Egyház és legitimitás
Topic: Ima a HGY-ben az ellenseg romlasaert.
rez ******* 2000-08-28 (1616)
Hat akkor egy kis adalek:
Ha azt allitod, hogy az anathema nem atok, akkor nem vagy HGY-s, mert a HGY azert nem bekul a katolikusokkal, mert azt tevtanitja, hogy a katolikusok megatkoztak oket.
Ha azt mondod, hogy az anathema nem atok, csak itelet, akkor sajnos arra a kovetkeztetesre jutok, hogy a betukkel jatszol azert, hogy leirhasd, nem atkozol, csak iteletet mondasz. Ez pedig hazudozas az en szememben...
Mint hogy az ellenseg szeretete azt jelenti, hogy jol megatkozzuk az O erdekeben [. Ezek] HGY-sek alltal erre a forumra beirt velemenyek...
KRI ******* 2000-08-28 (1617)
Hát igen kedves Rez ... :)
az a baj a katolikus anatémákkal, hogy nem legitim egy gyilkos, parázna (ilyenekkel még vádolva sem volt a Hit Gyülekezete, bár nincsenek illúzióim), stb emberek alkotta közösség mondta ki azokat :)))) ezért annak valóban több köze van az átokhoz, mint az ítélethez
amit meg utána írtál csak a saját koncepciód alapján való elbeszélés mellettem :))
Balázs ******* 2000-08-31 (1625)
Kedves KRI!
Engem ez a legitimitás-dolog érdekelne leginkább az átkozódással, egyáltalában: az egyházak összes tevékenységével kapcsolatban. El is mondom, miért:
1. A legitim a mai szóhasználat szerint – remélem, Te is ebben az értelemben használod – törvényest jelent, jogszerut, amelyet valamiféle hatalom törvényesített. Ez általában a fennálló államhatalom, de a hit és a vallás és az egyház kérdésében nem lehet másról szó, csakis az Isten által biztosított legitimációról. Ez a törvényesség nemcsak az átkok kimondására vonatkozik, de minden más, sajátosan egyházi jellegu tevékenységre is, pl. a megváltás hirdetésére, a Szentírás magyarázatára stb.
2. Ha valaki tehát isteni legitimációt tulajdonít a maga létezésének és/vagy muködésének, meg kell tudnia indokolni, honnan származik ez a legitimáció. Ha erre nem képes kielégítoen, akkor csak valamilyen látszatról beszél, ami nem egyéb közönséges hazugságnál, és a hívekkel kapcsolatban megtévesztésnél.
3. Te azt állítod, hogy a Katolikus Egyház (a továbbiakban: Egyház) azért nem legitim, mert "gyilkos, parázna, emberek alkotta közösség". Egy másik hozzászólásodban pedig kereken állítod, hogy a HGY legitim gyülekezete Istennek. Ezt nem indoklod sehol.
4. Mármost azt kellene megvizsgálnunk, mitol legitim egy keresztény gyülekezet az Egyházzal szemben. Kezdjük talán a gyökereknél. Eloször is néhány kérdés merül fel, amelyeket megnyugtató módon meg kell tudnunk válaszolni ahhoz, hogy egyáltalában továbbléphessünk:
a. Alapított-e Jézus látható Egyházat? b. Ha alapított, meglelheto-e az a maiak között? c. Ha meglelheto, milyen a viszony közte és a többi felekezet között (teológiai értelemben)?
Ad a.: Minden valószínuség szerint: igen. Az Egyháznak mint látható közösségnek eloképe volt a 12 törzs alkotta Izrael, amelynek analógiája lett az apostolok testülete. A Tizenketto olyan hatalmat kapott Jézustól, amely biztosította számára a lelki és szervezeti hatalom gyakorlását és továbbadását. Ez többek között azt jelentette, hogy a kialakuló klérus minden tagja kézfeltétellel kapta a hatalmat, amelyet ily módon egészen Jézusig vissza lehet vezetni. Ezt hívja a teológia successio apostolica-nak, apostoli jogutódlásnak. Ennek speciális formája a római szék primátusa, amely Péter apostoltól veszi a tekintélyét, akit Jézus kosziklának nevezett, melyre egyházát építi. Itt kell megemlíteni, hogy ez a jogfolytonosság, mely egyedüli alapja lehet Krisztus egyháza legitimitásának, elveszett a nyugati vallásszakadással. Ennek egyik örököse a HGY is, vagyis Németh Sándor vezeto lelkésznek meg kell(ene) tudni indokolnia, mitol is lehet o vezeto, miért taníthat, értelmezheti "legitim" módon a Szentírást stb. Itt is az eredeten van a hangsúly, ami NS esetében legalábbis kétségesnek tunik.
Ad b.: Ez már kevéssé egyértelmu, mert igen sok érzelem, jogos és jogtalan indulat és egyéb övezi a kérdést. Krisztus egyháza a történelemben sok vihart élt át, szenvedett meg, miközben maga sem volt mindig a helyzet magaslatán. Történtek szakadások mind a szervezet, mind a hit terén. Eközben sokan úgy gondolták helyreállítani az olyannyira vágyott, nosztalgikus apostoli idok egyházát, hogy alapjaiban kérdojelezték meg a történelmi egyházak, különösen a katolikus egyház létét. Ha azonban tekintetbe vesszük azt, hogy az egyház, még Krisztusé is, emberekbol áll (vagyis szavaid szerint alapvetoen illegitim), amely bár megváltott nép, mégsem buntelen, továbbá nem tévesztjük szem elol a legalapvetobb hittani kérdések (és persze a "kevésbé" alapvetok) állandó voltát, a dogmafejlodés viszonylag töretlen ívét (már látom Nemo arcát, amint galádul vigyorog, és gondolatban fogalmazza ennek cáfolatát), akkor kijelenthetjük, hogy a külso váz, ami az egyház szervezeti felépítése, egyesülve ezzel a belso tartalommal, ma is létezik, és a Római Katolikus Anyaszentegyházban áll fenn. Ez a fennállás nem azt jelenti, hogy máshol semmi sincs az igazságból, csak azt, hogy a legteljesebben itt található meg.
Ad c.: A fentiek értelmében az Egyházon kívül nincs valódi legitimitás. Minden más gyülekezet annyiban legitim, amennyiben "római". Minél inkább tagadja az Egyházat, annál távolabb áll Krisztustól is. Ez persze nem zárja ki azt, hogy egyes részeiben túl ne haladja az Egyházat a tökéletességben, de az egészet tekintve ez lényegtelen. (Nem tekinthetjük erkölcsösnek azt az embert, aki elvbol nem lop, de részt vett már abortusz megvalósításában.)
5. Ezek után talán rátérhetünk az eredeti kérdés megválaszolására is: mitol legitim egy keresztény gyülekezet (jelesül: a HGY) az Egyházzal szemben? A rövid válasz már elhangzott: amennyiben azonos azzal. Ilyen azonosságok a következok:
a. a hit közös elemei; b. az erkölcsi rend megegyezései; c. a szentségek közössége. Ad a.: A protestáns gyökeru HGY elveti a hittartalom sok lényeges elemét, pl. a szentségeket (amiket megtart, azokról mást tanít, mint az Egyház). Elveti a pápai primátust, sot, ördöginek tartja annak létét. Elutasítja a szentek tiszteletét és Szuz Mária tiszteletét, a képtiszteletet stb. Mindezek mellett azonban olyan tanokat vett fel, amelyek még a hozzá hasonló karizmatikus felekezetek közt sem arattak osztatlan sikert, de ami lényegesebb, teológiailag megalapozatlanok. Ilyen a bovölködés teológiája, a "szent nevetés" és egyéb szélsoséges megnyilvánulások, amelyeket a Szentléleknek tulajdonítanak, többek szerint minden alap nélkül.
Ad b.: Az erkölcsi rend többé-kevésbé megegyezo voltát alapvetoen a Tízparancsolat alapozza meg. A botránkoztatásról, átkozódásról, ellenségszeretetrol, különösen konkrét esetekben, komoly deklinációk mutatkoznak az igaz hittel szemben. Ez természetesen kölcsönösen fennáll: senki sem felelhet minden hívo minden egyes cselekedetéért, vagyis erkölcstelenség mindenhol elofordul.
Ad c.: A szentségek közt kiemelt szerepet kap a HGY-ben a keresztség (vízzel és Szentlélekkel), és kb. a protestáns általános gyakorlat szerint az Úrvacsora. Itt a legnagyobb a távolság az Egyháztól. Mert nem elég, hogy a hét szentségbol ketto maradt, de az azokról szóló tanítás is elferdült, hamissá lett. Itt a visszatérés csakis teljes metanoia által valósulhat meg, és ez a metanoia nem az Egyházat kötelezi.
6. Megállapíthatjuk tehát, hogy az Egyház és a HGY nem egyezik meg lényeges kérdésekben sem (hát még kevésbé lényegesekben), tehát a HGY legitimitása, mert végeredményben ennek megállapítása volt a célunk, legfeljebb részlegesnek mondható, mégpedig az Egyházzal való hasonlóságának mértékében. Ez kicsit sarkítva egyeseknek talán azt is jelenthetné, hogy minden legitim, ami katolikus, és semmi, ami HGY-s, de ez csak az indulatok felesleges (és igaztalan) szítása lenne. Senki ne értse tehát így a mondottakat.
7. Ami pedig, kedves KRI, az Általad leírtakat illeti, az nyilvánvalóan téves, méghozzá túlzott általánosításokkal és ingyenes állítások hangoztatásával körítve.
8. Egy kis adalék: a legitimitás meglétének részarányossági analógiája feljogosít még valamire. Az is világos a fentiekbol, hogy "egyháznak" sem nevezheto bármely gyülekezet, csak annyiban, amennyiben megegyezés van a Katolikus Egyházzal. Ez bennfoglaltan azonban azt is jelenti, hogy egy Egyház van, amely legitim, a többi csoportosulás, nem kárhoztatva a mindenhol föllelheto jó célt vagy annak maradványait, kizárólag szekta, felekezet lehet.
Hát, ennyit röviden a legitimáció kérdésérol. Várom szíves válaszod.
faithful ******* 2000-08-31 (1626)
Szia Balázs!
Végre valami izgalom! Ezt már szeretem, amikor hideg ész-érvek csapnak össze józan teológiai magaslatokkal... :-))) (én is dolgozok a válaszon, hamarosan elkékülök vele)
CC ******* 2000-08-31 (1627)
Szia Balázs!
Jó magas lovad van! :)
Ennek ellenére a kérdés tényleg jó: Milyen jogon?
Szerintem a jog abból származik, hogy Isten valakit megszólít és kijelenti magát neki. Ha megfigyeled a "kősziklás" történetet, abban sem Péter személyén van a hangsúly, hanem azon, hogy az Atya a mennyből leszólt Péter szívébe, hogy az az ember (Jézus), aki ott áll előtte, az Isten fia.
Rengetegen hallottak akkoriban Jézusról. Tudták, hogy csodákat cselekszik, hogy rendszeresen démonokat űz, hogy megdöbbentő bátorsággal tanít és prédikál. Sokan látták Őt személyesen, sőt egy csomóan meg is gyógyultak általa. És ennek ellenére azt, hogy ki Ő valójában, mégsem fogták fel. Erre senki nem képes magától rájönni, csak úgy, ahogy Péter: eljön az életében az a pillanat, amikor az Atya kijelenti a szívében legbelül a Fiút. Jézus arról beszélt, hogy az ebből a mennyei kijelentésből származó boldog bizonyosság az az alap, amit még a pokol erői sem képesek legyőzni.
Szerintem próbáld meg legalább egyszer az életben a katolikus prekoncepció helyett, ezt kiolvasni a sztoriból.(: Ha a lovad engedi. :) Rá fogsz jönni, hogy nem kell megerőszakolni hozzá a szöveget, hanem tényleg erről szól.
Néhány megjegyzés az érvelésedhez:
Tény, hogy a Biblia számos esetben leír történeteket, amikor kézrátétellel közvetített Isten egy embere valamilyen szellemi áldást. De az már csak a te feltételezésed, hogy CSAK ÍGY történhet.
Másik dolog, hogy mindenki csak azt tudja adni, amije van. Ha valaki történetesen emberi életek kioltására ad utasítást, vagy szándékosan rávesz valakit, az ugyanúgy részes a gyilkosságban, mintha saját kezűleg ölt volna. (Sőt még akkor is, ha megakadályozhatná, és nem teszi meg. Lásd holocaust.) Gondolom nem tagadod, hogy ezt a pápák közül többen elkövették. A házasságon kívüli nemi kapcsolatot (= paráznaság) több magas rangú egyházi méltósággal egyetemben szintúgy. Nem tudom mire alapozod, hogy ilyen bűnök mellett a Isten Szelleme nem hagyta volna el őket. Nézz utána, mi volt a sorsuk az ÓSZ-ben a házasságtörőknek, ha még mindig nem érzed ezeknek a cselekedeteknek a súlyosságát.
Feltételezem, hogy KRI is ezekre utalt elsősorban. Bár meg lehetne nézni azt is, hány magát katolikusként definiáló, esetleg templomba is járó, ember él ma is szexuális bűnökben. (Olaszország élen jár.)
Úgy írsz a katolikus szentségekről, mintha azoknak valami jelenőségük lenne, pedig a szentség nem egy szertartást jelent, hanem ott KEZDŐDIK, hogy valaki NEM követ el alapvető bűnöket. Szerinted mennyire szent az a szertartás, amit egy homoszexuális pap végez el?
Lehet, hogy most úgy érzed, hogy (ahogy a politikában manapság szokták) ellentámadással próbálom elterelni a szót, de szerintem jogos a kérdés, hogy mi alapján beszélsz szentségről, amikor a katolikus felekezet, nemhogy a hívőkre, de sokszor még a saját papjaira sem tud olyan tényleges hatással lenni, hogy legalább az alapvető bűnöket abba tudják hagyni.
Én azt tapasztalom, hogy amikor NS prédikál attól jön egy egészséges istenfélelem az ember szívébe, hogy elkerülje a bűnöket és megtartsa Isten parancsolatait.
Nan ******* 2000-08-31 (1630)
Kedves Cc,
legitimitás
Engedj meg néhány észrevételt ebben a kérdésben.
A jog valóban abból származik, hogy Isten kiválasztotta a tanitványokat és nekik jogakat adott át élükön Péterrel. Mert "nem ti választottatok engem hanem én titeket." Igy Péter nem választhatta magát, hanem szembesült Istne választásával. Ezt mi katolikusok is igy hisszük.Igz azt is, hogy ezzel együtt nem másnak adott erre hivatást.
