JÓZSUÉ

KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Revd Ray Porter

(Oxford)

bibliajegyzeteire épült

kommentár

A mű eredeti angol címe:

Joshua

Grace Baptist Mission,

12 Abbey Close,

ABINGDON

Oxon. OX14 3JD

BEVEZETÉS

Józsué könyve első az Ótestamentum azon könyvei között, melyeket együttesen a zsidók „korábbi prófétáknak“ neveznek. Ez elnevezés segít megérteni, miként kell közeledjünk az Írás ezen részéhez. Nem úgy kell kezeljük, mint pusztán egy nemzet történelemkönyvét, hanem inkább mint Isten Igéjének tekintélyteljes kijelentését az Ő népe történelmének egy bizonyos korszakával kapcsolatosan. Józsué könyve lényegében az „Ő története“, és Isten cselekedeteire kell főképpen összpontosítsuk figyelmünket. Józsué nevét viseli a könyv, de nem ő a fő személyiség. Az Úr seregének fejedelme maga az Úr volt (5,13-15). Ő volt, aki az Ígéret földjét népének adta. Ez van kihangsúlyozva a könyv első és utolsó fejezetében. Mindkét fejezetben látjuk Isten szándékainak következetes folytonosságát és ígéreteinek beteljesedését. Ezek alapján szólítja fel népét hűségre és engedelmességre isteni vezetőjük iránt.

Ki írta a könyvet?

A könyvben sehol sincs megemlítve az író neve. Kétség nélkül a könyv bizonyos részeit Józsué írta (24,26). Jásár könyve forrásképpen szolgált a tizedik rész egyes verseinél. A „mind e mai napig“ kifejezés (4,9; 5,9;7,26; stb.), mely egyes helyeken a leírt események után található utalás lehet a könyv keltezésére vonatkozólag. Az események időpontja továbbra is a tudósok vitatárgyát képezi, s az archeológiai leletek különféle értelmezésekhez vezethetnek.

Mi a könyv tartalma?

A könyvet három fő részre lehet osztani:

· 1-12 rész: A föld meghódítása

· 13-22 rész: A föld elosztása a törzsek között.

· 23-24 rész: Józsué búcsúja és a szövetség megújítása.

Mi a fő tanítása a könyvnek?

Isten az egész történelem Ura. Egy földet adott birtokul Izráelnek, és bevezette őket oda Józsué által. Józsué szabadítója volt a népnek, miként Krisztus üdvözítője népének.

Hogyan alkalmazzuk e tanítást önmagunkra?

A hívők ma Isten kegyelme által vannak kiválasztva s üdvözítve. Ámde, miként Izráel fiai harcoltak a föld birtokbavételéért, a keresztyének is lelki csatákat kell vívjanak azért, hogy szent életet éljenek és élvezzék a Krisztussal való közösség áldásait.

1. RÉSZ:

KI VOLT JÓZSUÉ?

Atyjának neve Nún volt (4Móz 13,8), az Efraim törzséből. Szülei Hóseának nevezték, ami „megmenést“ jelent, de Mózes Józsuénak nevezte el, ami azt jelenti: „Jehova megment“. „Józsué“ zsidó nyelven a görög „Jézus“ név megfelelője. Józsué először 2 Móz 17,9-ben említve, ahol Mózestől azt a parancsot kapja, hogy válasszon katonákat, s ütközzön meg Amálekkel. 2 Móz 24,12-13-ban Mózessel együtt látjuk őt felmenni a Sinai hegyre, hol Mózes átveszi a tiz parancsolatot. Aztán tizenegy más társával együtt névszerint ki lesz jelölve a Kánaán kikémlelésére (4. Móz. 13,8.16). Visszatérésükkor csak Józsué és Káleb tettek jó bizonyságot.

„Mózes, az én szolgám meghalt“ - ez áll az Úr első mondataként Józsué könyvében. Egy nagy vezető halála vagy eltávozása kétségbeesést, vagy tétlenséget válthat ki. Harminc napi böjt után (5Móz 34,8) jön a parancs a továbbindulásra. Mózes felkészítette Józsuét, mint utódját; de sokkal fontosabb arra emlékezni, hogy az Úr maga jelölte ki Józsuét, és vele akar lenni, hogy a földet népének adja. Józsuénak, mint új vezetőnek Isten ígéreteket és parancsokat ad, melyek minden keresztyén vezetőre érvényesek:

1) „Én leszek veled... Én adom“. Isten jelenléte nincs csupán egy személyhez kötve. Ő minden egyes emberrel vele lesz, akit vezetőnek hívott el. Az ügy Isten ügye, és Ő fogja adni a győzelmet.

2) „El nem hagylak téged, sem el nem távozom tőled soha. Légy bátor és erős.“ Isten jelenlétének ígérete az, mely bátorságot és erőt ad nekünk.

3) „Vigyázz és engedelmeskedj“. Az, aki Isten népét szeretné kormányozni, Isten parancsainak alárendelt életet kell éljen.

Józsué azonnali választ ad. Egyáltalán nem habozott az Úr parancsa teljesítésében, a Jordánon való átkelést illetőleg. Jegyezd meg: egyetlen parancsot kapott, melynek akkor azonnal engedelmeskednie kellett - az átkelés parancsát. A nép csak keljen át a Jordánon, s az ÚR, akié volt a föld, kész nekik adni az egész földet. A föld használatára szóló törvény Mózes könyveiben található: 3Móz 25 és 5Móz15. A nép sohasem lehetett a föld tulajdonosává, hanem inkább az Úr napszámosai voltak ők a földön, kik megbízást kaptak a munkára, s az Úr parancsainak megfelelően kell végezzék azt.

Az Úr az egész Izráel Istene; egységüket meg kellett őrizniük. A Rubeniták, Gáditák és a Manassé fél nemzettsége már megkapták örökségüket a Jordánon túl. De nem volt szabad elfelejteniük, hogy örökségük szerves egységet képez testvéreikével. Az ő gazdagságuk, jólétük, melyre korábban szert tettek, a harc élére állította őket. Mivel nem kellett családjaik biztonságáról gondoskodniuk, így a harcban nagyobb terhet vállalhattak, mint otthontalan testvéreik.

Figyeld meg, a nép hallgatott Józsuéra. A hívők ma úgyszintén felismerik Krisztus tekintélyteljes hangját és engedelmeskednek Neki.

2. RÉSZ:

RÁHÁB ÉS A KÉMEK

Józsué jó, bölcs parancsnok lévén kémeket küld ki a föld felderítésére. Mivel nem volt tudomása még arról a csodálatos módról, ahogy Isten Jerikót kezükbe adja, vezetői felelősségében legjobb belátásához képest cselekedett. Isten tervében a kémek kiküldése Jerikó bevételéhez nem járult hozzá, viszont Ráháb és családja megmentésére szolgált.

A hely, ahová a kémek betértek - „egy parázna asszony háza“ volt (1.v). Bölcs dolog volt-e ez Isten emberei részéről? Ráháb házába fogadta a kémeket és elrejtette őket ellenségeiktől. De a 4. és 5. versek nehezen egyeztethetők össze az általunk ismert igaz úttal. Ráháb hazugságokat mondott. Mi azt mondanánk, hogy Istenben kellett volna bíznia, s csendben maradnia. Azonban emlékeznünk kell, hogy ő nem sokat tudott Izráel Istenéről és az Ő útjairól. Ez esetben úgy cselekedett, amint legjobb belátása szerint jónak látta.

Látjuk, hogy Isten kiválasztotta Ráhábot, megtérést és hitet adott neki. A 9-11 versek arról tesznek bizonyságot, hogy hallott az Úrról, s arról, amit Ő tett népéért. Ezért fogadta örömmel a kémeket. Zsid 11,31 elmondja, hogy „hit által“ cselekedett, és Jak 2,25 kijelenti hogy „cselekedete által megigazult“, vagyis e tette által kinyilvánult hitének valódi volta. Ekképpen látjuk, hogy Isten a véletlennek tűnő eseményt teljesen uralta és irányította. Isten néha a legvalószínűtlenebb, legkevesebbet ígérő személyeket használja fel, hogy szándékait megvalósítsa.

Az ablakba kötött vörös fonál felismerhetővé tette a házat, és ekként biztosította Ráháb sértetlenségét, miként egykor Egyiptomban a szemöldökfára hintett vér biztonságot jelentett az izraelitáknak (2 Móz 12,13).

Ráháb megmentése feltárja, hogy Isten üdvözítése nem korlátozódott csupán Izráelre, hanem kiterjesztetett a pogány hivőkre is. Isten terve Ráhábbal csodálatosan nagyszerű volt. Ő lett Dávid ükanyja, és Jézus egyik ősszüleje (Mát 1,5).

