Ez a cáfolóirat Hodász András r.k. papnak és hitvédőnek a reformáció ellen intézett videója (https://www.youtube.com/watch?v=zEkL-fHkpl0) ellen készült. A videót Nagy Gergely református lelkész, teológus és apologéta - részben az én írásomat felhasználva - alaposan megcáfolta (https://www.youtube.com/watch?v=l5T9a3GR2sI). A könnyebb anyagfeldolgozás érdekében nem ez utóbbi videó átiratát közlöm, hanem az általunk közösen megalkotott írásbeli bírálatnak kezemben lévő legfrissebb változatát.
A másodiknak hivatkozott Youtube-videó alatt megjelent hozzászólásokból nem alakult ki olyan színvonalas vita, ezért most beérem ennek az iratnak a közlésével.
A szöveg közé ékelt perc:másodperc típusú hivatkozások a Hodász-videó megfelelő helyeire mutatnak.
Amikor a @Papifrankó nem frankó?
Hodász András és a reformációSziasztok! A reformáció kapcsán Hodász András atya, római katolikus pap készített egy videót, amiben 3+1 pontban fogalmazza meg a legnagyobb problémáit a protestáns reformációval kapcsolatban. Persze nem várható el, hogy egy rövid, mindössze 14 perces videóban részletes, mindenre kiterjedő, alapos egyháztörténelmi és teológiai kritikát fogalmaz meg. A gond viszont az, hogy András kritikája akkor is problémás lenne, ha hosszan fejtegetné és a hibák, illetve a hibás irányok már ebben a rövid videóban is világosak lehetnek. Éppen ezrét úgy gondolom, protestáns oldalról érdemes alaposabban megvizsgálnunk András érveit és gondolatait, mert mindkét oldal sokat tanulhat belőle - és talán a jövőben a katolikus-protestáns viták és párbeszédek túllépnek a szokványos, sokszor hangoztatott és sajnos rettenetesen felületes érveken.
Természetesen Andrással személyesen ismerjük egymást, ha tehetjük, találkozunk, több közös projektben is vettünk már részt - és a magam részéről elmondhatom, hogy a mostani kritika semmilyen formában nem a személyére irányul - kizárólag az általa elmondottakra, és arra, hogy protestánsként mégis miért tartom problémásnak András érveit.
1. probléma
2:53-4:38
Luther nem akart minden előtte létezett egyházi intézményt, szokást stb. lerombolni. Nem szakadt el az ősegyházi, sőt az óegyházi intézményektől sem. Így például Péter apostol tekintélyét elismerte, de nem a római katolikus, hanem a protestáns evangéliumi értelemben. Luther vallotta, hogy Péter kiemelkedő apostol volt, bár nem az apostolok fejedelme, hanem Pállal egyenrangú igehirdető a zsidómisszióban, aki, mint tudjuk, tényleges korrekcióra is szorult - éppen Pál részéről.
A "papság különleges szerepét" sem tagadta meg a reformáció, hiszen megőrizte a felszentelt igehirdetők, pásztorok tisztségét - de az igaz, hogy a reformáció képviselői tagadták, hogy ezeknek a pásztoroknak vagy igehirdetőknek valamiféle engesztelőáldozatként kellene bemutatniuk az Úrvacsorát.
A református irányzat az eukharisztiát Krisztus testének tartja, de nem "valóságos," azaz nem hús-vér és nem "szubsztanciális" testének. Erre, protestánsként úgy gondolom, jó okuk van az irányzat képviselőinek, ezeknek az okoknak és érveknek bárki könnyedén utánanézhet. Egyetlen példát viszont hadd említsek, mintegy elgondolkodtatásként: Jézus az állítólagos átlényegülés után "a szőlőtő e termésének" nevezte a pohár tartalmát, és Pál is "ama kenyérnek" nevezte az úrvacsorai kenyeret, szintén az állítólagos átlényegülés után. Vajon miért? Persze maguknak az úrvacsorai jegyeknek a szent célra való odaszánását a reformáció is megőrizte, ilyenformán megkülönböztette őket a profán, mindennapi ételtől és étkezéstől.