Visztont azt is hisszük, hogy Jézus egyházat alapitott, amit Péterre és a többi apostolokra bizott. Pálnak aki nem volt közvetlen tanitványa életében Kriszutnak is szüksége volt arra, hogy az apostolok akik rendelkeztek a kiválasztottság tekintélyével, elismerjék apostolságát és hivatását. Maga Pál is elismeri több helyen a kézrátétel fontosságág az egyházi tisztségek tekintetében.
Ez a jogfolytonosság történelmi tény. Igy mindazon közösségek akik pásztori hivatást éreznek, de maguk tekintélyét nem erősittetik meg Péter utódainál, azok v. maguk választotta hivatást érlelnek, v. nem fogadják el a Krisztus ezen döntését és Kristus által legitm módon meghivott egyházat szervezeteiben, vagyis a kézrátétellel felavatott tisztségeiben.
A Szentléleknek nem lehet célja az egyház megbontása, igy nem ad erre hivatást sem.
Ezért, vagy van hivatása az illető pásztornak de más okokból elutasitja a földi egyház jogfolytonos intézményeit, v. nem a Szentlélektől van hivatása arra hogy új egyházat alapitson (a predesztinációtól eltekintünk ami azt jelentené, hogy Isten tervében szerepelnek olyan pártütők akiket a pártütésre hivott meg az Úr ezzel szolgálván valamilyen távlati célt az üdvtörténetben.)
Igy marad esélynek a hitelvesztés teóriája. De vajon az Egyház elveszitheti e legitimitását Isten előtt? Tudjuk, hogy Isten nem másitja meg igéreteit, különösen akkor, amikor Péter kezébe helyezett Egyházról azt a próféciát is teszi, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajta, és akinek megigéri hogy vele lesz a világ végéig. De akkor mi a helyzet a bünös egyházfiakkal?
A válasz ott keresendő, hogy Jézus kegyelmét az Egyháznak is adja és embereknek is, valamint maga egyházvezető kegyelme az ami fentartja az egyházat és nem az éppen benne szolgáló egyének kivállósága. Mert igasságos lenne e egy olyan Isten, aki egyesek vétke miatt az egész egyházat sujtaná? Nem .
Igy az egyén üdvössége és az egész Egyház üdvtörténeti szerepe elválik. Isten akkor is hüséges, ha minden ember hütlen is hozzá. Igy nem az éppen az Egyházban élő személyekre teszi az Egyház legitimitását és megmaradását, hanem saját kegyelmére, igéretére és a Szentlélek erejére. Ezért az egész Egyház üdvtörténeti sorsa szempontjából az egyén büne lényegtelen. Isten nem a bünös ember erejére alapoz, hanem saját kegyelmére és ezen kegyelem által lehet Péter is kiválasztott. Az a Péter aki megtagadta, aki kisértette. Ebből is látszik, hogy Isten nem ijed meg az emberi gyengeségtől és büntől, mert saját kezébe vette a sorsunkat akkor, amikor Krisztusban egyházat adott nekünk és amikor kegyelmével lehetővé teszi a helytállást.
Igy az egyéni bün képtelen elvisziteni Isten kegyelmét amit az egyháznak ad. Az egyén meg maga felel majd úgyis saját dolgairól.
Tehát lehet bünös mindenki, Isten igéretét mégsem szegi meg, mert ő nem az egyének kiválloságára, hanem maga kegyelmének biztositékára, jelenlétére helyezi az Egyház hajójának sorsát. Igy ha sok a bün, gondoskodik a megfelelő kegyelemről, hogy a bün kivesszen.
De vajon ugyanezen igéreteket megadja e azoknak, akik rendelésével ellentétben maguk akarnak saját egyházat épiteni Istennek? Akik nem Isten akaratát keresik hanem a sját kiválloságukban biznak, mikor nem fogadják el Isten rendelését az egyházzal kapcsolatban?
Asszem Isten kegyelme nagyobb annál, hogy kimondhassuk, azt, hogy nem visel gondot azokra, akik távol vannak bizonyos kérdésekben akaratától. Mert nem fog elitélni egy vétek miatt, mint ahogy az ószövetségben is megkimélte a várost kevés igaz miatt is. Tehát a Szentlélek fujhat máshol is, teremhet gyümölcsöket máshol is, de nem szabad elfeledni, hogy nem a Szentlélek akaraával egyező az, hogy egyesek saját egyházat hozzanak létre.
Cc, te szépen elslisszolsz a kérdés elől. Vagyis felekezeted legitimitásának kérdése elől és helyette arra próbálod terelni a szót, hogy mások milyen bünössek. De tudd meg, sem a szentség sem az Egyház nem emberek kegyelmi állapotán alapszik, v. kivállóságán, erején, hanem Isten kegyelmén és igéretein.
KRI ******* 2000-08-31 (1631)
Kedves Balázs!
Igen a legitimitás alatt az isteni legitimációt értek. Hogy is érthetnék mondjuk államit, hiszen az mindig megvolt. :) Hogy milyen "szentesített" eszközökkel, azt most nem firtatom.
Teljesen tévútra akarsz engem vinni asszem a legitimáció kérdésével kapcsolatban. Te – nyílván mert van ám jócskán prekoncepció – a hagyományozásból indulsz ki.
Holott Jézus egyszerűen azt mondta: a gyümölcséről ismerszik meg a fa. Persze lehet mondani vádlóink szája által sok dolgot Németh Sándor ellen, de azt még nem hallottam, hogy paráznának, gyilkosnak nevézték volna.
Ez a kézrátétellel áthagyományozás is teljesen mellékvágány. Ugyanis nem olvasom a Bibliában sehol, hogy maguk az apostolok a hatalmat kézrátétellel vették volna Jézustól. Persze nem lehetetlen, de ha nincs leírva – egy ilyen fontos dolog, ha az egyáltalán – az kifejező. Tehát ha már itt elcsuklik az áthagyományozás, akkor az egész további érvelésed törést szenved. Kiváltkép, hogy a Római Katolikus Egyházon kívűl nincs legitimáció. Haha :)) Van, aki szerint csak azon kívűl van. :) Na jó, ezt én nem mondom.
Persze nem hibáztatlak ezért, hiszen Jézus földi szolgálata során is próbálkoztak ilyen gyermeteg (mi vagyunk a kőszikla :)) dolgokkal a tanítványok. Amikor egy tőlük – de valszeg Jézustól nem – független személyről hallották, hogy démonokat űz és elakarták tiltani. Jézus meg helyre tette őket.
Íme szíves válaszom. :)
Nemo ******* 2000-09-01 (1635)
Kedves Balázs!
Kénytelen vagyok beszállni ebbe a legitimációs vitába. Egyrészt abba a jeligébe kapaszkodva, hogy "már látom Nemo arcát, amint galádul vigyorog, és gondolatban fogalmazza ennek cáfolatát"; másrészt mivel protestáns vagyok, és a tiédhez hasonló jogegyházi önigazolásokat soha nem szenvedhettem. Személyed ellen persze semmi kifogásom, és most sem a HGY-nek és az általuk leimádkozott romlásnak a védelmében lépek sorompóba, hanem mert írásoddal az egész prot. tábor ellen intéztél kihívást. És noha elismerem, hogy ez az állásfoglalás számodra egyenesen lelkiismereti kötelezettség, mégis: mivel a benne található leszögezéses fordulatok egyenesen megkívánják a hasonló jellegű prot. önigazolást - íme, itt vagyok. Nyílt sisakkal, és ezúttal a HGY-vel szövetségben.
Viszont nem azért védelmezem a prot. álláspontot, mert tökéletesnek tekinteném – hanem mert ismerem a r.k. álláspontot, amely sokáig hivatalból tökéletesnek mondta a kebeléből jövő magyarázatot és önigazolást, annak mintegy isteni tekintélyt tulajdonítva. Ember szájából csak Isten szavával szólhat ez a tekintély – és ahol nem hallom Isten szavát, csak a szakralizált imponálási vágyat (ahogy Häring elnevezte), ott hangot kell adnom a keresztény ember szabadságának, amelyre őt Krisztus elhívta.
A legitimitási vita mint egyházak közti versengés ügydöntő tényezőjeként három kérdést jelölsz meg:
a. Alapított-e Jézus látható Egyházat? b. Ha alapított, meglelheto-e az a maiak között? c. Ha meglelheto, milyen a viszony közte és a többi felekezet között (teológiai értelemben)? A) Itt azonban már óvást kell emelnem. Szerintem nem elegendő azt a kérdést feltenni, hogy látható-e az egyház, hanem azt is figyelembe kell venni, hogy mi az egyház létének Istentől rendelt célja. Amikor válaszodban hivatkozol a tizenkét törzsre mint az egyház előképére annak látható vonulata szerint, akkor ezzel egy pusztán formális analógiát állítasz fel közöttük, amelynek ezúttal kizárólag az egyház láthatóságát kellene bizonyítania. De hogy az apostolok tizenkettes számának nem a láthatóság hangsúlyozása volt a célja, azt az is bizonyítja, hogy sem helyi, sem egyetemes szinten ez a tizenkettes szám nem őrződött meg - sem mint a láthatóság kritériuma, sem mint valamilyen joghatósági intézmény eleme.
Ez a tizenkettes szám bizonyára a pogánykeresztény elem túlsúlyba kerülése miatt halványult el, mivel már a páli fordulat óta sem a Tizenkettő jelentette az egyházat. Pusztán a zsidókereszténység tekinthette a maga jogfolytonossága valamiféle szimbólumának a 12-es számot. Az apostolok "Izrael 12 törzsét" voltak hivatva ítélni, és ennek az analógiának az időbeli korlátozottságát bizonyítja az is, hogy a Júdás bukásával megürült helyre is csak szemtanút választhattak.
Izrael egyébként nem pusztán "előképe" volt az egyháznak – ezt csakis egy antijudaista polémián nevelkedett egyházi öntudat képes olyan magától értetődően leszögezni, mint ahogyan te tetted. Az Írásban más képeket találunk Izrael és az egyház viszonyáról: szelíd és vad olajágak, ugyanabban a szőlőben verítékező munkások, idősebb testvér és tékozló öccse stb. Az egyház semmiképpen nem tekintheti magát Isten kegyében Izrael fölött álló szervezetnek, sem felfuvalkodnia nem szabad az ágak ellenében. Ha azonban Izraelt csak a maga "előképének" tekinti, amelynek hátán felkapaszkodhat joghatóságába, és amelynek szentírására hivatkozva áldozópapi karaktert, hierarchiai tagozódást és egyéb vonzó zsákmányokat tulajdoníthat önmagának – akkor csak önnön ádámi természetét árulja el, amely legszívesebben háta mögé vetné azt, ami őt kötelezi, és ha tehetné, csakis saját jogai felől definiálná magát.
A zsinat előtti jogegyházi r.k. szemlélet teljesen ezen a vágányon haladt. Bőven ecsetelte a Tizenkettő választását, küldését, tekintélyét - de nem mondta Pállal, hogy "jaj nekem, ha az evangéliumot nem hirdetem," sem azt, hogy "ha akár mi magunk hirdetnénk más evangéliumot, mint amit hirdettünk, legyünk átkozottak." Ellenkezőleg: az eretnekségekkel való harcban a könnyebb utat választotta, és zsidós reflexekkel saját tekintélyére kezdett mutogatni ahelyett, hogy apostolságának gyümölcseit (a hosszútűrést és a csodákat) tette volna mindenki elé. Ebben a szemléletben az igazság azért volt igazság, mert azt egy bizonyos megfogható csoport képviselte, és az igazság védelmezése szükségképpen saját magukra való mutogatásba torkollott.
Ennek ugyan még volt valami látszata, amíg az egyház erkölcsileg az eretnekek fölött állt (ld. Ireneusz polémiáját korának eretnekei ellen), de a konstantini fordulat után egyre gyorsabban híguló egyház már sürgető szükségét érezte, hogy saját legitimációját eltávolítsa mind az ellenőrizhető hittartalomtól, mind az erkölcsi versenyképességtől. A donatisták elleni polémia végzetes súllyal horgonyozta oda a nyugati egyházat a "szentség" és a "kegyelem" dologi felfogásához, és ezer év múlva már csípőből ledonatistáztak mindenkit, aki az egyházi személyeket erkölcsi méltatlanságuk miatt az ördög tagjainak vélte. Az a paródiába illő helyzet alakult ki, hogy Borgia Sándor pápa az utódlás és a szent engedelmesség nevében ült bíróságot Savonarola fölött. A hivatal mindenhatóvá vált, és értelmetlenné tette mind az "igazság," mind a "jóság" fogalmát. Hogyan lehetett volna másképp, ha egyszer a vitában a felek egyike ellentmondást nem tűrően harsogta, hogy neki definíció szerint igaza van? Bizonyára a pápává koronázás óta nem jutott eszükbe az ilyen embereknek, hogy ők is csak emberek. A római hadvezéreknek még volt egy külön e célra rendszeresített rabszolgájuk, de a pápák már beérték egy jelképes szalmaláng meggyújtásával, mondván: így múlik el a világ dicsősége. Mégis a saját dicsőségüket igyekeztek minél hevesebb lobogásra gerjeszteni, kezdve az invesztitúra-harccal, bevégezve a pápai államhoz való görcsös ragaszkodással. Ami a pápáé, az ebben megközelítésben az Istené volt, és fordítva. Ad majorem Dei gloriam - per papam.
Ebbe a meggyőződésbe illeszkedett be az apostoloknak középkori szemüvegen át torzított képe, amely szerint ők "lelki és szervezeti hatalmat" gyakoroltak. Az, hogy ők egyben munkálkodtak is Krisztus szőlőjében, hogy szenvedtek is az Úrért, hogy bizonyságot tettek, és hűek maradtak a kísértésekben – az ebből a távlatból vagy esetleges, elhagyható momentumnak tűnt, vagy automatizmussá fakult. Akármit mondott a pápa, az rögtön Krisztus melletti bizonyságtétel volt – akár ellenpápát átkozott ki, akár keresztes hadat hirdetett, akár eretneket üldözött. És közben nyíltan a világi hatalmasságok eszközeit használta annak a Krisztusnak a nevében, akinek országa nem e világból való.
Mindeközben persze bőségesen hivatkozott az apostoloknak adott oldó-kötő hatalomra, mintha ugyan Jézus a feudális hűségeskü alóli feloldozásra vagy az egyháznak a jog eszközeivel való megtámogatására értette volna híres szavait. A Szentlelket közlő és ajándékokkal felruházó kézrátétel immár csak a hierarchia hivatkozási alapja lett, és mellesleg piszkos adás-vétel tárgya. (Igaz, megfizetni csak a palliumot kellett.) Csörgette Péter kulcsait, de már nem az evangélium ajtaját nyitotta meg velük az azt szomjazó pogányok számára, hanem saját proletársorban tartott alsó "klérusát" fegyelmezte velük, vagy éppen azokat zárta ki segítségükkel az üdvösségből, akik nem fizették az egyházi adót.