Tanuljuk meg

1) Isten életet megváltoztató kegyelme képes átformálni egy jerikói paráznát „Izráel egy anyjává“ (v.ö. 1 Tim 1,16).

2) Isten hosszútűrését nyilvánította ki abban, hogy 450 évig megkímélte Kanaán népét (lásd 1 Móz 15,16), és megmentett egy asszonyt családostul közülök.

3) Istennek az ő ígéreteihez való hűsége kell tükröződjön népe életében azáltal, hogy teljesen beváltják ígéreteiket.

4) Egy asszonynak Istenbe vetett hite áldást hozott egész családjára, és mások életének megmentésére szolgált Jerikóban.

3.RÉSZ:

AZ ÁTKELÉST MEGELŐZŐ INTÉZKEDÉSEK

A harmadik fejezet első verse az 1,11 folytatásaként tekinthető. A szövetség ládája volt a kalauz és vezér a nép számára. Istennek köztük való jelenlétének jelképe volt ez. Megjegyezhetünk néhány dolgot a frigyládával kapcsolatosan e fejezetből:

1) Lévita papok kellett hordozzák, Isten parancsa szerint (lásd 4 Móz 3 és 5 Móz 31,9).

2) A népnek figyelembe kellett tartania a láda szentségét: egyrészt egy bizonyos távolság betartásával, másrészt önmaguk megszentelése által.

3) A ládával Jordán vizébe való belépés meg fogja állítani a víz folyását, s ez lesz a biztos jel arra nézve, hogy az Úr népének adja az egész földet.

A frigyláda jelenléte különböztette meg ez átkelést a Vörös tengeren való átkeléstől. A frigyláda volt az, s nem Józsué valamely cselekedete, mely utat nyitott a folyón keresztül. Józsué csak átadta a népnek Isten parancsát; az ő dolga a teljes engedelmesség biztosítása volt. Úgy tűnik, mintha Józsué az egész tervet kezdettől végig ismerte volna, de csak lépésről lépésre adta tudtára a népnek (lásd az 5. verset). Isten parancsának engedelmeskedve a papok megtapasztalták Isten csodatételét. Amint lábuk a Jordán vizébe ért, megállt a víz folyása (de nem előbb). Akik a frigyláda közelében végzett munkára hivattak el, azoknak kellett megtenniük a hit első lépését a Jordánba, s ott kellett maradniuk mindaddig, míg az egész nép átmegy. Az Isten dolgaiba beavatottak kiváltsága egyben nagy felelősséghez is vezet.

Érdemes megjegyezni, hogy a nép ez alkalommal nem zúgolódott. A Veres tengernél igen (2 Móz 14,11-12). Vajon megtanulták most már a leckét? Mikor nehéz helyzetekkel szembesülünk, nekünk sem szabad panaszkodnunk, hanem bízzunk Istenben aki elkészítette a kimenekedés útját számunkra.

„Szenteljétek meg magatokat“. Józsué nem azt mondja a népnek, hogy szenteljék meg magukat, hogy az Úr csodát tehessen köztük. Azért kellett megszentelniük magukat, „mert az Úr holnap csodákat cselekszik köztük“. Csak akkor tudjuk értékelni, felfogni Isten fenségét, ha teljesen odaszántuk néki magunkat.

A csoda kritikus időszakban, nagy áradás idején történt, ami kifejezetten bizonyította, hogy Izráel Istene az egész föld Ura. Ez volt, ami meggyőzte a népet arról, hogy Ő egy élő Isten, és bizonnyal ki fogja űzni előlük a kananeusokat.

E kegyelemben részesült nemzedék, mely bement az ígéret földjére, a szárazon való átkelésnek ugyanazt a csodáját élte át, mint atyáik, kik Egyiptomból kijöttek. De mily elütő az ellentét a két nemzedék között! A volt rabszolgák, félelemmel és siránkozással telve menekültek rabtartóiktól; gyermekeik viszont magukat teljesen az Úrnak szentelve és az Ő jelenlétének jegyét követve készségesen indultak a harcba, bízva a szövetség Istenében, ki nékik adja az ígéret földjét.

Tanuljuk meg:

1) Isten munkáját Isten utasítása szerint kell végezni, ha természetfeletti beavatkozását kívánjuk.

2) A nagy kiváltságok nagy bátorságra szólítanak fel, s Isten szolgálatában való állhatatosságra.

3) Nem szükséges ismernünk Isten tervének teljességét ahhoz, hogy engedelmeskedjünk kijelentett akaratának.

4. RÉSZ:

ÁTKELÉS A FOLYÓN ÉS AZ EMLÉKKÖVEK.

Isten azt akarja, hogy népe soha el ne feledkezzen az Ő cselekedeteiről. Úgy az Egyiptomból való kijövetel, mint az Ígéret földjére való bemenetel az emlékezés tárgyát kellett képezze az Izráel jövő nemzedékének. A páska évenként ismétlődő ünneppé vált a szolgaságból való szabadulás emlékére; úgyszintén a kövek lettek felállítva a földre való bemenetel emlékezetére.

Úgy látszik, hogy két kőrakás volt: az egyik a Jordánban, hol a papok lábai állottak, s a másik Gilgálnál. Úgy a páska ünnepe, mint a kőrakások arra szolgáltak, hogy a gyermekekből kérdéseket váltsanak ki (lásd 2 Móz 12,26). Évről-évre e különleges ételt kellett enniük az izráeleitáknak, s ezáltal kellett tanítaniuk gyermekeiket a megváltás jelentőségére. Úgyszintén, valószínű, hogy az izráelita szülőknek illett elvinni gyermekeiket az emlékkövekhez, hogy meglássák azt a helyet, hol átkeltek a Jordánon és válaszolniuk kellett a gyermekek kérdéseire, melyeket feltettek a kövek láttán.

Az adandó válaszok úgyszintén le vannak jegyezve a 22-24-versekben.

1) Hogy Isten kiszárította a Jordánt úgy, hogy Izráel szárazlábbal mehetett át.

2) Hogy Isten csodatétele a Jordánnál ugyanolyan volt, mint a Veres Tengernél. Ez kifejezi Isten szövetségének állandó jellegét és úgyszintén Isten erejének friss bizonyságát szolgáltatja minden nemzedéknek.

3) Hogy a gyermekek örökösei mindazoknak az ígéreteknek, melyek benne foglaltattak a csodálatos átkelésben.

4) Hogy Isten munkája, mit népe között végbevitt hatalmas bizonysággá lett minden népek előtt.

5) Hogy Izráel népének félnie kell az Urat, aki hatalmát ekképpen kinnyillatkoztatta a víz visszatartásában, s népét ily módon hozta be az ígéret földjére.

A Jordánon túli törzseket felnőtt harcrakész férfiaik képviselték. A Jordán vize csak akkor kezdett ismét folyni, miután az egész nép átjutott az ígéret földjére.

A földre való belépés időpontja is jelentős volt - az első (Abib) hónap 10. napján (4,19). Vesd össze ezt 2 Móz 12, 1-3.-al. Pontosan 40 év telt el a kijöveteltől. Néhány nap múlva a páskát ünnepelték.

Isten ítélete rajtuk kegyelemmel vegyített volt. A 40 év nem atyáik engedetlensége óta, hanem az Isten által nyújtott Egyiptomból való szabadulás óta telt el.

Tanuljuk meg:

1, Isten népének élete olyan kell legyen, hogy gyermekei kérdéseit keltse fel. Az ilyen kérdésekre adott válaszok lelki igazságok megismertetését nyújtják a következő nemzedéknek.

2, Isten ítéletei gyakran kegyelemmel társulnak. Nem fizet nekünk bűneink szerint.

3, Isten tettei a gyülekezet életében kell hogy bizonyítsák Isten erejét a kivűlvalók felé.

5. RÉSZ:

KÖRÜLMETÉLKEDÉS ÉS PÁSKA

1-12 versek

Az Ígéret Földjéért vívott harc, s földön való letelepedés még nem volt teljes. Mielőtt az ígéret földjéért harcba kezdenének, az izráelitáknak két dolgot kellett megfontolniuk:

1, a körülmetélkedést (2-9 v)

2, a Páska ünneplését (10-12)

Körülmetélkedés

A körülmetélkedés Ábrahámmal kezdődött (1Móz 17), és kötelező volt minden férfira nézve. Minden körülmetéletlen férfi „kivágatott az ő népe közül“ (14.v.). A körülmetélés tehát az Izráel népéhez való tartozás jele volt, és annak, hogy valóban Ábrahám leszármazottjai.

A körülmetélés itt úgyszintén azért is történt, hogy előkészítse Izráelt a páska ünnepére (v.ö. 2 Móz 12,48). A népnek e nemzedéke nem lett körülmetélve eddig; ezért adta Józsué a parancsot (2.v.).