A probléma András ezen érvelésével, hogy körkörös. Feltételezi, hogy a római katolikus tan igaz, majd így érvel a protestánsokkal szemben és mondja azt, hogy elszakadtak a bibliai tanítástól. Viszont ez ilyen formában érvelési hiba, hiszen maga a vita is akörül folyik, hogy mely teológiai irányzatoknak van igazuk ebben a kérdésben, így nem teheti meg egyik oldal sem, hogy pusztán felteszi, hogy neki van igaza, és így mindenki mást azzal tud vádolni, hogy elszakadt a Bibliától. Továbbá az András által felsorolt példák nem az ős-, hanem az óegyházi hit részei voltak, és ott sem egyöntetű hagyomány, sem valamiféle dogmatikus rögzítés nem kapcsolódott hozzájuk. A pápaság, a papság, vagy akár az eukharisztia kérdésében is kimutatható a fokozatos történelmi változás, és egyben - protestáns szemmel - elhajlás is az eredeti biblikus mintától.
4:38-5:22
Úgy gondolom, itt ugyanazt a hibát követi el András, mint az előbb. Mindenféle érv vagy indoklás nélkül előfeltételezi azt, hogy a Sola Scriptura tana nem igaz, és így érvel amellett, hogy az ősegyház nem vallotta az egyedül a Szentírás tanát. Tehát András érvét így lehetne rekonstruálni: 1. Ha igazam van, akkor igazam van. 2. Igazam van. 3. Tehát igazam van. Persze megértem, hogy egy ilyen rövid videóban nem lehet részletesen érveket kifejtenie, vagy cáfolnia a protestáns ellenvetéseket, de ez esetben talán érdemes lenne ezeket a kijelentéseit kevésbé magabiztosan kezelni - még akkor is, ha ő maga természetesen biztos abban, hogy igaza van. Viszont az intellektuális tisztesség talán megkívánja azt, hogy ha egyetlen érvvel sem támogatom meg az álláspontom, akkor azt ne megfellebbezhetetlenként képviseljem.
Protestánsként viszont azt mondhatom, hogy az ősegyház Hodász András állításával ellentétben nagyon is hitte a Sola Scripturát - az Ószövetség és a zsidó tanítóhivatal vonatkozásában. Kijelentette, hogy inkább Istennek kell engedelmeskedni, és nem embereknek. (Apcs 5,29) Továbbá az ősegyháznak igenis volt Szentírása (2Pt 1,20-21), amit tekintéllyel idézett, és amihez képest a hamis tanításokat le is leplezte (Apcs 17,11). Jézusról is az írások tesznek döntő bizonyságot (Jn 5,47, Lk 24,25-27). Jézus is az Írásból érvelt (pl. Mt 21,42, Mt 22,29), és életének eseményeivel az írást teljesítette be (Mt 26,54, Rm 1,2, Rm 16,26).
Pál is Szentírásként használta érvelésre az Ószövetséget (Gal 3,8, 1Kor 15,3-4, Rm 4,3, Rm 9,17, 1Tim 5,18). Az írások bölccsé tehetik az Isten szolgáját (2Tim 3,15), ihletettek és alkalmasak a tanításra, feddésre (2Tim 3,16). Maga Jézus is kimondta, hogy ha valakit az Írás ("Mózes és a próféták") nem győz meg, azt egy halálból visszatért ember tanúságtétele sem fogja (Lk 16,31).
Az Újszövetség ugyan nem volt összeállítva az első században, de minden irata megvolt már. A gyülekezetek megkülönböztetett tisztelettel kezelték azokat, és elkülönítették őket a többi "ortodox" irattól is, mint amik Jézus közvetlen tanúinak bizonyságtételei. A legkorábbi kanonikus listák éppen azért születtek, hogy a hiteles apostoli iratokat elválasszák az eretnek és apokrif iratoktól, illetve elhatárolják a későbbi ortodox levelektől és egyéb iratoktól is. Így írt erről Antiókhiai Szent Ignác is: "Nem úgy parancsolok nektek, mint Péter és Pál, ők apostolok, én elítélt; ők szabadok, én mind ez ideig szolga." (A rómaiakhoz, IV.3.)
András ezen pontjához még mindenképp meg kell jegyezni, hogy nincs szükség arra, hogy az Újszövetség vonatkozásában a Sola Scriptura elvének ősegyházi alkalmazását megfigyeljük vagy bizonyítsuk. Nem kell tehát igazolni, hogy az ősegyház vallotta a Sola Scripturát, mivel éppen ebben az időszakban adott Isten új kijelentést Jézus és az apostolok által. Ezt egyébként a római katolikus dogmatika is igazolja, amikor megvallja, hogy a nyilvános, kötelező kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával zárult le. A vita valójában azon a síkon zajlik, hogy melyik dokumentumokban van hitelesen leírva ez a (ténylegesen) apostoli hagyomány. A kánon felismerésével az óegyház éppen ezt az ihletett hitelességet tanúsította az Újszövetség felől, míg más iratoktól ezt a hitelesítést megtagadta.
