Topic: Az eleve elrendelés

Nemo      *********      1999-06-14

Kedves Asztaltársak!

Eddigi írásaimban a kereszténységnek elsősorban a jómagam által is gyakorolt formáját igyekeztem sok érvvel igazolni és bő szóval Nektek ajánlani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden más felekezetet szívemből gyűlölnék és a pokolba kívánnék. Ellenkezőleg: boldogan odaadnám minden ismeretemet, szívem minden kincsét, sőt (ha lehetne) még üdvösségemet is, ha Istennel való egyességben és igaz hitben tudhatnám mindazokat, akik magukat Krisztusról kereszténynek nevezik.

Hiszen a Megváltó közéjük is eljött; az apostolok szava hozzájuk is szól; a régi egyházi atyák példája előttük is ott lebeg. Nekik is megígértetett az üdvösség; őértük is közbenjár az Úr Jézus; ők is amaz egyetlen Kősziklára építtettek rá. Éppen ezért fáj annyira nekem, hogy Istennek ehhez a boldogító szövetségéhez sokan nem maradtak hűek, hanem elszakadtak tőle és sokféle tévelygéssel szennyezték be magukat. Mások ugyan megőrizték az Egyház külső arcát, de mögötte nem sok maradt, ami nyomokban is Krisztusra emlékeztetne.

Hogyan eshetett meg ez a szörnyűség? Hát nem ígérte meg az Úr, hogy Egyházán a pokol kapui sem diadalmaskodhatnak? Vajon meghiúsult az az ígéret, hogy a Szentlélek elvezeti Jézus követőit minden igazságra? Talán tévedett Pál, amikor azt mondta, hogy az Egyház az igazság erős oszlopa?

Távol legyen. Isten nem tévedett, nem hazudott, és ígérete sem hiúsult meg. De nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az Egyház nem fogható fel testi szemekkel, sem emberekhez nem láncolható oda. Meg van ugyanis írva: "Az én juhaim hallják az én hangomat." És ismét: "Aki az igazságból való, hallgat az én szómra." Tehát nem a megszakítatlan hivatali utódlás teszi az Egyházat, hanem az Isten Igéjében való megmaradás.

Vagy talán nem volt apostol Júdás is, csakúgy, mint Péter? Bizony ugyanolyan apostol volt, akit maga az Úr választott el a szolgálatra. Gyógyította a poklosokat, kiűzte a démonokat. Mégis elbukott; és ez nem hiúsította meg Isten tervét, amelyben ez is benne foglaltatott. Júdás árulását nem pusztán az ő döntésének kell tulajdonítanunk – mert mielőtt még megszületett volna, megíratott felőle: "Lakóhelye legyen pusztasággá, és hivatalát más vegye át." Ezzel szemben Péterért maga az Úr könyörgött, hogy bukásakor ne apadjon el a hite, hanem képes legyen megtérni. Tehát Isten már akkor rendelkezett felőlük, amikor még se jót, se rosszat nem cselekedtek. Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy az Egyház egy része is Júdás sorsára jutott. Mindezt Isten előre látta, sőt így tervezte.

Itt felmerül a kérdés: "Vajon nem igazságtalanság ez Istentől? Micsoda dolog, hogy Ő előre megszabja, ki fog elesni és ki marad meg a hitben?" – De erre azt felelem, amit az Úr a tanítványainak mondott: "Nem ti választottatok engem, hanem én titeket. De egy közületek ördög." Tehát nem az nyeri el a győzelmi serleget, aki a legjobban megfeszíti erejét érte, sem az, aki a leggyorsabban teker; hanem akinek a kiválasztó Isten ítéli a díjat.

Mondok egy másik példát is. Izraelnek maga Jézus jelentette ki: "Elmegyek, és kerestek majd engem, de nem jöhettek utánam. Ezért a bűneitekben fogtok meghalni." És ismét: "Senki nem jöhet énhozzám, csak akinek az Atya megadta." Ő maga is példázatok mögé rejtette üzenetét, hogy csak azok hallják meg, akiknek van rá fülük. Némelyeknek pedig – a próféta szavával élve – ő maga keményítette meg a szívét és dugta be a fülét, hogy ne térjenek meg és ne higgyenek.

Erre azt mondhatod: "Ez már aztán sok! Még hogy Isten bábszínházat játszik szerencsétlen teremtményeivel, akik képtelenek mást tenni, mint amit nekik megszabott?!" – Oktalan teremtmény, egyáltalán honnan veszed a bátorságot, hogy kérdőre vond az Istent? A negatív regényhős sem szokott feleselni a szerzővel: "Miért kell ezt a mocskos szerepet játszanom?" Az írónak joga, hogy tetszése szerint formálja regényének alakjait. Ezek attól nem szűnnek meg emberek lenni, és saját tetteikért felelősséggel tartoznak. Ha pedig az Isten be akarta mutatni, hogy milyen irgalmas azok iránt, akiket - jóllehet nem szolgáltak rá – erre méltatott, s igazságos ítéletét gyakorolni akarta azokon, akiket erre a sorsra szánt, vajon tehetsz ellene valamit?

Íme, ő maga hívott el bennünket is az Ő kegyelmébe, holott semmivel nem szolgáltunk rá. Emellett elestek és csúffá lettek olyan tanítók, akik szolgálatát sokan az apostolokéhoz hasonlították. Az Egyházból alig maradt mára egy kis maradék, s az is szánalmasan szét van szórva. Akik felettébb nagy és bölcs keresztényeknek tartották magukat, rendre kisiklottak, mert félreértették az Isten beszédét. Ugyanis nem Krisztus keresztjében való hitükre, hanem saját érdemeikre és a nekik juttatott ajándékokra támaszkodtak. Buzgók voltak, de nem helyesen hívták segítségül Istent – aki pedig megígérte, hogy semmiképpen nem fogja elutasítani, aki hozzá jön.

Hogy lehet ez? Nem hisznek, holott hallották az Igét – legalábbis ami a testi hallást illeti. De van egy másféle hallás is, amelyet az Úr csak némelyeknek osztogat, megnyitván szívüket az Igének. A többieket a hirdetett Ige nem fogja hitre indítani, mert kemény a szívük és bedugult a fülük. Az ilyeneknek az Ige csak "halál illata halálra," azaz csak megpecsételi hitetlenségüket, és menthetetlenné teszi őket az ítélet napján.

Itt felmerül egy másik kérdés is. Vajon gyűlölhetjük vagy átkozhatjuk-e azokat, akiknek felekezete a hitetlenség és az istentelenség melegágya lett? Vajon szabad-e megvetnünk azokat a névleges keresztényeket, akik valamely felekezet nevére hivatkozva önmagukat tartják az igaz Egyháznak, holott minden tettük cáfolja ezt? Természetesen nem szabad, mert közöttük is van Istennek népe elrejtve, mint csepp a tengerben. Ezeket Ő kegyelemből megtartja a tévelygők nagy tömegében, és ők is jól tudják, hogy nem a maguk érdeméért esett rájuk a választás. Innen megtanulhatjuk mi is, hogy nem szabad felfuvalkodnunk, mert hasonlóképpen kieshetünk a hitből.

Ami pedig a felekezeteket illeti: egyszer ezek mind visszatérnek a Főhöz. Ugyan szükséges volt a szakadás, hogy kitűnjenek a kipróbáltak, de meg fog szűnni, mivel mégiscsak méltatlan és fájdalmas dolog. Mi magunk is a kívülről támadó farkasokkal harcolva és a belülről poshasztó kovásztól megcsömörlötten jutottunk el az igazsághoz – és bár hálásak vagyunk emiatt Istennek, azért még fájnak nekünk az Egyház sebei. Isten ígérete az Egyháznak szólt, és nem teljesedhet be, amíg az szétszaggatva, romokban hever. Egyszer azonban beteljesedik – hiszen amit az Úr kimondott, azt vissza nem vonja soha -, és akkor minden szív és száj Istent fogja dicsőíteni. Nagy örvendezés lesz a mennyben, és ezt éneklik:

"Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mennyire kikutathatatlanok az ő ítéletei, és kinyomozhatatlanok az Ő gondolatai! Mert ki az, aki ismeri az Úr értelmét? Ki adott Neki tanácsot? Vajon tartozik Ő embernek bármivel is?" "Mert őtőle, őáltala, és őreá nézve létezik és munkálkodik minden. Övé a dicsőség mindörökké."

Ámen.

– –

Utóirat – a félreértés elkerülése végett.

Ez az írásom nem elsősorban az egyházszakadásokról szól, hanem arról, amit a most elindított topic címe mond: az eleve elrendelésről. Kérek mindenkit, hogy csak azután válaszoljon, hogy elolvasta a Róma 9-11-et.

aranyviktor      *********      1999-06-15

Kedves Nemo!

Az eleve elrendeltetés már "romlatlan" kisgyermekkoromban is érthetetlen volt számomra. Egyike volt azoknak a tanításoknak, melyek miatt félni kezdtem Istentől, majd kamaszkoromban el is fordultam Tőle. Most azért szeretem nagyon a Jóistent, mert ezt nem tudom elképzelni róla. Nagyon ügyesen vitatkozol magaddal, de az már nem tetszik, ahogy letromfolod magad: " Oktalan teremtmény, egyáltalán honnan veszed a bátorságot, hogy kérdőre vond az Istent?" Aki nem hisz az eleve elrendeltetésben, mint kiszámíthatatlan és igazságtalan tanításban, az nem Istent, hanem egy róla szóló (szerintem hamis, eltorzított) tanítást von kérdőre. De ha te egyetlent hitetlent meg tudsz nyerni Istennek azzal, hogy higgyen benne, de persze lehet, hogy ő kárhozatra van kiszemelve, akkor megeszem a sapkám. Arról nem nyilatkoztál, Te hogy éled meg mindennapjaidban azt a tudatot, hogy (hited szerint) lehet, hogy Te is kárhozatra vagy kiszemelve.

Tichy Zsolt      *********      1999-06-15

Kedves mindenki!

A téma nagyon nehéz. Miért is? Mert ellent mond az ember szabad akaratának. Én sokáig tagadtam, hogy létezik a predestináció. Most, hogy öregszem, be kell látnom, hogy bizony létezik. A múlt, jelen és jövő készen áll, és mi csak a megmagyarázhatatlan idő dimenziójában "utazunk" benne. De ha ez így van, akkor hol az emberi szabad akarat? Szerintem csak és kizárólag abban, hogy ki milyen szívvel éli meg a neki kirendelt utat.

aranyviktor      *********      1999-06-15

Kedves Zsolt!

Te elhiszed, hogy Isten annyira szeret és tisztel, hogy mindössze annyi szabadságot ad, hogy jó, vagy rossz arcot vágja a rád elkerülhetetlenül váró eseményekhez? Dehát Isten saját képére teremtett minket. Neki is van szabadsága, akkor nekünk is kell, hogy legyen! Saját sorsáért szvsz mindenki felel. SZVSZ ez felelősségünk minimuma, és maximuma is.

Tichy Zsolt      ********      1999-06-16

Kedves aranyviktor!

Mindenki itt a földön feladattal van. Jók a kérdéseid, bennem is felmerültek. Azután az is, hogy valyon jól látjuk-e a magunk szerepét a világban? Vagyunk-e olyan erősek, hogy elengedje a kezünket "szabad akarattal", csinálj fiam amit akarsz, legfeljebb elkárhozol. Nem, nem hiszem hogy ez így lenne. Saját képére teremtett, ez így igaz, de esendő teremtmények vagyunk és a saját képűség szerintem a lelkünkben létezik. Nekem meggyőződésem, hogy a lelkünk a földi életben, (jó okkal) rendesen korlátozva van. Amiből is az következik, hogy a sajátképűség sem teljesedhet ki számunkra olyan mértékben, hogy "őnnállóságunkat" felelőséggel vállalhatnánk. Ezért gondolom, hogy a predestináció értünk, az Isten általi szeretet megnyilvánulasa. És úgy jó ahogy van!

Nemo      ********      1999-06-16

Kedves Hozzászólók!

Sajnos a felvetés nem úgy sikerült, ahogy akartam. Én tudniillik a Hit Gyülekezete Tévtanításai című topicból hátráltam ki ezzel a témával, mert az eleve elrendelés 1) nem (hangsúlyos) tanítása a HGY-nek; 2) nem tévtanítás.

Mivel elfelejtettem közölni, hogy miről akarok beszélgetni vagy vitázni, természetszerűleg olyanok is bekapcsolódtak, akik nem a keresztény kijelentés talaján állnak. Hadd szögezzem tehát le, hogy az az "eleve elrendelés," amire én gondoltam, az 1) nem azonos a hindu "karma" fogalmával, amely tudtommal a lélekvándorlás tanára épül, és abban áll, hogy előző életünk valamennyire meghatározza a mostanit és így tovább. 2) nem holmi személytelen végzet, hanem a személyes Isten konkrét döntése. 3) hagyományosan úgy szokták definiálni, hogy "Istennek az a végzése, amellyel az idők kezdete előtt elhatározta önmagában, hogy kiket fog üdvözíteni, és kiket vet a kárhozatra."

Ez a tanítás a Biblián alapul, így a továbbiakban nem tudok érdemben foglalkozni az olyan tanítókra való hivatkozásokkal, akik nem a zsidó-keresztény hagyományban gyökereznek.

Azt hiszem, nemcsak én követtem el hibát. A hozzászólások ugyanis nem tükrözték a Római levél 9-11. részének legcsekélyebb ismeretét sem, holott kifejezetten kértem mindenkit, hogy olvassa el. A továbbiakban egyedül Aranyviktor írására reagálnék, ugyanis ő rendszerint keresztényként beszél magáról. A Többiektől pedig azt kérem, hogy alkalmi kijelentéseimet vessék össze az általuk ismert keleti vallásokban található elemekkel, a pontosítás és a szükséges elhatárolás céljából.

Kedves Viktor!

El tudom képzelni, hogy gyermekkorod óta viszolyogsz ettől a tanítástól. Nem is gyerekeknek szánták. Ahhoz, hogy valaki megértse, először meg kell térnie Jézus Krisztushoz, azaz a Messiáshoz, aki a zsidóknk megígért "felkent" pap, király és próféta egy személyben. Ez "hit által" történik: aki Istenhez oda akar járulni, annak el kell hinnie, hogy Isten azáltal húzza ki őt bűnös és reménytelen állapotából, hogy a szeplőtelen Fiút "áldozatul" rendelte őérte. Ezt nevezzük isteni irgalomnak vagy "kegyelemnek." Jézus kiontott vére, azaz feláldozott élete "kiengesztelte" az Atyaistent a mi bűneink miatt; nekünk csak az a dolgunk, hogy magunkra nézve felismerjük és elfogadjuk Istennek ezt az ajándékát. Ígérete szerint Isten minden hívőt "üdvözít," azaz a mennybe, önmaga jelenlétébe befogad, aki kitart a maga hitében és annak megvallásában, s aki ennek megfelelően is él. De mivel az ember erre természetszerűleg képtelen, Isten megígérte és megadja a Szentlelket azoknak, akik hisznek Jézus Krisztusban. A Szentlélek erőt és reménységet ad a hívőknek, és támogatja őket hitbeli útjukon. (No persze, a Szentlélek nem puszta erő, hanem isteni Személy.)

Ezt az egész isteni üzenetet nevezzük "evangéliumnak," azaz örömhírnek. Aki hallja az evangéliumot, de nem hisz, az a kárhozat uralma alatt marad és a pokolra vettetik. Aki soha nem hallja az evangéliumot, azzal kapcsolatban még a keresztények sem tudnak biztosat mondani, és Isten mindentudó, igazságos döntésétől teszik függővé az ilyenek sorsát. (Ez nem tartozik mostani témánkhoz.)

Valójában az eddigi leírás csak az ember felől nézve mondható el. Isten Szentlelke már a megtéréskor, sőt azelőtt is munkálkodik azokban, akik majd üdvözülnek. Megóvja őket a haláltól, megőrzi őket megtérésük napjára, és utána is. Ez az "üdvösségre rendelés" és annak megvalósulása. A többieket pedig, akik valamikor eltántorodnak a hittől, nem gyengeségből vagy figyelmetlenségből ejti el, hanem tudatosan mellőzi. Ezt az abszolút isteni rendelkezést nevezzük "kárhozatra való eleve elrendelésnek."

Hangsúlyoznom kell, hogy Isten nem úgy rendeli kárhozatra az embert, hogy az kézzel-lábbal kapálózik ellene, s egy ellenállhatatlan erő mégis a pokolba sodorja – hanem úgy, hogy a kárhozatra rendelt ember a maga idejében szabad akaratból elköveti azokat a bűnöket és azt a hitehagyást, amit Isten számára eleve elrendelt. Mivel ő volt, aki elkövette a bűnt a Megváltó elfogadása után, s nem tért meg belőle, Isten joggal veti őt a pokolra, majd az idők végén a gyehennába. Hasonlóan azok, akik üdvözülnek, szintén szabad akaratból döntenek Jézus mellett, és Isten általában semmiféle érezhető módon nem kényszeríti őket – ezért az ő tudatos személyiségük az örökkévalóságban el fog jutni az Istennel való boldog együttlétre.

Csak utólag ébred rá a hívő ember, hogy Isten előbb akarta az ő megtérését, mint ő maga. Általában az a meggondolás vezeti erre, hogy még megtérése után is látja, milyen gyarló, bűnrehajló és méltatlan ő az Isten kegyelmére, és hogy üdvösségét semmivel nem tudta kiérdemelni. Aki idáig eljut, már félig meg is érkezett az eleve elrendelés elfogadásához. Aki pedig tagadja az eleve elrendelést, az szükségképpen vallja azt is, hogy Isten valamiféle érdem gyanánt számítja be az ő megtérési döntését, amit ennélfogva már földi életében is lobogtatni kezd, mint a mennybe szóló belépőt.

Arra a minősítésedre, hogy "nagyon ügyesen vitatkozo[m] maga[mm]al," csak azt tudom felelni, hogy olvasd el a Római levelet, és külön figyelj oda a 9-11. fejezetekre. A hitből való megigazulás és az általa elnyert áldások ecsetelése után Pál apostol szembekerül egy nehéz kérdéssel: "Ha Isten olyan hatalmas, amilyen nagy az ő kegyelme, akkor miért nem fogadták el a Messiást a zsidók, akiknek az voltaképpen ígérve volt?" Nem lehetett azt felelni, hogy "Mert a zsidók bűnös és makacs népség," mert az Egyház minden nem zsidó tagja ugyanolyan sötét megátalkodottságban támolygott, mielőtt az Isten szabadító ereje megtalálta volna. Az apostol tehát (amellett, hogy nem tagadja Izrael szabad akaratát), voltaképpen Istent "védi" azon vád ellen, hogy "meghiúsult a zsidóknak tett ígéret."

Hogy miféle "védelem" ez, azt nagyon jól szemléltetik Pál érvei: ő ugyanis rendre Isten akaratára vezeti vissza, ami történt, bár ugyanez emberek személyes döntése is volt. A kettő között ő nem pusztán isteni előrelátást, hanem ok-okozati összefüggést lát, ezért mondja, hogy Isten "megkeményítette" a zsidókat. És amit szintén az én érvemnek tartasz ("letromfolo[m] maga[m]"), az tkp. a legerősebb érv, ami egyáltalán elgondolható: "Oktalan teremtmény, egyáltalán honnan veszed a bátorságot, hogy kérdőre vond az Istent?" Ugyanis Isten akaratánál bármi nagyobb vagy mélyebb okot keresni bolondság. És hogy Isten ezt tényleg így akarta, az nyilvánvaló a felhozott ószövetségi idézetekből, amelyek helyett kis fáradsággal újszövetségieket hoztam fel, Aranyviktor kedvéért egyenesen Jézus ajkáról.