Ábrahám a „körülmetélkedés jegyét“ „hite igazságának pecsétjéül nyerte“. Ábrahám lelki gyermekei azok, kik újjászületés által Jézus Krisztusba vetett hithez jutottak (Róm 2,28-29; Gal 3,29). Ezek alkotják Jézus Krisztus Gyülekezetét.

A pusztai vándorlás alatt senkit sem metéltek körül. Ez nem az utazással járó nehézségek miatt történt. Mért nem dorgálta meg Mózes, vagy Józsué a népet, amiért nem voltak köülmetélve? A válasz a 6. versben található. A nép engedetlen volt. Közel 40 évig a nép Isten ítélete alatt állt, s Ő nem volt hajlandó beváltani számukra adott ígéreteit. Az ígéretek pecsétjét tehát megvonta tőlük. Most, amikor az ígéretek beteljesüléshez közeledtek, Izráel népének magára kellett vegye a szövetség jegyét.

A körülmetélkedés e helyen úgy van feltűntetve, mint „Egyiptom gyalázatának elfordítása“. Ez a gyalázat a pusztai nemzedék bűnös hitetlensége volt, melynek következménye az lett, hogy a megígért föld áldásai nélkül kellett meghalniuk. Ámde most Izráel meg fogja tapasztalni az Úr áldásának teljességét.

A körülmetélkedés újtestamentomi jelentősége

Az Új Testamentumban a fizikai körülmetélkedés külső jele jelentéktelenné halványúl (1 Kor 7,18-19). A szeretet által munkálkodó hit révén letrejött engedelmesség a legfőbb jelentőségű (Gal 5,6). Most arra van szükség, hogy a keresztyének megértsék a körülmetélés belső jelentőségét (Kol 2,13). A körülmetélkedés mai jelentése az, hogy lelkiképpen Krisztushoz tartozom, és ezért teljesen szakítok minden testi és világi viselkedéssel. A „szívnek“ körülmetélése ez. A keresztyének maguk a „körülmetélkedés“ (Fil 3,3), nem valami testbőr levágása miatt, hanem a bűntől való elszakadás és a Krisztussal való eggyéválás által (Kol 2,11). Sehol sincs említve az Újszövetségben, hogy a gyermekkeresztség helyettesítené a keresztyének számára a zsidó gyermek-körülmetélés szertartását.

Tanuljuk meg:

1) A keresztyének elveszthetik Isten szövetségének áldásait, ha a világ értékrendjéhez és viselkedéséhez igazodnak.

2) Isten gondot viselt népéről a pusztában. Testi áldásokban még az engedetlenek is részesülhetnek, de a keresztyéneknek ennél tovább kell nézniük; céljuk, hogy elnyerjék a mennyei áldásokat Krisztus által.

5 RÉSZ 13 v. - 6 RÉSZ 27 v.:

JERIKÓ LEOMLÁSA

Józsué közel jött Jerikóhoz. Nincs megállapítva, miért volt ott, de feltételezhetjük, hogy ostromot készült indítani a nagy város ellen, mely elhatárolta az Ígéret földjére vivő utat. Helyes volt Józsué részéről, hogy tervet készített, ámde most minden erőfeszítését megfelelő helyre kellett tennie. Józsuének engedelmesnek katonának kellett lennie. A férfi, kivel Józsué találkozik, úgy mutatkozik be, mint „az Úr seregenek fejedelme“, de a következő versek feltárják, hogy nem más, mint maga az ÚR volt.

Józsué hirtelen rádöbben, ki ez a személy (14.v), és arccal a földre borulva imádja Őt. Csak Istent szabad imádni. Józsué leveti saruit a szent Isten jelenlétében, miként Mózes tette az égő csipkebokor előtt.

Jerikó már elzárkózott állapotban volt, és most Isten ütközeti tervét feltárja Józsué előtt. Jerikó nem csekély akadályt jelentett Izráelnek, amit el kellett győzniük. Hitüknek próbája volt ez. Ha a nép részesülni akart a föld áldásaiban, úgy ki kellett állja e próbát. A győzedelmet mint Isten ajándékét kellett vegyék, és az izráeliták hozzájárulása csak abban állt, hogy engedelmesen meneteltek, s megtisztították, odaszentelték magukat. A történet sikeres vége nem szabad megvakítson minket, hanem látnunk kell, mily valódi volt Izráel hite és engedelmessége, hogy készek voltak mindannak megtételére, ami bármely hadi technika előtt értelmetlenségnek tűnhetett. A régészeti ásatások kimutatták, hogy Izráel számra nézve sokkal nagyobb volt, mint Jerikó népe. Ezért tehát, hogy Izráel nehogy azt higgye, hogy számbeli fölényük miatt nyertek diadalt, Isten csak azt kérte tőlük, hogy kerüljék meg a várost és hitben várakozzanak.

A frigyládának, mint Isten jelenléte jelképének ismét nagy jelentősége van a történetben. Fegyverek katonák mentek előtte-utána, papok hordozták, s papok serege vette körül. A nép csendben volt, csak a kosszarvú kürtök zengtek. A héber történet-mondás stílusára jellemző, hogy csak kis részletekként, fokozatosan ismerteti meg az egész tervet. A város körüli út valószínűleg nem volt több 600 méternél. Ez nyilván azt jelentette, hogy az előcsapat már visszaérkezett a táborba, mikor a hátvéd még csak indulni készült a város megkerülésére.

Jerikó valószínű fekvését megállapították, de a Józsué korabeli Jerikó pontos szintje még nem lett biztosan megállapítva a régészek által. De ez nem szabad minket megrendítsen az elbeszélt események elhívésében. Jerikó falainak leomlása volt a pecsét arra, hogy az Úr az egész földet népének adja.

A teljes - hét napi - menetelés és az ehhez járuló hetednapi plusz hat út hozta meg a teljes győzelmet. A nép néma hallgatása óriási diadalkiáltással ért véget. Az Úr csodálatos hatalma által omlottak le a falak. Izráel fegyvereseinek csak fel kellett hágniuk, s a az egész város népét kardélre kellett hányják. Az egész nép és minden vagyonuk az Úrnak kellett szenteltessék. Senkit sem volt szabad megkímélni (kivéve Ráhábot); a város vagyonából semmit sem volt szabad az izráelitáknak saját céljukra fordítaniuk.

Egy ilyen totális pusztítás azt eredményezte néhány magyarázónál, hogy ez igehelyet a keresztyén hittel ellentétesnek tekintsék. Hogyan nézhetünk egy ilyen pusztításra mint olyanra, melyet a mi Istenünk, - az Úr Jézus Krisztus Atyja parancsolt?

1) 1.Emlékeznünk kell, hogy e pusztítás azután történt, hogy ők 450 esztendeig visszautasították a megtérést. Isten nagyon is hosszútűrő volt irántuk.

2) A háború Isten ítéletének egyik eszköze a bűnös népen. Sodoma és Gomorra esetében Isten közvetlenül lépett közbe. Itten az izráeliek hadseregét használta eszközként.

3) A teljes pusztítás azt jelképezte, hogy Isten népének öröksége minden szennytől tiszta kell legyen.

4) E teljes pusztítás egy megelőző intézkedés volt. A kanaániak bűnei vonzóak voltak, és gyorsan rabul ejtették volna az izráelieket is.

5) A város egész vagyonának Istennek való szentelése egy különleges cselekedet volt Jerikónál, és a honfoglalás „első zsengéjét“ jelentette, mit az Úrnak kellett vinniük.

6) Volt egy kivétel a pusztítás alól. Ráháb és házanépe megmentetett Isten kegyelme által, hogy Isten szentséges népe között éljen. Isten ismét kegyelmet gyakorolt az ítélet közepette.

Józsué átka (26.v.) Jerikó újjáépítésére vonatkozólag 1 Kir 16,34-ben teljesedett be. Érdekesen megjegyzésre méltó, hogy abban az időben az egykori Jerikó bűnei ismét lábra kaptak Izráel fiai között, és az Úr prófétája (Illés) kénytelen volt a Jordán túlsó oldalára menekülni. Józsué komolyan figyelmeztet, mi fog történni azzal az izráelitával, aki megszegi Isten tiltását (elvesz a teljesen néki szentelt dolgokból). Elvenni azt, ami csak Istent illeti meg, saját pusztulásunk magunkra vonását jelenti. Az ÚR volt, aki a győzelmet adta, - egyedül Őt illette meg a győzelem első zsengéje.

Tanuljuk meg:

1) Az engedelmesség gyümölcsei csak sok kitartó várakozásteljes nap után lettek láthatók. Gyakran kudarcot vallunk, mert nem tartunk ki a „város körüljárásában“ hét teljes napon át.

2) Teljesen egyek kell legyünk az Úrral a bűn iránti gyülöletben. Kímélet nélküli elbánásra van szükség, hogy elkerülhessük az azzal való közösséget.

