Németh Ferenc:
A Tűzzel-vassal című regény
magyar fordításának cenzúrázása
(Bevezetés saját gyűjtőmunkámhoz)

Tisztelgésül Pálfalvi Lajos emléke és munkássága előtt

Kimutatás az 1. könyvből – teljes!

Kimutatás a 2. könyvből – teljes!

"Az értelmes olvasó, ha alaposan áttanulmányozta példatárunkat, hozzáfoghat az ön- és közhasznú, magyaros csonkításhoz. Ha író, önheréljen, ha netán szerkesztőnek készül, addig is, amíg élő húsba vághat, gyakorolja kése pontosságát a védekezni nem tudó klasszikusokon."

Szörényi László Delfinárium c. könyvéből

Indítékaim

Talán nem vétetik tőlem a szerénytelenség jeléül, ha a mottó után saját nyelvtanulásom különféle stádiumaival indítom e cikket. Ezt ugyanis nem tudományos igényű tanulmánynak szánom, hanem saját, különféle tereken mozgó kutatásaim sok mindenbe belekóstoló kísérődokumentumának, hangsúlyozottan a honlapomra szánva. E gyűjtemény másoknak is kedvet adhat arra, hogy a benne található gondolatokat kerek tanulmányokká fejlesszék, esetleg vitába szálljanak velük.

A rendszerváltás éveiben lettem középiskolás, így még (kötelezően) tanultam oroszul, sőt középfokú nyelvvizsgát is szereztem belőle. Ez megadta a kellő nyelvtani alapot, amire építeni tudtam, mikor harmincöt évesen, turistaként elkezdtem lengyelül tanulni, hogy szeretett testvérnépünkhöz látogatva ne az általuk gyűlölt hódítók nyelvén kelljen megszólalnom. Ilyen prózai indíttatásból nőtt ki a lengyel kultúra és történelem iránti mélyebb érdeklődésem.

Gyermekkorom óta néhány évente nagy élvezettel újraolvasom Henryk Sienkiewicz (1846–1916) Tűzzel-vassal című, a kozák háborúról szóló regényének remek magyar fordítását, Mészáros István (1890–1964) munkáját. Kamaszkorom óta ugyanilyen sűrűn elolvasom a Trilógia második részét, a svéd háborúról szóló Özönvizet is. E kettőből a népszerűbb helyeket szinte betéve tudom, ami sokat segített a nyelvtanulásban. 2008-ban ez utóbbinak három kötetét azzal a komoly elhatározással vásároltam meg Krakkó egyik antikváriumában, hogy majd a szótárat forgatva elsajátítom azt az ezer sajátosan lengyel alapszót, amellyel (a közös szláv szókészlet és nyelvtani rendszer ismeretében) már tűrhetően tudok írott lengyel szövegeket értelmezni. Ez így is lett, és az első kötet végeztével a szótárat már sokkal ritkábban használtam. A szövegek összeálltak, és immár csak a nehezebb szavakat kellett kikeresnem.

A bökkenő

A következő években egyre vaskosabb, egyre szakmaibb történeti tárgyú könyveket vásároltam odakinn, és olvastam el idehaza. Majd a Tűzzel-vassal következett, immár elektronikus formában. És ekkor szembesültem döbbenten a lengyel eredeti és a közkézen forgó magyar fordítás szövege közti nagyszámú terjedelmi eltéréssel. A magyar szövegből, amely általánosságban nagyon pontosan követi a lengyelt (szóválasztásában, szerkezetében és stílusában egyaránt), igen sok helyen hiányzik egy-egy mondat (olykor több egész bekezdés is). Már első olvasásra feltűnt nekem, hogy ezek rendszerint a legharsányabb, olykor kulisszahasogatóan hatáskeltő, de legalábbis élesen kozákellenes mondatok voltak.

Akik a regényből készült filmet látták, és a regényt magyarul olvasták, azokban valószínűleg felmerülnek olyan kérdések, hogy miért költött hozzá a cselekményhez ezt-azt Jerzy Hoffman, a rendező. (A film ugyanis köztudomásúlag kevesebbet szokott tartalmazni, mint az alapjául szolgáló regény.) Ilyen például az az emlékezetes jelenet (3:03), melyben az elfogott és neki kényre-kedvre átadott Bohun kötelékeit a menyegzője előtt álló Skrzetuski elmetszi, és szabadon bocsátja őt. Ez a jelenet igenis meg van alapozva a könyv lengyel szövegében, noha a magyar fordításból kimaradt.

Az eltéréseket kezdetben annak tudtam be, hogy Sienkiewicz talán maga írta át saját (először a Słowo című napilap hasábjain, folytatásokban közölt) regényét, mikor könyv alakjában is kiadta (1884). És csakugyan találtam rá adatot, hogy a végkifejletet kibővítette. Például a hírlapi változat szerint egy pap, a könyv szerint pedig szolgája, Rzędzian árulta el a főhősnek, hogy szíve hölgye, akit halottnak hitt, mégis él, és biztonságban van. És ismét, az újságbeli változatban nem szerepelt Bohun elfogatása és (sejthető) szabadon engedése, míg a könyvben igen. Ezután következett mindkét változatban a Végszó a beresteczkói csata leírásával. Csakhogy az általam talált eltérések végigkísérték az egész művet, és túlnyomó részük kihagyás volt az eredetihez képest. Tehát ez a feltevésem elégtelennek bizonyult.

Azt a feltevést is megkockáztattam, hogy az írót (az 1880-as években) a cári cenzúra is fékezte abban, hogy túl merészen bírálja a kozákságot, illetve a vele idővel szövetségre lépett orosz birodalmat. (Erre nézve az Özönvíz szolgál támpontul, minthogy benne az oroszok különféle kódneveken szerepelnek: "Septentriók," "hiperboreusok," és talán csak egyszer "muszka hadak." – és ezt az orosz hódoltság elmúltával sem módosították a szövegkiadók.) Azt feltételeztem, hogy Sienkiewicz írt egy szelídebb verziót, amely a cenzúrán volt hivatva átmenni, és egy szókimondóbbat a fiókja (illetve a cári uralomtól mentes utókor) számára, s ez utóbbit adták volna ki Lengyelországban, míg az előbbiből készült volna a magyar fordítás. – Aztán az interneten egyszer csak elém állt a regény 1885-ből való, harmadik (Gebethner-Wolff-féle) kiadása. Ebben a legtöbb ilyen többlet megtalálható volt, viszont az elején ott díszelgett az orosz nyelvű felirat: "A cenzúra által engedélyezve." Vagyis e hipotézisem is megdőlt. (A témába vágó lengyel szakcikkeket böngészve találkoztam olyan indoklással, hogy erre az orosz birodalom ukránellenessége adott lehetőséget.)

Legalább ekkora meglepetéssel konstatáltam, hogy az 1954-es és 1974-es lengyel verziókban úgyszintén szerepelnek e többletek. Valószínűleg nagy szerencsének köszönhető, hogy Sienkiewicz Trilógiája, de legalábbis a Tűzzel-vassal 1945 után nem került cenzúra alá. Egy mai tanulmány szerzője idézi Maria Bokszczanint, a közelmúlt jeles Sienkiewicz-kutatóját, aki mesterére, Julian Krzyżanowskira (1892–1976) hivatkozva beszámol arról a jelenetről, amikor maga Sztálin dicsérte egy lengyel írókból álló küldöttség előtt Sienkiewiczet és a Tűzzel-vassal-t. A küldöttség kapva kapott az alkalmon, és az elvtársak rövidesen jóvá is hagyták az életmű nagy részének kiadását. Ez hatvan kötetre terjedt, és a lehetőségekhez mérten az írónak minden akkor ismert, és nem élesen oroszellenes művét tartalmazta. Ez volt az első, több forrásra támaszkodó szövegkiadás (de a mai értelemben nem minősül kritikai kiadásnak), és a főszerkesztője maga Krzyżanowski volt. Ugyane tanulmányban még azt olvassuk: a lengyel cenzorok valószínűleg azt sem vállalták, hogy vonalasabbak legyenek szovjetunióbeli társaiknál, akik ekkor már ráütötték a pecsétet a Tűzzel-vassal ukrán fordítására, olyannyira, hogy az már nyomdában volt.

Így hát bebizonyosodott, hogy a regény lényegében teljes szöveggel vészelte át úgy a cári cenzúrát, mint a szovjet és lengyel kommunista uralmat. Akkor hát honnan erednek az általam talált szövegeltérések?

A rejtőzködő cenzúra

A kérdés megfejtésében segített előrelépnem az a körülmény, hogy az Európa Könyvkiadónál 1960-ban és 1974-ben megjelent egykötetes magyar fordítás a bellapon "rövidített kiadásnak" vallja magát, ugyanakkor Kovács Endre (1911–1985) történésznek, irodalomtörténésznek határozottan marxista szemléletű, erősen kritikus, az "átkosban" mindvégig vele nyomott utószava nem részletezi a csonkítás jellegét, célját és terjedelmét. A Világirodalom Remekei sorozatban megjelent kétkötetes változat (Európa, 1980) már nem is említi, hogy ő maga rövidített kiadás volna, és az azóta megjelent változatok sem. Ugyanezt a szöveget tartalmazza a Magyar Elektronikus Könyvtárban lévő példány (2003) is, mely az 1974-es könyv szövegét veszi át – érthető módon az utószó nélkül.

Erre nézve érdekes lehet Kovács Endre tömör megjegyzése a Sienkiewiczről szóló monográfiája végén: "Emlékeztetnünk kell arra, hogy könyvkiadásunk a Tűzzel-vassal-t rövidítve jelentette meg, s az 1954-es [!] kiadáson ezt fel is tüntette." (Sienkiewicz. Gondolat, 1980., 295-6. o.) Ez a fogalmazás a könyvet záró forrásjegyzékben található, és érezhető rajta, hogy nem kívánja indokolni a csonkítást, másfelől mégis fedezni igyekszik az (elírt évszámú) magyar kiadásra való rámutatással.

Azt hiszem, 1980-ra már vert némi visszhangot a hazai polonisták körében a húsz évvel azelőtti rövidítés ténye, s az ennek kapcsán felmerülő szemrehányásokat kívánhatta kurtán rövidre zárni a szerző egy merőben formális, azaz érdemben nem reagáló hivatkozással. Mivel Kovács Endre tagadhatatlanul rálátott a mű magyarításának legalább a végtermékére, és maga is kitűnően tudott lengyelül, talán nem tévedek nagyot, ha ezen eljárásában a szöveg megkurtításának legalábbis az utólagos jóváhagyását vélem felismerni.

Csapláros István (1910–1994) A lengyel irodalom Magyarországon c. könyvében (Akadémiai Kiadó, Bp., 1985., 101. o.) a következőket írta:

"A személyi kultusz korában, a sematikus irodalom virágzása idején nem jutott hely Sienkiewicz számára a magyar kiadói politikában. Csak 1953-ban, a Klasszikus Lengyel Elbeszélők kötetében jelenik meg majd néhány novellája.

A felszabadulás után a központi irodalmi sajtón és a fővárosi napilapokon kívül számos megyei lap is ismerteti Sienkiewicz magyarul megjelent műveit. Nem hiányzanak a kritikai hangok most sem. Az MSZMP központi orgánumának F. R. jelzésű cikkírója pl. kifogásolja, hogy a Sivatagban és vadonban c. regény a fehér faj felsőbbrendűségét és az állítólag emberséges gyarmattartást dicsőíti.

A Sienkiewicz-életmű magyarra való újabb átültetése elsősorban Mészáros István lengyel PEN Club-díjas műfordító érdeme. Az egyes kiadásokhoz Kovács Endre írja a bevezetőket és utószókat. Az 1955 végén készített ankét azt mutatja, hogy az előző években magyarra fordított lengyel sematikus irodalom sokat ártott a nagy klasszikusok: Reymont, Sienkiewicz és Prus tekintélyének.

Azóta Sienkiewicz magyarországi hírneve újra felmenőben van. Sőt, bizonyos tudományos érdeklődés is megnyilvánul iránta. [...]"

Ugyanő ezen megállapításokat már évtizedekkel korábban leírta egy lengyel nyelvű tanulmánykötetben. (Sienkiewicz na Węgrech, in: Aniela Piorunowa – Kazimierz Wyka szerk.: Henryk Sienkiewicz – twórczość i recepcja światowa; Wydawnictwo Literackie, Kraków, 1968., 406. o.). E kötet alcíméhez (Alkotások és nemzetközi fogadtatásuk) talán nem illett volna, hogy a felsorolt regények közül kettőnek a megcsonkításáról is szó essék, de ez érthető annak fényében, hogy Csapláros István ellenpontot kívánt adni a nemrég maguk mögött hagyott sztálini korszakkal. (Ez tűnik a legkeményebb bírálatnak, amit 1968-ban retorzió nélkül ki lehetett mondani.)

