prophet1 *** 2010.01.03 18:48:24 (2656) Kedves Topikolvasók! Mivel egyelőre nem tudok linket berakni egy olyan írásról, amelyet én nagyon jónak tartok a predestinációval kapcsolatban, bemásolom azt a cikket. Victor János tollából jelent meg, 1917-ben, egy "Reformációi Emlékkönyv"-ben. Hátha segít valaki(k)nek, hogy jobban eligazodjanak e kérdésben. A PREDESZTINÁCIÓRÓL. Eltékozolt örökségek. Alig van szomorúbb látvány, mint az, amikor gazdag, fejedelmi ősök méltatlan utódai, noha büszkén viselik azok nevét, címerét és emlékét, mégis vétkesen eltékozolják mindazt az örökséget, aminek megőrzése és gyarapítása lenne pedig egyetlen igaz jogcímük arra, hogy az ősök utódainak vallhassák magukat. Micsoda ma nekünk a predesztináció? Ez is egy borzalmasan elhányt-vetett drága örökség. Csak a neve ismerős még előttünk. Meg azután tapad hozzá egy s más homályos sejtelem, zűrzavaros nézet. A kálvinisták hivatkoznak rá, amikor arról van szó, hogy bizonyosak lehetünk-e üdvösségünk felől. Nem, mondják, mert az üdvösség azoké, akiknek Isten szánta az Ő örök rendelése szerint. És így a predesztináció a bizonytalanság ürügyévé lesz, holott eredetileg ennek éppen homlokegyenest az ellenkezője volt. - A lutheránusok hivatkoznak rá, amikor arról van szó, hogy mi különbözteti meg őket a kálvinistáktól. Ők nem vallják, úgymond, a predesztinációt. Holott úgy áll a dolog, hogy ha vannak is nagyon jellegzetes megkülönböztető vonásai a kálvini predesztináció tannak, a dolog lényegét tekintve, Luther is éppoly határozottan tanította a predesztináció igazságát. - A római katolikusok is hivatkoznak rá, amikor arról van szó, hogy milyen képtelen tévelygésekbe vezetett a reformáció. Pedig voltaképpen mind Luthernek, mind Kálvinnak Pál apostol után az az Augustinus volt a tanítómestere a predesztináció igazságában, akire a katolikus egyház úgy tekint vissza - és joggal, - mint legnagyobb vezérszellemeinek egyikére. Annyi zavar veszi körül ezt a tárgyat, hogy egészen érthető az is, hogy egyesek valami babonás félelemmel kerülik, mások meg gyermekes kíváncsisággal mindig ezt feszegetik, mihelyt vallási területre fordul a szó. Próbáljunk némi fényt deríteni reá. Hátha kitűnik, hogy a reformáció egyik legfelségesebb örökségéről van szó, melyet féltő gonddal kell megőriznünk az elkallódástól, és teljes gazdagságában kell átadnunk az utánunk jövőknek? Kétféle elem a vallási igazságokban. Sok zavarnak elejét vesszük, ha először tisztázunk egy megkülönböztetést, még ha kissé hosszadalmasnak is látszik ez a bevezetés. A vallási igazságokban mindig kétféle elem van. Nehéz olyan megkülönböztető neveket adni nekik, amik félreértéstől mentesek volnának. Nevezzük az egyiket gyakorlatinak, a másikat elméletinek. Az előbbi alatt értsük a vallási nézeteknek és meggyőződéseknek azt az elemét, amely közvetlen kapcsolatban áll a vallási élettel. Vannak, ugyebár, minden hívő embernek meggyőződései, amelyekre nem gondolkozás útján, nem érvek és bizonyítások által jutott el, hanem amelyeknek az igazsága egyszerre, sokszor meglepetésszerűen világosodott fel előtte, valamilyen mélységes lelki élmény, vagy belső átalakulás, vagy erőteljes megelevenedés nyomán. - Ez az egyik elem. - Ezzel szemben vannak azonban olyan meggyőződéseink is, amelyek nem állnak ilyen közvetlen kapcsolatban az életünkkel. Természetes, hogy közvetve ezek is a magunk vagy mások életében, élményeiben gyökereznek. De csak közvetve. Mert ezekben a gyakorlati élet érdekeinél inkább érvényesülnek az elméleti gondolkozás követelményei. Úgy vagyunk Istentől alkotva, hogy noha legfőbb hajtóereje életünknek maga az élet: mennél szabadabb, teljesebb, boldogabb és biztosabb életre eljutni, és noha az igazságot is főképpen azért keressük, hogy birtokában igazabb életet élhessünk, - emellett él bennünk egy másik szomjúság is: megkeresni és megismerni az igazságot önmagáért; összhangba hozni ismereteinket, és egységes képbe foglalni minden tudásunkat, hogy ne legyen benne ellentmondás és szakadás. Ez a vágy arra hajtja a hívő lelket, hogy azokat a meggyőződéseket, amik közvetlenül kapcsolatban állnak a gyakorlati életével, mármost - eltekintve a gyakorlati élettől, - tovább fűzze, boncolja, következtetéseket vonjon le belőlük, és végre valamennyit foglalja egybe valami központi gondolatba. Ez az, amit hitbeli nézeteink elméleti elemének nevezhetünk. Olyasféle kép jut az eszünkbe, amint végignézünk hitünk meggyőződésein, amilyet a testünk idegsejtjeiről s azok szöveteiről látunk természettudományi könyvekben. Miből állanak az idegeink? Csodálatos hálózatból, amely sejtekből és szálakból szövődik. Itt-ott egy-egy világosan kivehető sejt, egy-egy élő gócpont, és mindegyikből bonyolult összevisszaságban szálak egész serege nyúlik ki, hogy összekösse egymással ezeket a sejteket egységes szövetbe. Mindegyik sejt önmagában élő valami, de mindegyiknek van mondanivalója és van kapnivalója a többivel szemben, s ezért keresi az összefüggést amazokkal. Ilyen élő gócpontjai a hitünk meggyőződésvilágának azok a gondolatok, amelyek közvetlenül hívő tapasztalásainkból táplálkoznak, vagy azokat táplálják, és ilyen összekötő továbbképződmények azok a gondolatok, amelyeknek feladata az előbbi, gyakorlati gondolatokat egymással egységes hitvilágba kapcsolni. E között a két elem között nagy a különbség, ha az, amit eddig mondottunk, csakugyan igaz. A gyakorlati elem mindig világos és áttetsző lesz, természetesen az olyan ember számára, akiben megvan a hit gyakorlati élete. Az Evangéliumnak ezeket az igazságait, amelyektől tényleg az élet függ s amelyekben az élet szólal meg, megértik csakugyan a "kisdedek és csecsszopók". Sőt úgy áll a