2. probléma
5:24-6:13
Tévedés azt állítani, hogy a valódi reform nem szakítja meg a fennálló egyházi berendezkedés egységét. Például Jézus Mózes törvényének valódi értelmét helyreállítva egyben azt is megígérte, hogy a hivatalos vallás képviselői kirekesztik, üldözik és meg is ölik majd az ő követőit. Pál a pogánymisszió gyakorlásával az Ószövetség valódi üzenete jegyében reformálta az Isten egyházát, és egyszersmind hamis tanítónak nevezte mindazokat, akik a régi vallási szertartások (körülmetélkedés, áldozatbemutatás) jegyeivel akarták az egyház egységét fenntartani (Gal 5,8-11, Zsid 13,10-14).
De ha Hodász Andrásnak római katolikus példák kellenek arra, hogy egy jónak tartott reform szükségképpen hozott szakadást, akkor
tekintsen az 1054-es nagy nyugat-keleti szakadásra, melynek kiváltó oka az volt, hogy a pápa a maga reformelképzeléseit rá akarta erőltetni a keleti egyházakra, s mikor azok nem engedtek, kiközösítette őket. Vagy amikor VII. Gergely a széltében elhanyagolt papi nőtlenség erőltetésével és a császári beavatkozás visszaszorításával tömérdek vért és szenvedést szabadított a nyugati egyházra. Vagy amikor a pápák Anglia elszakadása árán is fenntartották a király házasságának felbonthatatlanságát, holott ebben az időben már nagyon jól értettek ahhoz, hogy saját törvényüket leleményes felmentések rendszerével megkerüljék. De említhetjük magukat a tridenti döntéseket is, melyek azt eredményezték, hogy az őket megfogalmazó zsinat kilökte a kebeléből az európai kereszténység felét. Ezek a példák azt bizonyítják, hogy egy reform helyes voltát nem azon lehet lemérni, hogy szakadást okoz-e vagy nem.
6:13-8:08
András diadalittasan lobogtatja Luthernek a reutlingeni hívekhez írt levelét, de érdemesebb lenne óvatosabban és átgondoltabban bánnia vele. Nézzük meg, miről is van szó pontosan.
Luther ebben a levelében az úgynevezett helvét irányzatú úrvacsoratant támadta. Az érve az volt, hogy a helvét úrvacsoratan képviselői különbözőképpen értelmezték az "ez az én testem" szavakat, ezzel pedig megtörték az egységet, tehát tanításuk nem lehet helyes. Ez az érvelés azonban zátonyra fut azon, hogy ha az egyik ilyen értelmezés helyes, a többi pedig helytelen, akkor nem is szükséges köztük tanbeli egységet kialakítani.
Viszont érdemes látni azt is, hogy a helvét irányzatú úrvacsoratan a későbbiekben nem bomlott tovább, hanem egységes értelmezéssé szilárdult a Kálvin által írt Consensus Tigurinusban, melyet lényegében mindegyik svájci egyház aláírt. Ennek tartalma a mostani református úrvacsoratanban él tovább. Viszont a helvét iránnyal ellentétben éppen Luther irányzatán belül támadt szakadás, amikor Philipp Melanchthon a helvét irányzat felé közeledve megváltoztatta a saját maga által írt lutheránus Ágostai Hitvallást, és hosszú háborúságot okozott vele a lutheri táboron belül. Ha tehát Luther itteni érvelése helytálló volna, akkor saját magát döntené meg.
Azonban nincs még vége, András forrása ugyanis nem áll meg ott, ahol az atya teátrálisan becsukta a könyvet. Luther ugyanis a folytatásban maga is megvallotta, hogy az egyház látható egységét csak a "világi kar", vagyis az egyház által többször igénybe vett kényszerítő hatalom tudta elérni: "Ha a pápának még ma is olyan rettegett hatalma volna, mint azelőtt, akkor ezek a könyvírogatók és lélekimádók olyan csendben lapítanának, mint az egérke." (Luther válogatott művei 7. kötet, 431. oldal.)
A protestantizmus sosem követelt valamiféle látható főt az egység jeléül. Az András által érvként használt protestáns irányzatok közötti eltérések (úrvacsoratan, szertartások, a predestináció és a szabad akarat viszonya) nem jelentősebbek, mint az óegyház bizonyos irányzatai közti különbségek - tehát egyrészt nem voltak újdonságok, másrészt már az óegyháztól kezdve szerves részei voltak a kereszténységnek.
