A Tűzzel-vassal című regény
magyar fordításának cenzúrázása

Kimutatás az 1. könyvből - teljes!

Kimutatás a 2. könyvből - teljes!

Indítékaim

Talán nem lesz érdektelen, ha saját nyelvtanulásom különféle stádiumaival kezdem ezt a bevezetőt. A rendszerváltás éveiben lettem középiskolás, így még (kötelezően) tanultam oroszul, sőt középfokú nyelvvizsgát is szereztem belőle. Ez megadta a kellő nyelvtani alapot, amire építeni tudtam, mikor harmincöt évesen, turistaként elkezdtem lengyelül tanulni, hogy a testvérnépünkhöz látogatva ne a gyűlölt hódítók nyelvén kelljen megszólalnom. Ilyen prózai körülmények között alakult ki a lengyel kultúra és történelem iránti mélyebb érdeklődésem.

Gyermekkorom óta néhány évente nagy élvezettel újraolvasom Henryk Sienkiewicz (1846–1916) Tűzzel-vassal című, a kozák háborúról szóló regényének pompás magyar fordítását, Mészáros István (1890–1964) munkáját. Kamaszkorom óta ugyanilyen sűrűn elolvasom a Trilógia második részét, a svéd háborúról szóló Özönvizet is. E kettőből a népszerűbb helyeket szinte betéve tudom, ami sokat segített a nyelvtanulásban. 2008-ban ez utóbbinak három kötetét azzal a komoly elhatározással vásároltam meg Krakkó egyik antikváriumában, hogy a szótárat forgatva elsajátítsam azt az ezer sajátosan lengyel alapszót, amellyel (a közös szláv szókészlet és nyelvtani rendszer ismeretében) már tűrhetően tudok írott lengyel szövegeket értelmezni. Ez így is lett, és az első kötet végeztével a szótárat már sokkal ritkábban használtam. A szövegek összeálltak, és immár csak a nehezebb szavakat kellett kikeresnem.

A bökkenő

A következő években egyre vaskosabb, egyre szakmaibb történeti tárgyú könyveket vásároltam odakinn, és olvastam el idehaza. Majd a Tűzzel-vassal következett, immár elektronikus formában. És ekkor szembesültem döbbenten a lengyel eredeti és a közkézen forgó magyar fordítás szövege közti nagyszámú terjedelmi eltéréssel. A magyar szövegből, amely általánosságban nagyon pontosan követi a lengyelt (szóválasztásában, szerkezetében és stílusában egyaránt), igen sok helyen hiányzik egy-egy mondat (olykor több egész bekezdés is). Már első olvasásra feltűnt nekem, hogy ezek rendszerint a legharsányabb, olykor kulisszahasogatóan hatáskeltő, de legalábbis élesen kozákellenes mondatok voltak.

Akik a regényből készült filmet látták, és a regényt magyarul olvasták, azokban valószínűleg felmerülnek olyan kérdések, hogy miért költött hozzá a cselekményhez ezt-azt Jerzy Hoffmann, a rendező. (A film ugyanis általában kevesebbet szokott tartalmazni, mint az alapjául szolgáló regény.) Ilyen például az az emlékezetes jelenet (3:03), melyben az elfogott és neki kényre-kedvre átadott Bohunnak a menyegzőjére készülő Skrzetuski elmetszi a kötelékeit, és szabadon bocsátja. Ez a jelenet igenis meg van alapozva a könyv lengyel szövegében, noha a magyar fordításból kimaradt.

Az eltéréseket kezdetben annak tudtam be, hogy Sienkiewicz talán maga írta át saját (először a Słowo című napilap hasábjain, folytatásokban közölt) regényét, mikor könyv alakjában is kiadta (1884). És csakugyan találtam rá adatot, hogy a végkifejletet megváltoztatta. Például a hírlapi változat szerint egy pap, a könyv szerint pedig szolgája, Rzędzian árulta el a főhősnek, hogy szíve hölgye, akit halottnak hitt, mégis él, és biztonságban van. És az újságbeli változatban nem szerepelt Bohun elfogatása és (sejthető) szabadon engedése, míg a könyvben igen. Ezután következett mindkét változatban a Végszó a beresteczkói csata leírásával.

Azt a feltevést is megkockáztattam, hogy az írót (az 1880-as években) a cári cenzúra is fékezte abban, hogy túl merészen bírálja a kozákságot, illetve a vele idővel szövetségre lépett orosz birodalmat. (Erre nézve az Özönvíz szolgál támpontul, minthogy benne az oroszok különféle kódneveken szerepelnek: "Septentriók," "hiperboreusok," és talán csak egyszer "muszka hadak." – és ezt az orosz hódoltság elmúltával sem módosították a szövegkiadók.) De ez a feltevésem hibásnak bizonyult, mikor az interneten megtaláltam egy 1902-ben, Varsóban (tehát cári uralom alatt) megjelent kiadást, melyben a legtöbb ilyen többlet megtalálható volt. Egy 1885-ös könyvbe kifejezetten beleírták oroszul, hogy "a cenzúra által engedélyezve." A szocializmusban megjelent 1954-es és 1974-es lengyel verziókban úgyszintén szerepelnek e többletek.

