RÉVÉSZ IMRE: KÁLVIN ÉLETE ÉS A KÁLVINIZMUS
FÜGGELÉK: A KÁLVINIZMUS
[303]
I.
A kálvinizmus jelleme általábanMidőn Kálvin mint reformátor fellépett, a Zwingli és Luther nyomán fejlődött reformáció már mély medret mosott magának, s az új eszmék nagy terjedtséget nyertek szerteszét. Túl van minden kétségen, hogy ezen eszmék által Kálvin is érintve vala, s egyáltalában nem volt kezdetben oly független Luthertől és Zwinglitől, mint e két reformátor egymástól. Kálvin lelke azonban mindjárt a reformátori fellépés után csakugyan teljes önállóságra emelkedett. Ő a reformáció eszméinek és elveinek nem egyszerű másolója és terjesztője vala, hanem a dolgok gyökerének mélyéig ható, önálló ésszel és független jellemmel fogta fel és terjesztette azokat. Innen van, hogy az általa megindított és végrehajtott reformáció, bár magára a tantartalomra tekintve igen sok ponton összetalálkozik a lutheri reformáció tételeivel: az egészet áthatő szellemre, irányra és színezetre nézve mégis csakugyan különbözik attól, úgyhogy nem a tanok, de a gyakorlati élet mezején is lehet és van sző a kálvinizmusról.
A kálvinizmus egyik fő jelleme ez: a vallás dolgában egyesegyedül az élő Isten és az Ő szent igéje előtt kell meghajlani. A teremtő és teremtmény, a vég-
304
hetetlen és véges, az isteni és emberi között a különbség tehát a legszigorúbb következetességgel keresztül van vive. A hívő léleknek teljes önállósággal és közvetlenül az isteni alapon kell állania, s mindaz, ami őt az istenivel való közvetlen egybeköttetéstől elválasztaná, mint pl. egyházi atyák, zsinatok, tudósok, symbolumok stb. nem egyebek, mint emberiek, s így feltétlen és szabályozó tekintéllyel semmiképpen nem bírnak. Innen van, hogy mig maga az ágostai hitvallás is hallgat a Szentírás feltétlen és egyedüli tekintélyéről, ezt, mint egyik s legfőbb alapelvet a kálvinizmus befolyása alatt keletkezett minden hitvallás határozottan és szigorúan megtartja s hirdeti.
Ezen fő elv, illetőleg jellegzetesség a legnagyobb határozottsággal és szigorú következetességgel átmegy a külső egyházi élet mezejére is.
A lutheri reformáció elve ez vala: mindent meq kell hagyni az egyházban, amit az Isten igéje meg nem tilt. A kálvinizmus elve pedig ez: mindent el kell törölni az egyházban, amit az Isten igéje nem parancsol.
Bármi rokonnak lássék is első tekintetre e két elv egymással, voltaképpen mégis lényeges különbség van közöttük. A lutheri elv először is a középkori egyház létállapotát, intézményeit, szokásait stb. veszi figyelembe, s konzervatív elv szerint jár el, mindazt fenn akarván tartani, amit a Szentírás meg nem tilt. A kálvinizmus tabula rasa-nak tekinti az egész létállapotot, s csak egyedül azt veszi figyelembe, hogy mit parancsol az Írás, és azt, amit nem parancsol, kérlelhetetlen szigorúsággal eltörli. Az egyik nagy tért hagy az emberi szabadság, művészet stb. számára; a másik az isteninek mindent kizáró feltétlen tekin-
305
télyéhez ragaszkodik szigorúan. Innen van, hogy midőn Karlstadt s vele egy idő tájban Zwingli az egyházi külsőségekre nézve a leggyökeresebb reform elvei szerint járnak el, Luther felindul és ezt írja: "nekünk a középúton kell maradnunk." A jó, szelíd Melanchthon pedig még 1530-ban Augsburgban nem kételkedett azt nyilvánítani a római egyház bíborosai előtt, hogy őt igen kevés dolog választja el a pápaságtól, de a legmélységesebb szakadék a helvétáktól.
Az említett fő jellem különösen kitűnik már a reformáció korszakában, a két iránynak a pápasághoz való viszonya folyamán. A lutheranizmus a pápaság irányában csaknem teljesen az önvédelem körében maradt, a kálvinizmus ellenében pedig határozottan támadólag lépett fel; a kálvinizmus pedig míg egyfelől folyvást békejobbot nyújtott a lutheranizmus felé, a pápaság ellen a leghatározottabb tagadással és támadással lépett fel. Innen van, hogy míg azok, kik a valódi kálvinizmus zászlója alatt állottak, soha a legnagyobb vész idején sem alkudoztak, hanem seregestől hullottak el mint vértanúk; addig ama korszakból a lutheranizmus mezeje alig mutathat fel vértanúkat. Így fogom fel a dolgot nemcsak én, hanem így fogja azt fel többek közt a világhírű egyháztörténetíró, Merle d' Aubigné is, s nem gondolnám, hogy a történeti tényekből elvont jellemző tanulságokat, bárki is felekezeti elfogultságnak vagy sértésnek vehetné.
Voltak, kik a kálvinizmust a jezsuitizmussal is össze szokták hasonlítani, de természetesen úgy, mint a két leghatározottabb végletet. E szempontból valóban több ponton találkozni látszanak egymással. Mind-
306
kettő a XVI. század nagy eszmeharcának utolsó s legerőteljesebb gyümölcse; csakhogy az egyik az evangéliumnak, a másik Rómának fáján termett. Az egyes ember kevélységét, sőt önérzetét is mindkettő megsemmisíti, áldozatul viszi; csakhogy az egyik a látható egyház, tehát emberek; a másik pedig egyes-egyedül az Isten számára. Mindkettő hősi elszántságot és áldozatkészséget kíván; az egyik Rómáért és saját társulati érdekeiért; a másik az örök igazságokért s az azokon nyugvó meggyőződésért. Az egyik a küzdés jutalmául nagy világi előnyöket és uralmat; a másik vértanúi koszorút és Istenben való nyugalmat mutat fel.
A másik fő jellemvonása a kálvinizmusnak az, mely szerint az egyház a hitből származik, vagyis a hívő egyénekből alakul meg, a lutheranizmus szerint pedig inkább az egyház előzi meg és szüli a hitet; tehát az első a hívő egyén önállóságára, a másik pedig az egyházi társadalomra helyezi a fősúlyt. Innen van, hogy ott, ahol a kálvinizmus teljes erőben él, papi uralomról szó sem lehet, míg ellenben a szigorú lutheranizmus szerint az egyes hívőkre nézve a lelkész nemcsak predikátor, hanem lelki atya, sőt majdnem gyóntató, Claus Harms (*) szerint pedig már éppen áldozópap. A kálvinizmus szerint a hitvallások és symbolikus könyvek nem egyebek, mint az egyház időszerű nyilatkozatai s merőben emberi művek, a szigorú lutheranizmus szerint pedig hitszabályzó tekintéllyel bírók, sőt majdnem Istentől ihletettek. A kálvinizmusnak a hívők egyéni szabadságát s minden emberi tekintélytől való függetlenségét valló elve szülte egyfelől azt, hogy a reformált egyház kebeléből többrendbeli felekezetek sza-
(*) Claus Harms (1778–1855) kieli lelkipásztor, 1817-ben a lutheri ortodoxiához való visszatérés programját hirdette meg. [NF]
307
kadtak ki és alakultak, de másfelől azt hogy a Kálvin szerint reformált egyházi élet csakugyan inkább gravitált a valódi katolicitás, vagyis az egyetemes anyaszentegyház eszménye felé, mint a lutheranizmus, amely, míg egyfelől inkább megóvta a maga társadalmi egységét, másfelől a felekezeti kizárólagosság és türelmetlenség veszedelmének is ki vala téve.
Végre az is egyik fő vonása a kálvinizmusnak, hogy tiszta, világos, ésszerű meggyőződésben és a lelkületben is múlhatlanul meg akar nyilatkozni. A kálvinizmus szerint még az nem elég, hogy a keresett igazságokat a Szentírásban megtaláljuk s jámbor lélekkel s hívő kedéllyel felfogjuk; hanem elő kell állani az emberi észnek és tudománynak is, s a megtalált igazság felől bebizonyítania, hogy az valóban és tárgyilagosan is igazság. Az ember összes szellemisége által ekként felfogott igazságnak aztán, az egész embert áthatnia s annak világnézetében s jellemében és lelkületében is határozottan nyilatkoznia kell.