Gondoljunk például a krisztológiai vitákban egymásnak feszülő, legjobb képviselőiket tekintve egyaránt ortodox alexandriai és antiókhiai iskolára, bizonyos teológiai szakkifejezések ("phüszisz", "hüposztaszisz") ingadozó használatára. Csak éppen az óegyházban a császári hatalom segített megőrizni a látható egységet, és elnyomta az eretneknek bélyegzett irányzatot, míg az újkorban ez már nem volt lehetséges. Hasonló volt a helyzet a 4. században bekövetkezett államegyházi lét előtti ókori nagyegyházban, ahol sem a püspöki hivatal, sem a zsinati rendszer nem volt képes fenntartani a tanbeli és szervezeti egységet, csak a velük ellenkezőket tudta elszakítani magától. Az egyháztörténet tehát szakadások története a kezdeti időktől fogva. Sőt, még a tridenti átkok, az anathémák is ebbe a sorba illeszkednek.
3. probléma
08:08 - 08:53
A harmadik probléma is ismétli az első két pont hibáját: András előfeltételezi azt, hogy a római katolikus bibliaértelmezés a helyes és ezzel igazolja az állításait. Viszont protestánsként én vele szemben nyugodtan mondhatom, hogy a reformációnak András állításával ellentétben nem voltak "hibásak az alapjai." - és mindenki döntse el maga, melyikünk érvelése a meggyőzőbb. Én úgy látom, hogy az Apostolok cselekedeteiben szereplő püspöki, presbiteri és diakónusi tisztség egyáltalán nem "hajaz a katolikus struktúrára." A püspök és a presbiter tisztsége ugyanis az Apostolok cselekedeteiben azonos volt, ezeket az elnevezéseket felcserélhető módon használták. Például Apcs 20,17: "Magához hívatá a gyülekezet véneit (preszbüterúsz)", és Apcs 20,28: "...melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká (episzkopúsz) tett."
Ráadásul ezekből az igeszakaszokból a később uralkodóvá vált óegyházi nézet, a monepiszkopátus ellentéte (!) tűnik ki, hiszen az efézusi gyülekezetben ekkor egyszerre több püspök volt. Végül pedig az újszövetségi presbiterségnek semmi köze nem volt az engesztelőáldozatokat bemutató római katolikus papsághoz, amely papság deklaráltan rájuk hivatkozik, mint elődeire.
A diakónusi hivatal az Apostolok cselekedeteiben szegénygondozói szerepet jelentett (Apcs 6,2sk), az óegyházban viszont fokozatosan liturgikus tisztség lett belőle, és a későbbiekben az áldozópappá szentelés afféle előszobája, vagyis egy ideiglenes tisztség lett. Csak a közelmúltban állították helyre a római katolikus egyházban az "állandó diakonátust." Hol tükrözi hát az ősegyház gyakorlata a római katolikus berendezkedést?
András megemlíti az apostoli zsinatnak a körülmetélkedésről hozott döntését. Úgy hivatkozik erre, mint ami a római katolikus struktúra újszövetségi bizonyítéka, valójában viszont ez az esemény nagyon jól illeszkedik a református egyház szervezeti életébe, hiszen az egyházkormányzás lényegi kérdéseiben nálunk is zsinati döntések érvényesülnek. András számára viszont ennél nagyobb probléma az, hogy az általa hivatkozott apostoli zsinat másik döntését, amit a vérevés tilalmáról hozott, maguk a római katolikusok sem tartják meg, hanem ideiglenes kompromisszumnak nevezik. Nem érdemes tehát Hodász Andrásnak ezen apostoli döntésben saját felekezete tévedhetetlennek híresztelt, egyetemes zsinati döntéseinek mintáját keresni.
Végül "Péter tekintélyét" éppen a református értelmezés őrzi meg biblikus módon, mert mi készek vagyunk Andrással ellentétben észrevenni, hogy az apostoli tanácskozáson nem Péter mondta ki a döntést, hanem az ott elnöklő Jakab, az Úr testvére (Apcs 15,19sk), akit származása és a jeruzsálemi gyülekezetben betöltött szerepe jogosított föl erre. Péter súlyos dogmatikai tévedését és Pál általi kemény megfeddetését (Gal 2,11sk) nem is kell részletesebben bemutatnom, mivel úgy gondolom, ennyi is elég ahhoz, hogy megalapozzam azt az állításom, hogy Péterben nem lehet a későbbi pápai hivatal betöltőjét látni.