A témába vágó lengyel szakcikkeket böngészve találkoztam olyan indoklással, hogy erre az orosz birodalom ukránellenessége adott lehetőséget, illetve olyan értesüléssel, hogy maga Sztálin hagyta jóvá a Tűzzel-vassal lengyel szövegének kiadását, és emellett a lengyel cenzorok valószínűleg nem vállalták, hogy sztálinistábbak lesznek szovjetunióbeli társaiknál, akik ekkor már ráütötték a pecsétet a Tűzzel-vassal ukrán fordítására, olyannyira, hogy az már nyomdában is volt.

A rejtőzködő cenzúra

Az Európa Kiadónál 1960-ban és 1974-ben megjelent egykötetes magyar fordítás a bellapon "rövidített kiadásnak" vallja magát, de Kovács Endre (1911–1985) marxista szemléletű, erősen kritikus utószava nem részletezi a csonkítás jellegét, célját és terjedelmét. A Világirodalom Remekei sorozatban megjelent kétkötetes változat nem említi, hogy a kiadás rövidített volna, és az azóta megjelent változatok sem. Ugyanezt a szöveget tartalmazza a Magyar Elektronikus Könyvtárban lévő példány (2003) is, mely az 1974-es könyv szövegét veszi át – érthető módon az utószó nélkül.

Csapláros István (1910–1994) A lengyel irodalom Magyarországon c. könyvében (Akadémiai Kiadó, Bp., 1985., 101. o.) a következőket írta:

"A személyi kultusz korában, a sematikus irodalom virágzása idején nem jutott hely Sienkiewicz számára a magyar kiadói politikában. Csak 1953-ban, a Klasszikus Lengyel Elbeszélők kötetében jelenik meg majd néhány novellája.

A felszabadulás után a központi irodalmi sajtón és a fővárosi napilapokon kívül számos megyei lap is ismerteti Sienkiewicz magyarul megjelent műveit. Nem hiányzanak a kritikai hangok most sem. Az MSZMP központi orgánumának F. R. jelzésű cikkírója pl. kifogásolja, hogy a Sivatagban és vadonban c. regény a fehér faj felsőbbrendűségét és az állítólag emberséges gyarmattartást dicsőíti.

A Sienkiewicz-életmű magyarra való újabb átültetése elsősorban Mészáros István lengyel PEN Club-díjas műfordító érdeme. Az egyes kiadásokhoz Kovács Endre írja a bevezetőket és utószókat. Az 1955 végén készített ankét azt mutatja, hogy az előző években magyarra fordított lengyel sematikus irodalom sokat ártott a nagy klasszikusok: Reymont, Sienkiewicz és Prus tekintélyének.

Azóta Sienkiewicz magyarországi hírneve újra felmenőben van. Sőt, bizonyos tudományos érdeklődés is megnyilvánul iránta. [...]"

Ugyanő ezen megállapításokat már évtizedekkel korábban leírta egy lengyel nyelvű tanulmánykötetben. (Sienkiewicz na Węgrech, in: Aniela Piorunowa – Kazimierz Wyka szerk.: Henryk Sienkiewicz – twórczość i recepcja światowa; Wydawnictwo Literackie, Kraków, 1968., 406. o.). E kötet alcíméhez (Alkotások és nemzetközi fogadtatásuk) talán nem illett volna, hogy a felsorolt regények közül kettőnek a cenzúrázottságáról is szó essék, de ez érthető annak fényében, hogy Csapláros István ellenpontot kívánt adni a nemrég maguk mögött hagyott sztálini korszakkal. (Ez tűnik a legkeményebb bírálatnak, amit 1968-ban retorzió nélkül ki lehetett mondani.) Ebből az a tanulság nyerhető, hogy a cenzúra művelői nem minden időben vállalták tevékenységüket, főleg ha puhább módszerekkel folytatták az előző időszak kultúrpolitikáját.

A tetten ért cenzúra

A lengyel szöveget megtekintve arra kellett következtetnem, hogy a szövegeltérések nagy része a XX. század közepén, Magyarországon keletkezett. Utóbb a Wikipédián is azt olvastam, hogy ezt a világirodalmi művek magyar kiadásakor (is) széltében működő cenzúra művelte. És csakugyan, a kiollózott szövegek túlnyomó többsége:
– a szerző vallásos meggyőződését és értékrendjét tükrözi,
– a katolikus vagy ortodox hitgyakorlat elemeit tartalmazza,
– az ukránokat (kozákokat), és vezérüket, Hmelnickijt sötét színekben festi,
– a lengyel háborús párt képviselőit epikus hősökké magasztosítja,
– a regényben történteket a lengyel nemesi történetszemléletnek megfelelően magyarázza, minősíti,
– naturalista leírásokat tartalmaz a kozákok vagy tatárok kegyetlenkedéseiről,
– más népek (románok, németek) rovására élcelődik a szereplők szájával.
A kommunista rendszert szolgáló, névtelennek maradó magyar cenzor e szövegrészeket nem hagyhatta meg, hanem nyomtalanul, indoklás nélkül törölte őket.

E tételem bizonyítására e rövid bevezető keretében nem vállalkozom, de – rátekintve az általam készített kimutatásokra – komoly ellenvetés nem tehető ellenük. (Erről már most, az általam a bizonytalan jövőre ígért magyar tükörszöveg hiányában is meggyőződhet bárki a kimutatások átfutásával – ha máshogy nem, egy Google-fordítót bekapcsolva.) Ehelyett inkább néhány hangsúlyos szemléltetést ajánlok, megjegyezve, hogy példáim bőséggel szaporíthatók volnának.