Ezen jellemvonás alkotja a kálvinizmus egyik legfényesebb oldalát, de ebből származott számos hibája is.
Az úgynevezett természeti teológia, az írásmagyarázat a maga számos segédtudományával, a rendszeres hittan és erkölcstan, s több más tudomány oly nagyszerű és erőteljes fejlődésnek indult a reformált egyház kebelében, a kálvinizmus említett alapelve következtében, miszerint évtizedeken, sőt századokon keresztül egy felekezet sem volt képes aránylag annyi valódi tudós főt felmutatni, mint a reformált egyház; s a racionalizmus bármely más egyháznak többet árthatott, mint ennek, mert
308
az észt és tudományt sohasem ignorálta. – A kálvinizmus ezen elve, a többi társelvekkel egyesülve szült több világtörténeti értékű nagy jellemet‚ úgy a parlamentek és miniszteri padok, mint a harcmezők számára. De ezen elv volt egyszersmind az is, mely, ha túlzásba esett, zordonná, sivárrá tette a kedélyt, az elmét a kétkedés folytonos vergődéseiben tartotta, vagy merész szárnyakon oly magaslatra vitte, ahonnan az leszédült; a néha-néha inkvizícióvá fajult egyházi fegyelem által pedig megtámadta az egyéni szabadságot, betört a családok sértetlen szentélyébe, s hideg leheletével lehervasztotta az élet költészetét.
Igenis ez a túlzó kálvinizmus hatása; de azt ne vélje senki sem, hogy a Kálvin által megállapított vallástani elvek és egyházi élet a költészetnek és a művészetnek oly rettentő megölő gyilkosai volnának, mint azt némelyek olykor hirdették.
Igaz, hogy a kálvinizmus szerint az egyház, mint ilyen nélkülözheti, sőt bizonyos tekintetben elv szerint nélkülözi a művészet termékeit; de ebből teljességgel nem következik, hogy akár egyesekben, akár társadalmakhan elfojtsa a művészet csíráit. Templomban nem használ sem képeket, sem szobrokat, s nem egy eset van reá éppen hazánkban is, hogy római katolikus vagy evangélikus templomokban kálvinista művészek művei állanak. Valódi nagy költők pedig a kiválólag kálvinista népek körében szintúgy támadtak, mint másutt. Shakespeare (*) és Milton kálvinista vala, sőt az utóbbi éppen tudós kálvinista teológus, s egy terjedelmes rendszeres hittannak szerzője. Hazánkban Batizi Andrástól vagy Tinóditól
(*) Shakespeare valószínűleg egyik felekezetnek sem volt tételes hitvallója, olyannyira, hogy nemly római katolikusok is maguknak követelik őt. [NF]
309
kezdve Csokonai Vitéz Mihályig, vagy éppen Arany Jánosig a magyar kálvinista felekezet nem adott-e a nemzetnek kitűnő költőket? Sőt, noha műbölcsész teljességgel nem vagyok, mégis ki merem fejezni azon sejtelmemet, hogy van a kálvinizmusban valami sajátságos szellemi erő, mely a valódi költészetnek kitűnő ápolója. – Művészi szónokokat és írókat, zenészeket és zenetudósokat is felmutathat a kálvinista egyház mind nálunk, mind másutt, legalább oly számban, mely a kálvinizmusról elhárítja azon vádat, mintha az a művészetnek egyáltalában pusztítója volna.
II.
A predestináció vagy elővégzetA keresztyén egyházi tudomány mezején már az apostolok korától, tehát eleitől fogva kiváló kérdés volt az, hogy vajon mi szerez az embernek Isten előtt megigazulást és üdvösséget. A középkori római katolikus egyház kebelében teljes végletig kifejlődött és szabályozó tekintélyűvé lett azon nézet, hogy az ember saját jó cselekedetei által is nyerhet Isten előtt üdvösséget, sőt oly fokára eljuthat az erkölcsi tökéletességnek, mely szerint nemcsak teljesen betöltheti az Isten törvényét, hanem még felesleges jókat is cselekedhetik. Itt van a bűnbocsátó levelek eredete, melyek által ti. a Krisztus és szentek felesleges jótettei és érdemei az egyház, illetőleg a pápa által azoknak ajándékozhatók, kik annyi jót sem tettek, mint amennyit tartoztak volna. Az innen származott visszaélések rajzolásának itten nincs helye.
310
A reformációnak igen könnyen sikerült gyökerestől megdönteni a római katolikus egyház nézeteit, s azok ellenében felállítani és megvédeni azon igazságot, hogy Isten törvényét egészen be nem tölthetik s teljes erkölcsi tökéletességre el nem juthatnak még a legnagyobb szentek sem: annálfogva Isten előtt való megigazulásunkat és üdvösségünket egyáltalán nem jótetteink által, hanem egyes-egyedül Isten irgalmából nyerjük el a Jézus Krisztusba vetett hit által. És ennyi teljesen elég lett volna a lelki békét óhajtó vallásos kedélyek megnyugtatására.
Kálvin azonban e ponton meg nem állapodott, hanem mint Hagenbach igen helyesen és szépen mondja: "nem elégedvén meg azzal, hogy a nap jótékony sugaraitól melegséget nyerjen, erős szemekkel nézett, mint a sas, a megemésztő tűz fényébe; azon kősziklacsúcsra akart felhágni, mely magasan a felhők közé nyúlik, kopár tetején megszűnik minden tenyészet, s rajta egy szál hasznos növény nincs már". Így jutott Kálvin a maga rettenetes következetessége által azon állításra, miszerint az Isten az emberek megromlott tömegéből már eleve csak egy bizonyos meghatározott számot választott ki az üdvösségre és örök életre; a többieket pedig örök kárhozatra rendelte. Az Istennek ezen örök végzése ellen, vagy annak megváltoztatására az ember sem jót, sem rosszat egyáltalában nem tehet. Aki eleve elválasztatott, az a kegyelemből sohá és semmiképen ki nem eshetik; aki el nem választatott, bármit tegyen, mégis az örök kárhozat fia marad. És hogy az Isten a maga szabad tetszése szerint csak némelyeket választott az örök életre: abban
311
semmi igazságtalanság nincs; mert miután az emberi természet annyira meg van romolva, hogy az minden jóra merőben képtelen, nem mástól, hanem egyedül az Istennek örök tetszésétől függ az, hogy kiket rendel örök életre, s kiket hagy kárhozatban. Azon ellenvetésre, hogy eszerint az embernek a jóra igyekeznie sem kell, Kálvin ily értelemmel felett: Isten törvényei tiszták, világosak és határozottak; annálfogva azok szerint élni köteleztetve vagyunk, s aki azokat megsérti, büntetésre méltó; Isten elővégzeti akaratja ellenben titkos, elrejtetett, s efelett tépelődnünk nem kell. Ily értelemmel nyilatkozik e tárgy felett nagy reformátorunk, Dévai Bíró Mátyás is.
Vajjon mi vezette Kálvint a feltétlen elővégzetnek sok tekintetben rettenetes tanára?
Nem tartom általános értékűnek e ponton sem azt, amit sokan említettek már, hogy ti. a mélyebben gondolkozó fők és erősebb jellemek, mint pl. a sztoa bölcsei, Ágoston, Nagy Frigyes, Napóleon stb. rendszerint fatalisták valának, míg ellenben az inkább messze terjengő, mint mélyreható elmék s ingatag jellemek, mint pl. a reformáció korából Erasmus, Melanchthon és mások, a vakvéletlenben és a sorsjátékban hittek, amit Kálvin merőben elvetett. Annyi bizonyos, hogy azon alaptételek, melyekből egy mélyen és szigorú következetességgel gondolkodó fő, mint amilyen Kálvin volt, a feltétlen elővégzet tanát levezetheti, magában a Szentírásban s különösen Pál apostol leveleiben megtalálhatók, s aligha képes lenne valaki, akár a mi korunkból is, csupán a dialektika fegyvereivel Kálvin tanait megdönteni. Korunk egyik kitűnő teo-
312
sa, Hase egyenesen a dolog velejére tekintve mondja, hogy a feltétlen elővégzet tanát az Isten feltétlen mindenhatóságának s az ember feltétlen Őtőle függésének eszméjéből vezette le Kálvin; s ha a szempontból vesszük is a dolgot, az említett alapeszmékből aligha lehetne szigorú következetességgel más eredményt levonni, mint amit Kálvin levont.