Az eleve elrendelést "kiszámíthatatlan és igazságtalan tanításnak" nevezed, holott nem a mi dolgunk ítélkezni afelől, ami Jézus saját szavai alapján Isten akarata. Az agyag nem áll neki pörölni a fazekassal. Véleményed egyedül arra a következtetésre ad alkalmat, hogy Te nem hiszed, hogy Isten "kegyelemből," azaz ingyen, emberi érdemekre való tekintet nélkül üdvözít némelyeket. Sokan kérdezik: "Miért nem üdvözít Isten mindenkit?" – Azért, mert semmi nem kötelezi erre; kegyelemből teszi és nem fizetségből.

Végül egy pszichológiai dilemmát társz elém: "hogy éle[m] meg mindennapjai[m]ban azt a tudatot, hogy (hite[m] szerint) lehet, hogy [én] is kárhozatra vagy[ok] kiszemelve?" – De ez a dilemma fogatlan. Először is, mindenkitől meg lehet kérdezni ugyanezt, kis változtatással: "Miért futsz; lehet, hogy sosem érsz célba?" – Az ember nem látja előre saját jövőjét, de következtethet rá. Tehát a helyes válasz: "Valószínűbbnek látom, hogy üdvözülni fogok, mert most hiszek Jézusban, és úgy érzem, ki fogok tartani." Aki az eleve elrendelést vallja, az ezt egy kicsit átfogalmazza: "Üdvösségre való kiválasztásomnak egy megerősítése (jele) az, hogy hiszek; és tudom, hogy ha bejutok a mennybe, az nem saját erőfeszítésem miatt lesz." Tehát a predestináció éppen hogy megerősíti az üdvözülésbe vetett reménységet, mivel nem az ingatag emberi kitartásba, hanem a mozdíthatatlan isteni végzésbe horgonyozza le azt.

Hogy ez a tanítás vajon passzivitást okoz-e hitéletben, és hogy megszünteti-e a jó cselekvésének minden okát, arról talán később írnék.

aranyviktor      *********      1999-06-17

Kedves Nemo!

"Aranyviktor írására reagálnék, ugyanis ő rendszerint keresztényként beszél magáról." Nem ragaszkodom hozzá, hogy annak tekintsenek. Már páran kifejtették, hogy nem az vagyok. Isten gyermekének tartom magam.

"a kárhozatra rendelt ember a maga idejében szabad akaratból elköveti azokat a bűnöket és azt a hitehagyást, amit Isten számára eleve elrendelt."

Ez nekem magas! Fából vaskarika! Nem tudom elhinni Istenről, hogy eleve kárhozatra teremtett volna embert! A Jóisten szvsz nem végez fusimunkát.

"Csak utólag ébred rá a hívő ember, hogy Isten előbb akarta az ő megtérését, mint ő maga. Általában az a meggondolás vezeti erre, hogy még megtérése után is látja, milyen gyarló, bűnrehajló és méltatlan ő az Isten kegyelmére, és hogy üdvösségét semmivel nem tudta kiérdemelni." Ezt értem, és egyet is értek vele.

"Aki pedig tagadja az eleve elrendelést, az szükségképpen vallja azt is, hogy Isten valamiféle érdem gyanánt számítja be az ő megtérési döntését, amit ennélfogva már földi életében is lobogtatni kezd, mint a mennybe szóló belépőt." Ez a Te elképzelésed, de nem logikailag levezett hittétel, sem Bibliai Ige.

Tisztában vagyok azzal, hogy amennyit tudtam közeledni Istenhez, azt az Ő kegyelmének köszöhetem, de szvsz az ember nem Isten bábuja a sakktáblán. Isten sokkal többre tart, sokkal jobban szeret minket. Saját képére teremtett miket, nem ezt az üdvösségre, ezt meg a kárhozatra sakkbábunak.

"Véleményed egyedül arra a következtetésre ad alkalmat, hogy Te nem hiszed, hogy Isten "kegyelemből," azaz ingyen, emberi érdemekre való tekintet nélkül üdvözít némelyeket." Hogy némelyeket, azt nem is hiszem. Szerintem mindenkit!!!!! Csak nem egy életen belül. A Jó pásztor adig nem nyugszik, míg a századik bárányát meg nem találja. Isten szvsz addig nem nyugszik, míg utolsó teremtménye nem lesz mellette országában.

"Aki az eleve elrendelést vallja, az ezt egy kicsit átfogalmazza: "Üdvösségre való kiválasztásomnak egy megerősítése (jele) az, hogy hiszek;"

Így megértem hitedet, szerinted van kárhozat, csak Téged elkerül". Ez biztos, hogy számodra megnyugtató. Engem az a hit nyugtat meg, hogy egyszer, valamikor, minden ember üdvözülni fog. Bennem rossz érzést keltene, ha netán!!!! üdvözülnék is, hogy alattam meg ott főnek a kondérban és fogukat csikorgatják. Biztos van Benned is együttérzés, nem?

Fulig Jimmy      *********      1999-06-17

Nem hiszek az eleve elrendelesben. Nemcsak hogy nem tudom elfogadni, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinalok, ugyis az lesz velem, ami mar regen a szuletesem elott el van dontve, de azt sem hiszem el, hogy Isten nem unna magat, ha lenne eleve elrendelne mindenkinek a sorsat. Ha valaki valakit igazan szeret, akkor sokkal inkabb szabad akaratot ad neki, mint eleve elrendelest. Szerintem az eleve elrendelesben valo hit a tehetetlen emberek mentsvara.

Nemo, irod :
"Istennek az a végzése, amellyel az idők kezdete előtt elhatározta önmagában, hogy kiket fog üdvözíteni, és kiket vet a kárhozatra."

Ennek szerintem nincs ertelme. Miert dontene el elore Isten, hogy kiket fog udvoziteni. Arrol mar nem is beszelve, hogy ez az igazi szertet, akarmit csinalsz, ugyis karhozatra jutsz. Vagy meginkabb, ugyis olyan dolgokat fogok veled csinaltatni, hogy karhozatra juttathassalak. Ezt en nem tudom elfogadni.

"A hozzászólások ugyanis nem tükrözték a Római levél 9-11. részének legcsekélyebb ismeretét sem, holott kifejezetten kértem mindenkit, hogy olvassa el."

Nem ertem. Akkor te most arrol akarsz beszelni, hogy ki hogyan ertelmezi a level adott reszeit?

CSerfa      *********      1999-06-17

Kedves Jimmi!

Semmi ellentmondás nincs Istenben a szabad akarat és az eleve elrendelés között.

Isten nem az időben, hanem az örökkévalóságban él. Azaz az idők kezdete előtt tudta, ki mit fog cselekedni. Azaz az emberek cselkekedeteivel eleve tisztában van, így el is rendelheti az azokra adandó választ.

Érdemes lenne gondolkodnod az Efézusi levélen, és rájönnöd, hogy az üdvösség, azaz az emberek üdvössége sem haláluk után történik, hanem Krisztussal együtt ültettettek fel a mennybe, csak most itt a földön testükben él szellemük, lelkük (ezért kívánt az ezt leíró Pál inkább elköltözni).

Tehát egyáltalán nem igaz, hogy fel lennének mentve az emberek a cselekedetik alól!

De Istent senki ne fossza meg attól a tulajdonságától, hogy mindent tud! Bizony, a jövőt is!

És az ítélet bizony készen van, Sátáné is, az embereké is. Méghozzá cselekedetek szerint!

Csak mi még ezt nem éltük meg. De készen van, el van végezve! Ez Jézus munkája volt, övé az ítélet is!

Kicsit nehéz ez a téma, nem is ezzel kellene kezdeni Isten megismerését.

Mert Isten nem ember, gondolatai meg olyan magasan vannak az ember gondolatai felett, mint az ég a föld felett. Azaz, ha valamit nem értesz, attól még ne tagadd.

Vagy a rádió sem igaz, mert nem érted az elektromágneses hullámokat?

Nincs igaza azoknak, akik emberként gondolkodnak Istenről.

Fulig Jimmy      *********      1999-06-17

CSerfa!

Dehogy nincs ellentmondas a szabad akarat, meg az eleve elrendeles kozott.

Mert amit irsz az azt jelenti, hogy a) vagy Isten minden potencialis dontesemhez mar eleve elkepzelte, hogy mi hogy lesz es kiszabda a buntetest, vagy b) azt, hogy engem azzal hiteget, hogy szabad akaratom van, kozben meg nincs is, mert mar o ugyis tudja, hogy mi lesz. Ez nem nem igazi szeretet szerintem.

En is pont azt mondtam, hogy az emberek nincsenek felmentve a tetteik alol, kulonosen nem akkor, ha szabad akaratunk van.

En nem fosztom meg Istent a mindent tudas tulajdonsagatol, csak azt kerdojelezem meg, hogy mindent elore eldontott a teremteskor es most csak ott unatkozik.

Azaz, ha valamit nem értesz, attól még ne tagadd. Mivel az egesz Istenhit (mint a neve is mutatja) hit kerdes, ezert mindenki azt hisz, meg tagad, amit eppen jol esik neki. Nem ismerem objektiv bizonyitasat az eleve elrendelesnek, ezert csak hihetek benne, ha akarok. (Arrol mar nem is beszelve, hogy volt mar olyan, hogy valamit a tudosok bebizonyitottak, aztan kiderult, hogy nem egeszen ugy van a dolog kesobb.)

Vagy a rádió sem igaz, mert nem érted az elektromágneses hullámokat?

Ugyan nem foglalkozom fizikaval, de van belole egy diplomam, ugyhogy ugy naggyabol ertem az elektomagneses hullamokat :) Egyebkent meg meg ha nem ertenem, akkor is latnam, hogy ha bekapcsolom a radiot, akkor szol, azaz a 'radio hitet', mint igazi mely hitet szemelyesen meg tudnam tapasztalni. Eddig az eleve elrendelest nem tapasztaltam meg es mivel szubjektive nem tetszik es mivel nincs bizonyitva sem, nem hiszem el.

Jon      *********      1999-06-17

Szia CSerfa!

Pal apostol azert akart elkoltozni (meghalni) mert nagyon kinozta a betegsege... Hala a ferditoknek ma mar ebbe is bele lehet barmit magyarazni.

Az eleve elrendeles es a szabad akarat logikailag utik egymast. Mennyire van szabad akarata egy egernek egy csoben amiben tuskek vannak hogy megcsak visszafordulni se tuddjon...? Ja es tolja szep lassan egy dugattyu, a cso vegen meg ott egy husdaralo...

Isten nem tuddja a jovot. Sokszor kuldte harcba izraelt es nem tudta ki fog gyozni, vagy jobb pelda mikor ki kellett valasztani ugyancsak harcra az embereket. Az ivas-probara gondolok. Ott sem tudta isten ki lesz alkalmas... Jobb ugy venni isten jovobelatasat mint igereteket. Aztan vagy megvalosul vagy nem (ninivet keptelen volt megsemmisiteni, ezert inkabb meghagyta. :)

Ja, amugy a biblia alapjan nem cselekedetek szerint lesz az itelet hanem hit szerint. :)))

aranyviktor     **********      1999-06-18

Kedves Cserfa!

"Mert Isten nem ember" – De az eleve elrendelés tanítása egy emberképű, ráadásul nem szerető, hanem egy kiismerhetetlen, kegyetlen uralkodó ember képét tükröző tanítás. Ezért nem veszi be az ember gyomra. Más előre tudni valamit, ez sem a mi időfogalmaink szerint van szerintem, de más előre tudni és előre (kegyetlenül, mert kárhozattal) dönteni. Ez sakkjáték, ennél Isten sokkal jobban szeret bennünket.

Thad     **********      1999-06-18

Kedves Nemo!

Eleve elrendelésre mondhatjuk, hogy : "Kemény beszéd ez..."!

Láthatod, hogy tejjel kéne inkább táplálni itt az embereket, nem kemény eledellel, mert még nem bírják el, és nem értik mondandódat!

aranyviktor      ********      1999-06-18

Kedves barátaim!

Ma délután, zöldbabfőzelék-melegítés közben, egy gondolat futott át rajtam, ami megvilágosította elmémet. A gondolat pedig az volt, hogy minden perc, minden óra, amit itt ISTEN-ről való eszmecserével, sokszor vitával töltök, az ISTEN-nel való kapcsolattartástól veszi, lopja, rabolja el az időt. Ha valaki, Isten Szentlelke Szent Szelleme vezethet Önmagához, nem pedig mi egymást. Nem mi fogjuk egymással Istent megismertetni, hanem Ő fogja megismertetni magát velünk. Épp elég időbe kerül létfenntartásunk, ezért a maradék időmet ezentúl az ISTEN-nel való beszélgetésre, azaz imára, és az ISTEN-re való hallgatásra, azaz meditációra fogom fordítani. Köszönöm, hogy köztetek lehettem, s azt hiszem, minden velem szemben tanúsított megnyilvánulásotok a javamat szolgálta. Búcsúzom Tőletek! Áldjon meg mindnyájatokat az Úr!

Nemo      ********      1999-06-20

Tisztelt Asztaltarsaim!

Nagyon sajnalom, hogy Aranyviktor elment, mert me'g rola remeltem, hogy ertelmesen tud velem vitazni az eleve elrendelesrol. Meg egyszer mondom: en a HGY Tev. c. rovatbol jottem ki ezzel a temaval, es a Biblia alapjan akartam rola targyalni. Hogyha valakinek buddhista vagy humanista szemszogbol nem tetszik a dolog, ahhoz nem sokat tudok hozzafuzni.

Kedves Thad!

Igazad van, az eleve elrendeles eleg kemeny tanitas. Csakhogy itt nem is ez okozta a felreertest es a zsakutcaba jutast, hanem az, hogy a megszolalok legtobbje nem volt vevo arra, amit a hit altali megigazulasrol irtam. Mintha nem is ismernek a Bibliat, vagy tudatosan melloznek Pal apostol irasait.

Elismerem tehat, hogy az eleve elrendeles bolondsag a megteretlen, cselekedeteibol megigazulni kivano, Istent udvoszto automatanak tekinto humanista felfogas sza'ma'ra – nekem azonban (es hiszem, hogy en "megtartatom"), az evangelium resze. Megpedig azert, mert csak igy lehet a kegyelem tenyleg kegyelem.

---

Topic: Predestináció, mennyire szabad az akarat

Diotíma      *********      1999-09-22

Sziasztok. Megprobálok a predesztinációhoz érdemben hozzászolni. Isten a szeretet de a hatalom is. Az Irás telis teli van azzal, hogy az embernek választania, döntenie lehet Isten ellen vagy mellett.. Ezért a kálvini kettős predesztináció nem létezik. De az tény, hogy a szó igazi értelmében vett "előre ismerés" és "előre rendelkezés" (pro oridzo) létezik Istennél. Ennek pedig az a lényege, hogy akikről Isten előre látta, hogy Őt szeretni fogják, azokra nézve tervet készitett, hogy azok mindenképpen elérjék a Krisztushoz való hasonlóságot, és üdvösségre jussanak... A többiek, (akik inkább szeretik a sötétséget – Jn 3.) azokra nézve nem hozott ilyen végzést... Ők Isten általános gondviselését élvezik csupán (fentartja életüket, esőt, és napfényt ad nekik, levegőt.. stb.) de nem az imént a Rm 8,28-ban emlitett speciális gondviselését, ami tul.képpen az előre rendelkezés, a predesztináció.

Ezen többi emberek bármit tehetnek, – jót vagy rosszat is -, az igazakkal, azoknak minden a "javukra lesz" még a szenvedés is... amivel hitük erősödik és jellemük tisztul... Vagyis ezeket is felhasználva Isten mint a fazekas (Jer. 18.) a rossz akaratokat is a jók javára forditja... De az embertől függ, hogy Isten kezében jó, vagy rossz "edény" lesz-e az ember önmaga. (Lásd: 2Tim 2,20-21) Ilyen értelemben tehát ugy foglalhatjuk össze a predesztinácio kérdést, hogy Isten előre látta az emberi sziveket, döntéseket és akaratokat, és mindenkinek meghagyta a szabadságát. De ezekből az akaratokból mégis azt hoz ki amit Ő előre eltervezett...

Mint egy csodálatos szövőmester, aki a különböző szinű és vastagságú fonalakkal dolgozik. A fonalak a különböző emberek akaratai, és döntései. Ezeket meghagyta, mindenki azt tehet amit akar, de mégis Isten olyat sző amit Ő akar. Kálvin abban tévedett hát, amikor azért vonta kétségba a szabad akarat létezését, mert Isten mindenható, és neki ellene nem mondhat teremtmény... És ha lesznek mégis akik elvesznek, akkor az csak Isten akaratával összhangban történhet. Azonban ez nem igaz: "Isten azt akarja hogy minden ember üdvözüljön" (1Tim 2,4)

A végső konkluzió tehát az, hogy Isten minden embert üdvözitene, ha minden ember akarna üdvözülni. De mivel mégsem fog mindenki üdvözülni ezért az emberek nem akarják és nem Isten! De ez mégsem ejt foltot Isten mindenhatóságán, mert ez semmiben sem keresztezi Isten tervét. Amit Ő elgondolt az lesz meg. (Lásd előbbi szövés példa) Isten tehát annyira mindenható, hogy minden ember azt csinál amit akar, és akkor is az történik a végén amit Isten elgondolt előre... Hát nem csodálatos?

Diotíma      *********      1999-09-23

Kedves Zsolt.

Azért mondottam, hogy a kálvini kettős predesztináció nem létezik, mert nem biblikus a tartalma. Mert az amit (az egyébként őszinte és nagyszerű hívő) Kálvin hitt, hogy ti. Isten egyeseket az üdvöségre, másokat a kárhozatra rendelt el, (ez a kettős predesztinácio lényege) tévedés volt. Őszinte tévedés volt, mert a cselekedetek által elgondolt üdvösség tévtanától akart óvni, és aláhuzni Isten kegyelmét, de mégis tévedett. S miért? Mert Kálvin azt gondolta, hogy Isten annyira mindenható, hogy teremtmény nem mondhat neki ellen. S ha Ő akarná minden egyes ember üdvösségét akkor meg is tudná valósitani azt, mert ember nem huzhatná át számitását. Csakhogy ez nem igy müködik Istennél. Mert Isten a szeretet (1Jn,4,8). S ahol a szeretet van jelen, ott a teremtmények szabadsága is jelen van. "Mert ahol az Urnak Lelke ott a szabadság" (2Kor 3,17) És ha Isten minden ember szabad döntését tiszteletben tartja, akkor lehet az Istennek is ellene mondani! Nézzünk egy példát: "Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, ... hányszor akartam összegyüjteni a te fiaidat, miként a tyúk kiscsibéit a szárnyai alá, DE TE NEM AKARTAD". (Mt 23,37-38) Az Ige szerint tehát még a mindenható Istennek is ellene mondhat teremtmény, mert Ő senkire sem erőszakkal kényszeriti rá a szeretet erőszakmentes szolgálatát. Kálvinnak tehát az alapokban voltak a tévedései. S azt, pedig hogy Isten nem rendelt el senkit sem a kárhozatra az Irásból megint nyilvánvaló:

"Isten azt akarja hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson" (1Tim 2,4)

" Hát kivánva kivánom én a gonosznak halálát? ezt mondja az Úr Isten! nem inkább azt, hogy megtérjen útjáról és éljen ... Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért és éljetek!" (Ez 18,23-32) Ezért a kálvini kettős predesztináció mindenképpen téves... Mert Isten kárhozatra senkit sem rendelt el, Ő üdvöziteni szeretne mindenkit, és ha vannak akik nem üdvözülnek az azért van, mert ők a szabad akaratukkal nem az életet választották! Nem tértek Istenhez, ez az oka a kárhozatuknak, és nem Isten rendelése!