1. Legkiáltóbban elrettentő példaként egy szélsőséges szövegcsonkítást és -átírást szeretnék ideiktatni a Végszóból:

PIW 1954: Gdy wreszcie ciemności okryły ziemię, sami zwycięzcy byli przerażeni swym dziełem. Nie śpiewano Te Deum i nie łzy radości, lecz łzy żalu i smutku płynęły z dostojnych oczu królewskich. Tak rozegrał się akt pierwszy dramatu, którego autorem był Chmielnicki. Lecz Bohun nie złożył wraz z innymi głowy w tym dniu straszliwym. Jedni mówili, że spostrzegłszy klęskę, pierwszy ratował się ucieczką; inni, że ocalił go pewien rycerz znajomy. Prawdy nikt nie mógł dociec.

Európa 1960: Bohun azonban innen is kivágta magát.

Saját szolgai fordításom: Mikor végre a sötétség elborította a földet, maguk a győzők is elrémültek művüktől. Nem énekeltek Te Deumot, és a király méltóságos szeméből sem az öröm, hanem a bánat és a gyász könnyei csorogtak. Így zajlott le azon színjáték első felvonása, melynek Hmelnickij volt a szerzője. De Bohun nem veszett oda másokkal együtt e borzalmas napon. Némelyek azt mondták, hogy a vereség láttán elsőként eredt futásnak, mások szerint egy ismerős lovag mentette meg. Az igazságot senki nem tudta kideríteni.

Ez az előre megfontolt szövegrongálás minősített esete, mert a szerző mondanivalóját a visszájára fordítja. Magára valamit is adó fordító ilyen gaztettet nem követ el. Csak akkor eshetik efféle gyalázat egy Nobel-díjas szerző szövegén, ha a fordítót abba a helyzetbe hozzák, hogy nevére kelljen vennie egy kilétét nem vállaló, obskúrus cenzor ideológiailag vezérelt döntését. Ha más példa nem akadna, ez az egy is bizonyítaná, hogy nem Mészáros István felel a lengyel és a magyar szöveg közti nagyszámú eltérésért.

2. Persze nem mindegyik szövegváltoztatás ilyen otromba. Találhatók olyan szövegkurtítások is, melyek mögött ideológiai ok nem sejdíthető, hanem ténylegesen a rövidítés lehetett a céljuk. A regény igen hosszú, és számos önismétlésként ható, részletező leírást, szerzői kommentárt tartalmaz. Jócskán akadnak benne szószaporító, mindazonáltal hangulatos párbeszédek is. De az ezekbe való beleollózás csak kisebb részét alkotja az összes kihagyásnak, melyek többsége a fent felsorolt kategóriákba sorolható. Közülük szemléltetésül ideiktatok egy átlagosnak mondható kihagyást az I. kötet XXIX. fejezetének végéről:

PIW 1954: Pan Jan raźno ku drzwiom ruszył, ale w tej chwili rozwarły się one nagle i ukazała się w nich płomienista głowa pana Wierszułła, któren z nadwornymi Tatary na daleki podjazd był posłany. – Mości książę! – zawołał, oddychając ciężko. – Połonne Krzywonos wziął, ludzi dziesięć tysięcy w pień wyciął, niewiast, dzieci. Pułkownicy zaczęli się znowu schodzić i cisnąć koło Wierszułła, przyleciał i wojewoda kijowski, książę zaś stał zdumiały, bo się nie spodziewał takiej wieści. – Toż tam sama Ruś się zamknęła! To chyba nie może być! – Jedna dusza żywa z miasta nie wyszła. – Słyszysz wasza mość – rzekł książę, zwracając się do wojewody – prowadźże układy z takim nieprzyjacielem, któren swoich nawet nie szczędzi! Wojewoda sapnął i rzekł: – O dusze pieskie! Kiedy tak, niechże diabli porwą wszystko! Pójdę jeszcze z waszą książęcą mością! – A toś mi brat! – rzekł książę. – Niech żyje wojewoda kijowski! – zakrzyknął stary Zaćwilichowski. – Niech żyje zgoda! [...]

Európa 1960: Jan uram már indult is nagy örömmel, ám e pillanatban hirtelen feltárult az ajtó, s Wierszull lángvörös feje jelent meg benne, ki messze portyázó úton járt az udvari tatárokkal. – Nagyságos herceg úr! – kiáltotta lihegve. – Krzywonos elfoglalta Polonnyt! [tízezer embert lekaszabolt, asszonyokat, gyerekeket. Az ezredeskapitányok újra gyülekezni kezdtek és Wierszułł köré nyomakodtak; odasietett a kijevi vajda is. A herceg döbbenten állt, mert ilyen hírre nem számított. – Vagyis egész Ruténföld oda zárkózott be! Ez aligha lehetséges! – A városból egyetlen lélek se menekült meg. – Hallotta kegyelmességed is – szólt a herceg a vajdához –, így bocsátkozzék alkudozásba egy olyan ellenséggel, aki még a sajátjait sem kíméli! A vajda fújt egyet, és így felelt: – Ó, eblelkek! Ha így volt, az ördögök vigyék el mindet! Továbbra is hercegi nagyságoddal tartok. – Hát testvérem vagy! – mondta a herceg. – Éljen soká a kijevi vajda! – kiáltotta a vén Zaćwilichowski. – Éljen az egyetértés! [...]]