3) Mindent, amit az Úrnak szentelünk, teljes szívből kell odaszánjuk neki.

4) Jerikó nem építtetett újjá, csak akkor, amikor a nép Kánaán bűneiben kezdett élni.

5) Isten népe nem szabad megfeledkezzen vállalt ígéreteiről a győzelem mámorában sem. Józsué nem feledkezett el Ráhábról.

7. RÉSZ:

ÁKÁN BŰNE ÉS ENNEK KÖVETKEZMÉNYEI

A 6. rész győzelemről beszélt. Ezzel ellentétben a 7. rész bűnről, kudarcról és büntetésről beszél. Izráel hűtlennek bizonyult. Izráel e dicső nemzedékének hite és engedelmessége hamar bemocskolódott. Ráháb egy nagy kivételnek bizonyult Jerikó bűnös népe közt; Ákán pedig a hűséges izraeliták között bizonyult kivételnek. De ezt a bűnt nem csak mint egy egyén vétkét kell néznünk. Az egész népnek a bűne volt. A föld meghódításában a népnek egynek kellett lennie, nem volt szabad megosztottságban élnie sem nem nézhetett ki úgy, mint magánegyének társasága. Ákán bűnek az ő saját bűne volt, családja bűne volt, az ő törzsének bűne volt, és az egész nép bűne volt. Egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja (1 Kor 5,6).

Ai városa Kánaán belsejében, 15 mérföldnyire feküdt Jerikótól. Ezt a várost el kellett foglalniuk. Azonban Ákán engedetlenséggel vétkezett, elvett valamit Jerikó kincseiből, mi teljesen az Úrnak szenteltetett. Az Ószövetség görög fordításában e kifejezés „elvőn azokból“ (1.v.) azt jelenti, hogy „elvett magának“. Ugyanaz a szó fordul elő az Újszövetségben, Ananiás és Safira jellemzésénél (Csel 5,2). Kitűnik Józs 7,24-ből, hogy Ákán nem volt szegény ember. Nem a szükség késztette lopásra. A bűn következményei azonnal megjelentek az egész gyülekezetben:

1) Nem nyertek az Úrtól semmi kijelentést, utasítást a további honfoglalásra.

2) Az Úrban vetett bizodalom helyét az emberi testi önbizalom foglalta el (3.v.).

3) Ez az önbizalom a hadseregben levő szolidaritás megtöréséhez vezetett: egyesek harcoltak, míg mások tétlenkedtek.

4) Egy kis városka megfutamította seregüket, és 36 izráeli harcos meghalt.

5) Nem volt többé bátorságuk a harcra.

A bűn következményei a gyülekezetben még Józsué és a nép többi vezetőiben is láthatók. Első látásra úgy tűnik, ők jó dolgot tesznek, - megalázzák magukat az Úr előtt és hivatkoznak az Ő nevének dicsőségére. De szívükben Istent vádolják a vereségért, és arra nem gondolnak, hogy ők valami rosszat tettek. Isten nevének dicsősége miatti látszólagos aggodalmuk abból következett, hogy Isten dicsősége elválaszthatatlan volt az ő jólétüktől gondolkozásukban. A hódolat és imádkozás nem helyettesítheti a bűnnel való egyenes leszámolást, mely a bukást okozta. Isten nem arra kéri őket, hogy áldozatokat mutassanak be a bűn palástolására (1 Sám 15,22), hanem hogy előkeressék, halálra üldözzék és elpusztítsák azt. Ameddig engedetlenek voltak, nem lehettek győztesek; imáik meghallgatás nélkül maradtak.

Sorsvetés által kiderült, hogy Ákán volt az Izráel megháborítója. Úgyszintén neki magának is be kellett vallania bűnét az egész nép és az Úr előtt. Szomorú, hogy nem tett bűnvallást a leleplezés előtt. Bűnbeismerése túl késön történt. Egy babiloni köntös jelentős szerepet foglalt el az ellopott tárgyak közt. Babilon gyakran a világi gazdagság csábító jelképeként említve a Szentírásban, mely olykor rabul ejti Isten népének szívét is. Az ellopott dolgok szintén előkerestetnek rejtekhelyükről, nem csupán Ákán bűnének bizonyságaképpen, hanem azért, hogy azokat is elpusztíttassanak.

Ákánt és egész háznépét megkövezték, majd vagyonukkal együtt megégették őket. A megkövezése az egész nép be lett vonva. A népnek egybeforrt kell legyen a bűn iránti megvetésben. Ákán egész háznépe szenvedte a büntetést, nem csak azért, mert tudatában voltak vétkességének, és palástolták azt, a rosszban mellé álltak, hanem mivel ők álltak legközelebb a közösségben a bűnhöz. Így lett kitisztítva a gonosz Izráelből.

Tanuljuk meg:

1) Vajon helyesen cselekszünk-e, amikor kudarccal és bukásokkal szembesülünk, vagy Józsuéhoz hasonlóan Istent hibáztatjuk azért, aminek saját bűnünk az okozója?

2) Belegondolunk-e, mily következményei lehetnek bűneinknek közvetlen környezetünkben, családunkban?

3) Gyülekezetünk egyes tagjainak közönyössége okozhat-e visszaesést mások életében?

4) Egy kőrakás jelezte Ákán bűnének büntetését. Mások bűnei figyelmeztetések kell legyenek számunkra.

8. RÉSZ:
AI VÁROSÁNAK BEVÉTELE

1-29 versek

A bűnnel leszámoltak, és Isten most bátorítólag szól népéhez. Isten kegyelme oly nyilvánvaló ebben a történetben. Nincs többé bizonytalanság, késlekedés és további büntetés. Isten tovább viszi győzelmi tervét népe érdekében. Mégis van egy emlékeztetés a nép előbbi bűnének következményére ezekben a szavakban: „Vedd magadhoz mind a fegyverfogható népet“ (1 v.). Isten máris a nép kezébe adta Ai városát, de mégis, az egész hadseregnek részt kellett vennie a harcban. Csak a kezdetleges honfoglalás befejezése után oszolhatott szét a nép, és térhettek haza a Jordánon túli törzsek családjaikhoz.

A nép teljességgel el kellett pusztítsa Ai lakosságát, de ez alkalommal a város vagyonát szabad volt elosztani a nép között. Az Úr megáldja azokat, akik megadják neki az Őt megillető részt, az első zsengét (v.ö. Jerikónál).

A történek tipikus héber stílusban van előadva, külön részlet van szánva minden fejlődési fokozatnak. Az Úr nem volt kötve csak egyetlen harci módszerhez. Itt utasítást, hogy lest vessenek a városnak. Józsuének sokkal aktívabb szerep jutott, mint Jerikónál, de mégis az Úr volt az, aki a végső parancsot adta, s meghatározta a támadás pillanatát. Parancsának most gondosan engedelmeskedtek.

Ai királyával különösképpen elbántak, felakasztották egy fára, majd kőrakás alá temették a város kapujánál. Ismét egy kőrakás szolgált emlékeztetőül Isten cselekedeteire az izraelitáknak. Nagy gyalázat volt egy test számára, ha fára függesztetté. (Emlékezzünk, hogy az Úr Jézus ilyen gyalázatot szenvedett el a kereszten).

30-35.versek

A honfoglalásnak első szakasza, a földre való bejövetel befejeződött. A nép elment az Ebál és Garizim hegyére, a szövetség megújítása végett. Az egyik gondot okozó probléma Józsué könyvével kapcsoltban az, hogy miként tudtak ily könnyen, nehézség nélkül szertartásos ünnepélyt tartani az Ebál és Garizim hegyoldalon, mely hegyek észak felé 20 mérföldnyire voltak Ai városától. Különféle válaszokat adtak e kérdésekre:

a) Izráelnek lehetett némi joga a földhöz, mely jog fennmaradt az 1 Móz 34 (v.ö. 1 Móz 48,22)-ban feljegyzett események alapján, és így nem ütköztek nehézségekbe e területek elfoglalásában.

b) Ai városának meghódítása oly hatással volt a kanaánita törzsekre, hogy nem mertek ellenállást tanúsítani ezen a területen.

c) Az író nem beszéli el minden egyes város ostromát, hanem egyenesen a fő tárgyat érinti, azaz a szövetség és honfoglalás közti kapcsolatot.

Bármely választ válasszuk is, az utolsó pont mindenképpen érvényes. Józsué könyvének írója hangsúly fektet a szövetség szertartásos megújítására, egyrészt ennek saját jelentőségéért, és másrészt a mózesi parancs teljesítéséért, melyet gondosan megőríztek. Mózes neve ötször fordul elő e néhány versben. 5 Móz 27 képezi az alapját az itt leírt cselekménynek. Különféle részei voltak ez ünnepélynek.