Róma "primátusa" ennek az imponálási vágynak olyan kiáltó kicsúcsosodása volt, hogy azon még a fölöttébb "egyházias" keletiek és a donatizmustól mégannyira gyötört afrikaiak is felháborodtak. Ismerjük jól azokat az eszközöket, amelyekkel Róma olyan magasra tört, ahonnan már csak lefelé hullhatott: az ál-izidori gyűjteményt, a nevetséges konstantini adománylevelet, Alexandriai Cirill írásainak meghamisítását, és Nicea kánonjának önkényes megtoldását. Amikor meg ezek apokrifussága kitudódott, akkor nem maradt más mentség, hogy "nem a hamisított iratok szülték meg a pápai hatalmat." – Persze, hanem a történelmi körülmények, amelyeket azonban mégis kétes pilléreknek érzett a pápa, és emiatt szakralizálta a maga igényeit olyan forrásokra hivatkozva, amelyeket mind ő, mind a kortársak hatalmasabbnak ismertek el, mint a pápaság saját szavát.
A magát ilyenformán a külső látszattal definiáló hierarchiai egyház szükségképpen odáig jutott a reformátorokkal szemben, hogy azok követeléseit nem másért vetette el, mint azért, mert az ő szent rendjét megbolygatták. Aki saját berendezkedését azonosnak véli Isten rendelkezésével, az először elméletben, majd gyakorlatban is türelmetlen lesz. A reformátorok – egyháztani bizonytalankodásaik és népegyházi modelljük ellenére – abban egységesek voltak, hogy mivel az Írás Pétert nem pápaként festi le, nem is szabad a Péternek tett ígéretet pápás szellemben értelmezni. Mind Luther, mind Kálvin erősen hangsúlyozta az igehirdetés oldó-kötő jellegét, bűnbocsátó erejét. Ők sem tagadták, hogy Péter nyelve a menny kulcsa – de azt nem tűrhették el, hogy akárki ember az evangéliumot kihagyja ebből, és saját kényét-kedvét jelölje meg az oldás és kötés érvényességének határaként. Kálvin azt írta: "Az igehirdető buzdíthat, feddhet, inthet; tehát szórhat villámot és mennydöröghet – de csakis az Isten Igéjével." Ha nem ezzel, hanem saját uralomvágyának dörgedelmeivel lép a szószékre, akkor le kell onnan parancsolni.
Őket nem izgatta különösebben, hogy a pápa megtagadta tőlük a mágikusan értelmezett hivatali karizma jogi folytonosságát. Mit kezdtek volna ők egy olyan biztosítékkal, aminek érvényét éppen ők mondták semminél is alábbvalónak a pápa szájában? Őket nem saját tekintélyüknek mindenáron való érvényesítése igazolta, hanem az igaz tanításhoz való hűség. Ezt pedig – szemléletben és módszerben a humanisták nyomdokain járva – a legobjektívebb hozzáférhető beszámolón, azaz a Biblián mérték le.
B) Második kérdésed lényegében arról szól, hogy melyik felekezet az igaz egyház. Ha a külsőre nézünk, akkor kétségkívül az ortodoxoké. Könnyen bizonyítható, hogy a pápai joghatóság soha nem terjedt ki más patriarchátusokra, s így a keleti egyházmodell ősibb, mint a római. Ezt régebben a római vitázók mérges görögellenes polémiával igyekeztek semlegesíteni, amely mára, hála Istennek, elvesztette minden fogát, és átadta helyét az érdemi párbeszédnek.
Ha azonban eltekintünk a külső máztól, és az apostoli utódlás lényegét adó Krisztus-hordozást tekintjük mércének, akkor már minden felekezetnek van keresnivalója, amely bevallottan a Biblia alapján áll. A különféle protestáns közösségek soha nem tekintették magukat tévedhetetlenebbeknek, mint amennyire egyedül üdvözítők akartak lenni – s ezen az értendő, hogy egyiket sem követelték maguknak valami hevesen. Számukra az értelemmel felruházott ember lelkiismeretes vizsgálata és döntése nem volt megvetni való bíró, ezért a tekintélyre való szüntelen mutogatás helyett megelégedtek annak helyeslő döntésével. Ebben megint csak humanista hatás figyelhető meg – de az egyéni ítélet ingadozását bőségesen kiegyenlíti a jogaiba visszaállított Írás-szerűség, és annak tudományos eszközökkel való bizonyítása. Az apostolokban immár nem föveges őspüspököket vagy aranytáblás főpapokat láttak, hanem állításaikat (és magát Krisztust) is saját koruk legmagasabb bibliai képzettségével igazoló teológusokat. Ez a kép, amint azt Nan is megjegyezte, erősen korhoz kötött és apologetikus beállítottságú: a hellenista környezet minden tudományosságával és egy írott tekintélyre való hivatkozással bizonyítani igyekvő apostolokat vetít maga elé.
Emellett azonban az apostolok Jézusnak kortársai is voltak, és mint a feltámadás tanúi, saját hitük biztossá tétele érdekében nem szorultak az Ószövetségből vett bizonyító igehelyekre. Nekik személyes tapasztalatuk volt Jézussal, amely valamilyen formában mindegyikükben ott lobogott. Az egyik a testté lett Igéről beszélt, akit látott és megérintett; a másik a szenvedő vagy a feltámadott Urat tapasztalta meg úgy, hogy tanúságtétele mellett maga az Igazság tett bizonyságot. Ez még a hierarchiai egyház álláspontjáról nézve is karizmatikus jelleg, amit mind ők, mind a reformátorok eléggé elhanyagoltak egyházképük kiépítésekor. De az egyháznak nem csupán az eretnekek, hanem a kívülállók előtt is igazolnia kell saját isteni küldetését, és erre a feladatra a testvér- és ellenségszereteten kívül leginkább a látványos megnyilvánulások, bensőséges hitélmények és a közvetlen Isten-kapcsolat teszi képessé őket. És nem csupán néhány kiváltságos "szentben" vagy hitvallóban, hanem az ígéret szerint minden keresztényben. Ezt a mintegy ezerötszáz éve csak pislákoló vonulatot tapintotta ki a pünkösdi, majd a karizmatikus mozgalom. Mivel azonban ez a szempont sem kizárólagos legitimáló erő, az ebbe az irányba kilendülő túlzók a nevetségesség és a botrányok szégyenpadjára ültek.
C) Mivel a te áttekintésedben ez a pont az eddigiekre épült, én sem fogom szégyellni, hogy ne a római egyháznak más felekezetekhez való viszonyát taglaljam itt, hanem – amint az eddigi pontjaimból adódik - a felekezeteknek egymáshoz való viszonyát vizsgáljam. Mi nem mondunk olyat, hogy "minden más gyülekezet annyiban legitim, amennyiben protestáns." Mi nem magunkat tesszük meg Krisztus mércéjének, hogy "felekezetünkön kívül nincs valódi legitimitás," és nem tévedünk olyan embert és Istent összemosó nagyotmondásba, hogy "minél inkább tagadja a mi felekezetünket, annál távolabb áll Krisztustól is." Éppen fordítva: minél többet mutat egy ember vagy felekezet Krisztus jelleméből, tanításából és erejéből, annál közelebb áll a szívünkhöz, olyannyira, hogy akár még tanulni is hajlandók vagyunk tőlük. Hogy mi miként akarjuk azonosítani Krisztus jellemvonásait és igehirdetését, az az eddigiek alapján világos: a Szentírásból. Az olyan eltérések, mint a keresztség formája vagy az úrvacsora filozófiai értelmezése, esetleg az elragadtatás menetrendje – nem olyan súlyú különbségek, amelyeket más keresztények Istennel való közösségének mértékéül szabhatnánk.
Természetesen mindannyiunknak lehet más-más felfogása a teológia mélységeiről vagy a hit súlypontjairól. Mindazonáltal létezik egy minimum, amit a protestáns felekezetek többsége a párbeszéd és a testvéri közösség feltételéül szab, és ez jórészt Krisztus és az Ő műve körül összpontosul. Az egyháztant és a szakramentumok számát mi nem tesszük meg olyan tesztnek, amely által bárkinek menetele volna Istenhez - vagy éppen kizáratás lenne a sorsa, ha rosszul válaszol.
P.s. Szakramentális kérdésekben állok a vita elébe. Igaz, te a HGY-re kihegyezve röviden elintézed a dolgot, de talán a többi érintett protestáns egyikeként megragadhatom ezt a szálat. (Igaz, jó néhány topicban beszéltünk már szakramentumokról római és prot. szemmel.) Tájékoztatásul azért hadd mondjak annyit, hogy a HGY úrvacsoratana jórészt zwingliánus, közelebbről az amerikai fundamentalizmus felfogásával rokon, a keresztség tekintetében úgyszintén. De náluk nem is a szertartáson van a hangsúly, hanem annak tartalmán, a megtérésen és a hiten. Az élmények és az áldások középpontba helyezése, amire néhány példa által te is felhívod a figyelmet, véleményem szerint nem teológiai sajátosságok a szó hagyományos értelmében, hanem sokkal inkább kortünetek, azaz gyermekbetegségek. A mostani felgyorsult életritmusnak tudható be az is, hogy az egyháztörténet hibái sűrűbben és érezhetőbben ütköznek ki a HGY-n, mint a római katolicizmuson annak idején. Ezért csak annyiban merném hibáztatni a HGY-t, amennyiben rájátszik e tendenciára, és teológiai igazolást igyekszik alácsúsztatni.
A HGY számára azt javaslod: "Itt [a szentségtanban] a visszatérés csakis teljes metanoia által valósulhat meg, és ez a metanoia nem az Egyházat kötelezi." – Hadd ne írjam én le, miből kellene a római egyháznak megtérnie a HGY szerint, legyen elég az én saját protestáns véleményem: nem csupán az ellenérdekelt felekezetek tagjainak, hanem mindannyiunknak meg kell térnünk mindennap: tanban, erkölcsben, gyakorlatban – és nem mindenki másnak mihozzánk (igazából ez a szektás vonás), hanem Istenhez (mert ez az igazi egyháziasság). Így formálódik ki bennünk Krisztus.
Kedves Mindnyájan!
Nemrég egy elszólás kapcsán fölmerült az egyházak legitimitásának kérdése, melynek általánosabb és végső megfogalmazása kb. a következőképpen hangzik:
1. Alapított-e Krisztus egyházat?
2. Fennáll-e ez az egyház ma is, és ha igen, hol található, megfelel-e neki bármely konkrét közösség?
3. Ha fennáll, tehát ma is létezik Krisztus "valódi" egyháza, mi a viszonya a többi, nyilvánvalóan nem (teljesen) "valódi" egyházzal, illetve hogyan értelmezzük Jézus szavait az egy akolról és egy pásztorról?
4. Ha alapított egyházat, de az ma már nem létezik, mit kezdjünk azzal a kijelentéssel, hogy az Ő egyházán a pokol kapui sem vesznek erőt?Röviden ezeket a kérdéseket szeretném felkínálni. A következő néhány hozzászólás egy másik topicban született, ezeket átmásolom ide is. [Fentebb, 1625-1635]
Üdvözlettel:
BalázsBalázs ****** 2000-09-06 (5)
Kedves Nemo!
Amit írtam, nem szántam sem végleges megoldásnak, sem katolikus kinyilatkoztatásnak, csupán egy kissé provokatív rendreutasításnak, melynek célszemélye a HGY-s KRI. Fogalmam sincs, ki ő, pláne miért írt olyanokat, de egy ilyen választ mindenesetre kicsiholt belőlem. Nem érzem egyébként annyira lelkiismereti kötelezettségnek az Egyház ilyeténforma megvédését, mivel talán nem ez a legfontosabb dolog, amivel foglalkozni kellene, másrészt pedig nem tartom magam felkészültnek egy ilyen apológia elkészítéséhez.
Most pedig következzék az érdemi rész. Megpróbálok dialektikus lenni, vagyis alapul az általam föltett és Általad is kommentált három kérdést veszem, és ezekhez fűzök további kommentárokat, kitérve a Te észrevételeidre is.
1. Alapított-e Jézus látható Egyházat?
A "láthatóság" azért kérdéses, mivel talán mindegyik keresztény közösség vallja a "láthatatlan" egyház létét, kb. úgy definiálva azt, mint Krisztus igazi tanítványainak közösségét, tartozzanak akármelyik "látható" közösségbe. A láthatóság tehát főleg a nem-katolikusoknál másodlagos kérdéssé minősül, hivatkozva az ismert szentírási helyekre a lélek test előtti elsőbbségével kapcsolatban. (Ad absurdum: A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit, kontra az Egyház Krisztus Teste.) A protestánsokat joggal nyomaszthatta (-hatja) is a katolikus egyházszerveződés világméretű jellege, annak több hibája, a történelem során elkövetett bűnei stb. Ezeknek mintegy ellenhatásaként érthetőnek tűnik ennek elhagyása vagy leépítése. De – legalábbis a kálvinista és lutheránus egyháznál – ugyanúgy létrejöttek a szervezeti struktúra építményei, amelyek kisebb méretekben, de hasonló működési mechanizmusokat mutatnak. Talán az egyszemélyi vezetés hiánya (már ahol) a legdöntőbb különbség. (További és lényeges különbség főleg a szektáknál a szent rendek hiánya, és az ebből fakadó eltérések. Félreértés ne essék: Tőkés Lászlót éppannyira tartom püspöknek, mint faithful kollégát, de erről máskor. A "szent rend" tehát itt analóg értelemben szerepel csak.) A tizenkettes számról: az Általad formálisnak nevezett analógia a Tizenkettő és Izrael törzsei között azért többet jelent, mint egyszerű jelet. Szerintem nyilvánvaló jelzés az új szakrális közösség létrehozására, amit Jézus tettei is igazolnak: külön tanította őket, megmagyarázta a példabeszédeket stb., majd olyan hatalmat adott nekik (az oldás és kötés hatalmát), amit másoknak nem. Az apostolok pedig az első pünkösd után magától értetődő természetességgel használták karizmáikat a szervezeti keretek megalapozására, aminek első lépése pl. a diakónusok kijelölése volt.
Az Általad említett hierarchiai tagozódás, amelyet Szerinted az Egyház, a zsidóság hátán felkapaszkodva mint értékes zsákmányt magáénak mondani akar, szerintem nem olyan jelleg, ami sajátosan keresztény lenne. A zsidók közt a leviták mint papi rend működtek, és bár gyenge vagyok ószövetségből, tudtommal ebbe a rendbe születni kellett. Ez talán erősebb és zártabb hierarchia, mint a keresztény katolikus. Átolvasva (és átugorva) egyháztörténeti fejtegetéseidet, melyek nem cáfolják a successio apostolica általam vallott törvényességét és legitimációs érvényét, engedelmeddel elintézem azzal, hogy példákat hozol fel egy önmagában nem hibás vagy Szentírás-ellenes elv hibás gyakorlatára, annak hibás vonatkoztatására az adott történelmi korban, az adott hatalmi struktúrákba ágyazottan.