A magyar fordítás szövegkritikai ingatagságának felismerése nem jelent újdonságot (tulajdonképpen az 1990 előtti polonisztika nyílt titkának számított, amiről idehaza minden szakember tudott, de egyikük sem mert beszélni). Az ezutáni szakirodalom tudtommal csak általánosságban említi e regény hazai cenzúráját, részletekkel nem szolgál. Sőt alkalmanként még maguk a téma ismerői is szembekerülnek az e téren végzett rendszeres kutatások hiányával. Így pl. Iványi Márton Pál Térség, trón, Tokaj, tények és toposzok – Magyar utalások a modern lengyel szép- és esszéirodalomban című tanulmányában (Hitel, 2023. január, 99–112. o.) a 3. lábjegyzetben ezt írja: „Elképzelhető, hogy egyes explicit magyar utalások (mindenekelőtt például Sienkiewicz Trilógiája vagy Komornicki: Varsó barikádjain) nem szerepelnek a lengyel eredeti szövegekben. Utóbbiak esetében e nagyobb vonalú, sematikus áttekintés mellett mélyebb vizsgálódások szükségesek.”

A tetten ért cenzúra

Azt az eddigi puhatolódzó nyomozásommal is megállapíthattam, hogy a szövegeltérések nagy része a XX. század közepén, Magyarországon keletkezett. De ennél többet is állíthatunk – ahogy persze már mások is megtették. A Wikipédián – már a munkám közepén járva – azt olvastam, hogy a szövegeket a világirodalmi művek magyar kiadásakor (is) széltében működő kommunista cenzúra csonkította meg. És csakugyan: a lengyel szöveget a magyarral párhuzamosan végigolvasva és az eltéréseket megjelölve a következőket állapítottam meg:

A kiollózott szövegek túlnyomó többsége
A) a szerző vallásos meggyőződését és értékrendjét tükrözi,
B) a katolikus vagy ortodox hitgyakorlat elemeit tartalmazza,
C) vérben-mocsokban tobzódva ecseteli az ukránok (kozákok) és a tatárok kegyetlenkedését,
D) az ukránok (kozákok) jelentős részét tudatlan, babonás vagy erkölcstelen vademberek csőcselékének festi le,
E) vezérüket, Hmelnickijt hitszegő, önző, vérengző, kiszámíthatatlan, részeges, saját népét is feláldozó vezérként jellemzi,
F) előszeretettel időzik a kozákok vagy vezéreik vereségének, s emiatti kétségbeesésüknek, az őket mardosó kételyeknek leírásán,
G) az ukránokat (kozákokat) a tatárokhoz képest is alárendelt, politikailag kiszolgáltatott tényezőként állítja be,
H) a lengyel háborús párt néhány képviselőjét eszményi, emberfeletti hőssé magasztosítja,
I) a regényben történteket a lengyel nemesi történetszemléletnek megfelelően magyarázza, minősíti,
J) némely szereplőjét szabadszájúan, vagy más (német, román) népeken élcelődő modorban beszélteti.

Ebből adódik a következtetés: a regény fordításbeli megcsonkítása egy, a kommunista rendszert szolgáló magyar cenzor lelkén szárad, aki e szövegrészeket nyomtalanul, jelzés és indoklás nélkül törölte a fordításból.

Tételem részletes bizonyítására e rövid bevezető keretében nem vállalkozom, de – rátekintve az általam készített kimutatásokra – komoly ellenvetés nem tehető ellenük. (Erről már most, az általam a bizonytalan jövőre ígért magyar tükörszöveg hiányában is meggyőződhet bárki a kimutatások átfutásával – ha máshogy nem, egy Google-fordítót bekapcsolva.) Ehelyett inkább néhány hangsúlyos szemléltetést vezetek elő, megjegyezve, hogy példáim bőséggel szaporíthatók volnának.

1. A legkiáltóbb elrettentő példaként egy szélsőséges szövegcsonkítást és -átírást szeretnék ideiktatni a Végszóból:

PIW 1954:

Gdy wreszcie ciemności okryły ziemię, sami zwycięzcy byli przerażeni swym dziełem. Nie śpiewano Te Deum i nie łzy radości, lecz łzy żalu i smutku płynęły z dostojnych oczu królewskich.
Tak rozegrał się akt pierwszy dramatu, którego autorem był Chmielnicki.
Lecz Bohun nie złożył wraz z innymi głowy w tym dniu straszliwym. Jedni mówili, że spostrzegłszy klęskę, pierwszy ratował się ucieczką; inni, że ocalił go pewien rycerz znajomy. Prawdy nikt nie mógł dociec.

Európa 1960:

Bohun azonban innen is kivágta magát.

Saját szolgai fordításom:

Mikor végre a sötétség elborította a földet, maguk a győzők is elrémültek művüktől. Nem énekeltek Te Deumot, és a király méltóságos szeméből sem az öröm, hanem a bánat és a gyász könnyei csorogtak.
Így zajlott le azon színjáték első felvonása, melynek Hmelnickij volt a szerzője.
De Bohun nem veszett oda másokkal együtt e borzalmas napon. Némelyek azt mondták, hogy a vereség láttán elsőként eredt futásnak, mások szerint egy ismerős lovag mentette meg. Az igazságot senki nem tudta kideríteni.

Bohunt, a negatív főhőst Sienkiewicz több helyen is kiszolgáltatott, ellenségei irgalmára szoruló alakként láttatja a regényben, míg a cenzor azon mesterkedik, hogy itt is az ő vitézségét domborítsa ki. E szemelvény az előre megfontolt szövegrongálás minősített esetét tartalmazza, melyben a cenzor a szerző mondanivalóját a visszájára fordítja. Egy Nobel-díjas szerző szövegén csak akkor eshetik ekkora gyalázat, ha a fordítót abba a helyzetbe hozzák, hogy nevére kelljen vennie egy obskúrus cenzor ideológiailag vezérelt döntését. Ha más példa nem akadna, ez az egy is bizonyítaná, hogy nem Mészáros István felel a lengyel és a magyar szöveg közti nagyszámú eltérésért.

*

2. Persze nem mindegyik szövegváltoztatás ilyen otromba. Találhatók olyan szövegkurtítások is, melyek mögött ideológiai ok nem sejdíthető, hanem ténylegesen a rövidítés lehetett a céljuk. A regény igen hosszú, és számos önismétlésként ható, részletező leírást, szerzői kommentárt tartalmaz. Jócskán akadnak benne szószaporító, mindazonáltal hangulatos párbeszédek is. De az ezekbe való beleollózás csak kisebb részét alkotja az összes kihagyásnak, melyek többsége a fent felsorolt kategóriákba sorolható. Közülük szemléltetésül ideiktatok egy átlagosnak mondható kihagyást az I. kötet XXIX. fejezetének végéről:

PIW 1954:

Pan Jan raźno ku drzwiom ruszył, ale w tej chwili rozwarły się one nagle i ukazała się w nich płomienista głowa pana Wierszułła, któren z nadwornymi Tatary na daleki podjazd był posłany.
– Mości książę! – zawołał, oddychając ciężko. – Połonne Krzywonos wziął, ludzi dziesięć tysięcy w pień wyciął, niewiast, dzieci.
Pułkownicy zaczęli się znowu schodzić i cisnąć koło Wierszułła, przyleciał i wojewoda kijowski, książę zaś stał zdumiały, bo się nie spodziewał takiej wieści.
– Toż tam sama Ruś się zamknęła! To chyba nie może być!
– Jedna dusza żywa z miasta nie wyszła.
– Słyszysz wasza mość – rzekł książę, zwracając się do wojewody – prowadźże układy z takim nieprzyjacielem, któren swoich nawet nie szczędzi!
Wojewoda sapnął i rzekł:
– O dusze pieskie! Kiedy tak, niechże diabli porwą wszystko! Pójdę jeszcze z waszą książęcą mością!
– A toś mi brat! – rzekł książę.
– Niech żyje wojewoda kijowski! – zakrzyknął stary Zaćwilichowski.
– Niech żyje zgoda! [...]

Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve:

Jan uram már indult is nagy örömmel, ám e pillanatban hirtelen feltárult az ajtó, s Wierszull lángvörös feje jelent meg benne, ki messze portyázó úton járt az udvari tatárokkal.
– Nagyságos herceg úr! – kiáltotta lihegve. – Krzywonos elfoglalta Polonnyt[, tízezer embert lekaszabolt, asszonyokat, gyerekeket.
Az ezredeskapitányok újra gyülekezni kezdtek és Wierszułł köré nyomakodtak; odasietett a kijevi vajda is. A herceg döbbenten állt, mert ilyen hírre nem számított.
– Vagyis egész Ruténföld oda zárkózott be! Ez aligha lehetséges!
– A városból egyetlen lélek se menekült meg.
– Hallotta kegyelmességed is – szólt a herceg a vajdához –, így bocsátkozzék alkudozásba egy olyan ellenséggel, aki még a sajátjait sem kíméli!
A vajda fújt egyet, és így felelt:
– Ó, eblelkek! Ha így volt, az ördögök vigyék el mindet! Továbbra is hercegi nagyságoddal tartok.
– Hát testvérem vagy! – mondta a herceg.
– Éljen soká a kijevi vajda! – kiáltotta a vén Zaćwilichowski.
– Éljen az egyetértés! [...]]

*

3. A következő részlet az I. kötet XXIV. fejezetének elejéről való:

PIW 1954:

Przyszła nagle myśl panu Skrzetuskiemu, że to Zagłoba musiał dziada obedrzeć, aby dla siebie i dla Heleny przebranie zdobyć. „Nie może to inaczej być!” – powtarzał sobie namiestnik i ulgi wielkiej na tę myśl doznawał, gdyż takie przebranie bardzo ucieczkę ułatwiało.
Spodziewał się też, że Bóg, któren nad niewinnością czuwa, Heleny nie opuści, a chcąc łaskę Jego tym bardziej dla niej zjednać, postanowił sam z grzechów się oczyścić. Wyszedł tedy z cekhauzu i szukał księdza Muchowieckiego, a znalazłszy go pocieszającego niewiasty, o spowiedź prosił. Ksiądz powiódł go do kaplicy, zaraz siadł do konfesjonału i słuchać począł. Wysłuchawszy, naukę dawał, budował, w wierze utwierdzał, pocieszał i gromił. A gromił w ten sens, iż nie wolno jest chrześcijaninowi w moc bożą wątpić, a obywatelowi więcej nad swym własnym niż nad ojczyzny nieszczęściem płakać, gdyż prywata to jest swego rodzaju mieć więcej łez dla siebie niż dla publiki – i więcej swego kochania żałować niż klęsk powszechnych. Po czym te klęski, ten upadek i hańbę ojczyzny w tak wzniosłych i żałośliwych wyraził słowach, że zaraz wielką miłość dla niej w sercu rycerza rozniecił, od której własne nieszczęścia tak mu zmalały, że prawie ich dostrzec nie mógł. Oczyścił też go z zawziętości i nienawiści, jaką przeciw Kozakom w nim spostrzegł. „Których gromić będziesz – mówił – jako nieprzyjaciół wiary, ojczyzny, jako sprzymierzeńców pogaństwa, ale jako swoim krzywdzicielom przebaczysz, z serca odpuścisz i mścić się nie będziesz. A gdy tego dokażesz, tedy widzę już, że Bóg cię pocieszy i kochanie twoje tobie odda, i spokój tobie ześle…”.
Po czym go przeżegnał, pobłogosławił i wyszedł, krzyżem mu za pokutę do rana przed Chrystusem rozpiętym leżeć kazawszy.
Kaplica była pusta i ciemna, jeno dwie świece migotały przed ołtarzem, kładąc blaski różowe i złote na twarz Chrystusa wykowaną z alabastru, a pełną słodyczy i cierpienia. Godziny całe upływały, a namiestnik leżał bez ruchu niby martwy – ale też czuł coraz wyraźniej, że gorycz, rozpacz, nienawiść, ból, troski, cierpienie odwijają mu się od serca, wypełzają mu z piersi i pełzną jak węże, i kryją się gdzieś w ciemnościach. Uczuł, że lżej oddycha, że jakoby wstępuje w niego nowe zdrowie, nowe siły, że w głowie robi mu się jaśniej i błogość jakaś ogarnia — słowem, przed tym ołtarzem i przed tym Chrystusem znalazł wszystko, cokolwiek mógł znaleźć człowiek tamtych wieków, człowiek wiary niewzruszonej, bez śladu i cienia zwątpienia.
Nazajutrz był też namiestnik jakby odrodzony. [...]

Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve:

[...] Skrzetuskinak eszébe villant, hogy netán Zagloba fosztotta ki a koldust, hogy magának és Helenának álöltözetet szerezzen. "Nem lehet másképpen!" – hajtogatta magában, s e gondolatra nagy megkönnyebbülést érzett, mert az ilyen álöltözet fölöttébb megkönnyíthette a menekülést.
[Azt is reménylette, hogy az ártatlanság fölött őrködő Isten nem hagyja el Helenát, és mivel még inkább el akarta nyerni az ő számára Isten kegyelmét, elhatározta, hogy maga is megtisztul bűneiből. Kiment hát a fegyvertárból, és Muchowiecki atya keresésésre indult. Egy asszony vigasztalása közben érte őt, és gyónni kívánt nála. A pap bevezette őt a kápolnába; azonnal beült a gyóntatószékbe, és hozzálátott a bűnvallás meghallgatásához. Mikor ennek végére ért, tanította, építette, vigasztalta és dorgálta őt. Mégpedig azért dorgálta, mert nem szabad egy kereszténynek az Isten hatalmában kételkednie, sem a honpolgárnak jobban sírni saját balsorsán, mint a hazáén, mivel ha valakinek több könnye akad a maga, mint a köz számára, és ha jobban sajnálja a szerelmét, mint a mindenkit sújtó vereségeket – az már a maga nemében önzés. Ezután oly magasztos és siralmas szavakkal írta le e vereségeket, a haza eme romlását és gyalázatát, hogy a lovag szívében azonnal oly nagy szeretetet ébresztett a haza iránt, amely mellett saját szerencsétlensége úgy eltörpült, hogy szinte nem is vette észre. Megtisztította őt a konokságtól és a kozákság iránti gyűlölettől, melyet észrevett benne. „Akiket összezúzol – mondta –, úgy zúzd össze, mint a hit és a haza ellenségeit, mint a pogányokkal cimborálókat; de mint a neked kárt tévőknek bocsáss meg, szívedből engedj meg nekik, és ne állj bosszút rajtuk. Ha így cselekszel, akkor már látom is, hogy az Isten megvigasztal, visszaadja szerelmesedet, és békességet bocsát reád…”
Ezután megjegyezte őt a kereszt jelével, megáldotta, majd eltávozott. Penitencia gyanánt azt szabta rá, hogy reggelig feküdjék keresztként kitárt karokkal a megfeszített Krisztus előtt.
A kápolna kihalt volt és sötét; az oltár előtt csupán két gyertya pislákolt, rózsaszín és aranyos fényt vetvén Krisztus alabástromból formált, nyájas és szenvedő arcára. Egész órák teltek el, s a vicekapitány mozdulatlanul feküdt, mintha halott volna – de egyre erősebben érezte, ahogy szívéből kioldódik a keserűség, a kétségbeesés, a gyűlölet, a fájdalom, az aggodalom és a szenvedés; s hogy ezek mindmegannyi kígyó gyanánt másznak elő kebléből, és hason csúszva eltűnnek valahol a sötétben. Úgy érezte: könnyebben lélegzik; mintegy új egészség és erő költözik beléje, nagyobb világosság támad fejében, és boldogságos állapotba kerül, – egyszóval: ez oltár és e Krisztus előtt mindenre rátalált, amit ama századok fia, a mozdíthatatlan hitű, a kétely nyoma és árnyéka nélkül élő ember egyáltalán meglelhetett.]
Másnap a vicekapitány mintha újjászületett volna. [...]

Ez a kivágás azt a benyomást hagyja a magyar olvasóban, hogy a főhős lelki megújulása egy, a gondolataiban hirtelen felvetődött reménységből következett volna, holott az az ő gyónásának volt köszönhető. Muchowiecki atya itt adott lelkigondozói tanácsa egyébként Skrzetuski sok más tettét is megmagyarázza, kezdve azzal, hogy miért nem kért eltávozást a hadjárat közepén, hogy kedvesét időben biztonságba helyezze, el egészen Bohun kötelékeinek elvágásáig. A főszereplő jellemfejlődése ugyan nem látványos, de az ilyen pontokon igenis tetten érhető. Muchowiecki atya a regény rezonőrjének is tekinthető, és szerepét a cenzúra nem véletlenül tompította e szakaszok kiirtásával.

*

4. A regény vége felé a nyirbálások olyan mértékűvé fajultak, hogy ezek nyomán a II. kötet XXVI. fejezetéből összesen három bekezdés maradt – volna, ha hozzájuk nem csapták volna a XXVII.-nek a (tetemesebb) maradékát. Ettől persze a regény eggyel kevesebb fejezettel került a magyar közönség elé, mint amennyi az alapul vett lengyel kiadásban állt. Ha itt csupán a rövidítés lett volna a szerkesztő célja, akkor bízvást meghagyhatta volna a fejezetet ilyen kurtának. Őkelme azonban nyilvánvalóan el akarta kendőzni merényletének minden nyomát, hogy az ne szúrjon mindjárt szemet – legalábbis a magyar olvasónak. De amióta e könyvek megtalálhatók a világhálón, elég a lengyel és magyar tartalomjegyzékre rátekinteni, hogy a turpisság napfényre kerüljön. Alább látható a barbárul megcsonkított XXVI. fejezet teljes képi áttekintése: benne pirossal a lengyelből át nem került, feketével az átkerült szövegrészek, illetve zölddel a csonka magyar szöveg.

Ha az Isten megadja, idővel megpróbálok az általam fentebb megadott tíz szempontot felhasználó, interaktív listázószkriptet faragni a lap tetejéről elérhető kimutatásokhoz, amely a regényből az olvasó elé varázsolja az általa bejelölt szempontokhoz sorolható összes előfordulást, s ilyenformán részletesebb kutatásra is felhasználható.

A fordító jelleme

A Sienkiewiczet idehaza sújtó cenzúra egyik úttörő magyar kutatója, Tomoriné Szesztay Anna Lenke ezt írja egy másik Sienkiewicz-regény sorsáról írt cikkében (Henryk Sienkiewicz Sivatagon és vadonban című regényének cenzúrázott magyar kiadása, 2023):

"Nem tudjuk, ki volt a Sivatagon és vadonban „cenzora”, lehetett a szerkesztő, a kiadó vezetője, vagy akár maga a fordító is (bár látva a fordító lelkiismeretességét, és beszélgetve az unokahúgával, ezt tartom a legkevésbé valószínűnek)."

Itt érdemesnek tartom, hogy hosszabban idézzek egy Mészáros Istvánról szóló méltatást Kovács Bálint tollából, a Quo vadis? kapcsán a Reformátusok Lapja 38. évfolyamának 32. számának 4. oldalán (1994. augusztus 7-én) megjelent, "Regényes egyháztörténet" című könyvajánlóból:

"Ez alkalommal hadd irányítsuk a figyelmet a fordítóra, Mészáros Istvánra, a józsefvárosi presbiterre. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején édesapja lengyel területre kapott beosztást, éppen abban az időben, mikor gyermekei növekedőben voltak. Iskoláikat lengyel területen kezdték, s így kifogástalanul megtanulták a nyelvet is. Édesapjuk azonban súlyt helyezett arra is, hogy a fiúk magyarul is megtanuljanak. Ezért a gimnáziumi tanulmányok idejére a sárospataki kollégiumba küldte őket. Az érettségi és a diploma megszerzése után a Belügyminisztériumban helyezkedett el és lengyeltudásával nagy segítségére volt idős Antall Józsefnek, a második világháború alatt a lengyelek, de általában minden menekültnek a gondozásában. A Horánszky u. 8. sz. alatti lakásán is sok menekült talált otthonra. A Tér és Forma c. lap volt a a fedőszerv és nagyon sok menekült fordult meg náluk. Veje, Csohány Endre – aki józsefvárosi presbiter volt, Ha ég a ház című könyvében ír ezekről az évekről bővebben is. A fordulat éve után a minisztériumból eltávolították, s ekkor a fordítói munkába temetkezett. Mintegy 50 művet fordított magyarra. Közülük nemcsak a Quo vadis emelkedik ki, de a Keresztesek és a most megjelent Özönvíz I-II., valamint a Tűzzel-vassal című könyvek is. Mészáros István megkapta a lengyel Pen Club nagydíját. A Quo vadis most megjelent kiadása — hasonlóan az 1959-eshez — a teljes szövegrészt tartalmazza. (A közbeeső időkben többször is úgy jelent meg a mű, hogy kihagytak belőle fontos részeket.) Mészáros István felesége Sárospatak egyik „jóltevő családjának”, a Pálóczy családnak a leszármazottja volt, így a család régen is és ma is számos szállal kötődik egyházunkhoz."

(Forrás: az Arcanum Újságok című adatbázisa.)

Ebből látható, hogy maga a fordító bizonyára a legutolsó soron vádolható az (ön)cenzúrával. A mű fordításának idején már hetvenéves volt; egész múltja a régi vágású, állhatatos, istenhívő kultúrember és a minden munkájában lelkiismeretes tisztviselő képét sugallja az utókornak, akit további karrierígéretek nem kecsegtethettek. Alakjáról becsüléssel teli leírást ad veje, Dr. Csohány Endre az említett könyvben (Ha ég a ház. Magvető Kiadó, 1988.):

"Ő nekem nemcsak apósom volt, hanem barátom is, akiről tudtam, hogy kemény, tiszta lelkű, tisztességes magyar ember." (16. o.)

"Apósom sokszor fejtette ki, hogy a magyar nép szempontjából jobb lenne, ha a németek ellenségként szállnák meg az országot, mintsem a hitleristák csatlósaiként legyünk majdan a háború vesztesei. Igaz – mondta ilyenkor -, rengetegen pusztulnánk el, de végül is becsülettel kerülnénk ki ebből a nyomorult háborúból." (18. o.)

"Ez a baráti vagy inkább bajtársi kör ebben az időben sajnos – igen, ezt kell mondanom, sajnos – még nagyon bízott Magyarország hivatalos kormányában és a "Legfőbb Hadúr"-ban. Állítom, hogy magának a kormánynak és a kormányzói irodának hinta- és kiugrási politizálása késleltette a fellépést. Tudtam, hogy Mészáros István lendületes egyéniségének teljes erejével, hitével és bátorságával küzd a háborúból kiugrásért és a hitleristák szándékainak keresztülhúzásáért. Most már mint egyik vezető tartotta kezében ezt a kört." (19-20. o.)

"1950. Elrendelték az egész család kitelepítését. Bírósági jegyzőm, dr. Baranyai Ferenc, aki szakszervezeti vezető volt és véletlenül ismerte tevékenységemet, sürgősen intézkedett. Mi hajnalban megkaptuk a mentesítést. Apósomat és anyósomat azonban elvitték Tápiógyörgyére. Két hónap múlva a lengyel nagykövetség közbenjárására és a BM tévedését helyrehozva kerültek haza. Ez a kisded játék anyagi létünket jó néhány esztendőre megingatta. Lelkileg se tudtuk sokáig kiheverni." (316. o.)

Belső érvként felhozható az ő javára a fordítás rendkívüli pontossága és érzékletessége. Ebből azt valószínűsítem, hogy őrá mindenképpen, de talán a fordítását lektoráló Bába Mihályra (1922–2001) is felülről nehezedett a "rövidítés" kényszere. Ő szintén jeles műfordító volt, és inkább a kortárs lengyel irodalom átültetésében munkálkodott. Kettejük közül Mészáros István volt a rangidős, ezért nem gondolom, hogy Bába Mihálynak lett volna döntő szava a fordítás alakításában.

Akkor hát ki a tettes?

A csonkítások technikai végrehajtóját viszonylag könnyű azonosítananuk. Elég megtekintenünk az 1960-as kiadás impresszumát, mely szerint a kiadás "felelős szerkesztője," Dékán István volt. Ő nem sokkal a fordítás kijövetele előtt került a kiadóhoz, és a technikai értelemben vett cenzor ő lehetett.

Engedtessék meg nekem, hogy pár bekezdést róla is idézzek, az átfedéseket és a kisebb időpontbeli ellentmondásokat is vállalva. Az alábbi anyagok részben nyilvánosak, részben előfizetéssel elérhetők a hálón. Aláhúzással emeltem ki a témánkhoz kapcsolódó részleteket – jellemzően ezek a forrásokban kis súllyal szerepelnek.

A Történelmi Tár nevű gyűjteményből:

"Dékán István – Vasúti pályaőr gyermeke. A székesfehérvári cisztercita gimnáziumban tanult, majd Kőszegen négy polgárit végzett, ezután pincér szakmát tanult. 1936 és 1940 között Vasváron, Hévízen, Kőszegen és a fővárosban szakmájában dolgozott, közben 1937 és 1939 között Hamburg környékén autópálya-építésnél munkás volt. 1939-től katonai szolgálatot teljesített. 1942 nyarán a szovjet fronton hadifogságba esett. Krasznogorszkban antifasiszta iskolát végzett, majd partizán egységben harcolt a német frontvonal mögött; belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, majd MKP, MDP tag. 1944-ben Észak-Erdélyben ejtőernyős csoportparancsnok volt. 1945. januárban hazatért, a Politikai Rendészeti Osztály, 1946-tól a Belügyminisztérium Államrendőrség Államvédelmi Osztálya, 1948-től az Államvédelmi Hatóság kémelhárító osztálya vezetője alezredesi rendfokozatban. 1950. áprilisban elbocsátották a Belkereskedelmi Minisztérium Szálloda és Élelmiszer Kereskedelmi Központ ellenőrzési osztályvezetője, majd a Középgépipari Minisztériumban személyzeti osztályvezetőt. 1953. január után ezredesi rangban visszakerült az ÁVH-hoz. 1953. júliustól a belügyminiszter helyettese, 1955. novemberben a miniszter első helyettesévé nevezték ki. 1956. novemberben a Szovjetunóba menekítették. Távollétében kizárták a Magyar Szocialista Munkáspártból. Hazatérte után az Európa Könyvkiadó munkatársa, majd 1960. augusztus után a Vendéglátó-ipari Technikum, később a Hotel Silvanus igazgatója volt."