Azonban András nem áll meg itt.
08:53 - 9:35
Itt Hodász András egy újabb kitérőt tesz a Sola Scriptura elve felé, és így hivatkozik rá: "Nem azt valljuk pusztán, amit a Biblia ír" - holott a Sola Scriptura elve ennél árnyaltabban fogalmaz.
A II. Helvét Hitvallásban, a Magyarországi Református Egyház hivatalos hitvallásában például ezt olvassuk: "Ezekből az írásokból kell meríteni az igaz bölcsességet és kegyességet, továbbá az egyházak reformálását és kormányzatát, a kegyes élet összes kötelességének megtanítását, valamennyi tantétel igazolását vagy elvetését, az összes tévelygés megcáfolását, sőt minden intelmet is." (II. Helvét Hitvallás I.2.) De Kálvin Jánost is idézhetjük, aki az Institutióban azt írja: "Az egyházban a tanításnak nincs más helyes módja, mint az, mely az Isten igéjének parancsához és zsinórmértékéhez igazodik." (Inst. IV.viii.8.) Tehát a Sola Scriptura elve kapcsán a protestánsok nem azt állítják, hogy az egyház csak és kizárólag a Biblia mondatait vallja (márpedig András így tekint a Sola Scripturára). A protestánsok azt vallják, hogy az egyház és a keresztény hívek a Bibliát tekintsék a hit és gyakorlat egyetlen tévedhetetlen normájának. Hodász András éppen azt a protestáns tételt nem kezelte helyén, amit cáfolni próbált, hanem helyette egy általa összetákolt szalmabábot püfölt.
Továbbá, mikor Jézus azt mondta, hogy "Aki titeket hallgat, engem hallgat," akkor nem valamiféle biankó csekket adott az apostoloknak, hanem csak abban az esetben hatalmazta fel őket az ő tekintéllyel való képviseletére, ha azt hirdetik, amit őtőle hallottak. Ezt viszont a protestáns teológia készséggel aláírja.
Úgy gondolom, hogy Hodász András abban is téved, hogy a Bibliát "az egyház termékének" nevezi, ugyanis annak nagyobb, ószövetségi része a zsidók által jutott el hozzánk, és az apostolok sem ruháztak rá nagyobb tekintélyt, mint amit Isten eredetileg neki adott a zsidóság körében. Az Újszövetség pedig ugyan az egyházban íródott, de nem az egyháztól nyerte tekintélyét, hanem Istentől, aki a benne foglalt tartalmat az apostolokkal közölte. Az egyház kanonizáló szerepe is csak a szövegszerű és tartalmi hitelesítésre szorítkozott, azaz történeti jellegű tanúságtétel volt. Ennek egyik bizonyítéka a kanonizációban tanúsított évszázados ingadozás, ami egy történeti tanúság esetében elfogadható, de egy dogmatikai döntésben már nem.
Azonban András szavai kapcsán érdemes felidézni az I. Vatikáni Zsinat Dei Filius kezdetű rendelkezését:
"Az Egyház pedig nem azért tartja azokat szentnek és kánoniaknak, mintha pusztán emberi törekvés szerkesztette volna, és utólag, saját tekintélye által helyben hagyta volna; és nem csupán azért, mert a kinyilatkoztatást minden tévedéstől mentesen tartalmazzák; hanem azért, mert a Szentlélek sugalmazására írták, Isten a szerzőjük, és mint ilyenek vannak átadva az Egyháznak." (Denzinger 3006)
Vagyis még a római katolikus tanítás szerint sem mondható, hogy az egyház "tekintéllyel összeállította a Szentírást."
9:35-10:27
Számomra ez a szakasz a videó csúcspontja, hiszen András két érvet is egészen világosan kifejt az álláspontja mellett, nézzük meg őket sorban.
Először is, András azt állítja, hogy "Ha nem hisszük, hogy az egyháznak megvan ez a tévedhetetlen tekintélye, akkor a Biblia maga sem lehet tévedhetetlen, hiszen egy rossz közösségből összeállított könyv nem lehet jó." Ez viszont több szempontból is gyenge érv, hiszen ha igaza lenne, akkor a zsinagóga is tévedhetetlen volna, hiszen az Ószövetséget az állította össze. De ami András számára nagyobb baj az, hogy ezzel az erővel a római katolikus egyháznak 1546-ig nem lehetett volna tévedhetetlen bibliája, hiszen a kánonról először a tridenti zsinat hozott tévedhetetlennek mondott döntést.