3. A regény vége felé a nyirbálások olyan mértékűvé fajultak, hogy ezek nyomán pl. a XXVI. fejezetből összesen három bekezdés maradt – volna, ha hozzájuk nem csapták volna a XXVII.-nek a (tetemesebb) maradékát. Ettől persze a regény eggyel kevesebb fejezettel került a magyar közönség elé, mint amennyi az alapul vett lengyel kiadásban állt. Ha itt csupán a rövidítés lett volna a szerkesztő célja, akkor bízvást meghagyhatta volna a fejezetet ilyen kurtának. De őkelme nyilvánvalóan el akarta kendőzni ténykedésének minden nyomát, hogy az ne szúrjon mindjárt szemet - legalábbis a magyar olvasónak.

Ki a tettes?

Erre nézve érdekes lehet Sienkiewicz hazai életírójának, Kovács Endrének tömör megjegyzése az életrajzi monográfiája végén: "Emlékeztetnünk kell arra, hogy könyvkiadásunk a Tűzzel-vassal-t rövidítve jelentette meg, s az 1954-es [!] kiadáson ezt fel is tüntette." (Sienkiewicz. Gondolat, 1980., 295-6. o.) Ez a fogalmazás a könyvet záró forrásjegyzékben található, és érezhető rajta, hogy nem kívánja indokolni a csonkítást, másfelől mégis fedezni igyekszik az (elírt évszámú) magyar kiadásra való rámutatással.

Azt hiszem, 1980-ra már vert némi visszhangot a hazai polonisták körében a húsz évvel azelőtti rövidítés ténye, s az ennek kapcsán felmerülő szemrehányásokat kívánhatta kurtán rövidre zárni a szerző (aki, mint láttuk, a regény eléggé irányzatos, és az átkosban mindvégig vele nyomott utószavát is jegyezte) egy merőben formális, azaz érdemben nem reagáló hivatkozással. Mivel Kovács Endre tagadhatatlanul rálátott a mű magyarításának legalább a végtermékére, és maga is kitűnően tudott lengyelül, talán nem tévedek nagyot, ha ezen eljárásában a cenzúrának legalábbis az utólagos jóváhagyását vélem felismerni.

Itt érdemesnek tartom, hogy hosszabban idézzek egy Mészáros Istvánról szóló méltatást Kovács Bálint tollából, a Quo vadis? kapcsán a Reformátusok Lapja 38. évfolyamának 32. számának 4. oldalán (1994. augusztus 7-én) megjelent, "Regényes egyháztörténet" című könyvajánlóból:

Ez alkalommal hadd irányítsuk a figyelmet a fordítóra, Mészáros Istvánra, a józsefvárosi presbiterre. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején édesapja lengyel területre kapott beosztást, éppen abban az időben, mikor gyermekei növekedőben voltak. Iskoláikat lengyel területen kezdték, s így kifogástalanul megtanulták a nyelvet is. Édesapjuk azonban súlyt helyezett arra is, hogy a fiúk magyarul is megtanuljanak. Ezért a gimnáziumi tanulmányok idejére a sárospataki kollégiumba küldte őket. Az érettségi és a diploma megszerzése után a Belügyminisztériumban helyezkedett el és lengyeltudásával nagy segítségére volt idős Antall Józsefnek, a második világháború alatt a lengyelek, de általában minden menekültnek a gondozásában. A Horánszky u. 8. sz. alatti lakásán is sok menekült talált otthonra. A Tér és Forma c. lap volt a a fedőszerv és nagyon sok menekült fordult meg náluk. Veje, Csohány Endre - aki józsefvárosi presbiter volt, Ha ég a ház című könyvében ír ezekről az évekről bővebben is. A fordulat éve után a minisztériumból eltávolították, s ekkor a fordítói munkába temetkezett. Mintegy 50 művet fordított magyarra. Közülük nemcsak a Quo vadis emelkedik ki, de a Keresztesek és a most megjelent Özönvíz I-II., valamint a Tűzzel-vassal című könyvek is. Mészáros István megkapta a lengyel Pen Club nagydíját. A Quo vadis most megjelent kiadása — hasonlóan az 1959-eshez — a teljes szövegrészt tartalmazza. (A közbeeső időkben többször is úgy jelent meg a mű, hogy kihagytak belőle fontos részeket.) Mészáros István felesége Sárospatak egyik „jóltevő családjának”, a Pálóczy családnak a leszármazottja volt, így a család régen is és ma is számos szállal kötődik egyházunkhoz.

(Forrás: az Arcanum Újságok című adatbázisa.)

Ebből látható, hogy maga a fordító bizonyára a legutolsó soron vádolható az (ön)cenzúrával. A mű fordításának idején már hetvenéves volt; egész múltja a régi vágású, állhatatos kultúrember és minden munkájában lelkiismeretes tisztviselő képét sugallja az utókornak, akit további karrierígéretek nem kecsegtethettek. Alakjáról becsüléssel teli leírást ad veje, Dr. Csohány Endre az említett könyvben (Ha ég a ház. Magvető Kiadó, 1988.):

"Ő nekem nemcsak apósom volt, hanem barátom is, akiről tudtam, hogy kemény, tiszta lelkű, tisztességes magyar ember." (16. o.)

"Apósom sokszor fejtette ki, hogy a magyar nép szempontjából jobb lenne, ha a németek ellenségként szállnák meg az országot, mintsem a hitleristák csatlósaiként legyünk majdan a háború vesztesei. Igaz - mondta ilyenkor -, rengetegen pusztulnánk el, de végül is becsülettel kerülnénk ki ebből a nyomorult háborúból." (18. o.)