A Magyar Életrajzi Lexikonból (a rövidítések utólagos feloldásával):

"Dékán István (Győrvár, 1919. máj. 6. – Bp., 1975. máj. 14.): pincér, ÁVH-s vezérőrnagy. Rákosi Mátyás unokahúgának, Kardos Évának a férje. A székesfehérvári cisztercita gimnáziumban kezdte középiskoláit, majd Kőszegen végezte el a 4. polgárit. Pincérnek tanult, s 1936-37-ben, ill. 1939-40-ben Vasváron, Hévízen, Kőszegen és Budapesten dolgozott a szakmájában. 1937 őszétől 1939 végéig a Hamburg melletti autópálya építkezésén alkalmazták. 1940 őszén bevonult, s árkász lett. 1942-ben szovjet hadifogságba esett, és aláírta a magyar katonák átállására felszólító röpcédulákat. 1943-tól a Kommunisták Magyarországi Pártjának tagja. Az 1943. májusában meginduló antifasiszta iskola elvégzése után 1944 tavaszáig Naumov tábornok partizánegységében német vonalak mögött harcolt, majd ejtőernyős kiképzést kapott, s 1944. augusztusában Észak-Erdélyben vetették be. 1944. decemberétől 1950-ig a Politikai Rendőrség, ill. utódszervei tagja. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kémelhárítási osztályának vezetője alezredesi rangban. A koncepciós perekben elítéltek kihallgatását és vizsgálatát vezette. 1950-ben a belső tisztogatások során őt is eltávolították, s két évig a polgári életben dolgozott. 1953. májusában Rákosi rehabilitálta, az ÁVH egyik irányítójává tette, ezredessé, majd vezérőrnaggyá és miniszterhelyettessé nevezte ki. Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt a Szovjetunióba menekült. 1962-ben kizárták a pártból. A Vendéglátóipari Technikum, majd a Hotel Silvanus igazgatója volt. – Főbb művei: Vihar Ukrajnában. Egy magyar partizán naplója (Bp., 1945); Partizánutakon (Bp., 1955); Harcostársak emlékeznek (szerk., Bp., 1960); Utak és ösvények (Kardos Évával, Bp., 1975)."

A Hadtörténelmi Közlemények 2001-es évkönyvéből – 691. oldal, 8. lábjegyzet. (Forrás: az Arcanum Újságok című adatbázisa.)

"Dékán István (1919–1975) a 30-as években Németországban pincérként dolgozott, 1942 augusztusában a 2. magyar hadsereg katonájaként szovjet hadifogságba került. 1943–1944 között partizáncsoport vezetőjeként került bevetésre. 1945-től a politikai rendőrség egyik vezetője, ahonnan 1950. június 13-án eltávolítják. 1953 májusában – Rákosi Mátyás személyes kezdeményezésére – reaktiválják, s megbízzák a Péter Gábor és társai ügy kivizsgálásával. 1956 szeptemberéig a belügyminiszter államvédelmi helyettese, vezérőrnagyi rangban. A forradalom idején a Szovjetunióba menekült, ahonnan 1958-ban tért vissza. Először az Európa Kiadónál szerkesztőként, majd a Vendéglátóipari Technikum igazgatójaként dolgozott. Rákosi: i.m. 1. k. 573. o.; Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. (A továbbiakban: Iratok,) 5. k. Budapest, 1996. 858. o."

Népszabadság, 1986. november 20., csütörtök, 7. o.
Benedek István Gábor: Történelem családnézetben – D. Kardos Éva: Üzennek az évek [című könyvének ismertetése]
(Forrás: az Arcanum Újságok című adatbázisa.)

"Nem könnyű, és egyáltalán nem valami hálás az az írói feladat, amelyre Rákosi Mátyás unokahúga, csaknem 30 évvel 1956 után, vállalkozott: megírta memoárját. Igaz, D. Kardos Éva neve nem először olvasható könyvek címlapján, de korábbi – egyébként sokkal jobb című – köteteiben nem játszott szerepet a családja. Most pedig, jószerével, éppen maga a népes Rákosi família lép elő főszereplővé, s közöttük is a rokonok kommunista világnézetét, s ezzel sorsát és körülményeit végérvényesen meghatározó „Matyi bácsi”. A visszaemlékező azonban tovább nehezítette saját biográfusi helyzetét, hiszen azt is elmeséli, miként lett férje, Dékán István, a szlovákiai és a nógrádi partizánharcok után, a frissen megalakult magyar államrendőrség tisztje, később az ÁVH egyik szervezője, sőt – átmeneti félreállítása után – 1953 júliusában belügyminiszter-helyettes. És azt sem hallgatja el, hogy ő maga is, még ha csak igen rövid ideig is, Péter Gábor titkárságán dolgozott, az Andrássy út 60-ban.
[...]
És így érkeznek el azok a végzetes napok. Ahogyan Rákosi közli a családjával az 1956. júliusi KV-ülés határozatot, miszerint legjobb lesz, ha ő most a Szovjetunióba utazik. Ahogyan az akkor már váratlanul belügyminiszter-helyettessé kinevezett Dékán István kommentálja Gerő Ernő elhatározását: a nyugtalan Budapestről az augusztus jó részére a Szovjetunióba utazik – szabadságra. És ahogyan D. Kardos Éva, immáron három gyermek édesanyja, és 1951-től műszaki fordító, átéli az eseményeket: október 23. után a volt partizánok fegyvert akarnak fogni, de mindenütt lebeszélik őket. Pedig a Köztársaság téren már akasztanak.
És az epilógus? Dékán István 1957-től az Európa Kiadó szerkesztője, majd a Vendéglátó-ipari Technikum igazgatója. 1975-ben halt meg.
[...]"

Müller Rolf: A Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának szervezettörténete (1946. október – 1948. szeptember) – 7-8. o.
Forrás: Betekintő 2013/3. (az ÁBTL időszaki kiadványa)

"II. alosztály
Az idegen titkosszolgálatok hazai tevékenységének leleplezése az ÁVO-n önálló szervezeti rangra emelt kémelhárításra várt. A Dékán István II. alosztálya és vármegyei alárendeltjei kapták feladatul az ország területén élő vagy ideérkező külföldiek, a kiutazni szándékozó magyar állampolgárok ellenőrzését, a határátkelők, vasutak, országutak, csempészösvények, szállodák, benzinkutak figyelését, és rájuk várt az ipari centrumokban a kémek, szabotázscselekmények felderítése.
1947 végére az egyre nyilvánvalóbb hidegháborús kihívások következményeként a szervezet újabb profillal bővült, a határon túli hírszerzéssel. A külföldi információszerzés azonban az államvédelemnél még sokáig csak gyerekcipőben járt, főképp a káderhiánynak köszönhetően. A háború utáni években ezt a munkát inkább a Horthy-érából megörökölt szakembergárdára alapozva a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya végezte, 1945 júniusától Gáth Zoltán parancsnoksága alatt alosztályi szinten. A katpolos hírszerzés fő feladatának az emigrációs katonai szervezetek, köztük az egyik legjelentősebb, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége szándékainak felderítését tekintette, főleg ügynökök beépítésével.
Dékán István az ÁVO ún. kettes vonalvezetője a harmincas évek során panziókban, éttermekben pincérkedett, majd a szovjet fronton fogságba esett, és csatlakozott a partizánokhoz. Lengyelországban és Erdélyben harcolt. 1945 januárjában részt vett a politikai rendőrség debreceni szervezésében, nem sokkal később Péter fővárosi egységéhez került. 1950 áprilisáig ő a kémelhárítás-hírszerzés fő organizátora, amikor egyes források szerint főnöke nyomására a „párthoz, feletteseihez, munkatársaihoz való rossz viszonya, szakmai és politikai önképzésének elhanyagolása” indokával leváltották. Előbb a Belkereskedelmi Minisztériumban dolgozott, onnan pedig a rövid ideig fennálló, de stratégiailag jelentős Középgépipari Minisztériumba helyezték. (A Rákosi egyik testvére, Bíró Ferenc által irányított tárca valójában a hadiiparért volt felelős.) Péter bukása után az egykoron fejére olvasott vádakat koholmánynak minősítették, és 1953 júliusától újra a politikai rendőrségen szolgált, méghozzá igen magas pozícióban. A forradalom kirobbanásakor ő volt a belügyminiszter első (államvédelmi) helyettese, és egy szovjet egységgel Munkácsra, majd Moszkvába távozott. 1957 májusában tért haza, mint fordító dolgozott az Európa Könyvkiadónál.
1960-tól újra tanult szakmájának, a vendéglátásnak hódolhatott. Igazgatóhelyettes volt a Nemzeti Szállóban és a Vendéglátóipari Technikumban is, majd igazgató az ügynökkiképzéseknek és nem nyilvános nemzetközi megbeszéléseknek is helyet biztosító visegrádi Hotel Silvanusban."

Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája – 208.o.

"Dékán István sorsa jellemző a korra: elbocsátották, majd visszahívták, s azonnal vezérőrnaggyá és belügyminiszter-helyettessé léptették elő. A forradalom előestéjén, 1956. október 22-én váltották le ismét. Az államvédelmi tiszt később iskolaigazgató lett, és nem utolsósorban szenvedélyes vadász, több vadásztémájú könyv szerzője. 1975-ben halt meg Moszkvában, az 56. születésnapján. (A háború befejezésének harmincadik évfordulóját ünnepelni utazott Moszkvába, ahol holtan találtak rá szállodai szobájában.)"

Zinner Tibor: A magyar nép nevében? Tanulmányok népbíróságokról, jogászokról, diktatúráról. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2021.

"Azt követően, hogy Péter Gábort megbilincselték Rákosi lakásán, azonnal visszahívták az 1950. június 13-án időlegesen kegyvesztetté vált – a főtitkár szavajárásával – „kalandor pincért”, Dékán Istvánt vizsgálatvezetőnek, aki összeállította a letartóztatandó személyek névsorát azokból, akik annak idején az államvédelmisek között nem az ő klikkjébe tartoztak."
(189. o.)

"Dékán István (Győrvár, 1919. május 6. – Moszkva, 1985. [!] május 8.) pincér, partizán, utóbb, 1945 januárjától Debrecenben lett a titkosrendőrség munkatársa. Rákosi unokahúgának, Kardos Évának volt a férje. Az idegen szolgálatok Magyarországon folytatott tevékenységét végző alosztály élén állt a kezdetektől, majd a világ „két táborra” szakadását követően a határon túli hírszerzést is felügyelte, ami az idő tájt még eltörpült a katonai társszerv tevékenységéhez képest.
Államvédelmi alezredesként vezette a kémelhárítást 1950. június 13-ig. Eltávolítása után a Belkereskedelmi Minisztérium Szálloda és Élelmiszerkereskedelmi Központjánál, majd a hadiiparért felelős Középgépipari Minisztériumban dolgozott. Hivatalosan reaktiválták 1953. május 8-án – ezredes lett –, de a Péterrel és társaival szemben indított büntetőeljárás „vizsgálatában” részt vett már január 12-től, annak operatív irányítójaként. Visszavételét meghatározta, hogy az ún. cionista ügyeket, Péter és társai, illetve a kötődő Stöckler Lajos és társai büntetőeljárások „vizsgálatát” keresztény ember vezesse. Belügyminiszter-helyettes 1953. július 18. és 1955. december 16. között, államvédelmi vezérőrnagyként 1954. január 4-től, a főcsoportfőnökség vezetőjeként a miniszter államvédelmi helyettese volt 1955. december 16. és 1956. október 22. között. A szovjet légi bázisra, Tökölre menekült feleségével november 1-jén, majd Munkácsra és Moszkvába repült, de 5-én nyolcvan államvédelmissel már bevonult a Belügyminisztérium budapesti épületébe. November 23-án azonban már ismét a Szovjetunióban volt, csak 1958. májusban térhetett vissza onnan. Előbb az Európa Könyvkiadónál volt fordító-szerkesztő, majd a Nemzeti Szállónak és a Vendéglátóipari Technikumnak előbb igazgatóhelyettese, végül ennek és utána a Hotel Silvanusnak is az igazgatója volt 1962-ig, amikor leváltották, és kizárták az MSZMP-ből is. Azért, mert a „Rajk–Brankov-ügy vizsgálata idején csoportvezető volt, kihallgatta dr. Bokor Lajost és dr. Borszéky (Zdeborszky) Oszkárt, verette Földi (Bauer) Ivánt – ötször –, dr. Paál Jánosnét (Ljubica Hribart) és Zsigmondi Endrénét (Salgó Évát), kémkedéssel és trockizmussal gyanúsítva őket, utóbb Ignotus Pállal szemben is kényszert alkalmaztatott. 1950 májusában levelet írt Szücs módszereiről, káderpolitikájáról – eltávolították. Péterrel is konfliktusba keveredett pozícióhajhászása, másokat becsmérlő levele miatt.”
Az 1990 januárjában tett tanúvallomásakor dr. Décsi is megerősítette a kémelhárítóknál gyakorta alkalmazott fizikai kényszer tényét, és utalt arra is, hogy ő és dr. Tihanyi mellett egyszer Dékán is kihallgatta az érseket, miként Jámbor sem hallgatott erről az idő tájt."
(189. o.)