András második érve még problémásabb. Azt állítja ugyanis: "Ha az egyház, ami leírta a Szentírást, és aztán összeállította, hogy mely könyvek tartozzanak bele, ha ő tévedett, az azt jelenti, hogy nincsen Biblia a kezünkben. Akkor azt jelenti, hogy semmit nem tudunk Jézusról, csak azt, hogy létezett." Lehetne itt cáfolatul hivatkozni az ortodox egyházra, amely Tridenttől függetlenül is tanúsítja a Szentírás kánonját és szövegét. Rá lehetne mutatni arra, hogy az Ószövetség kánonja és tartalma a zsidóktól származik, és ők sem Róma engedélyével nyilatkoztak ez ügyben.
De talán elég András érvének cáfolatául megnéznünk egyetlen bibliai szakaszt: a Comma Johanneumot. A Comma Johanneum János első levele 5. részének 7. verse, amiről szövegkritikai szempontok alapján már tudjuk, hogy betoldás a Bibliába, nem volt az eredeti levél része. Ez a vers így hangzik: "Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Íge és a Szent Lélek: és ez a három egy."
Erről a szövegtoldásról a római katolikus egyház a tridenti zsinaton implicite azt állította, hogy a Szentírás hiteles szövegének része:
"Ha pedig valaki a könyveket egészükben összes részeikkel úgy, ahogyan a katolikus Egyházban azokat olvasni szokták, és az ősi latin "Vulgata" kiadásban benne vannak, nem fogadja el szent és kánoni könyveknek, és az előbb mondott hagyományokat tudva és megfontoltan megveti: legyen kiközösítve." (Denzinger 1504.)
1897-ben a Szent Offícium a Comma hitelességét illető kérdést így tárgyalta:
"Kérdés: Vajon lehet-e biztosan tagadni, vagy legalább kétségbe vonni, hogy hiteles szöveg Szent János I. Levelének 5,7 helye, amely így hangzik: "Mert hárman vannak, akik tanúskodnak a mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek; és ez a három egy"?
A Szent Offícium erre a kételyre 1897. január 13-án a következő választ adta: Nemleges." (Denzinger 3681)Ezt a választ a Szent Offícium 1927. június 2-i nyilatkozatában újra tárgyalta: "Azt a rendeletet azért hozták, hogy korlátok közé szorítsák egyes tudósok merészségét, akik azt a jogot tulajdonították maguknak, hogy a jánosi szakasz hitelességét vagy teljesen el kell vetni, vagy végső soron legalábbis szerintük kétségbe kell vonni. A rendelet a legkevésbé sem akarta megakadályozni, hogy a katolikus írók a dolgot összetettebben kutassák, és az érveket különböző szempontokból gondosan mérlegelve, azzal a mértéktartással és önuralommal, amelyet a dolog komolysága megkíván, az eredetiséget ellenző vélemény felé hajoljanak, csak ígérjék meg, készek kötelezőnek tartani az Egyház ítéletét, amelyre Jézus Krisztus azt a feladatot bízta, hogy ne csak magyarázza a Szentírást, hanem híven őrizze is." (Denzinger 3682)
Ha ezt az ingadozást látjuk, akkor semmivé foszlik az egyház állítólagos tévedhetetlen szentírásgondozó és -megállapító tekintélye, melyet Hodász András nélkülözhetetlennek tart ahhoz, hogy Jézus Krisztus életéről és tanításáról bármi biztosat tudhassunk.
10:27-10:54
András állításaival ellentétben a Sola Scriptura elve nem követeli meg azt, hogy "térjünk vissza az egyház első századi állapotához." A reformátusok és evangélikusok is jórészt elismerik az első öt század egyetemes zsinatainak dogmatikus döntéseit, csak éppen nem tekintik őket abszolút és végső mércének, hanem csak annyiban tisztelik őket, amennyiben a Biblia üzenetét helyesen tolmácsolják. A reformátorok is hittek, és így a protestánsok is hisznek az egyházi tantételek megfogalmazásának szerves fejlődésében, de nem állítják, nem állítjuk, hogy ez a fejlődés tévedhetetlen volna.
Ezek után lássuk András utolsó problémáját.
