ELŐZMÉNYEK.
1. §. A parányokról.
Minden létező anyag végtelen apró pontokból áll, melyek teljesen merevek, mindenkor változatlanok, helyüket tökéletesen kitöltik, s egymástól elkülönözvék.
Ama pontok parányoknak (Atome) neveztetnek, s úgy nevezett központi erőkkel vannak felruházva, mi taszitás, vagy vonzásban külöli magát; ebből pedig következik, hogy a parányok mozgásokokként egymásra csak úgy hathatnak, ha egymáshoz való távolságukat változtatják. S a törekvés, melylyel kölcsönös távolságukat változtatni iparkodnak, függ azon messzeségtől, melyben egymástól tova állanak.
Az erő, mely a parányoknak egymástól való távolodásukkor fejlődik ki, feszerő (Spannkraft) nevet visel, míg mozderőnek (lebendige Kraft) az neveztetik, mely akkor jön létre, midőn a parányok egymáshoz közelednek.
Valamint a parányok változatlanok és örökkévalók, úgy szinte a hozzájuk kötött erők mennyisége nem változik soha. Erő pedig csak kétféle lévén, t. i. feszerő és mozgató erő, ezen kettőnek összege teszi a nagy mindenségben előjövő egész erőmennyiséget.
Hol feszerő vesz el, mozderő képződik; hol pedig az utóbi fogy, az előbi szaporodik; úgy hogy ezen két erő összege a világegyetemben mindig egy és ugyanaz marad, mi erőmegtartásnak (Erhaltung der Kraft) neveztetik.
Az erőmegtartás csalhatlan törvénye csak az egész mindenségre nézve áll; mert kivüle anyag nem létez, mely reá hatna, s körében nem találtatik két oly test, mely egy harmadik befolyása alatt ne állana, s erői összegében változást ne szenvedne.
Valahányszor a feszerő mozderővé, vagy ez az előbivé átváltozik, a kifejtett erő egy része az egymásra ható testekre nézve elvesz, a mindenségre nézve azonban, mint hőség, így tehát mint mozderő, megmarad, miből egyszersmind következik, hogy a feszerő mindenkor teljesen átváltozhatik mozderővé, míg ellenben ezen utóbi egészen feszerővé soha nem lehet, minthogy egy része, mint hőség, mozderőnek mindig megmarad.
Lássunk példát:
Foglaljon valamely test a Föld felett, szabadon, bizonyos magasságban helyet, a feszerő, mely a földtől távol tartja, mgh képlet által fejeztetik ki, melyben m a magasban helyet foglaló test tömegét, g a nehézkedést, h pedig a magasságot jelenti. Ha az erő, mely ama testet a kérdéses magasságig vitte, hatni megszünt; az ő és a föld parányai között levő vonzás következtében, mi nehézkedésnek neveztetik, alá felé, földhöz fog szállani, minthogy ezen utóbi tömege az övé felett túlnyomó. Mint azonban az alászálló test és a föld közötti távol kisebbedik, a feszerő csökkenni fog, míg ellenben mozderő képződik, mely többek közt a test sebességében nyilvánul. Az ilyenkor kifejlődött erő mv2/2 hol v sebességet jelent. Noha közönségesen felvétetik, hogy mgh = mv2/2, valóságban mv2/2 mégis kisebb, mint mgh, mert ezen utóbi egy része az alászálló test és a levegő közötti surlódás következtében hőséggé vált, mi kisugárzás és elvezetés folytán magára a testre nézve elveszett, a mindenség számára azonban megmaradt. Ezek hőmennyiséget x-nek vévén, mgh = mv2/2+x. A hőség szinte mozderő lévén, látható, hogy a feszerő teljesen átváltozott mozderővé.
Lökessék valamely test mv2/2 mozderővel a föld vonzása
ellenére, ettől felfelé. Midőn azon magasságot elérte, hol amaz eredeti erőmennyiség felemésztetett, a támadt feszerő mennyiség mgh, de ez kisebb, mint mv2/2, minthogy a felfelé haladás közben surlódás folytán a levegő és a fellökött test között, x hőmennyiség fejlődött ki, melynek sorsa az lett, mint az első példában. Tehát mv2/2=mgh+x, vagyis a mozderő egy része, a nagyobb résznek feszerővé való átváltozásakor mint mozderő, hőség képében megmarad.
A testek erőikből a hőség rovására folytonosan veszítvén, a természetben meglevő erők összegét két nagy részre lehet osztani, melyek egyikét a szünetlenül növekedő meleg foglalja el, míg másikát a többi mozderő és az összes feszitő erő, melyek mindig fogynak, együttvéve teszik. Minthogy pedig minden természetfolyatnatnál a hő a feszerő rovására feltétlen véve gyarapodik, be kell következni oly időnek, midőn a mindenség összes erői meleggé lesznek átváltozva, s ekkor egyszersmind minden feszerő mozderővé vált. Ez megtörténvén, hőegyenlőség lesz a világegyetemben mindenfelé, minek örök egyformaság, a természet halála lesz eredménye.