dolog, hogy mennél kevésbé van megterhelve egy lélek az elméleti gondolkozás kérdéseivel és mennél fesztelenebbül át tudja magát adni a valóságos, tapasztalati életnek, annál könnyebben és annál teljesebben világosodnak meg előtte a keresztyénség nagy alapigazságai az Isten szentségéről és szeretetéről, a Krisztus megváltó hatalmáról és az üdvösség elnyerésének módjáról. Itt nincs vitatkozás, itt nincs nézeteltérés, - mihelyt megvan az emberekben az igazi, élő és Istent és üdvösséget a Krisztusban megtapasztaló hit. Itt beteljesedik az ótestamentum próféciája, hogy az Isten megszabadultjainak útján "még a bolond sem tévedhet el." folyt. köv. prophet1 *** 2010.01.03 18:53:28 (2657) V. J. Predesztináció - folytatás I. Ezzel szemben annál több nézeteltérés van a másik elem körül. Mihelyt eltávolodunk a gyakorlati életnek hatalmas mágneses vonzása alól, szétágaznak a szempontjaink, a hajlamaink, az érdeklődéseink. Elméleti keresztyén gondolkozását ki erre, ki arra szereti és akarja tovább fejteni. Ki messzebb, ki csak közelebb mer előrehatolni gondolkozásában. Ki ebben, ki abban lát áthághatatlan nehézséget. És azt a sok zűrzavart, ami így előáll, fokozza még az is, hogy ki-ki önmagában sem képes mindazt, amit a gyakorlati hitélete nyújt, egészen egységes gondolatvilágban feldolgozni. Valahol mindenki összeegyeztethetetlen ellentmondásokhoz jut, és le kell raknia gondolkozásának fegyvereit azzal az alázatos vallomással, hogy Istennek a valóságos élete és munkája nagyobb, semmint hogy bele tudnánk rendezni a mi kicsiny gondolatvilágunk rekeszeibe. Amíg e testben élünk és e testhez kötött lélekkel kell gondolkoznunk, mindig csak "tükör által, homályosan látunk." Egyszóval: amíg a gyakorlati téren bátor, hangos bizonyossággal emelhetjük fel szavunkat abban a tudatban, hogy bírjuk azt az igazságot, mely az Igazság, véglegesen és örökérvényesen, addig az elméleti téren mindig óvatosaknak és szerényeknek kell lennünk, mert ami nekem igazság, a másiknak botránkozás lehet, és ami ma igazság, azt a holnap már tévedésnek tüntetheti fel. A keresztyénség múltjának egyik legfájdalmasabb szégyene az, hogy az elméleti gondolkozásnak ezt a köteles alázatosságát sokszor elfelejtette, és keserves, gyötrelmes harcokat és szakadásokat idézett fel olyanok között, akik gyakorlatilag ugyanazzal a bizonyossággal, ugyanazzal a kegyelmes Istennel álltak ugyanolyan élő közösségben, s akik ezért az örökkévalóságban ugyanannak az üdvösségnek a birtokában találkoztak azóta. folyt. köv. Előzmény: prophet1 (2656) prophet1 *** 2010.01.03 18:55:44 (2658) V. J. Predesztináció - folytatás II. A predesztináció gyakorlati lényege. Mindezeket előrebocsátani jó hosszú bevezetés volt, de talán nem haszontalan. Ha ezek így állanak, akkor az következik belőlük, hogy a predesztináció gondolatában is megkülönböztethetünk gyakorlati és elméleti elemet, és ha a predesztináció gondolata választófal volt keresztyén hívők között, akkor bizonyára az utóbbi, az elméleti eleme okozta azt, míg ha az előbbire, a gyakorlati elemre helyezzük a súlyt, megtaláljuk a szétválasztott keresztyének találkozópontját a közös bizonyosságban. Mi hát a predesztináció tanában az, ami közvetlen kapcsolatban áll a hívő életével? Szép képben fejezte ki egyszer valaki. Az Isten üdvösséget adó országának kapujára ez van kiírva: "Jövel!" A világ fáradalmaitól s a bűn szolgálatától elgyötört vándor föleszmél, remény és bizalom ébred benne e hívogatás láttára, úgy érzi, hogy most kezében tartja egész jövendő sorsát, dönt, összeszedi minden bízó és elhatározó erejét, és - belép. Nem csalódott. A szoros kapun belül csakugyan a bocsánat, a békesség, az erő, az öröm világa veszi körül. De amikor a sok csodálkozástól lassan magához térve jobban szemügyre veszi az utat, amit megtett, észreveszi, hogy a kapun belül is van egy felírás: "Isten hozott!" Ez a predesztináció magva és lényege. Ezt előbb-utóbb átéli mindenki, akinek életébe Krisztus által belenyúlt Istennek kegyelme, hogy elvezesse az elkészített üdvösségre, Isten atyai szeretetének boldog birtokára. Amikor kívül állunk még, az Isten nélkül való élet nyomorúságában és békételenségében, felénk csendül a hívás: "Jöjjetek én hozzám mindnyájan", és úgy tűnik fel, mintha rajtunk állna most mindenestől, elfogadjuk-e vagy ne, kövessük-e vagy ne a szózatot? Amikor lelkünk életösztöne odafordul azután, ahol kínálkozik számára a megváltás, amikor belépünk a golgotai kereszt tövében levő szoros kapun, úgy érezzük, hogy kemény harcot vívunk meg ellenszegülő régi énünkkel, és csak erőfeszítő nehéz tusa árán tudjuk megragadni a hitet, mely Jézushoz köt. És így tovább még jó ideig: az a benyomásunk, hogy ennek az egész történetnek mi vagyunk a szereplő hősei. Tudjuk, hogy nincs érdemünk benne, mert hiszen a szerepünk éppen az, hogy minden érdem nélkül való nyomorúságunkat látjuk be és valljuk be, és "hitünk", mely által elnyerjük a megigazulást és megújhodást, éppen azt jelenti, hogy magunkban egyáltalán nem bízhatván, Istenbe vetjük a bizalmunkat. De a bűnvallásnak és a bízó hitnek mégis mi vagyunk a cselekvő alanyai. Amikor azonban az első, viharos élményeken túl vagyunk, s amikor higgadtabb távolságból nézünk vissza arra, hogy hogyan találtuk meg Istent, mint ahogy egy festményt, vagy egy hegycsúcsot is csak bizonyos távolságból lehet igazán meglátni, - új látomás dereng fel lassanként a szemünk előtt. A szívünkre ránehezedik valami szinte elviselhetetlen hála Isten iránt, és mélységesen megalázkodva előtte, imádattal és csodálattal valljuk, hogy az Ő műve volt az egész. "Isten hozott!" Mindent-mindent Ő készített elő és Ő hajtott végre. Nemcsak az volt