A másik: Azt mondod "Isten nem személyválogató". (Ez érdekes egyébként egy hitvalló kálvinista tollából, hiszen a kettős predesztináció lényege a személyválogatás. De örülök, hogy ezt Te sem vallod.)

Nos Isten valoban nem személyválogató. Mindenki maga döntheti el, hogy a nagy házban milyen edény formáltathatik belőle (2Tim 2,20-21). De egyvalamit pontosan kell látni: Óriási a különbság aközött, hogy Isten előre lát mindent, és aközött, hogy előre elrendel mindent.

És én előző irásomben azt mondtam, hogy Isten akiről előre látta, hogy Őt szeretni fogják, azokra nézve egy speciális gondviselást hozott, hogy segitse őket arra, hogy biztosan elérjék az üdvösséget. S hogy ez mért nem személyvállogatás? Nos azért, mert bárki lehet "jó edény", és akkor őrá nézve is éppugy kiárad ez a speciális gondviselés, mint másra.

Ezt mondja az Irás:

"Akik Istent szeretik azoknak minden együttmunkálkodik a jóra, mint akik az ő végzése szerint elhivottak. Mert akiket előre ismert azokat elhivta, akiket elhivott azokat igazzá is tette, és akiket igazzá tett azokat meg is fogja dicsőiteni" (Rm 8,28-30)

– Tehát: az isteni predesztinácio: előre rendelkezés.

– Azokra nézve hozta Isten, akikről előre látta hogy az igazságot fogják jobban szeretni a hamisságnál.

– Ez mégsem személyválogatás, mert az egyén akaratától függ a választás, hogy az igazsághoz vagy a hamissághoz ragaszkodik-e jobban.

– – A predesztináció tehát örömhir, evangélium és nem rémhir :-) Mert szerencsére Kálvin tévedett. Persze az Úr igy is szerette őt, és hiszem hogy üdvöziti is majd az utolsó napon.

Nemo      ********      1999-09-26

Kedves Hozzaszolok!

Nem akarok beleugrani a predestinacio koruli vitaba, mert az elegge mas vaganyon halad, mint ahogy en azt kifejlodni latom mas kereszteny tanitasokbol. Szerintem azonban igen rossz modszer, ha a predestinaciot Isten mindenhatosagabol vagy mas filozofiai nyelvezettel megfogalmazott tulajdonsagabol vezetjuk le es ertelmezzuk.

Kalvin, amikor a szentharomsagtanban elerkezett az Isten eleve elrendelo akaratahoz, pedagogiai meggondolasbol kesobbre halasztotta a dolgot: akkorra, amikor Krisztushoz, megvaltashoz, megigazulashoz, a Szentlelek segito kuldetesehez es a hitben valo allhatatossaghoz ert. Ezeknek a dolgoknak a meglete szukseges ahhoz, hogy a kalvini predestinaciot ne ertsuk felre kezdettol.

Ha kerhetlek benneteket, olvassatok el a Roma 9-11-et ennek figyelembevetelevel. Ott a megoldando kerdes nem holmi absztrakt tanbeli problema volt, hanem az a kerdes, hogy miert nem hisz Izrael, amely a igereteket kapta. Olyan kerdes ez, mintha ma majdnem az egesz Egyhaz eltevelyedne vagy kipusztulna. Pal fenntartja, hogy ez is Isten akarata volt. Ot nem elegitette ki az a valasz, hogy "elbuktak, ugy kell nekik." Ekkor Isten gyongenek bizonyult volna, s igerete hamisnak. Elemzes kozben az apostol olyan altalanos elveket mond ki egyes emberekre vonatkozolag is, amik a kettos predestinacio neve alatt ismeretesek. Es indoklas helyett rovidrezarja a vitat. Szerinte az Isten hatalma nagyobb erv volt, mint a mi Istenre rahuzott igazsagossag-fogalmunk.

Ez a pa'li predestinacio. Kalvin leginkabb Agostonra tamaszkodott, Agoston pedig fokent Palra. Van valamifele elcsuszas, de ez konnyen korrigalhato az illetok tanbeli jellemrajza segitsegevel. Agoston pl. az eredendo bun – keresztseg – kitartas kerdeskoreben mozgott, mig Kalvin mas uton jutott el ide: megteres – a Szentlelek segitsege – kitartas a hitben.

Mellesleg olvastatok mar Paltol azt a mondatot, hogy "akin akar, konyorul, akit pedig akar, megkemenyit"? Es azt, hogy "Ki vagy te, ember, hogy versengsz az Istennel?" Es a fazekas-hasonlatot?

Engem az vezetett a kettos predestinacio melle, hogy sehol mashol nem lattam ezeknek a reszeknek szokimondo es ellentmondasmentes magyarazatat, csak reformatus szerzoknel es persze Agostonnal. Addig, amig magameva nem tettem ezt az allaspontot, nem tudtam elhinni, hogy Palnak az az Istene, akirol itt beszel, azonos Jezus Krisztus Atyjaval.

Diotíma      ********      1999-09-27

Kedves Nemo!

Igen olvastam azt az igét, hogy: "Akin akar könyörül, és akit akar megkeményit" Rm 9,18.

Csakhogy ez a gondolat már a 15. versben elkezdődik, melyet nem pontosan fordit a magyar forditás, mert az eredeti görögben ez pontosan igy hangzik: "Akin könyörülök, azon megkönyörülök!"

Vagyis ez a gondolat éppen az Isten irgalmáról szól, és nem önkényéről. És amit te idézel, annak is elkell olvassuk a hátterét! "Mert azt mondja az írás a Faraónak, hogy: Azért támasztottalak téged, hogy megmutassam benned az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön. Annakokáért a kin akar könyörül, a kit pedig akar, megkeményít."

Akkor most lapozzuk fel ezt a történetet, és olvassuk el hogyan is volt ez!

"És monda Isten Mózesnek: VAGYOK A KI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok... Menj el és gyűjtsd egybe az Izráel véneit és mondd ezt nékik... : Kiviszlek titeket az égyiptomi nyomorúságból... ÉN PEDIG TUDOM, hogy az égyiptomi király nem engedi meg néktek, hogy elmenjetek, még erőhatalomra sem. Kinyújtom AZÉRT az én kezemet és megverem Égyiptomot mindenféle csudáimmal, melyeket véghez viszek benne; így azután elbocsát titeket." (2Móz 3,14-20)

Láthatjuk, hogy NEM ISTEN KEMÉNYITI meg a Fáraó szívét, hanem csak látja azt, hogy a Fáraó nem fogja elengedni Izraelt. Azt mondja "én tudom, hogy nem enged majd néktek". Akkor tehát mit jelentenek azok a kijelentések, ahol Isten "megkeményíti" valaki szívét? Nos: Isten a szeretet.(1Jn 4,8) Ő rosszra rosszal nem felel soha, mert ő "ha hitetlenkedünk is hű marad, mert magát meg nem tagadhatja" (2Tim 2,13). Egyszerüen nem is tud más lenni mint irgalom és szeretet, mert "magát meg nem tagadhatja"! A Fáraóhoz is az volt! Mert megkérdem: Lett volna hatalma egyből eltaposni a Fáraót? Lett volna. És még sem tette. Hanem csak küldte, és küldte Mózest a Fáraóhoz, és a csapásokból a Fáraó jól láthatta volna azt, hogy nem akárkivel verseng, hanem az egyetlen létező Istennel, a "VAGYOK"-kal! Igen ám, de ez egy mély lelki törvényszerüség! Ha valaki tudva tudja, mert látja és érzi a lelkiismeretében, hogy engedni kellene a szeretet szavának, a Szentlélek hívásának, és mégis megkeményiti a szivét, akkor azt az embert Isten ujjabb és ujjabb szeretet-hivása, csak méginkább irritálja, és mégjobban megkeményíti! Igy volt ez a Fáraó esetében is! Isten 10 lehetőséget adott neki döntése megváltoztatására, de ő annál keményebb lett, és annál visszautasitóbb. Nos Isten igy keményitette meg. És ma is igy keményit meg minket is ha visszautasítjuk! Ha valamiről tudjuk azt hogy igazság, és nem ragaszkodunk mindenáron hozzá, akkor lelkileg vakokká válhatunk Isten megjobbitani-akaró hívására! Isten mindezt előre látta a Fáraónál, és mint előző irásomban leirtam, Isten a gonosz, ellenkező, makacs akaratát is feltudta használni tervéhez: Nevét dicsőitette meg és tette nagyjá a pogányok között, akik megismerték Isten hatalmát!

És igen, a fazekas példázatot is olvastam. Csakhogy erről a példázatról ugyanaz az apostol igy ír: "A nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fából és cserépből valók is; és azok közül némelyek tisztességre, némelyek pedig gyalázatra valók. Ha tehát valaki magát ezektől TISZTÁN TARTJA, TISSZTESSÉGRE MÉLTÓ EDÉNY LESZ, megszentelt, és hasznos a gazdának, minden jó cselekedetre alkalmas." (2Tim 2,20-21)

Láthatod kedves Nemo, hogy itt is jelen van az ember szabad választása!

Végül ehhez a gondolathoz füznék hozzá:
"Es indoklas helyett rovidrezarja a vitat. Szerinte az Isten hatalma nagyobb erv volt, mint a mi Istenre rahuzott igazsagossag-fogalmunk."

Nos, először is nem zár rövidre ilyet az apostol, mert "Isten azt akarja hogy minden ember üdvözüljön" (1Tim 2,4) és felszólit minket: "Válasszuk az életet" (5Móz 30,19) A "mi-igazság-fogalmunkról" meg annyit hadd irjak: "Azért ha ti tudtok a ti fiaitoknak jókat adni ha kérik, akkor MENNYIVEL INKÁBB AZ ISTEN" (Mt 7,11)- tehát amkor mi igazságtalannak érezzünk (hogy Kálvin szerint Isten az emberek többségét eleve kárhozatra és örök gyötrelemre rendelte el), azt MENNYIVEL INKÁBB igazságtalannak érzi az az Isten, aki "Nem gyönyörködik a meghaló halálában" (Ez 18,32), mert "azt akarja, hogy üdvözüljünk"! (1Tim 2,4)

Nemo      ********      1999-09-27

Kedves Diotima!

1) A 9,15-beli resz "egeszen pontosan" igy szol: elehsw on an elew, azaz konyorulni fogok azon, akin (csak) konyorulok.

2) A szovegkornyezet elobbrevalo, mint mindenfele hatter elocibalasa. Palnak egy kesz predikaciojat kellene vegighallgatni, de mivel kemenyen beszel, konnyebb ezt elengedni a fulunk mellett. En is ezt tettem, amig be nem lattam, hogy ha igy maradok, akkor Pal eretnek es tevtanito lesz a szememben, es soha tobbe kezembe nem vehetem a Bibliat, mert mindig a Roma 9-nel fog kinyilni.

3) Amugy az OSZ-i beszamolo is hasznalja a szot: "megkemenyitem a farao szivet." Lehet azzal ervelni, hogy ez kettos nezopont – de azt nem erdemes megkiserelni, hogy egyik szohasznalatot a masikkal probaljuk agyonutni.

4) A szabad akarat nem szunik meg az eleve elrendelessel. A jora valo buzditas eppen azert van, mert nincs az orrunkra kotve sajat eleve elrendelt "sorsunk."

5) Isten nem lesz igazsagtalan azert, mert egyik edenyt tisztessegtelensegre formalja, a masikat dicsosegre. Elvegre o a fazekas. Az edeny nem po:ro:l.

5) Hogy ez az ember szabad akarata utjan megy vegbe, az csak azt huzza ala, hogy Isten meg a mi szabad akaratunkat is kezeben tartja. Mint a folyovizet, ugy hajlitja ide-oda.

Diotíma      ********     1999-09-28

Kedves Nemo!

1., A Rm 9,15-ben szereplő forditásoddal egyetértek. Ugyanazt mondod ezzel mint én.

2., Ezt írod: "A szovegkornyezet elobbrevalo, mint mindenfele hatter elocibalasa" – Nos: én nem "mindenféle hátteret cibálgattam elő", hanem azt olvastam fel neked, AMIRE maga Pál apostol hivatkozik! És ezt meg teljesen el kell felejtenünk, hogy "előbbrevaló"! Mert a "teljes írás Istentől ihletett" (2Tim 3,16), és "minden ige Istennek szájából származik" (Mt 4,4) és egyetlen ige sem előbbrevaló a másiknál!! Az Irás ugy ahogy van, minden igéjével együtt és egyszerre fontos! És nem lehet a Rm 9,15-tel megsemmisiteni azt a több EZER igét, amely az eleveelrendelést cáfolja!

A páli predesztinációt elkezdeni megérteni pedig nem a 9. fejezetben kell, hanem a Rm 8,28-30-tól, ahol világosan leirja az apostol, hogy "akiket Isten előre ismert," és akikeről Isten látta azt, hogy "akik Istent szeretik" azokra nézve hozott végzést! Ez a végzés pedig abban áll hogy megszentelje őket Isten és ezáltal üdvözitse is! (Ezt részletesebben olvasd el az 1999-09-22-es és az 1999-09-23-as keltezésű irásomban)

3., Ezt írod: "Amugy az OSZ-i beszamolo is hasznalja a szot: "megkemenyitem a farao szivet.""

– Isten úgy ahogy Te gondolod senkit sem keményit meg, mert "Ő senkit sem kísért" (Jak 1,13)Senkit bűnre nem csábit, senkit bűnben meg nem keményit! Isten joságának és hivásának ellenállva keményedik a lélek, ha makacsan kitart a bűnben! A Fáraó sorsa is ez volt.

4., Ezt irod: "A szabad akarat nem szunik meg az eleve elrendelessel. A jora valo buzditas eppen azert van, mert nincs az orrunkra kotve sajat eleve elrendelt "sorsunk." "

– Csak éppen a szabad akarat lényege, és értelme szünik meg az eleve elrendelés által! Nézd csak: "Ahol Istennek ez a tetszése (az eleveelrendelés) uralkodik, ott nem jönnek számításba a cselekedetek" (Kálvin: Eleveelrendelésről, XXII/3. 37.o) (És még végestelen végig sorolhatnám Kálvin idevonatkozó sorait.) Ha pedig "nem jönnek számításba a cselekedek" – ahogy Kálvin írja, akkor micsoda ördögi játék jóra buzditani, miközben elrendelni valakit arra, hogy ne tudjon jóvá válni, és üdvözülni!

5., Ezt írod: "Isten nem lesz igazsagtalan azert, mert egyik edenyt tisztessegtelensegre formalja, a masikat dicsosegre. Elvegre o a fazekas." Isten nem önkényesen formál tisztességre vagy gyalázatra bennünket, hanem "ha valaki magát ezektől (a gyalázatra méltó dolgoktól) távol tartja, akkor lesz tisztességre méltó edény, mert akkor tud Isten belőle szent edényt formálni!!" (2Tim 2,20-21) - vagyis éppen hogy tőlünk függ!!! (Milyen érdekes, hogy immár 3.szor sem akarsz tudomást venni erről az igéről.)

6., "Hogy ez az ember szabad akarata utjan megy vegbe, az csak azt huzza ala, hogy Isten meg a mi szabad akaratunkat is kezeben tartja."

– Ezt nem lehet szabad akaratnak nevezni, mert ez nem az. Ha a Biblia azt tanitaná Istenről amit Kálvin, akkor ez éppen hogy nem a szabad akarat hirdetése lenne.

Igy semmi értelme se lenne az

– evangéliumhirdetésnek, (mert hisz ugyse tudja befogadni az akit Isten eleve gyötrelemre szánt, ha pedig be is tudja, az sem ér semmit, ha Istennél a gyalázat edénye),

– a megtérésre hivásnak (hisz ugyse tud megtérni és megjobbulni az akit Isten gyalázatra szánt)

– a megigazulásnak (hisz hiába küzd "nemes harccal" – 2Tim 4,7 - bárki fia akit Isten haragja poharába tölt ki szánt-szándékkal.)

– sőt a világon senkinek és semminek sincsen értelme, mert Isten mint sakkfigurákkal játszik velünk,

– de még értéke sincs semminek, mert az igazság szép következménye is szilánkokra hullik, az hogy "megismeritek az igazságot és az igazság tesz szabadokká titeket" (Jn 8,32) mert nem tesz minket semmi sem szabaddá, ha eleve elrendeltettünk a kárhozatra!

Végezetül egy szomorú kérdés Isten részéről:

"Kihez hasonlítjátok az Istent, és milyen képet készítetek Ő róla?" Ésa. 40.18

Kedves Nemo, Te milyen képet készitessz magaban Istenről? Akiről az Irás azt mondja hogy "Szeretet" és "Igazság", és amit egy kisgyermek is megérthet olyan Igazság, Te arrol hogy készithetsz ilyen hamis képet? Hogy képzelheted azt, hogy Isten játszik a teremtménye sorsával? Te tennél ilyet a gyermekeiddel? S ha te nem tennél ilyet "gonosz létedre", akkor hogyan képzelheted Istenről azt, hogy Ő ezt teszi? Mert "ha mi gonosz létünkre tudunk jó ajándékokat a mi fiainknak, akkor MENNYIVEL INKÁBB AZ ISTEN"!(Mt 7,11) Hogy gondolhatod azt, hogy "emberi igazság" az, ami minden gondolkodó, egyszerü és jóérzésü emberben felmerül, hogy egyetlen apa sem játszadozna igy gyermeke sorsával, kinjaival, és gyötrelmével? Hogy képzelhetsz ilyet arrol akit igy foglalsz imáidba nap mint nap: "Mennyei JÓ Atyám"?

Kérlek ne nyomd el szivedben a Lélek hivását, és Isten Szavát.

Nemo      *********      1999-10-01

Kedves Diotíma!

1. A Rm 9,15 fordítása éppen azt jelenti,hogy Isten azon könyörül, akin könyörül, annak kegyelmez, akinek kegyelmez. Ha a Te előretudásos felfogásod lenne érvényes, akkor ez nem állhatna ott, hanem azt olvasnánk, hogy "Isten azon könyörül, akiről tudja, hogy méltó lesz rá." De Pál önmagával indokolja Isten könyörülő kiválasztását, ezzel az eleve elrendelés mellett tanúskodik, holott nyugodtan beszélhetne előre tudásról is. Ez a választás igen sokatmondó az ő részéről, mert éppen a Te kézenfekvő magyarázatodat nem fogadja el, hanem az enyém pártjára állva élezi ki a vitát. (És azt még elő sem vettük, hogy "nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.")