"Ez a baráti vagy inkább bajtársi kör ebben az időben - igen, ezt kell mondanom, sajnos - még nagyon bízott Magyarország hivatalos kormányában és a "Legfőbb Hadúr"-ban. Állítom, hogy magának a kormánynak és a kormányzói irodának hinta- és kiugrási politizálása késleltette a fellépést. Tudtam, hogy Mészáros István lendületes egyéniségének teljes erejével, hitével és bátorságával küzd a háborúból kiugrásért és a hitleristák szándékainak keresztülhúzásáért. Most már mint egyik vezető tartotta kezében ezt a kört." (19-20. o.)

"1950. Elrendelték az egész család kitelepítését. Bírósági jegyzőm, dr. Baranyai Ferenc, aki szakszervezeti vezető volt és véletlenül ismerte tevékenységemet, sürgősen intézkedett. Mi hajnalban megkaptuk a mentesítést. Apósomat és anyósomat azonban elvitték Tápiógyörgyére. Két hónap múlva a lengyel nagykövetség közbenjárására és a BM tévedését helyrehozva kerültek haza. Ez a kisded játék anyagi létünket jó néhány esztendőre megingatta. Lelkileg se tudtuk sokáig kiheverni." (316. o.)

Belső érvként felhozható az ő javára a fordítás rendkívüli pontossága és érzékletessége. Ebből azt valószínűsítem, hogy őrá mindenképpen, de talán a fordítását lektoráló Bába Mihályra (1922–2001) is felülről nehezedett a "rövidítés" kényszere. Ő szintén jeles műfordító volt, és inkább a kortárs lengyel irodalom átültetésében munkálkodott. A fordítás idején jóval kisebb tapasztalata volt Mészáros Istvánnál, ezért nem gondolom, hogy neki lett volna döntő szava a fordítás alakításában.

Hogy ki volt a csonkítások értelmi szerzője és kikényszerítője, az ezek után is homályban marad. Szörényi László az alább hivatkozott Delfináriumában ezt így kommentálja:

"Meg kell jegyeznem, hogy egyrészt a legritkább esetben tüntettem fel azokat a sajtó alá rendezőket, akik egy-egy klasszikus kiadását gondozták. A klasszikusok csonkításának elterjedt gyakorlatáért ugyanis nem ők a felelősek, hanem a kiadók vezetősége, illetve az őket irányító párt- és kultúrapparátus. (Vö. Babits: Kultúra – a rút luk.) Nevet csak ott tüntettem fel, ha a szokásos csonkításon túl még átírásra is vetemedett az illető."

E meggyőződést magam is elfogadom és követni próbálom. Ezért hát nyugodt lélekkel mondhatom, hogy munkámmal megbántani senkit nem akarok – legfeljebb a régi rendszer névtelenségbe burkolózó cenzúrairányítóit bélyegzem meg, s őket is csak általánosságban. E dicstelen alakok többsége már a temetőben porlad, és áldatlan ténykedésükről egyre kevesebb áldozatuk tud beszámolni. Viszont elsődleges célomnak tartom, hogy végre magyarul is engedjem napvilágra jönni a Tűzzel-vassal tényleges szövegét, és ehhez hivatásos kiadót is megnyerjek.

Mit lehetne tenni?

Tisztában vagyok vele, hogy egy ukrán hazafi e könyvet körülbelül olyan szájízzel olvashatja, mint egy török az Egri csillagokat. Az is világos előttem, hogy Sienkiewicz e regényében igazságtalanul bánt a kozák szabadságharc egészével és szereplőivel, és a történeti hűség sem mindenütt volt kenyere. (Azt meghagyta a szakmabeli történészeknek, pl. Ludwik Kubalának, akinek munkáira a regényben támaszkodott.) De ez nem indokolja, hogy miért kell e regényt még ma is csonkítottan olvasnunk. (Íme, az Esély Kiadó 1992-ben, a Magyar Könyvklub pedig 2001-ben egyszerűen újranyomta a cenzúrázott szöveget, alkalmasint nem is tudva arról, hogy mit ad ki!) Eközben a lengyel olvasók 1884 óta folyamatosan a "lengyelkedő, klerikális, történelemhamisító" címkékkel jól ellátható, de szerzőileg hiteles szöveget tarthatják a kezükben. Ahogy Tomoriné Szesztay Anna Lenke írta 2023-as diplomamunkájában a Sivatagon és vadonban című, a magyar fordításban ugyanígy megnyirbált Sienkiewicz-regény kapcsán:

"Korunk szemszögéből nézve a regény politikailag sokkal korrektebb a kihagyott részeknek köszönhetően, mint az eredeti, de a fordító és a kiadó feladata az, hogy megjelentesse, amit az író megírt, nem pedig az, hogy döntsön a téma helyességéről."

A "politikai korrektségre" mint a szólásszabadságot korlátozó kritériumra persze már régen rábizonyult, hogy – eredeti célján, vagyis a tapintaton és az udvariasságon túlterjeszkedve – az uralkodó globalista véleményipart kiszolgáló öncenzúra (vagy tényleges cenzúra) érvpótló csatakiáltásává korcsosult, így hát korunknak nem kell vele sokat törődnie. De pusztán irodalmi szempontból is elmondható, hogy harmincöt évvel a rendszerváltás után a magyar Tűzzel-vassal további vesszőfutásra kényszerítése filológiailag védhetetlen, és a szakmai tisztesség szempontjából megbocsáthatatlan.