D. Kardos Éva: Üzennek az évek. Kossuth, 1986. 273–274. o.

"Férjemről majdnem utoljára szólok, pedig az életemben ő volt a legfontosabb. Ő emelt fel, és kitartott mellettem 30 éven át – élete végéig. 1956 után egy ideig az Európa Ki­adónál szerkesztőként, majd 1962-től haláláig a Vendéglá­tóipari Technikum igazgatójaként dolgozott.
1962-ben Siófokon nyaraltunk. Onnan hivatták távirati­lag Pestre, hogy jelenjék meg a KEB előtt. Harmadnap, amikor visszatért, könnyes szemmel állított be. Ekkor lát­tam őt másodszor sírni. Kizárták a pártból: „a személyi kultusz éveiben viselt magas tisztségéért”.
Ez a csapás mit sem változtatott meggyőződésén.
– Mi történelmi kategória vagyunk – mondotta –, a kizá­rás nem nekem szól. – Egyszer pontot kell tenni a „kon­cepciós ügyekre”. Soha többé nem beszélt a kizárásról.
Hűséges maradt a kommunista eszmékhez. 1956-tól ha­láláig több könyve jelent meg. Két utolsó könyvének meg­írásában már én is részt vettem. Gyakran voltak szívpana­szai, különösen utolsó éveiben, de nem fordított rá figyel­met. Rengeteget cigarettázott. Boldog volt-e? Nem tudom, de mindig annak mutatta magát. Korábbi belügyes kollé­gáit kerülte, feleslegesnek tartotta, hogy olyan emberekkel találkozzon, akikkel már nincs közös mondanivalójuk. Negyvenévesen, a pártból való kizárása után jelesen végez­te el a pártfőiskolát.
A háború befejezésének harmincadik évfordulójára, 1975-ben, a Magyar Partizánszövetség küldötteként Moszkvába utazott. Május 8-án, pontosan 56-ik születés­napján holtan találták szállodai szobájában. Sokáig éleszt­gették, nem akarták elhinni, hogy meghalt.
Halála nagy megdöbbenést váltott ki a barátok és isme­rősök körében. A temetés napján alaposan be voltam in­jekciózva, mert irtóztam attól, hogy mások előtt sírjak, esetleg őrjöngjek, hiszen a férjemben a volt bajtársat, elv­társat, szeretőt, támogatót veszítettem el. Emlékszem, hogy nagyon sokan voltak a temetésén, több ezren. Hallottam, hogy a mögöttem álló sírásó azt kérdezi:
– Melyik is ez a színész, akit most temetünk?
A színészek temetésére szoktak ilyen sokan elmenni. De ő nem volt az."

Mező Gábor: Rákosi unokahúga, aki partizánból ÁVH-s, aztán kurtizán lett

"Férjem a háború befejezésének harmincadik évfordulójára Moszkvába utazott, ahol holtan leltek rá a szállodai szobában. A halál és a körülmények nagyon megviseltek… Ám amíg a férjem élt, eszembe se jutott, hogy megcsaljam. Addig úgy tekintettem a kurvákra, mint az utolsó nőkre. […] Úgy mondanám, a kurvaságba menekültem egy szál magamra maradva, barátok nélkül. A gyerekeimmel ugyanis megromlott a viszonyom, a múltam miatt pedig elfogyott körülöttem a levegő, akár a pénzem. Így esett meg ötvenéves koromban, hogy leszólított valaki egy bárban, és én elmentem vele… Aztán mással. De csakis külföldiekkel, és olyan helyeken, mint az Intercontinental vagy az Átrium."

Dékán István tehát tankönyvi pályát befutott kommunista káder volt, és ugyan túl volt néhány saját könyv megírásán, valószínűleg mégsem a könyvkiadói tapasztalata, hanem politikai megbízhatósága miatt került az Európa Könyvkiadóhoz. Az a körülmény, hogy a fordítás impresszumában őt jelölték meg "felelős szerkesztőként", egyenes beismerése annak, hogy a regényt ő csonkította meg.

Hogy ki lehetett a cenzúrázás értelmi szerzője, az ezek után is homályban marad. Szörényi László az alább hivatkozott Delfináriumában ezt így kommentálja:

"Meg kell jegyeznem, hogy egyrészt a legritkább esetben tüntettem fel azokat a sajtó alá rendezőket, akik egy-egy klasszikus kiadását gondozták. A klasszikusok csonkításának elterjedt gyakorlatáért ugyanis nem ők a felelősek, hanem a kiadók vezetősége, illetve az őket irányító párt- és kultúrapparátus. (Vö. Babits: Kultúra – a rút luk.) Nevet csak ott tüntettem fel, ha a szokásos csonkításon túl még átírásra is vetemedett az illető."

Ami azt illeti, a fordítás jelen szövegállapotában jó pár csúnya hamisítás is található, így Dékán István igazán megérdemli, hogy ennek kapcsán szégyenfalra kerüljön. A fenti idézetekből kitetszik, hogy politikai értékelése már életében is kétséges volt, halálával pedig egyenesen nemkívánatos emléket hagyott maga után.

Hogy miként zajlott le mélyebb elemzésben a regény "felelős szerkesztése," azaz ki látott még rá, és ki hozott még (esetleg a kiadó feje fölött is) döntéseket, az csak levéltári kutatással volna kideríthető. (Ennek neki is kezdtem, de első, levélbeli tapogatódzásom a Petőfi Irodalmi Múzeumban sikertelenül járt: ott nem találtak erre vonatkozó dokumentumot. Hasonlóan jártam az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában. Most az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában és a Magyar Nemzeti Levéltárban próbálkozom magánkutatási kérelemmel.) Ugyanis a (korabeli sajtóból, az Arcanum Újságok c. gyűjteményből szemezgetett) nyilvános közlések feltűnően hallgatnak Dékán István könyvkiadás körüli tevékenységének részleteiről, és egyre csak a partizánmúltját, pártbeli karrierjét, esetleg vadászírói munkásságát részletezik. Ezért a magam részéről nem időznék tovább az ő politikai tevékenységénél – egyébként ezt mások kellő súllyal kezelték az utókor ítéletét kimondó, fentebb idézett feldolgozásokban. Viszont szeretném minél részletesebben feltárni, hogy konkrétan e regény cenzúrázása hogyan zajlott le.

Akár sikerül Dékán Istvánnak a magyar Tűzzel-vassal cenzúrázásában játszott szerepét érdemben megvilágító anyagot felkutatnom, akár nem: mindenképp sok tanulsággal szolgálhat e két pálya mégoly futólagos összevetése. Előttünk áll egyfelől Mészáros István: Horthy Miklós rendszerének hivatalnoka, a vészkorszakban aktív lengyelmentő, a kommunista fordulat után kitelepített, majd félreállított, és életében sosem rehabilitált tisztviselő, aki ezután csakazértis használni akar a magyar és a lengyel népnek, ezért ősz fejjel, csodálatos nyelvezettel mintegy ötven művet fordít le tizenöt év alatt, és emlékét minden ismerőse becsüléssel idézi fel. Másfelől Dékán István: Horthy seregének szovjet fogságba esett, s ott kommunista partizánná vedlett kiskatonája, aki a háború végeztével rohamléptekkel emelkedik a pártbeli ranglétrán, ÁVH-s kihallgatótisztként boldogítja népét (afféle tényleges Virág elvtársként), Rákosi családjába házasodik be, bizalmasa lesz, miniszterhelyettességig viszi – majd a forradalom elől a nagy testvérhez fut, s onnan visszaóvakodva immár a kádári diktatúrát szolgálja hol a jobb sorsra érdemes művek cenzúrázásával, hol egy szakácsiskola végül elcsapott vezetőjeként (afféle igazi Pelikán elvtársként), s végül Moszkvában hal meg szívrohamban, ahová a "győzelem napjának" megünneplése céljából utazott el. Az első csak épített, a második nagyon sokat rombolt. Ötvenes évekbeli társadalmunk emblematikus alakjai ők, kiknek sorsa Sienkiewicz regénye kapcsán végzetesen összefonódott.

Legyen e gyűjtemény első (ha mégoly kevéssé marandandó érdemű) célja az, hogy dokumentáljam a néven nevezett és a nevükvesztett cenzorok vandál kultúrpolitikáját, mellyel e jeles regényt sújtották. Ezt követően azonban fő célomnak tartom, hogy végre magyarul is engedjem napvilágra jönni a Tűzzel-vassal tényleges szövegét, és ehhez egy hivatásos kiadót is megnyerjek.

A regény hibái

Tisztában vagyok vele, hogy egy ukrán hazafi e könyvet körülbelül olyan szájízzel olvashatja, mint egy török az Egri csillagokat. (Egy mérsékelt hangú elemzés szépen leírja, miért: mert a két nép önazonosságát formáló mítoszok kölcsönösen kizárták egymást.) Az is világos előttem, hogy Sienkiewicz e regényében igazságtalanul bánt az ukrán szabadságharc egészével és szereplőivel, és a történeti hűség sem mindenütt volt kenyere. (Azt meghagyta a szakmabeli történészeknek, pl. Ludwik Kubalának, akinek munkáira a regényben támaszkodott.) Manapság, a szkepszis és cinizmus világméretű tombolása közepette a romantika érzelmi hőfoka és nyomatékos minősítésekkel teli nyelvezete sem oly divatos a "magas" irodalomban.

Mértékadó lengyel irodalmárok, történészek, nyelvészek már a megjelenésétől fogva egymással versengve szedték ízekre a művet, és pécézték ki minden szóba jöhető tévedését, ferdítését, túlzását. Ezekből változatos szemlézést nyújt egy mai, eléggé csapongó cikk. Részletesebb bírálatot nyújtanak a következő, részben kortárs kritikák: Bolesław Prusé (irodalmi szempontból), Olgierd Górkáé (történelmi téren), Teodor Tomasz Jeżé (dramaturgiai, nyelvi és más téren). Mindazonáltal egyikük sem habozott elismerni Sienkiewicznek a lengyel néplélekre gyakorolt hatását. A későbbi bírálók egyike, Witold Gombrowicz a következő önironikus szavakkal jellemezte munkásságát (Pályi András fordításában):

"Sienkiewiczet olvasom. Gyötrelmes olvasmány. Azt mondjuk rá: elég silány, és tovább olvassuk. Azt mondjuk: hisz bóvli az egész – és mégsem tudjuk letenni. Felkiáltunk: elviselhetetlen opera! és folytatjuk az olvasást, mint akit megbabonáztak.
Hatalmas lángelme! – ám elsőrendű író aligha volt még ilyen másodrendű. Akár egy másodosztályú Homérosz, akár egy elsőrendű idősebb Dumas. Nehéz az irodalomtörténetben hasonló példát találni arra, hogy valaki ennyire bűvkörébe vonja a nemzetet, ilyen mágikus hatást gyakoroljon a tömegek fantáziájára." [...]

"Ha az irodalomtörténet kritériumként fogadná el, hogy a művészet milyen hatást tesz az emberekre, akkor Sienkiewicz (ez a démon, értelmünk e katasztrófája, e kártevő) ötször akkora helyet foglalna el lapjain, mint Mickiewicz. Ki az, aki Mickiewiczet kényszer nélkül és önszántából olvasta, ki ismerte Słowackit? Krasiński, Przybyszewski, Wyspiański... jelentettek-e többet, mint kötelező olvasmányt, mint kényszerű olvasmányt? De Sienkiewicz a bor, amivel csakugyan leittuk magunkat, és benne vert a szívünk... és bárkivel elegyedtünk szóba, orvossal, munkással, tanárral, földbirtokossal, hivatalnokkal, mindig Sienkiewiczre lyukadtunk ki, mint a lengyel ízlés végső, legintimebb titkára, mint a megálmodott „lengyel szépségre”."

Ezt a néplélektől elvonatkoztatva, irodalmi mércék mentén is elismerte a Nobel-díjat odaítélő bizottság is, amely – a közhiedelemmel ellentétben – nem kifejezetten a Quo vadisért, hanem általánosabban, a történelmi regények írásával szerzett kivételes érdemeiért adta neki a kitüntetést.

A regény igénye a teljességre

A magyar fordítás utószavában Kovács Endre ezt írta:

"A Tűzzel-vassal egy trilógia első része. Vele szemben indokoltabban merültek fel ellenvetések, mint a másik két résszel szemben (Vízözön, Wołodyjowski úr), mert az első kötet tárgya az 1648-1653 közti évek ukrán szabadságharca, tehát egy nagy nemzeti és szociális küzdelem, melyben a lengyel nemesség hódító, igazságtalan törekvéseket képviselt, Sienkiewicz pedig éppen a hódító, rabló szándékok igazságtalanságát nem volt képes felismerni. A Trilógia másik két részénél könnyebb volt a helyzet: a svédek, törökök ellen folytatott védekező harc kevesebb alkalmat nyújtott Sienkiewicznek az ideológiai elfogultságokra. Nem véletlen tehát, hogy a legtöbb, és bizony néha szinte elkeseredett vita a Tűzzel-vassal körül viharzott fel; voltak, akik a nemesi múlt meghamisítása címén az egész művet készek voltak elvetni, ennek azonban ellene szól a regény sok művészi szépsége, az alakok gazdagsága s megejtő varázsa, a mese páratlan változatossága. Túlságosan közel férkőzött ez a mű a lengyel emberek szívéhez, hogysem lomtárba kellene hajítani. Sokkal emelkedettebb álláspont ennél, ha a mai kor kritikai tekintetével közeledünk hozzá, ha úgy kezeljük, mint történeti terméket, mely magán viseli írója egyoldalúságát, de bizonyos fokig mégis kifejezi – legalábbis részleteiben feltétlenül kifejezi – a tárgyalt kort, mégpedig olyan esztétikai hatással, olyan művészi igénnyel, mely egybeköti a mával, s minden bizonnyal a holnappal is."