Nem célunk e helyen sem mellette, sem ellene vitázni Kálvinnak, annyival inkább, mert az efféle viták az elmét élesíthetik ugyan, de a szívet rendszerint elkietlenítik, sőt megmérgezik. Kálvin korából is inkább az érzelem és erkölcsi önérzet, mint a szigorú tudományosság fegyvereivel harcoltak sikerrel az elővégzet tana ellen. Kálvin minden ellenzést emberi túlbizakodottságból, önhittségből és kevélységből eredőnek tartott, s rendkívüli észerejével, tudományosságával, Szentírás magyarázati készültségével s tiszteletet parancsoló feddhetetlen apostoli életével, a feltétlen elővégzet rettenetes tanának tekintélyét a tudomány mezején folyvást fenn tudta tartani.
III.
Az Úr vacsorájaAz Úr vacsorája felett való felekezeti viták veleje rendszerint azon kérdés körül forgott, hogy mi a valódi értelme Krisztus ezen szavainak: "ez az én testem‚ ez az én vérem"; vagyis hogy micsoda tehát voltaképpen az, amit az Úr vacsorájában részesülő a kenyérben és borban magához vesz.
A reformáció a római katolikus egyház kebelébe azon, még ma is fennálló nézetet találta e tekin-
313
tetben, miszeriut a kenyér és bor igazán és valódilag átváltozik Krisztus valóságos testévé és vérévé, annyira, hogy a kenyérnek és bornak csupán külső színe vagy látszata marad meg, voltaképpen pedig nem egyéb az, mint valóságos test és vér.
Ennek ellenében Luther azt állította, hogy átváltozás teljességgel nem történik meg ugyan, de az Úr vacsorájában részesülő a kenyérhen és borban s azokkal együtt és azok alatt mégis a Krisztus testének és vérének állományát, lényegét veszi magához, és pedig testi szájjal, akár hívő, akár hitetlen légyen.
Zwingli azt tanította, hogy a kenyér és bor csupán jelei a testileg semmiképen jelen nem lévő Krisztusnak, s az ő halálára és érdemére emlékeztető eszközök. – Zwingli tehát nemcsak az átváltozást tagadta, amiben Lutherrel egyezett, hanem tagadta a Krisztus testének és vérének bármi szín alatt s bármi módon értelmezett jelenlétét is; szerinte mind a hívő, mind a hitetlen csupán és egyedül kenyeret és bort vesz magához, melyek szimbólumok, jelek s az egész Úrvacsorája emlékünnepély.
Kálvin értelmének velejét ily értelemmel szokták előadni a teológusok: amidőn az ember a kenyeret és bort magához veszi, ugyanakkor, de egyedül azon esetben, ha valódi hite van, lelkével, vagyis lelkileg élvezi a Krisztus megdicsőült testét is. Ezen megdicsőült test folyvást az égben van ugyan és semmiképen nincs jelen a földön; a lélek azonban hit által felemelkedik hozzá, s az abból kiszármazó természetfeletti erő titkos módon táplálja és erősíti a lelkeket; – a hitetlen ember pedig csupán kenyeret és bort vesz magához, és semmi egyebet.
314
A teológiai tudományos kifejezések szövevényeiben s a XVI. század iskolai szógyötrelmeihen nem jártas olvasó bizonyosan sok kétest és homályost talál Klávin nézetében. Lássuk tehát egy nagy fontosságú helyről az ő saját szavainak tartalmát, mely legilletékesebb kifejezője az ő értelmének.
Az Úr vacsorája felett, miként több külföldi reformált egyházban, úgy nálunk is, a korinthusiakhoz írott első levél 11. részének 23. s azt követő verseit szokták felolvasni. Kálvin ezen verset magyarázván, ama nagy fontosságú szavakhoz; "ez testem," ily magyarázatot tesz: "Nem számolom elő azon szerencsétlen vitákat, melyek korunkban ezen szavak értelme felett az egyházat gyötörték. Vajha örök feledés borulna rájuk. – Először is szokásom szerint nyíltan és őszintén megmondom, mit értek ezen szavak alatt. – Krisztus a kenyeret nevezi az ő testének ; mert azon ízetlen költeményt, mintha Krisztus ama szavaknál nem a kenyérre, hanem öntestére mutatott volna, minden vitatkozás nélkül megvetem. De az a kérdés, hogy mi értelemben nevezi Krisztus a kenyeret a maga testének? Oly értelemben, mint amilyenben János a Szent Lelket galambnak nevezi. A Lélek galamb alakjában meg, s neve átvitetik a látható jegyre. ti. a galambra. Hasonló névcsere van itt is, midőn a kenyér neveztetik, mint hogy az a testnek jegye vagy szimbóluma. ... A kenyér Krisztus testének neveztetik, mert annak bizonysága, hogy valóban az adatik nekünk, amit ábrázol; vagyis az Úr ama látható jeggyel együtt a maga testét is adja nekünk, mert nem csalárd ő, hogy üres ábrázatokkal űzzön velünk játékot. – Most
315
lássuk, hogy mi módon adatik nekünk Krisztus teste? Némelyek szerint úgy, hogy részesülünk mindazon jókban, melyeket Krisztus nekünk a maga testében szerzett. Ezekben azonban véleményem szerint csak úgy részesülünk, ha a Krisztussal teljesen egyesülünk, az ő tagjaivá s vele egy életté, egy lényeggé leszünk. De miként lehet ez, ha a Krisztus teste az egekben van? Némelyek véghetetlen, mindenütt jelenlévő testről beszélnek, ami képtelenség. Az iskolai tudósok dicsőséges testet emlegetnek, de úgy, hogy az végül is ott van szerintük a kenyérben. Én tagadom a Krisztus testének mind helyszerű jelenlétét, mind leszállását, mind végtelen kiterjedését. A Szent Lélek az, ki a hívő lelkeket a Krisztus testével csudálatos és titkos módon egybeköti
" stb.Kálvin tehát csakugyan középen áll Zwingli és Luther között. Luthertől eltér, amennyiben tagadja, hogy a kenyér valami egyéb is volna, mint csupa kenyér, ő külső jegynek veszi azt éppen úgy, mint Zwingli, s szerinte is a testi száj csak egyedül puszta kenyeret élvez; Krisztus láthatatlan dicsőséges testével pedig csak a hívők lelkei egyesülnek a Szent Lélek munkája által. De Zwinglitől is határozottan eltér annyiban, amennyiben tagadja, hogy az Úr vacsorájában a léleknek csupán a visszaemlékezés mezején kellene forognia, hanem azt állítja, hogy a részesüléskor a hívő lelkek teljesen magukhoz ölelik a Krisztust és egyesülnek vele.
Némelyek azt állítják, hogy Kálvin eleinte egészen a Luther értelmét követte, s csak későbben tért el tőle, a helvéták iránti kedvkeresésből. Ezen nézet egyáltalán nem áll meg. Kálvin már az Institutio első
316
kiadásában s több korábbi művében határozottan eltér Luthertől, sőt nyíltan kifejezi, hogy annak nézeteit nem helyesli. Nem olyan ember volt ő, aki bármi oknál fogva is tettetéshez, képmutatáshoz, s az egyszer megismert igazság ügyében engedékeny alkudozáshoz folyamodott volna. Láttuk, hogy a szelíd és félénk Melanchthont is miképpen bátorítá s inté állhatatosságra gyakorta.
IV.
Istentisztelet. Egyházi szertartások.A kálvinizmus alapelvei szerint az istentisztelet a lehető legegyszerűbb, s egyáltalában nem a külső érzékekre, sőt nem is a szívre vagy kedélyre, hanem a lélekrere és az értelemre kell annak irányoztatva lennie, teljes mértékben. Itt is, miként az egyházi élet más mezőin kérlelhetetlenül eltörlendő mindaz, ami a Szentírással s az és apostoli egyház példájával nem igazolható. Az Isten lélek; lélekben és igazságban kell tehát őt imádni; – az istentisztelet egészen és közvetlenül a lélek dolga. Képek, szobrok, ereklyék, oltárok‚ gyertyák, papi formaruhák s több számtalan effélék számára nincs irgalom. Az istentisztelet mezején a nemzeti nyelv a maga teljes és feltétlen jogaiba visszaszáll, és nem szabad ott semmi oly mozdulásnak történnie, melyet a gyülekezet nem ért, s melyből lelkével közvetlen hasznot nem vehet.