Mészáros István fordítását nagyra becsülöm, és mindenkor szívesen láttam volna ennek az ő hagyatékában található esetleges szövegtöbblettel való kiegészítését és publikálását. Csakhogy az örökösöket levélben megkeresve azt a választ kaptam, hogy nincs a birtokukban ilyen szöveghagyomány. Megemlítették ugyan nagyapjuknak a kiadó egyik lektorával, Bába Mihállyal (illetve Kerényi Gráciával) való vitáit, de azt nem tudták felidézni, hogy ezek a szöveg valamiféle rövidítéséről vagy inkább a magyar fordítás stilisztikájáról szóltak-e. Ami pedig az elkészült teljes fordítás szövegének hipotetikus példányát illeti, aligha tévedek abban, hogy ilyesmit a hatvanas években sem a fordítónak, sem a kiadónak nem lehetett ajánlatos őrizgetni – tehát ezt elveszettnek kell tekintenem.

Ezért hát az összevetés végeztével én magam fogok szövegpótlásokat (illetve ritkábban szövegkorrekciókat) javasolni Mészáros István megőrzésre mindenképpen érdemes fordításához az eredeti szöveg alapján. Hogy ezeket mi módon lehet a szövegbe beledolgozni, azt szeretném a könyvkiadói szakmára hagyni, mert nekik megvan a gyakorlatuk és minden eszközük arra, hogy munkámat ellenőrizzék, illetve az örökösök hozzájárulását megszerezzék. Szövegfordításaimat honlapomon nem közlöm, ellenben az általam megkeresett kiadónak (a teljes, párhuzamos lengyel-magyar szövegbe illesztve) el fogom küldeni.

Munkamódszerem

A cenzúrának betudható eltéréseknek folyamatosan készítem a jegyzékét, olyan formában, hogy az 1974-es lengyel kiadás (szabadon felhasználható) elektronikus változatának letöltött példányában színezéssel kiemelem a magyar fordításból kihagyott szavakat, mondatokat. (Az 1960-as magyar kiadás papírpéldányát eközben csak a vélelmezhető sajtóhibák kapcsán tekintem meg, és általában beérem az 1974-es harmadik kiadásnak a MEK-en található elektronikus szövegével.)

– A szövegeltérések túlnyomó többsége puszta kivágás. Ezeket hosszukra való tekintet nélkül egyöntetűen pirossal jelöltem.
– Jóval kisebb összterjedelmű eltérést ad a szöveg egy-egy szavának, szószerkezetének átírása. Ezeket sárgásra színeztem, függetlenül attól, hogy a magyarra stilizálás szükségéből, netán egyszerű tollhibából adódtak, vagy egy-egy hosszabb kivágás környezetében, mintegy a megmaradt szöveg simább összeilleszthetősége érdekében fordulnak elő. E három alkategória között elég egyszerű különbséget tenni, ezért nem szántam rájuk külön színezést. Talán a későbbiekben a táblázatmezők háttérszínével érzékeltetem majd, melyiknél javaslok szövegváltoztatást.
– A ritkán előforduló, rendszerint egy-egy szónyi többletek általában stílusélénkítésre szolgálnak. Őket zöldre színeztem.
– Igen ritkán előfordulnak rövid szövegáthelyezések is, melyekre vagy stilisztikai érdek, vagy szövegkezelési döntés (netán hiba) adhatott okot. Őket türkizkékkel emeltem ki.
– Néhány helyen sajtóhibát is találtam a magyar fordításban; ezek közül a fontosabbakat aláhúztam.

E kimutatásnak az eltérést tartalmazó szakaszait fejezetről-fejezetre folyamatosan közlöm e lapon – jelenleg kizárólag lengyelül. Idővel (a megértést segítő) magyar tükörszövegként az 1915-ös, Bányai Károly készítette magyar fordítást fogom használni. Ez, bár saját korából kiemelkedik azzal, hogy közvetlenül a lengyelből készült, és általában igen jól visszaadja a szerző gondolatait, sajnos helyenként nem szó szerinti (pl. a terjengős párbeszédeket vagy leírásokat lerövidíti). Így ha ilyen (Bányai által kivonatosan fordított) helyeken találok cenzúrára utaló jelet, saját fordítást fogok készíteni.

Magának a Mészáros-féle fordításnak a vonatkozó szakaszait nem csatolhatom ide, mert ennek még él a szerzői joga, de a MEK alább hivatkozott oldalán bárki megkeresheti a vonatkozó helyeket.

Nehézségek

Sajnálatos módon az összehasonlítás nehezebbnek bizonyul, mint azt kezdetben gondoltam. Mint említettem, Sienkiewicz (néhány bírálója unszolásának engedve) a napilapokban megjelent ősváltozathoz képest átírta a regény befejezését. De ezen kívül is vannak bizonyos (számomra jelenleg szórványosnak és kis jelentőségűnek látszó) szövegkülönbségek a szerző életében megjelent lengyel nyelvű kiadások és a XX. század második felére lényegében kanonizált lengyel változat között. Ilyen például a regény záró félmondata, amely a Wolne Lektury fent említett oldalán így szerepel: "Nienawiść wrosła w serca i zatruła krew pobratymczą – i żadne usta długo nie mówiły: "Chwała na wysokościach Bogu, a na ziemi pokój ludziom dobrej woli"." Vagyis: "A gyűlölet belenőtt a szívekbe és megmérgezte a testvéri vért - és sokáig egyetlen ajak se mondta: "Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek.""