kegyelem, hogy bízó hitünk alapján elfogadott gyermekeinek, hanem már az is kegyelem volt, hogy felébredt bennünk a hit. Tehát végeredményben Őrajta állt, hogy mi az Övéi lettünk és benne üdvösség részesei. Amikor úgy éreztük, hogy mi keressük Őt, már akkor Ő keresett minket! A mi elégedetlenségünk a tőle való távollétben, a mi nyugtalan vágyakozásunk Őhozzá, a mi fogékonyságunk az Ő hívó szavára, a mi készséges belépésünk a Vele való frigybe: minden az Ő ingyen való irgalmas ajándéka volt. Nem kóstolta még meg a keresztyén életnek igazi mélységeit, aki soha nem érezte át üdvösségének ezt az Istentől való legteljesebb függését! Nincs a keresztyénség múltjának sem egyetlen nagy szelleme, aki az Istennel való élet titkaiba behatolt, aki ne ezzel a feltétlen lekötelezettségi érzéssel jött volna elő: nem én választottam Istent, hanem Ő választott engemet. Természetesen, más-más nyelven tesznek bizonyságot erről a mélységes átélt bizonyosságról. De ahol a mély tapasztaláshoz valamennyire is világos gondolatnyelv járul, ott azt mondják, amit Pál apostol mondott: "Kiválasztott minket magának a Krisztusban a világ teremtése előtt." Mert ha egyszer a mi üdvösségünk mindenestől fogva Isten műve, akkor az örökkévalóságba tartozik, akkor nem a tegnap, ma és holnap múló időfolyásában megy végbe, hanem fölötte áll minden időnek, abban a birodalomban, ahol "nincs változás és változásnak még árnyéka sem." Mivel pedig mi az örökkévalóság világát csak ennek az időben tovamúló világnak a tükrében tudjuk látni, és a mi dadogó emberi nyelvünk csak a múlt, jelen és jövő kifejezéseivel tud beszélni akkor is, amikor pedig örökkévalóságról akar beszélni, azért kénytelenek vagyunk úgy kifejezni az üdvösségünk Istenben nyugvó örökkévaló tényét, hogy Isten a mi üdvösségünket már régen, nagyon régen elvégezte, még a világ teremtése előtt, abban a messzeségbe vesző múltban, ahol a gondolkozásunk látóhatára már érintkezik a föléje hajló végtelenséggel. Ahol az emberek predesztinációról beszélnek ebben az értelemben, vagyis ahol arról tesznek bizonyságot, hogy magukat az Isten öröktől fogva intézkedő szeretete tárgyainak tudják és ezért a maguk üdvösségét mindenestől fogva Isten kegyelmére vezetik vissza: ott biztosak lehetünk felőle, mindig nagyon mély források fakadtak fel, ott nagyon erősen megtapasztalták az emberek Istennek üdvözítő hatalmát. Ha nem volnának egyes, óvatosságra intő kivételek, szinte azt mernénk mondani, hogy a predesztináció gondolata valóságos hőmérője a keresztyén egyház üdvtapasztalatának. Az bizonyos, hogy a reformáció korában megint azért került elő a predesztináció gondolata, mert a lelkek mélyén megint hatalmasan munkálkodott a kegyelem Istene. Egyes vezérlő egyének és velük, utánuk, százezrek megint feljutottak az életnek ama boldog magaslatára, amelyen Ézsaiás próféta, Pál apostol és Szent Ágoston jártak régebbi évszázadokban, és onnan ugyanaz a látvány tárult fel eléjük: Istennek az örökkévalóságból eredő gondolatai, amint belehatolnak ebbe a mi világunkba és megvalósulnak a mi életünkben, kik az övéi vagyunk. folyt. köv. Előzmény: prophet1 (2657) prophet1 *** 2010.01.03 18:58:25 (2659) V. J. Predesztináció - folytatás III. A predesztináció elméleti nehézségei. Mihelyt megállapítjuk azonban ezt a gyakorlati elemet az eleveelrendelés tanában, mely szerint tehát a hívő ember Istenben öröktől fogva eldöntöttnek látja, egészen Istentől tervezettnek és elvégezettnek érzi mély hálával a maga üdvét: felmerülnek az elméleti kérdések. Ezt a megdöbbentően felséges bizonyosságot már most összefüggésbe és összhangba kell hozni más, nem kevésbé bizonyos tapasztalatok tartalmával. És itt következik azután a beláthatatlan tépelődések és viták sora. Különösen két nehézség fenyeget. Amilyen bizonyos a hívő ember üdvösségének teljesen Istentől való voltáról, másfelől éppoly bizonyos afelől is, hogy önmagának kellett választania és döntenie, hogy elfogadja az Istentől felajánlott üdvöt. Nem tagadható tehát le az emberi akarat szabadsága. Ennek a tudata végig kíséri minden tettünket. Tetteink előtt érezzük a felelősségünket érettük, tetteink után pedig még inkább érezzük, hogy számadásra vonhatók vagyunk érettük. És ezen a bizonyosságon alapul egész erkölcsi életünk. A predesztináció nem mond-e most már ennek ellent, és nem azt hirdeti-e, hogy akármit akarunk és teszünk mi, mégis csak az fog megvalósulni, amit Isten öröktől fogva végzett felőlünk? Nem omlik-e így össze egész erkölcsi felelősségünk, és nem süllyedünk-e bele a fatalizmus tespesztő nyavalyájába? Azután, ami ennél az erkölcsi nehézségnél még végzetesebbnek látszik, mert a saját területén - a vallás sajátságos terén - ütközik össze a predesztinációval: hogyan fér össze az eleveelrendelés gondolata az Isten szeretetével? Mert hiszen, ha van fundamentális bizonyossága a keresztyén léleknek, akkor az ez, hogy Istent a Krisztusban találta meg, hogy Istent Krisztus tárta fel előttünk a maga mindenestől fogva szeretettől mozgatott személyiségében. Már most, ha az én üdvömet öröktől fogva Isten végezte el, és az Ő ellenállhatatlan kegyelmével győzelmet vett rajtam, miért nem teszi ezt mindenkivel? Miért jár együtt az eleveelrendelés "kiválasztással"? Ha Krisztusban, az Ő végtelen, gyengéd, odaadó, segítő és mentő szeretetében szemléljük Istent, akkor azt várnánk, hogy mindenkit elvezessen az üdvre, ha egyszer minket elvezethetett. Ezeket a nehézségeket mindig érezték a predesztináció hívei, előbb-utóbb megoldhatatlanoknak találták őket (akár belátták és bevallották ezt világosan, akár nem), és mégis vallották az örök eleveelrendelést. Vallották, - mert a legszentebb belső tapasztalataikban