Ezen elvnek nem Kálvin volt a feltalálója és első hirdetője. Őelőtte már Karlstadt, Zwingli s éppen Genfben is Farel nyíltan hirdették, sőt ugyancsak forradalmi erővel keresztül is vitték ezt. Kálvin pedig
317
az elvet nem csak elfogadta, hanem tudományosan megalapozta, s a gyakorlati életben is rendületlen következetességgel keresztülvitte és megszilárdította. Mily hősi erő, mily nagy kitartás kellett ehhez különösen Genfben, melyet a francia és olasz római katolicizmus vett körül, a maga számtalan középkori szertartásával és fényes istentiszteletével, s melynek kebelében a misét szolgáltató papok legottan feltünedeztek, mihelyst Kálvin tekintélyének napját hanyatlani sejtették.
Lássunk egy-két fő pontot részletesen!
A vasárnapi általános istentisztelet, melynek fő- és központja az igehirdetés, főbb pontjaiban ily renddel megy véghez:
A bibliaolvasó néhol a szószékhe, másutt az Úr asztala mellé lépvén, így szól: "Segedelmünk legyen az Isten nevében, aki teremtette az eget és a földet! Atyámfiai, hallgassátok figyelemmel és tisztelettel az Isten igéjét!" – s ekkor felolvas bizonyos részeket a Szentírásból. Ezután a gyülekezet énekel; majd a tízparancsolatot olvassák fel, ezen előzetes figyelmeztetés után: "Hallgassátok figyelemmel és tisztelettel az Isten törvényének tíz parancsolatját, amint az meg van írva Mózes II. könyvének 20. részében." A tízparancsolat felolvasója ezt mondja végül: "A törvénynek summája, amint azt a mi Urunk megmondotta az Ő evangyéliomában, szent Máté szerint a 22. részben, nem más, mint ez: Szeressed a te Uradat, Istenedet" stb. stb.
Ezután a szolgálatban lévő lelkipásztor lép fel s rövid fohászban segítségül híván az Isten nevét, így szól: "Atyámfiai! Mindenki közületek álljon az Úr
318
eleibe, vallja meg bűneit, mondván lelkében én utánam ezen szavakat." Itt következik az úgynevezett bűnvalló könyörgés, melyet maga Kálvin fogalmazott: "Mi Jrunk, Istenünk, örökkévaló és mindenható atyánk, elismerjük és nyilván megvalljuk szent felséged előtt, hogy mi, mint nyomorult bűnösök fogantattunk, gonoszságban és romlottságban születtünk, a gonoszra hajlandók, a jóra pedig képtelenek vagyunk, s mint ily bűnösök, szent parancsolataidat szünet nélkül általhágjuk. Ez által a te igaz ítéletedből végveszedelmet vonunk magunkra. De íme, óh mi Urunk, mélyen fájlaljuk, hogy téged megsértettünk; kárhoztatást mondunk magunk és bűneink felett, igaz bűnbánattal óhajtván, hogy a te kegyelmed legyen segítségünkre nekünk, nyomorultaknak".
"Mutasd meg tehát a te irgalmadat mi irántunk, ó, végetlen kegyelmű és irgalmú atyánk és Istenünk, a te Fiadnak, a Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak nevében; s eltörölvén a mi bűneinket s lemosván tisztátalanságunkat, növeld bennünk naponként a te Szent lelked ajándékait, hogy gonoszságunkat szívünk mélyében elismervén, naponként elégedetlenebbek legyünk magunkkal, s igaz bűnbánatra ösztönöztessünk, és ez eddig való életünket bűneinkkel együtt eltörölvén, az igazság és ártatlanság teelőtted kedves gyümölcseit teremhessük a mi Urunk, Jézus Krisztus által."
Ezután a gyülekezet énekel, s ennek végével a lelkipásztor az Istennek Szent Lelkétől kér segedelmet arra, hogy az igét híven, az Isten nevének dicsőségére s a gyülekezet építésére hirdethesse, s hogy azt a nép lelki alázatossággal és engedelmességgel fo-
319
gadja. Ezen könyörgés után következik az egyházi beszéd; majd egy terjedelmes utókönyörgés, melyben a gyülekezet hálákat ad a hirdetett igéért, könyörög az élet lelki és testi szükségeiért, az anyaszentegyházért, fejedelmekért, elöljárókért, betegekért, bujdosókért és üldözöttekért stb. Ezután felolvassák az apostoli hitformát; a nép egy vagy két verset énekel, s a lelkipásztor megáldó szózattal bocsátja el a gyülekezetet, s egyszersmind inti azt önkéntes adakozásra.
Az istentisztelet ezen rendét maga Kálvin állapította meg ekként; ő fogalmazta a bűnvallást és az egyházbeszéd utáni könyörgéseket is, melyeket az istentisztelet egész rendjével együtt igen kevés különbséggel mai napig több külföldi reformált egyház megtart.
Az eredeti kálvinizmus szerint a fő istentisztelet szerkezetének lényege tehát ide megyen ki: a nép előtt olvassák az Isten törvényét, mely megszabja teendőinket s kimutatja a célt, mely felé törekednünk kell; de a nép mélyen érzi, hogy e céltól mily messze marad, s mennyire nem képes betölteni a törvényt, nyíltan bevallja tehát a maga bűnös és romlott voltát, s egyedül az Isten irgalmára támaszkodva bűnbocsánatért s újjászületésért esedezik. Az egyházi beszédet közvetlenül megelőző könyörgés már nincs szorosan megszabva, tartalma azonban részint az Isten tökéletességeinek dicsőítése, részint és főként a mindjárt következő igehirdetésre való vonatkozás, hogy ti. az Isten adjon ahoz kegyelmet és sikert. Az egyházi beszéd szorosan az Isten igéje körül forog, s voltaképpen nem más, mint annak magyarázata. Az utókönyörgés kezdete is az éppen lefolyt igehirdetésre
320
vonatkozik és hálákat ád érte; de a lélek itt már a földi élet viszonyainak széles mezejére s a jövendőre tekint, s könyörög nem csak önmagáért, hanem a hazáért, nemzetért, minden sorsú emberekért, az egész emberiségért; S végül az apostoli hitforma elmondásával ünnepélyesen kijelenti, mintegy proklamálja, hogy ő a keresztyén anyaszentegyház apostoli közös alapján áll, és azon mindvégig megmaradni akar. Az úri ima csak egyszer jő elő, ti. az utókönyörgés és az apostoli hitforma között; sőt a skótoknál határozottan meg van tiltva annak minden alkalommal történő elmondása, hogy puszta gépiességgé ne fajuljon.
Az egyházi beszéd alatt a férfiak feltett kalappal vannak még a templomokban is, éppen úgy, mint mi a szabad ég alatt tartott temetési tisztességtételek alkalmával.
Az Úr vacsorájának kiszolgáltatása igen egyszerű s lényegében a miénkkel egyező. Azon bűnbánati könyörgés és hitvallás azonban, melyek a mi úrvacsorai ünnepélyünk kezdetén előfordulnak, már elmaradnak, mert a fő istentisztelet folyamán, mint annak rendes kiegészítő részei már el vannak végezve. A végvacsora szereztetésének története éppen úgy, mint nálunk, a korinthusiakhoz írott első levélből olvastatik fel. Az egész úrvacsorai agenda könyörgésből, intő szózatból és hálaadásból áll. Osztás közben egyes szentírási helyeket mondanak a papok a részesülőkhöz, s a szószékből bizonyos alkalmi részeket olvasnak. A poharat oszthatja nem lelkipásztor is. Végül a bezáró megáldás előtt a Simeon énekét énekli az egész nép fennállva. – Néhol, mint pl. Skóciában és Hollandiában egymást felváltó seregek-
321
ben hosszú asztalok mellé ülnek az Úr vacsorájában részesülők, s a szent jegyeket, melyeket az asztal fején ülő pap indít meg, maguk a részesülők adogatják egymásnak kézről-kézre. – Másutt, mint pl. Zürichben, nem mozdul ki a nép a székekből, hanem a papok s a mellettük szolgáló presbiterek viszik a kenyeret és bort a székek végeihez, s a bent ülők szinte kézről-kézre adogatják azokat egymásnak. Magában Genfben már éppen úgy az Úr asztalához járul a nép, mint nálunk. Sok helyen a legegyszerűbb tiszta fehér abroszok, közönséges tányérok, s éppen nem arany vagy ezüst kelyhek, hanem fapoharak vannak használatban.