1) Egy oltárt építettek, éppúgy, mint egykor Ábrahám és a többi pátriárkák is emeltek oltárokat, mikor az ígéret földjére bementek.

2) Áldozatokat mutattak be az oltáron - égő áldozatokat és hála (közösségi) áldozatokat. Ez utóbbi áldozatból a nép közösen együtt evett.

3) Józsué felírta kövekre a Mózes törvényét (v.ö. 5. Móz 27,2-7). Az egész nép láthatta az Úrral kötött szövetség kitételeit.

4) Felolvasták az áldást és az átkot, azokra nézve, kik megtartják, illetve megszegik a szövetség törvényét. Közben a nép a két hegy oldalán állott, s a frigyláda annak hordozóival együtt a középen volt.

Az Úr a föld meghódításának első győzelmeit megadta népének. Miként Egyiptomból való kijövetelük után útjuk a Sinai hegyhez vezetett, és a ott szövetséget kötött velük, úgy most, a földre való belépés után útjuk a Garizim és Ebál hegyéhez vezetett. A nép átkot mondott magára, amennyiben a törvény áthágóivá válnak, és ugyanakkor emlékeztették magukat mindarra az áldásra, mely az engedelmesség nyomában jár. Ez nem az egyetlen eset, amikor a szövetséghez való elkötelezettség megújíttatott (lásd a 24. részt). Szükség volt, hogy a nép gyakran megújítsa ígéreteit Isten iránt, mint az Ő népe.

Tanulságok:

I, Sokkal jobb várni Isten ajándékára, mint elvenni azt, amit megtiltott. Isten a megfelelő időben megadja népének mindazt, mire szüksége van.

II, A keresztyének számára ma szintén van egy áldozat, mely megszilárdítja a velük kötött szövetséget. „Közösségi étküket“ (az úrvacsorát) úgy veszik magukhoz, mint ami arra az áldozatra emlékeztet.

III, Ismerjük-e mi is úgy szövetségünk pontjait, miként Izráeliták, kik folytonosan emlékeztettek az övékre?

IV, Szükségünk van az Úrral való szövetségünk rendszeres időközökben való megújítására, hogy hűségesek maradhassunk Hozzá.

9. RÉSZ:

A GIBEONITÁK CSELVETÉSE

Az Úr nevének kihirdetése a föld szívében, mint aki Izráel Istene, úgy tűnik, arra késztette a környező pogány törzseket, különösen a föld déli részén levőket, hogy egyesült támadásra szövetkezzenek Izráel ellen. Volt egy kivétel köztük: Gibeon népe. Isten tervei e történettel nehezen magyarázhatók. Vannak különböző tényezők, melyeket megjegyezhetünk:

1) Gibeon lakói felismerték a harc hasztalan voltát, és elismerték Izráel Istenének erejét.

2) Szövetségre kívántak lépni Izráellel és ezért cselhez folyamodtak.

3) Józsué és a többi vezetők részéről nagy hiba volt, hogy nem kérdezték meg az Úr tanácsát e kérdésben.

4) Az adott ígéretek visszavonhatatlanok voltak, és az izráeliták betartották azokat.

5) A 11:19-20 azt a benyomást kelti, hogy Kánaán összes népei között egyedül a Gibeoniták voltak azok, kiknek nem volt megkeményített szívük.

6) A gibeoniták aztán tovább éltek, külön közösségként Izráelben, egy sajátos megalázott állapotban, de ugyanakkor közvetlen szolgái lettek az Úr oltárának. Bizonyos értelemben tehát az ő szolgálatára lettek szentelve, Jerikó zsákmányához hasonlóan. Saul későbbi túlbuzgóságában azt a hibát követte el, hogy megszegte a gibeonitáknak tett ígéreteket, és ezáltal ítéletet hozott az egész népre (2 Sám 21).

7) Gibeon volt az a hely, hol az Úr megjelent Salamonnak.

8) A babiloni fogság után Gibeon népe részt vett Jeruzsálem újjáépítésében (Nehémiás 3,7).

9)

Talán azt mondhatjuk, hogy az Úr akarata volt a Gibeoniták megmentése, de az Izráeliták vétke volt, hogy nem kérdezték meg Őt az első találkozáskor. A kudarc után azonban a nép vezetői nagyon gondosan őrködtek ígéreteik betartása fölött. Téves lépéseinket nem tehetjük meg nem történtekké, de vigyáznunk kell, hogy Isten kijelentett akarata szerint reagálunk azokra.

Tanulságok

1) Akik csak saját szemeik és tulajdon látásuk szerint ítélnek, és nem keresik az Úr akaratát, gyakorta fogják majd látni, hogy Isten akaratán kívül járnak.

2) Egy engedetlenségi cselekedet nem tehető jóvá további engedetlenséggel. Akik nehéz körülmények között találják magukat saját bűnük következményeként, azonnal vissza kell térjenek az engedelmesség ösvényére, és vigyázzanak, ne tetézzék bűnüket.

10. RÉSZ:

A DÉLI KIRÁLYOK LEVERÉSE

1-28 versek

A gibeonitáknak Izráel oldalára való átpártolása lett a végső ok, mely kiváltotta a déli királyok szövetségét Izráel megtámadására. Eddig az izraeliták támadtak, s voltak a harc kezdeményezői. A gibeonitákkal kapcsolatos tévedésük alkalmat szolgáltatatott egy azonnali szabályszerű ütközetre. De az Úr biztosította Józsuét a győzelem felől (8.vers). Az Úr részvétele a harcban nemcsak abból tűnik ki, hogy megerősítette népét, hanem közvetlen beavatkozásaiban is. A nap és hold megállása a legdrámaibb dolog volt ez események közt, és a századok folyamán különféle magyarázatokat eredményezett. Tudományos ismereteinkkel összhangba hozni a történteket továbbra is probléma marad, ámde nem olyan probléma, mely aggasztaná a hivőket.

Van egy pár dolog, ami határozottan leszögezhető a fejezet alapján:

1) Isten a természeti erők felett is Úr, és képes a természet normális folyamatait is megváltoztatni népe megáldása érdekében. Isten nem foglya tulajdon teremtett világának.

2) Isten egy hosszabb napot adott Józsuénak ez alkalommal, azért, hogy különleges munkáját bevégezze.

3) Ezt úgy kell tekinteni, mint egy rendkívüli cselekedetet, és egyedülállónak kell lennie.

4) „Vitéz harcos az Úr“, és e kanaánita királyokkal vívott háború előízét adta annak a háborúnak, melyet viselni fog minden igazságtalanság ellen, a világ végén (az itt használt képek megtalálhatók az Utolsó Napokra szóló prófétai írásokban).

5) Krisztus úgyszintén képes uralkodni a természetvilágon (Márk 4,39).

Az öt király úgy gondolta, menedékre talált, de menhelyük sírhelyüknek bizonyult (v.ö. Jelenések 6,15-16). Az ellenség üldözését nem késleltethették az elfogott királyokkal való elbánással. Józsué és a nép vezetői együtt vettek részt a királyok ünnepélyes kivégzésében; az izráeliták ezáltal bátorságot merítettek, hogy Isten valóban népe oldalán van.

10,29 - 11,23:

AZ ÉSZAKI KIRÁLYOK LEVERÉSE

A déli királyok koalíciójának leverése után Izráel előre nyomulhatott az egész déli területre. Libna, Lákis, Eglon, Hebron és Debir hirtelen elestek. E hadjárat után a sereg visszatért állandó szálláshelyére, Gilgálba, és készen állt a honfoglalás következő lépésére.

Most az északi királyok szövetkeztek az Izráel elleni harcra. Bizodalmuk előrehaladott hadi technológiájukban volt (szekereikben). Az Úr külön ígérettel biztosította népét, hogy ez nem fog az ellenség győzelméhez vezetni, s ugyanakkor utasította Józsuét, miként fogadja ez új fenyegetést (11,6). Izráelnek nem volt szabad használnia az ő hadi felszerelésüket.

Az egész sereg kiment a harcra, és az ÚR megadta a győzelmet. A pusztító hadjárat a határon belül kellett történjen. Amennyire csak lehetséges volt, a legyőzött városokat Izráel jövőbeli használatára való tekintettel kellett megőrizni.

A hódító folyamat hosszabb időbe került, mint amennyire szükség volt (lásd 11,28). Józsué mindent Mózes parancsa szerint cselekedett, és maga az Úr keményítette meg azok szívét, akiket pusztulásra rendelt. Az Anák fiai különösen meg vannak említve. Az óriásoknak az a faja volt ez, mely a kémeket egykor arra késztette, hogy elkeserítő híreket vigyenek a földről (4Móz 13,28). A kezdeti honfoglalás szakaszának befejezését jelzik ők. Úgyszintén helyénvaló volt, hogy az ő területük végül is Káleb és családja által legyen elfoglalva (14,13-15). Általánosan szólva most már az egész föld Izráel tulajdona lett.