Az internetes lelőhely jelzése szerint az általa közölt regényszöveg az Állami Könyvkiadó Intézetnél (Państwowy Instytut Wydawniczy), Varsóban 1974-ben megjelent kiadásból származik. Csakhogy az interneten általam meglelt, 1916 előtti lengyel kiadások egyike sem tartalmazza e záró félmondatot. Ennek okáról csak sejtelmeim lehettek, mígnem kezembe került a gyűjteményes Sienkiewicz-életműkiadás (az első, több forrásra támaszkodó szövegkiadás) főszerkesztőjének, Julian Krzyżanowskinak (1892–1976) egy klasszikus tanulmánykötete (W kręgu wielkich realistów, azaz Nagy realisták körében – Wydawnictwo Literackie, Kraków, 1962), s abban is a Dzieje tekstu "Ogniem i mieczem", vagyis A Tűzzel-vassal szövegének története című tanulmánya. Ebből a beereszkedő, számos kéziratrészletet közlő írásból merítem és kivonatolom a tudós szerző megállapításait:

Sienkiewicz már a Tűzzel-vassal első, könyv alakú kiadásában (1884) számos hibát talált (jobbára az általa leadott, részben archaizált ukrán szövegekben, melyeket akkoriban sem a napilapok, sem a könyv lengyel szedői vagy korrektorai nem tudtak szándékának megfelelően leírni), ezért lázasan nekilátott a szöveg javításának. A második kiadás (1884) már jobb volt elődjénél, de a harmadikra (1885) az író nem tudott elég időt szánni, mert közben már az Özönvizet kezdte írni, és beteg feleségét is ápolnia kellett. Ezért a korrektúrázást csak részben tudta maga végezni, és a fennmaradó részeket másokra bízta – de ők nem voltak erre alkalmasak, és munkájuk felemás sikerrel járt. A hibák csak szaporodtak, így az író valószínűleg letett arról, hogy a harmadik kiadás gondozását továbbvigye.

Egy 1936-os kiadás ezt észrevévén visszatért a második könyvbeli kiadás szövegéhez, majd a Sienkiewicz-életműkiadás 1949-ben kijött négy kötete az előbbinek a szövegét az ősnyomtatványokkal is összevetve korrigálta. Az ebbe becsúszott, könnyen javítható sajtóhibákat az 1954-es népszerű kiadásból már kiküszöbölték, így végre egy használható szöveget sikerült alkotni. Ebből dolgozott Mészáros István is.

De a szöveg gondozása nem állt meg, mivel ugyanebben az évben Sienkiewicz családjától nyilvános gyűjteményekbe kerültek az író eredeti kéziratának terjedelmes, bár együttvéve sem teljes részletei. Ezeket az 1955-ös kiadásban már figyelembe vették (és érzésem szerint az interneten ma elérhető 1974-esben még inkább). A regényt lezáró szövegtöbblet mögött is egy ilyen kéziratlap áll, és a napilapbeli közlések is tartalmazzák.

A kézirat nem teljes, és utóbb a szerző maga is sok helyen eltért tőle. Ezért gyakorlati haszna leginkább a nyilvánvaló nyomtatási hibák kiszűrésében érvényesül. Emellett a második kiadásban megejtett korrekciók sem mind Sienkiewiczre mennek vissza, így a regénynek nem létezik "kötelező" és "leghitelesebb" szövegforrása, amely alapján a többit korrigálni lehetne. (Ld. W kręgu wielkich realistów 1962, 123. o.)

Mármost ha én a magyarországi cenzúrát akarom jellemezni, ahhoz feltétlenül a Mészáros István által alapul vett lengyel kiadást (PIW, 1954) kell használnom, nem pedig az ugyaninnen 1974-ben kijött újabb verziót. Jobban mondva: ehhez a két lengyel szöveget is össze kellene hasonlítanom. Erre viszont aligha lesz időm, ezért a magam részéről arra szeretnék szorítkozni, hogy a két elektronikus szöveget (az 1974-es lengyelt és az ugyanekkori magyart) vetem össze, és csak az így talált eltéréseket ellenőrzöm újra az 1954-es lengyel szöveggel. Azokat az eltéréseket, melyek csak az 1974-es szöveghez képest állnak fenn, lila színnel jelölve meghagyom e gyűjteményben, mert az esetleges fordítás-kiegészítés elkészítésekor ezek is hasznosak lehetnek. Egyszersmind hangsúlyozom, hogy e ponton nem a magyar cenzor, hanem a tőle függetlenül működő lengyel szöveggondozó volt az eltérés oka.

Az 1954-es lengyel szövegnek nem létezik legális internetes példánya, ezért a nyájas (lengyelül) olvasónak az ezen időszakot megelőző időből származó, és (a hálón ritka madárként előforduló) teljes forrásul egy 1916 körül Ohióban megjelent teljes könyv szkennelményét tudom ajánlani. Ennek szövegminőségéről (hogy tudniillik a 2. vagy a 3. kiadást követi-e) nem tudok semmi biztosat mondani, és meg kell jegyeznem, hogy az amerikai kiadásokba a szerző még életében sem tudott beleszólni.