A szigorú kálvinizmus szerint az Úr vacsorája kiszolgáltatásának helye egyedül a templom, s magánházaknál csak azon esetben engedhető meg, ha ott egy több vagy kevesebb tagokból álló kis gyülekezet alakult, amidőn az egész szertartásnak a megszabott módon kell itt is lefolynia, éppen úgy, mint a templomban.
A kiszolgáltatás rendszerint a vasárnapi vagy ünnepi fő istentisztelet végén történik, évenként néhol négyszer, másutt többször. Annyi azonban bizonyos, hogy sehol a kálvinista sőt az összes keresztyén világban sohasem mondják azt, amit nálunk néhány évtized óta néhol mondani szoktak, hogy ti. "most azért szolgáltatunk Úrvacsoráját, mert új kenyér vagy új bor van, mivel jól tudják, hogy a váltság munkájának s az úrvacsorai ünnepélynek semmiképpen sem lehet szerző vagy indító oka az új kenyér vagy új bor. Ezen visszaélést, melyet a mi őseink sem ismertek, egyszerűen el kell törölni minél előbb.
322
Ez azonban nem azt teszi, hogy tehát nyár végén és ősszel, a kánonaink által meghatározott időben Úrvacsoráját ne szolgáltassunk, hanem azt, hogy az úrvacsorai ünnepélyt, mely önálló és független a maga mivoltában, ahhoz nem tartozó dolgokkal ne kössük össze, mint indokokkal.
A keresztség is mindenkor templomban s az egész gyülekezet jelenlétében szolgáltatható ki. A Kálvin által írott ágenda folyamán elmondják az úri imát és az apostoli hitformát is, s az illetők ünnepélyesen megfogadják, hogy a gyermekeket az igaz keresztyén hitben nevelendik. Jelen vannak és ott állanak a lelkész előtt nemcsak a keresztanyák, mint nálunk, hanem az édesatyák és keresztatyák is, s a skótoknál le sem száll a lelkész a szószékből, hanem oda viszik fel hozzá, s ott kereszteli meg a kisdedet.
A házassági esküvés, melyet három egymás után következő vasárnapi kihirdetésnek kell megelőzni, szintén a templomban s közönséges istentisztelet alkalmával történik. A Kálvin ágendája igen egyszerű. A lelkész a szokott rövid fohászkodás után oktatja az előtte álló jegyeseket a házasság mivolta felől, majd megkérdezi, hogy csakugyan szándékoznak-e egymással szövetségre lépni; amire ha igennel felelnek: ünnepélyesen felszólítja az egész gyülekezetet, hogy nem tud-e valaki valami akadályt. Ha akadályt senki sem jelent, külön-külön felszólítja a jegyeseket, hogy hívek lesznek-e egymáshoz stb., amire azok egyszerüen igen-nel felelnek; tehát az esküt nem oly módon mondják el, mint nálunk. Az ünnnepélyes hűségfogadás után inti a lelkész a jegyeseket, hogy egymás iránt mindvégig hívek legyenek és szentül
323
éljenek; ezután az egész gyülekezettel együtt imádkozik érettük s végük megáldja őket.
Az úgynevezett konfirmációnak a szigorú kálvinizmus szerint semmi helye nincs, s erre vonatkozó utasítás nem is fordul elő Kálvin szertartási műveiben; s a keresztelés alkalmával elmondott ünnepélyes fogadástételben sincs semmi oly pont, mely a konfirmációra célozna, mint pl. nálunk: "addig is, míg ő maga hitéről számot adhatna." A skótok a mai napig határozottan elvetik a konfirmációt, mivelhogy nincs alapja az Isten igéjében az és apostoli egyház történetében; szükségtelen és visszaélésekre vezet. A skótokon kívül azonban minden más reformált egyház s éppen maga Genf is bevette és fenntartja ezen szertartást, noha tagadhatatlan, hogy ott, ahol a gyermekek vallásos nevelésére már a család körében kellő gond van, s hol az iskolai oktatás egyházi tekintetben is virágzó és alapos, reá semmi szükség nincs.
Az énekre nézve a szigorú kálvinizmus elvei szerint szükséges, hogy annak szövege és tartalma egyenesen az Isten igéjéből, a Szentírásból vétessék. Mi szükség van ott kétes értékű emberi elmeműre, hol Istentől ihletett szerzemények vannak? A legelső kálvinista énekeskönyv tartalmát csupa zsoltárok és még egy-két, egyenesen a Szentírásból vett énekek alkották. Sőt kezdetben maga Kálvin oly aggódó és lelkiismeretes volt e tekintetben, hogy amint a Marót és Béza által gyönyörü francia versekbe foglalt zsoltárok nyomda alá mentek, mindegyik vers alá odanyomatta magából a Szentírásból az illető vers eredeti tartalmát, hogy az éneklő a legutolsó szóig lát-
324
hassa azt, hogy mi az isteni tekintélyű s mi az emberi mű.
Az éneklésre nézve a másik jellemző elve a kálvinizmusnak az, hogy a közönséges istentiszteleten egyetlenegy oly ének sem zendülhet fel, melyben az egész gyülekezet tényleges részt ne vehessen. Nincs tehát helye az idegen nyelven való éneklésnek, de nem állhat meg az egyesek, vagy éneklő karok különleges s oly éneklése sem, melyet a gyülekezet csak hallgathat, de benne tényleges részt nem vehet. Az ily éneklés ugyanis csak a füleket gyönyörködteti, vagy legfeljebb a kedélyt hozza némi hullámzásba; a kálvinista istentisztelet pedig kiválólag az értelemre akar hatni, s azt, ami nem e célhoz vezet, teljességgel nem tűri. De a szabaddá, az önállóvá lett értelmes gyülekezetre nézve némileg lealázó is az, hogy midőn ő a maga templomában közönséges istentiszteletre egybegyűl, oly éneket hallgasson, melynek tartalmát nem érti, dallamát nem tudja, és így abban sem értelemmel, sem énekléssel részt nem vehet. Ezen bajon az evangélikusoknál úgy szoktak segíteni, hogy a kar által előadandó énekek szövegét kinyomatják, s a gyülekezet tagjai között kiosztják, hogy azok annyit legalább tudjanak, hogy mit énekel a kar. A református népeknél pedig, még a legműveltebbeknél is, közönséges istentiszteleteken éneklő karok nem szerepelnek soha; hanem a gyülekezeti köz-énekeskönyv több helyeken négy hangra lévén kidolgozva, maga az egész nép énekel gyönyörű összhangzattal, amit úgy érnek el, hogy az iskolai s növendék ifjúságot a legnagyobb szorgalommal oktatják a szabatos éneklésre. Arányaiban talán egy országban sincs
325
annyi dalárda, mint a kálvinista helvétáknál, de azért ezek az istentiszteleti éneklés kálvinista s demokrata jellegét mégis híven fenntartják.
Az orgona iránt a kálvinista népek sok ideig a leghatározottabb ellenszenvvel viseltettek. Néhány évtizeddel ezelőtt egy kitűnő skót református lelkész előzetes híradás nélkül s mintegy ajándékul, titokban csempészte be az orgonát a templomba, azt vélve, hogy a népet a legkellemesebben fogja meglepni, s azután könnyen eltűri az ajándékot. De biz' a nép a legerősebben felzúdult, s rögtön jelentést tévén az illető egyházi felsőséghez, attól ezen határozatot nyerte: minthogy az orgonáknak közönséges istentiszteleten való használatát sem az ország, sem a nemzeti egyház törvénye és rendtartása meg nem engedi: ennélfogva azok használatát minden anya- és leánygyülekezetben ezennel határozottan eltiltja." Az orgonát szerető lelkésznek pedig nemsokára csakugyan meg kellett válni gyülekezetétől, ahol csakhamar egy gúnykép jelent meg, mely a városból kifelé gyalogló lelkészt ábrázolja, amint az egy kézi orgona, vagyis verkii alatt görnyedezve, ezen skót népdalt játssza: Nem jövök én többé e városba vissza" stb.