Mint láttuk, Kovács Endre jól tudta, hogy egy megcsonkított magyar kiadáshoz írja utószavát. Talán nem is tehetett mást, és a szocializmus alatt reálisan nem is volt más esély arra, hogy a regény egyáltalán eljusson a magyar olvasóközönség kezébe. De mindez nem indokolja, hogy miért kell e regényt még ma is csonkítottan olvasnunk. Íme, az Esély Kiadó 1992-ben, a Magyar Könyvklub pedig 2001-ben egyszerűen újranyomta a cenzúrázott szöveget, alkalmasint nem is tudva arról, hogy mit ad ki!

Korunk gugliból művelődő újabb nemzedékeit külön figyelmeztetnem kell, hogy ne higgyenek a Google Gemini nevű mesterséges intelligenciának, amely pusztán a kiadási évszámok és az oldalszámok összehasonlítása alapján ilyesfajta messzemenő következtetésre jut:

"A következő szempontok és jelek alapján lehet egyértelműen megállapítani, hogy a teljes, kiegészített szöveget tartja-e a kezében:

1. Terjedelem és oldalszám
A szöveg teljessége látványosan megmutatkozik a kötetek terjedelmében:

Cenzúrázott kiadás (1960, Európa Könyvkiadó): Ez a változat egyetlen vaskos kötetben jelent meg, és mindössze kb. 658 oldalt tett ki.

Cenzúrázatlan kiadások (Esély Kiadó 1992, Magyar Könyvklub 2001): Ezek a kiadások a terjedelmesebb, visszaépített szöveg miatt jóval nagyobbak. Az Esély Kiadó 1992-es kiadása 748 oldalt, a Magyar Könyvklub 2001-es kiadása pedig 723 oldalt számlál."

Olvasáshoz szokott embertársaimat nem illenék ilyen szájbarágós oktatásokkal terhelnem, de mivel másfélék is (egyre nagyobb számban) élnek köztünk, az előbbiektől elnézést kérve mégis kimondom: a puszta oldalszámok összehasonlítása nyilvánvalóan nem ad értékelhető különbségtételt a szövegek hosszáról, hiszen az egyes kiadásokban a lapok fizikai mérete és átlagos betűszáma igencsak eltérő lehet. És csakugyan, a két újabb időbeli kiadás betűmérete és sortávolsága nagyobb, mint az 1960-asé, szövegtükrük viszont nagyjából egyforma, így nem csoda, hogy eltér az oldalszámuk is.

A két ajánlott kiadást néhány kulcshelyen megtekintve ellenőriztem a robot állítását, és megláttam a szomorú valóságot: egyik említett kiadás sem nyújtott semmiféle kiegészített, teljes(ebb) szöveget, mert mindkettő a cenzúrázott magyar szöveget nyomta újra. Méghozzá az 1992-es az 1974-est, a 2001-es pedig az 1960-ast (amit különben meg is jelöl saját alapszövegeként). Hogy ez így van, az egy nyilvánvaló szedési hibán könnyűszerrel ellenőrizhető (az I. kötet XVI. fejezetében), mely az 1960-asban még nem fordult elő, de az 1974-esben és így a MEK-nél található elektronikus példányban már igen. (A későbbi kiadásból kiesett szöveget aláhúzással jelöltem.)

"A tatár csabánok barmaik között a földön ülve szórakoztak, egyesek fülsiketítő dallamokat fújtak sípjaikon, mások kockáztak s egymást püfölték botjukkal."

Eközben a lengyel olvasók 1884 óta folyamatosan a "lengyelkedő, klerikális, történelemhamisító" címkékkel jól ellátható, de szerzőileg hiteles szöveget tarthatják a kezükben. Ugyanígy számos más nemzet fiai is a csonkítatlan regényt kapták meg – ki a XIX. század végén, ki a XXI. elején – csak a magyarok jártak pórul, és erről jobbára mit sem tudnak.

A dolog annyival is fájdalmasabb, mivel a megmaradt szöveg is varázslatos hangulatú, sodró lendületű írásművé áll össze, és az olvasónak nemigen van hiányérzete, mikor kezébe veszi és élvezi. A cenzor tehát nem tudta visszataszítóvá rontani a könyvet, sőt nem is akarta – csak éppen a maga szolgálta ideológia kedvéért befogta a szerző száját, mikor az valami igazán hangosat, átütő erejűt, hiterősítőt vagy vigasztalót akart mondani, s így e lélekemelő regényből, a lengyelség hősi küzdelmeinek eposzából egy történelmi kalandregényt hagyott nekünk.

Tomoriné Szesztay Anna Lenke ezt írta 2023-as cikkében a Sivatagon és vadonban című, a magyar fordításban ugyanígy megnyirbált Sienkiewicz-regény kapcsán:

"Korunk szemszögéből nézve a regény politikailag sokkal korrektebb a kihagyott részeknek köszönhetően, mint az eredeti, de a fordító és a kiadó feladata az, hogy megjelentesse, amit az író megírt, nem pedig az, hogy döntsön a téma helyességéről."

A "politikai korrektségre" mint a szólásszabadságot korlátozó kritériumra persze már régen rábizonyult, hogy – eredeti célján, vagyis a tapintaton és az udvariasságon túlterjeszkedve – az uralkodó globalista véleményipart kiszolgáló öncenzúra (vagy tényleges cenzúra) érvpótló csatakiáltásává korcsosult, ráadásul sosem érheti el ezt a valódi célját sem – így hát korunknak nem kell vele sokat törődnie. (Mutatóba ideiktatok egy "pro és kontra" hozzászóláspárt, melynek közzétevői tán maguk sem észlelték, hogy a mellette megszólaló vitázó milyen elemi logikai hibákat követ el sorozatosan.) De pusztán irodalmi szempontból is elmondható, hogy harmincöt évvel a rendszerváltás után a magyar Tűzzel-vassal további vesszőfutásra kényszerítése filológiailag védhetetlen, és a szakmai tisztesség szempontjából megbocsáthatatlan.

Ez a kijelentésem bővebb magyarázatra nem szorul, és nem is fogok hozzá, hogy a légüres térből lepárolt egyéni szabadságjogokból valamiféle posztmodernül csikorgó, életidegen okfejtéssel levezessem. Viszont rámutatok a következő elemi igazságokra:

  • A Tűzzel-vassal történelmi regény, tehát nem történelemtankönyv. Ezért nem az a célja, hogy a történelmi eseményeket, folyamatokat harag és részrehajlás nélkül ismertesse; és az sem, hogy tudományos alapossággal dolgozza fel tárgyát. A történelmi regény azért viseli e jelzőt, mert a történelem keretei közt lépteti fel hőseit, és annyit használ fel ennek eseményeiből és folyamataiból, amennyit indokoltnak lát.
  • A Tűzzel-vassal romantikus mű, vagyis afféle igényes felnőttmese; s ezzel elválaszthatatlanul együtt jár az alakok eszményi ábrázolása, mindenféle szélsőséget ideértve.
  • A Tűzzel-vassal lélekemelő mű. Olyan korban született, amikor Lengyelországot csak a történelmi térképeken lehetett megtalálni, hiszen mohó szomszédai a XVIII. század végén három gigászi harapással felosztották egymás közt. A legutóbb levert szabadságharcuk óta csak húsz év telt el. Magyar olvasómnak nem kell sokáig ecsetelnem, hogy ez milyen lelkiállapottal jár. A (lengyelek ellen) sokkal erőteljesebben uszító Tarasz Bulba az orosz hódoltság területének eloroszosított iskoláiban kötelező olvasmány volt. Ekkor írta Sienkiewicz a Tűzzel-vassal-t, saját szavai szerint "a szívek megerősítésére." Honfitársai pedig itták minden szavát, és a lelkesedés mindmáig töretlen – ami érthető is a lengyelség újabb szenvedéseinek tükrében.

    Mit lehetne tenni?

    A fordító mellett még ilyen védőbeszédet sem kell tartanom. Megtette ezt számos pályatársa és a lengyel kultúra sok avatott művelője. Vágvölgyi Jenő író honlapjának egyik archivált oldaláról való az alábbi idézet:

    " Halálakor a budapesti Lengyel Nagykövetség az alábbiakat írja özvegyének:

    „Mészáros István örökké népünk emlékezetében marad mint a lengyel kultúra barátja és terjesztője Magyarországon. Érett életének munkásságát annak szentelte, hogy a lengyel irodalom legértékesebb alkotásait, klasszikus műveit a baráti magyar néppel megismertesse.”

    Egy volt kollégájának nekrológjából:

    „Helye üresen marad közöttünk, emlékét őrzi halandó emlékezetünk s a betű, mely halhatatlan.”"

    Mészáros István fordítását nagyra becsülöm, és mindenkor szívesen láttam volna ennek az ő hagyatékában található esetleges szövegtöbblettel való kiegészítését és publikálását. Csakhogy az örökösöket levélben megkeresve azt a választ kaptam, hogy nincs a birtokukban ilyen szöveghagyomány. Megemlítették ugyan nagyapjuknak a kiadó egyik lektorával, Bába Mihállyal (illetve Kerényi Gráciával) való vitáit, de azt nem tudták felidézni, hogy ezek a szöveg valamiféle rövidítéséről vagy inkább a magyar fordítás stilisztikájáról szóltak-e. (Én ez utóbbira gondolok, mert azt a Wikipédia-cikkből tudjuk, hogy a Kereszteslovagok fordításának archaizálása körül igenis vívott nagy csatákat Mészáros István.) Ami pedig az elkészült teljes fordítás szövegének hipotetikus példányát illeti, aligha tévedek abban, hogy ilyesmit a hatvanas években sem a fordítónak, sem a kiadónak nem lehetett ajánlatos őrizgetni – tehát ezt elveszettnek kell tekintenem.

    Ennek láttán úgy éreztem, megnyílt előttem a tér a hiányosságok pótlására. Tudtam, hogy nem könnyű e feladat, de az első felére magabiztosan alkalmasnak nyilvánítottam magamat. Ez pedig a kicenzúrázott részek azonosítása.

    Munkamódszerem

    A cenzúrának betudható eltérések jegyzékét 2026 első három hónapjában készítettem el: az 1974-es lengyel kiadás (szabadon felhasználható) elektronikus változatának letöltött példányában színezéssel kiemeltem a magyar fordításból kihagyott, vagy ott megmásított szavakat, mondatokat. Párhuzamos magyar szövegként az 1974-es harmadik kiadásnak a MEK-en található elektronikus szövegét használtam, melyet az előbbi docx-állományba bekezdésenként bemásoltam. Erre az eljárásra főként az a körülmény vezetett engem, hogy képernyőn sokkal könnyebben tudok filológiai Hamupipőke-munkát végezni, mint papíralapon.

    Persze valamilyen módon a papírkönyveket is beillesztettem eljárásomba, elvégre a könyvek valódi és elektronikus változatai, illetve a különböző évszámú kiadások között is lehetnek tartalmi különbségek. Ez abban állt, hogy a talált szövegeltéréseket az 1954-es lengyel papírkiadással is összevetettem, és néhány helyen módosítanom kellett az előzetes eredményeimet. (Erről részletesebben a következő szakaszban írok.) Az 1960-as magyar kiadás papírpéldányát viszont csak a – csekély számú – vélelmezhető sajtóhibák kapcsán tekintettem meg.

    Eredményeimet négy – formailag definiált, s ezért jól elkülöníthető – fő kategóriába sorolhatom:

    (I.) A szövegeltérések túlnyomó többsége puszta kivágás. Ezeket hosszukra való tekintet nélkül egyöntetűen pirossal jelöltem.
    (II.) Jóval kisebb összterjedelmű eltérést ad a szöveg egy-egy szavának, szószerkezetének átírása. Mivel első közelítésben csak szövegkritikai vizsgálatot végeztem, ezeket egyöntetűen sárgásra színeztem, függetlenül attól, hogy (1) tudatos, ideológiai célú hamisításból, (2) a magyar szöveggé stilizálás szükségéből, (3) egyszerű tollhibából adódtak, esetleg (4) egy-egy hosszabb kivágás környezetében, mintegy a megmaradt szöveg simább összeilleszthetősége érdekében kerültek a fordításba. Úgy vélem, e négy alkategória között elég egyszerű különbséget tenni, de ezt a későbbi elemzésekre szeretném hagyni – akár másvalaki végzi el őket, akár én, ha az Isten addig éltet.
    (III.) A ritkán előforduló, rendszerint egy-egy szónyi magyar többletek általában stílusélénkítésre szolgálnak. Őket zöldre színeztem.
    (IV.) Igen ritkán előfordulnak rövid szövegáthelyezések is, melyekre vagy a magyar fordítás stilisztikai érdeke, vagy az egymást követő lengyel szövegkiadások szövegkritikai megoldásai (netán valamelyik fél ilyen típusú tévesztései) adhattak okot. Őket türkizkékkel emeltem ki.

    Természetesen e színezéssel kódolt eredményközlés csak az 1960-as magyar fordítás párhuzamos helyeinek közlésével együtt volna teljes, de ezt szerzői jogi okból nem csatolhatom. A jogi védelem 2035-ben jár le, s ha az Isten engedi megérnem, teszek róla, hogy valami módon közzétegyem a teljes kimutatásokat. Addig mindössze az általam megkeresett kiadónak, polonista szakembereknek, és persze a fordító örököseinek küldöm el a teljes docx-változatot. Ebben (megfelelően színezve vagy más módon elkülönítve) szerepelnek saját fordítási javaslataim és megjegyzéseim, valamint a magyar fordításban talált sajtóhibák.