Tanuljuk meg:

1) Isten népe nem használhatja az ellenség fegyvereit, mert úgy hadi felszerelésében bízna, s nem az Úrban.

2) Isten népe nem viselkedett barbár módon, s nem bocsátkozott szükségtelen pusztításokba.

3) Amikor Isten egy népet háború általi pusztulásra rendel, már addig is makacs szívüket úgy megkeményíti, hogy egyáltalán nem keresik a békét.

4) Azok a dolgok, melyek a legnagyobb félelmet keltenek Isten népe szívében, kivétel nélkül, teljességgel az Ő uralma alatt állnak. Vannak-e óriások életünkben, melyek nehezményezik az Úr iránti engedelmességünket?

5) „A föld megnyúgovék a harctól“ - milyen nagy áldás a béke egy nemzet életében!

12 - 13. RÉSZEK

TERÜLETEK, MELYEKET MÉG EL KELL FOGLALNI

A már legyőzött királyok és városok hosszú felsorolása alapján Izráel biztos reménnyel lehetett a végső győzelemben. De az Úr ismét megújította erre vonatkozó ígéretét, tekintettel Józsué előrehaladott korára, és a sok földre, mely még nem lett teljesen elfoglalva Izráel által (13.rész). Akik eddig Józsuéban bíztak, most magukévá kellett tegyék az ÚR igéreteit. „Én magam űzöm ki őket“. Isten képes munkálkodni Izráelen keresztül, de akár közvetlenül is tervének megvalósításában.

Isten ígéreteiben való hit nyilvánult meg a földnek a törzsek közti kiosztásában. A Mózes által adott osztályrészek a Jordán túlsó oldalán most ismételten megerősítettnek. Senkinek sem volt szabad elfelednie, hogy ez a terület úgyszintén hozzátartozott ahhoz a földhöz, mit az Úr adott Izráelnek.

Lévi törzsének nem volt területi öröksége. Ez a dolog újra és újra ismételve van az igében. Ők Isten szolgálatára szenteltettek, és a nép által felajánlott áldozatokból fognak élni. Mózes meghatározta megélhetési alapjukat: a tizedet és az áldozatokat. De az Úr maga volt az igazi biztosíték fennmaradásukra. A későbbi fejezetek részletesen leírják, hol kellett élniük. Nem volt szabad egy területre tömörülniük, hanem az egész nép között széthintve kellett éljenek.

A föld kiosztásával együtt nagy felelősség is hárult rájuk. 13,13 nagy figyelmeztetést tartalmaz. Ha nem folytatják a megkezdett győzelem továbbvitelét a még életben levő kanaániták kipusztításában - ez által azoknak bűnös szokásai melyek miatt magukra vonták Isten haragját, nemsokára meghonosult szokássá válnak Izráel életében is.

Tanulságok:

1) Az előrehaladott kor kell emlékeztessen minket a még el nem foglalt területekre, úgy személyes életünkben, mint szolgálatunkban.

2) Isten népe szüntelen figyelembe kell tartsa egységét, de ugyanakkor nem szabad megfeledkezzen egyéni felelősségeiről sem.

3) A megkezdett győzelmek útján való megtorpanás oly befolyásokat eredményezhet, melyek végül a kanaániták bűneit hozzák létre Isten népe életében.

4) Ha mi „a hivők egyetemes papságjogát“ élvezzük, úgy hogyan kell alkalmaznunk a lévitáknak a földdel és lakóhelyükkel kapcsolatos alapelvüket saját életünk számára?

5) Ha pásztorokat látunk ma, mint Léviták utódait, foglalkoztat-e minket az ő ellátásuk s fenntartásuk úgy, miként Istent foglalkoztatta az Ótestamentumban?

14 - 15 RÉSZEK

KÁLEB ÉS JÚDA ÖRÖKSÉGE

Józsué továbbra is hűséges maradt az Úrhoz, vezetői helyzetében is.

Káleb, az egykori másik hűséges kém, teljes szívvel követte az Urat 45 éven át, ama naptól fogva, hogy bizonyságot tett a föld megkémlelésekor. Hitvallása nem szalmaláng volt. Józsuéhoz hasonlóan, Káleb is rendkívül nagyra értékelte az Igét, ígéretet, mit az Úr kijelentett Mózes által. Most érkezett el számára az idő, hogy hivatkozzék a neki adott különleges ígéretre. A föld, melynek megkémlelésekor hite kiállta a próbát, most örökségévé válhat. 85 évesen is, még mindig harcrakész volt. A föld, melyre igényt tartott, Juda belterületébe esett, és e törzs is támogatta kérelmét Józsué előtt.

Káleb tisztelettel folyamodott Józsuéhoz, de ugyanakkor határozottan emlékeztette őt az Úr szavára, mely iránt úgy a nép, mint a vezető egyaránt engedelmességgel tartozik. Káleb még mindig bízott az ÚR erejében, hogy képes kiűzni az óriásokat. Leánya és veje (ki egyben unokaöccse is volt), nyilván nem csupán egy földterületet örökölt az övéből, hanem úgyszintén az övéhez hasonló bátorságot és hitet tanúsítottak. A kútforrásokra tartott igényük kifejezik eltökéltségüket, hogy Negeb (a száraz déli föld) száraz helyeit tejjel és mézzel folyó földdé változtassák.

A Judának jutott nagy terület (akárcsak egyéb helyek is e könyvben) kimutatható a térképen. E terület sok olyan várost foglal magában, melyek egykor a filiszteusok foglaltak el, s már régtől fogva az ő tulajdonukban van. De a legnehezebb pontot Juda örökségében Jeruzsálem jelentette, mely a Benjáminnal közös határ mentén feküdt. Egyik törzs sem volt képes kiűzni a jebuzeusokat, mígnem Dávid, Juda igazi királya át nem vette az uralmat. Csak akkor ébred Juda igazi mivoltának tudatára, mint királyi törzs, előrevetítve Dávid még nagyobb Fiának képét, Jézus Krisztus dicsőségét.

A mód, melyben Kirját Arba bevételének története fel van tárva itt (15,13), illetve Birák 1-ben és Józsué más, korábbi fejezeteiben, kell hogy tudatosítsa bennünk a héber történelem-elbeszélés techikáját, óvatosakká kell tegyen bennünket, hogy ne ragadjunk le az események apró részleteinél, melyek nincsenek világosan kifejtve az Igében.

Tanuljuk meg:

1, Ha egy alkalommal hűséget tanúsítottunk az Úr iránt, ez az ÚR iránt való teljes szívvel való odaszánásba kell torkolódjék, életünk hátralevő idején.

2, Örökségünket fogjuk megtalálni azokban a körülményekben, melyek között hitünk kiállta a próbát.

3, Káleb hitét egész törzse tisztelettel nézte, és gyümölcsei megmutatkoztak közvetlen családi körében. Létrehoz-e a mi hitünk állhatatossága is hasonló hozzáállásokat?

16 - 17. RÉSZEK

EFRAIM ÉS MANASSÉ ÖRÖKSÉGE

Ezek a fejezetek a föld további elosztásáról számolnak be, arról az osztályrészről, mit az Úr Efraimnak és Manassénak jelölt ki. József két örökséget kapott!

A terület pontos földrajzi meghatározása bonyolult, de akik érdekeltek efféle kutatásban igénybe vehetnek más kommentárokat.

Jó dolog volt ismerni Isten népének örökségük teljes kiterjedését, és annak határait. Manassé már részesült bizonyos örökségben a Jordán keleti oldalán. Czelofád leányai örökséget kaptak. Az ÚR földje nem csak az Úr fiaié, hanem leányaié is.

Miként a többi törzsekkel történt, úgy Efraim és Manassé is kudarcot vallott a kanaánita pogányok teljes kiűzésében. Azonban szolgaságra szorították őket. De rabszolgákként is, még mindig képesek voltak bevezetni Efraimot és Manassét az ő istentelen szokásaikba, és e rabszolgaságra-szorító politika gyümölcsei láthatók lesznek majd az északi királyságban, Izráel történelmében.

Józsué maga is efraimita volt; és valószínűleg ezért igényeltek a József fiai kiegészítést örökségükhöz. De az elosztás nem állt Józsué hatalmában. A sorsvetés azt jelentette, hogy az elosztás az ÚR kezében van. A két törzs nem volt számra nézve nagyobb, mint a többi törzsek, és a 17,16 megmutatja a dolgok igazi állapotát. A kiosztott terület bizonyára bőven elég volt az egész törzsnek, de a terület meghódítása és birtokbavétele nem volt könnyű feladat. Tehát könnyebbségért folyamodtak Józsuéhoz. Józsué kihangsúlyozta, hogy a határmenti hegység meghódítható, ha Isten erejébe vetett hittel hadakoznak.

