatlanok, jóllehet az őket elválasztó csatornákban 360 méteres mélységet is észleltünk. A "jég-szigetek" magassága 30 méter és felszínük egyenletesen lejt a víztükörre. Az öböl nyugati csúcsánál nyíló egyik ilyen csatorna a Jégperembe mélyen bevágódik és lassanként egyszerű repedéssé szükül össze. Követjük a repedést, míg csak véget nem ér a Jégperem belsejében: 55 kilométer távolságban.
Kirándulásunk utolsó napját, január 11-ét egy mindannyiunk számára felejthetetlen esemény teszi emlékezetessé. Ma kell megérkeznünk Framheimbe. A lakásunkba való visszatérés gondolata nem nagyon sarkal bennünket. Igy nyár idején a sátor szinte kívánatosabb tartózkodó hely, mint a lakóház. Ösztönöz azonban a remény, hogy talán viszont fogjuk látni a Framot!
Az öböl nyugati foka irányában az öböl bejáratánál, jó messze a láthatáron, sötét vízszalag vonja magára figyelmünket. Kisebb-nagyobb jégtömbök úszkálnak rajta, a fehértől a sötétszürkéig. A jégtömbök közt egy sötétebb tömeg tűnik szemünkbe. Optikai csalódások oly gyakran megtréfáltak már, hogy egyikünk se mer találgatásokba bocsátkozni. Stubberud szánkója mellett baktatok. Társam szeme állandóan a tengeren csügg. Megszólítom, hogy mit néz oly merőn.
– Esküdni mernék, hogy hajót látok, pedig egész bizonyos, hogy az is csak jéghegy, – válaszol ő erre.
Egyszerre csak Johansen hirtelen megáll és izgatottan kapkod látcsöve után.
– Talán bizony a Framot keresed? – kérdezzük tőle gúnyosan.
237
– Minden bizonnyal, – válaszolja ő, és mi lázas feszültséggel lessük társunk mozdulatait. Pár kínos másodperc multával Johansen fölkiált:
- A Fram az, oly bizonyos, mint ahogy élek.
Elkapom a látcsövet. Valóban derék, öreg Fram-unk az. Lehetetlen rá nem ismerni. Jó huszonöt kilométer választ még el állomásunktól, ellenszelünk is van, de azért mégis csodálatos gyorsasággal futjuk be az utat.
Délután két órakor már Framheimban is vagyunk. Elsőnek érkezem. Egy teremtett lélek sincs a ház előtt, pedig már azt hittük, hogy csoportosulás fog ott fogadni. Lindström maga is láthatatlan. Belépek. Szakácsunk, a legteljesebb egészségben, tűzhelye körül forgolódik.
– Itt a Fram! – üvölti torkaszakadtából, alighogy beteszem a lábam.
- Tudom, – válaszolok nyugodtan. – Addig is légy szíves adj egy pohár málnaszörpöt.
Társam furcsa kajánkodó arckifejezéssel nyújtja át nekem a kért frissítőt, de olyan szomjas vagyok, hogy ügyet se vetek rá. Miután a poharamat kiittam, Lindström odavezet az egyik ágy mellé és megkérdi, tudom-e, hogy fekhelyén mi van elrejtve? Megfordulni se érek rá és a takarók máris a földre szóródnak; alóluk pedig egy szakállas fickó bontakozik ki.
– Halló! – szólal meg a jövevény. Hangjáról rögtön ráismerek: Gjertsen hadnagy áll előttem. Elképedésem láttára Lindström görcsös kacagásba tör ki. Ugyancsak pompás meglepetésben részesítettek a huncutok. Rögtön megállapodtunk, hogy társaimat hasonló tréfával fogadjuk. Ahogy lépteiket meghalljuk, Gjertsen újból a takarók alá búvik. Azonban Stubberud-ot nem lehet becsapni.
– Többen vagytok itt, mint ketten, – kiált föl már a küszöbön. Tehát egyáltalában nincs meglepetve, amint szakácsunk vackából a Fram egy emberét látja kikászolódni.