Nem az a kérdés ugyanis, hogy hogyan használta az Egyház a hite szerint Jézustól származtatható hierarchikus felépítést, hanem az, hogy volt-e egyáltalában ilyen. Mellesleg nyilvánvaló, hogy az Isten nem alapozza, kizárólag saját magára, az egyház létét és szentségét. Nemhiába hallottam többször is a teológián, hogy az Egyház a papság ellenére is létezik még. Egy megjegyzés az igehirdető dörgedelmével és Kálvin idézett véleményével kapcsolatban: az ideális állapot szerint a szószéken nem is jelenhet meg más, mint Isten Igéje. Ha nem így van, az az egyén bűne, amiért felel. Ez persze puszta mentegetőzésnek tűnik, de a lényeg mégiscsak itt van.
2. Ha alapított, meglelhető-e az a maiak között?
Az Általad egyértelműnek mondott ősiség kérdése számomra kevésbé egyértelmű. Ennek hirtelen egyetlen bizonyítékát tudom adni: Kelemen pápa (Péter 2. vagy 3. utóda) a korinthusi egyháznak írott levelében kéretlenül avatkozik be egy sajátosan ottani viszályba, amely egy érvényesen megválasztott elöljáró nép általi menesztésével volt kapcsolatos. Vegyük észre, hogy Korinthus nagy tekintélynek örvendhetett Pál működése miatt, vegyük észre, hogy meglehetős távolságban volt Rómától ahhoz, hogy a beleszólás magától értetődő legyen, továbbá gondoljuk meg, Róma püspökének mi adhatta azt a szilárd meggyőződést, hogy jogosult a beleszólásra stb. A levél tartalma azt bizonyítja, hogy a péteri tekintély kezdettől akkora volt, és a római széket annyira a többi fölé emelte, hogy ez még ilyen, szinte kézi vezérlésűnek látszó partizánkodásra is alkalmat adott. Ennyit a külszínről, jöjjön a belbecs. Igazad van, az utódlás lényege a Krisztus-követés kell legyen. Mindenki, aki ezt legalább legjobb szándékkal és maximális törekvéssel (ez nemcsak a legkevesebb, hanem a legtöbb, vagyis az egyedül megkívánható hozzáállás) nem valósítja meg, nem tesz eleget ennek. Ezt valahogy mindegyikünk igaznak érzi talán, mégis, a konkrét embernek talán többen is megbocsájtanánk, hangoztatva, hogy senki sem hibátlan. Ami pedig a nem-katolikus és nem-ortodox egyházakat illeti, pontosabban az apostoli jogutódlást már nem birtoklókat, egy sajátos húzással próbálod megteremteni legitimitásukat. Ez pedig az oly sokat emlegetett sola scriptura elv.
Állításod szerint a Biblia alapján álló egyházak joggal követelhetnek maguknak önrészt Krisztus Testéből, mégpedig egyenrangú legitimitással, mint történelmi nagytestvéreik. Ennek oka pedig Szerinted a Szentírás mindent überelő tekintélye.
Mielőtt a szívedhez kapsz, megnyugtathatlak: eszem ágában sincs a Szentírás tekintélyét egy mákszemnyivel sem csorbítani, de engedd meg, hogy emlékeztesselek: nem a Szentírásból nőtt ki a hagyomány (melynek része többek között a successio apostolica is), hanem éppen fordítva: a kezdeti kérügmatikus igehirdetés írásba foglalása, vagyis tulajdonképpeni áthagyományozása a Szentírás. (Megeshet tehát, hogy a successio apostolica kezdeti formájában már a mai értelemben működött, gyakorlat volt, de Szentírás, ami erről beszámolt volna, még sehol nem létezett.) Ez a szemlélet megóvhat minket attól, hogy mintegy égből pottyant könyvként kezeljük azt, melynek érvényét a protestáns szövegkritika önmagából (is) próbálta igazolni, ügyet sem vetve ennek fából vaskarika jellegére. De továbbmenve: a Szentírás tekintélyét nem valami vakon elfogadott kijelentés alapozta meg "ez van, és kuss" jelleggel vagy módon, hanem Krisztus élő Testének a működése, amely mintegy önellenőrző folyamattal figyelt a kebelén keletkező, saját lényegét érintő írásművekre. Vagyis maga a Test, konkrétan pedig annak vázát képező emberek, akiket ma egyházi elöljáróknak hívunk, különböző szavakkal, felekezetek szerint, megállapították a kánonba tartozó könyvek listáját. Ebbe a folyamatba természetesen beleértendő a Szentlélek vezetése, de ez nem empirikus tényező, ezért akár bizonyíthatatlannak is mondhatná valaki. (Nem is annyira beleértendő, mint inkább az érthetőség feltétele.)
A lényeg tehát: Te a hagyománnyal szemben abszolút mérceként állítod a Szentírást, elfeledkezve arról, hogy az maga sem ment a hagyomány létrehozó erejétől. Kivételes ereje a verba volant, scripta malent elvben domborodik ki a legkarakterisztikusabban: a hagyomány írásbelisége közel sem olyan egységes és folyamatos, mint a Szentírás tanítása. Így ez utóbbi akár amannak semmibe vételéhez, ignorálásához is vezethet, amint vezetett is Luthernél. (Nem tartozik szorosan ide, de rokon téma a Szentírás értelmezésének kérdése. Erre nyilván az a közösség a leghivatottabb és végül is egyedül mértékadó, amelyiknek ölén az Írás született.)
Visszatérve Hozzád: az egyéni lelkiismeret Szentírásra hangoltságát általános mércévé tenni végzetes hiba volt. E tény legnyilvánvalóbb bizonysága a protestáns felekezetek bábeli sokfélesége. Ez lett az eredménye annak, hogy az ember végül a saját lelkiismeretét tette a Szentírás mércéjéül, ami mellesleg éppolyan visszaéléseket engedett meg, mint amilyenekkel a katolikusokat vádolják. A katolikusoknál a protestánsok szerint a hierarchikus felépítményből fakadó hatalmi visszaélések, míg fordítva, a katolikusok szerint a protestánsoknál a hivatal hiánya, a kontroll nélküli vezetés, értelmezés és gyakorlat jelenti a problémát. Az igazság valószínűleg megint csak középütt van. Ennyit a dialektikáról.
3. Ha meglelhető, milyen a viszony közte és a többi felekezet között (teológiai értelemben)?
Amit ebben a pontban írsz, állíthatom, általános szimpátiára talál, de mégsem egyéb üres szavaknál. Kissé pragmatikusabban fogalmazva: hiszem, ha látom. Amikor Piszter Ervint egy BAGY-os istentiszteleten beszélni hallottam, két asztaltársamnak (mindketten katolikusok) azt mondtam róla, hogy az élőbeszédből amúgy is következő megfogalmazásbéli pongyolaságokat és néhány kisebb tételt leszámítva elmehetett volna katolikusnak is. Semmi bajom nincs tehát a közös hitletéteménnyel. Amivel van, az a következő: a protestantizmus nagy őseinek kinyilatkoztatásai óta tilos elszakadni néhány tanítástól, mint pl. a Mária-kultusz, a szentek tisztelete, az Oltáriszentség stb. tanainak bírálata. Ez mintegy protestáns hagyományként örökül hagyatott a jelenkori karizmatikusoknak is. Naná, hogy nem fogják elismerni ezen tételek katolikus értelmezését (nem pusztán teológiai okok miatt), hiszen ha megtennék, azzá válnának, ami ellen tiltakoztak annakidején. Biztos alapjuk van tanításukat legitimálni: az a Szentírásból kiolvasható mindenki számára. Itt jusson eszébe mindenkinek a protestáns felekezetek óriási száma, ami mutatja azt az "egyértelmű" igazságot, amelyet az egyes hívek az egyetlen isteni igazságot tanító Szentírásból kiolvasni hittek.
Ne gondolja egy protestáns, így Te sem, hogy ha a Szentírást magára rántja takarónak, majd mindent megold azzal. Éppen azt nem tudja megmondani, miért éppen azt a Szentírást használja. (Az apokrifekből ugyanúgy összejönne még néhány másik szentírásra való.) Ha pedig mégis megpróbálná megmagyarázni, nem jutna tovább annál, mint hogy azt az ősegyház által létrehozott gyűjteménynek jelentse ki, hozzátéve: ez még nem azonos ám a katolikusokkal. Arra viszont már nem gondol, hogy ha nem azonos a katolikusokkal, akkor ugyan mi mással azonos. A fülem hallatára eddig egyedül a Jehova Tanúi vindikálták maguknak a jogot ahhoz, hogy kijelentsék: Ábrahám és Jákob és Mózes egyaránt Jehova Tanúi voltak. Eddig ezt Németh Sándor nem tette meg, a megfelelő helyre saját szektáját behelyettesítve.
Ennyit e három kérdés további sorsáról. Most pedig következzék néhány "személyközeli" szempont annak megértéséhez, miért is fontosak ezek a kérdések, és mi a magánvéleményem a felekezetek számosságáról. (A fentiek is magánvéleményként értendők természetesen.)
A magam részéről a dolog fontosságát az adja, hogy nem tudok hinni egyszerre több igazságban ugyanazon tárgyra vonatkoztatva. (Ez kb. az ellentmondás elvének teológiai olvasata.) Ha pedig így van, tudnom kell, melyik igazság az igazi. Ebben a "megtudási" folyamatban pedig nemigen van helye különösebb engedékenységnek, inkább amolyan fekete-fehér jelleget ölt a vizsgálódás. A kijelentéseim éle is ennek tudható be. Másrészről azonban vissza kell utalnom a kérdést az isteni igazságosság és irgalom és kegyelem több, mint dialektikus egymásra hatásának körébe. Megmagyarázom: amikor azzal szembesülök, hogy nem-katolikusok láthatólag őszinte szívvel imádják Istent, keresik az Ő akaratát, nem hihetem, hogy ezek az emberek, hovatartozásuk miatt eleve tévedésben lennének. De amikor azzal jönnek, hogy én bizony tévedek egyben s másban, akaratukon kívül kinyitják a zsebemben a bicskát. Van egy vicc, ami teológiai tanulmányaim kezdete óta kísér:
A mennybe kerül egy buddhista, egy karizmatikus protestáns és egy indián. Mind nagyon csodálkoznak a nagy fényességen, csak azt nem értik, miért van az a fal a Mennyország közepén. Péter válaszol: Azon belül vannak a katolikusok, hogy azt higgyék, csak ők kerültek ide. Ez a fal az én legnagyobb ellenségem: amikor védeni akarom az Egyházat, akkor építem azt, amikor pedig engedményeket próbálok tenni az ökumené jegyében, rombolom.
Nincs más mentsváram, csak a szándékom tisztasága, de hozzáteszem bátran és öntudattal: elfogadom magam fölött az Egyház tanítását.
Remélem, egy lépéssel előrébb jutottunk.
aranyviktor ****** 2000-09-06 (12)
Kedves Balázs!
[...] Mielőtt vita bontakozna ki, két dolgot kellene tisztázni.
1. Mit jelent az a szó, hogy egyház? 2. Mit jelent az a szó, hogy legitimitás? Szerintem a két szó helyből inkompatibilis egymással, mert Jézusnak és a legitimitásnak, törvényességnek, törvényeknek semmi közük nincs egymáshoz. Hacsak nem fogadjuk el Jézus szeret"parancsát" törvénynek, és akkor azok legitimek, akik szeretik ömagukat és felebarátaikat.
Az evangéliumokból az kijelentés utal a topikcímre, hogy "ismeri a jó pásztor az övéit", innen kezdve még feleslegesebbvitatkozni, azon, hogy ki tartozik a pásztorhoz, mert azt a Pásztor, a Mester ismeri, mi legfeljebb csak totózhatunk, arra meg ott van a legközelebbi totó-lottó szalon.
Meg kell tenni a tippet egy százasért, és kész!
Ami meg Jézus dolga, azt meg már ne akarjuk kivenni a kezéből! Foglalkozzon mindenki a saját dolgával, saját magával, nem azzal, hogy más mit csinál!
De itt??
Balázs ******* 2000-09-08 (14)
Kedves aranyviktor!
1. Mit jelet az, hogy egyház?
Ha itt per definitionem akarnánk foglalkozni vele, nem válaszolnék rá egyértelműen, mert kétezer év is kevés volt ahhoz, hogy tiszta meghatározás szülessék. Az Egyház mindig képeket, hasonlatokat használt önmagának a meghatározására, csak néhány híresebb és nagyobb hatású definíció született, ám mindegyiknek közös fogyatékja, hogy fontos aspektusokat kiszorít magából. A meghatározások iránya amúgy is többféle lehet. Ha jogegyházi jellegű, akkor az egyház azon krisztushívők közössége, akik vallják Róma hitét, és egységben vannak a pápával. Ha krisztológiai, akkor nyilván Krisztus titokzatos Testének tagjai. Ha eszkatológiai, akkor azok közössége, akik Krisztus nevéért üdvözülni fognak stb. Van még néhány szempont, hadd ne soroljam tovább. Az Egyház tehát elég nagy komprehenziójú fogalom, következésképp a fogalom extenziója elég szűk (szerintem kizárólagosan egyedi, vagyis katolikus).
2. Mit jelent a legitimitás?
Egyszerűen törvényességet. Azt a fajta törvényességet, ami alapján pl. valamihez joga lehet. Ez azért fontos, hogy meg tudjuk mondani: Isten állítólagos "egyházai" között melyik az, amelyik valódi, és melyik az, amelyik emberek találmánya. Ennyi csupán az egész.
A Te kiragadott szempontod ("ismeri a jó pásztor az övéit") csak egy szempont a sok közül. Írhattad volna azt is, hogy "aki nincs velünk, az ellenünk van", vagy bármit, de mindegyik csak egy szempont lenne. Ez a totózás, nem az, amire Te gondolsz.
gyorgyi_ ******* 2000-09-08 (15)
En tobbek kozott azert is nem tudnek elmenni a katolikus egyhazbol ( a hibai ellenere is), es mas kereszteny egyhazhoz csatlakozni, mert a katolikus egyhazat tartom legitimnek (es az ortodoxot is). (A tovabbiakban a katolikus alatt az orthodoxot is ertem.)
A reformacio gyakorlatilag az 1500-s evekben kezdodott, addig csak a katolikus egyhaz letezett. Persze, lehet mondani, hogy a "lathatatlan egyhaz" letezett, akik a katolikusokon kivuli Krisztusban hivo emberek csoportja volt. Csak erre nincs bizonyitek. Legalabbis, en egyetlen emberrel sem hallottam 1500-ig, aki kereszteny volt, es nem katolikus. Amugy nehez is elkepzelni, hogy ilyen letezett, mert pl. sokan olvasni sem tudtak, es Bibliahoz is kevesen jutottak hozza. Plusz, ismeretterjeszto protestans konyvek sem voltak. Szent Ferenc, aki latta a katolikus egyhaz hibait, jarta a maga utjat, de megis a kat. egyhazon belul maradt.