Tanulságok:

1) Kiűztük-e a mi örökségünkből, vagy csupán leigáztuk s nem pusztítottuk el azokat a bűnöket, melyek később elejthetnek minket?

2) Könnyebb szolgálatra vágyunk-e annál, mint amit az ÚR adott nekünk?

3) Elégedetlenek vagyunk-e az Úrtól nekünk adott osztályrésszel, mivel visszariadunk a győzelmet kivívó harctól?

18 -19 RÉSZ

A FÖLD TÖBBI RÉSZÉNEK KIOSZTÁSA

A Találkozás Sátra Silóban lett felállítva. Évek hosszú során át ez képezte a központi istentiszteleti helyet, mely egyesítette az összes törzseket. Ez volt a jele annak, hogy az Úr most már népe között lakozik, s valóban az egész föld az Ő uralma alatt áll.

Azonban a harcban kinyilvánított kezdeti buzgóság alábbhagyott, s emiatt Józsué méltán dorgálta meg őket. Nyilván azok a törzsek, melyek számára még nem osztatott ki osztályrész vonakodtak a leigázó faladattól, mely előttük állt. A béke, melynek a föld általában évezett, nyilvánvaló a biztonságos utazásból, melyen a huszonegy ember bejárta, s felmérte a területet. Az ő feladatuk az volt, hogy kijelöljenek nagyjából hét egyenlő részt a többi törzsek által még el nem foglalt területből. Aztán Silóban, az ÚR előtt, Józsué és Eleázár, a főpap, a törzsek vezetőivel együtt sorsot vetettek. A sorsvetés pontos lefolyása nincs feljegyezve, de valószínű, hogy az Urim és Tummim használatával történt (v.ö. Ezsdrás 2,63). Jegyezd meg, hogy tulajdonképpen a felosztás az Úr által történt (v.ö. Péld. 16,33).

Benjámin, mely fizikailag Józsefhez volt csatolva, de lelkileg Judához és a királysághoz, József és Juda között kapott osztályrészt. Júda osztályrészének nagy része, melyet még nem foglalt el, Simeonnak lett adva. A jövő során aztán Simeon beolvadt Judába, úgy, ahogy azt Jákób egykor megjövendölte (1 Móz 49,7).

Dánnak nem sikerül leigázni a számára kisorsolt területet, és ezért a távoli északra vándorolt. Ez Józsué halála után történt, és Bir 18.-ban található leírva. Ekként Dán legtávolabb került a központi istentisztelettől és az Úr jelenlétét bizonyító frigyládától. Nem meglepő hát, hogy Dán a bálványimádás központjává lett. A harcban való kudarcuk az egyik helyen azt eredményezte, hogy lelki vereségüket magukkal vitték új lakóhelyükre is. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hódítás győzelme szorosan összetartozott az Istenbe vetett hittel, minden törzs esetében. A frigyládának nem kellett többé harcba mennie (az 1 Sám 4-ben beállt veszedelemig), de az Úr maga még mindig harcolt népe oldalán.

Józsué, Kálebhez hasonlóan birtokba vette személyes örökségét, megépítette a várost, s letelepedett benne.

Tanulságok:

1) Az Úr, és az Ő jelenlétének jelei képezik az egyesítő tényezőt minden szétszóródott gyermeke számára.

2) Ha osztályrészünk több, mint amennyire szükségünk van, úgy lehet az Isten áldása, mit nálunk tett le, más testvéreink számára.

3) A lelki és erkölcsi bukás nem hozható helyre egyszerűen csak úgy, hogy más helyre költözünk.

4) Akik távol élnek Isten jelenlétének szentségétől, könnyen hitetlenekké válnak.

5) A hűséges szolgálat megkapja jutalmát az Úrtól.

20 - 21 RÉSZ

A MENEDÉKVÁROSOK

A menedékvárosok az Üdvözítőnek az Ótestamentumban elénk tárt legvilágosabb előképei közé tartoztak, és az Újtestamentumban is említést találunk róluk (Zsid 6,18, v.ö. 5 Móz 4,42 ).

Józsué folytatta Mózes munkáját; Mózes kijelölt már három menedékvárost a Jordán keleti oldalán, s most Józsué ezekhez mérten még három várost választ (lásd a térképet).

Csak a nem-szándékos gyilkosok számíthattak menedékre. Megérkezésekor a menekülőt kikérdezték a város vénei a kapuban. Ha a városba befogadták, úgy mentve volt a vérbosszuló üldözésétől.

Mindegyik menedékváros a léviták városa volt, és szoros kapcsolat állt fenn a menedékbiztosítás és a papi szolgálat között. A menedékbiztosítás a főpap életének idejére korlátozódott. Csak a főpap halálakor térhetett vissza a menekült a saját városába. Amíg a menedékvárosban élt, napi szükségleteiről gondoskodtak. Tulajdonképpen ideiglenesen ő is az Úrnak szenteltetett, a lévitákhoz hasonlóan. Úgy tűnik azért is vizsgálta felül a város tanácsa, hogy megállapítsa, ha joga van-e a szentségekkel élni. Ez a lehetőség adott volt úgy az izraeliták, mint a jövevények számára is.

A léviták városainak kisorsolásával a föld felosztása végetért. A léviták mindeddig türelmesen vártak, míg végül róluk is gondoskodás történt. Ekképpen a léviták szét lettek szórva az egész nemzet közé, mint a nép tanítói és pásztorai.

A 21, 43-45 összefoglalását képezi a honfoglalás és letelepedés történetének. Az Úr személye emelkedik ki a ezekben a versekben. Ő az, aki a földet adta; Ő adta a nyugodalmat; Ő ítélte pusztulásra az ellenséget; egy ígérete sem esett el, nem maradt beteljesületlenül. Olvasó! Ez az Isten a mi Istenünk is!

Tanuljuk meg:

1) Jézus a mi menedékvárosunk. Ő az a Főpap, aki meghalt, és teljes szabadságot adott mindazoknak, kik hozzá menekültek, mint legvétkesebb bűnösök.

2) Elmondhatjuk-e, hogy az evangélium bizonytétele, és az igeszerinti pasztorálás és tanítás szolgálata éppúgy kiterjedt földünkön, mint ahogy ezt Isten akarta Izraelnél?

3) Istennek egy ígérete sem hullt a porba. Tartunk-e igényt ezekre az ígéretekre, és van-e hitünk, s megfelelő engedelmes magatartásunk ezekre nézve?

22. RÉSZ.

A KELETI TÖRZSEK HAZATÉRÉSE

Az utolsó három rész búcsúzásokat ír le. Ez a fejezet a Jordános túli katonaság leszereléséről beszél. Sok éve már annak, hogy ott hagyták családjukat, házukat, azért, hogy testvéreiknek segítségül legyenek a harcban. Tökéletesen engedelmeskedtek az Úrnak. Jövőbeli lakhelyük a Jordán túlsó részén lesz, s ezért Józsué figyelmeztei őket, hogy maradjanak hűségesek az Úrhoz mindenben.

Nagy gazdagsággal tértek haza. De első tettük Izrael többi törzseinek megütközését váltotta ki, kik még Silóban, a szentsátornál egybegyűlve voltak. Úgy tűnt nekik, mintha a Jordánon túli törzsek máris elhagyták volna az Urat, és oltárt állítottak egy más istennek. Azonnali reagálásuk a harcra készülés volt, azonban gondjuk volt arra, hogy mielőtt bármit tennének, alaposan megvizsgálják a hallott hír hitelességét. A törzsek képviselői a találkozásra Fineás vezetése alatt mentek, kinek az Úr iránti hűsége kétségbevonhatatlan volt. A Jordánon túli vezetők megmagyarázták, hogy az oltárt az Izrael többi törzseivel való egység bizonyítékaként építették, és annak jeléül, hogy ők úgyszintén a Silóban levő oltárnál imádták az Urat. Az oltár tehát nem a hitszegés jele volt, hanem épp a hűség bizonysága.

Van néhány jellegzetes dolog, mit megjegyezhetünk e történetből:

1) Nem volt kifejezett parancs az Úrtól egy ilyen emlékeztető-(bizonyság) oltár felállítására, mégis, a Jordánon túli törzsek nem hibáztatva cselekedetükért.

2) Mindkét résznél buzgóság volt az egység megőrzéséért, de a találkozás előtt az egyik fél gyanakvással megkérdőjelezte a másik hűségét.

3) Mindkét fél rettenetes veszélynek tartotta a hittől való elpártolás lehetőségét, és lépéseket tett ennek megelőzésére.

4) A valódi egyesítő tényező nem vérszerinti kapcsolatuk volt, hanem az Úr imádásának helyes gyakorlata.