Másodnapja horgonyzott már a Fram a jég-
238
mező szélén és a személyzet hiába leste a "benszülöttek" feltűnését. Gjertsen erre engedélyt kért a partraszállásra, amihez Nilsen csak nagynehezen járult hozzá. A hajótól Gjertsen elindult, egy jelzőzászlót is magához vévén, hogy azzal szükség esetén jelt adhasson. A Jégperem kiemelkedései mind egyformák lévén, eleinte nehezére esett a tájékozódás. Gyászos látományok cikáztak agyán keresztül; már-már azt hitte, hogy a beomlott jégár a Framheimet lakóival együtt magával sodorta. A Manhue-fok megpillantása azonban eloszlatta aggodalmait. Ha ez a jégfok helyén áll, Framheimet sem érhette baj. Megnyugodva a Nilsen-hegy felé vette útját. A látománytól, amely ennek az emelkedésnek a csúcsáról szeme elé tárult, majd elállt a lélekzete. Erről a pontról, ahonnan tavaly új házikónk oly csinos képet nyujtott, most csak sivár romhalmazt látott. Amint azonban egy embert látott kibújni a "romok" alól, eloszlottak aggodalmai. Lindström maga volt az és amit Gjertsen romhalmaznak vélt, nem volt egyéb, mint a lejáró, amely lakóházunkba, e legzseniálisabban megépített téliszálláshoz vezet. Mit sem sejtő szakácsunk mulatságos arcot vághatott, amint Gjertsent megpillantotta.
Miután első kíváncsiságunkat kielégítettük, fölkerekedünk. Kutyafogatunkkal gyors ütemben haladunk, csak egypár csatornán való átkelés okoz némi nehézséget a nyilt víztől megrettent kutyáinkkal.
A Fram szabad vizen cirkál. Amint társaink megpillantanak, a jégmező széléhez irányítják a hajót. Ott himbálódzik a mi pompás, tisztaságtól ragyogó hajónk! A világkörüli út semmi nyomot sem hagyott jól megépített törzsén. A mellvéd hosszában egész sor mosolygó arc bukkan föl; bozontos szakálluk dacára, felismerjük valamennyit. Mihelyt a fedélzetre lépünk, a kérdések özönével árasztanak el bennünket. Hevenyészve közlöm velük telelésünk nevezetesebb eseményeit. Ezután Nilsen kapitány kiragad hallgatóságom köréből és magával vonszol a
239
térképfülkébe. Itt aztán egész hajnali négy óráig beszélgetünk.
Postánk is csupa jó hírt hoz. Az ujságoknak különösen azok a cikket érdekelnek, amelyek expedícióak tervének megváltozásáról közölnek jelentést.
Reggeli 8 órakor elhagyjuk a Framot és visszatérünk állomásunkra.
A következő napokon folytatom az öböl térképezését; a szép időben munkámmal gyorsan haladok.
Január l7-én délután az állomásra visszatérve, Gjertsen hadnagyot találjuk ott, aki a japáni expedíció megérkezését jött jelenteni. Felkapjuk fényképező és mozgófénykép-készülékeinket és sietve útnak indulunk, mert – amint hírlik – a japániak csak rövid ideig fognak itt tartózkodni.
Az öböl szélére érve, megpillantjuk a zászlódíszt öltött Fram-ot és odább, egy hegyfok tövében, a Kainan Maru-t, amely szintén felvonta lobogóját. Bár egy kissé késő van már, Nilsen és én meglátogatjuk a japánokat. A hajón egy kedves fiatalember, fogad bennünket; arca felragyog, amint az általam ismert egyetlen japán szóval: Oheio (jónapot) köszöntöm. A "beszélgetés" ezzel meg is szakad. EzerLközben az expedíció más tagjai is odajönnek, akik közül olyik egypár angol szót is tud. Nagynehezen megértjük, hogy a Kainan Maru az Edward földje körül cirkált, de hogy ott partra szálltak-e, nem deríthető ki.
Mdnthogy az expedíció parancsnoka és a hajó kapitánya alusznak, búcsuzni készülünk, amikor előkerül az első kormányos és betessékel a hajóterembe egy pohár borra. Vendéglátónk kér, jőjjünk vissza másnap. Ez a második találkozás elmaradt. Az éj folyamán beálló szél mindkét hajót nyilt vízre űzte. Időközben pedig Amundsen is megérkezett és így nem láttuk többet a japáni expedíciót.