Tehat a problema a protestans elmelettel az, hogy ha Jezus alapitott egy egyhazat (akar lathatot, akar lathatatlant), akkor hogy lehetseges, hogy 1500 evig nem voltak keresztenyek? (ui. sok protestans egyhaz a katolikusokat nem tartja keresztenynek.)
A legtobb protestans egyhaznal kimutathato, hogy ki alapitotta. Igaz, hogy probaljak ezek az egyhazak a gyokereket visszavezetni, de ezeknek altalaban nincs tortenelmi alapja.
decibel ******* 2000-09-08 (19)
Kedves Balázs!
Szerintem az Avi nem kioktatni akart, csupán a saját tapasztalatát próbálta neked jelezni. O aztán igazán a nagylélegzetu írások specialistája.
Kicsit érthetetlennek tartom a legitimáció kérdésére adott válaszod: >Egyszeruen törvényességet. Azt a fajta törvényességet, ami alapján pl. valamihez joga lehet. Ez azért fontos, hogy meg tudjuk mondani: Isten állítólagos "egyházai" között melyik az, amelyik valódi, és melyik az, amelyik emberek találmánya. Ennyi csupán az egész. <
Milyen törvényességrol beszélsz? Ki írta azokat a törvényeket, hol találhatók azok a törvények? Különösen azért fontos ez a kérdés, mert azt mondod: "..ami alapján pl. valamihez joga lehet." Mire lehet joga? Kinek, minek? Gondolom az egyháznak. Azt mondod máshol a Biblia is hagyomány, magad kérdojelezed meg az Isteni törvényesség legitimitását a hagyományt helyezve elotérbe.
Számomra önmagában a vallás, de az egyházak legitimációját is a történelem során felmutatott hasznosság adja. Hogyan vált be az illeto vallás, egyház, mi volt a hozadék. Hogyan volt képes a társadalmaknak a felszabadultabb, emberibb élet felé segítséget adni. Ez legitimáció. De az, hogy kézrátétel útján az Izrael törzseinek 12-es száma alapján legitimáció sugárzódik a Katolikus egyházba, hát ez kicsit meredek!
Azt, hogy jelen pillanatban melyik vallásnak, egyháznak van legitimációja azt hiszem a fentiekhez hasonló teológiai indokokkal nemigen lehet megindokolni. Legitimációja annak az egyháznak lesz, amelyik a társadalmak életében a legpozitívabb segítséget adják. Lehet, sot biztos, hogy most nem tudjuk megmondani, melyik vallás, egyház legitim.
Én hiszek abban, hogy a keresztény vallás a történelemben elfoglalt helyének megfeleloen, hasznosságának megfeleloen legitim vallás volt, az ma is és az is lesz. Szerintem számos mai egyháza legitim.
decibel ******** 2000-09-11 (20)
Kedves Balázs! Kedves Mindenki!
Az mindenképpen pozitív, hogy amikor az egyházadnak elso helyet követelsz, a legitimitást nem csak kijelented, hanem alá is akarod támasztani. Ugyanakkor ellentmondásos, hogy az egyházad elsobbségének legitimitását vitás teológiai kérdések ismételgetésével, kijelentéssel akarod megoldani. A gond az, hogy ha jól látom legalább évszázadok óta megosztanak ezek a kérdések, ahelyett, hogy konszenzust teremtenének. Itt a fórumon csupa lerágott csont. Ilyen a Péteri koszikla ügy, a Mária probléma, a kézrátételes legitimitás. Valamint az Izrael 12 törzsének és az apostolok 12 számának analógiájának bizonyító volta. Bár ahogy nézem itt a Mária kérdést lehet, hogy nem vetted elo.
Jó kérdés, valóban ezek a teológiai gondolatok adják-e meg egy vallás, egy egyház elsobbségének a legitimitást? Egyáltalán egy vallásnak, ezen belül egy egyháznak tizedrangú teológiai kérdések adják-e meg a legitimitást? Érdekes lenne megkérdezni egy buddhistát, vagy egy kínai Konfuciusz hívot, vagy egy ateistát, szerinte a RK egyház-e a legitim képviseloje a keresztényeknek, vagy a Református egyház? A perdönto pedig az, hogy az egyik vallja a Péteri kosziklára épített egyház tételt + kézrátételes öröklodés adta elsobbség jogot, míg a reformátusok nem ezt vallják. Egy demokratikus intézményrendszerekkel ellátott ország buddhistája és Konfuciusz hívoje csak pislogna és nevetségesnek tartaná, hogy a két keresztény egyházat e szerint ítélje meg. Elnézést, de ezek a jóemberek úgy fogalmaznának: vihar a biliben!
Gondolj arra, amikor a buddhista vallást, azoknak az egyházait megítéled, mi alapján döntesz. Az alapján-e, hogy valamelyik szent könyvben azt írják-e le, hogy Buddha kézrátéttel mondjuk a mahajana egyházat tekinti örökösnek és írtak egy sort egy koszikláról, vagy azt, hogy mondjuk az az egyház egy tantrikus misztikus-e, vagy szellemében egy pozitív társadalom szervezo ereju, erkölcsös egyházról van-e szó?
Részemrol úgy fogalmaztam az elobbi hozzászólásomban, hogy legitimitást a társadalomban elvégzett pozitív tevékenység, annak bizonyos hozománya adja.
Mirol is van szó, mi ad egy vallásnak, ezen belül egy egyháznak legitim bizonyítványt? Sokféle megközelítés van arra, mi határozza meg a vallások, ezen belül az egyházak legitim voltát. Természetesen eltéroek az álláspontok. Szerintem találni kell egy közös platformot, melyen állva legalább a vallásos emberek képesek a hatékony párbeszédre. Ennek a talaján ezután már könnyebb az összehasonlítás. Részemrol a közös alap Bibó gondolatrendszere.
Bibó a következot mondja: "...lényegében minden vallás és lényegében minden államszervezet, az egyik az ember belso lényének a -mondjuk így - szervezése útján, a másik az emberek egymás közötti viszonylatainak szervezése útján arra törekszik, hogy ezeket az ember tudatossá válásából fakadó félelmi, gyulölködési és eroszakgörcsöket valamilyen módon feloldja. Az európai történelem végeredményben az erre irányuló – mondjuk így- keresztény kísérletnek a része. A keresztény válasz az eroszak, a félelem és a gyulölködés görcsére az aktív szeretet központba helyezése, az aktív szeretet, mint minden emberi görcsöt feloldani képes, minden eroszakot megsemmisíteni képes, lefegyverezni képes ero szerepel Krisztus példázataiban és példagesztusaiban leggyakrabban."
Ez a gyakorlatra lefordítva azt jelenti, aszerint hogy egy vallás, ezen belül egy egyház, hogyan képes a társadalmakban olyan társadalom szervezo eszmeiségként, társadalomszervezo eroként részt venni, amely a társadalomban meglévo bármibol fakadó eroszakot a leheto legkisebb mértékuvé alakítja, aszerint tudja kiérdemelni a élenjáró legitim címet.
Ez lenne az a pizitívum, az a hozadék, amelyrol korábban beszéltem.
Ha ezt a legitimáció formát az Isteni törvények felol nézem látható, hogy a legnagyobb Isteni törvény szerint járunk el. A fentiek Isten törekvése. Az a vallás, ezen belül egyház, amely bizonyíthatóan élenjáró ebben a szerepben az a legitim. Ehhez képest minden körmönfont teológiai kérdést el lehet felejteni.
A Bibói legitimáció megfogalmazásnak megfeleloen természetesen nem lehet tagadni a katolikus egyháznak a pozitív ember formáló erejét és pozitív társadalom szervezo tevékenységét, az az a legitim voltát. Elég, ha csak itt a fórumon végignézünk, itt is látható milyen jelentos a katolikusok szerepe a maguk kiegyenlíto, konszolidáló, eroszakcsökkento tevékenységével. Elég, ha arra a hatalmas kiegyenlíto feladatra gondolunk, amit a Vatikán felvállalt az általános szellemi, erkölcsi anarchiát megelozendo. Elég az a tekintély, amit a Pápa megszólalása hordoz. Másrészt azonban ezt a legitimitást nem csak a RK egyház élvezi, hanem még számtalan protestáns egyház is. Elég itt a fórumon is utalni számtalan kiváló protestánsra, akiknek eroszakcsökkento, szeretetre építo hangját csúnya lenne nem hallani. Hasonlóan a katolikushoz számos protestáns egyház is felvállalja az erkölcsi világ épségben tartásának feladatát. Nem lenne korrekt a legitimitást csupán a RK egyháznak kijelölni.
Ugyanakkor azt a legitimitást, amit a katolikus egyház élvez, és szerintem éppen most kezd beérni munkájuk gyümölcse, kikezdi a katolikusok gyakori és sok vitát kiváltó megnyilvánulása, amely hasonló az ebben a topic-ban megmutatkozó katolikus állásponttal, amelyek kizárólagosságot követelnek maguknak. Nem tudom mi áll a legutolsó Vatikánban kiadott vitát kavaró iratban, de lehet, hogy pont ilyen kizárólagosságot követelo állásfoglalás, amely generálja az ilyen vitákat, amelyek ebben a topic-ban jelentkeztek. Ha Tikva mond hasonlót, hát az ember csak bólint és már oda sem figyel. abból viszont, hogy a Vatikán ilyen állásfoglalást jelentet meg azt a következtetést vontam le, hogy néha ott sem tudja az egyik kéz, mit csinál a másik. Úgy tunik ott is dolgoznak a PR szakemberek.
belll ******** 2000-09-11 (23)
Kedves Györgyi!
". Persze, lehet mondani, hogy a "lathatatlan egyhaz" letezett, akik a katolikusokon kivuli Krisztusban hivo emberek csoportja volt. Csak erre nincs bizonyitek."
De bizony voltak ekkor is keresztények és oket általában máglyán égettk el a katolikusok.(Megjegyzem, ezt a fajta szeretetet hiába is keresnéd bennünk).:)
"Amugy nehez is elkepzelni, hogy ilyen letezett, mert pl. sokan olvasni sem tudtak, es Bibliahoz is kevesen jutottak hozza."
Plusz még tiltott olvasmány is volt a biblia, nehogy a nyájas olvasó rádöbbenjen, hogy Isten igéje köszöno viszonyban sincs a katolikus hitgyakorlattal.
Fuly ******** 2000-09-11 (24)
Kedves Decibel!
A legitimitás Bibói meghatározása ateista (marxista-leninista?) 'hasznossági' definicio. Semmi köze, sajnos, a hitbeli legitimitás kérdéséhez. Írom ezt annak ellenére, hogy engem, mint katolikust, elvileg pozitivan érint hozzászólásod.
Ilyen alapon a kedvesnövérek rendje teljesen legitim, mert betegeket ápolnak, HGY nagymértékben legitim, mert sok ember jobb útra tért (más vonatkozásokat most ne tekintsünk), ugyanakkor egy csendes, elmélyült imadkozo közösség nem legitim, mert legfeljebb 15 ember számára 'hasznos', ellenben az úttöröszövetség ismet csak legitim(?), mert sok gyereknek jó, világnézetileg is (bocs a személyeskedésért).
A perdöntö éppen az, hogy a közösen megegyezett (ha volna ilyen) hitelvek alapján ki áll legközelebb a forráshoz. Mivel azonban közösen elfogadott hitelvek (természetesen) nincsenek, a legitimitási viták két irányban folynak:
1. Mik a döntö kritériumok? 2. Az egyes közösségek, felekezetek milyen mértékben teljesítik ezeket? Mi, katolikusok a már ismertettek szerint részben az ösforrásra, részben tanítási okokra hivatkozva tekintjük legitimnek magunkat.
decibel ******** 2000-09-11 (26)
Kedves Fuly!
A legitimitásnak ez Bibói megfogalmazása csupán annyiban hasonlít a marxizmus-leninizmusra, amennyiben egy alaptételre felépülo filozófiai, logikai rendszert alkot. Különben a két rendszer között semmi hasonlóság nincs. Sot, mint leírtam Bibó alapgondolata élesen szemben áll a marxi osztályharc alapgondolattal. Éppen a Krisztusi alapgondolatok jellemzik. Vezérlo elve az, hogy a társadalomban meglévo eroszak csökkentése hozza az emberi lét kiteljesedését. Példája a Krisztusi aktív, eroszak csökkento szeretet.
Talán nem kellett volna a hasznosság szót leírni, végül is Bibó sem él vele. Ez az én ateistákhoz szóló találmányom inkább, nem éppen kellemes emlékeket ébreszt. Végül is a Krisztusi célokat meglehet ezzel a randa szóval is összefoglalni, de ez nem hiteles, részemrol kapkodás volt, tévedés.
Példáidra utalva itt nem a kedvesnovérekrol, egy-egy szerzetesrendrol, esetleg misztikusokról beszélünk, hanem egy mindezeket átfogó és vezérlo szervezetrol, az illeto egyházról. Egy egyházról, amely eszme rendszert alakít ki, és a társadalomban végzett munkájáról, szerepvállalásáról ismerszik meg.
Azt mondod, a legitimitási viták két irányban folynak, az egyik," Mik a dönto kritériumok?". Hát én naiv módon azt válaszolnám, amit Jézus válaszolt a farizeusok kérdésére, amely azt firtatta, melyik a legfontosabb törvény. Ha ennek az elvnek megfeleloen alkotta meg eszmerendszerét, végezte a társadalomban a munkáját, akkor legitim az egyház. A Bibó éppen ennek az alapelvnek kifejtésével, segítségével építette fel gondolatrendszerét. Alkotta meg társadalomkritikáját, valláskritikáját.
Ha a "Mik a dönto kritériumok?" kérdésre azt mondod, azok nem "..közösen elfogadott hitelvek..", akkor mirol van szó?
Balázs ******** 2000-09-12 (27)
Kedves decibel!
Megpróbálom a törvényesség kérdését még egyszer, most másképpen, részletesebben körüljárni.
1. Ki írta, és hol találhatók azok a törvények, amelyekrol szó van? A törvényeket Isten adta, és most lényegtelen, hogy az Ószövetség aprólékosságát, vagy az Újszövetség nagyvonalú szeretetparancsát értjük-e alatta. Ezeket a parancsokat a Szentírásban mint kinyilatkoztatást feljegyezték.