5) A nemzet egységét, mint Isten népének egységét, szüntelen meg kellett tartani. Az egyik fél bűne Isten büntetését vonja az egészre, mégha földrajzilag egymástól távol élnek is.

6) A félreértések eltávolítása nagy örömet szerzett. A hűség bizonysága, s a másik fél jó-szándékának hallgatólagos elfogadása azt jelentette, hogy az Úr nem hagyta el népét.

Tanuljuk meg:

1) Az Úr iránti buzgóságunkban hajlamosak vagyunk hívő testvéreink vádolására, akik úgy látszik, hitetlenekké váltak; de nem szabad elhamarkodottan ítélnünk, míg a hallott dolgokat alaposan ki nem vizsgáltuk, és személyesen fel nem vettük a kapcsolatot velük.

2) Vannak, akik oly módon igyekeznek megőrizni Isten népe bizonyságtételének egységét és igazságát, melyek érthetetlenek mások előtt, és nincs rá világos parancs az Úrtól. Ilyenkor az indítékot és szándékot kell figyelembe vennünk, megértenünk, mégha magával a cselekménnyel nem értünk is egyet.

3) Mindig örvendenünk kell, mások bebizonyult hűségén; és tudnunk kell, hogy a hívők egysége az Úr iránti hűségben világos jele, hogy velük van az Úr.

4) A múltban átélt engedelmességbeli kudarcok és ítéletek elővigyázatosakká kell tegye Isten népét jövőbeli eljárására nézve.

5) Térbeli távolság nem szabad akadályt jelentsen Isten népének közösség-ápolásában, nem szabad szakadáshoz vezessen.

23. RÉSZ.

JÓZSUÉ BÚCSÚJA

Mózeshez hasonlóan Józsuénak is volt üzenete halála előtt a néphez. Nemsokára e nép elhagyja Silót, és mindenki igyekszik letelepedni kijelölt örökségében. Mi az Úr szava hozzájuk, melynek engedelmeskedniük kell a következő hónapokban? Emlékezniük kell:

1) Miként pusztította ki az ÚR Kánaán pogány népeit, az Ő népe érdekében.

2) Hogy az Úr továbbra is velük lesz és kiűzi az ellenséget előlük.

3) Hogy továbbra is teljes szívvel kell engedelmeskedniük az Úrnak Mózes által adott törvényére, és semmilyen közösséget sem szabad fenntartaniuk a pogány népek isteneivel.

4) A győzelem elnyeréséért szeretniük kell az Urat.

5) Hogy Istennek minden ígéretei beteljesedtek, és ítéleteivel kapcsolatos ígéretei is beteljesednek, ha Izrael elfordul Tőle.

Az egész rész Isten tetteinek szemléltetésére összpontosul. Senki se gondolja, hogy Izraelnek különleges katonai ereje volt. Minden erő az Úrtól volt. Ezért a népnek nagyon őrködnie kell a vele való közösség megőrzésén. E három szó különösen fontos: engedelmeskedj, tartsd meg, szeresd. A legnagyobb veszélyt Izraelre nézve a környező népek bálványai fogják képezni. A kanaánitákkal kötött házasság folytán nyitottakká válnak a bálványimádás iránt. Ha Izrael hűtlenné válik, úgy kivész a földről, s a föld maga átokká lesz számukra.

Gondold meg:

1) Az Úr uralkodik a népek felett, uralja azok történelmét, saját céljainak véghezvitelére. Az ÚR Jézus, akinek teljes hatalom adatott a nemzetek felett, ezek történelmét az ő kiválasztott népe érdekében irányítja.

2) A külső és látszatszerinti engedelmesség nem biztosítja a győzelmet, sem nem kedves az Úrnak. Ő azt kéri, hogy népe teljes szívvel szeresse őt.

3) Ha igazán megláttuk, mit tett Isten értünk, hogyne rendelnénk alá magunkat Neki, az Ő szolgálatára?!

24. RÉSZ.

A SZÖVETSÉG MEGÚJÍTÁSA SIKHEMBEN

Úgy tűnik, ez a rész más alkalomhoz fűződik, mint az előbbi. Az esemény Sikemben zajlik le, mely területet egykor Jákob vásárolt, viszont utódai most már az egész föld birtokában vannak. A néphez intézett beszéd hasonlít a 23. részben levőhöz, de formailag sokkal hivatalosabb színezetű. A 23. rész egy szeretett vezér búcsúbeszéde volt. A 24. rész ünnepélyes, hivatalos megszilárdítása a szövetségnek, az Úr színe előtt. Ezért az honfoglalás eseménye Isten népének teljes történelmének összefüggésébe van helyezve.

A temetések, melyekkel e fejezet zárul, egy korszak végét jelzik. Az Ábrahámnak adott ígéretek beteljesedtek. A Jákób által megvásárolt földterület Izrael birtokában került. József reményteljes bizodalmát valóra váltotta. A Józsué és Eleázár által vezetett harcok végetértek, saját földjükben, családi örökségükben temették el őket.

A történelmi bizonyságtétel Ábrahámmal indul, de teológiailag minden, ami történt, Istenről beszél.

Jegyezzük meg ez igéket:

3.v. : „áthozám... elhordozám... megsokasítám... adám...“

4.v.: „adám...“

5.v.: „elküldém... megverém... kihoztalak...“

6.v.: „kihoztam...“

7.v.: „az Úr... homályt vetett közétek... rájok vivé... elborítá... amit cselekedtem...“

8.v.: „elhozálak... hordozálak... kezetekbe adám... eltörlém“

10.: „nem akarám meghallgatni... megszabadítálak kezéből“

11.v.: „kezetekbe adám“

12.v.: „elbocsátám...“

13.v.: „adék néktek...“

Amikor itt Istenről azt olvassuk, hogy „elküldött“ ez ítéletét jelenti, amikor pedig azt, hogy „kihozott“ ez áldást jelent. Az egész föld Istentől való ajándék volt népe számára. Isten tetteinek felsorolása azzal a céllal történt, hogy hitet és hálát keltsen a nép szívében. A nép e beszédből megérthette, hogy minden áldás, melyben részesedtek teljesen Istentől van, éspedig minden kegyelem. Ezért illő, hogy teljes szívvel féljék és szolgálják az Urat.

Aztán Józsué hivatalos választás elé állítja őket. Három választék volt eléjük tárva: őseik istenei, szomszéd népek istenei, vagy az Úr. A nép Isten tetteinek egy újbóli felsorolásával, és az ő szolgálatára való eltökéltséggel válaszolt. Józsué ismét szól hozzájuk, s kihangsúlyozza Isten szentségét, kimutatva, hogy lehetetlenség bűnös szívvel Istent szolgálni. Erre a nép ismételten elkötelezett hűséget ígér.

Ez ünnepélyes, liturgikus-féle párbeszéd további részében a nép átkot kér magára, amennyiben megszegi hűség-esküjét, vagy elmulasztja eltávolítani az idegen isteneket (amint tette egykor Jákób is ugyanezen a helyen, 1Móz 32,2-5). Aztán ez ünnepélyes szövetségkötés írásba foglaltatott, és egy követ állítottak ennek emlékére. Ez a kő fog kiáltani, ha Izrael elhagyja az Urat. (v.ö. Luk 19,40) Józsué volt az első, ki teljes hűséget ígért a szövetség Istenének, és egyben házanépe hűségéről is kezeskedett.

E könyv üzenetét megfelelő módon foglalja össze a 115 zsoltár e szavakban: „Nem nékünk, Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget a te kegyelmedért és hívségedért... Izráel! Te az Úrban bízzál; az ilyenek segítsége és pajzsa ő.“

Tanulságok:

1) Istennel való közösségünk régen tett ígéreteinkre alapszik, vagy folytonosan, naponkénti odaszánásunkkal megerősítjük, hogy mi az Urat akarjuk szolgálni?

2) Józsuéhoz hasonlóan körültekintők vagyunk-e az új hivők megvizsgálásában, lelkükre kötve Istennek szentségét és féltékeny voltát, mielőtt elfogadnánk az Úr szolgálatára való igényüket?

3) Vigyázunk-e eléggé bizonyságtételünk elmondásánál arra, hogy Isten dicsőítessék, s ne mi magunk?

4) Elmondhatjuk-e mi is, hogy házunk népével együtt az Urat szolgáljuk?

5) E szövetség és ígéret megerősítést nyert azáltal, hogy a hűséges szolgák azon a földön temettettek el, amint az Úr előre megmondta. Míg a nép rájuk emlékezett, hűséges maradt. A mi új szövetségünk egy üres sír által lett megerősítve, és a mi Józsuénknak azon ígérete által, hogy szüntelen velünk marad, s bevezet minket a lelki, mennyei Kánaánnak Ígéret-földjére. Hogyan lehetnénk tehát hűtlenek?