A szövegkörnyezet nem a Biblia más igehelyeinél "előbbrevaló," hanem annál az igyekezetednél ("előcibálás"), hogy Te a döntő ponton igyekszel megszakítani az apostol gondolatmenetét: nem hagyod, hogy végigmondja, amit akar, hanem egy olyan igével folytatod, amit esetleg némiképp más összefüggésben és céllal mondott. Azt hiszem, a Bibliában nem véletlenül találunk összefüggő részeket, hanem inkább azért, hogy újra meghalljuk a kétezer éve elhangzott-leírt szavakat, mondatokat, gondolatokat. Szerintem a Biblia nem maradna ugyanaz, ha egy véletlengenerátorral összekevernénk a mondatait.

2. És hogy Pál "hivatkozott" volna a 2Tim 2,20-21-re, az erősen kétséges, ugyanis az utóbbit vagy egy évtizeddel később írta. Az mindenesetre igaz, hogy mindkét helyen edények elkészítéséről van szó:

az egyiken "szkeué orgész katértiszmena eisz apóleian" (harag edényei a pusztulásra készítve), illetve "szkeué eleusz ha proétoimaszen eisz doxan" (az irgalom edényei, amelyeket dicsőségre készített);

a másikon "szkeuosz eisz timén, ... eisz pán ergon agathon hétoimaszmenon" (tisztességre való edény, ... minden jó cselekedetre felkészített.)

A "hetoimadzó" és a "katartidzó" között szerintem sincs sok különbség, ezt a Római levélben látott párhuzamos használat is indokolja – csakhogy egyik helyen dicsőségre, a másik helyen jó tettekre való rendelés, formálás, alkalmassá tétel található a szövegben. A Római levélben az irgalomra, dicsőségre való készítés a haragra, pusztulásra formálással áll ellentétben, a Timóteus-levélben pedig a jó cselekedetekre, megszentelésre, hasznosságra készítés a (közelebbről meg nem határozott) becstelenséggel, gyalázattal. Azt mondom tehát, hogy a Római levél elsősorban az ember végső sorsára való eleve elrendelésről szól, míg a Timóteus-levél a földi jó cselekedetekre való alkalmasságról. Emellett szól az, hogy az első helyen Pál mereven kizárja a cselekedetek bárminemű beszámítását az erre vagy arra rendelésbe (Rm 9,11), míg a másodikon egyenesen annak tulajdonítja a jóra való alkalmasságot vagy annak hiányát (2Tim 2,21). Azaz fenntartom, hogy a két hely közül az első támogatja a kálvini kettős eleve elrendelést, a második pedig nem cáfolja, mert másról szól.

Talán a kettő között valami kapcsolatot teremt a 2Tim 2,19, amely az Úr "erős fundamentumának" kettős pecsétjéről (feliratáról) szól. Az egyik: "Ismeri az Úr az övéit", a másik: "Álljon el a hamisságtól, aki az Úr nevét vallja" Ez valószínűleg utalás Kóré, Dátán és Abirám lázadására, ahol Isten először kijelentette, hogy kit választott magának és kit nem (ugyanis ezen folyt a vita); aztán megparancsolta a hozzá hűeknek, hogy távozzanak el az ellene lázadóktól. Az első titkos, csak Isten ismeri, és lelepleződéséig nem tekinthetünk bele; a másik nyilvánvaló, a cselekedetekben szemlélhető. Természetesen itt nem esik szó eleve elrendelésről, csak szolgálatra választásról. Viszont megvan a két szemlélet kiemelése: Isten "ismeri" az övéit, nem engedi, hopgy elvesszenek (ld. pl. Ezékiel 9,4-6, Jel 9,4) az igazak pedig "eltávoznak" a hamisságtól. E kettő együtt a "fundamentum," s nem egyik vagy másik önmagában.

A Rm 8,28-30 szövege nem állít fel ok-okozati összefüggést aközött, hogy valaki szereti Istent, és hogy (ennek következtében) el van rendelve. Csak azonosítás áll fenn a kettő között. Ezt én sem tagadom, mert tudtommal a (végsőkig kitartó) Isten-szeretet csak az üdvösségre rendelésből fakadhat. Van azonban egy hely, amely valóban beszél bizonyos összefüggésről, csakhogy az ellenkező irányban: az Ef 1,4 azt mondja, hogy Isten "kiválasztott minket a világ alapítása előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk őelőtte szeretet által." Ha igazad lenne, azt mondta volna: "Kiválasztott minket, mert tudta, hogy feddhetetlenek leszünk." Ekkor viszont nem állna valami szilárd alapon a mi kiválasztásunk, hanem saját képességeinken, azaz a futóhomokon.

Az "eleve ismerés" pedig nem puszta előretudás, inkább kiválasztás (Jer 1,5). A Rm 11,2.5. az Izraelből meghagyott maradékot először az "eleve ismerésnek," aztán a kegyelemből való választásnak tulajdonítja. A kiválasztás alapja pedig, amint említette (Rm 9,11-12), a kegyelem, s nem a cselekedetek. Ennélfogva az eleve ismerés nem vonatkozhat a jövőbeli cselekedetekre.

3. A fáraó szívének megkeményítése valóban nem kísértés és bűnre csábítás által történt – de vajon mondtam én ilyet? Vajon Isten csak a miáltalunk is látott módszerekkel hathatna a szívünkre? Vajon nincsenek a Szentléleknek titkos módszerei a mi meggyőzésünkre (Péld 21,1)? Vannak, aki hallják az igét, és hisznek, mások meg szintén hallják, és nem hisznek, mert mégsincs fülük a hallásra: Isten "bedugta" (Rm 10,16-18; 11,7-8, Ésa 6,10). Ez tényleg a bűnben való megkeményedéssel valósul meg, de ha ez lenne az ok, s az "elrendelés" a következmény, akkor nem eleve elrendelésről kellene beszélnie Pálnak, hanem előre tudásról.

Mindamellett a helyesen felfogott "előre tudás" eszméjét én teljesen el tudom fogadni: bizonyos dolgokat előre megmondani a mindent látó Isten szájából nem kevesebb, mint azt el is rendelni. Ugyanis az ő előrelátása teljesen biztos, főleg ha azt ki is jelenti. S ha néha beszél is a Biblia arról, hogy Isten "megbán" dolgokat, "kitöröl" valakit a könyvből vagy "visszavon" egy próféciát, az az ő pedagógiájának része, mellyel a mi gyönge értelmünknek kedvez. Őt semmi esetre sem érhetik kínos meglepetések, előre nem látott bökkenők. És ezek a meggondolások nem a filozófiai abszolútum-fogalomból lettek ráhúzva a Biblia Istenére, mert az Írás egy jelentős rétege tanít e dologról. S ha tanít, akkor az ennek látszólag ellentmondó részek számunkra csak a teljes igazságot szolgáló részigazságot közölnek. Ez is tükör, melyben homályosan látunk.

4. A szabad akarat tényleg nem szűnik meg az eleve elrendeléssel. A fáraó nem érzett kényszert, saját maga keményítette meg a szívét (2Móz 7,13; 8,15.32; 9,34), Mózes mégis tudta, hogy az Úr intézte úgy a dolgot, ahogy az történt (2Móz 4,21; 7,3; 9,12; 10,20.27; 11,10; 14,4.8.17 és 5Móz 2,30). A zsidó nép többségét senki nem kényszerítette arra, hogy ne higgyen az evangéliumnak, mégis az Úrtól jött a dolog (Rm 11,7.8.25). Júdást az Úr nem kötelezte arra, hogy legyen az árulójává, mégis ez volt az ő akarata (Jn 17,12). Dávidot a Sátán indította népszámlálásra (1Krón 21,1), de azért, mert az Úr meg akarta mutatni igazságos haragját (2Sám 24,1).

5. A szabad akarat a maga részéről egy cseppet sem lesz kevésbé szabad attól, hogy része és következménye Isten eleve elrendelésének. Ugyanis aki nem érzi a kényszert, az nem panaszkodhat szabadságának korlátozására. És ilyenkor csak olyasvalaki jöhet igazságot tenni, aki látja az illetőt szorító kényszert, méltánytalannak tartja, és joga is van a kényszer kifejtője ellen fellépni. És ha valóban Isten szerezte az eleve elrendelést, akkor senki nem tehet ellene semmit (Rm 9,20).

A Kálvin-idézet (Inst. III.xxii.3) arról szól, hogy Isten nem az (akár előrelátott) jótettekre való tekintettel osztogatja kegyelmét, hanem mert úgy akarja. (Idézetek: 2Tim 1,9; Ef 1,5; Jn 15,16; Rm 11,35.) Szó sincs arról, hogy a szabad akaratot Isten érezhetően leigázná: annak jogi alapját fekteti le Kálvin, hogy Isten nem adósa az embernek. Sőt, ha elolvasnád az Inst. III. xxiv. fejezetét (benne van az "Eleve elrendelésről" c. tematikus szemelvényes kötetben), látnád, hogy a kárhozatra rendelt emberek Kálvin szerint is maguk idézik fel romlásukat.

6. Felháborodsz azon, hogy esetleg Isten olyan embereket is hívhat, akikről eleve elrendelte, hogy ne jöjjenek. De ez akkor is visszásnak tűnik, ha csak azt mondjuk, hogy "eleve tudja" a dolgot. Mert ekkor Isten mintegy várakozik és számít arra, amiről biztosan tudja, hogy nem történik meg. Ebből egy kézenfelvő kiút kínálkozik az értelem számára: lemondani az oktalan kutakodásról ("Agyag, ne pörölj a fazekassal!"), és a Biblia más, antropomorfizáló képeire támaszkodni, melyek szerint Isten türelmesen várja, hogy mindenki megtérjen, és amelyek nekünk is a legjobb reménységet ajánlják mindenkivel kapcsolatban. Ez egy gyakorlati elv, igazságérzetünknek jólesik benne megnyugodni.

A romlott és önigazult emberi értelem azonban szintén erre az elvre támaszkodik: elhomályosítja az Isten méltóságát és hatalmát azáltal, hogy a gyakorlatból nem a mögötte lévő Istenre következtet (ApCsel 13,48; 16,14, Ésa 6,9 – az Újszövetségben jellemző módon kétféleképp idézve), hanem a szabad akaratot kezdi el bálványozni, cselekedeteire mutogat, azokért hálát nem ad, hanem érdemként kezdi el lobogtatni őket. Ezellen az apostolok többször is kikelnek, legélesebben Pál a Róma 9-10-ben. Végső érve jellemzően egy felháborodott visszautasító kiáltás. És mivel itt lezárja a vitát (amit kár tagadni, mert legfőbb érvedet a 9,19-ben sorra keríti), elég egyértelműnek tűnik, hogy az eleve elrendelés kegyelemtani megalapozottságú tanítása drágább neki, mint az, hogy ez nekünk, önfejű és hiábavaló embereknek tetszik-e. És az is kitetszik belőle, hogy az eleve elrendelés megdöntése végett az emberi "szabad akarat" nevére hivatkozni (és annak "hirdetését" számonkérni vagy állítólagos korlátozását rosszallni) nemcsak önellentmondás (mert nincs kényszer, ld. fent), hanem irtózatos felfuvalkodottság is.

Így megmarad az evangéliumhirdetésnek is az értelme, mert csak így juthatnak el a hitre azok, akik arra rendeltettek; így térhetnek meg, akik felől az Úr azt végezte, hogy megnyitja a szívüket; így marad értelmes dolog a hitből való megigazulás, amely a kegyelem ajándék-voltát méltóképp hangsúlyozva valósítja meg Isten eleve elrendelt akaratát. S akik elbuknak, Isten igazságos haragját vonják a fejükre, (Rm 9,22) mert szintén szabad akaratból buktak el, senki nem kényszerítette őket.

Végül áttérsz a metafizika területére, és az állítod, hogy "a világon senkinek és semminek sincsen értelme, mert Isten mint sakkfigurákkal játszik velünk." – Én a magam részéről jobbnak tartok egy másfajta hasonlatot, amely talán jobban illeszkedik a mai kultúrába, mint a "fazekas" vagy a "sakktábla." Ez pedig a film, a regény, a színdarab. Ott teljesen szabad, erkölcsileg élethű szereplők élik az életüket, s mégis a szerzőnek valami módon hatalma van felettük. Mégsem állnak le pörölni vele, hogy "miért csináltál engem ilyenre, hiszen nem tudok ellenállni az akaratodnak!" (Rm 9,19) És hogy ez a hasonlat némi bibliai alappal is rendelkezik, azt az Ef 3,10 mutatja, mely szerint Isten sokszínű bölcsessége az Egyház által válik ismertté a mennybeli lények (hatalmasságok) előtt. Talán idevág az az ige is (amely esetleg mégsem antropomorfizmus), hogy az angyalok örvendeznek a mennyben, amikor megtér egy bűnös. Ebben az isteni pedagógiában rejlik az eleve elrendelés értékes volta. És bármilyen meglepő, ennek az isteni "színdarabnak" a negatív eseményei is hordoznak jelentést és értéket: jelzik, hogy Isten nem tűri a bűnt, még ha belevette is művébe. Ezért őt senki nem teheti felelőssé, mert szabad akaratú lények közreműködésével viszi végkifejletéhez a művet. Ilyen "színdarab" "forgatókönyvének" tekinthető a Jelenések könyve is, amely tévedhetetlenül megmond előre némely fontos eseményt – és amelyet ennek ellenére még kevés ember nevezett az emberi szabadság megcsúfolásának, sőt éppen az állhatatosságra való serkentés mintapéldájaként emlegetik a Biblián belül. Hasonlóképp, viszonylag kevesen vetették fel azt a hipotézist, hogy esetleg a Sátán is megtérhet. (Ha egyetértesz velük, csak szólj, és azonnal abbahagyom a vitát.) De ha mégsem térhet meg, miért nem?

Íme, ezt a képet láttam én a Bibliában Istenről. Nem magam készítettem, és sok részlete előttem is homályos. Az viszont, hogy Isten Szeretet, benne van az eleve elrendelésben – amennyiben a szeretetet nem kialkudott és behajtható bérnek tekintjük a részéről. Ő az Igazság, míg saját elképzeléseink nem azok – még ha te rámidézed is az imameghallgatást ígérő Mt 7,11-et mint döntő bizonyítékot. Isten pedig, ha úgy tetszik, tényleg "játszik" a sorsunkkal, csakhogy ez a fenti színdarab keretében már nem is olyan riasztó. Én igyekszem összhangot találni a bibliai kép részei között, és nem akarom ezernyi igehellyel "cáfolni" egyiket sem, csak mert a másikat igaznak tartom. Amikor pedig imádkozom, ezt mondom: "Legyen meg a Te akaratod." És ezt komolyan is gondolom. Amit ő akar, az az én értékrendemben csak jó lehet.

---

Topic: Az eleve elrendelés

hegedü      ******      2000-05-10 (33)

Kedves udvari!

Felemerült eszmecserénk során az eleveelrendelés. Erről itt már kifejtettem alláspontomat, ezért most felemelem.

hegedü      ******      1999-06-22 (33)

Kedves Mindenki! Elnézést kérek egy kicsit hosszú a hozzászólásom. Az alább leírt gondolatokat az "Érveljünk az Írásokból" (Reasoning From the Scriptures) című könyv tartalmazza. Kiadta a Watchtower Bible and Tract Soceity of Pennsylvania, 1989.

A végzet meghatározása: Elkerülhetetlen, s gyakran hátrányosan végződő történés. Azt a meggyőződést, hogy minden esemény Isten, vagy valamilyen emberfeletti hatalom akaratától függ, vagyis, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy bekövetkezik, mert eleve el van rendelve, fatalizmusnak nevezik. Sem a szó, sem a tanítás nincs meg a Bibliában

Mindenkinél eleve el van rendelve a halál idő időpontja?

A görögök és a rómaiak széles körben hittek ebben. A görög mitológiában három sorsistennő fonja, méri és vágja el az élet fonalát.

A Prédikátor 3:1, 2 arról ír, hogy "ideje van a halálnak". Ám hogy itt nem az egyén számára előre meghatározott időpontról van szó, azt elárulja a Prédikátor 7:17 tanácsa:"Ne légy felettébb gonosz, se ne légy balga. Miért halnál meg, amikor még nem jött el a te időd? A Példabszédek 10:27 azt mondja: "A gonoszok évei azonban megrövidülnek". A Zsoltárok 55:23 [55:24, Károli] pedig hozzáfűzi: "Ami vérbűnnel terhelt és a csaló embereket illeti, ők nem érik meg napjaik felét." Mit jelentenek akkor a Prédikátor 3:1, 2 szavai? Egyszerűen elbeszélik a születés és a halál szakadatlan váltakozását a dolgok e tökéletlen rendszerében. Van idő, amikor megszületik az ember, és eljön az idő amikor meghal – általában 70-80 éves korában, máskor később (Zsoltárok 90:10; vö. még: Prédikátor 9:11, [9:13, Károli]).

Ha a halálideje és módja már a születéskor vagy ez előtt meg lenne határozva, akkor nem lenne értelme kerülni a vészhelyzeteket, vagy aggódnunk az egészségünk miatt; biztonsági rendszabályokkal sem lehetne a halálesetek számát csökkenteni. Úgy gondolod, hogy a harcmező éppoly biztonságos, mint a háborús területtől távol lévő otthon? Törődsz az egészségeddel, és elviszed a gyermekedet orvoshoz? Miért halnak meg a dohányzók átlag három-négy évvel hamarabb, mint a nemdohányzók? Miért történik kevesebb halálos baleset bekapcsolt biztonsági öv melett, s ha a vezetők betartják a közlekedési előírásokat? Nyilván hasznosak az óvatossági rendszabályok.

"Az Isten akarata" mindaz ami megtörténik?

2Péter 3:9; "Jehova ... türelmes irántatok, mert nem kívánja, hogy bárki is elpusztuljon, hanem azt kívánja, hogy mindenki bűnbánatra jusson" (De nem mindenki fogékony a türelme iránt. Biztosan nem "az Isten akarata" az, ha némelyek nem tartanak bűnbánatot. – Vö. Jelenések 9:20,21).

Jeremiás 7.23-26 "Ezt adtam parancsba nekik [Izraelnek]: 'Engedelmeskedjetek szavamnak, és én leszek Istenetek, ti pedig a népem lesztek; és mindazon az úton járjatok, amelyet parancsolok nektek, hogy jól legyen dolgotok'. Ők azonban nem hallottak meg ... Elküldtemhozzátok minden szolgámat, a prófétákat; naponta korán keltem, és elküldtem őket. De ők nem hallgattak rám, és nem hajtották felém fülüket, hanem megkeményítették nyakukat." (Izrael gonoszsága nyilván nem "az Isten akarata" volt.)

Márk 3:55 "Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem és nővérem és anyám" (Ha az embernek minden cselekedete "Isten akarata" lenne akkor mindenki élvezhetné a Jézushoz fűződő, itt leírt kapcsolatot. De ő azt mondta egyeseknek: "Ti az Ördög atyátoktól vagytok" János 8:44.)

Mi az oka sok, látszólag megmagyarázhatatlan eseménynek?

Prédikátor 9:11 [9:13; Károli] "Idő és előre nem látott esemény ["véletlen", Káldi] éri mindannyiunkat." (Tehát előre elrendelés nélkül, véletlenül is lehet valaki szerencsétlen körülmények áldozata.)

Nem magát az embert terheli nagyrészt a felelősség a nyomasztó körülményekért?

Róma 5:12, "Egy ember [Ádám] által jött be a világba a bűn és a bűn által a halál, és ilyenformán a halál minden emberre kiterjedt, mert mindannyian vétkeztek." (A tökéletlenséget, beleértve a rosszra való hajlamot, mindannyian Ádámtól örököltük.)