jöttek rá. Úgy volt és lesz is mindig ezekkel a kérdésekkel a keresztyén lélek, mint az, aki egy összebogozott zsinegcsomót kap a kezébe. A két vége megvan; azt biztosan a kezében tarthatja és tudhatja, hogy az egyik végtől a másikig elvezet valahogyan a fonal. Hozzá is foghat, hogy kibogozza. És amikor mind hosszabb egyenes részt feszíthet ki a két vég között, mind bizonyosabb lehet afelől, hogy csakugyan egy egyenes zsinegnek a két végét tartja. És nem fogja okvetlenül követelni, hogy az egész bog kifejtessék. Hajlama és türelme szerint végre is kisebb vagy nagyobb bogot fog meghagyni, amelyiknek kibontásáról már lemond, mert úgy látja, hogy ha az egyik végén kifejti belőle a zsineget, belezavarja ismét annak másik végét. A predesztináció és szabad akarat ellentéte, meg a predesztináció és Isten egyetemes szeretetének ellentéte is végre idevezet. Aszerint, hogy kinek lelkét mi ragadta meg jobban, az egyik inkább a szabad akaratot és Isten egyetemes, mindenkihez szóló szeretetét fogja hangsúlyozni, esetleg annak a bizonyosságnak a rovására, hogy Isten örökkévalóságában gyökerezik az ő üdvössége; a másik inkább az utóbbi bizonyosságára fog támaszkodni erőteljesen, még ha ezzel némi homályba borítja is Istennek mindenkihez egyforma szeretetét, és az ember szabadságát ezzel a szeretettel szemben való állásfoglalásra. A keresztyén gondolkodás sohasem fog lemondani arról az elméleti vágyról, hogy mindezeket az élményeket a maguk sértetlen teljességében harmonikus egységbe dolgozza fel, de másfelől mindig arra az eredményre fog jutni, hogy az emberi ész képességeit meghaladó titkok előtt áll, amelyeket Isten önmagának tartott fenn. Ez volt a végső szava Kálvinnak is, aki legmesszebbre merészkedett, sokak szerint túlmessze, az isteni titkok kifürkészésében a logikus gondolkozás eszközeivel, és ez volt a végső szavuk azoknak is, akik ezekre az utakra már nem akarták követni őt. És éppen ezért, mert az elmélet terén előbb-utóbb mégis le kell mondani a további vizsgálódásról, nem szabad azon sem csodálkoznunk, ha vannak lelkek és a legnagyobbak között is, akik fölött annyira uralkodik a gyakorlati élet, hogy nincs idejük az elmélet számára. Kérdés, vajon Pál apostol is nem tartozik-e az ilyenek közé. Bizonyos, hogy hitte és tanította Istennek kiválasztó eleveelrendelését, mert tapasztalataiban megvilágosította ezt előtte Istennek Lelke. De bizonyos az is, hogy hitte és tanította azt is, hogy Isten minden embert üdvösségre akar vezetni, mert ezt is így látta megvilágosodni maga előtt a Krisztus által. Kérdés, hogy vajon ő ezt a két pólust össze tudta és akarta-e egyáltalán egyeztetni és nem elégedett-e meg inkább azzal, hogy mind a két bizonyosság sziklatömbjét meghagyja eredeti ősi mivoltában, leszámolva azzal, hogy minden egymáshoz faragás és illesztgetés úgysem járna teljes sikerrel? folyt. köv. Előzmény: prophet1 (2658) prophet1 *** 2010.01.03 19:03:00 (2660) V. J. Predesztináció - folytatás IV. A predesztináció gyakorlati haszna. Fordítsunk hátat ezeknek az elméleti nehézségeknek, és végül tekintsünk még egyszer bele a predesztináció magvának gyakorlati jelentőségébe. Emeljünk ki ebből a gazdagságból csak három drága kincset. Aki megélte a maga eleveelrendeltségét, az elsősorban is teljes üdvbizonyosságra jutott. Amikor töredelmes bűnbánattal és vágyó hittel feltekintett a Krisztus keresztjére, akkor bizonyossá lesz afelől, hogy Isten őt kegyelmébe fogadja, hogy üdvössége van. De amikor később rájött, hogy nemcsak a keresztnél fogadta őt Isten, hanem már az odavezető úton is, öröktől fogva rajta volt Istennek szeme, akkor megtudja, hogy üdvössége lesz is mindörökké, akármi történjék vele. Hitének életét sok veszély fenyegeti még. Lesznek idők, amikor elhanyatlik, amikor csúfos szégyent hoz Istenére, amikor elveszni látszik minden, amit Istentől kapott. De nyugodtan néz mindennek szemébe. Az ő üdvössége fölötte áll a múló idő minden esélyének. Ha Isten az örökkévalóságban magáénak választotta őt, akkor lesz is gondja és hatalma rá, hogy minden bukáson és válságon át megtartassék. Isten kezéből senki és semmi ki nem szakíthatja őt. Így volt a predesztináció, amivel sokan üres, üdvnélküli, bizonytalan életüket akarják ma palástolni, a múltban mindenkor a legszilárdabb sziklafundamentum, amelyen biztonságban érezték magukat viharoktól ostromolt keresztyének. Azután sajátságos erőt visz bele a predesztináció gondolata a keresztyén életprogramba. A keresztyén embernek, aki megtapasztalta Isten megváltó hatalmát, amúgy is az az egyetlen életcélja ezentúl, hogy Isten akaratának engedelmeskedjék minden dolgában. Erre hajtja az elnyert kegyelem miatt érzett hála és gyermeki szeretet. Amikor azonban átérzi, hogy Isten öröktől fogva akarta és munkálta éppen az ő üdvösségét, akkor ebből az örökkévalóságba helyezett szempontból tekintve, életének apró, részletes teendőit és harcait egy összefüggő egésznek látja, ami az ő Istentől kiszabott hivatása. Ha Isten kereste őt és nemcsak ő Istent, akkor Istennek valami célja volt ővele, valami szerepet jelölt ki az ő életének is nagy terveiben. Így az egyén kis élete és munkája egy nagy isteni világtervbe szövődik bele. Aki a predesztinációt átélte, az nemcsak teljesíteni fogja hálás szívvel Isten akaratát, amint az az élet egyik-másik részleténél megvilágosodik előtte, hanem keresni fogja Isten akaratát egész életére és annak egyes hosszabb szakaszaira vonatkozólag, és ha kitudakozta, hogy mit akar vele Isten és miért állította oda, ahova állította, hivatását olyan vasszilárdsággal és olyan lángoló odaadással fogja betölteni a legnehezebb ellenállások közepette is, amilyenre egyébként nem