Nem mondhatjuk, hogy az orgona feltétlenül ellenkezik a kálvinizmussal, azt azonban mégis állítanunk kell, hogy helye csak annyiban lehet, amennyiben a nagy tömegek éneklését szabályozza és vezeti. Ezen elvet kell megtartani az orgonajátékuál is, s ennélfogva minden cifrázatot és cikornyát kerülni. Korunk egyik kitűnő tudós s zenészeti tudományokban is alapos jártassággal bíró külföldi református szuperintendense, Ebrard igen helyesen jegyzi meg,
326
hogy az éneksorok és versek közötti cifra orgonajáték már zenészeti tekintetben is merő esztelenség, mert képtelen és tűrhetetlen dolog az, hogy egy önálló zeneszerzemény hozzá nem tartozó idegen cifrázatokkal szabdaltassék szét és tarkáztassék össze. Az átmeneteknek tehát, valamint a kezdetnek és bezárásnak is a lehető legegyszerűbbnek kell lenni.
A halottak temetésénél több külföldi reformált vallású népnél semmi egyházi szertartás nincs. Az egészet családi vagy polgári ügynek tekintik. Ahol egyházi szertartás van, az a legegyszerűbb, s az utolsó napszámos csekély koporsója felett ugyanolyan van, mint az ország legfőbb tisztviselőjének gyászravatala felett. Nem ellenzi a kálvinizmus, hogy a holtak temetésénél bizonyos egyházi szertartás legyen, csakhogy ez aztán saját fogalmának és rendeltetésének megfeleljen.
Az igehirdetésre kell tehát fektetni a fősúlyt; énekeljen az egész gyülekezet nemcsak a templomban, hanem a szomorú háznál s a gyászmenet alkalmával is; az életírás, nemzetségi sorozat és az elhunytak dicsérgetése, miként külföldi hitfeleinknél határozottan el van tiltva, úgy nálunk is elmaradhat. Nincs a kálvinizmusnak, mint láttuk, egy-egy főbb elve, mint az, hogy a legdicsőbb ember is nyomorult semmiség a Véghetetlen előtt, akit imádunk. Miként lehetne hát dicsérgetni, és pedig istentiszteleten, a gyarló embereket?! – Harangozásnak csak akkor van helye, midőn az a gyülekezetet a gyász-istentiszteletre hívja. – Hazánkban a temetéseknél a legridegebb kálvinizmus már a XVI. század második felében életbe vala léptetve, de csak egyes helyeken,
327
igy pl. Debrecenben is. Ennek eredménye volt az, hogy itt a holtak felett századokon keresztül nem harangoztak. Már Méliusz Péter egy külön művecskében védelmezi a legegyszerűbb rendtartású magyar kálvinista várost, mely mindjárt Kálvin halála után egyenesen Genf példája szerint vala reformálva.
Ünnepeket, az egyetlenegy vasárnapon kívül, mint már Kálvin élete folyamán is láttuk, a szigorú kálvinizmus teljességgel nem tűr. Ezen szigorúsághoz a skótok és több puritán eredetű reformált egyház a mai napig ragaszkodik, s amily nagy áhítatossággal s csaknem túlzásig menő szigorúsággal megülik a vasárnapot, éppen oly határozottsággal visszautasítanak bármiféle egyéb ünnepet. A többi reformált egyház azonban csakugyan ül már ünnepeket, s körülbelül azokat, amelyeket mi.
Lelkészi formaruhát a kálvinizmus nem ismer. Maga Kálvin oly egyszerű tisztes öltözetben járt, mint a genfi művelt osztály tagjai, s hogy lelkészi szolgálata alkalmával valami formaruhát használt volna, annak semmi nyoma nincs. Méliusz Péter is fent említett művecskéjében azt írja, hogy ő és paptársai járnak oly öltözetben, amilyet a tisztes polgárok viselnek. – Egyszerű lelkészi formaruhának, pl. a palástnak szorosan lelkészi teendők alkalmával történő használása nem következik ugyan szorosan a kálvinizmusból, de nem is ellenkezik vele. – Miként egész magaviseletében, úgy rendes öltözetére nézve is az igaz kálvinista papnak tisztesnek, komolynak és nemesen egyszerűnek kell lennie, mint amilyen a vallása. Kálvin, mint tudva van, bajuszt és egész szakállat viselt, s ha valaki elébe állván ezt mondotta
328
volna neki: íme, én levágtam bajuszomat s szakállamat, éspedig azért vágtam le, mert pap vagyok: ezt Kálvin mint eszelőst, alighanem elzáratta volna; de annyi bizonyos, hogy igaz és okos református embernek egyáltalában nem tartotta volna. Bajuszt és szakállt viselt a legtöbb reformátor, s hazánkban is a reformációtól kezdve minden magyar református pap egészen a múlt század [XVIII.] közepe tájáig. A borotvált arc csak mint egészen külső világi divat jött be, mint pl. a német nadrág és a csatos cipő – s íme, nekünk már kellett érnünk egy olyan időt, melyben a bajusztalanságot egyházi tekintélyek egyenesen elengedhetlen papi jellegnek tartották. Ezek aligha tudták egyebek között pl. csak azt is, hogy a magyar hazában még a reformáció utáni néhány századból is szakállas, bajuszos prímásokat, érsekeket, püspököket s kanonokokat mutathat fel a római katolikus egyház.
A kálvinizmust eleitől fogva sokan kárhoztatták ezen egyszerűség miatt, amely, különösen ha a középkori állapotokat vesszük alapul, valóban rideg és visszataszító. "A kálvinizmus a vallásnak csak csontváza – mondja Maimburg jezsuita –, minden nedv, kenet és ékesség nélkül; nincs benne semmi, ami tiszteletet gerjesztene, s az érzékek által a lélek mélyére hatva a kedélyt magához vonná, s a láthatókről a láthatatlan Istenhez emelné." Sőt inkább, a kálvinizmus egyik nagy dicsősége éppen abban áll, hogy az istentiszteletet is tisztán krisztusi alapokra visszaállítván s megvetve a külsőségeket, képes a lelkeket egyedül az Ige hatalmával nemcsak felébreszteni, hanem az egyházi élet céljához oly közel vinni, hogy
329
azokat ama nagy célhoz közelebb bármely egyház is aligha viheté e földön. Ugyan gondoljuk csak el, hogy mivé lenne némely egyház minden tekintélye s hatása, ha éppen úgy lemondana minden külsőségről, miként lemondott a kálvinizmus.
V.
EgyházalkotmánySzokták mondani, hogy Kálvin egyházalkotmányi végcélja s eszménye bizonyos teokrácia, vagyis a polgári és egyházi élet teljes összeolvasztása volt, természetesen az utóbbinak vezérlő és átható uralma alatt. Ezen állítás éppen nem olyan megalapozott, mint némelyek gondolják. Igaz, hogy Kálvin teljes erővel azon igyekezett, hogy a vallás az életnek minden viszonyát egészen áthassa s szabadon vezérelje; de azért sohasem gondolt arra, hogy az egyház kiszorítsa helyéből s megfossza hatalmától és önállóságától az államot; sőt aligha van valaki a reformátorok között, aki korunk nagy eszméjét, az egyház és állam jogi önállóságát s kölcsönös függetlenségét oly tisztán és erélyesen hirdette volna, mint Kálvin. Ő feltétlenül és határozottan tagadta bármely fejedelem vagy államhatalom azon jogát, hogy az egyházi tudomány s szertartások ügyébe s általában az egyház belső dolgaiba bármi szín alatt is rendelkezőleg beavatkozhassék. Folyvást rosszallta az angolok azon ballépését, hogy VIII. Henrik királyukat az egyház fejéül is elismerték. Sőt még azt sem helyeslette, hogy azon egyén, ki az egyház rendeleteinek nem engedelmeskedik, büntetés végett
330
a polgári hatóságnak adassék által. Emlékezhetünk, hogy miképen vívott a presbitérium önállóságáért a tanács ellenében, támaszkodva ama végelvre, hogy az egyház feje egyedül a Krisztus. Ez a végelve az egyházalkotmány dolgában mind e mai napig a kálvinizmusnak, s ezt fejezték ki a skótok, midőn az egyház függetlenségeért fegyvert fogva zászlójukra ezt írták: a Krisztusért és az ő koronájáért.