Prédikátor 8:9; "Ember uralkodott az emberen a maga kárára."

Példabeszédek 13:1; "Bölcs az a fiú, akit az apa megfegyelmez" (A szülők magatartása nagy befolyást gyakorol a gyermekek életére.)

Galata 6:7; "Ne engedjétek magatokat félrevezetni! Isten nem hagyja magát kicsúfolni. Mert amit az ember elvet, azt fogja learatni is" (Vö. még: Példabeszédek 11:17; 23:29, 30; 29:15; 1Korinthus 6:18)

Vannak az embereknek ártó természetfölötti erők?

Jelenések 12:12; "Jaj a földnek és a tengernek, mert az Ördög lejött hozzátok nagy haraggal, tudva, hogy rövid ideje van." (Vö. még Cselekedetek 10:38.)

Előre tud és előre elrendel Isten minden dolgot?

Ésaiás 46:9, 10; "Én vagyok az isteni Lény, és nincs más Isten, sem hozzám hasonló; aki kezdettől fogva megmondom a véget. És régtől fogva a még meg nem történteket; aki ezt mondom: 'saját tanácsom megáll, és mindent megteszek, ami nekem tetszik'." (Elhatározását megismerteti, és bizonyos dolgokat előre elrendel elhatározásának megvalósítása érdekében, és teljhatalmánál fogva szavatolja azok beteljesedését.)

Ésaiás 11:1-3: "És vessző sarjad Jesse törzséből, gyümölcsöző lesz egy friss hajtás gyökeréből. [Jézus Jesse leszármazottjaként született meg.g És Jehova szelleme nyugszik rajta ... és gyönyörűségét leli Jehova félelmében." (Jehova biztonsággal közölhette ezeket előre a Fiáról, mert a mennyben a teremtés kezdetétől fogva megfigyelhette beálítottságát és viselkedését.

5Mózes 31:20, 21: "Beviszem őket [Izrael nemzetét] arra a földre, amelyről esküt tettem ősatyáinknak, amely tejjel és mézzel folyó, és esznek és jóllaknak és meghíznak, és más istenekhez fordulnak, és tényleg azoknak fognak szolgálni, és tiszteletlenek lesznek irántam, és megszegik szövetségemet. És úgy lesz, hogy amikor sok szerencsétlenség és nyomorúság jön rájuk, ez az ének [amely felsorolja Isten irgalmának elvesztéséhez vezető cselekedeteiket] is tanúként ad választ nekik ... mert jól ismerem hajlamukat, amely már megnyilvánul, mielőtt bevinném őket arra a földre, amelyről megesküdtem nekik" (Figyeljük meg: Amiért Isten képes volt megmondani cselekvés módjuk kimenetelét, az nem azt jelenti, hogy őt terheli felelősség azért, vagy azt kívánta volna számukra. Hanem viselkedésük alapján előre látta, mi lesz a végkimenetel. Megfigyelései alapján a meteorológus ugyanígy megközelítő pontossággal előre tudja mondani az időjárás alakulását, amit nem ő idéz elő, és ami nem biztos, hogy kellemesen fogja érinteni.)

Istennek az a képessége, hogy előre tud és előre meghatároz eseményeket, azt bizonyítja vajon, hogy minden egyes cselekménynél megteszi azt?

Jelenések 22:17; "Mindenki, aki hallja, mondja: 'Jöjj!' És mindenki, aki szomjazik, jöjjön; mindenki, aki akarja vegye az élet vizét ingyen!" (A döntés nincs eleve elrendelve; az egyénekre van bízva.)

Róma 2:4,5; "Avagy megveted a jóságának, tartózkodásának, hosszútűrésének gazdagságát, mivel nem ismered fel, hogy Isten kedvessége szeretne téged megbánásra indítani? Vajon te keménységed és bűnbánat nélküli szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak és Isten igazságos ítéletének megnyilvánulása napján" (Senki sem kényszerül előírt életmódot folytatni. Azonban számadással tartozunk cselekedeteinkért.)

Sofoniás 2:3; "Keressétek Jehovát mindnyájan, ti a föld alázatosai ... Keressétek az igazságosságot, keressétek az alázatosságot. Valószínűleg rejtve maradtok Jehova haragjának napján." (Vajon buzdítaná-e az igazságos és szeretetteljes Isten az embereket a jó cselekedetekre és a jutalom elvárására, ha tudná, hogy azok már eleve kudarcra vannak ítélve?) Szemléltetés:Akinek van rádiója, hallhatja az egész világ híreit. De az e tény, hogy meghallgathat bizonyos adásokat, nem jelenti azt, hogy meg is teszi. Először is be kell kapcsolni a rádiót, azután ki kell választani az adót. Jehova hasonló módon képes előre meglátni eseményeket, a Biblia azonban mutatja, hogy ő ezen a téren válogatást végez, és egyéni meggondolás szerint jár el; tekintettel van arra a szabad akaratra, amellyel a teremtéskor felruházta az embert. (Vö 1Mózes 22:12; 18:20,21)

Tudta Isten a termtéskor, hogy Ádám vétkezni fog?

Isten azt a megbízást adta Ádámnak és Évának:"Legyetek termékenyek, sokasodjatok és töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az egek repdeső teremtményein és minden élő teremtményen, amely mozog a földön." És Jehova Isten ezt is parancsolta az embereknek: "A kert minden fájáról ehetsz megelégedésig. De ami a jó és rossz tudásának fáját illeti, arról ne egyél, mertamely napon eszel arról, bizony meghalsz" (1Mózes 1:28; 2:16, 17). Buzdítanád-e gyermekedet arra, hogy csodálatos jövőt igérő tervben vegyen részt, ha kezdettől fogva tudnád, hogy kudarcra van ítélve? Figyelmeztetnéd-e a hátrányos következményre, ha tudnád, hogy mindent úgy terveztél meg, hogy elkerülhetetlenül szerencsétlenül járjon? Ésszerű vajon ilyet feltételezni Istenről?

Máté 7:11; "Ha ti, gonosz létetekre tudjátok, hogyan adjatok jó ajándékokat gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jó dolgokat azoknak, akik kérik őt."

Ha Isten Ádám bűnét és annak minden következményét előre elrendelte és előre tudta volna, ez azt jelentené, hogy Ádám megteremtésekor Isten szándékosan hozta mozgásba az emberi történelem minden gonoszságát. Akkor ő lenne minden háború, bűnözés, erkölcstelenség, elnyomás, hazugság, képmutatás, és betegség forrása. A Biblia azonban világosan kijelenti: "Nem olyan Isten vagy, akinek tetszik a gonoszság" (Zsoltárok 5:4, [5:5, Károli].) "Azt a ki szereti az erőszakosságot, biztosan gyűlöli az ő lelke" (Zsoltárok 11:5). "Isten ... nem hazudhat" (Titus 1:2). "Az erőszakosságtól és elnyomástól megváltja lelkünket [az, akit Isten messiási Királynak kijelölt], és vérük értékes az ő szemében" (Zsoltárok 72:14). "Az Isten szeretet" (1János 4:8). "Az igazságosság és a jogosság szeretője ő" (Zsoltárok 33:5).

Eleve elrendelte Isten Jákób és Ézsau sorsát?

1Mózes 25:23; "Jehova a továbbiakban azt mondta neki [Rebekának]: 'Két nemzetség van a méhedben, és két nemzeti csoport válik széta te belsődből; és az egyik nemzeti csoport erősebb lesz a másiknál, és az idősebb [Ézsau] szolgálni fog a fiatalabbnak [Jákóbnak].'" (Jehova képes volt kiolvasni a még meg nem született ikrek öröklési adottságait. Ezek egybevetésével előre meg tudta mondani, milyen felnőtt lesz belőlük, és milyen uatat fognak választani – Zsoltárok 139:16. De semmi jel nem mutat arra, hogy ő szabta volna meg örök sorsukat, vagy eleve meghatározta volna életük minden eseményét.)"

Iskariót Júdás eleve arra volt rendelve, hogy Jézust elárulja?

Zsoltárok 41:9; [41:10 Károli] "A velem békében lévő ember, akiben megbíztam, aki kenyereet ette, szintén megnövelte sarkát ellenem." (Figyelembe veendő, hogy a jövendölés nem mondja meg, Jézus melyik közeli társáról van szó. Jehova tudta, hogy az Ördög Ahitófelt, Dávid tanácsadóját felhasználta arra, hogy Dávidot elárulja, és Jehova feljegyeztette az eseményt, mert ebből felismerhető Sátán viselkedése és várható eljárása. Nem Isten, hanem "az Ördög [volt az, aki] elültette Iskariót Júdás, Simon fia szívébe, hogy elárúlja őt [Jézust]" – János 13:2. Júdás engedett neki, ahelyett, hogy ellenállt volna a sátáni befolyásnak.)

János 6:64; "Jézus kezdettől fogva tudta, ... ki lesz az, aki elárulja őt." (Nem a teremtés, nem is Júdás születésének kezdetétől fogva, hanem attól a "kezdettől fogva" amikor Júdás aruló magatrtása kezdett nyilvánvalóvá lenni. – Vö. 1 Mózes 1:1; Lukács 1:2; és 1János 2:7, 13, ahol a "kezdet" viszonylagos értelemben használatos. Megjegyzendő még a János 12:4-6 is.)

Nem beszélt-e Pál apostol 'előre elrendelt' keresztényekről?

Róma 8:28,29; "Tudjuk pedig, hogy Isten együttműködteti összes alkotásait azok javára, akik Istent szeretik, akiket az ő szándéka szerint elhívott, mert azokat akiket elsőként elismert, azokat előre el is rendelte ["predesztinálta", KJ], hogy hasonlókká legyenek Fiának képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között." (Vö. Efézus 1:5,11.) Ugyanezekről viszont a 2Péter 1:10 azt írja "tegyétek [biztossá]. ... magatoknak elhívásotokat és kiválasztásotokat, mert ha állhatatosan ezeket teszitek, soha semmiképpen nem vallotok kudarcot." (Ha személyesen eleve el lettek volna rendelve a megmentésre, akkor bármit tehettek volna, egyszerűen nem vallhattak volna kudarcot. De mivel szükség van az egyének erőfeszítésére is, ezért a csoportot, azaz osztályt kell eleve elrendeltnek tekintenünk. Jehova azt akarta, hogy ez az osztály mint egység, kövesse Jézus Krisztus példáját. Akiket Isten ezen osztály tagjai közé választott, azoknak be kellett bizonyítaniuk hűségüket, ha valóban el akarták nyerni az elébük helyezett jutalmat.)

Efézus 1:4,5 "Kiválasztott minket a vele [Jézus Krisztussal] való egységben a a világ megalapítása előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk őelőtte szeretetben. Mert ő előre elrendelt minket, hogy a mege számára Krisztus Jézus által fiaiként örökbe fogadjon, az ő akaratának jótetszése szerint." (Meg kell jegyezni, hogy Jézus a Lukács 11:50, 51-ben a 'világ megalapítását' Ábel idejével azonosítja. Ábel volt az első ember, aki egész élete folyamán élvezte Isten jóindulatát. Tehát Isten az édeni lázadás után jelentette be szándékát, de még mielőtt Ábel fogantatására sor került volna, hogy létrehoz egy 'magot', aki gondoskodni fog a megváltásról – 1Mózes3:15. Isten elhatározta, hogy a "főmag", Jézus Krisztus körül hűséges követőkből álló csoport alakuljon ki, akik csatlakoznak hozzá a föld feletti új kormányzatban, a messiási Királyságban.)

Befolyásolja-e a csillagok és bolygók mozgása az életünket, és szolgáltatnak-e olyan előjeleket, amelyeket a döntéseinknél figyelembe kell venni?

Honnan ered az asztrológia?

"A nyugat asztrológiája közvetlenül visszavezethető az i.e. 3. Évezredi káldeai és babilono elméletekre és szokásokra" (The Encyklopedia Americana. 1977. 2. Köt. 557. O.).

"Az asztrológia két babiloni elképzelésen alapul: az állatövre és az égitestek istenségére ... A babiloniak a bolygóknak tulajdonították a megfelelő istenségtől remélt befolyást" (L. Sprague de Camp: Great Cities of the Ancient World New York, 1972. 150. O.).

"Mind Babilonban, mind Asszíriában, a káldeai kultúra közvetlen utódjában ... az asztrológia helyet kapott a hivatalos kultuszban, mint a papok által ... az istenek szándékának és akaratának kikutatására felhsznált két fő eszköz egyike; a másik az áldozati állatok májának megtekintése volt ... A nap, a hold, és az öt bolygó mozgása szemléltette számukra az öt megfelelő isten cselekvését, akik a Szin holdistennel és a Samas napistennel együtt irányították a földi cselekmények alakulását " (Encyklopedia Britannica 1911. 2. Köt 796. O.).

Minek tekinti az emberiség Teremtője ezt a mesterséget?

5Mózes 18:10-12 "Ne találjanak közötted olyat, ... aki jóslással foglalkozik, mágiát gyakorol, vagy aki előjelek után kutat ... Mert mindaz utálatos Jehova előtt, aki ezeket cselekszi"

A babiloniaknak azt mondta: "Mentesenek meg, akik az eget fürkészik, akik a csillagokat lesik, és akik hónapról hónapra jelentik, hogy mi vár rád a közeljövőben. Bizony, olyanok lesznek ezek, mint a pelyva:... Így járnak varázslóid, akikkel ifjúkorod óta vesződtél. Elfutnak mind, ki-ki a maga útján, nem lesz senki, aki segíthetne rajtad" (Ésaiás 47:13-15, K.f.).

(Az "Érveljünk az Írásokból" című könyv alapján)

Balázs      ******      2000-05-11 (35)

Kedves Nemo!

Most, hogy legalább rövidített formában birtokomba került Kálvin nagy institúciója, és el is olvasgattam már belőle néhány részt, örömmel kapcsolódnék be a vitába. Azzal kapcsolatban pedig, hogy a predestináció tana nem tévtanítás, talán kevésbé kategorikusan kellene fogalmaznod. Ha ui. Te nem egy egyház tagjaként (sőt, hivatalos tanítói minőségben) mondod ezt, akkor ez csakcsupán (a neologizma egy volt barátnőmtől) magánvélemény.

A rövid katolikus álláspontot – feltételezem, ismered – szeretném majd leírni, a vita pedig indulhatna ezután. Nem szeretném sem Buddhát, sem Manitout belekeverni a dologba, gondolom, ez Neked sem szándékod.

Balázs      ******      2000-05-12 (37)

Kedves Nemo!

Ebben az első hozzászólásban röviden csak azt szeretném vázolni, milyen struktúra szerint szeretném kifejteni a katolikus tant az eleve elrendelésről, pontosabban annak cáfolatáról:

1. Ismertetem a katolikus dogmák tartalmát, és esetleg némi magyarázatot fűzök hozzájuk.
2. Ismertetem (amennyire csak szerény képességeimből telik) Kálvin tanítását a predestinációról, a már említett könyv, a Nagy Institúció (1559.) rövidített változata alapján.
3. A katolikus tételek bizonyítására két utat látok:
a. Kálvin tanainak tételes cáfolatát;
b. a Kálvin tanaival ellenkező hitigazságok pozitív bizonyítását, amely önmagában lesz cáfolata Kálvin tanainak.
4. Kétségkívül szükség lesz egy kis kegyelemtani kitérőre, amivel kapcsolatban az alábbiakat le kell szögeznem:
a. dialektikus kérdésről van szó, amely nem eldöntendő tehát, hanem "átlátandó"; senki nem fog győzni az érvelésben, amint veszíteni sem;
b. nagyon nehéz kérdés, ami olyan szakkifejezéseket termelt ki az idők során, amelyek használatát képtelen vagyok elkerülni, ha hitelesen akarok írni róla;
c. talán úgy fog tűnni egyeseknek, hogy fölöslegesek a kitérőim, tőlük előre is elnézést kérek;
d. a Szentírás magyarázatával nagyon csínján szeretnék bánni; természetesen használom, de el szeretném kerülni a sajátos értelmezéseket, és erre másokat is kérnék. Ennek oka, hogy egyikünk sem szentírástudós. Egy áthidaló megoldást látok e kérdésben: idézni lehet írókat és könyveket és értelmezéseket, a forrás és az idézett rész pontos megjelölésével, elkerülve a plágiummal árukapcsolt tekintélyelvű kijelentéseket.

Ha minden igaz, még ma elkezdem, legföljebb csak lassan haladok vele.

Nemo      ******      2000-05-16 (54)

Kedves Balázs!

"A rövid katolikus álláspontot – feltételezem, ismered – szeretném majd leírni"...

Melyiket? A molinistát vagy a baneziánust? Én infralapszáriánus [rosszul irtam: szupralapszarianus], de nem ötpontos kálvinista vagyok.

Jó munkát!

Balázs      ******      2000-05-17 (73)

Kedves Nemo!

Meg fogok említeni néhány álláspontot, véleményt és értelmezést, de az egyedül szóba jöhető tanítás csak a hivatalos lehet. Tehát a katolikus álláspont a predestinációról, pontosabban Isten egyetemes üdvözítő akaratáról (forrás: Előd: Katolikus dogmatika 362-366. oldal).

1. A Szentírás tanúsága
A Szentírás azon helyeit sorolom csak fel, amelyek a megváltás univerzalizmusát hirdetik:
Ter. 12,3; Gal. 3,8; Iz. 49,6; Lk. 2,32; 2Kir. 5,15; ApCsel. 11,17-18; Róm. 10,12; Jn 1,9.29; 1Jn. 2,2; 1Tim 2,4; 4,10.
Ezzel látszólag ellentétes értelmű helyek: Jn. 6,44; 6,65; 8,43; 8,47; 12,39-40; 13,18; 15,25.
Ezek értelmezése: a Szentírás bizonyos helyei a pillanatnyi helyzethez szabott kijelentéseket tesznek, vagyis a dialektikus (amikor ugyanannak a dolognak két különböző, látszólag egymásnak ellentmondó megközelítése nem kizáró, hanem magát a dolgot jobban, mélyebben megérteni segítő viszonyban van) kérdések egyik oldalát emeli ki, és látszólag elhagyja a másikat, holott tudnia kell róla, különben ellentmondásba kerülne más részekkel. A Biblia nem tudományos értekezés, hanem maga a kérügma, ezért felesleges, sőt hiba tudományos műként értelmezni. A másik nehézséget az Isten üdvözítő akarata és az ember szabad döntései jelentik: az isteni hívás és az erre adott emberi válasz nagyon rejtélyes valami. Ha az egyiket eltúlozzuk, csorbítjuk a másikat és viszont.

2. A Szenthagyomány tanúsága

Szt. Ágostonig az atyák meg voltak győződve az üdvösség univerzalizmusáról, a kérdést nem vitatták. Ágoston a pelágiánusokkal szemben, akik egyoldalúan az emberi aktivitásra tették a hangsúlyt, oly hevesen védelmezte Isten kezdeményező szerepét és a kegyelem hatékonyságát, hogy többször úgy tűnik, mintha tagadná az ember közreműködését. Az univerzalizmussal kapcsolatban azonban nehezen menthető a tévedése: az 1Tim2,3-6-ot úgy magyarázza, hogy a "minden ember" kifejezés csak azokra vonatkozik, akik valóban üdvözülnek, vagy pedig csak arra utal, hogy minden népből és minden kor embereiből üdvözít Isten egyeseket. Ha mindenkit üdvözíteni akarna ui., akkor nem lennének kárhozottak, hiszen Isten akarata mindig feltétlenül megvalósul, márpedig az elkárhozás lehetősége fennáll a Szentírás más részei szerint.