A parányok kétfélék, i. i. zömparányok és lebparányok. A zömparányok (Körperatome) egymásra vonzást gyakorolnak, mely vonzás tömegük (m) nagyságával egyenes, egymástóli távolságuk négyzetével (r2) pedig megfordított viszonyban áll, mely mm'/r2 képlet által fejezhető ki, hol m az egyik, m' pedig a másik parányt jelenti.
A lebparányok (Aetheratome) egymást taszítják, még pedig tömegükkel (μ) egyenes, távolságuk harmadik hatványával (r3) pedig megfordított viszonyban, miért μμ'/r3, μ egyik, μ' pedig a másik lebparányt jelölvén.
A zömparányok pedig a lebparányokat vonzzák, még pedig a tömeggel egyenes, a távolság negyedik hatványával pedig megfordított viszonyban. S ezért μm/r4, hol a betűk jelentősége ugyanaz, mint fentebb láttuk.
Minthogy a zömparányok a lebparányokra vonzást gyakorolnak, mely azonban a távolságban gyorsabban csökken, mint azon erő, melylyel a lebparányok egymást taszitják,
minden zömparánynak lebparányok tömegével kell körülvéve lennie, s ezen körülvevő tömeg lebkör (Aetherathmosphaere) nevet visel, melyben a lebparányok a zömparányok közvetlen közelében legsürűbben állanak, míg ezektől távolabb mindinkáb ritkúlnak, úgy hogy végtére a zömparányoknak reájuk való vonzása teljesen elveszvén, csak a maguk között meglevő taszitás marad fenn; miért is a lebparányoknak az egész mindenségben, igy tehát a légüres térben is, szétterjedve kell lenniök. Ott, hol a lebparányok legritkábban állanak, Thomson szerint belőlük egy angol köbmértföldben egy fontnak 1060,000,000-ik része találtatik.
A zömparány lebkörével egyetemben parányhalmaznak (Dynamide) neveztetik.
Ha csak zömparányok léteznének, az ezek között levő vonzás folytán minden egyetlen tömeggé volna összeolvadva, s így nem lenne mozgás, nem élet. Miután azonban a zömparányok lebkörrel vannak körülvéve, a vonzó és a taszitó erők különfélekép viszonyúlhatnak egymáshoz, s így az egyes parányhalmazok egész rendszerekké, egyes különálló testekké egyesülhetnek, melyek azután parányrendszereknek (Dynamidensystem) nevezhetők.
A parányrendszerek a szerint, mint az alkotó parányhalmazok között a taszitó és a vonzó erők egymáshoz viszonylanak, három halmazállapotban találhatók, t. i. lég, folyékony és szilárd állapotban.
A légállapotban (Gaszustand) a taszitás annyira túlnyomó a vonzás felett, hogy a parányhalmazok egymás irányában való helyzetüket és egymáshozi távolukat szabadon változtathatják, s igy mindenfelé kiterjedhetnek, mely törekvésüknek csak a tartó falai és bizonyos fokig a nehézkedés vethetnek gátat.
A folyékony testeknél a vonzás és a taszitás meglehetősen egyensúlyban állanak, minélfogva a parányhalmazok gömbölydedek levén, egymás irányában való helyzetüket akadálytalanul változtathatják, míg ellenben egymáshozi távoluk alig változhatik, mint ezt csekély összenyomhatóságukból következtetni kell.
A szilárd halmazállapotban a vonzás annyira túlnyomó,
hogy a parányhalmazok többé nem gömbölydedek, hanem kisebb nagyobb mértékben szögletesek, a szerínt, mint egymást többé kevésbé összenyomják; minélfogva nemcsak egymáshoz való távoluk változtatása jókora, sokszor rendkivüli erőt igényel, mint közülök némelyek összenyomhatóságánál látszik, mi legtöbbször nem is lehetséges, - hanem még egymás irányábani helyzetüket sem képesek változtatni, s az utóbbi tekintetben hatni törekvő erő által a testek inkább szétzuzatnak, szétdörzsöltetnek, széttöretnek, mintsem hogy az eléretnék. Ugy szinte a szilárd testek parányhalmazait egymástól eltávolitani akaró hatányok ellenében azok szétszakadással, szétrepedéssel válaszolnak, vagy pedig kihuzatva, előbi nyughelyzetüket visszafoglalni iparkodnak, mi akkor történik, ha ruganyosak.
Midőn két, egymással érintkező test parányhalmazai egymás irányában a vonzódás bizonyos fokával viseltetnek, mely azonban csak épen akkora, hogy a lebkörök felületei egymással érintkezhetnek, de egymásba nem hatolhatnak: ömlés folyama (Diffusionsprocess) áll elő, mely nem egyéb, mint hogy az egyik test parányhalmazai a másiknak parányhalmazai közé veszik magukat. Ezen folyamat igen természetesen csak folyékony, vagy egyrészről folyékony és másrészről oldható szilárd testek között állhat elő, s tart mindaddig, míg az érintkező testek parányhalmazai egymás között mindenfelé egyenletesen szét nem terjedtek, szét nem osztódtak, mely alkalommal a parányhalmazok, mindig mint ilyenek, mint egész képletek mozognak, míg egyes parányaik külön mozgásba nem jönnek.