2. Kinek/minek és mihez lehet joga? Isten népének (szintén lényegtelen most, hogy melyik szövetségre gondolunk), illetve az azt képviselo vezeto testületnek. Joga pedig elsosorban is arra van, hogy saját identitásáról nyilatkozzon, vagyis megmondja, hogy ki o, és mit akar. Ez jelenti pl. eleve azt, hogy megállapítsa a szent könyvek kánonját. Ekkor persze rögtön a fejedhez kapsz, hogy itt nincs semmilyen biztosíték arra nézvést, hogy az egész már a kezdetekkor nem csap át ellenorizhetetlen önkénybe, de itt hadd anticipáljak egy késobbi megállapítást: az egész vallás hitre épül, anélkül érthetetlen (a hit nélkül is értheto momentumok nem egyebek pszichológiánál és szociológiánál stb., de egyik sem maga a vallás). Tehát valahogy úgy képzeld el ezt az egészet, hogy
– Isten elhatározza a kinyilatkoztatást; – kinyilatkoztatja magát bizonyos embereknek; – ennek születik egy írott változata hosszabb-rövidebb ido alatt; – ezeket az írásokat az a nép (itt: Isten népe), amelyhez a kinyilatkoztatás intéztetett, megrostálja, és összeállítja belole a maga szent könyvét (gyujteményét); – az írásba foglalást és a kanonizálást egyaránt Isten akarata "váltja ki", aki kegyelmével hatékonyan segíti az egyes és a közösségi embert a végcél elérésében; – mindeközben felhasználja az ember képességeit, vagyis a mu egyaránt lesz emberi és isteni alkotás. Ennek a folyamatnak a történetileg megragadható része jól értheto bárki számára, de a "mérhetetlen" kegyelemhez nem fér hozzá, csak a hit. Enélkül pedig a megértés is legföljebb empatikus, de soha nem teljes.
3. Melyik az elso tehát: a hagyomány vagy a Biblia? Magától értetodik: idoben a hagyomány, tekintélyben a Biblia. A ketto nem választható el egymástól, ha igazak a fentebb leírtak.
4. Számodra a legitimitás mást jelent, mint nekem. Ez legyen így a jövoben is, nem kívánlak gyozködni, de egyet le kell szögeznem. Az Isten, az Egyház, a morál stb. nem mérheto valamilyen pragmatikus mércével. Jó, ha hasznos, rossz, ha haszontalan stb. Ez a szempont számomra nem szempont, és nem is kívánok ennél többet mondani róla.
5. Az a fajta legitimáció, amit korábban én vázoltam, nem pragmatikus. Egyszeru származási törvényszeruséget próbál megmutatni. Nem foglalkozik haszonnal, társadalmi hatásokkal stb. Egyszeruen van.
6. Emiatt pedig nem mondható ugyanabban az értelemben legitimnek a Katolikus Egyház és egy XX. századi alapítású szekta. Vannak hasonlóságok, de az, amit korábban lényegesként kiemeltem erre vonatkozólag, az hiányzik az utóbbiból.
Jöjjön a következo hozzászólásod:
1. Ha megbocsátod az általánosítást, szvsz nemigen van olyan teológiai kérdés, amin ne vitáztak volna. Ezért talán kár lenne ezért az összes teológiai érvet sutba dobni. Más kérdés, hogy az én álláspontom szerint a viták életben maradása (már ami a herezisig fajulást illeti) az ilyen-olyan módon elszakadtak "bune". Nemde a protestánsok vitatják ötszáz éve az eucharisztia tanát vagy Mária istenanyaságát? Csodálod talán, hogy az apostoli utódlásban más a véleményük? És mit gondolsz, mit mondanának, ha lennének érvényesen szentelt papjaik, nem csak kinevezett embereik?
2. Szerintem nem tizedrangú kérdés a legitimitás. Megmondom, miért. Ha nem tudjuk, melyik egyház tanítja "az" igazat, nem tudjuk azt teljesíteni sem. Ha egy egyház tévedést tanít, nincs biztosíték arra, hogy hívei egyáltalán elérik céljukat. Ha nem tudjuk, melyik az igazi, legföljebb a jobb promóció vagy egyebek dönthetnének. És itt, amikor az ember örök sorsáról, létének végso alapjáról, kérdéseirol és a rájuk adott válaszokról van szó, nem tehetünk úgy, mint a McDonald's és a Burger King esetében: mindkét helyen lehet hamburgert kapni, ne tököljünk, menjünk be.
3. Amit a buddhistáról írsz, az nem érdekel (mármint teológiai szempontból). Számomra tökéletesen indifferens, hogy mit szól hozzá.
4. A vallási párbeszédhez szükséges közös alapról: számodra Bibó, számomra Teilhard vagy Hamvas, másoknak más. Szerinted ez elvezet bármilyen közös alaphoz is? Mellesleg Bibó csak pszichologizál és historizál, ami nem rossz, de nem írhatja le magát a vallást, a hitet, mert ezekkel az eszközökkel az csak részben hozzáférheto. A hiányzó rész miatt pedig torzóvá válik minden hasonló kísérlet.
5. Amit a vallás "társadalmi hozadékáról" írsz, számomra is rokonszenves, és nem szeretném, ha azt éreznéd, hogy ebben is eltéroek az álláspontjaink. De arról sem szabad elfeledkeznünk, és ez lényeges, hogy mindez csupán mellékhatás. A lényeg nem itt van. Azt hiszem, ez a kulcsa és a titka az egész kérdésnek.
Nemo ******* 2000-09-12 (29)
Kedves Gyorgyi!
Sajnos idő hiányában nem tudok differenciált és csiszolt választ adni a te beírásodra. Csak néhány futó megjegyzést fűznék hozzá.
"A reformacio gyakorlatilag az 1500-s evekben kezdodott, addig csak a katolikus [r.k. + ortodox] egyhaz letezett. Persze, lehet mondani, hogy a "lathatatlan egyhaz" letezett, akik a katolikusokon kivuli Krisztusban hivo emberek csoportja volt. Csak erre nincs bizonyitek." – A reformáció előtti protestánsok jórészt benne voltak a nagyegyházban. Odabenn korántsem uralkodott mindig az az ólmeleg pápás egyetértés, amit látni szeretnél.
"sokan olvasni sem tudtak, es Bibliahoz is kevesen jutottak hozza. Plusz, ismeretterjeszto protestans konyvek sem voltak." – Az Ószövetségben se sokan tudtak olvasni, mégsem vált emiatt minden farizeusi hagyomány igazzá.
"Szent Ferenc, aki latta a katolikus egyhaz hibait, jarta a maga utjat, de megis a kat. egyhazon belul maradt." – Jeremiás próféta pedig, aki látta Izrael hibáit és javítani akart rajtuk, ki lett onnét dobva, és száműzetésben halt meg. De az újabb időkben Döllinger Ignác (a múlt század legnagyobb r.k. egyháztörténésze) is látta mindkét egyház hibáit, ki lett dobva tőletek, és úgy is halt meg.
"Tehat a problema a protestans elmelettel az, hogy ha Jezus alapitott egy egyhazat (akar lathatot, akar lathatatlant), akkor hogy lehetseges, hogy 1500 evig nem voltak keresztenyek? (ui. sok protestans egyhaz a katolikusokat nem tartja keresztenynek.)" – De voltak, csak időnként igen sokan tévelyegtek. Mindazonáltal sok szép, igaz és krisztusi dolog maradt odabenn ekkor is. Ezt mindenkor szívesen elismerem.
"A legtobb protestans egyhaznal kimutathato, hogy ki alapitotta. Igaz, hogy probaljak ezek az egyhazak a gyokereket visszavezetni, de ezeknek altalaban nincs tortenelmi alapja." – A prot. felekezetek a maguk történelmi alakulására nézve nem is óhajtanak az ősegyházzal azonosnak látszani. Dogmatörténeti vonatkozásban mégis van némi keresnivalójuk.
Nemo ******* 2000-09-12 (30)
Kedves Balázs!
Azt hiszem, mi azért értjük, miről folyik a vita. A többiek elég határozottan belekapaszkodtak a hasznossági és egyéb szempontokba, ezért most a korábbinál is elméletibb megközelítést választok. Gyakorlati példáim is kizárólag az elmélet ellenőrzésére szolgálnak, nem felekezeted más tagjainak kárhoztatására.
1. Továbbra is áll a r.k. egyház ellen általánosságban mondott vádam, hogy az (akármilyen módon felfogott) "hatalmat" ti láthatólag elébe helyezitek annak a célnak, amire e "hatalom" adatott. Ha Isten országát kell építeni vele, akkor vagy leszögezzük, hogy ez az ország valamelyik mai felekezettel azonos, vagy tagadjuk ezt. Te most az elsőt teszed – és ez igen kényelmes módszer, mert ezt követően csak saját tévedhetetlenségeteket kell posztulálni, illetve hasznossági meggondolásokkal plauzibilissé tenni. Igazán könnyű úgy érvelni, hogy "mi vagyunk az egyház, és mindenki más csak annyiban egyház, amennyiben velünk megegyezik" – mindenesetre kár, hogy sem Jézus, sem az apostolok nem kötötték oda érthető szavakkal az egyházat a "legitim" módon megválasztott pápához és a neki alávetett püspöki testülethez. Valóban egyszerű az evangéliumi üzenetet figyelmen kívül hagyva úgy definiálni a helyesen működő egyházat, mint amely bizonyos rítusok előírásszerű elvégzésén áll vagy bukik. Tertulliánuszra volt jellemző ez az erőkímélő vitamódszer, de még ő sem a szertartásban, hanem a hűségesen továbbadott apostoli tanításban fedezte fel az igaz egyház fémjelét. Talán három vagy négy nemzedékkel az apostolok után még van értelme a szóbeli tanításra mint az írott Ige értelmezését segítő hagyományanyagra hivatkozni, de ezerötszáz év múlva immár az ellentábor is elmondhatja, hogy a sok nemzedék alatt ez a mégoly hasznos hagyomány is felhígult, keveredett oda nem való elemekkel, és pártérdekek zászlajává vált.
Ahogyan a protestánsokat szokás néha megbélyegezni azzal, hogy testületileg ők hajlamosak a felekezetek közti vita eldöntését az időre hagyni, úgy ez az észrevétel visszaküldhető a római táborba is. Nálatok is voltak olyan kérdések, amelyeket csak az időigényes "teológiai elmélkedés" tudott "megoldani," pl. Mária állítólagos szeplőtelen fogantatását vagy a pápa által saját magának tulajdonított alkalmi tévedhetetlenséget. Az a mentségetek ezen tételek kínosan késői kimondására, hogy a tartalmuk bennfoglaltan már azelőtt is igaz volt, csak még nem mondták ki őket. Az egyházi közvélemény (sensus fidelium) és a püspökök szava mintegy megérleli a csíráiban meglévő "igazságot," a pápa pedig kihirdeti.
No de ha a "hitletétemény" ilyen képlékeny valami, akkor semmiképp nem szabad az egyház fölötti objektív igazságnak tekinteni, ugyanis mint elengedhetetlen magyarázó, hozzá van láncolva a hierarchia. Ennek a véleménye hitelesítené a hitbeli igazságot, másrészt viszont a történelem többszörösen is tanúsítja, milyen hajlékony volt a hierarchia keze a maga irányában. Ehhez ugyan nem káromlás, de mégis oktalan dicsekvés a Szentlelket hozzákötni.
Ha viszont a fenti vélemény ellenében a hit szabályozójának egyedül a Szentírást ismerjük el, rögtön felénk száll a gunyoros kérdés: "Melyik felekezet értelmezésében – a több ezer közül?" Ez az odadöfés azonban nem hatol húsba, ugyanis a Szentírás érthető emberi nyelven szól, és ami valóban felekezeti ráépítmény, az nem a Biblia szövege, hanem a teológia. És mivel teológiai különbségek nemcsak nálunk, hanem a római egyházban is vannak, immár visszakérdezhetünk: "Melyik egyházatya, zsinat vagy pápa "értelmezésében?""
Valóban, nem volna nehéz egyházatyáktól az Abelardus-féle "Sic et non" mintájára megdöbbentő erejű önellentmondásokat egymásra tornyozni, és ugyanez a zsinatokra, sőt a pápákra is áll. Mert atya volt az is, aki szerint kezdetben a "püspök" és a "presbiter" teljesen azonos volt az egyházban. Zsinat volt az is, amely kijelentette, hogy "a templomban nem szabad képeket tartani, nehogy a falra fessék azt, amit tisztelünk és imádunk." Pápa volt az is, aki az "egyetemes pátriárka" címet ördögi felfuvalkodottság szüleményének bélyegezte, akárki éljen is vele. Most pedig mit látunk? Egy másik zsinat nevére hivatkozva elátkozzák, aki nem tiszteli a képeket. A püspökök "juriszdikciót" gyakorolnak a "papok" fölött, mert állítólag kezdettől fogva, isteni jogon az ő kezükbe lett letéve a teljes hierarchiai hatalom, amellyel "papokat" szentelhetnek. A pápa pedig a "püspökök püspökének" nevezi magát, és utána nem megy el meggyónni, hogy a luciferi gőg erőt vett rajta.
De a politikai és a korviszonyok befolyásoló hatása más helyeken is kimutatható. Nyugaton mindaddig elvetették a 28. kalcedoni kánont, amíg az a Róma és Konstantinápoly közti dicstelen vetélkedés eszköze volt. Amikor meg a "keresztesek" kezére jutott a város, rögtön elismerték, hogy az övé a második pátriárkai szék "a régi zsinatok végzései szerint.". Ha a püspök szimoniákus, a választása érvénytelen, szentelései semmisek. De ha a pápa szerezte tisztét vesztegetéssel, "az apostoli lánc épsége érdekében" immár érvényes a választása. Amikor a XVIII. században egy német püspök különbséget tett "igazi," "véletlenül jött" és "bitorolt" pápai jogok közt, menten vezekelni küldték. De ha a XX. században kívülről jön a bírálat, hogy a pápaság babiloni szajha lett, rögtön kész a válasz, hogy "ez a sajnálatos tévedés nem a hit, hanem a világi hatalom (egyházi gyakorlásának) terére esik." Ha a XIII. században ágostonosok mondták, hogy a kegyelem ellenállhatatlanul hat, akkor rájuk sütötték, hogy embertelen és világtól elrugaszkodott teóriát képviselnek. De bezzeg ha a XX. században egy pápa állítja, hogy a kötelező papi nőtlenség magasan a romlott korszellem fölött áll, az rögtön angyali szózattá nemesül. Ha a janzenisták fanyalogtak a kor könnyed jezsuita erkölcsén, az elítélendő volt. De amikor VII. Gergely szavára mészároltak le házas papokat, az maga volt az eszmény diadala. II. Frigyes szószegő volt, ezért rikácsolva kellett megátkozni. De amikor a pápa "mentette fel hűségesküjük alól" a német fejedelmeket, az eszes politikai húzás volt. XVI. Gergely sokat mennydörgött a lelkiismeret és a vallás szabadsága ellen, és ez hősies helytállás volt a francia forradalom eszméivel szemben. De ha II. János Pál mennydörög a szabadságjogok védelmében, az a modernség jele. Ha egy montanista kiáltotta, hogy a világ szemétdomb, és vége lesz hamar, az szektásságnak minősült. De ha ugyanezt valamelyik szerzetesrend böjti prédikátora mondja, az szívet-lelket megrázó felhívás az örök értékek keresésére. Ha II. Gyula háborúzott, az nem ment a lelki dolgokkal való foglalatosság rovására. De amikor a protestánsok a magisztrátust hívták segítségül, az menten udvari papokká züllesztette őket. Stb.