    E kimutatásnak az eltérést tartalmazó szakaszait HTML-formában, a papírkiadásbeli oldalszámok megjelölése nélkül, de a követhetőség végett legalább fejezetekre bontva közöltem. (Mivel a fejezetek rövidek, ezzel talán nem szerzek kellemetlen többletmunkát az utánam haladó elemzőknek.) E kimutatások elérhetőek e lap tetején található linkeken – jelenleg kizárólag lengyelül.

    Korunk vívmánya, a gépi fordítás itt átsegítheti a lengyelül nem tudó, vagy gyors áttekintésre vágyó további olvasókat a keresgélés legterhelőbb munkáján. Ehhez a kimutatást megnyitva a (Chrome) böngésző által felkínált, "Google Translate" feliratú felugró dobozban a "magyar" szóra kell kattintani. Ez a régies lengyel szavak jelentését sem mindig találja el, így a nehezebb helyeken bizony elkél a valódi lengyel nyelvtudás akár a szöveg értelmes olvasásához is, nem is beszélve a felelős elemzéséről. Erről két szórakoztató mintát szeretnék beilleszteni, a leiterjakabok feloldását az olvasóra bízva:

    PIW 1954:

    Od twojej gładkości chyba mi oślepnąć przyjdzie! – rzekł namiestnik.
    Białe ząbki kniaziówny wesoło błysnęły w uśmiechu.
    – Pewnie panna Anna Borzobohata ode mnie stokroć gładsza!
    – Tak jej do ciebie jako właśnie cynowej misie do miesiąca.
    – A mnie imć Rzędzian co innego powiadał.
    – Imć Rzędzian wart w gębę. Co mnie tam po onej pannie! Niech inne pszczoły z tego kwiatu miód biorą, a jest ich tam niemało.

    Google-fordítás:

    – A simaságodtól valószínűleg megvakulok! – mondta a hadnagy.
    A hercegnő fehér fogai vidáman villantak mosolyra.
    – Borzobohata Anna kisasszony valószínűleg százszor simább, mint én!
    – Olyan közel van hozzád, mint egy bádogtálhoz egy hónapra.
    – De Rzędzian úr mást mondott nekem.
    – Rzędzian úr egy francot sem ér. Mit érdekel engem az a hölgy! Hadd vigyék más méhek a mézet arról a virágról, és van ott belőlük bőven.

    A robot az ukrán szövegbetéteket rendszerint lefordítatlanul hagyja, de ahol hasonlítanak valamely lengyel szóhoz, ott megpróbálkozik a magyarra vagy angolra (!) fordításukkal – inkább kevesebb, mint több sikerrel:

    PIW 1954:

    To rzekłszy, zjechał ze wzgórza, a za nim ruszyli mołojcy. Wkrótce okryły ich tuman i noc. Dopiero gdy odjechali już z pół stajania, wiatr przyniósł od nich słowa kozackiej pieśni:

    Oj wyzwoły, Boże, nas wsich, bidnych newilnykiw,
    Z tiażkoj newoli,
    Z wiry bisurmanskoj –
    Na jasni zori,
    Na tychi wody,
    U kraj wesełyj,
    U mir chreszczennyj –
    Wysłuchaj, Boże, u prośbach naszych,
    U neszczasnych mołytwach,
    Nas bidnych newilnykiw.

    Głosy cichły z wolna, potem stopiły się z powiewem szumiącym po oczeretach.

    Google-fordítás:

    Miután ezt mondta, lelovagolt a dombról, nyomában a Mołojki családdal. Hamarosan felhők és éjszaka borították be őket. Csak amikor már fél istállótól elhajtottak, hozta el a szél tőlük egy kozák dal szavait:

    Ó, szabadíts meg minket, Istenem, nekünk, falusiaknak, szegény newilnyikiveknek,
    A tyazhkoj newolitól,
    A bisurmani örvénytől –
    A fényes zoriról,
    E vizekről,
    A boldog országból,
    In mir khreshchennyj –
    Hallgasd meg, Istenem, imáinkat,
    Nyomorúságos imáinkat,
    Mi, szegény newilnyiki emberek.

    A hangok lassan elhaltak, majd összeolvadtak a nádasban susogó szellővel.

    Aki ennél kevésbé "kócos" szöveget szeret olvasni, az nyilván megkeresi a vonatkozó helyeket a MEK megfelelő oldalán, ahol a magyar szöveg törvényesen megtalálható. Az általam készített fordításjavaslatokban szerencsére egy fia robot sem kapott szót, így azok minden erénye és hibája az enyém.

    Áthidaló megoldásul idővel magyar tükörszöveget szeretnék illeszteni kimutatásaimba, mégpedig Bányai Károly (1879–1920) pénzügyi tisztviselőnek 1915-ben készített, egykor igen népszerű magyar fordítását. E fordító saját korának hazai gyakorlatát meghaladó módon közvetlenül a lengyel szövegből dolgozott (nem pedig német vagy más közvetítő nyelvet használt), ennélfogva általában igen jól sikerült visszaadnia a szerző gondolatait. Viszont ugyane korszokásba belesimulva sajnálatos módon nem szó szerint fordított, így például a terjengős párbeszédeket vagy leírásokat lerövidítette. Szerencsére nem ideológiai cél, hanem a korra általánosságban jellemző anyagi takarékosság vezette őt, ezért tömörített fordítása nem tekinthető öncenzúrának. – Ha tehát olyan helyen találok cenzúrára utaló jelet, amelyet Bányai huzamosabb egybefüggő szakaszként kihagyott, attól eltérően színezett, kivonatos fordítást fogok készíteni. (Értelemszerűen e tükörszöveg csak a keresést és megértést tudja segíteni, de szövegkritikailag nem használható.)

    Filológiai nehézségek

    Érdekes módon az összehasonlítás nehezebbnek bizonyult, mint azt kezdetben gondoltam. Mint említettem, Sienkiewicz (néhány bírálója unszolásának engedve) a napilapokban megjelent ősváltozathoz képest kibővítette a regény (kezdetben igencsak összecsapott) befejezését. De ezen kívül is vannak bizonyos (számomra összességében szórványosnak és kis jelentőségűnek látszó) szövegkülönbségek a szerző életében megjelent lengyel nyelvű kiadások és a XX. század második felére lényegében kanonizált lengyel változat között. Ilyen például a regény záró félmondata, amely a Wolne Lektury fent említett oldalán így szerepel: "Nienawiść wrosła w serca i zatruła krew pobratymczą – i żadne usta długo nie mówiły: "Chwała na wysokościach Bogu, a na ziemi pokój ludziom dobrej woli"." Vagyis: "A gyűlölet belenőtt a szívekbe és megmérgezte a testvéri vért - és sokáig egyetlen ajak se mondta: "Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek.""

    A Wolne Lektury jelzése szerint az általa közölt regényszöveg az Állami Könyvkiadó Intézetnél (Państwowy Instytut Wydawniczy), Varsóban 1974-ben megjelent kiadásból származik. Csakhogy az interneten általam meglelt, 1916 előtti lengyel kiadások egyike sem tartalmazza e záró félmondatot. Ennek okáról csak sejtelmeim lehettek, mígnem kezembe került a már említett Julian Krzyżanowski klasszikus tanulmánykötete (W kręgu wielkich realistów, azaz Nagy realisták körében – Wydawnictwo Literackie, Kraków, 1962), s abban is a Dzieje tekstu "Ogniem i mieczem", vagyis A Tűzzel-vassal szövegének története című tanulmánya. Ebből a beereszkedő, számos kéziratrészletet közlő írásból merítem és kivonatolom a tudós szerző megállapításait:

    Sienkiewicz már a Tűzzel-vassal első, könyv alakú kiadásában (1884) számos hibát talált (jobbára az általa leadott, részben archaizált ukrán szövegekben, melyeket akkoriban sem a napilapok, sem a könyv lengyel szedői vagy korrektorai nem tudtak szándékának megfelelően leírni), ezért lázasan nekilátott a szöveg javításának. A második kiadás (1884) már jobb volt elődjénél, de a harmadikra (1885) az író nem tudott elég időt szánni, mert közben már az Özönvizet kezdte írni, és nagybeteg feleségét is ápolnia kellett. Ezért a korrektúrázást csak részben tudta maga végezni, és a fennmaradó részeket másokra bízta. Ők azonban nem voltak erre alkalmasak, és munkájuk felemás sikerrel járt: a hibák egyre csak szaporodtak. Ennek láttán az író valószínűleg letett arról, hogy a harmadik kiadás gondozását továbbvigye.

    Egy 1936-os kiadás ezt észrevévén visszatért a második könyvbeli kiadás szövegéhez, majd a hatvan kötetes Sienkiewicz-életműkiadás 1949-ben kijött négy kötete az előbbinek a szövegét az ősnyomtatványokkal is összevetve korrigálta. Az ebbe becsúszott, könnyen javítható sajtóhibákat az 1954-es népszerű kiadásból már kiküszöbölték, így végre egy használható szöveget sikerült alkotni. Ebből dolgozott Mészáros István is.

    De a szöveg gondozása nem állt meg, mivel ugyanebben az évben Sienkiewicz családjától nyilvános gyűjteményekbe kerültek az író eredeti kéziratának terjedelmes, bár együttvéve sem teljes részletei. Ezeket az 1955-ös kiadásban már figyelembe vették (és érzésem szerint az interneten ma elérhető 1974-esben még inkább). A regényt lezáró szövegtöbblet mögött is egy ilyen kéziratlap áll, és a napilapbeli közlések is tartalmazzák.

    A kézirat nem teljes, és utóbb a szerző maga is sok helyen eltért tőle. Ezért gyakorlati haszna leginkább a nyilvánvaló nyomtatási hibák kiszűrésében érvényesül. Emellett a második kiadásban megejtett korrekciók sem mind Sienkiewiczre mennek vissza, így a regénynek nem létezik "kötelező" és "leghitelesebb" szövegforrása, amely alapján a többit korrigálni lehetne. (Ld. W kręgu wielkich realistów 1962, 123. o.)

    Minthogy első közelítésben a magyarországi cenzúrát akarom jellemezni, feltétlenül a Mészáros István által alapul vett lengyel kiadást (PIW, 1954) kellett volna használnom, nem pedig az ugyaninnen 1974-ben kijött újabb verziót. Jobban mondva: ehhez a két lengyel szöveget is össze kellett volna hasonlítanom. Erre viszont nem volt elég időm, ezért a magam részéről arra szorítkoztam, hogy a két elektronikus szöveget (az 1974-es lengyelt és az ugyanekkori magyart) vetettem össze, és csak az így talált eltéréseket ellenőriztem újra az 1954-es lengyel szöveggel. Azokat a helyeket, ahol a magyar fordítás csak az 1974-es szövegtől tért el, de az 1954-estől nem, lila színnel jelölve meghagytam e gyűjteményben, mert a fordítás esetleges kiegészítésekor ezek is hasznosak lehetnek. Egyszersmind hangsúlyozom, hogy e ponton nem a magyar cenzor, hanem a tőle függetlenül működő lengyel szöveggondozó volt az eltérés oka.

    A fenti megfigyelések rávilágítanak a kritikai kiadások fontosságára. Az erre irányuló munka Lengyelországban is javában folyik, ahol lassan készül már az író életművének teljességre törekvő, valóban kritikai kiadása. Sajnos a Tűzzel-vassal csak jó pár év múlva fog sorra kerülni. Gondolom, a szövegváltozatok közti döntésben a szerkesztőknek sokszor olyan érvekhez is folyamodniuk kell, amelyek a szövegösszefüggésre, az írói szándékra és szóhasználatra, a stilisztikára, a lengyel és ukrán nyelvhelyességre és nyelvtörténetre hivatkoznak – azaz szükségképpen puha és tapogatódzó jellegűek. A lengyel kritikai kiadás eredményeinek jó része várhatóan a lengyel írásmódot, illetve az ukrán szövegbetétek átírását fogja rendezni, kiiktatva a korábbi kiadások ortográfiát egységesítő irányát – így a magyar fordítás szempontjából érdektelen lesz. Ennélfogva én már a kritikai szöveg kijövetele előtt szeretném érdemben elvégezni a munkát, meghagyva a nálam avatottabbaknak, hogy az eredményt utóbb hozzáigazítsák.

    A "rövidítés" statisztikája

    Az első kötet hiányzó részeinek megállapítását követően sikerült a folyamatot számszerűen is jellemeznem: a kötet cenzúrarátája 19,22%, vagyis átlagosan minden ötödik betűt kihúzta a magyar cenzor. Az eredményt úgy kaptam, hogy fejezetenként megszámoltattam a piros (kicenzúrázott) betűket, illetve leolvastam a fejezet teljes betűmennyiségét (a szóközöket is beleértve). A kapott számok hibakorlátja igen csekély, és jobbára a dupla szóközökből, a három pontnak egy karakterré való összevonásából és hasonló jelentéktelen szerkesztésbeli változásokból adódik. (Az összeszámlálás előtt a mesterséges intelligenciával összehasonlíttattam a forrásállományt a Wolne Lektury oldalán található szöveggel, és az csak tipográfiai eltéréseket talált.) Hasonló kimutatást fogok készíteni a 2. kötetről is.