volna képes. Maga mögött fogja érezni Istennek örökkévaló akaratát, mely meg fog valósulni, ha egy egész világ támadna is ellene. Ez a titka a reformáció óta lefolyt évszázadok bámulatos hősi szenvedéseinek és állhatatos küzdelmeinek. És végül még egyet: a predesztináció igazsága diadalmas reménnyel is megtölti a keresztyén ember szívét. Mert abban, amit maga átélt, hogy t.i. Isten magához vezérelte és magához térítette őt, mutatót lát abból, ami nagyjában végment és végbe is fog menni az egész világon. Istennek országa, amikor Jézus Krisztussal belépett ebbe a világba, nem bizonytalan sorsnak indult neki. Nem volt az emberi önkénynek kiszolgáltatva és ezután sem fenyegeti sohasem az a veszély, hogy az emberiség úgy elfordul tőle, hogy végre vesztes félként kell a porondról távoznia. Isten maga vívja harcát az emberekkel, és ha nem mindnyájukat, - ez a titkok közé tartozik, - de az Ő választottait meghódoltatja az Ő igazsága előtt. Lehetnek egyes korszakok nagyon sötétek. Látszhat úgy, hogy az emberiség fölött már nincs hatalma az Evangéliumnak. Sőt jöhet úgy is, amint már nem egyszer jött, hogy az Isten Igéjének bujdosnia kell az üldözés elől, és kegyetlen elnyomás tiporja el a Jézus Krisztus híveit. Mindez nem rendítheti meg annak reménységét, aki magáról tudja, hogy akire Isten öröktől fogva rávetette szemét, azt Ő a maga módján meg is győzi. Isten tudja, hogy ezt a hatalmát miért nem gyakorolja mindig, és miért engedi ideig-óráig tombolni az ellene lázadókat. A végső győzelem csak az övé lehet ebben a világban, melyet Ő teremtett a maga dicsőségére. E nélkül a reménység nélkül a reformáció keresztyénsége nem élte volna túl sok helyt az elmúlt négy évszázadot. folyt. köv. Előzmény: prophet1 (2659) prophet1 *** 2010.01.03 19:05:22 (2661) V. J. Predesztináció - Befejezés: Őrizzük meg örökségünket! A predesztinációnak ez a gyakorlati gazdagsága, ha egyszer megismerkedtünk vele, megóvhatna bennünket attól, hogy elméleti szőrszálhasogatásokban keressük a lényegét, mint amikor arról vitatkoztak, hogy vajon mikor is történt Istennek az eleveelrendelése: a bűneset előtt még, vagy a bűneset után; megóvhatna attól is, hogy azért, mert a predesztináció egyes elméleti kidolgozásai félelmetesek és merevek, amikor például az emberiség nagyobb részének menthetetlen örök kárhozatra való eleveelvettetését tanítják, most már a dolog lényegét is idegenkedéssel tekintsük, vagy éppen elvessük; de megóvhatna főképpen attól, hogy azért, mert az elmélet továbbfejtése megoldhatatlan titokhoz vezérel, mert Istennek előttünk utóvégre is megfoghatatlan örökkévalóságába emeli gondolatainkat, fölösleges és üres okoskodást lássunk az egészben. A reformáció eseményének csodálatos jelentőségét éppen az mutatja, hogy egy olyan korszakban, mely egészen az ember kezére bízta az üdvösséget, mely azt tudta csak hirdetni: ember, lásd, hogyan boldogulsz a magad érdemeivel, s amely éppen azért csak bizonytalanságot és lelki kielégítetlenséget tudott nyújtani, - egy ilyen korszakban ismét felharsogtatta a régi kürtöt: "Nem azé, aki akar, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené", és ezzel az üdvösségre, tökéletes életre, Istenre vágyakozó embert megint az egyetlen biztos alapra: magára Istenre helyezte. A reformációkorabeli predesztinációtan, akármilyen kritikát gyakoroljunk is felette a mi korunk szempontjából, mindenesetre azt bizonyítja, hogy az emberek akkor megint valósággal találkoztak Istennel a maguk életében és a történelem életében, Istennel, a maga teljes, szuverén hatalmában, mellyel igazgatja az emberélet folyását. A reformáció nem lett volna reformáció, ha nem kerül benne ismét felszínre a predesztináció régi keresztyén bizonyságtétele. És a XX. század jubiláló protestantizmusa sem igazi protestantizmus, ha a predesztinációra csak mint valami múzeumi ócskaságra tud tekinteni. Ma is az a hőmérője a keresztyénség bennünk lüktető vagy ellanyhult életének, hogy vannak-e lelkek, akik olyan erősen és mélyen átélték Istennek a Jézus Krisztus által hozzánk hajló kegyelmét, hogy ebben a tapasztalásukban készek és kénytelenek csakis Istennek kegyelmes munkáját látni, amelyért feltétlen, örök hálával dicsérik Őt. A reformációnak ezt az egyik legszentebb örökségét is teljes gazdagságában és erejében ápolnunk és őriznünk kell, ha azt akarjuk, hogy az üdvösség birtokában bizonyos, az Isten országa szolgálatában hajthatatlanul erős, és az evangéliumi igazság diadala felől a legsötétebb helyzetekben is diadalmasan reménykedő emberekből álljanak egyházaink. Azt pedig soha ne felejtsük el, hogy amilyen drága és bizonyos igazság a maga örök eleveelrendeltsége annak, aki egyszer átélte azt, olyan érthetetlen és megbotránkoztató annak, aki ezen a szent élményen még kívül áll. Csak a kapu belsejére van felírva az "Isten hozott!" Kívül az áll: "Jövel!" Azért mennél inkább akarjuk, hogy sokan átéljék az "Isten hozott!" titkát, annál kevesebbet beszéljünk róla, hanem annál hangosabban hirdessük a "Jövel!" szózatot. Hadd szólaljon meg hatalmasan életünkben és szavunkban a Jézus Krisztus csodálatos személyisége, aki maga az Isten testet öltött Szava. Majd lesznek körülöttünk, akik megértik a meghívást, akik vonzódnak ehhez a Krisztushoz, akit elibük éltünk és hirdettünk. S ha majd ők is megtalálták az Ő mind halálig menő szeretetében az Atyának érettük is dobogó szívét, eljön az idő, amikor ők is átélik és megtudják, hogy a világ fundamentumának felvetése előtt már elkészíttetett számukra az üdv, amiben most boldogok. A Bethánia-Egyesület kiadásában, Takaró Géza szerkeszté- sében 1917-ben megjelent Reformációi Emlékkönyvben. Előzmény: prophet1 (2660)