Ha ellenben a parányhalmazok közötti vonzás oly nagy, hogy azok lebköreikkel egymásba érnek, akkor a vegyi összeköttetések keletkeznek. Ilyenkor mindig az egyik test egy vagy több parányhalmaza a másiknak szinte egy vagy több parányhalmazával meglevő törvények szerint összecsoportosúl, mi által összetett parányhalmazok jönnek létre, melyek paánycsoportoknak (Moleküle) nevezhetők.
A vegyi egyesülések keletkezésénél nemcsak az egész parányhalmazok jönnek mozgásba, hanem maguk az egyes parányok is, még pedig a zömparányok egymáshoz való köze-
ledése által fogyott feszerőből kifejlődő mozderő a lebparányok mozgásában nyilvánúl, mely általunk, azok lengése és hullámzása szerint, mint meleg, fény vagy villamosság fogatik fel. Ezzel ellenkezőleg, midőn vegyi szétválások támadnak, a zömparányok távolodása által növekedett feszerő a lebparányoknál meglevő mozderő rovására szaporodott, mi azután a hő csökkenésében külöli magát.
2.§. A Szervezet fogalma és az élettan felosztása.
A parányhalmazok különböző viszonyok szerint egyesülhetnek parányrendszerekké, minélfogva ezek különféle összetételűek lehetnek.
A viszonyok, melyek szerint a parányhalmazok rendszerekké egyesülhetnek, meghatározottak. S a testek, melyek ily meghatározott, de különböző viszonyok szerint keletkeznek, állandó tulajdonságokkal vannak ellátva, s egymástól különböznek.
Az olyan testek, melyek csak egy, de meghatározott viszony szerint eredett parányrendszerből állanak, egyszerűeknek mondatnak, míg azok, melyek több ilyen egyszerű test egygyéolvadásából származnak, összetetteknek nevezhetők.
Az egyszerű és összetett testek vagy önmagukban állanak, vagy pedig sajátságos képletekké vannak alakúlva. Ha magukban állanak, tulajdonságaik és kölcsönös cserehatásaikra nézve, a természet- és vegytan körébe tartoznak.
Az egyszerű és összetett testekbbl alakúlt képletek, ha felvett anyagokat saját magukhoz hasonlóakká átváltoztatni képesek, szerveknek neveztetnek, s több, bizonyos irány felé összevágólag működő szervekből jön létre a szervezet, mely e szerint nem más, mint gépezet, mely hasonít. Hasonitásnak (assimilatio) nevezvén a szerveknek anyagátváltoztató tulajdonságát.
Míg valamely szerv, vagy ennek része hasonit, élőnek mondatik, s ha a hasonitási képesség megszűnt, holtnak neveztetik. Igy a szervezet csak addig él, míg a szervek együttvéve hasonítni meg nem szűntek.
Az élő szervek és szervezet működéseinek észlelése,
vizsgálása, vitatása és megfejtése teszi az élettan tárgyát, melynek kezelésénél csak meglevő tényekből lehet kiindúlni, s az előzetes okoskodások használása ottan teljesen alkalmatlan.
Az élettant három nagy részre szokták felosztani, melynek egyikét az anyagforgalomnak, másodikát az idegműködéseknek, harmadikát pedig a mozgásnak szentelik.
Az anyagforgalom (Stoffwechsel) azonban, mely az anyagfelvételt, ennek áthasonitását, felhasználását és a felhasználás folytán felhalnmozódott anyagok kiküszöbölését foglalja magában, az idegműködésektől jogosan oly kevéssé választható el, mint a mozgás.
Az élet mindenfelé mozgásban nyilvánul, s hol a szervezetben mozgás van, ottan anyagforgalomnak is kell lennie, az idegműködés pedig a mozgások és anyagforgalom folyamatára épen úgy befoly, mint ezen utóbiak reá hatást gyakorolnak. Miért is ama közönségesen használt felosztást mellőzve, előadásom folyamában a következő osztályokat fogom használni:
I. A vér, vérkeringés, a közbenső nedvkeringés és a vérmirígyek.
II. A tápszerek, emésztés és az átszivárgás.
III. A légzás a tüdők és a bőr által, nemkülönben a hang és a szóképzes.
IV. A húgy.
V. A táplálás az állati meleg és az anyagforgalom mérlege.
VI. Az idegek átalános tulajdonságai; továbá az agy, gerincagy, és ezek idegei a végi készülékekkel egyetemben.
VII. Az izmok és a csontok.
VIII. Az egyének szaporitása.
IX. A magzat kifejlődése.