Ezek után a "látható" pápai egyháznak is el kell ismernie szeplősségét, azaz hogy az eszményt ő is csak kergeti. Láthatóságának egyetlen gyümölcse a külső egység, amelyet mint Krisztus tanításához való hűséget lobogtat. Persze, mert van egy ásza: hogy ti. ellenfelei maguk sem egységesek. De ezt teszik Jehova "tanúi" is: ha valaki megkérdőjelezi némely fantasztikus apokaliptikus igeértelmezésüket, rögtön visszatámadnak: "Ha ez nem jó menetrend, akkor mondj jobbat." Számukra az egyszer megnyitott teológiai téma lezárás után kiált, és amíg az ellenfél nem hajlandó belemenni ebbe az utcába, addig hitét tökéletlennek bélyegzik. Ilyen a hagyományos r.k. teológia is: ahol egyszer valami problémába botlott, ott hamarosan kétannyit csinál – de mégsem hagyja nyugodni a kérdést, hanem a maga gyártotta sémában kezdi gondolkodtatni ellenfeleit. S ha ezek nem a r.k. terminológiával élnek, vagy némely theologumenont nem nevesítenek, az máris az ő tátongó hiányosságuk. Így vádoltatunk azzal, hogy tagadjuk a filozófusok bálványát, a "szabad akaratot," így mocskoltatunk, hogy nincs nálunk "érvényes eucharisztia," így vetik a szemünkre, hogy megszakadt az "apostoli utódlásunk."
Így hányják a szemünkre, hogy számunkra kötelező hagyomány az istenanyaság tagadása, amitől nem szakadhatunk el, és erre nem annyira a teológia, mint inkább az önazonosságunkhoz való görcsös ragaszkodás kötelez bennünket. - No igen, a máriás istenanyaság pedig szigorúan teológiai gyökerű dogma, és még későbbi értelmezéséhez sem tapadt hozzá semmi a népies és babonás vallásosságból! Senki nem is állíthatja, hogy ti azért ragaszkodtok hozzá, mert különben megdőlne az egész máriás kegyesség és önazonosság, amit erre az egy címre építettetek! Csak mi vagyunk azok, akiknek az érvelése egy az egyben levezethető kulturális, esetleg gazdasági tényezőkből, de ti aztán minden önérdek kizárásával teologizáltok! Amíg ezt képes nem leszek elhinni, csak visszaküldeni tudom az általad ez ügyben nekem küldött bókokat arról, hogy közös szimpátiára számító megfogalmazásaim nem egyebek üres szavaknál.
De persze ha ti mondjátok meg, mit kér Krisztus a hívőktől, akkor valóban ti vagytok az egyház, és mi szégyenkezve elkullogunk. Vagy visszatérünk a pápa kebelére, mert ugyebár "metanoiára nem az Egyház van kötelezve." – Hát nem! Mi protestánsok (az egyház tagjai, Krisztus kereszthordozó követői) naponta tévedünk, évszázadonként legalább három súlyos hitbeli zsákutcával gazdagítjuk az egyháztörténelmet, és ennek tetejébe még el is ismerjük mindezt. Minket nem az igazít meg, hogy "fölöttünk senki nem ítélkezhet," hanem az, hogy a mi Urunk nem az önigazaknak, hanem a megtérő bűnösöknek ígér kegyelmet.
Viszont azt a legnagyobb alázattal sem engedhetjük meg, hogy egy porból támadt ember, aki definícióként eleve leszögezi, hogy igaza van, bíró legyen fölöttünk. Mi nem kezdjük el mondogatni, hogy "egyház ott és csakis ott van, ahol a Biblia legmegbízhatóbb szövegkiadásai kijönnek a nyomdából" – és hogy "minden más felekezet csak a velünk való megegyezés mértéke szerint nevezheti magát egyháznak." Mi nem vitatjuk el a pápától, hogy ő Róma püspöke, hanem Melanchthonnal valljuk, hogy emberi jogon ő a hitbeli feje mindazoknak, akik önként alája adják magukat. Némelyek persze ezt a mi engedékenységünket "indifferentizmusnak" csúfolják, sőt fegyvert is kovácsolnak belőle ellenünk, mondván: "Amelyik vallás (vagy felekezet) a többit nem tartja hamisnak, az nem lehet igaz vallás (vagy felekezet)." (Pezenhoffer Antal "érve.") Az ilyeneknek meghagyjuk saját párthíveik tapsát, hadd locsolják egyszemélyes futamgyőzelmük után saját magukra a pezsgőt.
Mi nem vonjuk kétségbe egy-egy nemesebb gondolkodású r.k. főpap pásztori tisztét, amelyet híveinek épülésére gyakorol, csak mert az általunk megkövetelt rítusokat nem végezték el rajta. Te azonban még Tőkés Lászlót, aki híveinek önfeláldozó pásztora és Krisztus hitvallója az oroszlán torkában; még őt sem tartod püspöknek, mivel nem mormogták el fölötte, hogy "accipe potestatem," sem meg nem esküdött, hogy "haereticos pro posse persequar." (Tudom, hogy ezek régi szövegek, de az újabbakat nem ismerem.) Ő azért nem lehet püspök, mert nem vállalta, hogy a pápa érdekeit mindenkor szolgálni fogja. Ez igazi hierarchiai gőg, amely a rivális tábornak még a vértanúit is képes volt egykor a pokolra kárhoztatni, csak mert nem az ő kerítésén belül áldásoskodtak - és most is maradt annyi belőle, hogy legalább a püspöki címet elvitassa tőlük. De mi mást is várhatnánk egy olyan felekezettől, amely a maga "folytonosságát" odáig vitte, hogy egy időben püspökeinek kerek egyharmadát nyáj nélkül szentelte föl, vagy olyan egyházkerületet ajándékozott nekik, amelyben csak ortodoxok vagy törökök laktak?
Amit a ref. és ev. felekezetek szervezeti felépítése kapcsán felhozol, az is inkább a különbségek meglátására ad alkalmat. Itt a "működési mechanizmus" távolról sem a r.k. rendszer kicsinyített mása. Itt a gyülekezeti szolgáló nem burkolózik a "papi jelleg" misztikus ködébe, az "egyházat" nem használják a "hierarchia" szinonimájaként, és a régi zsinatok nem kötik meg a teológiai kutatást. Az általad felfedezni vélt nagyságbeli különbség valójában minőségi jellegű: nálunk nem lehet szó arról, hogy egy keresztény emberben a hitnek más szelleme legyen, mint testvérében, csak azért, mert őt nem kenték homlokon a papi "karakterrel."
Továbbra is fenntartom, hogy Izrael 12 törzsét és az apostolok 12-es számát ok nélkül hozod fel akármiféle "hatalom" igazolásaképpen. Ha ugyanis ennek a látható jelnek láthatatlan és örök rendelést kellene kiábrázolnia, akkor felekezetetekben ma is kéne, hogy nyoma legyen a dolognak. De milyen hivatalból van nálatok tizenkettő? Vajon tizenkét püspökötök vagy bíborosotok van-e? Tizenkét egyházmegyére tagolódik-e a vallási térképetek? Tizenkét kongregáció van-e a Vatikánban? Amiről tudok, az elég vérszegény: a hét ApCsel-beli diakónus mintájára ősidőktől fogva hét "diákonusa" volt, míg a presbiterek ("papok") száma "folyamatosan gyarapodott" (Berhard Domagalski: Római diakónusok a IV. században, in: Diakónia, diakonátus, diakónus, Kalocsa, 1996 – imprimi potest stb.) Most csak ezt az érvet fejtettem ki részletesen, de úgy látom, nem is próbáltad megcáfolni. Így okot látok arra, hogy felekezetedet mintegy Izrael hátán magas polcra kapaszkodó hierarchákkal kapcsoljam össze.
A "szakrális közösség" bő köpenye nem alkalmas arra, hogy vele elrejtsd az igen specifikus bizonyítandót, amelyet valójában nem igazolsz: azt ti., hogy az ő személyükben nem más, mint a későbbi római pápa és a szakrális monepiszkopátus értelmében vett püspökök lettek hivatalba helyezve. Mert az egész egyház szakrális közösség, amennyiben Istenhez tartozik, és a belső tanítványi kört sem valamiféle egyházfőség, hanem az általuk személyesen hallott kinyilatkoztatás okán tartották nagy becsben a korai egyházban. Az "oldás és kötés" megint csak egy buggyos malaclopó, amelynek fedezéke alatt "hol a kiközösítéseket, hol az egyházi törvényhozást, hol a fülbegyónást, hol a búcsúk rendelését, hol meg a világi dolgokba való beavatkozást" vezetik le az "idétlen betűrágó szócsavarók," ahogy Kálvin kifakadt egy ízben. Vagyis egy keleti szóképből nem átallottak olyan tág jogokat ajándékozni maguknak, amilyeneket a körülmények engedtek, és ezeket utólag a krisztusi szakralitás dicsfényével övezték. Innen ered az apostoloknak fényes ruhában, papi díszben való ábrázolása, Péter fizikai "székének" legendája, az inkvizíciós könyvégetés visszavezetése az efézusi esetre és még sok más durva anakronizmus.
Még a diakónusok kijelölésének eseménye sem igazolja a későbbi értelemben vett "apostoli folytonosságot," mert az egy szigorúan gyakorlati feladatra, a szegények ellátására irányult, és mint ilyennek, éppen az apostolok tehermentesítése volt a feladata. Ha ez esetleg valamiképpen a "szervezeti keretek megalapozása" volna is, akkor sem a későbbi "szerpapi" tisztséget állították itt fel. Márpedig ha ebből a forrásból a római tanítás buzog, akkor ennek a kútfőnél kell a legtisztábban látszania. Ebben a tükörben azonban éppen az ellentéte látszik a későbbi gyakorlatnak – tudtommal a szegények ellátására "felszentelt" diakónusok a II. Vatikáni Zsinat előtt időtlen időkig nem voltak a hierarchikus nagyegyházban. (Ez érthető is egy bizonyos szinten, mert szerintetek a "hivatali karizmát" valami igazán szentre, áldozat körüli tevékenységre, liturgikus cselekményre kellett fordítani, nem holmi jótékony feladatra.)
Azt nem állítottam, hogy a zsidóságtól megirigyelt hierarchiai tagozódás és áldozópapi jelleg "sajátosan keresztény lenne." – Éppen azt mondtam, hogy egyáltalán nem keresztény, hanem zsidós jellegzetesség ez, hasonlóan a tizedfizetéshez és a papi személyek külön kasztjához. A különbségek (levitának születni kellett stb.) egészen elenyészőek a hasonlóságok mellett: az áldozatbemutatás, a szentelési szertartás, a "közelebb Istenhez" érzése, a "világiaktól" való elkülönülés, az Istenhez való közvetítő szerep követelése és mások. Tekintve pedig, hogy ezek egyben az Újszövetségtől való eltérési pontok is egyben, adódik a következtetés, hogy a nagyegyház hierarchikus tagozódását nem az Új-, hanem az Ószövetség alapozza meg. Innen nézve a "királyi papság" péteri szóhasználata merő zavaró tényező, amit különféle indokokkal először "szentségileg differenciálni" kellett, majd benne "lényegi különbséggel rendelkező fokozatokat" állapítottatok meg, végül egészen a közelmúltig gyakorlailag szektás tünetnek bélyegeztétek a rá való hivatkozást, és magát a nevet is "egyetemes papsággá" szürkítettétek.
A soron következő vádlistámat átugrottad, és azzal véled elintézni, hogy ezek "nem cáfolják a successio apostolica általa[d] vallott törvényességét és legitimációs érvényét," és voltaképpen nem mások, mint példák "egy önmagában nem hibás vagy Szentírás-ellenes elv hibás gyakorlatára, annak hibás vonatkoztatására az adott történelmi korban, az adott hatalmi struktúrákba ágyazottan." – No persze, ha az elvet nem kell igazolni, akkor már semminemű használata nem szorul mentegetésre, mert "a visszaélés nem szünteti meg a jogos alkalmazást." Egészen belterjes logikával írod: "Nem az a kérdés ugyanis, hogy hogyan használta az Egyház a hite szerint Jézustól származtatható hierarchikus felépítést, hanem az, hogy volt-e egyáltalában ilyen." - A kérdés továbbra is válaszra vár: milyen volt az az "ilyen?" A római berendezkedést először igazolni kéne, s lehetőleg nem önmagából.
Az "egyház" szentségének önmagára (mármint az "egyházra") való alapozását mint konkrét szemrehányást az előző levelemben nem találtam, de ha máshol mondtam ilyet, az bizonyára a "szentség" illetve a "kegyelem" dologi, szertartások mentén alácsorgó folyadék képében való szemlélete ellen irányult. Tudott dolog, hogy ez a látásmód Ágoston után terjedt el széltében, és még az sem állítható, hogy ő egyetértett volna vele. Ennélfogva az a felekezet, amely önnön legitimitását (Istenhez tartozását, "kegyelemközlő" erejét, "szentségét") holmi szertartások előírásszerű elvégzésében gyökerezteti, bizony önmagára mutogat. Eszem ágában nem volt azt vitatni, hogy az ember még keresztényként is sokat botladozik, és nem akartam egyházad legitimitását a tagok gyarlóságára hivatkozva rombolni.
2. A felekezetek közti vita terén már konkrétabb egyháztörténeti tényekre is lehet hivatkozni. Róma egyetemes joghatósága mellett hirtelen a Kelemen-levelet említed bizonyítékként, mint amelyben Róma püspöke "a korinthusi egyháznak írott levelében kéretlenül avatkozik be egy sajátosan ottani viszályba, amely egy érvényesen megválasztott elöljáró nép általi menesztésével volt kapcsolatos." – Itt a "beavatkozik" szó sugall jöval többet a levél tartalmánál, amely jellegzetes példája az engedelmességre való intésnek. A szerző olyannyira nem hivatkozik semmiféle "pápai" "joghatóságra," hogy még megnevezni sem akarja magát, ami egyébként nem volna meglepő – de egy állítólag tekintélyelven fellépő "pápa" esetében némiképp mégis az. A "kéretlenség" szintén egy nagyot szóló petárda, nem több. Igaz, a levél nem beszél kifejezett kérésről, de az elég ésszerű, ha a kidobott presbiterek olyan helyre mennek segítséget kérni, ahol ilyen tekintetben rend van.