Nemo *** 2010.01.08 01:21:05 (2765)

"Akkor Istennek miért van feje, haja stb.?" - Sőt: ősz haja. Ugyan már: egy látomásból akarsz kiindulni, mintha az Isten lényegét mutatná be, s nem egy analógiát?

"Az, hogy kissebbé tétetett egy időre az angyaloknál nem kissebbíti isteni képességeit." - Azt nem, de ezt én se mondtam. Csak hogy nem használta őket az Atya segítségül hívása nélkül, azzal viszont igen. És az Isten mint olyan nem hívja segítségül az Istent, hanem Jézus mint ember tette ezt.

"Te láthatóan azzal érvelsz az ő emberi mivolta mellett, hogy nem állt módjában angyaloknak parancsolni, így nem is istenülhetett meg." - Rosszul látod. Olvasd újra, mert én ilyesmit nem mondtam.

"Hát akkor mi történt amikor a természet erőinek parancsolt vagy a teremtő és feltámasztó képességét megvillantotta?Ezek már messze nem "mózesi" képeségek, hiszen ő tette angyali segítség nélkül." - Embert feltámasztani ő legalábbis egy ízben az Atyához imádkozva mutatkozott, és éppen a körülállók kedvéért (Jn 11,42). Ez is önmegalázásához tartozott: hogy az Atya nélkül semmit ne cselekedjen (Jn 5,19). De ugyanígy Elizeus is feltámasztott embert, és Mózes is kettéválasztott tengert.

"Teljesen elvitted a fonalat a megalázkodás témában." - Dehogyis. Te próbáltál az Atya általad vallott és a Fiú általam is vallott megalázkodása között támasztott különbségtételemet azzal megfúrni, hogy (1) Jézus az általam lényegiként állított értelemben nem is alázkodott meg, (2) az Atya pedig egy átvitt értelemben igenis megalázkodott. És ezt az átvitt értelmet te összemérhetőnek gondoltad a Fiú önmegalázásával.

Bizony, Dam-Ba, te ellenem és Kálvin ellen hadakozván bevetetted a nagyágyút, de az ellened fordult. Szélsőséges álláspontba lavíroztad magad a krisztológiában és a szentháromságtanban: az Atya megalázkodását állítván olyan csodákat mondtál jellegzetesen isteninek, amiket emberek is tettek. Tertulliánusz azt mondta ellenfelének, a szabelliánus Praxeasnak, hogy "megfeszítette az Atyát" - nos, ilyen aforizmát én is mondhatok rólad, ha már annyira ugrálsz. Te istennek állítottad az embert, és megaláztad az Atyát. És mindezt egy olyan, üdvösségre nem tartozó vitatémában, amilyen a kálvini predestináció. Ejha.

"Jézus emberré lett, de eközben megmaradt Isten fiának is, noha annak képességeivel saját kísértéseivel szemben soha nem élt. Ez tökéletesen bizonyítja, hogy az Isteni természet alázkodott meg benne." - Azt is mondanád, hogy az Atyában lévő isteni természet is ugyanígy megalázkodott ezáltal? Mert neked az általam predestinálónak mondott Istennek (mint Istennek) a megalázkodását kellene bizonyítanod.

"míg Istennek formájában volt és nem inkarnálódott emberi testbe már akkor eldöntötte, hogy magára veszi a világ bűneit, tehát már akkor előre vállalta a megalázkodást" - De nem az isteni természet vállalta ezt, hanem az Istenség egyik személye.

"ez nem jelentette, hogy kivetkőzőtt volna isteni mivoltjából is" - Persze, és én ilyet nem is állítottam.

"az isteni természet is megalázkodik, mert többségében teret enged az emberinek" - Úgy érted, hogy az Atyában is tért engedett az isteni természet az emberinek?

"Hogy neked az Atya együttérzése a világgal és fiának feláldozása nem igazán mond sokat az önzetlenséget mint megalázkodást bizonyítandó, az a te bajod." - Nem: nekem az önzetlenségnek mint megalázkodásnak általad lett besorolása ellen van kifogásom. Mert amit a Fiú megalázkodásáról a Bibliából felhozhatsz, az a megalázó kereszthalálban leli meg a célját és mélypontját. De azt mégsem állíthatod, hogy az Atya feszíttetett meg értünk - ezért visszahátrálsz egy "önzetlenség"-ig. Ezzel azonban elejted a vitaszálat, mert neked az általam predestinálónak állított Istennek (mint Istennek) a megalázkodását kellene Jézusban kimutatnod.

"Isten fia már az inkarnálódás előtt "nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő"" - Nem bizony. És mit mondasz az Atyaistenről? Ő tán ugyanígy megüresítette magát, vagy szándékában állt?

"Szerinted amikor emberré lett, hirtelen rágyütt, hogy most már megalázkodni is bír, míg azt isteni mivoltában képtelen volt megtennie?" - Nem tudod a vitát a "rájött" szóval

elgörbíteni attól a ténytől, hogy az emberré létel által alázkodott meg a Fiú, és nem az arra való gondolás által.

"még mindig nem hiszed el, hogy Isten megalázta magát azzal az egész döntésével, hogy meghal értünk." - Hát bizony ezt az Istenről mint olyanról soha nem is fogom elhinni. Mert az Isten (mint Isten) halhatatlan, másfelől és írva van, hogy Jézus azért lett emberré, hogy halála által megsemmisítse az ördögöt, satöbbi. Az ortodox krisztológiának nagyon erős szentírási alapja van, és te a predestinációt tagadván a szabelliánus eretnekség fel támolyogsz, azt állítván, hogy az Atya is megalázkodott, legalábbis összemérhető módon a Fiú megalázkodásával.