240
Azalatt a néhány nap alatt, amíg útra kel a Fram, a rövid délsarki nyár teljes pompájában kibontakozik. SzámoS állati kolónia élettel és vidámsággal tölti be az öblöt.
A Bálnák öblének elnevezése, amely Shackletontól származik, nagyon találó. JégzajláS idején valóságos találkozóhelye ez az öböl a cetfélék egész hadának. A szörnyetegek látása felvillanyozza vadászösztönünket, de mindhiába: a vadászathoz szükséges eszközöknek híján vagyunk.
Amíg jég borítja a tengert, a Jégfal hosszában bőven találni fókát; a jégzajlás után a Bálnák öblében gyülekeznek össze a legnagyobb számban. Az öböl felső szegélyén levő aránylag alacsony jégre könnyen fel tudják magukat vetni és ott aztán átadhatják magukat a sütkérezés örömeinek.
Framheimi tartózkodásunk alatt közel kétszázötvenet öltünk le belőlük, anélkül azonban, hogy ez a hátramaradottakra a legcsekélyebb hatással is lett volna.
A fókahúsnak egyáltalán nincs olajos íze; az olaj ugyanis abban a többcentiméteres vastag hájrétegben van, amely ez állat testét mintegy védőpajzsként körülveszi. A hús maga nem zsíros, de igen véres. A Weddell-fóka húsának színe erősen sötét és sütés közben meg feketedik. A rákfaló fókának húsa színre és ízre marhahúshoz hasonlítható. A harmadik fókafajnak – a harcias, erős fogazatú tengert leopárdnak – húsáról nem nyilatkozhatom, mert egész ittlétünk alatt alig láttunk belőlük egy-kettőt.
Az utóbbi években annyit írtak a pingvinekről, annyiszor lefényképezték, sőt lemozgófényképezték őket, hogy valóban fölösleges róluk bővebben szólnom. Tény az, hogy igen vonzó állatok. Olyan komikusak! Olyanok, akárcsak valami feketefrakkos öreg urak. Valósággal udvariasak, amint látogatóikhoz közeledve, többrendbeli bókkal üdvözlik őket. Néha – igen ritkán – harcias magatartást öltenek, ilyenkor legtanácsosabb őket hátulról megközelíteni és egyedül
241
veszélyessé válható fegyvereiket, izmos szárnycsontjaikat, hátulról lefogni.
Legérdekesebbek a kis Adélie-pingvinek. Amikor ideérkeztünk és felszerelésünk kihajózásával voltunk elfoglalva, állandóan rajtuk mulattunk. Mintegy vezényszóra egyszerre ugranak ki a vízből és a meglepetéstől szinte megdermedve, pillanatokig hangtalanul merednek ránk. Majd magukhoz térve, a vízbe ugrálnak, hogy aztán – a kíváncsiságtól űzetve, – újból visszatérjenek hozzánk.
6. kép. Adélie-pingvinek.
Nagy rokonuktól, a császár-pingvintől eltérőleg – amely mindig megőrzi komoly méltóságát, – ezek a kis állatok igen heves vérmérsékletűek; csak egy kissé avatkozzunk is bele dolgaikba, rögtön dühbe gurulnak és ilyenkor felette mulatságos látványt nyújtanak.
Ezek az úszólábúak vándor életmódot folytatnak. A Déli Óceán kis szigetein telelnek át, a tavasz közeledtével pedig a déli sarkkör felé vonulnak és ott megszokott, hómentes tartózkodóhelyeiket keresik fel. Nagyon szeretik a változatosságot. Mihelyt kicsinyeik egy kissé felcseperednek, útnak indulnak, hogy ismét más helyet keressenek fel. Framheim környékén csak mint turisták jelentek meg, mert errefelé semmiféle szikla sincs, amelyen letelepedhetnének. Mindent egybevetve, a déli sarkvidék madaraival való találkozásaink a Bálnák öblében töltött időnknek legkellemesebb emlékei közé tartoznak.
(Vége.)