A fenti megfigyelések rávilágítanak a kritikai kiadások fontosságára. Az erre irányuló munka Lengyelországban is javában folyik, ahol lassan készül már az író életművének teljességre törekvő, valóban kritikai kiadása. Sajnos a Tűzzel-vassal csak jó pár év múlva fog sorra kerülni. Gondolom, a szövegváltozatok közti döntésben a szerkesztőknek sokszor olyan érvekhez is folyamodniuk kell, amelyek a szövegösszefüggésre, az írói szándékra és szóhasználatra, a stilisztikára, a lengyel és ukrán nyelvhelyességre és nyelvtörténetre hivatkoznak – azaz szükségképpen puha és tapogatódzó jellegűek. Ennélfogva én már a kritikai szöveg kijövetele előtt szeretném érdemben elvégezni a munkát, meghagyva a nálam avatottabbaknak, hogy az eredményt utóbb hozzáigazítsák.

Szabadkozásom

Szövegvizsgáló munkám indítékát már leírtam, most pedig rátérnék a kivitelezés legfőbb nehézségére: saját egyenetlen nyelvismeretemre. Mert bizony felnőttként kezdtem el tanulni, emiatt nem is "tudok," hanem inkább "értek" lengyelül. Nyelvtudásom a mai köznyelvet használó írott szövegek szinte teljes megértéséig és nyelvileg helyes lefordításáig terjed, ezért eléggé megbízhatóan azonosítani tudom a két változat közti terjedelmi, esetleg szóválasztásbeli eltéréseket. Passzív szókincsemet egy internetes program 27000 szóra becsülte, amivel a felső 0,37%-ba sorolt engem – de e hízelgő eredmény csak nevetésre ingerel. Hiszen nagyjából ennyi címszót tartalmaz az 1959-es Varsányi-féle szótár is, melyben pedig számos olyan szó akad, amelyet a szövegkörnyezetből se tudnék kitalálni! Beszélni csak két hét lengyelországi tartózkodás után tudok úgy-ahogy. Írásban fogalmazni igen körülményesen, és érezhetően idegenszerű modorban tudok. A lengyel szövegek stilisztikájában nem vagyok jártas, és alkalmanként csak azért használok régi szavakat, mert más nem jut eszembe. Tehát nem vagyok irodalmi értelemben vett fordító, noha a hétköznapi írásműveket, illetve a lassan mondott szövegeket kevés megakadással tudom magyarra fordítani.

A szövegek összehasonlítását számítógép képernyőjén végzem – lyukas iskolai óráimon, illetve itthon, alvó gyermekeim szuszogását hallgatva. Nyereségre nem törekszem, tudományos hatáskörökbe nem tolakodom. Az általam itt végzett filológiai munka tehát nem szakmabeli ember műve, hanem egy lelkes műkedvelőé. Kérek mindenkit, hogy a kimutatásomban közölt adatokat ezen fenntartás figyelembevételével használja.

Elsődleges források

Az 1974-es lengyel kiadás elektronikus változata (a Wolne Lektury című honlapon).

Az 1974-es, harmadik kiadású magyar fordítás elektronikus szövege) a MEK honlapján

Az 1960-as, első kiadású magyar fordítás papírpéldánya (Európa Könyvkiadó)

Az 1954-es lengyel kiadás papírpéldánya (Państwowy Instytut Wydawniczy, Varsó)

Az Ossolineumnál megjelent lábjegyzetes kiadás, bőséges bevezető tanulmánnyal. (Zakład Narodowy im. Ossolińskich. Wroclaw, 2023). Szövegében a PIW 1961-es szövegét közli, ami arra utal, hogy már ekkor megállapodottnak tekinthető a szöveg rekonstrukciója az ősnyomtatványok és a kézirat alapján. Nagy előnye, hogy az ukrán és latin szövegbetéteket lengyelre fordírja, ezáltal nekem is tetemes segítséget nyújt a jelenleg végzett fordításom során.

Az Ossolineum letölthető formában közli a könyv részlegesen fennmaradt szerzői kéziratát is, melyet 2018-ban megvásárolt. Ezt nem használtam fel, mert tartalmának érdemi részét beledolgozták az 1955 utáni PIW-kiadásokba.

Kapcsolódó irodalom

Mindenekelőtt ajánlom olvasásra Szörényi László már idézett, mára a téma klasszikusává vált cikkgyűjteményét: Delfinárium – Filológiai groteszkek. (3. bővített kiadás: Nap Kiadó Kft., 2025.) A tudós szerzőnek a gazdagon kínált tartalom mellett a pompás stílus is erőssége – de hozzá kell tennem, hogy ő leginkább a magyar irodalom szocializmusbeli csonkításait pellengérezte ki.

A világirodalmi művek csonkított fordításaiból több kitűnő szemlézés található, pl. Horváth Attila tanulmányában (A cenzúra működési mechanizmusa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában).

A Sienkiewicz regényeiből a XX. század közepén készült magyar fordítások cenzúrázása még nincs összességében feldolgozva. Én csak Tomoriné Szesztay Anna Lenke már idézett szakdolgozatát (Henryk Sienkiewicz Sivatagon és vadonban című regényének cenzúrázott magyar kiadása, 2023) találtam a hálón némiképp részletekbe ereszkedő feldolgozásul.

Internetes gyűjtemények, források lengyelül

https://henryk-sienkiewicz.ovh - a művek szövege, rövid értékelésekkel.