    Fejezet
    sorszáma

    Betűk
    száma

    Kicenzú-
    rázott
    betűk
    száma

    Összesített
    betűszám

    Cenzúra-
    ráta, %

    1

    22108

    796

    22108

    3,60

    2

    27853

    2562

    49961

    9,20

    3

    34885

    4375

    84846

    12,54

    4

    38137

    2508

    122983

    6,58

    5

    36038

    14783

    159021

    41,02

    6

    13357

    2531

    172378

    18,95

    7

    9717

    0

    182095

    0,00

    8

    16617

    5018

    198712

    30,20

    9

    18704

    749

    217416

    4,00

    10

    11998

    299

    229414

    2,49

    11

    32163

    5177

    261577

    16,10

    12

    13614

    3218

    275191

    23,64

    13

    10198

    164

    285389

    1,61

    14

    23690

    3519

    309079

    14,85

    15

    39762

    7054

    348841

    17,74

    16

    32820

    9906

    381661

    30,18

    17

    25935

    538

    407596

    2,07

    18

    23325

    1004

    430921

    4,30

    19

    18970

    6282

    449891

    33,12

    20

    40496

    1937

    490387

    4,78

    21

    23621

    1329

    514008

    5,63

    22

    17686

    4969

    531694

    28,10

    23

    16298

    3705

    547992

    22,73

    24

    18730

    7042

    566722

    37,60

    25

    13281

    1831

    580003

    13,79

    26

    27903

    3554

    607906

    12,74

    27

    38719

    10554

    646625

    27,26

    28

    16826

    409

    663451

    2,43

    29

    13601

    8896

    677052

    65,41

    30

    22242

    7597

    699294

    34,16

    31

    29883

    9584

    729177

    32,07

    32

    17607

    4723

    746784

    26,82

    33

    36150

    13859

    782934

    38,34

    Összesen /
    átlagosan

    782934

    150472

    –

    19,22

    • Ha a szerkesztők tényleg csak rövidíteni akarták volna a regényt, akkor az ötödnyi méretcsökkentés nem lett volna valami fényes eredmény. Ők azonban beérték ennyivel, mert a valódi céljuk nem a költségcsökkentés volt, hanem a Szörényi-féle értelemben vett "delfinizálás", vagyis a jó kommunistává nevelendő olvasót kiskorúnak nyilvánító, ideológiai alapon véghezvitt cenzúrázás. (A szó a francia trónörökösnek a XVIII. századig használt elnevezésében, a dauphin-ben leli eredetét. Őt kiskorúságában az etikettnek megfelelő, szűrt tananyaggal kellett ellátni, evégett a nevelői alkalmas módon megrostálták az eléje adandó, jobbára latin nyelvű, klasszikus olvasnivalókat.) És ha a regénynek az ötödét e dicső irodalompolitikai korifeusok nemkívánatosnak (vagyis a közönség elől eltitkolandónak) tartották, akkor felmerül a kérdés, hogy mit kerestek egyáltalán a Tűzzel-vassal környékén. – E kérdés természetesen költői; a történelem megadta rá a választ.

    Szabadkozásom

    Szövegvizsgáló munkám indítékát már leírtam, most pedig rátérnék a kivitelezés legfőbb nehézségére: saját egyenetlen nyelvismeretemre. Mert bizony felnőttként kezdtem el tanulni, emiatt nem is "tudok," hanem inkább "értek" lengyelül. Nyelvtudásom a mai köznyelvet használó írott szövegek szinte teljes megértéséig és nyelvileg helyes lefordításáig terjed, ezért eléggé megbízhatóan azonosítani tudom a két változat közti terjedelmi, esetleg szóválasztásbeli eltéréseket. Passzív szókincsemet egy internetes program 27000 szóra becsülte, amivel a felső 0,37%-ba sorolt engem – de e hízelgő eredmény csak nevetésre ingerel. Hiszen nagyjából ennyi címszót tartalmaz az 1959-es Varsányi-féle szótár is, melyben pedig számos olyan szó akad, amelyet a szövegkörnyezetből se tudnék kitalálni! Beszélni csak két hét lengyelországi tartózkodás után tudok úgy-ahogy. Írásban fogalmazni igen körülményesen, és érezhetően idegenszerű modorban tudok. A lengyel szövegek stilisztikájában nem vagyok jártas, és alkalmanként csak azért használok régi szavakat, mert más nem jut eszembe. Tehát nem vagyok irodalmi értelemben vett fordító, noha a hétköznapi írásműveket, illetve a lassan mondott szövegeket kevés megakadással tudom magyarra fordítani.

    A szövegeket számítógép képernyőjén hasonlítottam össze – lyukas iskolai óráimon, illetve itthon, alvó gyermekeim szuszogását hallgatva. A fordítást ugyanilyen körülmények között végzem. Nyereségre nem törekszem, tudományos hatáskörökbe nem tolakodom. Az általam itt végzett filológiai munka tehát nem szakmabeli ember műve, hanem egy lelkes műkedvelőé. Kérek mindenkit, hogy a kimutatásomban közölt adatokat ezen fenntartás figyelembevételével használja.

    Hol tartok jelenleg?

    Mint a cikk elején jeleztem, 2026. március végére sikerült befejeznem a lengyel és magyar szöveg összehasonlítását. Mivel a fordítás őspéldányát nem találtam meg, én magam vállalkozom arra, hogy szövegpótlásokat (illetve ritkábban szövegkorrekciókat) javasoljak Mészáros István fordításához az eredeti szöveg alapján.

    Április elején belekezdtem a kicenzúrázott részek újrafordításába, és jelenleg a 64 fejezet közül 33-mal végeztem. Ez még csak nyersfordítást jelent, amit csak akkor teszek közzé, ha a tényleges kiadás meghiúsul. A fordítás és a stilizálás során több segédkönyvet, szótárat is használnom kell, de így is maradhatnak benne hibák, esetlenségek. Ezért mindenképpen szükséges lesz fordításkiegészítéseimet hozzáértő lektorálás alá bocsátanom, amit valószínűleg az általam megkeresett kiadó fog megszervezni. Rájuk bíznám azt is, hogy a helyreállított fordításhoz Mészáros István örököseinek hozzájárulását megszerezzék.

    A fordítás során az ezen lap tetejéről elérhető kimutatásokat folyamatosan frissítem, mert apróbb elnézések találhatók bennük, melyek csak a fordítással járó tüzetes átnézéskor fedezek fel. Fejezetenként átlagosan 1–2 szót vagy félmondatot kell átszíneznem.

    Elsődleges források

  • Az 1974-es lengyel kiadás elektronikus változata (a Wolne Lektury című honlapon).
  • Az 1974-es, harmadik kiadású magyar fordítás elektronikus szövege) a MEK honlapján
  • Az 1960-as, első kiadású magyar fordítás papírpéldánya (Európa Könyvkiadó)
  • Az 1954-es lengyel kiadás papírpéldánya (Państwowy Instytut Wydawniczy, Varsó)
  • Az Ossolineumnál megjelent lábjegyzetes kiadás, bőséges bevezető tanulmánnyal. (Zakład Narodowy im. Ossolińskich. Wroclaw, 2023). A PIW 1961-es szövegére támaszkodik, ami arra utal, hogy a szöveg rekonstrukciója már ekkor megállapodottnak tekinthető az ősnyomtatványok és a kézirat alapján. Nagy előnye, hogy az ukrán és latin szövegbetéteket lengyelre fordítja, ezáltal nekem is tetemes segítséget nyújt a jelenleg végzett fordításom során.
  • Az Ossolineum letölthető formában közli a könyv részlegesen fennmaradt szerzői kéziratát is, melyet 2018-ban megvásárolt. Ezt nem használtam fel, mert tartalmának érdemi részét beledolgozták az 1955 utáni PIW-kiadásokba.
  • Az 1954-es lengyel szövegnek nem létezik legális internetes példánya. Az ehhez legközelebb álló 2. papírkiadásnak (1884) a Polona nevű elektronikus könyvtárban található szkennelt oldalaihoz (és pdf-állományaihoz) linkek találhatók a regényről szóló Wikipédia-oldal végén lévő jegyzetekben: 1. kötet, 2. kötet, a 3. kötet 1. része, a 3. kötet 2. része.
  • A Wikipédián többek között szövegformában elérhető az 1901-es Gebethner-Wolff-féle kiadás is, amely valószínűleg a 3. őskiadást követi.
  • https://henryk-sienkiewicz.ovh – a művek szövege lengyelül, fejezetenként, rövid értékelésekkel.
  • A MEK belső keresője. Sienkiewicz nevének beírására 2026 áprilisában 22 művet dob fel találatként, köztük a Tűzzel-vassal Mészáros István-féle fordítását; más művek esetén a fordító más lehet.

    Más fordítások

  • Hazánkban a legtöbben a magyar fordítás után először az angolt szokták keresni. Sajnos e regénynek e tekintetben eléggé mostoha sors jutott. Amerikában (Sienkiewicz által egyedül jogosított fordítóként) Jeremiah Curtin (1835–1906) készítette az első angol fordítást. Ez azonban több okból is kifogásolható: Curtin a regény fordításakor nem tudott kellőképpen lengyelül, alkalmasint az orosz fordítást kellett használnia mankó gyanánt. Emellett igencsak sietett, mert főként nyereségre és hírnévre törekedett. A fordításban igen sok hiba található (félreértett szavak, szólások, oroszos torzítású helynevek), és a stílusa is eléggé lapos, melyen nem üt át a lengyel eredeti hangulata. Bővebb értékelés végett ajánlok egy jó cikket. Meg kell jegyeznem, hogy Sienkiewicz népszerűsítésére az Egyesült Államokban Jeremiah Curtin végezte a munka dandárját.
  • Curtin munkája után nem sokkal jelent meg Samuel Binion angol fordítása, mely amannál kevésbé terjedt el (mert Curtin lekötötte magának az összes amerikai terjesztési jogot), noha valamivel ügyesebben végezte el a munkát.
  • 1991-ben egy új angol fordítás jelent meg Wiesław Stanisław Kuniczak tollából. Érthető módon ennek nincs legális internetes példánya, és az Amazontól is csak papíralakban lehet megrendelni. (Vigyázat, az ugyanitt felkínált elektronikus változat csalóka módon a Curtin-féle szöveget tartalmazza!) Ez a fordítás erősen körülíró jellegű, bőbeszédű, és elsősorban az amerikai átlagolvasó (jóval a magyar átlag alatti) képességeit, érdeklődését tartja szem előtt, ezért szövegkritikailag majdnem használhatatlan. Másfelől viszont sokat segített nekem a nehezen fordítható szavak, utalások feloldásában. E két fordításról ideiktatok egy lengyel nyelvű cikket odt- ill. pdf-formában.
  • Honlapomon nemsokára meg fog jelenni a regény 1915-ös, Bányai Károly-féle fordítása. Ennek nyers szkennelménye elérhető szövegesen és Word dokumentumként.
  • A hálóról ilyen-olyan trükkökkel le lehet tölteni a regény (akár 1945 utáni) orosz, ukrán, német, bolgár, horvát, olasz, spanyol, román stb. nyelvű fordítását. Ezeket még nem vizsgáltam át, de első megtekintésre úgy látom, hogy nincsenek jelentős mértékben megvágva.
  • Jelentősebb kihagyásokat csak Vaszil Koszarnak 1918-ban, a kanadai Edmontonban megjelent, s a diaszpórán kívül jóformán ismeretlen maradt ukrán fordításában találtam, mely azonban egyébként is csak az 1. kötet I-XXI. fejezeteit tartalmazta. Ebből két szemelvényt csatolok képként, melyek azt mutatják, hogy a fordító az első fejezetben Hmelnickij külsejének leírásából kinyeste a visszataszító, tatáros ravaszság említését, illetve hosszabban kiollózta a műből Tatarczuk és Barabasz népítélet általi kivégzésének borzalmait. (A fordítás egy része szöveges formában elérhető a Wikiforrás egyik oldalán.)

    • *

    Kapcsolódó irodalom

  • Mindenekelőtt ajánlom olvasásra Szörényi László már idézett, mára a téma klasszikusává vált cikkgyűjteményét: Delfinárium – Filológiai groteszkek. (3. bővített kiadás: Nap Kiadó Kft., 2025.) A tudós szerzőnek a gazdagon kínált tartalom mellett a fölényesen vitriolos stílus is erőssége – de hozzá kell tennem, hogy ő leginkább a magyar irodalom szocializmusbeli csonkításait pellengérezte ki.
  • A magyar klasszikusok csonkított kiadásaiból kitűnő szemlézés található Horváth Attila tanulmányában (A cenzúra működési mechanizmusa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában).
  • A Sienkiewicz regényeiből a XX. század közepén készült magyar fordítások cenzúrázása még nincs összességében feldolgozva. Én csak Tomoriné Szesztay Anna Lenke már idézett cikkét (Henryk Sienkiewicz Sivatagon és vadonban című regényének cenzúrázott magyar kiadása, 2023) találtam a hálón – némiképp részletekbe ereszkedő, de műfajából fakadóan csak tallózásra vállalkozó feldolgozásul.