"Mivel magyarázod hát ezt az igét: "aki magát megalázza mint ez a kisgyermek ... csak az mehet be az Isten országába?"" - Hát bizony nem azzal, hogy ez ország élén egy megalázkodó Isten áll - hanem épp ellenkezőleg: egy olyan Isten, akinek a hatalmas keze alatt magunkat megalázni jó, üdvös és tanácsos.

"A vitatnivaló marad továbbra is az, hogy angyali légióknak Jézus nem tudott emberi formában parancsolni - szerinted." - Nem: én ezt sose vallottam. Azt vallom, hogy nem akart.

"Mert nem tudod bevenni, hogy Jézus egyben isten is volt." - Kész, paff. Más nagyágyúd nincsen?

"Az, hogy kissebbé tétetett az angyaloknál egy rövid időre, az nem negligálja azt, amit Jézus magáról mondott: "Én vagyok"." - Isteni természetének levetkőzését én sem állítottam, hanem csak létállapotának megváltozását, ami embersége (engedelmessége) által valósult meg. "Habár Fiú, megtanulta" stb.

"Tehát te kiszedted a kontextusból amit írtam, és azt próbálod vele bizonyítani, hogy nem lesz istenné az, aki angyaloknak parancsol." - Nem lesz Istenné, ha addig nem volt az. De Isten nem szűnhet meg Isten lenni, így ha Jézus nem parancsolt angyaloknak, akkor csak isteni képességeinek az Atyától független használatáról mondott le. Isten maradt, de nem közvetlenül a benne rejlő isteni természet erejénél fogva tette csodáit, hanem az Atyától emberként is elnyert hatalommal. (Íme, Szentlélekkel is fel kellett neki ruháztatnia a küldetésre, ami csak arra utalhat, hogy küldetését mint ember teljesítette. De hogyan is másként, mikor egy vétkes emberiséget akart megváltani, ahogy Ádámban is minden ember vétkezett?) Pl. Atyjának hálát adva sokasította meg a kenyeret, és ugyanígy Atyjától kérhette volna az angyalokat stb.

Hasonlóan a puszta ember, aki ilyeneket tesz, emberként teszi ezt, Istenhez könyörögve. Ezért hát nem is lesz istenné. Erről beszéltem én ellenedben, aki félretoltad azt a hivatkozásomat, hogy az Istenhez könyörögve tett csoda jellemzően emberi (pl. mózesi) eljárás lett volna. És azt a harántirányú ellenvetést lobogtattad válaszul, hogy Mózes se szüntelenül parancsolt angyaloknak. De ugyan miért kellene szüntelenül? Egy képesség, ami akár egyszer is Mózesé lett, máris besorolható azok közé, amelyek nem kizárólag isteni (hanem emberi, pl. mózesi) képességek. Tehát a légió angyal Istentől való kérése sem olyan képesség, ami csak az Istené lehet. Vagyis Jézus, akinek erre módja volt, ezt állítván nem amellett tanúskodott, hogy nem az általam állított értelemben alázkodott meg.

"Az a baj, hogy sokszor istenként is viselkedett, szólt, csodát tett, mégsem ismerték fel. Te pedig most rosszul érveltél, mert kálvinista vagy." - Ő Istentől jöttként szólt, viselkedett, tett csodát - de Istenként nem. Mert ha Istenként cselekedett volna, az testtélétel nélkül is megtehette volna. Az utolsó mondatod meg közönséges hiszti.

"Mert isteni természet részeseivé lettek a hívők, és ezzel az igével nem tudsz mit kezdeni. Mert kálvinista vagy. " - Ez az isteni természet nem jelent az istenség mint lényeg felöltözését, hanem csak az Isten erkölcsi tisztaságához hasonló életet és az arra való erőt. (Erre utal a szövegkörnyezet, amit te elmismásolsz.) De ha te azt képzeled, hogy a megigazult ember ugyanazt az istenséget ölti magára, mint ami az Atyának van, és vele egy értelemben lesz Istenné (ahogy pl. a Fiú), akkor bevallom, hogy ezt az álláspontot csakugyan nem fogadom el, és ezt akár kálvinistaságom következményének is tarthatod. Szívesen vagyok úgy kálvinista, hogy azzal egy ehhez hasonló szélsőséges nézettől határolódom el.

"Pedig most már neked kellene cáfolnod. Mert ott megalázták, de ő előtte önként alázta meg saját magát." - Olvass vissza: én arról az idézetedről beszéltem mint oda nem valóról, hogy "aki engem látott, látta az Atyát. Ha megszakadsz, sem fogod tudni ebbe belemagyarázni, hogy "aki engem a kereszten szenvedni lát majd, az látni fogja, hogy az Atya megalázkodik."

"Miért, ha megalázza magát ilyeténképpen, akkor istensége megkevesbedik általa?" - Miért, talán megalázza magát azáltal, hogy a Fiút nekünk adja? A kegyelemben való gazdagság és a szerető önközlés éppen nem megalázkodás.

"Attól hogy élő ember nem látta az Atyát még nem mont ellent saját megalázkodóképességének." - De a "hozzámehetetlen világosságban lakozás" és a többi nem csak ennyit jelent, hanem azt is, hogy ez az ő létállapota (morfé theú, Isten formája). Ebből a Fiú üresítette meg magát, az Atya nem.

"Ami viszont a legfontosabb, arra teljesen fittyet hánysz: Jézusnak emberként még arra is volt képessége és hatalma, hogy letegye az életét és fel is vegye, amikor akarja. Hogyan lehet ez?" - Dehogy hányok fittyet: nem tagadom, hogy az önmegalázása után már volt módja kikelni a föld alól, mint az elvetett mag első zsengéjének stb. De attól, hogy volt módja önmegalázása végeztével feltámadni, nem következik, hogy a (végleges) feltámadási "képessége" az önmegalázásával együtt járt, azzal egyidejűleg volt gyakorolható. Éppen nem: hanem annak végével, annak eredményeképpen volt gyakorolható. (Ismét a Filippi levél Krisztus-himnuszára gondolok.) És tudjuk, hogy végül is nem magát támasztotta fel, mintegy az Istenség egyik személyeként (hiszen nem is akként halt meg, hanem emberként), hanem az Atya támasztotta fel őt mint embert. Nagyon sokáig kellene facsargatnod a feltámadásra vonatkozó ígéretet, hogy odáig juss: az önkéntes megalázkodás nem az ő testet öltése és halála volt, hanem valamiféle erre irányuló szándék, ami az Atyában is megvolt. Te tehát elszakítod az Isten Fiának megalázkodását az emberré lételétől, hogy az Aya megalázkodását állíthasd, és ilyen alapon a predestinációt tagadhasd. Ez bizony nem jó üzlet a részedről.