Amit azonban a római gyülekezet kér a korinthusitól, az nem éppen valami pápai brévéhez vagy motu proprióhoz méltó: ugyanis nem saját magának, hanem a helyi presbitereknek követel engedelmességet, és nem is azoknak őhozzá való hűsége jogán (azaz emberi tekintélyelven), hanem az engedelmesség és a békesség általános erényére hivatkozva. Noha levitákhoz és papokhoz hasonlítja az elöljárókat, ez könnyen belefér a levél bőséges ószövetségi hivatkozásaiban tükröződő tipologikus (belelátós) módszerbe, és nem kell mögötte máris a tekintélyelv békeidőben is állandósuló uralmát feltételeznünk. A püspökség neve miatt majdan fellángoló vitát, úgymond, az apostolok is előrelátták, ezért rendelték a püspököket. Ez egy ószövetségi történet párhuzamaként kerül elő (44. rész), de a szerző máris áttér a presbiterek kipróbált és feddhetetlen voltára mint olyan indokra, amely botorsággá teszi eltávolításukat. A Kelemen-levél szerzője tehát vagy nem volt tudatában annak, hogy a donatizmus szekerét tolja, vagy egyáltalán nem akarta hierarchikus elven indokolni "beavatkozását." Az 56. részben pedig kereken ki is mondja: "imádkozunk, hogy a bűnösök ne előttünk, hanem Isten akarata előtt hajoljanak meg."
Ezek alapján szemináriumi rutingyakorlatnál nem sokkal többnek látom azokat a hangzatos mondásaidat, hogy "Korinthus nagy tekintélynek örvendhetett Pál működése miatt" – mert egyben viszálykodásáról is hírhedt volt; hogy " meglehetős távolságban volt Rómától ahhoz, hogy a beleszólás magától értetődő legyen" – mert ilyen zűrzavaros helyzetben bármilyen testvéri intés magától értetődő; hogy "Róma püspökének mi adhatta azt a szilárd meggyőződést, hogy jogosult a beleszólásra" – mert Róma püspöke épp csak magára nem hivatkozik az egész levélben; végül hogy a "levél tartalma azt bizonyítja, hogy a péteri tekintély kezdettől akkora volt, és a római széket annyira a többi fölé emelte, hogy ez még ilyen, szinte kézi vezérlésűnek látszó partizánkodásra is alkalmat adott" – mert a levél tartalma éppen azt bizonyítja, hogy ama korai időben éppen nem a "péteri" "tekintély" és a római "szék" hatalma gyűrte maga alá a szomszédos és egyéb városokban székelő ortodox püspököket, hanem a békességért aggódó római gyülekezet nevében írta Kelemen az Írásra alapozott feddő levelét egy olyan helyre, ahol éppen lapáton voltak az elöljárók. Az ilyen zavaros helyzetekből elég nagy merészségnek tűnik olyan beavatkozási fennhatóságot lepárolni, amely minden keresztényre közvetlenül kiterjed, és nem csupán rendkívüli esetekben – ahogy az első vatikáni zsinat bizonygatta. Még Nagy Gergely is csak a "bűn tekintetében" mondta magát feljebbvalónak más püspököknél, azaz akkor követelt magának jogot azok letételére, ha azok vétkeztek és ebben kitartottak. Az egyház fölötti "teljes, közvetlen és rendes" joghatóság követelője [az ő] számára magának az antikrisztusnak az előfutára volt, akárki lett légyen is az, beleértve önmagát is.
3. Mindezek után frontális támadást intézel a Sola Scriptura elv ellen, mint amelyre én "sajátos húzással" a protestáns legitimitást építeni szándékozom. Én azonban ilyet soha nem állítottam – mert a Sola Scriptura elvet általában sem nem tekintélyt megalapozó hivatkozási alapnak, hanem információkat megrostáló módszertani elvnek tartom. Nem a Szentírásra mint könyvre alapozom a protestantizmus létjogát, hanem Isten rendelésére, amely az Ő Igéjében lelhető fel – de ez a név egyedül a Bibliát illeti meg. A tridenti polemika szellemében tett nagyszerű orációd tehát már ott célt téveszt, ahol a Biblia eredetét a szóbeli apostoli igehirdetés lejegyzésében megtalálva a protestáns legitimitás-keresést egy csapásra a római akolba véled irányítani. Ez az érved azonban nem a római egyház dogmarendszeréről szól (amely egyébként sok forrásból elég jól behatárolható), hanem az apostoli igehirdetésről (amely teljes bizonyossággal csakis a Biblia alapjáról közelíthető meg). A Sola Scriptura, ahogy én felfogom, módszertani alapelv, amely elsősorban a teológia fő irányait jelöli ki, és tagadhatatlan dialektikus szemléletével a mozgásterét is meghatározza. Ebbe beleértendő az egyházi szolgák szerepének felfogása is, amennyiben az ő csoportjuk nem a hívők fölött lebegő hierarchikus szerv, hanem alapvetően a hívek építésére (és felépítésükre) szolgáló (Ef 4,11 sköv.) ajándékcsomag.
Mivel megtettem ezt a módszertani különbséget a r.k. tanítás és az apostoli szóbeli tanítás között, immár keveset érnek az olyan hivatkozások, hogy "megeshet tehát, hogy a successio apostolica kezdeti formájában már a mai értelemben működött, gyakorlat volt, de Szentírás, ami erről beszámolt volna, még sehol nem létezett" – mert egy "megeshet" még nem bizonyíték, a "kezdeti forma" éppen a lényegi elemek hiányát elleplező biztosíték, a "mai értelem" pedig csak érvpótló blöff. Mert mikor gyakorolt Péter joghatóságot Pál fölött, vagy mikor fegyelmezte meg Jánost? Mikor mondta ki akár csak bennfoglaltan is a derék VIII. Bonifác dogmáját? Mikor utasította rendre a zsidózó tévtanítókat ex cathedra, vagy akár I. Szilveszter pápa is mikor adott ki rendeletet az ariánusok ellen? Mivel a "mai értelemben" vett "pápai joghatóság" még Niceában sem működött (pedig ha valamikor szükség volt rá, akkor ez volt a nagy alkalom) – akkor nem vakmerőség-e már az apostolok korába visszaképzelni a pápai joghatóság "mai értelmét," persze konkrét bizonyíték nélkül?
Ezek után azzal az előregyártott jótanáccsal kínálsz meg (általános alany segítségével), hogy ne tekintsem a Bibliát égből hullott könyvnek. Nos, talán nem én vagyok ennek a szemléletnek a fő képviselője – de annyit bizonyára hozzáfűzhetek a dologhoz, hogy a Sola Scriptura mint módszertani elv éppen hogy tekintetbe veszi az emberi tényezőt, amennyiben igyekszik különválasztani a Biblia szövegétől minden utólagos érdeket és rátapasztott "értelmezést." Ezeket ugyan tekintetbe veszi, de nem normatív jelleggel, ami mellesleg a római teológia szokása. Ha tehát rosszmájú akarnék lenni, rögtön azt felelném, hogy Róma nem a Bibliát tartja égből pottyant könyvnek, hanem a maga körülhatárolhatatlan hagyományfogalmáról hirdeti, hogy teljes egészében mennyei eredetű - hogy aztán ezt a homályos fogalmat ne a Bibliára, hanem annak saját maga által adott értelmezésére húzza rá.
A "protestáns szövegkritika" pedig nem a Bibliából akarta igazolni a Biblia érvényét (amire te gondolsz, az az óprotestáns ortodoxia volt – tudod: Chemnitz, Osiander, Béza, Hollaz és társaik), hanem a Biblia eredeti szövegét igyekezett a rendelkezésre álló kéziratok alapján rekonstruálni. (Annyi köze van a Sola Scripturához, hogy ez is módszertani szándék.) Néhány alaptalan hipotézisét maga a teológiai kutatás előrehaladása cáfolta meg. A reformátoroknak pedig eszükbe sem jutott a Biblia ihletettségét bibliai idézetekkel igazolni - mivel azt hitük szerint csak a Szentlélek igazolhatja, és csakis Jézus Krisztus mint középpont köré csoportosuló írások képében.
Erre persze kérdéssel szoktatok felelni: "A mormonnak a "Szentlélek" a mormonkönyvet is belesugallja a szívébe, így a protestánsoknak nincs joguk ezellen tiltakozni." – Itt azonban belép a képbe a történeti érdeklődés, és a módszertani vizsgálódást alaposan megerősíti. Az egyház léte történelmi tény már az első századokban is, míg teológiájának, írásértelmezésének jellege még ma is vita tárgya. A Jézussal eljött isteni kijelentés léte ezek alapján az első századból származó, Jézushoz közeli forrásokban keresendő, nem a mormonkönyvben.
Erre is van válaszotok, és ezúttal meg is teszed: egy protestáns "éppen azt nem tudja megmondani, miért éppen azt a Szentírást használja. (Az apokrifekből ugyanúgy összejönne még néhány másik szentírásra való.) [...] Arra viszont már nem gondol, hogy ha [bibliai kánonja] nem azonos a katolikusokkal, akkor ugyan mi mással azonos." - Nos, Euszebiosz sem tudta megmondani, miért veti el ezt vagy azt a könyvet az egyházi közvélemény – mégis beszámolt a saját korában uralkodó felfogásról, nem hallgatva el a bizonytalankodásokat sem. Ha a római felekezet valami tévedhetetlen és kristálytisztán apostoli hagyomány birtokában kezdettől fogva tudta volna, hogy mely írások apostoliak, az egyháztörténet-írás atyjának nem kellett volna bizonytalansági kategóriákat felállítani egyetlen kategorikus kánoni lista helyett. Ugyanez áll a korai gyűjtemények és zsinatok színesen váltakozó listáira, Énók könyvétől Barnabás levelén át Hermász Pásztoráig.
Ahol tévedhetetlen apostoli hagyomány van, ott a kánon vagy fölösleges (mert megcsonkítja a hagyományt), vagy káros a r.k. felfogásra (mert kifejezi az igényt a hagyomány fölötti normára). Ahol a kánon ingadozik, ott meg egyenesen nem létezhet erre vonatkozó biztos hagyomány – és az olvasóknak (horribile dictu) saját hitérzékükre, illetve helyi hagyományaikra támaszkodva kell dönteniük a kérdésben. Hogy itt mennyi az emberi érdek és mennyi a Szentlélek vezetése, nem most fogom elemezni. De egy biztos: a kánon tartalmazza az üdvözüléshez elengedhetetlen hitismeretet, és legalábbis üdvösségi dolgokban nem szorul egyházi testület tekintélyelvű magyarázataira. A többiről lehet vitatkozni, de ezen az alapon nem vitatható a Szentírás módszertani elsősége a "hagyománnyal" szemben.
A "verba volant, scripta manent" elvet elismeréssel nyugtázod, mégis visszatérsz a hagyományos szemináriumi érveléshez:"Te a hagyománnyal szemben abszolút mérceként állítod a Szentírást, elfeledkezve arról, hogy az maga sem ment a hagyomány létrehozó erejétől." – Ha ez a kijelentés a római katolikus hagyományról szól, akkor egyszersmind a farizeusok lábaihoz is odatelepedhetünk, mert az Ószövetség iratai szerintük az őrájuk bízott "mózesi hagyományból" jöttek létre. A Szentírás értelmezésére szerinted is "nyilván az a közösség a leghivatottabb és végül is egyedül mértékadó, amelyiknek ölén az Írás született." – Nosza, vannak még zsidó rabbik, vessétek magatokat alá az ő hagyományaiknak.
A sokat ismételt bellarminista argumentumok közé tartozik az is, hogy "az egyéni lelkiismeret Szentírásra hangoltságát általános mércévé tenni végzetes hiba volt. E tény legnyilvánvalóbb bizonysága a protestáns felekezetek bábeli sokfélesége." – Azt hiszem, felelősséggel kijelenthetem: én a világ protestánsainak kilencven százalékával hajlandó volnék együtt úrvacsorázni. A különbségek legtöbbször olyan másodlagos kérdéseken ütköznek ki, mint a csecsemők megkeresztelése, az úrvacsora filozófiai körülírása, a végidők menetrendje vagy a karizmatikus ajándékok fennmaradása.
Talán személyiségfüggő a dolog, de ha a kívülállókat nem zavarná a kereszténység megosztottsága, akkor engem sem zavarna. Ahogy az ókorban az egyházatyák "iskoláin," a középkorban pedig a szerzetesrendek keretein belül talált "legitim" otthot magának a vélemények sokasága, úgy ma a külső viszonyok következtében jogosnak találom a prot. felekezetek többségének létét. is Számomra a hagyományelvű felekezetek arisztokratikus elkülönülése és önmagára mutogatása sokkal irritálóbb, mint a HGY gyermekbetegség-számba menő kuriózumai. A r.k. és az ortodox egyházközösségek békülékeny kijelentésekre nemigen hajlandók, és máig tévedhetetlennek tartják magukat, a többi felekezet tagjait pedig kárhozatba rohanó tévelygőknek. Valóban, te is megmaradsz a következő komor felvetésnél: "És itt, amikor az ember örök sorsáról, létének végso alapjáról, kérdéseirol és a rájuk adott válaszokról van szó, nem tehetünk úgy, mint a McDonald's és a Burger King esetében: mindkét helyen lehet hamburgert kapni, ne tököljünk, menjünk be." – Vajon itt a szombattartást, a két ujjal való keresztvetést vagy a konkomitancia tagadását véled mérgezett hamburgernek?
P.s. Ne vedd rossz néven a vitastílust: ez az életkorommal járó tünet, és a fórumos rövidség kényszerű következménye. És ugyan nem tudok egy íráson belül dialektikus szélsőségeket felvonultatni, azért talán a HGY és a r.k. egyház között félúton lévő, kétfrontos harcot (azaz párbeszédet) folytató álláspontot tudok kialakítani magamnak. Egy hozzád hasonló lelkiismeretes r.k. "írástudótól" pedig egyenesen jó néven veszem, ha nyílt sisakkal védi a számomra "egyik végletnek" minősülő álláspontot.
Nekem is van egy teológusviccem: A római katolikus, a református és a hitgyülis vitatkozik, hogy kinek az egyháza az igazi. A r.k. azt mondja: "Az enyém, mert nálatok nincs tévedhetetlen pápa. A pápa gondoskodik az igaz hitről." A HGY-s így felel: "Az enyém, mert nálatok nem mozog a Szentlélek. A Szentlélek frissen tartja az egyházat." Mire a református: "Látom, az én felekezetemben minden alkatrész lötyög. Még jó, hogy üdvösségre vagyunk rendelve."