Az államtól való ezen függetlenség még magában éppen nem elég az egyház valódi szabadságának megszilárdítására; e végre múlhatatlanul szükséges, hogy az egyház belső élete is biztosíttassék minden lehető zsarnokság, pl. papuralom ellen, vagyis hogy az egyház legyen teljesen önjogú. A tiszta kálvinizmus sohasem hozott létre, sőt semmiképpen nem is tűrhetne oly egyházi gyűléseket s hatóságokat, melyek az egyházi hatalom s kormányzat gyakorlatára hivattatva, csupa papokból állanának. Dicső, nagyszerű s isteni eredetű a lelkipásztori hivatal, éppen úgy, mint az ige, melynek fegyverével harcol. E fegyver hatalma előtt meg kell hajolniok a föld minden hatalmasságainak, hogy az Istennek dicsőség adassék, az Ő országa terjedjen, s ennek ellenségei megszégyenüljenek mindenfelé. Ebben áll a kálvinizmus szerint a lelkipásztorok főhatalma, s ők semmiképpen és egyáltalában nem urai, hanem tanítói és legeltetői az Isten népének.
Szó sem lehetvén tehát papi uralomról, legelőször is az egyes gyülekezetekben volt szükség oly egyházi hatóságra, mely az egyházi fegyelmet s általában az egyházi ügyek kormányzását gyakorolja. Ez volt a presbitérium, mely kiválólag a kálvinizmus szülötte.
331
Azonban távolról se véljük, hogy az egyház egészséges vérkeringése s valódi szabadsága a presbitériumok egyszerű felállítása és működése által már megindítva és biztosítva volt. Az a kérdés, hogy milyen jogkörrel és önállósággal rendelkeztek ezen presbitériumok, mert ha például nem egyebek, mint felsőbb rendeletek egyszerű végrehajtói valának, akkor semmi szabadsággal és önállósággal nem bírtak. A szolgaság csak szolgaság a maga mivoltára nézve, akár egyesek, akár hatóságok gyakorolják a korlátlan hatalmat.
A kálvinizmus egyik főelve azonban az egyházalkotmányra nézve nem más, mint az, hogy az egyházhatalom és szabadság fősulya az egyes gyülekezetekre legyen fektetve. Ezen elv a Kálvin életében s egyenes befolyása alatt létrejött franciaországi és skót reformált egyházalkotmányokban oly szépen és következetesen keresztül volt vive, hogy azokban sem esperesi, sem szuperintendensi hivataloknak, s általában semmi olyannak, ami a gyülekezetek önállóságára ránehezülne, vagy azok jogkörét fenyegetné, nyoma sincs. Voltak igenis megyei, kerületi és országos zsinatok, az egyes gyülekezetek, illetőleg megyék lelkipásztoraiból és presbiteri képviselőiből megalakulva, de ezek korántsem voltak feltétlen uralmú hatóságok az egyes gyülekezetek felett, s azok belügyeibe és jogkörébe soha sem avatkoztak, hanem inkább a fellebbezett peres ügyek elintézői, a tudomány és közművelődés előmozdítói, s az egyháznak külső ellenségek ellen védelmezői valának. Az elnököt ezen zsinatokban időről-időre s esetről-esetre választották, tehát csak egy ülésfolyamra. Így van ez a dolgok lényegére nézve még ma is a francia, skót és ame-
332
rikai reformált egyházakban. A szigorú kálvinizmus ezen egyházalkotmányi főelvének folemlítésével azonban korántsem tagadom, hogy lehetnek oly idők, helyzetek s viszonyok, melyekben az esperesi és szuperintendensi hivatalok valóban üdvös és nélkülözhetetlen intézmények; hanem csak azt akartam jelezni, hogy a kálvinizmus elvei szerint milyen cél felé kell fokozatosan fejlődnie az egyházalkotmánynak. Hazai reformált egyházunkra nézve, előttem túl van minden kétségen, hogy ott, ahol földesúri patrónusi jogok fenn nem forogtak, már a XVI. és XVII. század folyamán nagyobb volt az egyes gyülekezetek önállósága, mint jelenleg. Hazai viszonyaink szerencsés fejlődése s a magyar nemességnek valódi nemeslelkűsége minket a patronátus nyűgeitől megszabadított. Egyházunk belsejében tehát semmi akadály nem forog fenn, hogy alkotmányunk a kellő tökélyre és valódi életerőre eljusson; aminek fő feltétele mindenkor az egyes gyülekezetek önállóságának és saját jogainak kellő tiszteletben tartása leend.
Az egyes gyülekezetek és presbitériumok jogköre és rendeltetése azonban, miként általában a keresztyén egyházi élet, úgy különösen a kálvinizmus elvei szerint, nem csupán a gazdászati és választási ügyekre terjed ki, hanem különösen és főként az egyházi fegyelemre. Tartsa bár a presbitérium a gyülekezet gazdasági és pénzügyeit s épületeit a legnagyobb rendben, sőt díszben és fényben, – ha minden évben jó lelkiismerettel el nem mondhatja magáról, hogy az uralkodó bűnöket irtotta, s a közerkölcsiséget előmozdította a gyülekezetben: akkor magát valódi keresztyén kálvinista presbitériumnak
333
még korántse tartsa. Egyházunknak már évtizedek óta egyik gyászos betegsége az, hogy ezt figyelemre és észrevenni nemigen akarja.
Midőn a kálvinizmusnak az egyházalkotmányra vonatkozó főbb elveit röviden érintem, természetes, hogy nem csupán a genfi, hanem a Kálvin szelleme s hatása nyomain fejlődött összes viszonyra tekintettem. Genfben már maguk a pozitív államviszonyok, részben ugyan előnyül, de más részben akadályul szolgáltak Kálvin egyházalkotmányi céljaira nézve. Nem annyira Genfben tehát, hanem inkább a XVI. századi francia és skót reformált egyházakban kell keresnünk a kálvinizmus egyházalkotmányi megvalósulását.
Annyi bizonyos, hogy Kálvin szelleme e tekintetben is oly dicső magaslaton állott, s oly tisztán a célpontra tekintett, hogy e részben őt az apostoloktól kezdve egészen korunkig senki felül nem múlhatja. Lelke erejével és intézményeivel több helyen oly pontra emelte az egyházi szabadság ügyét, amelyre több evangélikus egyház, noha folyvást óhajtozott, de mind ez ideig el nem juthatott.
VI.
A kálvinizmus befolyása az államéletreA reformációnak egyenesen kitűzött és közvetlen célja az egyház körén belül feküdt; de aki tudja azt, hogy a középkori egyházi élet és annak minden intézménye, a pápaságtól és császárságtól kezdve lefelé egészen az utolsó plébánosig és annak földesúri patrónusáig mily szorosan egybeforrva vala
334
az államélettel és annak intézményeivel, az már előre is meg fog győződni arról, mit a történelem különben is kétségtelen tényekkel igazol, hogy ti. a reformációnak több nemzet államéletére korszakot alkotó, nagyszerű befolyása vala. Magának a genfi köztársaságnak Kálvin élete folyamán rajzolt átalakulása a legvilágosabb és a legdöntőbb bizonyság e tekintetben.
Kálvin az ő Institutiójában a tiszta keresztyén elveket nem csupán a tantételekre, hanem a gyakorlati életre vonatkozólag is rajzolni akarván, tüzetesen szól az államéletről s az uralkodásformákról is. A bölcsészek szokása szerint három uralkodásformát vesz fel, ti. az egyeduralmat vagy királyságot, az úgynevezett arisztokráciát és a köztársaságot. Egyiket sem tartja feltétlenül tökéletesnek és olyannak, hogy azáltal már a polgári szabadság teljes mértékben biztosítva lenne. Jól ismeri, hogy mivé fajulhat mindegyik. A királyság, úgymond, könnyen zsarnokságra, az arisztokrácia néhány főember pártos uralmára, a köztársaság tömeges lázongásra igen könnyen eltántorodhatik. Tárgyilagosan tekintve a dolgot, a két utóbbi uralkodásformának hajlandó előnyt adni az első felett, de egyszersmind az isteni bölcsesség nyomait látja abban, hogy a népek az ő különböző viszonyaikhoz, helyzetükhöz és fejlettségükhöz képest különböző uralkodásformákkal bírnak. Határozottan tanítja, hogy az egyes embernek minden oly dologban, amely az Isten törvényével nem ellenkezik, bármi alakú és eredetű államhatalom iránt feltétlen engedelmességgel kell viseltetnie; a társadalomnak azonban úgy kell szervezve lenni, hogy mindenesetre
335
legyen kebelében egy olyan hatóság, mely a hatalom visszaéléseit meggátolja vagy megorvosolja, s a nép és társadalom szabadságát védelmezi.
Amily határozott barátja volt Kálvin a józan társadalmi szabadságnak, oly keményen rosszallta az anabaptisták lázongásait, sőt saját francia hitfeleinek s honfiainak összeesküvését is.