* * *

"nem méltó Kálvinhoz, ha ettől kiborul, s nem is tesz jót vele senkinek." - Nem "kiborult," hanem eltökélten küzdött az általa helyesnek tartott eszményért: egy város erkölcsi tisztaságáért. Kinyested azt a szavamat, hogy a történelem nem légüres térben zajlik. Pedig nem véletlenül mondtam, mert a keresztény társadalom ábrándja akkor még nem tűnt oly távolinak, mint most. És abban sem lehetsz biztos, hogy az állam és egyház mai szétválasztása az Isten valamiféle eszményi állapotot leíró parancsa volna - mert az csak a konstantini fordulat utólagos gyógykezelésére való emberi megoldás.

Viszont a Konstantin előtti egyház is afféle kontraszttársadalomként viselkedett, magát tisztán tartani akarván, noha nyilván nem a máglyákig elmenően. De semmiképpen nem hagyta rá az emberre, hogy olyan erkölcstelenül éljen, ahogy akar, és még mindig az egyház tagja maradjon. Ha pedig tényleg beletekintesz Kálvin valamelyik életrajzába, látni fogod, hogy ő nem is akarta a polgári életből is kirakni azt az embert, aki kártyázott, vasárnapot rontott, satöbbi. Ez nem is lehetett a célja, mert neki nem volt világi bíráskodási joga, de erre való reménye sem. Küzdelme az egyházfegyelemnek (pl. az Úrvacsorától eltiltásnak!) a konzisztórium kezében való megőrzésére irányult, mert a kistanács ezt is ki akarta facsarni a kezéből.

"A pirítós gyóntatást meg egyenesen kerülöd, mint Mikulás a büdös csizmát." - Miről beszélsz? Kálvin nem gyóntatott senkit. Beszélj egyenesen, mert nem tudom, mire kellene felelnem. Tán Szervét máglyájára? Lendületes szájalásod itt is elnémulna. Nézz be Serv.Kálv. topikba, ahol erről már volt szó.

"késhegyig menő harcot vívtak vele egyházfegyelemben és más kérdésekben" - "Mint te is itt a fórumon időnként a semmiért. Ezért is vagy Kálvinista." - De mit is ér ez a második hisztizésed azok után, hogy a tételes válaszolgatásban a rövidebbet húztad?

"Meg lett volna a lehetősége, hogy kerülje azokat, akik nem méltó módon élnek az Úrhoz. Minek vitázott velük annyit? Ilyen iszonyatos küldetése volt?" - Volt bizony. Az egyház közösségi volta akkoriban dicséretesen erősebb volt, mint ma. Az egyház több, mint tagjainak összessége: és nekem csak ennyi kell ahhoz, hogy igazolva lássam Kálvin jogos buzgalmát arra, hogy egy meglévő, magát kereszténynek nevező közösséget valóban keresztényi életre szorítson. Ebben az ő eszköze alapjáraton az úrvacsorától való eltiltás volt, és a kivégzést ő sem az egyház fegyelmező eszközeként tartotta számon, hanem jellemzően a társadalom önvédelmi eszközeként.

Az, hogy bizonyos eretnekségeket kivégzésre méltónak tartott, nem teszi a kivégzést az egyház módszerévé. Ő maga is látta, hogy ez a keresztény bírák feladata. a Szentháromság védelmében írott művének elején azt írta: "Ámde az üldözők kardjai nem gátolják meg azt, hogy a kegyes hatóságok megvédjék az igaz egyházat, sem a vértanúk keresztjei nem akadályozzák meg azt, hogy a törvényes hatalom az elnyomott híveket az Isten igaz imádására vezesse jogarával." Ezt a megközelítést ma tévesnek mondjuk, és bizonyára joggal. De ebből látszik, hogy kinek tulajdonította ő a pallos jogát.

"Egy az ezerből." - Micsoda, honnan? Miért nem tanulsz meg végre fogalmazni?

"Ebből is látszik, hogy csak Kálvin tekintette saját magát a genfiek vezetőjének." - Nem vezetőjének, ez szóba sem került, és nem is akart az lenni. Prédikátor és tanító volt.

"Ehhez képest Jézus úgy bocsátotta tanítványait missziós útra, hogy ahol nem fogadják be az evangéliumot, ott a port is verjék le a lábaikról, s nem kell vitába szállni. Vajon Kálvin nem magának kereste a bajt?" - Úgy látom, te a XXI. század szekularizált viszonyait vasalod be Kálvinon. Azt lobbantod a szemére, hogy nem tekintette hitetleneknek azokat, akik hitben nőttek fel, és továbbra is kereszténynek nevezték magukat. Lám, steril doktrinér módon ekkora történetietlenségben merülsz el ahelyett, hogy akár egy csipetnyit is utánaolvasnál annak, hogyan működött az egyház abban az időben. Mert bizony nem úgy, hogy karddal hajtották a keresztségre az embereket, mint Nagy Károly a szászokat. Azok maguk mentek oda, és maguktól jártak templomba is. Rettenetesnek éreztek egy úrvacsorából való kitiltást is. Amíg ezt nem tudod értéke szerint kezelni, nem csoda, hogy Kálvint a por lerázására biztatod. De - majd ha utánaolvasol - tudnod kell azt is, hogy Kálvint egy rendezett, nagy egyházközség hívta meg igehirdetőnek, nem pedig ő ment hozzájuk misszionálni a maga szakállára. Sőt mikor először ottmarasztották, tiltakozott is ellene, és csak Farel mennydörgő fenyegetései bírták maradásra. Másodjára is nagyon erősen húzódozott a visszatéréstől, mert előre látta, milyen küzdelem vár rá. (Jó meleg helye volt neki Strassbourgban, Bucer mellett, a helyi francia gyülekezet prédikátoraként.) De a megtörtént meghívást és visszahívást azután úgy tekintette, mint Isten kinyilvánított akaratát az ő életében.

Előzmény: Dam-Ba (2764)