+1 probléma
10:54 - 12:21
Mindenképp meg kell jegyeznünk ezen a ponton azt, hogy a reformátorok nem véletlenül maradtak távol a tridenti zsinattól. A pápai szék ugyanis mindent megtett, hogy a zsinat Itáliában, a neki kedvező földrajzi-politikai környezetben legyen megtartva. Ennek megfelelően a megjelent püspökök kétharmada olasz volt. A protestánsok nem érezték biztonságban küldötteiket egy számukra ellenséges területen tartandó zsinaton. A tridenti zsinat ugyan többször meghívta a protestánsokat érveik kifejtésére (persze szavazati jog nélkül), de biztonságukat szavatoló menlevelet először a tizenharmadik ülésen bocsátott ki. Viszont addigra már végérvényes határozatokat hoztak a szentírási kánonról, a megigazulásról, Krisztus valóságos úrvacsorai jelenlétéről - tehát számos fontos kérdés addigra eldőlt, és csak a két szín alatti úrvacsoravétel kérdésénél és hasonlóknál jutott eszükbe, hogy a döntést a protestánsok kedvéért későbbre halasszák.
A tridenti zsinat erkölcsi és egyházfegyelmi reformjairól talán ki lehet jelenteni (Hodász Andrással egyetértve), hogy "beteljesítették a protestánsok követeléseit," de látnunk kell azt is, amit András elfelejtett, vagy nem említett meg, hogy 1546-ban, a zsinat idejére már rég nem Luther 95 pontjáról folyt a vita (melynek javát, mondja Hodász András, a tridenti zsinat beépítette döntéseibe). A vita addigra már az egyház tekintélyéről, a szentségekről, a miseáldozatról és hasonló témákról folyt, amelyekben Trident a protestánsokra tömérdek kiközösítést mondott ki.
Ezen a ponton azonban András részletesebben kitér a bibliafordításokra is.
12:21 - 13:35
A Bibliának nemzeti nyelvre való lefordításáról a tridenti zsinat nem nyilatkozott, de a közkézen forgó latin szövegek közül a Vulgatát nyilvánította hitelesnek:
"Ezt az ősi és elterjedt [vulgata] kiadást ... a nyilvános felolvasásokban, vitákban, igehirdetésben és magyarázatokban hitelesnek kell elfogadni, és hogy senki ne merje azt bármilyen ürüggyel elvetni, vagy előítélettel illetni." (Denzinger 1506.)
Ez a "bármilyen ürüggyel" kitétel szükségképpen azt jelentette, hogy a héber vagy görög szövegre hivatkozva sem lehetett a Vulgatát felülbírálni.
A zsinat utáni gyakorlat is úgy alakult, hogy a nemzeti nyelvű fordításoknak is a Vulgatát kellett alapul venniük. Amikor ennek hivatalos latin szövege a XVI. század végén megjelent, finoman szólva sem volt hibátlan, ráadásul a bibliai szövegkutatás már régen a héber és görög alapszövegből indult ki, ezért a tridenti zsinat a szentírástudomány haladásának akadályozójává vált.
A Biblia népnyelven való olvasása kapcsán is óriási problémákat találunk a zsinat körül. A IV. ülésen a tridenti zsinat megparancsolta a nyomdászoknak, hogy a Biblia kinyomtatása előtt szerezzék be a püspök jóváhagyását, különben az V. Lateráni Zsinat által kilátásba helyezett büntetéseket vonják magukra. Ugyanilyen engedély kellett ahhoz, hogy valaki egy Bibliát akár magánál is tartson:
"De a nyomdászoknak is ebben a tekintetben megfelelő módon mértéket akar szabni, és elrendeli, hogy ezentúl a Szentírást, főképpen pedig ezt az ősi és elterjedt [Vulgata] kiadást a lehető leghibátlanabbul nyomtassák ki, és senkinek ne legyen szabad kinyomtatni, vagy kinyomtattatni egyetlen szent dolgokról szóló könyvet sem a szerző neve nélkül, és ne legyen szabad eladni azokat, vagy akár csak magánál tartani, hacsak a Főpásztor előbb meg nem vizsgálta és jóvá nem hagyta." (Denzinger 1508)
Az 1564-ben és később kiadott Tiltott könyvek jegyzékében szereplő, tridenti eredetű IV. szabály kijelentette:
"Mivel a tapasztalat szerint nyilvánvaló, hogy ha a népnyelvű szent Bibliát mindenütt minden megkülönböztetés nélkül megengedik, ebből az emberek meggondolatlansága miatt több kár, mint haszon származik, ezért ebben a kérdésben a püspök vagy az inkvizítor megítélésén múlik, hogy a plébános vagy a gyóntató tanácsának kikérésével, a katolikus szerzők által lefordított Biblia olvasását a nép nyelvén azoknak meg lehessen engedni, akikre vonatkozóan úgy látják, hogy ennek olvasásából káruk nem származhat, hanem a hitük és jámborságuk növekedhet." (Denzinger 1854)
A folytatás is érdekes, bár az itt idézett, Fila-Jug-fordítású Denzingerből kimaradt:
"Ezt az engedélyt írásban kell birtokolniuk. Aki tehát ilyen engedély nélkül ezt olvasni vagy birtokolni merészeli, bűneiből feloldozást nem kaphat, amíg azt az ordináriusnak át nem adja."