A kálvinizmusnak az államéletre gyakorolt jótékony befolyása azonban nem egyik vagy másik tantételből s irodalmi nyilatkozatból, hanem magának a kálvinizmusnak saját mivoltából veszi eredetét.
A lelkiismeret feltétlen szabadsága s az egyénnek minden emberi tekintélytől való függetlensége, a vallás dolgában, mit a kálvinizmus saját mivolta alapjául vett fel, voltaképpen nem egyéb, mint egy az eredeti emberi alapjogok közül, mely életre és erőre emelkedvén, a testvérjogok felébredésére is kétségtelen hatással vala. Azok a népképviseleti presbitériumok, megyei, kerületi s országos zsinatok, melyek mint a kálvinizmusnak nélkülözhetlen támoszlopai, több országokban létrejöttek, egyszóval: a tiszta zsinat-presbiteri egyházalkotmány s annak elvei, azon kérdést költék fel a figyelő lélekben, hogy vajon nem lehetne-e a polgári társadalmat is ezen elvek szerint szervezni. A nemes egyszerűség és szigorú erkölcsök, a meg nem vesztegethető s rendületlen szilárd jellem, mely egyedül az örök igazságokra tekint, – nem a legfőbb alapjai-e minden polgári erénynek? Az iskolák és virágzó népnevelés, melyek nélkül a valódi kálvinizmus egy óráig sem élhet, nem kevesebb hasznot és áldást hoztak a polgári, mint az egyházi életre. Az eltörölt ünnepek munkanapokká létele, mily nagy
336
jelentőségű a közvagyonosság és államgazdászat szempontjából.
Említettük, hogy a kálvinizmusnak nem voltak eddig s nincsenek ez idő szerint sem hívebb és határozottabb képviselői, mint a skótok – s valóban az ő múlt és jelen állapotuk minden ékesszólásnál hathatósabban beszél a kálvinizmus nagyszerű s jótékony befolyásáról. A skótok, kik a reformáció előtt a legvadabb, legtudatlanabb, legszegényebb és legzabolátlanabb népek egyike valának, Kálvin és Knox szellemének befolyása következtében a közműveltség, tudomány, jólét, gazdagság s rend és közerkölcsiség oly fokára emelkedtek fel, melynél magasabban Európának, sőt a földnek egy népe sem áll. A skótok közvéleményét, irodalmát s tanintézeteit, sőt magán- és családi életét is leghatározottabb keresztyén kálvinista szellem vezérli s hatja át. Egyházi ügyeik, tanintézeteik a lehető legnagyobb virágzásban vannak; mert szegény és gazdag, kicsiny és nagy folytonos figyelemmel és részvéttel kíséri őket. Nincs szükség sem adókulcsokra és kivetésekre, sem behajtásra; a nép önként és szívesen, minden kényszerítés nélkül áldoz egyházi és művelődési közcélokra. A skót szabad egyház, melynek, midőn ezelőtt mintegy két évtizeddel azért szakadt ki a nemzeti egyház kebeléből, mert a gyülekezetek autonómiáját különösen a lelkészválasztás ügyében sértetlenül fenn akarta tartani, különválása idején semmi földi vagyonanem volt, s íme, a közelebbi időkben már mintegy hétmillió váltóforintot vesz be évenként, tisztán és egyedül önkéntes adakozásokból. De ezen szabad egyház, mely mintegy hatszázezer lélekből áll, nem csak magára
337
tekint, hanem tekint minden nemes ügyre a világ-tenger egyik partjától a másikig és nem késik áldozatával; tekintett és tekint éppen hazánkra és hazai reformált egyházunkra is, midőn ezelőtt alig egy évvel önként és kész szívvel kimondotta, hogy edinburghi főiskolájában két, lelkészi pályára készülő magyar református ifjúnak ingyen tanulást és teljes ellátást eszközölni kész.
Skóthon polgári és egyházi élete egyik legnagyszerűbb emléke a kálvinizmus jótékony befolyásának, s a keresztyénségen kivül aligha volt még a történelem folyamán oly mozzanat, mely egy állam életében annyira korszakot alkotó, s úgy látszik, az idők végéig kiható fordulatot hozott volna létre, mint a Kálvin szerint való reformáció Skóthonban.
Hasonlítsátok össze mármost az államélet s közművelődés és jólét szempontjából Skóthont pl. Írországgal, Angolhont Spanyolországgal, Hollandiát Portugáliával, a bujdosó puritánok és hugenották által alapított észak-amerikai államokat pl. Mexikóval; vegyétek figyelembe, hogy mi különbség volt ezek közölt a reformáció századában és mi van most – s akkor a legvalódibb feleletet fogjátok nyerni azon kérdésre, hogy mi befolyása volt a kálvinizmusnak az államéletre.
"A polgári szabadságot tekintve – mondá Merle d' Aubigné 1844-ben – a római katolikus népek forradalomban, a lutheránusok mozgalomban vannak azért, a református népek pedig már birtokában vannak neki." Tagadhatatlan, hogy a kálvinizmusban demokrata elemek és hajlamok vannak; de megvan egyszersmind azon erő is, mely a demokrácia túl-
338
csapongásait meggátolni képes; s éppen ezért a kálvinizmust az államélet célszerű fejlődésére nézve Tocqueville-lel egyezőleg lényegesen szükségesnek s nélkülözhetlennek tarthatjuk. – "Számkivetni, vagy korlátozni most ezt, annyit tenne, mint a partot elhagyott s már tenger mélyére bocsátkozó hajóról elűzni a tengert jól ismerő kormányosokat és kalauzokat, s széttörni az evezőrudakat". "A reformált egyház elvei alkotják azon erős, de mégis könnyű zabolát, melyet az isteni kéz a szabadság számára készített. A valódi békés demokrácia csak a reformált egyház. Sehol egyebütt fel nem találhatjátok azt".
Mit mondjunk ami édes magyar hazánkról és a kálvinizmusnak itteni befolyásáról?
Ha azt nem mondjuk is az egykori nagyhírű göttingeni tanárral, Heerennel, hogy hazánk államéletét és sorsát a reformációt követett századokra a vallásos mozgalmak döntötték el és állapították meg: azt mindenesetre állíthatjuk, hogy hazánk sorsának folyása bizonnyal más irányú és más eredményű lett volna, ha itt a reformáció s különösen a kálvinizmus létre nem jő és nyilvános államjogi értékre nem emelkedik.
Ha törvénykönyvünkben azon sarkalatos közjogi törvényeket s történelmünk folyamán azon pontokat tekintjük, melyeknek létrejövetele a kálvinizmus nagy küzdeimei nélkül alig képzelhető el; ha akár tartalmát, akár mennyiségét nézzük azon elmeműveknek, melyekkel nemzeti irodalmunkat háromszáz év óta magyar kálvinista elmék gazdagították; ha azon több mint kétezer templomra gondolunk a két magyar hazában [Magyarország és Erdély], melyekben a reformációtól kezdve folyvást
339
magyar nyelven, éspedig irodalmi, művelt magyar nyelven zeng naponként az ige és az ének; ha a magyar népnevelést tekintjük, melyet voltaképen a reformáció teremtett, s majdnem korunkig, legnagyobb részben a kálvinizmus tartott fenn; ha főiskoláinkra gondolunk, melyek tanszékeiről a felsőbb tudományok legelőször hangzottak a magyar hazában magyarul; ha a magyar református népet felvilágosodás, közműveltség, jellem, erkölcsiség, szorgalom s jólét szempontjából hazánk bármi felekezetű s nyelvű népségével összehasonlítjuk: nem mondom, hogy dicsekedve kérkedjünk s másokat legtávolabbról is lenézzünk, mert ez felekezetünk valódi jellemével különben is ellenkeznék; annyit azonban, úgy vélem, bátran kimondhatunk, hogy a kálvinizmus közös hazánk és nemzetünk államéletét, jólétét és igaz dicsőségét magasabb és magasabb fokra emelni folyvást őszintén igyekezett, és hogy nekünk, ezen felekezeti irány híveinek teljességgel nincs okunk elpirulni ama nagy ember nevének említésénél, kinek hamvait ismeretlen sírhantok takarják, s dicsőítésére egyetlen emlékoszlop sem állíttatott eddig; de szellemének nagyszerű, jótékony hatását áldva emlegeti a földnek több dicső nemzete.