3. A Tanítóhivatal állásfoglalása

Azt a felfogást, amely szerint Isten egyeseket eleve a kárhozatra szánt, ezért ők nem kapnak kegyelmet, a trienti zsinat eretneknek bélyegezte (DS 1567). E definíció következtében az Isten egyetemes üdvözítő akaratát hirdető tételt dogmának kell tartanunk. Az eretnek álláspont "predestináciánizmus" néven került a teológiai köztudatba. Ide tartoznak Kálvin és követői is. A hitújítás korabeli holland kálvinisták egy része úgy vélte, hogy Istennek ezt az elhatározását (ti. hogy egyesek eleve elkárhoznak, és kegyelmet sem kapnak) logikailag megelőzte Ádám bűnének és az áteredő bűnnek a tekintetbevétele. Akik így tanítottak, azok voltak az infralapszáriánusok. Velük szemben a szupralapszáriánusok úgy vélték, Isten Ádám bűnétől függetlenül választott ki egyeseket a kárhozatra.

4. A hittudósok tanításai és megkülönböztetései

Végelemzésben még a predestináciánusok álláspontjában is van némi igazság: végső soron az emberi döntések mögött is kegyelmi segítség rejtőzik. Ezt a kegyelmet azonban mindenki megkapja, tehát örök sorsát illetően mindenkinek módjában áll dönteni. Ennek a szabad döntésnek a lehetőségét utasítják el a predestináciánusok, ezért kerülnek szembe a katolikus állásponttal.

A Trident utáni teológiai megfontolások a következőket szülték: a. Az üdvözítésre irányuló isteni akarat kétféle lehet: voluntas antecedens et conditionata (előzetes és feltételes akarat) és voluntas subsequens et absoluta (utólagos és föltétlen akarat).

Isten előzetes akarata arra vonatkozik, hogy minden ember üdvösségét akarja. Ez az akarat egyben feltételes is: csak akkor akarja, ha az ember is akarja. Mivel azonban előre látja minden ember végső sorsát, mondhatjuk, hogy szubszekvens és abszolút módon nem akarja némelyek üdvözítését. Ez az akarás utólagos, vagyis követi azt az isteni felismerést, hogy némelyek majd a kárhozatot választják. Azért abszolút ez az akarat, mert itt már a feltételek bekövetkeztek: az illető ember nem akart üdvözülni.

Istenben azonban nincs idő, e kétfajta akarás csak logikailag különíthető el egymástól, benne ezek egybeesnek.

Szt. Ágoston korában e kétfajta megkülönböztetés még nem létezett, tehát annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk ezek fényében értelmezni az akkori kijelentéseket. Ágoston így okoskodik: Isten nem akarhatja mindenkinek az üdvözülését, mert lehetetlen, hogy Isten akarata meg ne valósuljon, márpedig lesznek kárhozottak is (Ench 27 103). Ágoston itt nyilvánvalóan nem Isten megelőző akaratára céloz, annál is inkább, mert pelágiánus ellenfelei is mindig szubszekvens isteni akaratról beszéltek.

b. A hittudósok a bibliai istenkép alapján is bizonyíthatónak látják Isten egyetemes üdvözítő akaratát:
– Ha Isten egyeseknek eleve a kárhozatát akarná, ellentmondásba kerülne saját igazságosságával.
– Ellentétbe kerülne emberszeretetével is, amely így kisebb és tökéletlenebb volna, mint amit az embertől kíván, ti. személyválogatás nélkül szeretni mindenkit.
– A világ teremtése Isten jóságának az eredménye. Minden dolog, minden teremtmény az ő szeretetéből jött létre. Ezzel a mindent felülmúló szeretettel összeegyeztethetetlen az, hogy Isten egyeseket eleve a kárhozatra teremtsen. a teremtéstörténet szerint Isten mindent eleve jónak teremtett, a rossz az ember engedetlenségének köszönhető. (Ezt a tényt lovagolják meg az infralapszáriánus kálvinisták.)

Röviden tehát ennyiben foglalható össze a katolikus tanítás. Most nem kezdem el a kegyelemtanba és a megváltástanba átnyúló részeket, mert túl messzire vezetnének. Összefoglalásul elég annyi, hogy
1. Isten eleve tudja minden ember végső sorsát, és így beleegyezhet mindenkinek a szabad döntésébe, vagyis egyesek "eleve" elkárhozhatnak, Isten nem tartja őket vissza.
2. Ám Isten mindenkinek eleve megadja azt a kegyelmi segítséget, amely ahhoz szükséges, hogy az Ádám bűne által megromlott emberi természet képes legyen a jót választani, vagyis saját üdvösségén munkálkodni. Ez pedig azt jelenti, hogy Isten mindenkinek lehetőséget ad az üdvösségre, amely lehetőséget egyesek visszautasítanak, vagyis saját döntésük következtében elkárhoznak.
3. Téves az a tanítás, amely azt állítja, hogy Isten eleve nem akarná (előzetes és feltételes akarattal) minden ember üdvösségét, és az üdvösség választásához szükséges alapvető kegyelmet némelyektől megtagadná.

Balázs      ******      2000-05-17 (80)

Kedves Nemo!

Beszkenneltem az Előd-könyv 376-378. oldalait, melyet most idecopyzok. Íme:

3. A hittudósok vélekedései a predestináció és reprobáció indítékáról

A katolikus tanítás szerint Isten senkit sem üdvözít vagy vet a kárhozatra annak szabad akaratú érdeme vagy bűne tekintetbevétele nélkül. Az emberi szabadságnak az üdvözülésben és a kárhozatban való szerepe azonban olyan problémát vet fel, amelynek megoldásával napjainkig hiába kísérleteztek a hittudósok: mi az indítéka Istennek, amikor valakinek üdvözülését vagv elkárhozását öröktől fogva elhatározza? Erre a kérdésre adott felelet szorosan összefügg annak a kérdésnek megválaszolásával, amely az emberek jövő és féljövő szabad tetteinek előre-látásával kapcsolatban merült fel az istentanban (9. §.).

Láttuk ott, hogy a trienti zsinat utáni teológiában vetődött fel ez a probléma, és hogy kétféle megoldása van: a tomistáké és a molinistáké. Az előbbi Isten abszolút szabadságát és föltétlen uralmát emeli ki, a molinizmusban viszont az ember szabad közreműködésén van a hangsúly.

Mindkét iskola vallja, hogy Isten szükségszerűen ismeri önmagát és a lehetséges dolgokat (hiszen az utóbbiak Isten tökéletességeinek szükségszerű utánzásai), és Istennek ezt a tudását szükségszerű tudásnak (scientia necessaria) mondják. Az Isten által megteremtett, továbbá a jövőben szükségszerűen bekövetkező dolgok és események Isten szabad akaratán fordulnak, azért ezek ismeretét szabad tudásnak (scientia libera) mondja mindkét iskola. Eltér azonban a véleményük akkor, amikor a teremtmények jövő és féljövő szabad tetteinek ismeretéről van szó. A tomisták ezt a tudást is a scientia liberahoz sorolják (később látni fogjuk, hogy miért), a molinisták azonban felvesznek egy harmadik fajta tudást, a szükségszerű és a szabad tudás közt helyet foglaló közbülső tudást (scientia media).

A molinizmus szerint Isten ezzel a közbülső tudásával előre látja, hogy a haldokló Caiusnak hiába ajánlaná fel a megtérés kegyelmét, Caius visszautasítaná. Ennek az előrelátásnak megfelelően (post praevisa demerita) határozza el, illetve engedi meg Caius elkárhozását. Ugyanakkor azt látja, hogy Iustinus együttműködne a kegyelemmel, ha megkapná, és ebben az együttműködésben halálig kitartana. Tiburtiust olyannak ismeri, aki egy ideig elveszíti a kegyelem állapotát, de ha halála előtt újabb kezdő kegyelmet kap, azzal együtt fog működni. Ezeknek előre-tudása alapján Iustinus és Tiburtius együttműködését és üdvözülését határozza el. A tomista felfogást első ízben Ioannes Duns Scotus képviselte, részletes kidolgozása és Szent Tamás elveivel való összehangolása a domonkosrendi Dominicus Banez (+ 1604) nevéhez fűződik. A tomizmus alapelve, hogy minden kezdeményezésnek Istenből kell kiindulnia. Isten tehát először elhatározza: az említett Iustinus és Tiburtius üdvözülnek, és hogy ehhez hatékony kegyelmet (gratia efficax) fognak kapni, vagyis olyant, amellyel biztosan együttműködnek. Jövendő sorsukat, örök boldogságukat csak ez után az elhatározás után és ebből a megváltozhatatlan végzésből tudja meg Isten. Tudása tehát, mivel szabad elhatározásának tárgyára vonatkozik, scientia libera.

De ha így, vagyis ante praevisa merita dönt Isten, hol marad Iustinus és Tiburtius szabad döntéseinek szerepe? A tomisták így válaszolnak: a gratia efficax ugyan ellenállhatatlanul (infallibiliter) hat az emberre, mégsem szünteti meg a szabad akaratot. Mert a szabad akarat az ember természetéhez tartozik, a kegyelem pedig nem rontja le a természetet, hanem együttműködik azzal. Hogyan? Az ellenállhatatlan kegyelem és a szabad akarat együttműködésének hogyanját nem tudjuk elképzelni, együttműködésük tényét azonban kénytelenek vagyunk elfogadni, mert az a kegyelem és az ember fogálmából elvileg következik.

Caius esetében sem beszélhetünk scientia media-ról. Itt ugyan nem az történik, amit a predestináciánusok tanítanak, hogy Isten eleve kárhozatra jelöli ki Caiust (reprobatio positiva); hanem csak annyi, hogy eleve nem veszi fel az üdvözülendők névsorába (reprobatio negativa). Ennek a negativ reprobationak következménye, hogy Caius kap ugyan kegyelmet a megtéréshez, de nem gratia efficax-ot, hanem gratia sufficiens-t, amivel nem fog együttműködni, ezért elkárhozik. Saját hibáján kívül kárhozott el? Nem, mert Isten döntései nem szüntetik meg az ember szabadságát, még ha ellenállhatatlan erővel hatnak is, az együttműködést tehát szabadon utasította vissza.

A kegyelem hatékonyságáról folyó nagy viták korszaka (1598-1607) eredménytelenül végződött. Kiderült, hogy a tomisták és molinisták egyaránt tudnak hivatkozni szentírási helyekre, a Bibliából tehát nem dönthető el a kérdés. A Biblia dialektikus és gyakorlati előadásmódja miatt van ez így. A Bibliából csak annyi bizonyítható, hogy Isten minden ember üdvözülését akarja, de nem függetlenül az illető közreműködésétől. A közreműködés hogyanjára és ezzel együtt az üdvözülés vagy elkárhozás végső indítékára vonatkozólag nem találunk támpontokat a Szentírásban. – A hittudósok tekintélye sem szolgáltat döntő érvet, mert mindkét iskola tud maga mellett nagy neveket felvonultatni, sőt a tomisták olyan tekintélyekkel dicsekedhetnek ezzel a problémával kapcsolatban, akik a tomizmus-molinizmus egyéb vitáiban a molinizmus álláspontját képviselték, pl. Bellarmin, Suarez, Lugo. – Az Egyház tanítóhivatala nem szólt bele a vitába, mindkét iskola felfogását tarthatónak mondotta. A hittudósok nagyobb része régebben a tomista, ma inkább a molinista felfogást követi. Vannak azonban, akik nem kutatják a hogyant, hanem megelégednek azzal a ténnyel, hogy üdvösségünk is, kárhozatunk is egészen Istenen és ugyanakkor egészen rajtunk fordul, hogyanja azonban megfejthetetlen, mert a végtelen Isten és a véges ember együttműködésének hogyanját emberi agy nem képes felfogni.

"... ezek a megoldási kísérletek kisarkítják Isten értelmi és akarati aktusait, s inkább fogalmakat állítanak egymással szembe, nem a személyes Istent és a személyes teremtményt. Túl kevéssé ismerjük az ember tudatos tetteinek és felelősségének struktúráját, s még kevésbé ismerjük Istennek azt a személyes közeledését, amit kegyelemnek mondunk. Ezért minden kísérlet félmegoldás marad... Az előrerendelést is az az Isten végzi, akiről a kinyilatkoztatás megállapítja, hogy ő a szeretet (1 Jn 4,16). Ha ilyennek mutatja magát az üdvrendben, bizonyára ilyen az egyes ember sorsának intézésében is. Ha a kinyilatkoztatás mindenek fölött Atyának nevezi, nem valószínű, hogy ember módjára akarja igazolni irgalmát és hatalmát. Gyakorolhatja mindkettőt olyan módon, ami számunkra misztérium, de ami éppen atyaságának a folyománya." (9).

A monodista elmélet ellen azt szokták felhozni elsősorban, hogy feláldozza Isten első okiságát, amikor a kezdeményező szerepet átengedi az embernek. A molinisták válasza: itt is Istené a kezdeményezés, hiszen neki módjában lett volna egészen más üdvrendet teremteni; teljesen szabadon választott olyan üdvrendet, amelyben saját elhatározását az előrelátott emberi elhatározástól tette függővé.

Másik nehézsége a molinisták felfogásának, hogy teljesen a scientia media-ra épül, ennek a tudásfajtának létezését viszont nem lehet kétségbevonhatatlanul igazolni. Az istentanban láttuk, hogy az utóbbit több mai molinista beismeri, de azt mondja, hogy jobb megoldás híján mégis el kell fogadnunk mint munkahipotézist. Ilyen munkahipotézisek minden tudományban vannak (10).

A tomista elképzelés egyik nehézsége a hatékony kegyelem és az emberi szabadság összeegyeztethetőségének kérdése: ha a hatékony kegyelem nem az emberi hozzájárulás folytán válik hatékonnyá, hanem önmagában (ab intrinseco) az, vagyis gyakorlatilag ellenállhatatlan, hogyan maradhat akkor szabad az ember vele szemben? Amit a tomisták erre válaszolnak (hogy ti. a kegyelem nem ronthatja le a természetet), az nem a hogyan-ra adott válasz.

Ennél is nagyobb nehézségnek látszik a második: a negatív reprobáció csak fogalmilag különbözik a pozitívtól, a gyakorlatban azonban egyre megy. Igaz ugyan, hogy az üdvözülendők névsorából kihagyottak is kapnak elégséges kegyelmet (gratia sufficienst), de ezzel nem fognak együttműködni, tehát nem érik el az üdvösséget, és ez nem saját hibájukból történik. "Ha a segítő hajó a nyílt tengeren a hajótörötteknek csak egy részét veszi fel, a többieknek pedig, akikről nyilvánvaló, hogy hajó nélkül nem tudják elérni a sok ezer mérföldre levő partot, csak mentőövet vet, nem lehet azt mondani, hogy komolyan akart segíteni mindegyiken; és ha ezt teljes önkénnyel teszi, még azt sem lehet mondani, hogy a kiváltságolásban valami tiszteletreméltó méltányosság érvényesült" (11).

Ezeknek a nehézségeknek alapján több mai hittudós azért csatlakozik inkább a molinizmushoz, mert a tomista felfogás fogalmilag kiépített zárt tudományos rendszer ugyan, de fogalmait nem könnyű összeegyeztetni a való élettel: inkább nominális (vagyis elvont fogalmakkal dolgozó), mint reális (vagyis az élet gyakorlati feladatait és egzisztenciális megnyilatkozásait szem előtt tartó) teológia.

Megjegyzendő, hogy amikor a teológiai iskolák arról vitatkoznak, hogy Istenben a tudás megel8zi-e vagy követi az akarati elhatározást, sohasem időbeli előbb és utóbb az, amiről beszélnek, hanem mindig a "logikai elsőbbség" lebeg a szemük előtt. Hiszen Isten időtlen, benne nem lehet előbb-utóbb.

Nemo      *******      2000-07-13 (89)

Kedves Balázs!

Üdvözöllek első lényegi pengeváltásunk alkalmával. Elnézést kérek, hogy csak most tudtam sort keríteni a válaszra – ennek sok oka volt, részben rajtam kívül állók, részben pedig saját döntéseim, melyekkel más témákat sürgősebbnek ítéltem. Mindazonáltal a mostani nyári szünetben azon leszek, hogy felvetéseidre érdemi választ adjak, éspedig lehetőség szerint inkább előbb, mint utóbb.

Kifejezetten pozitív fejleménynek tartom, hogy immár nem kell mindenféle vallási egyveleget lefölöznöm azon ellenvetésekről, amelyeket cáfolgatok, s immár közös alapról, tudniillik a bibliai kijelentésből indulva kereshetem Veled együtt az eleve elrendelés "dialektikus problémájának" valamiféle megoldását.

Előrekívánkozik egy módszertani megjegyzés. A Teáltalad beszerzett kis- nagy Institutió a fordító szavaival "ideiglenes és hézagpótló jellegű," magyarul: népszerűnek szánt kompendium, de nem éppen olyan mű, amelyből Kálvin minden felvetett érvét követve részletes vitát lehetne kezdeni. A kötetből éppen azoknak az ellenvetéseknek a részletekbe menő cáfolata lett kihagyva, amiket sok ember után Te is felvetsz. Ennek dacára igyekszem Kálvin gondolatait a konkrétan megnevezett helyeken (ha lesznek ilyenek) rekonstruálni, illetve más írásaiból még bővebb érveket is hozni. Mindazonáltal először, amikor még a mai római katolikus álláspontokat taglaljuk, elegendőnek tartom, hogy a saját igeismeretemre támaszkodva adjak választ kérdéseidre.

Azzal kapcsolatban, hogy a predestináció tévtanítás-e vagy sem, a helyedben nem fogalmaznék olyan sarkosan. Feltételezem, hogy olyan képzésben részesültél, amely szerint ez a szó a kálvinizmus pestises lehelletét árasztja, s ezért azonosítod a predestinációt a kálvini kettős predestinációval. Igaz, véleményem szerint az eleve elrendelésnek kizárólag a Kálvin-féle értelmezése hű egyben a Bibliához és önmagához is – mégis szeretnék arra utalni, hogy többféle predestináció-felfogás van forgalomban még ma is. Például r.k. körökben a tomista (azaz Banez- féle), a molinista, illetve a klasszikus ágostoni, amelyből a kálvini felfogás kinőtt; a protestáns értelmezések skálája a szupra- és infralapszáriánus felfogástól az arminiánus értelmezésig húzódik. A múltkor elrontottam a saját álláspontom tisztázását: természetesen nem infra-, hanem szupralapszáriánus kálvinista vagyok, s az "öt pontot" (TULIP) vagy a dordrechti kánonokat (1619) sem azért nem használom, mintha elutasítanám őket, hanem mert a hasonló tömörségű kifejtések könnyebben leegyszerűsíthetők, félremagyarázhatók és erősebben támadhatók, mint egy egész értekezés.