["Cum experimento manifestum sit, si sacra biblia vulgari lingua passim sine discrimine permittantur, plus inde ob hominum temeritatem detrimenti quam utilitas oriri, hac in parte judicio episcopi aut inquisitoris stetur, ut cum consilio parochi vel confessarii bibliorum a catholicis auctoribus versorum lectionem in vulgari lingua eis concedere possint, quos intellexerint ex hujusmodi lectione non damnum, sed fideí atque pietatis augmentum capere posse; quam facultatem in scriptis habeant. Qui autem absque tali facultate ea legere seu habere praesumpserit, nisi prius bibliis ordinario redditis peccatorum absolutionem percipere non possit."]
["Session XXV of Trent: Rule IV of the Ten Rules Concerning Prohibited Books Drawn Up by The Fathers Chosen by the Council of Trent and Approved by Pope Pius: Since it is clear from experience that if the Sacred Books are permitted everywhere and without discrimination in the vernacular, there will by reason of the boldness of men arise therefrom more harm than good, the matter is in this respect left to the judgment of the bishop or inquisitor, who may with the advice of the pastor or confessor permit the reading of the Sacred Books translated into the vernacular by Catholic authors to those who they know will derive from such reading no harm but rather an increase of faith and piety, which permission they must have in writing. Those, however, who presume to read or possess them without such permission may not receive absolution from their sins till they have handed over to the ordinary."]
Az idők azóta megváltoztak, mert immár nem kell külön írásbeli püspöki engedély ahhoz, hogy egy római katolikus hívő római katolikus bibliát népnyelven olvashasson. Sőt félórás áhítatos bibliaolvasásért már "teljes búcsút" is kaphat. Itt éppen azt figyelhetjük meg, hogy a humanista műveltség és a vele kéz a kézben járó reformáció alakította úgy a korszellemet, hogy a bibliaolvasás áldásos hatását végre a római katolikus hívek is élvezhessék.
----
Egyetértek Andrással abban, hogy fontos, hogy ezekről a témákról beszéljünk. Egyetértek vele abban is, hogy nem lehet szándékunk az, hogy másokat ezen viták során megbántsunk. De éppen a fájdalom és a feszültségkeltés elkerülése végett, úgy gondolom, nagyobb alázattal kell hozzáállnunk ezekhez a kérdésekhez annál, mint amit a mostani videóban láthattunk. Természetesen tudom, hogy egy római katolikus nem fog automatikusan egyetérteni velem. A videó célja nem is az volt, hogy valamiképpen meggyőzze a katolikus híveket, hanem az, hogy rávilágítson arra, hogy András érvei legtöbbször előfeltételezik a római katolikus tan igazát ahhoz, hogy igazolják önmagukat. Amikor pedig nem körkörös András érve, akkor sem állnak olyan erős történelmi és bibliai lábakon, hogy protestánsként ne lenne jó okunk arra, hogy elutasítsuk őket. Persze András célja nem a vita volt, egyszerűen bemutatta azt, hogy neki mi a problémája a reformációval. Vajon én is készíthettem volna egy videót arról, hogy mi a problémám a római katolicizmussal? Igen. Tehettem volna ezt úgy, hogy egyetlen érvet sem fejtek ki, csak felsorolom a problémáimat, alapul véve azt, hogy nekem van igazam? Igen. Lett volna értelme az igazság keresése és megismerése szempontjából? Nem hiszem.
Mindenkit, legyen az katolikus vagy protestáns, csak arra tudok buzdítani: ne elégedjen meg sablonos érvekkel és propagandaszólamokkal. Mindenki igyekezzen minél jobban és minél alaposabban megismerni a saját és mások hitét, a keresztény egyház történelmét és azokat a kérdéseket és témákat, amiket most András felvetett. Én pedig remélem, hogy ha András jövőre is készít a reformáció kapcsán egy videót, akkor erősebb érvekkel fogunk benne találkozni.