Noha nem egy felekezet képviseletében csapdosom a billentyűket, azért magam mögött tudom a református keresztyénséget, amely a hagyományos felekezetek közül tantételeiben a legközelebb áll a felfogásomhoz, így ha a predestinációt a továbbiakban leszűkítem is a kálvini abszolút predestinációra, akkor sem vagyok egyedül a porondon. De ha egyedül vagyok is, hivatkozhatom egy pápa szavára, aki az ariánusok tengerében szinte elvesző igaz tanítás melletti kiállását Dánielnek és társainak a tüzes kemencéig állhatatos kitartásához hasonlította, amelyben, mint mondja, csak ők maradtak meg mindvégig. Egyébként pedig a vitát csak annyira fogom komolyan venni, ahogy érdemes, és ha netán nem tudlak is meggyőzni, azért nem foglak istentelennek bélyegezni. Meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy az eleve elrendelés tanítésa nem üdvösségi kérdés, hanem inkább a dolgok mélyén lapuló rendezőelv, amely segítheti a tisztánlátást bizonyos kérdésekben. Nos, akkor bele is vágnék a kérdések közepébe.

A "megváltás univerzalizmusa" mint teológiai szakkifejezés véleményem szerint túl homályos a céljainkhoz. Ezzel a szóval (üdv- univerzalizmus) illették Órigenész követőinek tévtanát is, amely szerint az ördög az idők végén meg fog térni, és valamiféle "helyreállítás" útján újra beilleszkedik Isten udvartartásába. A "megváltás" szót is túl határozatlannak érzem ezen a helyen, mert ha a megváltást mint megtörtént tényt értjük alatta, akkor ugyanoda jutnuk, ahová a több zsinaton is elítélt órigenisták. Ezért a továbbiakban gondolatmeneted nyomán úgy értelmezem a "megváltás univerzalizmusát," ahogy a r.k. táborban az 1Tim 2,4 alapján általában szokták: "Isten azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön."

Az Előd által e felfogás mellett bizonyítékként felhozott szentírási helyek vagy túl általánosak, így nem alkalmazhatók a jelen vitában, vagy az isteni akarat más felosztása útján összhangba hozhatók a predestináció tételével.

1Móz 12,3 ("Benned áldatnak meg a föld minden nemzetségei") - itt szó sincs semmiféle akaratról, a "megáldatás" maga pedig csak akkor volna egyetemes, ha végül mindenki meg is térne.

Gal 3,8 (az előzőt idézi) – sem az akarást nem hangsúlyozza, és a "minden" szót sem használja akármiféle "univerzalizmus" hirdetésére.

Ésa 49,6 ("világosság a népeknek, a föld végéig elható üdvösség") – nem szól az akaratról, és az eredmény sem vonatkozik automatikusan minden emberre.

Lk 2,32 ("világosságul a pogányok megvilágosítására") – még kevesebbet mond.

2Kir 5,15 ("nincsen az egész földön Isten, csak Izráelben") - egészen messzi hivatkozás, talán az eddigi igehelyekre "utal," de a mi vitánkra aligha.

ApCs 11,17-18 ("a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre") – a zsidókhoz képest beszél a pogányok üdvösségéről mint többletről, de sem akaratról, sem egyetemességről nem szól.

Rm 10,12 ("ugyanaz az Ura mindeneknek, aki kegyelemben gazdag mindenekhez, akik őt segítségül hívják") – itt ugyan szó van "mindenkiről," de éppen a megszorító feltétel zárja ki ennek a megváltásra vonatkozó univerzalista értelmezését.

Jn 1,9 ("amely megvilágosít minden embert") – nem beszél akaratról, így általános utalás marad a zsidóságon túl is terjedő üdvösségre.

Jn 1,29 ("ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit") – ha akaratra értjük is: az, hogy valakinek "elvették" (avagy elhordozták, "airó") is a bűnét, még nem jelenti, hogy végső üdvössége is Isten akarata. Vannak, akiknek az evangélium is "halál illata halálra."

1Jn 2,2 ("ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is") – az engesztelés összefér azzal, hogy az illető végül elkárhozik, s az erre vonatkozó akarásról vagy nem-akarásról szó sincs itt.

1Tim 4,10 ("Isten minden embernek megtartója, kiváltképpen a hívőknek") – már maga ez a fokozás is különbségtételt sürget Isten akaratán belül. Éppen ezen igehely alapján kell a "minden ember megtartója" szavakkal csínján bánni.

Egyedül az 1Tim 2,4 ("Isten azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson") okoz némi problmát. Ez az egyetlen, ahol mind az egyetemesség, mind az akarás szerepel. Én itt nem Ágoston megoldását alkalmazom ("minden ember" = "mindenféle fajtájú ember"), hanem különbséget teszek Isten kijelentett és titkos, más néven parancsoló – és eleve elrendelő akarata között. Amit Isten a mi lelkünkre kötött, az a reménység minden ember felől; amit pedig fenntartott magának, az a végső döntés minden ember felől. Itt az első akarásról van szó.

És ugyan tényleg "dialektikus" kérdéskezeléssel állunk szemben, de én a magam részéről nem haboznék, hogy e két dolog közül melyiket rendeljem alá a másiknak, hogy végül annak a fényében értelmezzem: azt, hogy Isten a maga titkos végzésében miként határozott, vagy azt, hogy ebbe nekünk mekkora bepillantást engedett. Mivel a titkos végzés léte bibliai tanítás (pl. Róma 9-11), nem leszek hajlandó annak a szempontnak alárendelni, amely az emberek előtti "méltányosság" és "igazságosság" szempontjait követi, és ezt képes még Istenen is bevasalni. Az ilyen felfogás fölött Pál az említett helyen kemény kritikát gyakorolt, s úgy, hogy közben az ember szabad akaratára hivatkozó ösztönös hivatkozásokat "egyoldalúan" ugyan, ámde nem kevesebb határozottsággal lesöpörte. A könnyebbség kedvéért szóról szóra idemásolom, amit Nan-nak a Mária- topicban írtam ennek kapcsán:

Róma 3,3-6: "De hát hogy ha némelyek nem hittek? Vajon azoknak hitetlensége nem teszi-é hiábavalóvá az Istennek hűségét? Távol legyen. Sőt inkább az Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug, amint meg van írva: Hogy igaznak ítéltessél a te beszédeidben, és győzedelmes légy, mikor vádolnak téged.

Ha pedig a mi igazságtalanságunk az Istennek igazságát mutatja meg, mit mondjunk? Vajon igazságtalan-é az Isten, hogy minket büntet? Emberi módon szólok. Távol legyen! Mert akkor mi módon ítéli meg az Isten a világot?"

Pál először kifejti, hogy még Izrael kudarca is az Ő dicsőségét öregbíti, mert az ítéletben ő mindenképpen megdicsőül. Erre jön az a képzeletbeli ellenvetés (Róma 3,7 – Pálnak szokása, hogy ilyeneket tárgyal, ez a sztoikus értekező próza stílusélénkítő eszköze): "Mert ha az Istennek igazsága az én hazugságom által öregbült az ő dicsőségére, miért kárhoztattatom még én is, mint bűnös? – Azaz: "Hát nem szemétség? Isten hasznot húz az én rosszaságomból, engem pedig jól megbüntet!" Pál válasza elsöprő: nem arra hivatkozik, hogy "Persze, persze: Isten maga is sajnálja a bűnöst" - hanem nyersen arra utal, hogy Istennek mint a világ Bírájának ehhez joga van.

Hasonló eréllyel zárja rövidre azt a humanista ellenvetést, hogy miért veti Isten pokolra a bűnöst, ha végtére is Ő rendelte el, hogy bűnös legyen.

Róma 9,6-23: "Nem lehet pedig, hogy meghiúsult legyen az Isten beszéde. Mert nem mindnyájan izráeliták azok, kik Izráeltől valók; sem nem mindnyájan fiak, kik az Ábrahám magvából valók; hanem: Izsákban neveztetik néked a te magod. Azaz, nem a testnek fiai az Isten fiai; hanem az ígéret fiait tekinti magul."

Izrael elvetését azzal a rabbinikus érvvel támasztja alá, hogy Ábrahám egyik fia, Izmael nem örökölhetett együtt Izsákkal. Megjelenik Isten ígérete a gondolatokban mint működő és működtető tényező.

"Mert ígéretnek beszéde ez: Ez idő tájban eljövök, és Sárának fia lesz. Nemcsak pedig, hanem Rebeka is, ki egytől fogant méhében, Izsáktól a mi atyánktól: mert mikor még meg sem születtek, sem semmi jót vagy gonoszt nem cselekedtek, hogy az Istennek kiválasztás szerint való végzése megmaradjon, nem cselekedetekből, hanem az elhívótól, – megmondatott néki, hogy "a nagyobbik szolgál a kisebbiknek," miképpen meg van írva: Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem."

Jellegzetesen kálvinista, akarom mondani, páli gondolatfűzés. Elindul egy irányba, és láthatólag nem sokat törődik az "egyensúllyal." Másutt persze ő is ad buzdításokat az erkölcsös életre és a hitnek cselekedetre való átváltására. De itt arról van szó, hogy a kegyelem közléséhez Isten vajon az erényekre, a cselekedetek "érdemére" van-e tekintettel. Röviden végez ezzel a lehetőséggel, mondván: aki még meg sem született, annak érdeme sem lehet, márpedig az örökösödésről való isteni végzés megelőzte az ikrek (Jákob és Ézsau) születését. Az apostol már itt szóba hozza az eleve elrendelést, és explicite alárendeli neki a cselekedeteket.

"Mit mondunk tehát: Vajon nem igazságtalanság-é [ez] az Istentől? Távol legyen! Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Mert azt mondja az írás a Fáraónak, hogy: Azért támasztottalak téged, hogy megmutassam benned az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön. Annakokáért akin akar könyörül, akit pedig akar, megkeményít."

A cselekedetek be nem számítása miatt a természetes ész annyira felháborodik, hogy önkéntelenül is zúgolódásban tör ki. Pál pedig nem fog mérföldes magyarázkodásba: "Ó, hát tudjuk, hogy Isten nem tiporja lábbal az igazságosságot!" Ez a fajta humanista okfejtés porig rombolta volna az ő gondolatmenetét, amely abból a problémából indult ki, hogy Izrael, aki az ígéreteket nyerte, alig fogadta be az evangéliumot. Ehelyett példákat hoz: Isten mintegy bemutatkozásként olyan szavakat mondott Mózesnek, amelyek végképp lehetetlenné teszik, hogy Őt bárki emberfia mérlegre tegye. Másik példája a fáraóról a "színfalak mögött" mondott kijelentése, amelyben kerek perec kimondja, hogy bizony őt az intrikus figura szerepére szánta. Pál nem azt idézi az Ószövetségből, amit a zsidók minden reggel tapasztaltak, hogy ti. "a fáraó megkeményítette a szívét," hanem amit az Úr Mózes fülébe súgott: "Megkeményítem az ő szívét."

"Mondod azért nékem: Miért fedd hát [engem?] [Hiszen] az ő akaratának kicsoda áll ellene?"

Itt a józan ész nem bírja tovább, és bőszülten rikácsolni kezd Pál ellen. Szerinte ha Isten elveszi a szabad akaratot, akkor nincs értelme az ítéletnek.

"Sőt inkább kicsoda vagy te, óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: "miért csináltál engem így?" Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon? Ha pedig az Isten az ő haragját megmutatni és hatalmát megismertetni kívánván, nagy békességes tűréssel elszenvedte a harag edényeit, melyek veszedelemre készíttettek, és hogy megismertesse az ő dicsőségének gazdagságát az irgalom edényein, melyeket eleve elkészített a dicsőségre, [mit szólhatsz ellene?]"

A válasz megdöbbentő. Én is megdöbbentem rajta, amikor egyéves keresztényként először végigolvastam. Erre a pontra vártam a csattanót: "Tudod, az úgy van, hogy Isten a leendő érdemeket veszi számításba, és azokra alapozza végzését." De semmi ilyesmi nem jött. Egészen kétségbeestem. Pál agyagedénynek nevezi az embert, aki nem lát bele Isten tervébe, és mint alkotásnak, nincs szava az alkotóval szemben. Az apostol kitér az ember örök sorsának két lehetséges végállomására, és mindkettőt kizárólag Isten tervének tulajdonítja. És esze ágába sem jut, hogy összekösse ezt azzal, hogy mi mit látunk méltányosnak. Mert ha ezt itt megtenné (amit más helyzetben meg is tesz, ld. 2Tim 2,19), akkor Isten ígéretei az ember (itt: Izrael) méltatlansága miatt látszanának meghiúsulni – és ez szerinte lehetetlen. (A zsidók hitetlenségét ideiglenesnek nevezi, és a pogányok előtti kapunyitást mint célt nevezi meg okául.)

Hová lesz a szabad akarat? Erre Pál nem felel, és a teológusok azóta is keresik a megfelelő formulát, amely ezt is, azt is megőrzi. Annyi azonban már ennek olvastán is bizonyos: a szabad akaratot nem lehet kijátszani az eleve elrendelés ellen.

Mivel tehát láttam legalább egy példát arra, hogy csak az menekül meg, akin Isten "könyörül," és ezt Ő nem az előre látott érdemek alapján teszi, hanem mert úgy akarja – és mivel egyetlen példát sem találtam arra, hogy Isten azon az alapon rendelne el bárkit az üdvösségre, hogy ő azt (logikai értelemben) előbb is akarta – nem kérdéses előttem, hogy ahol mindkettő említtetik (pl. Jn 6,44: "Senki sem jöhet hozzám, csak ha az Atya vonja"), ott melyiket tekintsem abszolútnak, és melyiket ettől függőnek.

Persze fennáll az a veszély, hogy ha az eleve elrendelést a szabad akarat rovására hangsúlyozzuk, akkor eretnekségbe esünk. A magam részéről úgy szoktam mondani, hogy az eleve elrendelés magában foglalja és létrehozza a szabad akaratot, amely szabad "marad" már csak azért is, mert semmiféle külső kényszert nem tapasztal. (A metafizikai függés véleményem szerint nem olyan "kényszer," amit érezni lehetne – s más függést én sem állítok a kettő között.)

Azt, hogy Ágostonig az egész patrisztikus irodalom a naiv (fél)pelagianizmus álláspontját tükrözi, nem véletlen. Ide jut a természetes emberi ész, ha Isten Igéje nélkül, a saját méltányossági meggondolásai alapján igyekszik Istenre a maga fogalmait ráhúzni. Az eleve elrendelés valamiféle emlegetése is leginkább a zsidóság megkeményíttetésének kapcsán merül fel, polemikus céllal (Pl. Just. c. Tryph. 16), de utalással az előretudásra. Alexandriai Kelemennél (Strom VI.9, VII.17) kifejezett állítást találtam arra, hogy Isten az előre látott tettekre tekintettel "rendel el" dolgokat. Ireneusz (AH V.1.1) az üdvözülők eleve tudásból fakadó eleve elrendeléséről beszél, és másutt (AH IV.29.2, V.28.2) ugyanezt az elkárhozókra is kimondja. Lactantius (Div.Inst. IV.26, az elején) az Úr szenvedését eleve elrendelt dolognak mondja, de más események kapcsán rendszerint csak előre látásról beszél. Órigenész (In Matth. XIII.27) az őrangyaloknak a csecsemőkortól kezdődő szolgálatát az eleve elrendeléssel és arra mutató igehelyekkel ("anyám méhétől fogva elválasztott," "anyám méhétől fogva te vagy védelmem") igazolja. Másutt (C. Cels. II.20) viszont elhatárolja magát attól a véleménytől, hogy Jézusnak az árulója személyére és tettére vonatkozó előretudása bármi módon előidézte volna az árulást.

Ezeket a példákat az ellenpont kedvéért gyűjtöttem össze, és nyilván még sok ilyen is található volna, amely az eleve elrendelést legfeljebb az üdvösségre nézve engedi meg, a kárhozatra nem. Másfelől azonban ott van Ágoston is, aki nem véletlenül hangsúlyozza oly erőteljesen az isteni akaratot – hiszen az ő idejében került elő első ízben az isteni és az emberi akarat egymáshoz való viszonya. Addig jól megfért egymással mindkettőnek az erőteljes tanítása – viszont ekkor dönteni kellett, melyiket rendelik alá a másiknak. Ágoston jól látta, hogy immár nem szabad a "dialektikus előadásmód" örvivel elsiklani amellett, hogy metafizikai értelemben melyik cselekedet előbbrevaló: Istené vagy az emberé.

És minden lehetséges dicséret meg is illeti őt, mert a közhangulattal és az ellentmondó vagy legfeljebb langyos hagyománnyal dacolva vissza mert térni Pálhoz, még akkor is, ha ezért a brilliáns, de csökönyösen emberi logikával operáló eclanumi Julianus nehéz kérdéseket tett is föl neki. Ő nem szégyellte bevallani tudatlanságát, s ha olykor olyan hipotézisekbe bocsátkozott is az eredendő bűn kapcsán, amelyek ma már manicheusnak tűnnek, akkor is követésre méltó az a buzgalma, amellyel az Isten Igéjét ismételten nekiszegezte az egyre jobban vicsorgó pelagiánus pártnak.

Szintén felbecsülhetetlen az ő hatása mind a teológia, mind a keresztény bölcsészet további fejlődésére. Ha ő nem lép fel olyan erővel, talán a reformáció is elmarad, vagy merőben szervezeti kérdésekben merül ki. Így azonban egy olyan áramlat tört újra felszínre az egyházban, amely a Pál- féle teológia második századi moralizáló felhígítása óta csak üggyel- bajjal csordogált végig az egyházatyák hosszú során.

Ágostontól az üdvösségre való feltétlen rendelés mellett arra is találhatunk temérdek bizonyítékot, hogy Isten igenis elrendelte némelyek elkárhozását. Részletes citátumok helyett hadd idézzek Vanyó Lászlótól (Az óker. kor dogmatörténete 325-től 787-ig, Pázm. jegyzet, Bp. 1988, 191):

"Az ágostoni tan nagy kérdése: miért teremtette meg Istn azokat, akiknek bukását előre látta (De Gen. ad litt. 11,8)? A válasz: hogy nyilvánvalóvá váljon haragja, és megmutassa hatalmát. Egyeseket örök életre rendelt, másokat örök halálra, ez utóbbiak közé tartoznak a keresztség nélkül elhunyt gyermekek is (De anim. 4,11,16; Ad Rom. 11,33; De spir. et litt. 34,60). Az üdvösségre való örök praedestinatio alapja az előretudás mellett sem az emberi erény, hanem az isteni kegyelem. Azaz: Isten nem azokat rendelte eleve azt üdvösségre öröktől fogva, akiknek erényeit előre látta, hanem akiket eleve az üdvösségre rendelt, azoknak megadta szuverén módon kegyelmét, hogy erényesek lehessenek. Isten akarata akkor is jó és igaz, ha egyeseket kárhozatra rendelt, mert a megérdemelt kárhozatot kapták. Isten akarata máshonnan, mint önmagától, igazolását nem kaphatja. Az üdvösség mindenképpen kegyelem lehet csak, a kárhozat lehet az ember érdeme."

Ágoston predestinációs tételeit Vanyó László másik alapműve (Az óker. egyház és irodalma, II. kiadás 1988, 827) szerint "enyhébb formában tette magáévá a katolikus egyház" – de még ennek a második orange-i zsinatnak (529) is kellemetlen csengése van egy mai érdemteológus előtt. Kimondja ugyanis:

hogy a kegyelemért való fohászkodást is Isten kegyelme műveli bennünk (3. kánon),

hogy megtisztulási szándékunk is a Szentlélektől van (4),

hogy amikor jót teszünk, Isten cselekszik bennünk (9),

hogy a kitartásért is könyörögni kell (10), hogy Isten olyannak szeret minket, amilyenekké tenni fog bennünket, nem olyannak, amilyenek saját érdemünk folytán vagyunk (12),

hogy Isten szeretete nem a szabad akarat, hanem a Szentlélek által töltetik ki a szívünkbe (17),

hogy a kegyelem nem követi az jócselekedeteket, hanem létrehozza őket (18),

hogy a magunkéból nincs semmink, csak hazugság és bűn, és ha valami igazságunk akad, az is az isteni forrásból származik (22),

hogy amikor Isten ellenére cselekszünk,akkor a magunk akaratát követjük, amikor pedig (akár akarva) Istennek tetsző dolgot teszünk, akkor Istenakarata cselekszik bennünk (23. kánon).

Csak az utolsó szakasz határolódik el attól a gondolattól, hogy Isten hatalma bárkit is "a gonoszra" predestinálna, ami ilyen homályosan jelenthet akár kárhozatra rendelést, akár bűnre rendelést. Vanyó László szerint (Óker. egyh. és irod. 822) Ágoston az utóbbit sosem tanította, és ugyanitt egy hivatkozás található az In Joan. Tract. 48,4.6-ra, ahol azonban csak az üdvösségre és a kárhozatra való rendelést, továbbá ennek biztos voltát fejtegeti Ágoston a Jn 10,25-29 alapján. Bűnre való rendelésről, főleg annak tagadásáról egy szó sincs.

És akármilyen meglepő, Kálvin sem tette meg Istent a rossz szerzőjének. Az Inst. III.xxiv. fejezetének vége (14-17) teljes egészében erről szól: hogy az elvetettek (vagyis akik kárhozatra vannak rendelve) maguk idézik fel saját vesztüket, amelyre rendeltettek. Én úgy fogalmaznám meg, hogy Isten az ember elébe adja mind a jó, mind a rossz cselekedeteket, és abban az emberben, aki a jót teszi, Isten ereje munkálkodik, és Ő az ítéletben saját nagylelkűségét jutalmazza meg; másfelől az, aki a rosszat teszi, nem háríthatja Istenre a felelősséget, mert a kegyelem nem jár senkinek, hanem érdem nélkül adatik. A rosszat mindenképp az ember hajtja végre, Isten közreműködése nélkül, s ezért Isten nem vádolható; a jót pedig Isten közreműködése viszi végbe az emberben, ezért Isten dicsőíthető.

A tridenti zsinat persze csípőből eretnekítette azt a tételt, hogy "Isten egyeseket eleve a kárhozatra szánt, ezért ők nem kapnak kegyelmet." Ez a VI. ülésszak 17. kánonja. Konkrétan úgy kerüli el, hogy Ágostont kárhoztatnia kelljen, hogy általánosságban azt ítéli el, ha valaki szerint az elkárhozók egyáltalán nem kapnak kegyelmet. Ágoston pedig még az ilyeneknél is feltételezte a megszentelő kegyelmet, de elvitatta tőlük a jóban való kitartás kegyelmét. Mivel a reformátorok nem dologi módon, mágikus folyadékként értelmezték a kegyelmet, hanem relációként, azaz Isten jóakaratú odafordulásaként az emberhez – nyilván nem is nevezhették kegyelemnek, ha Isten csak elhívja az illetőt, de útjában nem támogatja mindvégig. Ezt a kettősséget (az ítéletkor számonkérhető puszta külső elhívás, illetve hathatós belső támogatás) a Trident utáni r.k. teológia az "elégséges" és a "hatékony kegyelem" szavakkal illette. Viszont ha az "elégséges kegyelmet" formálisan azonosítjuk a külső elhívással, akkor a kárhozatra rendelésnek ezen az alapon történt sommás elítélése fogatlanná válik. Ebben a dologban csak a "kegyelemnek," ennek az agyonhasznált és leterhelt fogalomnak az értelmezése választja el a kálvinizmust a tomista predestinációtól.

A "predestinaciánusok" nem általánosan a "szabad döntés lehetőségét utasítják el," hanem azt, hogy a döntéshez mindenkinek felajánlott és utóbb rajta bevasalható világosságot "kegyelemnek" nevezzék pusztán azért, mert az ember annak alapján így vagy úgy dönthet. Ilyen ismerete az ördögnek is van, mégsem mondja senki, hogy bármiféle "kegyelmet" kapott volna. Ellenkezőleg, annyira nem kapott "kegyelmet," hogy biztosan tudható: ő soha nem fog megtérni. Ugyanígy: azok, akik végül a pokolban kötnek ki, bizonyára nem fognak megtérni sem, noha a választás eléjük van téve, csakhogy a jó választásához szükséges erőt nem kapták meg. Ha pedig valaki azt veti ezellen, hogy "ekkor Isten igazságtalan," akkor kész a válasz: "No lám, mégis úgy képzeled el a kegyelmet, mint aminek a meg nem adását Istenen számon lehet kérni!" Ez éppen a kegyelem definíciójának mond ellent.

Az Isten üdvözítésre irányuló akaratának Trident utáni római katolikus felosztása ("előzetes és feltételes akarat" illetve "utólagos és föltétlen akarat") ismertetésed szerint a következő. Az első fajta akarat azt jelentené, hogy "Isten minden ember üdvösségét akarja," de "csak akkor akarja, ha az ember is akarja." A második akarat (amely "követi azt az isteni felismerést, hogy némelyek majd a kárhozatot választják") ettől "csak logikailag különíthető el", és Istenben, akiben nincs idő, "ezek egybeesnek."

De ebben a doktrínában elemi hiba van. Csodálom, hogy azok a nagy teológusok, akik ezt a felosztást kiötlötték, nem gondolták végig rendszerük épkézláb voltát. Az eddigiekből ugyanis egyszerű nyelvtani összevetéssel és egyetlen ténylegesen elkárhozó ember létének posztulálásával ellentmondást lehet kihozni. Nevezzük ezt az embert Kis Pistának.

Isten az "előzetes" akarattal akarja Kis Pista üdvözülését, mert Kis Pista beletartozik a "minden ember" nevű halmazba.

Másrészt ugyanezzel az "előzetes" akarattal Isten nem akarja Kis Pista üdvözülését, mert Kis Pista nem akarja a saját üdvözülését.

Ugyanaz az akarat tehát egyidejűleg akarja és nem akarja ugyanazt a dolgot. Ez ellentmondás, tehát csak a következő esetek valamelyike (és csakis az egyike) állhat fönn:

Vagy: Az "előzetes" akarat az elkárhozó Kis Pista esetében nem értelmezhető fogalom, így a kárhozottakat Isten egyetlen megmaradt rájuk vonatkozó "utólagos" akaratával a pokolra szánja. Ez esetben nem mondható, hogy Isten minden embert üdvözíteni akar.

Vagy: Az elkárhozó Kis Pista akarja saját üdvösségét, tehát egyben Isten is akarja ezt az üdvösséget "előzetes" akarattal, amely viszont "egybeesik" az "utólagos" akarattal; ez pedig egy elkárhozó ember esetében szükségszerűen a pokol. Ha a menny egybeesik a pokollal, az már nem kereszténység, hanem valami új vallás.

Vagy: A fenti módon leírt "előzetes" akarat máshogy működik. Ha viszont ennek az akaratnak az első feltételét meghagyjuk, akkor a kálvinizmushoz jutunk, ahol az "előzetes" akaratot "kijelentett" akaratnak, az "utólagos" akaratot "titkos" akaratnak nevezik.

Vagy: Nem igaz, hogy a fenti módon leírt "előzetes" akarat Istenben mindig egybeesik az "utólagos" akarattal. Ez is a kálvinizmushoz közelít, bár nehezebben gyógyítható.

Vagy: Nem létezik olyan ember, aki elkárhozik. Ez azonban órigenista tévely, és magának a kiválasztásnak a fogalmát teszi szükségtelenné.

Sajnos az Előd Istvántól ajánlott rendszer összedőlt, pedig nagyon sok ember a tudományos karrierjét alapozta rá. Én nem akarom ezeket a hittudósokat kárhozatni, viszont amellett kitartok, hogy ha ők használhatják a logikát, akkor én is.

Eme kényszerű logikai kitérő után sort kerítenék az általad Előd nyomán felhozott érvekre, amelyek állítólag a "bibliai istenkép" alapján bizonyítják "Isten egyetemes üdvözítő akaratát."

"Ha Isten egyeseknek eleve a kárhozatát akarná, ellentmondásba kerülne saját igazságosságával." – Az "igazságosság" nem arról szól, hogy mit akar a bíró, hanem hogy miként ítél. Ha pedig igazságosan ítél, akkor nem lehet ellene panasz.

"Ellentétbe kerülne emberszeretetével is, amely így kisebb és tökéletlenebb volna, mint amit az embertől kíván, ti. személyválogatás nélkül szeretni mindenkit." – Erre a következőket felelem:

• Az üdvösség felkínálása elég az "emberszeretethez." Megtehetné, hogy fel sem kínálja.
• Az emberek sem szeretnék Kis Pistát, ha biztosan tudnák róla, hogy elkárhozik. E tudás híján viszont reménységet kell táplálni iránta, amire Isten nincs sem erkölcsileg, sem metafizikailag kötelezve, mivel Ő mindent tud.
• Isten szeretete nem abban nyilvánul meg, hogy mindenkit egyformán "szeret," hanem hogy olyanokat szeret, akik őt előbb nem szerették.
• Nem az érdemek figyelmen kívül hagyása a "személyválogatás", hanem éppen az érdemeknek, az emberi képességeknek a tekintetbe vétele. Ha Isten ezt tenné, akkor volna személyválogató.

"A világ teremtése Isten jóságának az eredménye. Minden dolog, minden teremtmény az ő szeretetéből jött létre. Ezzel a mindent felülmúló szeretettel összeegyeztethetetlen az, hogy Isten egyeseket eleve a kárhozatra teremtsen." – Tehát az ember, aki a létét is ajándékba kapta, erre az ajándékra hivatkozva a mennyet is ki akarja követelni. Egyébként Isten nem csupán a szeretet, hanem emellett dicsőséges és igazságos Úr is, és ha haragját egy ocsmány edény szétzúzásával akarja megmutatni, mit szólhatsz ellene? (Rm 9,21-23)

"a teremtéstörténet szerint Isten mindent eleve jónak teremtett, a rossz az ember engedetlenségének köszönhető. (Ezt a tényt lovagolják meg az infralapszáriánus kálvinisták.)" – A szupralapszáriánusok is hiszik, hogy amit Isten teremtett, az jó volt. Viszont azt nem olvassuk sehol, hogy avégett teremtette a világot, hogy soha meg ne romoljon. Mivel az ember engedetlensége Isten dicsőségét mutatja meg az ítéletben, megtérése pedig Isten gazdagságát az irgalomban – Isten nagyobb jót tud abból kihozni, ha egy megromlott világot helyreállít, mintha megromlani sem engedné. Ezt Izrael példáján is látjuk (Rm 3,5-8; 11,11-15).

Mielőtt rátérnék a tomista és a molinista álláspont értékelésére, feltennék néhány kérdést.

Ha Isten csak "eleve tudja" az ember végső sorsát, és abba "beleegyezik," – akkor milyen alapon nevezhető ez "eleve elrendelésnek?"

Ha "Isten mindenkinek eleve megadja azt a kegyelmi segítséget, amely ahhoz szükséges, hogy az Ádám bűne által megromlott emberi természet képes legyen a jót választani, vagyis saját üdvösségén munkálkodni," – akkor hol marad a "világ alapjainak felvettetése előtti kiválasztás?"

Ha "téves az a tanítás, amely azt állítja, hogy Isten eleve nem akarná (előzetes és feltételes akarattal) minden ember üdvösségét, és az üdvösség választásához szükséges alapvető kegyelmet némelyektől megtagadná," – akkor van-e kifogásod azellen, ha én ezt így mondom: "Istennek általunk követendő kijelentett akarata reménységet parancsol mindenki felől, de némelyeket mégis megkeményít, mert kikutathatatlan végzésében így látta jónak?"

* * * *

Most pedig következnek a molinista felfogáshoz fűzött megjegyzéseim.

"A molinizmus szerint Isten ezzel a közbülső tudásával előre látja, hogy a haldokló Caiusnak hiába ajánlaná fel a megtérés kegyelmét, Caius visszautasítaná. Ennek az előrelátásnak megfelelően (post praevisa demerita) határozza el, illetve engedi meg Caius elkárhozását. Ugyanakkor azt látja, hogy Iustinus együttműködne a kegyelemmel, ha megkapná, és ebben az együttműködésben halálig kitartana. Tiburtiust olyannak ismeri, aki egy ideig elveszíti a kegyelem állapotát, de ha halála előtt újabb kezdő kegyelmet kap, azzal együtt fog működni. Ezeknek előre-tudása alapján Iustinus és Tiburtius együttműködését és üdvözülését határozza el."

Van egy katasztrofális tévedés ebben a felépítésben: az tudniillik, hogy ellentmond magának. Tegyük fel ugyanis, hogy Isten valóban mintegy lepörget egy filmet a saját tudatában. Itt Caius és Tiburtius szükségképpen ugyanazzal a felkészültséggel, lelkülettel stb. kell, hogy bírjon, mint a tényleges világban. Isten tesz egy szúrópróbát, és úgy szerkeszti a filmet, hogy mindketten megkapják a megtérés kegyelmét.

Ha az a virtuális világ, amelyben a film lejátszódik, a molinista logikát követi, és mindenben hasonló a valóságoshoz, akkor e világban Isten nem állapíthatja meg metafizikai egyértelműséggel, mit tenne Caius és Tiburtius, mert a molinista világ nem a feltétlen determináltság, hanem a "mi lenne, ha" logikája alapján működik.

Ha pedig valamilyen módon mégis egyértelművé tehető Caius és Tiburtius reakciója a filmben, akkor szabad akaratuk bizonyul szigorúan determináltnak, azaz a r.k. felfogás szerint immár nem is szabad. Ha ugyanis Isten magában megállapítja valamiről, hogy biztosan be fog következni, akkor az semmiképp sem történhet másképp, így már maga az előrelátás is gúzsba köti a két szereplőt. Ez a filmbeli világ azonban már nem molinista, hanem kálvinista világ volna.

Az ellentmondás tehát röviden a következő: Isten a molinizmus álláspontján úgy dönti el, hogy kinek milyen kegyelmet ad,

ahogy nem látja előre egy másik molinista világban, vagy

ahogy előrelátja egy másik, ezúttal kálvinista világban.

A molinizmus tehát vagy önmaga tagadására, vagy a kálvinizmusra épül, s emiatt tarthatatlan.

A tomista álláspont nekem sokkal rokonszenvesebb, mert ugyan szavakban elhatárolódik a kálvinizmustól, de a "negatív reprobáció" semmiben nem különbözik a pozitívtól. Az is tetszik nekem, ahogy – egészen Pál modorában – rövidre zárják a vitát a tomisták:

"a gratia efficax ugyan ellenállhatatlanul (infallibiliter) hat az emberre, mégsem szünteti meg a szabad akaratot. [...] Hogyan? Az ellenállhatatlan kegyelem és a szabad akarat együttműködésének hogyanját nem tudjuk elképzelni, együttműködésük tényét azonban kénytelenek vagyunk elfogadni, mert az a kegyelem és az ember fogalmából elvileg következik."

A vitát megoldás nélkül hagyó pápai "döntés" nem véletlenül mondta tarthatónak mindkét álláspontot. A molinizmus ugyanis kevéssé különbözik Joannes Cassianus apát félpelagiánus tanától (Vanyó: Óker. egyh. irod. 831), amely szerint Isten a leendő érdemekre tekintettel rendel el valakit erre vagy arra – azzal a különbséggel, hogy "leendő" helyett "feltételes"-t mond. A molinizmusra azért van szükség, mert a tomizmus önmagában kálvinizmussá fajulna. A tomizmus pedig ugyanilyen meggondolással féken tartja a molinistákat, nehogy teljesen pelagiánusok legyenek.

A molinizmus ellen felhozott érvek más területen is igen súlyosak. Egyrészt hogy a "scientia media" sem az Írásból, sem az atyákból nem igazolható – csupán Órigenész Máté-kommentárjának 8. részében van egy esetleg erre utaló rész, de amint a Diekamp-féle Theologiae Dogmaticae Manuale (Parisii etc, 1917, 3. jav. kiad. 1949, I. kötet 223) írja, "at omnibus constat Origenis doctrinam de libertate humana ejusque ad actionem divinam habitudine nonnihil Pelagianismo favere," azaz ha jól értem, Órigenész általános felfogása az emberi szabadságról és az embernek az isteni cselekvéshez való viszonyáról általában pelagiánus beütésű.

A molinizmus másik hibája, hogy valóban megszünteti Isten "első okiságát," vagy ahogy a kálvinisták mondják: Isten akaratánál valami nagyobbat keres, amitől az függ. Az itt Elődtől idézett biztosíték ("itt is Istené a kezdeményezés, hiszen neki módjában lett volna egészen más üdvrendet teremteni; teljesen szabadon választott olyan üdvrendet, amelyben saját elhatározását az előrelátott emberi elhatározástól tette függővé") erre nem képes érdemben felelni, mert hogyan őrizheti meg Isten a maga "első okiságát" éppen azzal az aktussal, amellyel mindörökre lemond róla?

A tomista rendszer ellen leginkább azt a molinista ellenvetést idézi Diekamp is (I. 227), hogy az megsemmisíti a szabad akaratot, és hogy Istent teszi a rossz szerzőjévé. Erre azonban már Pál megfelelt a Rómei levél idézett helyén, és ha az ő végső érvénél (a fazekas és az agyag hasonlatánál) körmönfontabb menekvést keresnék, akkor okosabbnak állítanám magamat Pálnál. Erre persze könnyű azt felelni, hogy ez a megoldás életidegen, és hogy nem felel a "hogyan"-ra. De ezt a szégyent a tomisták és a kálvinisták ujjongva viselik Pállal együtt, aki mondandója végeztével (Róma 11,33) nem átallotta Isten kikutathatatlan ítéleteinek fenségét magasztalni, és kinyomozhatatlan utainak mélységén álmélkodni. Egy teológus sosem mondhat le erről a jutalomról.

"... ezek a megoldási kísérletek kisarkítják Isten értelmi és akarati aktusait, s inkább fogalmakat állítanak egymással szembe, nem a személyes Istent és a személyes teremtményt. Túl kevéssé ismerjük az ember tudatos tetteinek és felelősségének struktúráját, s még kevésbé ismerjük Istennek azt a személyes közeledését, amit kegyelemnek mondunk. Ezért minden kísérlet félmegoldás marad... Az előrerendelést is az az Isten végzi, akiről a kinyilatkoztatás megállapítja, hogy ő a szeretet (1 Jn 4,16). Ha ilyennek mutatja magát az üdvrendben, bizonyára ilyen az egyes ember sorsának intézésében is. Ha a kinyilatkoztatás mindenek fölött Atyának nevezi, nem valószínű, hogy ember módjára akarja igazolni irgalmát és hatalmát. Gyakorolhatja mindkettőt olyan módon, ami számunkra misztérium, de ami éppen atyaságának a folyománya." – No, ezzel én is egyet tudok érteni. Nekem éppenséggel nem is célom akár a szabad akarat, akár az eleve elrendelés tagadása, vagy egymás elleni kijátszása. De azonnal reagálnom kell, ha ezt valaki megkísérli.